Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)

Rauko2015. 04. 05. 13:50:58#32717
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~hyuuumnak




BOLDOG NYUSZIT!



Előbb ébredek, mint ő. Nincs is ebben semmi meglepő, legalábbis szerintem, de az ágyból nem kelek fel, csak fekszem mellette és simogatom. Egy idő után persze felébred rá és hisztizni is kezd rögtön.
- Aominecchi, te valójában meg akarsz engem ölni... zsibbad még ott is, ahol nincs is izmom!
- Megmasszírozlak – ugrik be rögtön, mert tudom, kapni fog rajta, épp ezért lep meg, amikor nem él vele. Masszíroztam már, igaz, az régen volt és csak egyszer, de akkor is meglep. Az indoka meg hülyeség. El fogunk késni? Pont Kise lenne az, akit ez érdekel? Valami itt nekem fura, de annyira nem érdekel, hogy sokáig elemezgessem. Amikor ő a fürdőbe menekül, én a konyhába és összedobok pár szendvicset neki. Addig nem érdekelnek a hülyeségei, amíg nem akadályozza a célomat.

 

* * * 

 

ÉN is tisztálkodok és öltözök. Mondanám neki, hogy hagyja nálam a nagy táskáit, de rám se bagózik, mintha nem is hallaná, amit mondok neki. Hm, érdekes az tuti. Beérve a suliba viszont már nincs időm vele foglalkozni, megyek a terembe. Ahol viszont Tetsu vár, de olyan arccal, amit nem szeretek.
- Hallgatlak – néz rám, megállva a padom mellett, mert ide követett. De mivel nem méltatom válaszra, ismét megszólal. – Aomine-kun!
- Mit akarsz már? – morgok rá.
- Te mit akarsz? – kérdez vissza.
- Csendet, Tetsu – nézek fel rá egyenesen a szemébe. – Keress mást, aki felett anyáskodhatsz. – Visszahajtom a fejem, rá sem nézve, ő még morog valamit, de nem is hallom és nem is érdekel. Ma senki, csak Kise, akivel legközelebb az ebédnél futok össze. Mert azt elfelejtettem hozni. Együtt megyünk a tetőre, ahol mindig vagyok, amikor csak lehet, mert itt legalább nyugi van, csend és nem vagyok idiótákkal körülvéve.
- Ano... miért jöttünk ide? – kérdezi bizonytalanul.
- Nyugira vágytam, meg enni. Mid van? – Nem várok válaszra, elveszem a dobozt, de amit benne látok, kicsit ledöbbent. Mi a fene? Ez nem is étel.
- Demo, az az enyém, Aominecchi!   
- Te komolyan ilyeneken élsz? El fogsz fogyni! – adom neki vissza.
- Nem ilyenen élek, csak anya ilyet hozott, hogy ne romoljon meg. Mert amennyire még emlékszel, nálad töltöttem az éjszakát, így nem volt lehetőségem normális bentot szerezni. Különben is, ha nem tetszik, ott a büfé! – Mifene, most megsértettem?
- Áh, az messze van. Én viszont éhes vagyok. – Váratlan helyzetek új megoldásokat kívánnak, így kénytelen leszek őt felfalni. Neki is kezdek, de ő persze el kell, hogy rontsa, amikor félrenyel egy darab… nem tudom mit evett épp, és csak annak köszönheti magát, hogy Akashi anno ragaszkodott hozzá, hogy tanuljuk meg a Heimlich-fogást, mert sosem tudni, mikor jön jól. Mondjuk ez párszor már jól jött. Így Kisét el sem engedve ülök le a földre.
- Ne hozd rám a frászt, idióta! – morranok rá azért a rend kedvéért. A csókot viszont be kell fejezni, így meg is teszem, de pillanatok múlva elkezd tiltakozni és eltol.
- Miért csinálod ezt már megint? Neked ott van Kurokocchi! – He? - Mármint... én nem úgy értettem... nem azt gondoltam... nem kérdőjeleztem meg...

- Ezt Tetsu mondta neked? – kérdezem. Nem felel egy pillanatig, én meg eldöntöm, hogy akkor megkérdezem Tetsut, mit tud erről, de ahogy pakolnám ki az ölemből elkezdi rázni a fejét. – Most akkor ne tegyelek le vagy nem Tetsutól tudod? – kérdezek rá, mert most ez nekem sem egyértelmű.
- Kurokocchi semmi ilyesmit nem mondott – nyögi ki nehézkesen.
- Akkor honnan jött ez a bődületesen nagy marhaság?
Nem felel, lehajtja a fejét, de legalább még mindig az ölemben ül. Most mit csináljak vele? Egészen egyértelműnek érzem, hogy féltékeny, de most épp nincs olyan állapotban, hogy erre rákérdezzek. De ha most bejelentem, hogy nálam kell aludnia, akkor természetesen pánikolni fog megint és rosszul fogja majd fel. De most akkor áldozzak be egy éjszakát az ő lelki nyugalmáért? Bahh. De ha valami baja lesz az egy dolog, hogy Akashi kettétép – már ha miattam otthagyja a csapatot -, de hogy Tetsu megöl még legalább kétszer, abban biztos vagyok.
- Ma otthon alszol – jelentem be, és most ténylegesen kitessékelem az ölemből, majd elindulok befelé. Semmi kedvem itt lenni most. Vele sem, meg amúgy sem.

A terembe érve Tetsu persze kiszagolja, hogy egyrészt sosem vagyok itt ilyenkor ennyire hamar, másrészt látja, hogy ideges vagyok.
- Mi történt? – Mellém ül egy odahúzott székre.
- A szememre vetette, hogy ha itt vagy nekem te, akkor miért akarok tőle bármit is – ismertetem vele a tényeket. – Csak hogy biztos legyen, ugye tőled nem tudhat semmi ilyet? – kérdezem, előszedve egy félelmetes pillantást a csalódott és fáradt Aomine valója mögül.
- Miért akarnám akárkivel is elhitetni, hogy nem vagyunk többek csapattársaknál? – néz rám. – Talán nem voltál egyértelmű, Aomine-kun. – Felvont szemöldökkel nézek rá.
- Ennél csak akkor lehettem volna egyértelműbb, ha valami mást is csinálunk éjszaka a csókon kívül – morgom. Pár pillanatig csend van, majd Tetsu szólal meg ismét.
- Mivel Aomine-kun baka, így majd én beszélek Kise-kunnal. – Bólintok. – Addig tessék, itt a bentom másik fele – tolja elém, benne egy kis rizs, egy pár virsli és egy szelet hús. Rámosolygok.
- Kösz, Tetsu!

A délutáni edzés kifejezetten egyhangúan indul, amíg nem szembesülök vele, hogy Kise ideges. Elég egyértelmű.
- Ryota! – dörren Akashi hangja, amikor Kise már harmadik alkalommal lök fel valakit – véletlenül persze. – Van valami oka annak, hogy ma ennyire agresszív a stílusod? – kérdezi. A hangja nyugodt, de ha Kise felé fordulna akkor látná, hogy nem sok kell neki, hogy élve nyúzza meg, Akashi ugyanis az engedetlenségnél jobban semmit nem gyűlöl – szerintem.
- Nincs.

Több szó nem esik addig, amíg egy eléggé keményre sikerült labdaszerzés után nem botlik meg a hévtől és nem esik rá Midorimára, aki ennek kicsit sem örül. Akashi pillanatok alatt méri fel a helyzetet, amikor Kise rám pillant és süt a tekintete a méregtől, de még mindig nem értem, hogy mi a baj, így csak felvonom a szemöldököm. Most azért ilyen morcos, mert nem akarom, hogy nálam aludjon? Azt hittem, ennek örülni fog.
- Daiki, te és… - Nem tudja befejezni, Tetsu áll meg előttem.
- Majd én kikísérem Kise-kunt.

Nem tudom, hogy Akashi mennyit sejt, de őt ismerve mindent. Idegesítően jól rajta össze a dolgokat apró jelekből is. Így az edzés a továbbiakban Tetsu és Kise nélkül telik, de már nyugodtan, Midorima morgását leszámítva persze. Amikor végzünk én mint mindig, most is elsőnek távozom és hagyom rá a takarítást a többiekre. Ha Akashi akarná, hogy maradjak gondolom szólna, de a kezdőkkel kevés alkalommal teszi ezt meg.

Hazaérve felsóhajtok. Sosem zavart a lakás üressége, de Kise nélkül valahogy nem tetszik. Mindegy. Ablakot nyitok, majd elkezdem a vacsorát. Szimpla rizs és sült csirkemell, mert nem vagyok egy nagy konyhamester, de ez még nekem sem jelent gondot. Meg ha az ember egyedül él egy idő után ezek már majdnem természetesség válnak. Valahol titkon számítok rá, hogy csengetnek és ő lesz az, de nem történik semmi ilyesmi. Az estém így azzal telik, hogy mit is csináljak Kisével pontosan, ezek után akarok-e vele csinálni bármit is, megéri-e ennyit szenvedni érte. Hah.


 

Reggel taktikusabb vagyok, veszek magamnak bentót a boltban a suli felé menet. Egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy Kisének vegyek-e, de azt mondta, hogy általában száraz rizsszeletnél többet is szokott hozni, így nem töröm magam.
A nap viszont kifejezetten eseménytelenül telik, legalábbis ebédig. Tetsuval nem beszélek, mert valahogy nem alakul úgy, így hát összeszedem magam, és ebédelni a szokott helyre megyek, ahol most ott ül Kise is.


ef-chan2013. 01. 15. 23:41:54#24845
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Aominecchinek)




- Semmi rád való ruhám sincs - feleli, és nem is figyel rám, pedig ez komoly probléma! Miben aludjak így? Mégsem vehetem fel az egyenruhám ingjét, mert akkor egy életre összegyűröm. Azonnal tiltakozni is kezdek, ne legyen már ennyire sóher! Kimosatom, ha kell, azon ne múljon, nem kell aggódnia ezen!
- Mi?! De hát majdnem ugyanolyan a méretünk.
- Tisztítóban vannak - olt le. Ohh.. Minden ruhája? Ez szívás. Tétován nézek körbe, mikor kiszúrok egy pólót, és kezd olyan érzésem lenni, megint csak ugrat, amit kifejezetten élvezett már eddig is az elmúlt pár napban...
- De itt van például ez a póló - emelem fel a kiszemelt darabot kissé, mire elém lép. Visszateszem a pólót oda, ahol találtam, mert kissé megrémülök, talán olyasmihez nyúltam, amihez nem kellett volna. Lehet, valami ereklye, vagy számára különleges cucc, én meg itt "megbecstelenítem", amiért netalán kivág majd egy szál törölközőben az ajtó elé. Nem élvezném. Nagyon nem. Ezért is nézek rá nagyon-nagyon de még annál is inkább ártatlan nagy szemekkel. 
- Ma meztelen leszel. 
Heeeeeeeeeeeee?! Tekintetem elkerekedik, s elveszti minden ártatlanságát, és inkább lesz olyan, mint egy döbbent és ütődött töké. Mi ez a meztelenség mánia már? Vagy ez megint csak valami vicc? Bár, ha belegondolok, eddig egyszer sem volt. De miért jó? Nem értem. 
Ő azonban nem hagyja, hogy kérdezzek vagy legalább magamnak kitaláljak valami okot, amiért ez az egész jó lehet, hanem csak könnyed mozdulattal taszítja le derekamról a kapaszkodó törölközőt, s széles mosollyal vigyorog rám. 
- Mit vagy úgy megijedve? Én is az leszek. Nem kell ennyire komolyan venni - rántja meg a vállát talán nyugtató szándékkal, de igazából csak nagyobb lesz a gyomromban a gombóc. Nem azért... bizonyos mértékig voltam már meztelen mások előtt, de teljesen szerintem mióta egyedül tudok fürdeni és felöltözni, azóta még a szüleim előtt sem voltam, és iszonyúan zavarban érzem még mindig magam annak ellenére, hogy ő is fiú, és hogy már nem is először látott, ahogy én sem fogom először látni őt meztelenül. Ez viszont az én normáim szerint akkor sem normális, hogy két fiú ilyen idősen egymás mellett meztelenkedik... 
Gondolataim azonban megfagynak, ahogy előre nyúlva végigsimít a mellkasomon, azon belül is konkrétan a mellbimbómba ütköznek ujjai, s reflexből nyikkanok egy halkabbat, s bár a szívem nyolcezerrel kezd száguldani, ő csak ellép lustán és nemtörődöm mód, szedelőzködni kezdve: - Megyek zuhanyozni, vedd fentebb a fűtést, ha fázol - mondja még, s már ott sincs, magamban maradok veszettül dobogó szívemmel és összekuszálódott gondolataimmal. 
Mert akárhogy is, magyarázhatom magamnak akárhogy, ez már akkor is több, mint szimpla el akarlak tántorítani, hogy szabaduljak a fogadástól típusú szívatás! Nem értem. Szétnézek, s az újságjára téved a tekintetem. Nagy mellű modellek, színésznők, énekesek. Ilyesmivel van tele a lakás, ilyen műsorokat néz, és - ezt még én is tudom - mindig is előnyben részesítette az ilyesmit. Mondhatni mellfétise van. Nem lehet, hogy nyomul rám... akkor sem lehet, ha minden érzékem kezd efelé tendálni. 
Hmmm... mondjuk elég fura mostanában, és sokszor bezár. Talán ez csak valami teszt, hogy érdemes-e megnyílnia nekem és barátjává fogadni. Elvégre elég elrémisztő ahhoz, hogy megfeleljen egy komolyabb "ha sikerült elriasztanom, felesleges barátkozni vele" jellegű hadművelethez. Meg aztán... 
Nem is tudom, miért vagyok elégedetlen. Mióta csak csatlakoztam a kosárcsapathoz, az volt az álmom, hogy minél több mindent megismerhessek belőle. Ő a példaképem, és szeretném egyszer utolérni. Nem, azt nem mondom, hogy szeretnék rá hasonlítani, sosem tudnék teljesen ilyen lenni, de a magam módján szeretnék felérni hozzá, és megszerezni az elismerését és ami még ennél is fontosabb, szeretnék egyszer győzni, mikor szemben állunk egymással egy az egy ellen. S tudom, hogy ez egy nap majd sikerül. Addig pedig talán még nagyobb elismerés a részéről, hogy a barátjának tart. 
A gondolat megnyugtat, s letelepedek a kanapéra, felvéve az egyik újságját. Aztán még egyet meg még egyet, de mind ugyanolyan. Pfff, durva. Szóval ilyen egy fiú "fan" szobája. Fura, hogy még egyszer sem próbált előnyt kovácsolni abból, hogy ismer. 
A fürdő ajtaja viszont már nyílik is, s így felfedezésem vele is közölhetem. - Már kész is vagy? - vezetem be a dolgot egy kérdéssel, majd hozzá is vágom a gondolatom, az újságot még mindig a kezemben tartva. - Te tényleg szereted ezeket a sztárokat... 
- Valamivel lekötöm magam a kosáron kívül - telepedik mellém tényleg csupaszon. Ahh, össze kell szednem magam. Ha őt sem zavarja, félreérthető is lehet, hogy engem miért zavar, pedig tényleg nincs semmi ferde hajlamom. 
Ó, tényleg! - Másfél hét múlva, szerdán este lesz egy komolyabb fotózás. Lesz ott pár sztár, ha gondolod... - ömlengeném ki magamból lelkesen a meghívást, de félbeszakít koránt sem örömtelien, sokkal inkább letorkollón semleges közömbösségével. 
- Majd meglátjuk, hogy lesz időnk. 
Picit megsértődöm, mert én tényleg csak jót akartam, de megelőzi a durculásom verbális megnyilvánulását kijelentésével, na meg azzal, hogy rögtön utána meg is indul a kijelölt cél felé: - Menjünk aludni.
Eto... menjünk, de én hol alszom? Kissé tétován pillantok újra körbe a nem túl nagy lakásban, és az egyetlen ágyon pihen meg tekintetem. Tekintve, hogy nem valami szekrényt célzott be, hogy előszedjen valami alvóalkalmatosságot, feltételeznem kell, hogy az egyetlen alvásra használatos hely az ágya. Aminek következtében felmerül bennem, hogy...: - Veled alszom? 
- Miért, kivel akarsz? - kérdez vissza úgy, mintha azt kérdeztem volna, hogy az egyszer egy ugye egy. Még a helyem is kijelöli. - Már mászhatsz is, tiéd a benti oldal. 
Egy pillanatig még tétovázok. Tényleg normális, hogy két ilyen korú srác együtt alszik egy ágyban meztelenül? Kelletlenül állok fel, és mászok be a kijelölt helyre, mire máris kapok egy takarót magamra, s erős karjai körbefonva vonnak hozzá közelebb, s csupasz bőröm az övéhez préselődik, amely újabb adag menekülési kényszert szabadít fel bennem, s fel is sikkantok, próbálva megértetni vele, hogy ez számomra egyáltalán nem komfortos. - Mi értelme ennek a csupaszkodásnak? 
- Szokd meg, hogy előttem nem kell szégyenkezned - ehh, és ez milyen indok már? - Másrészt - ja, hogy nincs vége! De ahh, miért kell még zavarbaejtőbbé tenni az egészet azzal, hogy fölém hajolva néz a szemembe? A szám viharos sebességgel szárad ki, ahogy a szívem is kihagy egy ütemet, és kifejezetten úgy érzem magam, mint az idióta nyúl, aki önszántából sétált be az oroszlán karmai közé, mégsem tudok félrenézni, mintha varázst bocsátott volna rám, igézetet, amelyből sehogy sem tudok kitörni, s csak nézek fel rá, hatalmasat nyelve. - Csak én láthatlak így. Senki más - jelenti ki, s még kevésbé értem az egészet, mert ez kifejezetten úgy hangzik, mintha deklarálta volna minimum azt, hogy a tulajdonának tekint.
- Aominecchi... - még a hangom sem találom, nem hogy mondjak is valami értelmeset, s hogy elveszettség érzésem fokozódjon, ismét ajkaimra tapasztja a sajátjait, s az elmúlt pár órában másodszor érezhetem a számban az ízét, épp csak most nem ereszt, szorosabbra fonódik körülöttem karjai börtöne, és megmozdulni sem tudok. 
Nem is tudom igazán, mire is számítok és mire nem, dermedten, mozdulatlanul fekszem, ahogy épp sikerül szorításában, és a szívem a torkomban dobog. Mert ezek után már meg vagyok róla győződve, hogy mégsem képzelődöm, és letörtek azok a kapaszkodók, amelyek eddig meggyőztek arról, hogy nem erről van szó, mint ami megfordult a fejemben. Egyszerűen ezek után nem gondolhatok másra, csak arra, hogy a célpontjába kerültem. De miért? Hiszen mind a ketten ugyanannak a nemnek a tagjai vagyunk! Ő pedig megszállottja a női melleknek!!! Miért engem készül olyasmibe kényszeríteni, amire én egyáltalán nem vágyom, még ha róla is van szó?!
Azonban nincs több felesleges mozgás, s - fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, míg pánikolni tudtam csak, de olyan sok csak nem telhetett el, mivel semmim sem zsibbad kegyetlenül - felpillantva alvó arcával találhatom szemben magam. Fura érzés tölt el. Egyszerre piszok zavarba ejtő, ugyanakkor mégis valami melegség jár át, amely abból az örömből fakad, hogy ennyire megbízik bennem, hogy így el tud lazulni mellettem, hogy pillanatok alatt elaludjon. 
Ugyanakkor még egy valami szöget üt a fejembe, aminek köszönhetően fel is nyafogok: - Hoi, Aominecchi! Hallod! Ez nem vicces! Így nem tudok aludni! Hallod! Nem elzsibbadok, hanem szabályszerűen le fog rohadni a kezem és a hátam! Aominecchi! Nem teheted ezt velem, hééé!...
 
* * * 
 
Azt hittem, egy szemernyit sem fogok tudni aludni a kényelmetlen pozícióban, mégis arra ébredek, hogy valaki birizgálja a hajam, s a tincseim ennek következtében csiklandozzák a nyakam. Ennek ellenére nem sietem el az ébredést, s egy ideig reménykedek benne, hogy csak az álom szórakozik velem, el is felejtve, hol hajtottam álomra a fejem az este, azonban ahogy továbbra is csikiz a hajam, s a kezemmel igyekszem félresöpörni a zavaró valamit, ami nem hagy pihennem, puha valamibe ütközöm, amiről kis tapogatózással ki is derítem, hogy egy kéz, amelynek hatására erőteljesen forogni kezd az agyam, beindítva a gépezetet, s hirtelen felnyitom a szemem. 
Ahogy az emlékdarabkáim is előrevetítették, vele találom magam szemben ismét, épp ahogy az ő arcával aludtam is el valószínűleg kimerülve a szabadulási kísérletektől, s ahogy arrébb húzódnék, végig minden tagom zsibbadni kezd, mintha haragos hangyák ezrei lepték volna el, s apró lábaik mellett gyilkos kegyetlenséggel belém maró harapásuk is érezném minden porcikámban. 
A kellemetlen érzésre fájdalmas-panaszosan nyögök fel, erőtlenül hunyva le inkább a szemem, bár így a zsibbadás, ha lehet, még erősebbnek hat. 
- Aominecchi, te valójában meg akarsz engem ölni... zsibbad még ott is, ahol nincs is izmom - duzzogok. Egyelőre nem akarom jelét adni annak, hogy rájöttem a dolgai mögötti egyetlen normális indokra, mert nem vagyok benne biztos, de ettől függetlenül kissé óvatosabban állok a kéréseihez, megnyilvánulásaihoz, és további igazolásokat fogok keresni, miközben igyekszek mindent hárítani, amit lehet. 
Na jó, mármint akkortól, ha végre lesz erőm megmozdulni, és nem zsibbad mindenem, mint az állat. 
- Megmasszírozlak - ajánlja fel feltűnően lelkesen, s normál esetben örülnék is neki, de most reflexből tolom magam ülésbe, nem törődve a fájdalommal.
- Nem szükséges! - majdhogynem kiáltom, sokkal erőteljesebben fejezve ki tiltakozásom, mint szándékoztam. - Mármint... el fogunk késni... nem érünk rá ilyesmire. Megyek, arcmosás, wc, fogmosás, aztán össze is kapom magam! - pattanok fel, hogy valóban nekiálljak a műveletnek, megragadva a táskám, hogy ki már felöltözve jöhessek a fürdőből, nem ingerelve tovább a szerintem rám vadászó "oroszlánt". 
Szabályszerűen megkönnyebbülök, ahogy a fürdőben tudom magam, s elhatározom, hogy megkérdezem a dologról Kurokocchi véleményét, elvégre ő ismeri Aominecchit, nála talán csak Momoicchi ismeri jobban, de Momoicchitől valahogy nincs ingerenciám ilyesmit kérdezni.
Ám hirtelen a gondolataim még egy dologra világítanak rá, amitől szabályszerűen lever a víz. Aominecchit Kurokocchi ismeri Momoicchi után a legjobban, mert állandóan együtt lógnak. Mi van, ha Aominecchi és Kurokocchi, hát szóval... 
Normál esetben bele kellene pirulnom a gondolatba, és inkább elhessegetve azon igyekezni, hogy ne gondoljak semmire, azonban valamiért az, hogy elképzelem őket úgy együtt, nem elborzaszt, nem megriaszt, nem is taszít vagy kelt undort bennem, hanem keserűen kellemetlen érzés lep el. Ha nem rólam lenne szó, szabályosan úgy hinném, ez bizony féltékenység. De nálam erről szó sem lehet, hiszen én nem vagyok homo, és bár felnézek Aominecchire és elismerem Kurokocchit, egyikükre sincs okom még ilyen képzelgés miatt sem féltékenynek lenni, nee? Akkor mégis mi a fenéért vágok ilyen arcot, ahogy magam nézem a tükörben?! 
Kissé bepánikolva a saját magamnak okozott zavartól menekülök a zuhany alá, ahol a hideg víz legalább kissé észhez térít.
 
Már tényleg csak akkor bújok elő, mikor felöltözve elkészültem, s kellemes meglepetésként ér, hogy szendvicsekkel vár rám, igaz, még meztelen, hogy a kezembe nyomva - közben mintha gyanúsan méregetve jól meg is nézne magának, amitől kissé zavart leszek, mert kezdem azt érezni, nem is Aominecchi nyomul rám, hanem én lettem valami oknál fogva perverzebb az átlagosnál -, s elmegy ő is, hogy tiszteletét tegye a fürdőben. Legalább leülve nyugisan van időm enni egy keveset. 
 
* * * 
 
A reggel további része teljesen nyugisan telt, összepakoltam, hogy visszacipeljem a cuccokat a suliba, természetesen a szekrényemben hagyva őket, elég lesz délután cipelni, vonszolja a fene egész nap. Aominecchi és én pedig a suliba érkezés után búcsút mondtunk egymásnak, és mindenki ment a saját osztálytermébe. Pechemre Kurokocchi is Aominecchivel jár egy osztályba, így nem tudom tőle megkérdezni így suttyomban, amire kíváncsi vagyok, s a reggeli gondolat óta nem is vagyok benne annyira biztos, hogy tőle kellene, de annyira nincs jobb ötletem... Jó, rákérdezhetnék az illetőnél is, de ha félreértem, szerintem helyszínen megfojt... S azért valljuk be, eléggé összezavaró a vonzódása a nagy mellű hírességekhez, akikről egy halom újságja van otthon. 
- Oi, Kise! - zavar meg a gondolataimban épp az emlegetett személy. 
- Aominecchi? - lepődök meg, csak motyogva a nevét megilletődve, de csak int, megparancsolva, hogy az ebédem is vigyem magammal. Tekintve, hogy még egy ideig a csicskát kell játszanom, eleget teszek a kérésnek, és magamhoz veszem a bentos dobozom, amit még tegnap hagytam benn a szekrényben, mert semmi olyasmi nincs benne, ami ennyi idő alatt megromolhatott volna, s a nyomába eredek. 
Végül a tetőn kötünk ki. 
- Ano... miért jöttünk ide? - érdeklődöm, igazgatva a hajam a gyengébb szélben.
- Nyugira vágytam, meg enni. Mid van? - közli hanyagul, máris kikapva a kezemből a bentom. 
- Demo, az az enyém, Aominecchi!  - nyikorgom, de kb. levegőnek néz, és máris felnyitja a dobozkát, kissé fintorogva szagolva bele. 
- Te komolyan ilyeneken élsz? El fogsz fogyni! - nyomja vissza a kezembe a bentot, amiben most jobbára puffasztott rizs és hasonlók vannak.
-Nem ilyenen élek, csak anya ilyet hozott, hogy ne romoljon meg. Mert amennyire még emlékszel, nálad töltöttem az éjszakát, így nem volt lehetőségem normális bentot szerezni - hangomon egyértelműen érződik, hogy meg vagyok sértődve, mert szerintem ez is kaja. - Különben is, ha nem tetszik, ott a büfé! - fűzöm még hozzá, sértődötten véve egy szeletet a számba.
- Áh - legyint, fel sem véve zsörtölődésem. - az messze van. Én viszont éhes vagyok - pillant ismét felém, s azon kapom magam, hogy még mindig zsörtölődve a lépcsőfeljáró falhoz préselve nézhetek közelről farkasszemet vele, s a következő pillanatban elégedett vigyorral harap rá a másik felére a puffasztott finomságnak akkorát, hogy csak milliméterek válasszák el ajkaink egymástól, s a felismerés ismét arra késztet, hogy totál elvörösödjek. Az egész láncreakciót indít el: a megdöbbenéstől még arról is megfeledkezem, hogy épp eszek, s nagy levegőt véve hőkölnék hátra, de a beáramló levegőnek köszönhetően sikerül egy falatot félrenyelnem, amelytől fullákolva, és még vörösebbé válva görnyedek össze és köhögve próbálok szabadulni, miközben egyébként is tele van a szám, és egyszerre ér az inger, hogy köpjem ki az egészet, és hogy nyeljek, amit viszont nem tudok, mert félrenyeltem. S tekintve, hogy nem kapok levegőt sem, kezdem elhinni, hogy tényleg ennyi, itt és ilyen szerencsétlenül fejeződik be földi pályafutásom, mikor két karja átölel, megemel, és a hátamhoz préselődik mellkasa, ahogy a megfelelő fogást alkalmazva segít, hogy végre megszabaduljak a cigányútra tévedt falattól, s légszomjtól terhes, mély zihálással szívom magamba ismét a levegőt karjaiba ernyedve, s kifejezetten jól esik, hogy erősen tart, egész biztonságban érzem magam ölelésében, ahogy a földre ereszkedve ültet le a mellkasának támasztva a fejem. 
- Ne hozd rám a frászt, idióta! - morgolódik, s már próbálnám magam annyira összeszedni, hogy méltatlankodva replikázzak, hogy ő volt az, aki a frászt hozta énrám, és azért akartam megfulladni, mikor ujjai az államra siklanak, s maga felé fordítva most ő fojt meg határozott, mégis bódítóan lágy csókjával. Az egész annyira kábító, hogy egy hosszú pillanatig teljesen megfeledkezem arról, hogy nekem tiltakoznom kellene, s csak megkésve tolom el magamtól pihegve, akkor sem sikerül olyan határozottra és elutasítóra a dolog, mint ahogy képzeltem s szándékoztam.
- Miért csinálod ezt már megint? - váltok offenzívbe, irritált méreggel próbálva kiszabadulni az eddig kényelmesnek és biztonságosnak tartott öleléséből. - Neked ott van Kurokocchi! - dühöm megtörik, ahogy már későn észbe kapok, hogy mit is mondtam. Nem is mit, hogyan! - Mármint... én nem úgy értettem... nem azt gondoltam... nem kérdőjeleztem meg... - hebegek-habogok, igazából csak rontva a helyzeten, ahelyett, hogy javíthatnék. Igazi és hamisítatlan idióta vagyok! Nemcsak megkérdőjeleztem a nemi beállítottságát, amelyet nem akartam, legalább is nem ilyen egyértelműen, másrészt dühös kitörésem sokkal inkább tűnt féltékenységnek, mint tiltakozásnak, s ha még rá is fogom, hogy tiltakoztam kifejezetten, akkor is inkább tűnik elutasításom okának, hogy nem szeretnék pótlék lenni, mint az, hogy én nem vagyok homoszexuális...


Rauko2012. 11. 18. 15:46:05#24267
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~Hyuuumnak


- Nem félek, csak izgatott vagyok. Még sosem aludtam ott senkinél, így nem tudom, mindent hoztam-e. Meg hát, még csak azt sem engedted megkérdeznem, hogy mit akarsz enni, így azt sem tudom, hogy jó lesz-e amit hoztam. Különben is, ilyen könnyen nem szabadulsz a kötelezettséged alól te sem - jelenti be. 

- Hát jó, de később már nem lesz lehetőséged nyavalyogni, mert én szóltam - jegyzem meg figyelmeztetve, bár remélem, hogy nem fogja bánni és a következő meccs után magától fognak jönni ezek a dolgok. A cél ugyanis az. Van rá pár napom, hogy ezeket beleégessem a tudatába. A lakásom felé az utat, az érintések és a simogatások természetességét, hogy hiányozzon neki később. Nem az a típus, akit csak úgy elkapom valahol. Nem, Kise túlságosan is… hm. A típusom.

- Nem is szoktam nyavalyogni - hisztizi mögöttem. 

 

* * *


Ahogy odaérünk hozzám az egyik táskát egy rövid terepszemle után a nappali-hálóban teszi le, a másikat a konyhába viszi.

- Anya csomagolt nekünk kaját, és gyorsan elém hozta a csomagokat, hogy ne kelljen hazaszaladnom értük. Egy nagy adag sütit adott, de nem árt neki a hűtő, meg vettem előre gyártott obentokat, valamint ilyen instant levest. Sajnos főzni nem tudok, szóval ennyire futotta.

- Jó lesz - lépek be mögé, miután én is lepakoltam és résnyire nyitottam az ablakot, hogy legyen egy kis friss levegő.  A vállára teszem az állam, onnan pillantok le az egyik obentora, és már lépek is vissza, az obentoval a kezemben a nappaliba. Most megy az egyik kedvenc műsorom.

- Aominecchi ilyesmit néz? Ha ezt tudom, elhívtalak volna valamelyik fotózásomra, jó eséllyel futhatott volna össze már Aominecchi legalább egyikükkel, meg sok hasonló modellel - jegyzi meg mellettem ülve. 

- Még megteheted - felelem neki, és elkezdem helyezni a lábait. Magamra.

- Kérek abból egy falatot - mondom, mikor kiszagolok egy olyan részt, amit már mind megevett, épp az utolsó falatig.

- Már... elfogyott.

- Akkor is meg akarom kóstolni. - Nem várok rá, hogy mondjon valamit, az egyik kezemmel közelebb húzom, és megcsókolom. Kicsit hosszan, de messze nem úgy, ahogy mondjuk tenném akkor, ha már ott tartanánk. Hm… ott.
Amikor végzek vele ő persze olyan zavart lesz mint egy szüzike, nekem viszont nincsenek ezzel gondjaim. Ezt akarom elérni nála is. Ha oda el sem jutunk egy darabig, ezek természetesek legyenek neki is, ne érezze magát zavarban, ha velem van.

- Legközelebb én is olyan kérek! - jelentem be igényeimet. Leokézza a dolgot és eszik tovább.
Eléggé gyorsan befejezi a kajálást, így utána kapok és közlöm, hogy kellene a süti. Meg  ő. Vissza.
Meg is kapom mindkettőt, de olyan zavarban van, hogy inkább eloldalog zuhanyozni. Mivel én már tudom, hogy mennyire érdekes lesz ez az egész felállok és becsukom az ablakot, picit fentebb veszem a fűtést és várom, hogy kijöjjön.

- Ano... Aominecchi - hallom meg a hangját és arra fordulva elégedetten mérem végig. Zseni vagyok. - Elfelejtettem alvós ruhát hozni, tudsz adni valamit? 

 

- Semmi rád való ruhám nincs - jegyzem meg látszólag oda sem figyelve, magamban viszont elégedett vagyok Kisével. Olyan könnyűvé tesz mindent.
- Mi?! De hát majdnem ugyanolyan a méretünk - ellenkezik.
- Tisztítóban vannak.
- De itt van például egy póló. - Felállok és elé lépek. Leteszi a pólót és felpislog rám, de szerintem nem teljesen érti, hogy mi történik körülötte. Tetsu sokkal hamarabb megértette - bár tény, Tetsu sokkal több mindent tud rólam, mint ez a buta szőke.
- Ma meztelen leszel.
Nagy szemeket ereszt, mintha tényleg nem hinné el, amit mondok neki. Én elégedetten, vigyorogva nézem és egy könnyed mozdulattal lesimítom a derekáról a törülközőt.
Mindig tudtam, hogy remek a teste. Modell, tehát nem engedhet meg magának sem túl sok, sem túl kevés izmot. A bőre selymes és hibátlan, mintha egy lányé lenne, a haja ápolt, a szemei… nos, most hatalmasak és meglepettek, szép szájával a nevem tátogja, de mielőtt megtalálhatná a hangját, én szólalok meg.
- Mit vagy úgy megijedve? Én is az leszek - rántom meg a vállam. - Nem kell ennyire komolyan venni.
De azért ütöm a vasat, amíg meleg: előre nyúlva, mintha tök természetes lenne a jobb mellbimbóján siklok át az egyik ujjammal oda, majd vissza. A kis kúpocska már keményedik is, ő meg halkan nyüsszen egyet, bár ma nem megyek már tovább.
Első lépésként magamhoz kell szoktatni, mert Kise hajlamos rácsimpaszkodni Midorimára, és Tetsuval is barátságba akar kerülni. Mondjuk Tetsuval lehetetlen. Legalábbis nagyon zárkózott srác, az tuti.
- Megyek zuhanyozni, vedd fentebb a fűtést ha fázol - jegyzem meg ellépve mellette.
Ahogy eltávolodok tőle írok egy gyors üzenetet Tetsunak.
„Következő meccs?”
Magammal viszem a telefont a fürdőbe, így mikor percekkel később rezegni kezd, még csak az alsótól szabadulok meg, vizes nem vagyok.
”Egy hét múlva gyakorló, azt hiszem. Ne bántsd Kise-kunt.”
Nem válaszolok, gyorsan letisztogatom magam és már indulok is vissza Kiséhez. Egy törülközőben.
Tetsu idióta. Nem bántom. Nem akarom bántani. Ha akarnám, már alattam nyöszörögne, nem pedig azt szokná, hogy előttem nem kell szégyellnie a testét. Van egy hetem, hogy becserkésszem. Nekem ez elég idő, szeretek vadászni.
- Már kész is vagy? - kérdezi, és ahogy látom, picit azért oldottabb a hangulata. A kanapén ül és az egyik újságomat nézegeti. - Te tényleg szereted ezeket a sztárokat - húzza el a száját picit.
- Valamivel lekötöm magam a kosáron kívül - rántom meg picit a vállam és ledobom magam mellé.
- Másfél hét múlva, szerdán este lesz egy komolyabb fotózás. Lesz ott pár sztár, ha gondolod…
- Majd meglátjuk, hogy lesz időnk - szakítom félbe. Most, hogy itt ül mellettem meztelenül, talán bűn, de nem érdekelnek a színészek és a többi modell. - Menjünk aludni - vetem fel, és elindulok az ágy felé. Ő pár pillanatig bizonytalannak látszik, majd követ, de látom, hogy nem igazán tudja, merre is akarjon indulni velem kapcsolatban. Őt ismerve nem tudja a csókot sem hova tenni, és nem adok neki sok időt, hogy…
- Veled alszom? - kérdezi félve.
- Miért, kivel akarsz? - kérdezem felvont szemöldökkel. - Már mászhatsz is, tiéd a benti oldal. - Az ágyam a falnak van tolva, így valaki bent alszik, aki nem én leszek. Egyrészt nem szeretek, másrészt ott jobb idő van és nem akarom megfázítani. 
Amikor végre befekszik, betakarom magunkat és közelebb rántom.
- Mi értelme ennek a csupaszkodásnak? - sikkant fel, kicsit sem férfiasan.
- Szokd meg, hogy előttem nem kell szégyenkezned. Másrészt. - Mélyen a szemébe nézek, szinte égeti a pillantásom. Nyel egyet, de nem tudja elszakítani a tekintetét az enyémből. - Csak én láthatlak így. Senki más.
- Aominecchi… - suttogja halkan. Nem adok neki választ, csak elkapom a tarkójánál, közelebb rántom és megint megcsókolom, most gyorsabban, nem lágyan, csak amolyan…. jó-éjt-csók.
Ahogy végzek a dologgal ő halkan szedegeti a levegőt - piheg. Nem bánom, pihegjen csak, én a mellkasomra húzom, és így alszom el, őt ölelve magamhoz, nehogy elmásszon akármerre éjszaka.


ef-chan2012. 08. 24. 01:59:04#23084
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Aominecchinek)


- Neem, pont ellenkezőleg - vigyorog rám, s lassan kezdek hozzászokni, hogy közben körülbelül úgy méreget mindig, mintha fel akarna falni helyből. Tökre néhány lányt juttat eszembe az elvetemültebb fanjaim közül. De ő fiú, és a barátom, így gondolom, ez más, csak nála még nem tudom, mit jelent. 
- Nem értem Aominecchit - jelentem ki lemondón. 
- Túl sokat gondolkodsz, Kise - súgja válaszul, végigbizsergetve a lábujjamig. - Mától minden nap együtt kell velem vacsoráznod. Nálam - rendelkezik, mire kissé megfeszülök, hiszen azonnal eszembe jut.
- De...Aominecchi egyedül él - és mostanában ha ketten egyedül voltunk, mindig legalább félmeztelenül végeztem... 
- Így van - végül is számára ez természetes. 
- Nem is tudom - talán magányos, csak nem vallaná be még akkor sem, ha tüzes vassal kínoznák? Ennek ellenére nem tudom, anya és apa mit fognak szólni a dologhoz. 
- Nincs mit nem is tudni, Kise. Ott leszek a következő meccsig az edzéseken, te meg a csicskám leszel ugyanaddig, így állapodtunk meg. És ha én ezt kérem a csicskámtól... - aprót nyelek. Igaza van, nem lenen fair, ha nem teljesíteném az én részem, és könnyen megeshetne, hogy ő sem teljesítené a sajátját, sőt többé nem is venne komolyan semmilyen fogadást, és ez a lehetőség is kicsúszna a kezeim közül. Mélyet sóhajtok, majd valahogy beadom a szüleimnek. 
- Akkor ma is? - kérdezem, miközben már érveket pörgetek a fejemben, amellyel elkérhetem magam otthonról. 
- Már vacsoráztam. Öltözzünk, és menjünk haza.
Akkor most nem eszünk, de hozzá megyünk? Vagy csak én nem értem? 
- Hozzád? - puhatolózom, hogy akkor mégis mi van. 
- Mindenki haza - ahh, értem, akkor csak akkor kell mennem, ha vacsora van. Mondjuk egyedül én sem szeretek enni. Aominecchi meg többnyire tök egyedül eszik. Nem csoda, ha társaságra vágyik. Bár akkor is furcsa, hogy épp az enyémre. A tény, hogy mégis így van, büszkévé tesz és boldoggá, mert fontosnak érzem magam az életében.  

* * *

A suli egészen addig eseménytelen másnap, míg Akashicchi be nem jelent valami megbeszélésfélét. Nem szeretem a megbeszéléseket, jobban szeretem, amikor gyakorlunk vagy játszunk. Mindegy. Azonban ahogy tekintetem találkozik Aominecchiével, elvigyorodik. Nem kell hozzá nagy ész, hogy tudjam, mit szeretne. Önkéntelenül nyelek egyet. Kurokocchi azonban elvonja a figyelmét, így kicsit leeresztek, de amikor az ő kék szemei is rám vetülnek egy rövid időre, olyan érzésem támad, rólam van szó, így téve az ártatlan mit sem sejtő idióta, pattanok melléjük: - Miről van szó? - még a szemem is csillog, annyira hiteles vagyok. Kurokocchi azonban szó nélkül ellép, és kissé szomorkásan, mint egy kitett kutya, pislogok utána.
- Hozz vacsorának valót és alvós cuccot, ma nálam alszol - jelenti be, s bár csak annyit kérdenék, hogy mégis milyen ennivalót vigyek, de leint, hozzátéve korábbi mondandójához: - Emlékszel, a csicskám vagy. 
Hai, hai, hogy is felejthetném el...

* * *

- Daiki, ritka alkalom, hogy itt vagy - üdvözli Aominecchit Akashicchi, és nem bírom ki, hogy büszkén domborítva elő ne álljak.
- A következő meccsig minden megbeszélésen és edzésen itt lesz - s mindez nekem köszönhető, hát nem vagyok csúcsszuper? Persze nem hisznek nekem, és mindenki kérdőn illant Aominecchire. Olyan gonoszak...
- Tényleg - igazol azonban Aominecchi, és lám, akkor is menő vagyok, ha nem ismernek el!
A beszélgetés viszont kissé elnyúlik, és kezdek unatkozni, így igazán megnyugtat, amikor végre véget ér. Egészen addig, míg rá nem jövök, hogy most akkor nincs más hátra, mint előre egészen Aominecchi lakásáig. Elönt az ideges izgalom. Még sosem aludtam másnál. Nem tudom, elég szórakoztató tudok-e majd lenni. Szerintem tökre be fogok pánikolni az ismeretlen környezettől. Ahh, nem is olyan egyszerű ez a dolog. 
Csak állok szótlanul a két táskámmal. Lehet, kissé túlzásba vittem. De legalább anya nem emelt szót a dolog ellen, sőt, kifejezetten örült, hogy végre találtam ilyen jó barátot, akinél ott is szeretnék aludni. Csomagolt is sebtében nekünk egy-két dolgot, meg boltban is voltam, remélem, van minden, ami kellhet. Annyira gáz, hogy fogalmam sincs, mit illik ilyenkor vinni. 
- Ha félsz, még érvényteleníthetjük - lép mellém vigyorogva. Na még mit nem, szépen járni fog edzésre! 
- Nem félek, csak izgatott vagyok. Még sosem aludtam ott senkinél, így nem tudom, mindent hoztam-e. Meg hát, még csak azt sem engedted megkérdeznem, hogy mit akarsz enni, így azt sem tudom, hogy jó lesz-e amit hoztam. Különben is, ilyen könnyen nem szabadulsz a kötelezettséged alól te sem - felelem hát határozottan. 
- Hát jó, de később már nem lesz lehetőséged nyavalyogni, mert én szóltam - indul meg.
- Nem is szoktam nyavalyogni - szaporázom meg a lépteim, hogy utolérjem, miközben lényegében hisztizek. 

* * *

Viszonylag hamar megérkezünk. Nem is gondoltam, hogy Aominecchi ilyen közel lakik a sulihoz. A lakás nem túl nagy, de egy embernek bőven kényelmes. Még ketten is elvannak lazán, egy szoba, ami a nappali is egyben, meg konyha kis étkezővel, valamint egy szintén nem túl nagy fürdő, de otthonos. Na jó, ez így hülyén hangzik, de olyan Aominecchis, és mivel Aominecchivel jól érzem magam, a hely is otthonosnak tetszik, ahol él. 
Az egyik táskát leteszem a nappali-hálóban, a másikat viszont a konyháig cipelem. 
- Anya csomagolt nekünk kaját, és gyorsan elém hozta a csomagokat, hogy ne kelljen hazaszaladnom értük. Egy nagy adag sütit adott, de nem árt neki a hűtő, meg vettem előre gyártott obentokat, valamint ilyen instant levest - pakolok elő. - Sajnos főzni nem tudok, szóval ennyire futotta.
- Jó lesz - bukkan fel mögöttem, a vállamra támasztva az állát. Aztán elhorgássza az egyik obentot, s visszamegy a másik szobába, s hallom, ahogy kattan a tv. A magam adagjával kibandukolok, s elégedetten néz végig rajtam, miközben megpaskolja a kanapén maga mellett a helyet. A mutatott helyre telepedek, s a tv-re pillantva aprót rázok a fejemen. 
- Aominecchi ilyesmit néz? Ha ezt tudom, elhívtalak volna valamelyik fotózásomra, jó eséllyel futhatott volna össze már Aominecchi legalább egyikükkel, meg sok hasonló modellel - kommentálom a műsort. 
- Még megteheted - válaszol nem is figyelve, leköti a műsor. Meg a kaja. Meg hogy az én kezemből kiverje a saját bentom, miközben a lábam tornássza át a sajátján. Inkább meg sem kérdezem, mire jó ez így... Csak csendben nézem a műsort, és nyammogok. 
- Kérek abból egy falatot - utasít, mintsem valóban kérne, s a pálcikámra mutat, amelynek tartalmát épp bekaptam. 
- Már... elfogyott - nyelem le az utolsó falatot az említettből. 
- Akkor is meg akarom kóstolni - szeme megint felölti a ragadozó állatéhoz hasonlót, s a tarkómnál fogva közelebb húz.
- Aomi?!... - csattanok fel kissé hangosabban, rosszallásom igyekezve kifejezni, amiért mozdulata közben kis híján kiborítottam a kajám, mikor ajkát az ajkamra tapasztva némít meg. Ha lehetne, a földig tátanám a szám döbbenetemben, de még így is kihasználja a rést, amely a "védelmemen", két ajkamon keletkezett, s nyelve végigtáncol a számban. Totál elvörösödöm, s ahogy ismét eltávolodik, pálcikákat tartó kezemmel a szám elé kapok. Aominecchi most... engem... MEGCSÓKOLT?!
Rajta viszont nyoma sincs a zavarnak, sőt mintha ízlelgetné a történtek után ajkait. 
- Legközelebb én is olyan kérek! - jelenti ki, s megsemmisülve süllyedek el képzeletben a kanapéba. - Hai. - Baka Aominecchi!
Próbálom folytatni az evést, mintha mi sem történt volna, de nem csúszik le egy falat se a torkomon igazán. Így felállok, de utánam nyúl, s visszafordít. Mintha élvezné, hogy ismét pír ül ki az arcomra, ahogy szembetalálkozik tekintetünk, majd felemeli a bentós dobozt, jelezve, azt is kivihetném akkor már. 
Felengedve szabadulok vissza a konyhába, s próbálom rendezni a gondolataim a történtek után. 
- Kise, hozd be a sütit is, és gyere vissza - kiált utánam a szobából. Rövid pillanatra az asztalra támaszkodva sóhajtok fel, hosszú idő lesz a következő meccsig tartó időszak, ha ilyesmiket csinál... Visszacsámpázok az édességgel, de nem ülök le, ami láthatóan kevésbé tetszik neki. 
- Nem bánod, ha lefürdök? - kérdezem szabadkozva. A különös mosoly visszaköltözik az arcára. 
- Nem. 
A táskámból magamhoz veszem sebtében, amire szükségem lehet, majd beveszem magam a fürdőbe. 
A víz nyugtatólag hat felzaklatott lelkiállapotomra. A szívem által diktált tempó lassan elcsöndesedik, csak a gondolataim forognak még egyre, ahogy ujjaimat végighúzom az ajkamon. Csak ugrat, szándékosan szivat, talán, hogy feladjam, és lustulhasson végre megint kénye-kedve szerint. Nem fair tőle, de akkor sem fogom feladni. Főleg mert így talán jobban megismerhetjük egymást, és kicsit többet megtudhatok róla. Mert néha titokban irigylem Momoicchit, hogy olyan jóban van vele. 
Látszólag olyan könnyen barátkozom, mégis, pont a számomra fontos embereknél érzem azt, falba ütközöm. Főleg így van ez Aominecchinél és Kurokocchinál. Talán mert ők jól elvannak egymással. Kicsit olyan, mintha kizárásos alapon nekem Midorimacchi jutna csak. Nem mintha nem szeretném, mert szeretem Midorimacchit, csak jó lenne a többiekkel is kicsit jobb viszont ápolni. Szerintem mélyen belül mindannyian vágyunk erre, legalább is szeretném azt hinni. 
Önmagam lélekjelenlétét visszanyerve lépek ki a zuhany alól, hogy megtörölközzem. Mikor végzek, döbbenek rá végzetes baromságomra. Elfelejtettem alvós ruhát hozni, csak váltóruhát hoztam!
- Ano... Aominecchi - lépek ki a fürdőből. Csupán egy törölköző ül a csípőmön, s egy másikkal a hajam törölgetem. - Elfelejtettem alvós ruhát hozni, tudsz adni valamit? 


Rauko2012. 08. 14. 13:14:54#22896
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~Hyuuumnak


Kisének:

- Ha bedobom, a következő meccsig rendesen fogsz járni edzésekre, ha pedig véletlen te, akkor majd kitalálsz valamit!
Felnevetek. Vicces, de szeretem, hogy mindig meg tud nevettetni.
- Jaj, Kise, mindig meg tudsz nevettetni. Hát legyen - vigyorgok rá. Minden trükkjét ismerem már, nem tud meglepetést okozni.

A figura valami új. Nem szokványos támadás, így nem szakítom félbe, várok, hogy történjen valami. De ahogy múlik az idő egyre türelmetlenebb vagyok, így mikor már majdnem elveszem tőle a labdát kettőt visszalép és Midorimához hasonlóan gyönyörű, íves pályán dobja a labdát, ami be is megy - ami nem kicsit lep meg.
Örömködni kezd, de azt hiszem, elfelejtette, hogy mi is jön.
Ahogy lekapom az alsómat  köldökig pirul, és le sem tudja venni szemét a farkamról. Pedig most olyan átlagos, nem vagyok izgatott - bár a feneke tetszetős így ruha nélkül.
- Elérted, hogy egy ideig jelen legyek az edzéseken, győztesünk viszont még nincs, mert így egálban vagyunk. Egy kosár, aki előbb megszerzi, annak a csicskája lesz a következő meccsig a másik, ha már az előző feltételnél is ez volt a határidő. 
Látom, hogy eleinte nem tudja, mi legyen, de végül rábólint a dologra.
Nekem meg már a zsebemben van a csicskám, hiszen én kezdek. Nem tud ellenem jól védekezni.
És igazam is lesz.
- Ajj, ez nem igaz! - hisztizik, viszont ahogy mögé lépek és átkarolva a seggéhez nyomom ekkorra már igenis izgatott farkamat, benne reked a levegő is. 
- Aominecchi?
- Shhh… Légy nagyfiú, és tűrd el a vereséged következményét! - suttogom, és elkezdek lesimítani a hasfalán. Kedvem lenne itt, ebben a pillanatban előre dönteni és alaposan a magamévá tenni, de megint megszólal.
 - Örülök, hogy Aominecchi barátja lehetek - nyöszörgi. Igaz… nem csinálhatom így.  - Valami rosszat mondtam? 

 

- Neem, pont ellenkezőleg - vigyorgok rá, és elkezd körvonalazódni a fejemben a terv.
Csak a hülye nem látja, hogy fáradt. Sosem érdekelt a családi helyzete, ahogy senkié sem, sőt, a sulin és a kosáron kívüli élete sem, nekem csak az a lényeg, hogy neki is, és nekem is jó legyen. De inkább nekem.
- Nem értem Aominecchit - kámpicsorodik el egy kicsit.
- Túl sokat gondolkodsz, Kise - súgom. - Mától minden nap együtt kell velem vacsoráznod. Nálam - vigyorgok. Megszeppen megint, és picit megfeszül.
- De… Aominecchi egyedül él - állapítja meg okosan.
- Így van. - Sőt, ha ügyesen játszom ki a lapjaimat, akkor nálam is fog aludni párszor. Akkor pedig… hm.
Akkor pedig nagyon jó lesz.
- Nem is tudom - gondolkodik el mutatóujját a szájába véve.
- Nincs mit nem is tudni, Kise. Ott leszek a következő meccsig az edzéseken, te meg a csicskám leszel ugyanaddig, így állapodtunk meg. És ha én ezt kérem a csicskámtól… - hagyom függőben a mondatot, mire felsóhajt.
- Akkor ma is? - kérdezi.
- Már vacsoráztam - engedem el. - Öltözzünk, és menjünk haza.
- Hozzád? - fordul felém érdeklődve.
Néha komolyan nem értem.
Dögös, jól kosarazik, a pasik és a csajok is buknak rá, de azt hiszem ő az élő bizonyíték rá, hogy a kamik nem csak adnak. El is vesznek.
- Mindenki haza - vigyorgok rá.
Ez izgalmasabb lesz, mint reméltem.

* * *

Másnap a suliban találkozom Kisével, de nem sokat beszélünk, viszont dél körül Akashi beharangozza, hogy délután taktikai megbeszélés. Persze nekem ez remek alkalom, hogy egy vigyorral tudassam Kisével, hogy mire is számíthat, ő pedig azt hiszem, kivételesen meg is érti, hiszen nyel egyet.
- Mit csináltál Kise-kunnal? - jelenik meg mellettem Tetsu.
- Semmi olyasmit, amiről be kellene neked számolnom - morranok rá, de ahogy a vállamba öklöz, tudom, hogy tényleg tudni akarja.
- Nem kell féltened, nagy fiú, el fogja viselni - nézek Tetsura.
- Aomine-kun, én sosem szóltam bele, hogy kiket is hódítgatsz meg - néz fel rám. - De nem szeretném, ha bántanád Kise-kunt.
- Miről van szó? - ugrik mellénk a szőke. Tetsu felpillant rám, és egy szó nélkül ellép mellettünk.
- Hozz vacsorának valót és alvós cuccot, ma nálam alszol - jelentem be. Szólna, de leintem. - Emlékszel, csicsám vagy - vigyorgok rá.

* * *

- Daiki, ritka alkalom, hogy itt vagy - néz rám Akashi.
- A következő meccsig minden megbeszélésen lés edzésen itt lesz - szól közbe azonnal Kise, mire mindenki rám pillant.
- Tényleg - helyeselek a magam morgós módján. Azt hiszem, már épp szólnának, de Akashi elkezdi a megbeszélést, és már inkább rá figyel mindenki.

A megbeszélés után látom csak, hogy Kise két nagyobb táskával vár a bejáratnál.
- Együtt mentek haza? - lép mellém Satsuki.
- Ja. Nálam alszik - nézek rá, de nem felel, csak mosolyogva kislisszol Kise mellett.
- Ha félsz, még érvényteleníthetjük - vigyorgok rá bárgyú képét látva.


ef-chan2012. 08. 12. 22:31:30#22860
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Aominecchinek)


Mivel nem folytatja, így összeszedem minden bátorságom s rákérdezek. - Jó, de... most mivel? 
- Te szeretsz velem játszani, igaz? - kérdez vissza, miközben megindul, s én követem, mert nem akarom, hogy lerázzon. 
- Igen, de Aominecchivel bárki szeret játszani - felelem őszintén. Igaz, bosszantó, hogy általában az embernek esélye sincs, és nagy teljesítmény akár fele annyi pontot is szerezni, mint amennyit az emberre ver, mégis, ez legalább végre kihívás, ami mindig is hiányzott az életemből. 
- Akkor este. A zárt pályán - áll meg, s fordul hátra. 
- Akkor belógunk - válok izgatottá. Megnyugtató, hogy most semmi fura kérése sincs. Azért rákérdezek: - És ennyi...? Kosarazni fogunk? 
- Egy-egy ellen. Ahány kosarat dob az egyikünk, a másiknak annyi ruhadarabot kell levennie - részletezi, s kissé alább is hagy a lelkesedésem. - De... de ez igazságtalan!
- Akkor nem megyek edzésre - vonja meg a vállát továbbindulva. Reflexből kapok utána, mert nem hagyhatom, hogy lenézzen és gyávának gondoljon. Főleg, mert nem tudnám elviselni, ha nem játszhatnék vele többet. 
- Tízkor? - bólint, ezért elengedem, s még egy ideig figyelem távolodó alakját. 

* * *

Szaporázom a lépteim, mert rossz szokás, megint késésben vagyok. Szándékosan a megszokott mód öltöztem fel, nem vagyok hajlandó már azzal elismerni vereségem, hogy még a bundát is magamra aggatom. Mikor kiszúrom, felé szaporázom és előtte megállva szólítom meg: - Aominecchi!
- Nem öltöztél túl - állapítja meg végigmérve, mire elfintorodom, de válaszomhoz már magabiztos mosolyt mellékelek.
- Bízom magamban. 
- Akkor kezdjük is. 
Nekilendülök, s sikerélmény ér sikerélmény hátán, de nem örülök, mert még nem ad bele mindent. Mégis, hazudnék, ha nem mozdulna meg bennem valami minden egyes alkalommal, ahogy újabb ruhadarab kerül le róla. Abba bele se merek gondolni, hogy reagálnék, ha csupasz bőre csupasz bőrömnek feszülne...
Pedig hamar bekövetkezik ez is, ahogy már csak az alsó van rajta, ritmust vált, s pillanatok alatt szabadít meg a pólómtól. Kezdetnek. Eleve nehéz ellene játszani, s most, ebben a szituációban még a koncentrációm is ezerfelé szalad. Azon is kapom magam, hogy már alsóban állok, miközben újabbat zsákol, majd földet érve vigyorog rám. 
- De ez... - fogom fel a helyzetem a lábujjamig pirulva. 
- Ugyan, Kise, mindketten fiúk vagyunk - provokál, érzem. 
- Jó - sóhajtok. Végül is a múltkor is látta már... Kelletlenül, de leveszem az alsóm is. 
- Ha fázol, fejezzük be. 
- De nem fázom, játszani akarok még! - már csak azért is kihozom döntetlenre!
- És a következőnek zsákolok, akkor mit tudsz adni? Ruha már nincs rajta... - vigyorog. 
Felbosszant vele. Nem is kicsit. 
- Ha bedobom, a következő meccsig rendesen fogsz járni edzésekre - fogom az egyik kezembe a landát, míg a másik kezem mutatóujjával egyenesen az arcára mutatok, majdhogy nem az orrára pöccintve, felbosszantott magabiztossággal. -, ha pedig véletlen te, akkor majd kitalálsz valamit!
Nevet. Még a könnye is kicsordul hirtelenjében. Összevonom a szemöldököm. Nem számít, majd jól meglepem. Hiszen nemrég láttam egy profi meccsen egy igen jó kis trükköt, amelyhez még csak hasonlót sem mutatott sem az ellenfeleink közül, sem közülünk senki. Direkt aduásznak tartogattam a megfelelő pillanatra várva, s azt hiszem, az a megfelelő pillanat most jött el. 
- Jaj, Kise, mindig meg tudsz nevettetni. Hát legyen - hagyja rám lassan komolyodva vissza, szemében már a győzelem fénye. 
Nekilendülök. A figura lényege, hogy az ember megpróbál minél beljebb nyomulni, feszegetve a védelmet, majd mintha belátná, hogy a támadása megakadt, visszafordul, hogy visszapillantva, horogdobáshoz hasonlóan vágja rá a kosárra, lényegében háttal állva, a labdát. 
Ahogy az tőle várható, kemény falként védekezik, s szinte azonnal hátra kell fordulnom, s a hátam a mellkasának vetve igyekszem tovább furakodni, a lehető leginkább kizárva a tényt, ő majdnem, én pedig anyaszült meztelen rohangálok. Mikor elhal az utolsó csepp lendületem is, s mielőtt még elhalászhatná a labdát - ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, mikor unja meg a próbálkozásom, s meddig húzhatom a húrt - két lépést a félpélya felé lépek vissza, hogy felugorva hátrapillantsak célozva,  aztán íves mozdulattal hajítsam el a labdát Aominecchi legnagyobb meglepődésére. De ami még nagyobb megelégedéssel töl el: a labda bemegy. 
- Ez az! - ujjongok, s örömöm növeli, hogy elismerő pillantással illet. Most valóban megleptem, de nem is kicsit! Arcom azonban behatárolhatatlanná fagy, ahogy ledobja magáról is az alsót. Önkéntelenül is nyelnem kell, ahogy tekintetem akaratlanul is odatéved. Csak akkor rezzenek össze , végre eltépve pillantásom, mikor közelebb lép. 
- Elérted, hogy egy ideig jelen legyek az edzéseken, győztesünk viszont még nincs, mert így egálban vagyunk - mutat végig magán majd rajtam, miközben szemében ismét különös fény gyúl. A furcsa ötletek ördögi fénye. - Egy kosár, aki előbb megszerzi, annak a csicskája lesz a következő meccsig a másik, ha már az előző feltételnél is ez volt a határidő. 
Sarokba szorított, hiszen büszkeségem ölném le, ha nemet mondanék, adum viszont kijátszottam, ráadásul nála lesz a labda eleve kezdésnek, mondhatni semmi esélyem, hacsak nem művelek valami csodát. Alsójkamba harapok, de mégis határozottan nézek rá, mégha a hangom nem is sikeredik annyira nyugodtra, mint szeretném, mikor kiejtem: - Rendben. 
Hiába vetem be azonban minden tudásom, megfeszítve magam, egyetlen roham elég, hogy megszerezze a győzelmet jelent két pontot. 
- Ajj, ez nem igaz! - szakad fel belőlem szokásos minihisztim. Akkor is lesz olyan, amikor teljes mértékben és egyértelműen én nyerek! Míg ezen gondolkodom, mögém lép, s erős karjai körém fonódnak, miközben szorosan hozzám préselődik, s mélységes zavarba jövök, ahogy férfiassága így a fenekemnek feszül. 
- Aominecchi? - nyögöm megilletődve. Arca arcom mellé siklik, s lélegzete csiklandozza a bőröm. 
- Shhh - csitít, s beleremegek felnyögve ismét, ahogy nyelve ingerlőn végigsiklik a fülcimpámon. - Légy nagyfiú, és tűrd el a vereséged következményét! - búgja, miközben tenyere lefelé indul el mellkasomról. Fogalmam sincs, mire készül, csak a szívem dobog eszeveszettül, s azért nem védekezem, met meg vagyok róla győződve, hogy nem fog bántani, mert a barátom. Épp emiatt lazulnak el izmaim teljesen, s érzem szükségét annak, hogy az agyamba toluló gondolatokat ki is mondjam: - Örülök, hogy Aominecchi barátja lehetek - tenyere megtorpan a hasfalam alján, közel az ágyékomhoz. Tekintetét keresve próbálok valamennyire hátrafordulni kissé megszeppenten: - Valami rosszat mondtam? 


Rauko2012. 08. 07. 12:59:24#22721
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~Hyuuumnak


Épp halálra unom magam, így eldöntöm, hogy kimegyek a betonpályához. Hátha van kint egy idióta, akit a földbe lehet döngölni, és jót mulatni rajta.
Mostanában tetszik a gondolat, hogy akárkit le tudok győzni.
Bár az meglep, hogy Kisét látom meg…. és mintha… nem, az nem lehet.
- Nem tudom eldönteni, mi nagyobb meglepetés, téged ilyen egyedül látni, vagy téged ennyire elgondolkodva látni - mondom fennhangon, miután védem az egyik dobását.  

- Aominecchi? - kérdez rám ,meglepetten nyögve fel.
A labdához lépve kezdem pattogtatni, majd lepasszolom neki. Ő talán az egyetlen, aki mostanában felveheti velem a versenyt, így szeretek vele gyakorolni. Régebben is szerettem, és bár manapság már nem kihívás ő sem, legalább elszórakoztat pár percig. Ő még nem tudja, hogy ha nem tudja rádobni, nem megyek el a meccsre, és nem érdekel Akashi szánalmas fenyegetőzése sem.

- Holnap nem megyek - mondom, hiszen látom, hiába dobta rá, nem menne be. Most mondjuk pláne, de nem érdekel.
- De Akashicchi...  nem fog örülni. Meg aztán Kurokocchi...

Röhögve, gúnyosan szólalok meg ismét. Pont leszarom Tetsut is.

- Ugyan, mit tehetnek? Kirúgnak a csapatból? - Nem vagyunk együtt Akashival, nem tud olyan dolgokat megvonni, amiket akarok. A csapat meg… ch.

- Mit tegyek, hogy Aominecchi meggondolja magát? - szakítanak ki gondolataimból a szőkeség szavai.
Meglepve nézek rá, hiszen sosem mutatta igazán, hogy mit gondol. Mióta ismerem, velem szeret játszani, de emberileg állandóan Midorima nyakán lóg és Tetsut rajongja körbe.

- Miért olyan fontos neked, hogy ott legyek? Elvégre, ha ott vagyok, te jó eséllyel nem játszol. 

- Mert... - Ide hallom kattogni a kerekeket. Nos, valljuk be, Kise igazán szemre- és másra is való pasi, de nem az eszéért szereti senki, így a magyarázata is vicces. - Kurokocchi boldog lenne. - Ha Tetsunak örömet szerzünk, szerezzünk nekem is. Bár nem hiszem, hogy meg meri tenni, amit kérek.

- Egy valamit megtehetsz, s akkor elgondolkodom a dolgon. 

- Mi az?

- Vesd le a nadrágod! - mondom azonnal és várom a reakciót.  

- Tessék?

- Vesd le a nadrágod! Vagy mégsem vagy annyira elszánt?  - Ahogy kimondom, látom, hogy nem, így indulnék, de kecses ujjak fonódnak a csuklóm köré, így megállok.
A következő pillanatban elenged és kioldva a nadrágját, hagyja leesni magáról. Elégedetten nézek rá, de nekem ez nem elég.

- Az alsónadrágot is.  - Tiltakozna, de egy pillantással belefojtom a szót.
Teszi is, amit kérek. Fehér bőrén végigfut a hideg, és kicsit megremeg, ide látom.
Kifejezetten kedvemre való.
Talán játszani is fogok még vele - és nem a pályán. Vagy de, ki tudja, hogy alakulnak még a magányos estéim.

- Megtettem. Ugye holnap eljössz? - kérdezi. Nos, megígértem, és ha most átverem, akkor sosem fogom elérni, hogy… hm…

- Ott leszek - mondom, mire fellelkesül.
- Várunk majd!

 

* * *

 

Háromszor annyi ponttal legyőztük az ellenfelet - nem is volt kérdés. Ők sem voltak partnerek a játékomban.
Ami fontosabb viszont: észrevettem, hogy Kise végig engem bámult.
Vagy hülye vagyok - ami kizárt -, vagy ő is ugyanúgy kedveli az izmos testet, mint én.
De ahogy belemerül a sok barom világába a lelkesedésével, én le is lépek gyorsan. Arra viszont nem számítok, hogy utánam szalad.
- Aominecchi! - szól utánam. Nem nézek vissza, inkább csak bevárom.  
- Mi az, Kise? 
- Akashicchi úgy rendelkezett, hogy holnapután edzés. Ugye jössz?
- Nem - mondom, majd a következő terv már közvonalazódik a fejemben. - De előfordulhat, hogy meggyőzhető vagyok. 

- Jó, de… most mivel? - kérdezi pár perccel később.
- Te szeretsz velem játszani, igaz? - kérdezem, miközben tovább haladok. Hűséges kiskutya módjára jön utánam.
- Igen, de Aominecchivel bárki szeret játszani - mondja, és ide látom, hogy mennyire csilloghatnak a szemei. Olyan őszinte fiú. Ha nem én lennék, valahol mélyen sajnálnám, amiért ezt teszem vele. De én vagyok, és élvezem.
- Akkor este. A zárt pályán - állok meg, és fordulok hátra. Most látnom kell az arcát.
- Akkor belógunk - lelkesül fel azonnal. - És… ennyi? Kosarazni fogunk?
- Egy-egy ellen. Ahány kosarat dob az egyikünk, a másiknak annyi ruhadarabot kell levennie - mondom vigyorogva.
- De… de ez igazságtalan!
- Akkor nem megyek edzésre - rántom meg a vállam és elindulok. Megint utánam kap.
- Tízkor? - kérdezi, Bólintok, mire elenged, és már megyek is haza. Ki kell pihennem magam, álmos vagyok. És éhes is. Nem utolsó sorban fél óra és kezdődik a sztármagazin a tévében!

* * *

Nem kések, sőt, előbb vagyok ott, de nem vettem fel több ruhát, mint szoktam. Póló, nadrág. De ahogy meglátom, ő is. Mintha nem esett volna le neki a dolog. Vagy ennyire bízik magában? Nem hiszem.
Mondjuk kidolgoztam egy elég kezdetleges, de mindenképp élvezetes technikát.
Az első pár dobást meghagyom neki, hogy rajtam is csak egy alsó legyen, aztán beindulok és levetkőztetem. Végülis Kiséről van szó, imád kosarazni, pláne velem. És a teste is jó, helyes is, élvezni fogom. Kifejezetten.
- Aominecchi - lép elém izgatottan.
- Nem öltöztél túl - mondom.
- Bízom magamban - vigyorog rám bambán. Hát, részemről…
- Akkor kezdjük is.

És persze úgy teszek, ahogy előre terveztem. Pár dobást engedek neki, de azért nem könnyen, hiszen nem én lennék, ha csak hagynám beesni a kosarakat. Így alig fél óra múlva rajta még minden stimmel, én meg egy alsóban vagyok. Valahogy… túl sokszor néz rám? Feltűnően sokszor bámul rám, és percekkel később már különösebb megerőltetés nélkül zsákolok. Nem kell kijátszanom, tényleg rám, van bambulva, de nem szólok neki. Ahhoz szöszi, hogy leessen neki, hogy látom, ahogy bámul, de nem is baj, hadd nézzen csak. Ha jó fiú lesz, még simogathatja is.

Egy óra telik el, mikor dobok egy újabbat, neki meg már csak az alsója van. Vigyorogva nézek rá.
- De ez… - pirul el teljesen.
- Ugyan, Kise, mindketten fiúk vagyunk - vigyorgok rá. Az egyikünk biztosan meleg, de ezt neki ugye neki nem kell tudni.  
- Jó - sóhajt fel, és ledobja az alt is.
- Ha fázol, fejezzük be - nézek rá.
- De nem fázom, játszani akarok még - mondja határozottan.
- És ha következőnek zsákolok - márpedig fogok, akkor mit tudsz adni?  Ruha már nincs rajtad… - kérdezem vigyorogva, és válaszát várva.


ef-chan2012. 08. 05. 02:25:11#22682
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Aominecchinek)


A betonpályán pattogó labda hangja tölti be egyedül a környéket, ahogy újra és újra kezembe simul gumiból készült anyaga. Még a szél sem fúj a kellemes tavaszi melegben. 
A pattogás elhal, ahogy a fejem fölé emelem a gömböt formáló, perpillanat egész világom jelentő labdát, majd gyors célzás után elhajítom. Az ívesen emelkedik fel, hogy a zenitet elérve aláhulljon, s a gyűrűt végig se cirógatva csak a hálót késztesse zizzenésre, ahogy kosárba találok. A zizegés után ismét feldöng a pattanás, de egyre elhalóbb, ahogy a gravitáció nyer felette. Csak küzd azért, hogy a figyelmet fenntartsa, de külső segítség híján törekvése egyre erőtlenebb. 
Felsóhajtva kocogok érte, hogy visszafelé - újra kezdve a körforgást - erőteljes és egyenletes dobolásra késztessem, s ismét csak felemeljem, hogy a beállt, feszült csendben ismét célozva dobjam rá, s ismét beteljesítve feladatát, érjen két pontot, s ismét elhalva próbálja visszaállítani a korábbi pattogós rendet. 
Holnap meccs. S Akashicchi Kurokocchit bízta meg azzal, hogy próbáljon meg Aominecchivel beszélni. Nem mintha Akashicchi nem gondolta volna végig a felállást, és hinné, hogy nélküle is megnyerjük, egyszerűen csak azt hiszem, Akashicchi éreztetni kívánja, hogy ki a főnök. 
Aominecchi... Hogy ismét nálam a labda, lehunyom a szemem. Emlékszem, számomra ez az egész vele kezdődött. S a mai napig úgy érzem, ő a legnagyobb riválisom. Mindig is szerettem volna úgy játszani, hogy megfeleljek neki. Iszonyatosan igyekeztem minél több mindent ellesni tőle, de nem voltam képes vele lépést tartani még így sem. De nem adtam fel a célom. Egyszer képes leszek előtte szégyenkezés nélkül megállni! Egészen biztos vagyok ebben. 
Midorimacchival sokat beszélgettünk erről. Ha igaza van, és Aominecchi ezért változott meg mostanában, akkor szeretnék olyasvalaki lenni, aki segíthet visszatalálni ahhoz, ami eddig is volt. Hiszen eddig is rendelkezésére álltam, ha úgy adódott.
Kezem mozdul, hogy ívesen ismét útjára indítsam a labdát, mikor egy másik kéz jelenik meg felettem, s lecsapja a labdát, hogy aztán vállamon érezzem valaki állát, s a kéz, amely egy pillanattal korábban lecsapott, most vállamon pihenjen meg. Testem megrezzenve merevedik meg, ahogy minden izmom megfeszül megilletődöttségemben. 
- Nem tudom eldönteni, mi nagyobb meglepetés, téged ilyen egyedül látni, vagy téged ennyire elgondolkodva látni - unottan gúnyos hangsúlya jelzi, szerinte egyik sem jellemző rám. Teste körbeölelő melegsége hatására végigfut a bizsergés a hátamon. 
- Aominecchi? - nyögöm meglepetten, kilépve a kényelmetlen közelségből. Vad tekintete jószerivel mindenkit megijesztene, rám azonban nincs ilyen hatással. Épp csak nem értem, mit keres itt. Bár tény, hirtelen felbukkanása a frászt hozta rám, de csak mert a semmiből tűnt elő, miközben én magamba voltam merülve. 
Megilletődöttségemmel, még csak értetlenségtől elfintorodó arcommal sem foglalkozik, ahogy a messzebb gurult labdához lép, s pattogtatva fordul felém, hogy aztán felém dobva passzolja át a játékszert. Reflexből kapom el, de szándékát csak akkor értem meg, mikor kissé megdől, védekező pozíciót véve fel köztem és a kosár között. 
Tekintetem megkomolyodik, ahogy elhatározva magam nekilendülök, elvileg szeretnék olyasvalaki lenni, aki miatt ugyanúgy kedve marad lelkesen játszani, mint ahogy nekem miatta van lelkesedésem ahhoz, hogy fejlődni és játszani akarjak. Könnyedén áll elém, megakadályozva, hogy elsunnyogjak mellette. Túlságosan ismer már, és elég gyors, hogy rövidre vágja próbálkozásom. De nem adom fel, ahogy mindig, most is többféle cselt próbálok alkalmazni, s az egyik be is válik, elléphetek mellette annak ellenére, hogy az az érzésem, szándékosan hagyja ezt nekem. Ez az érzésem csak fokozódik, mikor hangja felzendül: - Holnap nem megyek - hiába dobom rá, mintha nem is én tettem volna, megy mellé a labda olyannyira, hogy még csak nem is érinti a kosarat. Rápillantva próbálom kutatni, miért nekem mondja mindezt. Mintha bármit ki lehetne olvasni a jeges tekintetből... 
- De Akashicchi...- felelem, majd egy pillanatra lehunyom a szemem, úgy folytatom. - nem fog örülni. Meg aztán Kurokocchi...
Szavaimra felnevet, gúnyosan és hosszan, de iszonyatosan jót szórakozva. 
- Ugyan, mit tehetnek? Kirúgnak a csapatból? 
Szavai rosszul esnek, de igyekszem leplezni - nem mintha nem lehetne mindent leolvasni az arcomról. Egy darabig csak állok, s nem tudom, mihez is kezdhetnék, mikor egyszerű, de remélhetőleg annál hatásosabb dolog jut az eszembe: - Mit tegyek, hogy Aominecchi meggondolja magát? 
Felhúzza az egyik szemöldökét, majd fürkészni kezd. Hosszasan, feszültségterhesen és idegesítőn. Aztán különös ívben szalad mosolyba az ajka, ahogy megszólal: - Miért olyan fontos neked, hogy ott legyek? Elvégre, ha ott vagyok, te jó eséllyel nem játszol. 
Zavartan vakarom meg a tarkóm. Miért is fontos? 
- Mert... - szeretem nézni, ahogy játszol, mert már az első pillanattól fogva úgy gondolom, szemetgyönyörködtető, s csak emiatt kezdtem el játszani. Csak miattad vagyok itt, s ha már nem vagy sem csapattárs sem ellenfél, megfogyatkozik a kosárlabda lényege. De ezt mégsem mondhatom. - Kurokocchi boldog lenne. 
Arca ismét kifejezéstelenül közömbössé válik. - Egy valamit megtehetsz, s akkor elgondolkodom a dolgon. 
Felderülök, s azonnal rávágom: - Mi az?
- Vesd le a nadrágod! - csak bámulok rá, mint aki nem értette, mit mondtak neki. Bár nem csak mintha, tényleg nem értem, mit akar ezzel mondani. 
- Tessék? - nyögöm ki magamból. 
- Vesd le a nadrágod! Vagy mégsem vagy annyira elszánt? 
Elvörösödöm. Nem tudom, mit kellene tennem, s hezitálok. Csak az ráz fel ebből az állapotból, hogy sarkonfordul. 
- Várj, Aominecchi! - kapok utána kétségbeesetten, mire kérdőn néz vissza, először az arcomra, majd a nadrágom övére pillantva. Nagyot nyelek, majd elengedem, s gyors mozdulatokkal bontom ki az övem, s a következő percben lehullik rólam a nadrág, hogy a bokám körül gyűrődjön egy kupacba. 
Érdeklődéssel a tekintetében fordul vissza immáron egész testtel. - Az alsónadrágot is. 
- De... - ahogy tekintetét az enyémbe fúrja, elakad a szavam. Ha nem teszem meg, szánalmasnak nevez majd, kinevet, s holnap biztosan nem lesz ott. S ha bárki megtudja, hogy meggyőzhettem volna, kiakadnak majd. Összeszorítom az ajkaim, s ismét csak megteszem, amit kér. Ahogy a hűs levegő végigbizserget, enyhén végigrázkódom. 
Végigmér. Érzem, hogy az arcom lángba borul, szám mégsem tud nyugton maradni: - Megtettem. Ugye holnap eljössz? 
Tekintetével tovább perzsel, s legszívesebben elsüllyednék a föld színe alá. Abba bele sem merek gondolni, mi lenne, ha valaki meglátna minket. 
- Ott leszek - hangja elégedett. De nem is ez a legfontosabb, hanem a válasza, ami nem hitegetés, ígéret! Felderülök, s el is feledkezem zavaromról, s megalázó helyzetemről. Mosolyogva húzom vissza magamra a két ruhadarabot. - Várunk majd!

* * *

Valóban eljött. Boldog vagyok. Mert nekem köszönhető. Ki is élvezem, nézve mozdulatait, amelyeket képtelen vagyok másolni. Az eredmény? Minden zökkenő nélkül győzünk. Nem is lehet kérdés.

Az öltözőben lelkesedem, mindenki milyen jó volt, aztán felvetem, hogy közösen elmehetnénk valahova, de ő az első, aki hanyagul közli, hogy inkább kihagyná. S a többiek is csatlakoznak az érdektelenséghez, amely teljesen lelomboz...

- Aominecchi! - futok utána. Mikor észrevettem, hogy eltűnt, még a mezemben voltam, így kapkodtam, hogy utolérhessem. Hangomra megtorpan, de nem néz hátra, csak bevár. Mikor mellé érek, csak akkor szólal meg, pillantásra viszont még ekkor sem méltat. - Mi az, Kise? 
- Akashicchi úgy rendelkezett, hogy holnapután edzés. Ugye jössz?
- Nem - feleli egykedvűen, amely ismét csak pofonként ér. De mielőtt ocsúdhatnék, megáll, s felém fordulva folytatja: - De előfordulhat, hogy meggyőzhető vagyok. 
Elvörösödöm, s el is némulok, mert a mosolya épp olyan fura, mint tegnap volt kinn a kosárpályán.
 


Szerkesztve ef-chan által @ 2012. 08. 05. 12:00:24


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).