Ahogy ebédkor megjelenik Kagami, nekem lassan kezd olyan érzésem lenni, hogy nem minden úgy alakult, ahogy szerettem volna, hogy alakuljon. Senpai lelép, bennem meg egyre biztosabban érlelõdik a gondolat, hogy igen, így lesz a legjobb, tényleg ezt kell tennem. Kagami segítségével elfelejtem, és kész. Ha nem kellek neki, nem érdekel. Nem olyan minõségi pasi, hogy ennyit futkározzak utána, ha semmit nem akar látni és hallani abból, amit érte tettem volna. Még kosarazni is akartam!
Kagami sosem akarna ilyesmit tõlem.
- Miyu, leülhetek? – lép mellénk Kagami. Én Yukira pillantok, aki mosolyogva feleli, hogy persze, neki úgyis meg kell beszélnie valamit Izuki-senpai-al, így át is ül. Kagami a mellettem levõ székre telepszik, és pár perciig nem szól. Én meg várom, hogy mondjon valamit, õ akar beszélgetni.
- Ennyi volt? – töri meg a csendet aztán.
- Mire célzol? – kérdezek vissza.
- Egy csók, és ma már nem is beszélsz velem. – Ténymegállapít, én meg sem szadi, sem hülye nem vagyok, nem mondatom ki vele minden kétségét, Kagami úgyis elég erõs jellem ahhoz, hogy nehezen menjen neki az olyasmi.
- Figyelj – sóhajtok fel, és a hajamba túrok. – Nem vagyok biztos benne, hogy ezt itt kell megbeszélnünk, de nem ennyi volt. Csak nem tudom, mit mondjak. Te is tudod, hogy egyelõre küzdök azzal, hogy senpait teljesen kitöröljem. Ha tudsz addig türelmes lenni, amíg ezen túl leszek, akkor szívesen megpróbálom veled, hiszen kedves srác vagy. De ne várj sokat – pillantok rá.
Nem szól, csak az asztal alatt elékapja a kezem és picit megszorítja, majd mosolyogva kezd enni.
Aranyos…

* * *

- Még mindig nem értemn, mit keresek itt – suttogom Miyu fülébe.
- Megnézed Kagamit, ahogy játszik – pillant rám mosolyogva. – Tuti jól fog esni neki, bízz bennem – kacsint rám, majd felmutatja a jegyeket és belépünk.
Nem sokkal késõbb tényleg elketdõdik, de ha valaki megkérdezné, ki volt az ellenfél, nem tudnám megmondani. Felváltva figyelem senpait és Kagamit. Nem tudom eldönteni, melyiküket élvezem jobban. Kagami erõs, pasis, szexi. Senpai tök más kategória, mégsem tudok csak úgy elnézni mellette. Vonzza a tekintetemet, pedig Kagami inkább az esetem lenne. De mégis, a meccs végére Senpait nézem többször.

* * *

Néhány helyen nem tudom kikerülni senpait, ha Kagami mellett akarok lenni, és én akarok. Esélyt szeretnék adni ennek az egésznek, ha már senpainak nem kellettem. Fiatal vagyok, át akarok végre esni minden elsõmön. Ha ebben Kagami lesz a segítségem, akkor így lesz jó, bár amilyen vagány pasi, annyira félénk, ha ketten vagyunkl. Néz, simogatja az arcom, meg is csókol, de mindezt úgy, mintha valami hímestojás lennék…
De az õ kérésére elkezdtem komolyabban nézegetni a meccseket, beszélgetni Yukival, így keveredek el egy jövendõbeli ellenfél régi meccsét éretékelõ kis csapat szintû összejövetelre is.
Aki dob, az a nagy ágyú, valami Midorima, és nem értem, miért olyan különleges, de mikor ennek hangot adok, senpai szabály szerûen rám morog, hogy ez a pasi egy szörnyeteg. Mintha hülye lennék!
Miért kell ilyennek lennie? Tudtommal Kagami megkérdezte, hogy zavarom-e, áés õ nemet mondott. Akkor miért kell bunkózni meg ignorálni? Mert vagy átnéz rajtam, vagy idegesítõ hangon beszél velem. És ezt már más is észtrevette. De szólni ugyan ki akarna neki? Senki. Én sem. Ignorálom én is, és helló.

* * *

A kövi meccs után az öltözõbe megyünk. Ekkorra már össze-összebújunk a többiek elõtt Kagamival, megölel, ilyesmi. Kezdem élvezni a jelenlétét, hogy olyan gondoskodó, úgy vigyáz rám. Édes pasas. Talán tényleg így volt a legjobb.
Néhány nappal késõbb megkér Kagami, hogy ugorjak már be az öltözõbe, mert a szekrényében hagyta a következõ órai könyvet, de nincs ideje lemenni, mert a tanár bent akarja tartani beszélgetni.
Így hát megyek.
De ami lent fogad, arra nem számítok.
Senpai fekszik a padon, és én ténzleg próbálok nem foglalkozni vele, de ahogy a halvány fény megcsillan azokon az ébenfekete tincseken, és a szájára téved a tekintetem, egyszerûen nem tudok elmenni mellette. Mert õ…. nekem õ a leghelyesebb a világon, akármennyire is próbálok nem foglalkozni a ténnyel. Bár az is tuti, hogy Kagami segít majd elfelejteni. De mikor lesz már végre? Amikor rá tudok nézni anélkül, hogy összeszorulna a szívem, mert egy dolog, hogy kikosarazott, de ezek szerint emberként sem érdeklem semennyire. Felõle akár vonat alá is mászhatnék, neki az is közömbös tény lenne. És ez az, ami nekem leginkább fáj.
Ahogy megmoccan, rádöbbenek, hogy a haját simogatom, és kirohanok, mielõtt meglátna, majd tisztes távolban a falnak dõlve szuszogok.
Persze, Kagami könyvét meg otthagytam…

* * *

- Néha picit aggaszt Hyuuga-senpai – sóhajt fel Yuki.
- Mármint? – kérdezek vissza, próbálva leplezni az aggodalmamat. Mostanában Yuki nekem a kis forrás, ahonnan néha jön valami infó senpairól.
- Nii-san mesélte, hogy tegnap este az edzésen valami olyat mondogatott, hogy zaklatója van, mert valaki simogatta az öltözõben. De Miyu! – Felém fordul, én meg leplezve a döbbenetemet, érdeklõdve nézek vissza rá. – Ki lógna be, hogy megsimogassa? – mosolyog kedvesen, de érzem, hogy csúnya dolgot fog mondani. – Mármint senpai nem olyan pasi, hogy valaki vállaljon érte ilyesmit.
- Mire akarsz célozgatni? – kérdezem felvont szemöldökkel.
- Senpai, mióta én hallok róla, csak neked tetszett meg ennyire – húzza el a száját. – Kizártnak tartom, hogy rajtad kívül lennének rajongói.  
Erre már elpattan az agyamban valami, és felállva, csípõre vágott kezekkel kiabálni kezdek vele.
- Hyuuga-senpai igenis, remek játékos!
- Persze, nem is mondtam, hogy nem, de pasiként…
- Pasiként is remek! Szép férfi, biztosan sokaknak eszébe jut éjszakánként.
- Na persze – forgatja meg a szemeit.
- Yuki, te olyan bunkó vagy – rivallok rá.
- De legalábbegyenesen megmondom a véleményem. Te ezzel ellentétben nem teszel semmit, hogy az annyira csodált sepaiod végre beszélgessen veled. Vagy tényleg csak azért lettél a rajongója, mert azt akartad, hogy összejöjjön veled? Ez nem vallana rád, Miyu – ingatja meg a fejét, de hála neki, én már tudom, mit fogok csinálni.

* * *

Hogy én mennyire utálok varrni! Komolyan…. és miért csinálnak ilyen hegyesre egy olyan kis vackot, ami tuti, hogy egy óra alatt minimum ötször beleáll az ujjadba?!  Ch.
- Most komolyan Miyu, mit csinálsz? – kérdezi Kagami. A parkban ülünk, jó idõ van, süt a nap.
- Varrok – jelentem ki az egyértelmût.
- De miért varrsz rajongói mezt Hyuuga-senpainak? – kérdezi felvont szemöldökkel. Igen, ezt már kedezte kétszer ma, és mindig kikerültem a választ.
- Mert pár nap múlva lesz az a nap, hogy két királlyal is jéátszani fogtok. Mint elsõ számú rajongójának, támogatnom kell – pillantok fel rá. Õ felvont szemöldökkel néz vissza.
- Ugye nem vagy még mindig szerelmes? Mert nem lenne kedves dolog, ha így lenne és pont én nem tudnék róla.
- Nem vagyok szerelmes – jelentem ki, talán picit tõúl gyorsan. – Csak azt akarom, hogy érezze, valóban remek játékos és jó senpai, akkor is, ha voltak nézeteltéréseink. Nekem, mint az elsõ számú rajongójának az a feladatom, hogy segítsek neki. Vagy te nem úgy gondolod, hogy ennyitr érdemel, mint kapitány?
Válasz helyett csak egy sóhajt és egy csókot kapok.

* * *

Amikor eljött ez a nap, már tudtam, hogy kemény lesz. Nekik. Nekünk. Yukival ezúttal a meccsek elõtt is találkozunk velük, hiszen megengedte az edzõ. Ahogy az öltözõ felé tartunk, nekem picit görcsben van a gyomrom és folyamatosan a mezem szélét gyûrögetem.
- Még mindig nehezen hiszem el, hogy erre rávetted magad – mondja mellettem Yuki. – Rajongói mez senpainak…
- Ne kezd te is – figyelmeztetem, de épp elérjük az öltözõt, így csak kopogunk.
A hangulat természetes, idegesek és izgulnak õk is. ÁM ahogy belépek, minden tekintet rám szegezõdik.
- Nahát, nahát – nevet fel Izuki-senpai. – Milyen szerencsés vagy, Hyuuuga, csak neked van rajongód, aki saját mezt varrt – vigyorog az említettre, mire õ rám néz, meglepve, de aztán elé lépek. Nem nagy dolog, csak fontam neki egy kis karkötõt, amit úgysem viselhet.
- Tessék, mint elsõ számú rajongód, köteles vagyok bátorítani téged – adom át neki a Seirin színeit tartalmazó, amatõr módon kötött kis vackot. – Biztos vagyok benne, hogy ma is rendkívül ügyes leszel és minden dobásod be fog menni – hajolok meg.
Egy köszönömmel felel, de látom, hogy le van döbbenve, így az öltözõ sarkában falat támasztó Kagamihoz lépek, miközben még mindig az én mezem a beszéd témája.
- Én nem kapok semmit? – kérdezi.
- Szerencsecsókot – felelem halvány mosollyal, és az ajkaira hajolok, és lassan, kedvesen kényeztetem.
Valamiért összeszorul a szívem a tudattól, hogy ezt senpai látja, és mennyire undorodhat tõle. De próbálok nem foglalkozni az érzéssel.
Úgy lesz a legjobb.

Tartva magam kezdeti elhatározásomhoz, ki sem lépek a szobából. Apa és anya aggódnak is rendesen, de nekem most a saját bajom nagyobbnak látszik. nem sírok, most valahogy nem tudok, csak ideges vagyok, amolyan robbanás közeli a hangulatom. Reggel hívott Yuki, de mondtam neki is, hogy nem megyek be, nem akarok most látni senkit!
Ezért is lep meg, mikor dél után valamikor hallom, hogy anya lentrõl kiabál.
- Miyu, vendéged érkezett - kiabálja, de nem válaszolok. - Miyu, kérlek, egy senpai-od van itt az iskolából, Hyuuga-kun! - Remek! Mert miért is ne jönne el, hogy megalázzon itt is, a saját lakásunkban?! Utálom a helyzetet!
De mielõtt nyugodtan kidühönghetném magam, hallom, hogy valaki jön fel, aztán kopognak, és...
 - Miyu, nyisd ki az ajtót! - Eszem ágában sincs neki kinyitni, épp ezért lep meg, mikor egyszerûen csak bedõl az ajtó, õ meg mellém lép, elkapja a fülem, és szigorúan utasítgatni kezd.
- Szedd rendbe magad, és húzz le kajálni! Lenn várlak!

* * *

Mivel úgysem megy el, amíg le nem megyek hozzá beszélgetni, megteszem.
- Miért jöttél? - kérdezem.
- A többiek rágták a fülem miatta, és azt hiszem, igazuk volt egy s másban. Tekintve, hogy mit mûvelsz magaddal - mondja, és elém tolja a szendvicses tányért, én meg elveszek egyet. De persze, nem magától jött….miért is hittem? Ha a többiek nem szólnak neki, tuti nem jut eszébe, hogy ide kellene jönnie és még jobban meg kellene aláznia. ne felejtsem el megköszönni a barátainak.
- Aztán mit kellene gondolnom?
- Még azt sem tudom, hogy én mit gondoljak. Még lány sem vallott nekem sosem szerelmet, nemhogy egy fiú. Fogalmam sincs, hogyan kellene intéznem a dolgokat.  Én azt hiszem... igazán megtisztelõ, hogy ilyen érzelmeket táplálsz az irányomban, de nem tartom magam képesnek arra, hogy úgy viszonozzam, ahogy szeretnéd. Meg aztán, még az is lehet, hogy te is csak félreérted a saját érzéseid. Mindenesetre ettõl még nem utállak vagy ilyesmi...  Ha képes vagy beérni vele, barátok lehetünk. Mindenesetre annyit nem érek, hogy miattam ne egyél és lógj a suliból, halálra rémisztve az anyád! - kezd megint senpaiként viselkedni és kioktatni, ami most, ebben a helyzetben rohadtul zavar, és nem is fogok fel igazán semmit abból, amit mond, csak azt, hogy megint meg akarja mondani, hogy mit csináljak, mikor épp miatta történt minden!

- Honnan lenne fogalmad róla, hogy mennyit érsz nekem? - kérdezem, felé pillantva, egyenesen a szemébe nézve. Látom, hogy mondana valamit, de leintem. - Eszem ágában sem volt elmondani, pláne nem elordítani, hogy szerelmes vagyok beléd. Szerettem volna megtanulni kosarazni, ezért kerestem fel Izuki-senpait is, hogy tanítson. Azt akartam, hogy te vegyél észre, magadtól és láss meg bennem valamit, ha nem is olyan különleges dolgokat, de legalább azt, hogy vagyok.
- Miyu, én…
- Ne szakíts félbe! - üvöltök rá, elvesztve a nyugalmamat egy pillanatra. Megszeppen, látom, hogy igazából ideges, de nem tudja kezelni a helyzetet, ahogy én sem. Hangosan kifújom a levegõt, aztán folytatom. - Bocsánat, illetlen dolog volt tõlem, hogy ordítottam veled. De most kérlek, menj el. Nem akarok tovább beszélgetni. - Felállok és elindulok, de megállít a hangja. Most tényleg ideges, és nem is próbálja leplezni.
- A senpai-od vagyok, ne viselkedj ilyen gorombán velem, mikor eljövök meglátogatni téged, a saját akaratomból! - Lendületbõl fordulok meg, és mindenféle átgondolás nélkül közvetlenül elé ugrok. Igaz, nem érek fel az arcáig, de elõtte állok, közvetlenül.
- Egyrészt nem saját akaratodból jöttél! - kezdem, egyre csak hangosabban. - Másrészt az én szüleim házában vagy, ha még egyszer így beszélsz velem szokás ide vagy oda, felpofozlak és kilökdöslek a házból! Ha elküldelek, menj el! Most nem vagy a senpai-om, most egy pasi vagy, aki kikosarazott, rohadtul nem értem, mit vársz el még tõlem! Eléd álltam, megpróbáltam veled beszélni, nem megy! Törõdj bele, és menj el innen!
Ebben a pillanatban nyílik az ajtó és belép rajta apa, aki szerencsére nem hallotta a témát, csak hogy ordítok.
- Miyu! Ez nagyon nagy szemtelenség, kérj bocsánatot a barátodtól! - néz rám szigorúan.
- Kérj tõle bocsánatot te, ha zavar. Nekem még csak nem is a barátom - sziszegem, és alig látok az idegességtõl.  Minden további szót feleslegesnek tartok, felrohanok az emeletre és jobb híján a fürdõszoba ajtaját zárom magamra.
Hangosan kezdek zokogni, nem is figyelve arra, hogy innen mindent kihallani a folyosóra. Percekkel késõbb hallom, hogy valaki közeledik.
- Kisfiam, gyere ki, beszéljük meg - hallom meg apa hangját.
- Ez nem olyan dolog, amiben segíteni tudnál - felelem halkan, remegõ, sírós hangon.
- Ha meg sem próbálod elmondani, akkor nem fogod megtudni soha. - Egy pillanatra elgondolkodom. Kész van-e rá apa, hogy megtudja, hogy valószínûleg minimum biszexuális vagyok. Nem… egyáltalán nem.
- Sajnálom apa, de nem tudok veled errõl beszélni - szólok ki, és tovább pityergek. Még hallok egy hangos, talán kissé zavart és dühös sóhajt, majd lépteket, és elmegy.
Nem tudom, kivel akarnám ezt megbeszélni és hogy ez után mi legyen. Minden nap látni fogom a suliban, nem tudom elkerülni. De nem tudok rá sem nézni, mert szétszakít, hogy nem tudom, most akkor szerelmes vagyok még mindig, vagy már nem. Vagy amit érzek, az most csak harag és elmúlik idõvel, vagy tényleg gyûlölöm, amiért kikosarazott. Szabad ilyet egyáltalán?
Meg kellene neki bocsájtanom, de nem megy… abban sem vagyok biztos, hogy ez olyan dolog-e, hogy illik rá haragudni, vagy nem.
Néha annyira nem érzem magam ebbe az országba valónak…

*  *  *

Talán két óra telhet el. Közben kijövök a fürdõbõl mikor apa szól, hogy megjavította az ajtómat, megint be tudom zárni. Megvárom, míg lemegy a földszintre, akkor szaladok át egyik helyiségbõl a másikba. Az ágyra fekszem, de most nem zárom kulcsra. Kisírtam magam a fürdõben, már nem akarok könnyeket pazarolni a helyzetre.
Aztán hallom, hogy valakik jönnek felfelé. Kopog az egyikük, majd belépnek.
- Miyu-chan - szólít meg halkan Yuki. - Sajnálom, én adtam meg neki a címedet - suttogja.
- Honnan…? - kérdezem, rá sem nézve.
- A kapitány felhívott engem dühöngve, hogy nálad járt de minden csak rosszabb lett, Yuki pedig pont velem volt, de nem tudtunk hamarabb ideérni - hallom meg Izuki-senpai hangját. Felpillantok, Yuki az ágyam mellett térdel, senpai meg mellette áll.
- Vörösek a szemeid a sírástól - mondja Yuki, és végigsimít az arcomon. Talán könnycseppek nyoma, talán csak kedveskedés, nem tudom. - Mondj le róla. Találsz sokkal jobb pasit, aki képes lenne együtt lenni veled - néz rám mosolyogva.
- Talán azt kellene tennem - sóhajtok fel, és felülök. - A baj az, hogy nem tudom elképzelni, hogy mással legyek, nem vele.
- Nem gondoltam, hogy ennyire bele vagy esve - sóhajt fel senpai. - Nem is vagyok biztos benne, hogy Hyuuga ezt megérdemli vagy felfogja egyáltalán - mosolyog rám szomorkásan.
- Nem érdekel, hogy megérdemli-e. De azt hiszem, igazatok van, tovább kellene lépnem, csak most olyan lehetetlennek tûnik - pillantok fel a testvérpárra.
- Nyugi, segítünk majd - mosolyog rám Yuki. - Különleges srác vagy, tuti akad pasi is meg csaj is, akinek tényleg tetszeni fogsz. De elsõ lépésként holnap be kellene jönnöd suliba. Anyudék aggódnak érted. Apud mondta, hogy kiabáltál egy idõsebb fiúval, utána meg két órán át sírtál a fürdõben. Ne csinálj ilyeneket, nem lesz jobb, ha csak idegesek lesznek õk is, hogy neked mi a bajod. Érted, Miyu-chan? - kérdezi mosolyogva.
- Igaza van Yukinak, Miyu. Gyere le velünk, mosolyogj, nyugtasd meg õket, holnap meg suli után gyere el velünk arra a parkba kicsit. - Mosolyog, és ost olyan borzalmasan jól esik, hogy egyikük elõtt sem kell megjátszanom magam. Még szipogok párat, majd bólintok, és elindulunk lefelé. Így, hogy már nem vagyok ideges, éhesnek érzem magam, és szomjas is vagyok.

*  *  *

Másnap bemegyek suliba. Mindenki kérdezgeti, hogy jól vagyok-e, de csak a megszokott, morgós igenekkel válaszolgatok, aztán odalép mellém Kagami, mikor az ablaknál állok és bámulok kifelé.
- Hallom, vallottál - mondja.
- Remek, az egész kosárcsapat rajtam röhög - sóhajtok fel.
- Ezt meg ki mondta? - néz rám fintorogva. - Csak hallottam, hogy vallottál. Emiatt nem jöttél tegnap? Kikosarazott senpai?
- Nem akartam vallani, csak meghallotta. És igen, kikosarazott. - Fordulok el, hogy mennék akkor tovább, de az ujjai hirtelen a csuklómra kulcsolódnak. Felvont szemöldökkel nézek elõbb oda, majd az arcára. - Mit akarsz?
- Ismerek egy helyet, ahol nagyon jó a konyha, és nem gyorskajálda. Azt hallottam, az olyat nem szereted. - Nem tudom mire vélni, meglepve pislogok rá.
- Kagami-kun, lehetséges, hogy randira próbálsz hívni? - kérdezem félredöntött fejjel. Picit elpirul, én meg kuncogni kezdek. Most kifejezetten kellemesen érzem magam. - Suli után megyek az Izukikkal a parkba, de ha utána neked jó, akkor szívesen elmegyek veled ma abba az étterembe - mosolygok rá.
- Ugye, nem is volt nehéz kimondani - morogja Kagami, majd elenged. Még leegyeztetjük, hogy akkor a nagy bevásárlóközpont elõtt találkozunk fél hatkor, addigra biztosan végzünk a parkban is, aztán becsengetnek, és visszaül a helyére, ahogy én is, viszont Yuki kutakodó tekintete nem kerüli el a figyelmemet, és ahogy kezdõdik az óra, jön is a levél.
„Mi történt?”

„Randira hívott.”

„Kagami?! Mikor? Hova?”

„Ma, a park után. Fél hatkor, és egy étterembe. Közöd van hozzá?”

„Meg lennék ennyire lepve, ha lenne?! Nem vagyok ilyen jó színész!”

- Semmi baj, nyugalom, nem eszünk ám embert, nem kell ennyire zavarban lenni - mondja mosolyogva Hyuuga.
- Mi lenne, ha megünnepelnénk a gyõzelmet, és beülnénk valahova? - kérdezi a belépõ nõ, aki, ha jól informált vagyok, az edzõ.
- Van kedvetek velünk tartani? - kérdezi megint Hyuuga, megölelve mindkettõnket.
Yuki persze kiugrik a bõrébõl, de én próbálom rejteni a zavarom.
- Megint bunkó voltál - morogja Yuki.

* * * 

A kajáldában egy asztalhoz kerülünk az Izukikkal és Hyuugával.
- Aztán, hogy tetszik eddig a Seirin? Milyen klubbot választottatok magatoknak? - kérdezi Hyuuga, mint jó senpai. Mondjuk, miközben Yuki mesél, én õt nézem, és… ahh. Isten ez a pasi!
- Számomra is megteszi a suli. A klubok meg nem érdekelnek - mondom mégis, mikor rám pillant Yuki kis monológja után. De ez az igazság. Béna vagyok a zenében, a fõzésben, a… mindenben. Aztán Hyuuga valamit mond, mesél, és fogalmam sincs, hogy mit mondott, mert végig azt néztem, hogy milyen istenien szexisek az ajkai, milyen édes a mimikája, és mennyire szívesen csókolgatnám végig az arcélét, az ajkait, a nyakát… ahh.
- Miyunak nincs gondja a hangja megtalálásával - cukkol Yuki, mire szúrósan pillantok rá és bokán rúgom. Utálom, ha sokat dumál.
De utána az Izukik elkezdenek veszekedni, mi meg ketten maradunk Junpei-el.
- Ezt kóstold meg, isteni!  - nyújtja a tányérját, de én a számat tátom. Tegye a számba… és be is tesz!
- Finom - mosolygok rá, majd nyújtok egy falatot én is, és õ is bekapja.
- Ez is jó, de azt hiszem, a sajátomnál maradok…

* * *

Amikor megyünk hazafelé, õ is elindul, és persze… muszáj vele mennem. Ha nem kezdek valamit, akkor sosem fog történni semmi. Mert akarom, hogy történjen!
- Ritka alkalom, általában mindenki a világ másik végén lakik - nevet fel, mikor mellé lépek.
- Mondd csak, Junpei, mióta kosarazol? - kérdezem azonnal. Muszáj valamerre elindulnom.
- Már egy jó ideje, alsó-középiskolában kezdtem komolyabban, bár volt egy kisebb kihagyás. 
- Csak ennyi ideje? Pedig nagyon jónak tûnsz. Igaz, annyira nem értek hozzá. 
 - Ugyan, még rengeteget kell fejlõdnöm, hogy igazán jónak számítsak - mondja szerényen. Pedig szerintem nagyon jó!  
- Én akkor is úgy döntöttem, hogy te vagy a kedvenc játékosom, és fõleg neked fogok szurkolni - jelentem ki teljesen komolyan.
- Izé... köszönöm - pislog rám meglepetten.
- Na, itt viszont én balra megyek tovább.
- Persze, ööö... örvendek, hogy megismerhettelek - nézek rá.

Hazafelé végig azon gondolkodom, hogy akármennyire ciki, nekem akkor is kell Hyuuga Junpei. Vele, mellette akarok lenni, hiszen imádnám a gondolatot is.

* * *

- Miyu. Miért akarsz hazudni nekem? - kérdezi Yuki.
- Mirõl hazudnék? - nézek rá, és próbálom tagadni a dolgot, de nem tudom leplezni, hogy mennyire szeretnék vele lenni.  
- Csak a legnagyobb rajongója? - kérdezi felvont szemöldökkel. - Nem akarsz semmi mást, csak szurkolni neki?
- Igen, pontosan - nézek rá azonnal.
- Oké. Akkor tanulj meg kosarazni - vigyorog rám. Tudja, hogy ezzel megfogott. Ha a legnagyobb rajongója akarok lenni, akkor legalább el kellene találnom a kosárpalánkot a labdával - és a háló még szóba sem került. De ha most bevallom neki, hogy TALÁN belezúgtam Hyuuga Junpei-be, akkor kínos helyzetbe fog hozni, amit meg utálok.
- Oké - nézek rá határozottan. - Hozz össze egy talit a tesóddal. Megkérem, hogy tanítson meg kosarazni!

- Miyu, ezt komolyan gondolod? - kérdezi Izuki, borzalmasan kedves hangon, de érzem, hogy nem bízik bennem.
- Ha valamit eldöntök, az úgy van - mondom.
- Oké, ha ennyire szeretnéd - sóhajt fel, és elindul a pálya felé. - Gyere, megtanítalak labdát vezetni - mosolyog rám. Nos, így belegondolva õ is szexi. De akkor is… hol van õ Hyuuga Junpei-hez? Sehol… Junpei a világ legszexisebb kosarasa, az amerikai szépfiúkat is figyelembe véve. Bár Yuki most nagyon bele van esve valami Kise Ryota nevû fazonba, mert hogy állítólag milyen helye és mennyire jól kosarazik. De képet még nem mutatott, én meg nem ismerem. Mindegy is. Annyira nem is érdekel.

- Ügyes vagy, Miyu - nevet fel Izuki-senpai, amikor futva sikerül végigvezetnem a labdát egyik palánktól a másikig. Aztán beáll velem szembe és passzolgatni kezdünk. Illetve… õ úgy hívja, hogy dobáljuk a labdát, de nekem ez már passzolgatás, és ezen a szinten elég jól is megy.
- Yuki mesélte, hogy a fiúkat kedveled. - Kegyetlenül, bele a közepébe, én meg kiejtem a kezembõl a labdát. - Innentõl már csak az érdekesebb, hogy a kapitány azzal dicsekedett, hogy te akarsz lenni az elsõ számú rajongója - vigyorog rám mindent tudóan, majd egy üveg, félliteres vizet dob felém. - Akarsz mesélni valamit?
- Az öcséd temetésének idõpontját - morgom, mire közelebb jön, és megveregeti a vállam.
- Ez nem ciki - mosolyog rám.
- Mi ebben a nem ciki?! - zárom le a kezét. - Pasi vagyok, és õ is. Ha el is fogadnám, hogy mi a helyzet, akkor sem lenne egy szemernyi esélyem sem egy Hyuuga Junpei szintû pasinál - szomorodom el.
- Meg sem fogod próbálni?
- De, próbálom - sóhajtok fel. - Ez a rajongó-dolog is ilyen.
- És ha megkérnéd az edzõt, hogy jelentkezhess valami posztra a csapatban? Biztos talál neked valami helyet ha azt mondod, hogy szeretnéd tanulni a kosarazást - vigyorog rám cinkosul, és látom, hogy a fejében már össze is állt a terv.
Félelmetes, akár az öccse.

* * *

- Tudod Yuki, most legszívesebben felpofoználak, de egy perc múlva találkozom a tesóddal, nem érek rá - mondom morogva, mire utánam kap, és beránt a fiúmosdóba.
- Csak segíteni akarok - jelenti be. - Bízz bennem és a testvéremben, és minden rendben lesz, összehozunk téged Hyuuga Junpei-el - jelenti be, ám ekkor még borzalmasabb dolog történik.
Kagami és Kuroko jönnek elõ hátulról kezet mosni. De azt hiszem, mindent hallottak, legalábbis, bár Kuroko igyekszik diszkrét lenni, Kagami mellém lép.
- Csak ügyesen - öleli át a vállam vigyorogva, és kimennek. Én a tenyerembe temetem az arcom, és legszívesebben sírnék.  

Elindulok a terem felé, ahol a találkozót beszéltük meg, de Yuki folyamatosan idegesít, így amikor a lépcsõfordulóban haladunk felfelé, és épp nincs a közelünkben senki - legalábbis én ezt hiszem, megint felsikítok.
- Oké, szerelmes vagyok Hyuuga Junpei-be! Most boldog vagy?! Ezért akarok a rajongója és a csapat segítõje lenni, hogy a közelében lehessek! - visítom, mikor Yuki szemei kikerekednek, és a hátam mögé kezd mutogatni. A mai szériámat ismerve félve fordulok hátra, de az egész rosszabb, mint az eddigi összes leégésem.
Hyuuga Junpei áll mögöttem, kifejezetten meglepett képpel.
Istenem!
Megszólalni sem merek, nem is tudok, csak félrelököm Yukit és elkezdek egyenesen hazafelé rohanni, hogy az életbe ne mozduljak ki többé a szobámból!

- Yuki, ha nem hagysz békén, esküszöm, fejbe foglak baszni - morgom. Már unom. Két napja ezzel a szarral nyúz!
- De Miyu-chan! - nyekergi megint.
- Nincs de - jegyzem meg.
- De van - morran vissza. - Gyere már el velem. Nem fogsz belehalni! Be akarlak mutatni a tesómnak!
- Tudod, hogy nem szeretem, ha azt hiszik, hogy barátaim vannak - dünnyögöm.
- Ne legyél már ilyen antiszociális, Miyu-chan - lép közelebb, és egy mozdulattal megölel. Senkitõl nem szoktam elviselni az ilyen közvetlenséget, de egyelõre örülök, hogy nem vagyok egyedül. Alsó-középsuliban ismertem meg, és most velem jött a Seirinbe. Illetve nem is igazán velem jött.

Ez egy új magánsuli, de a tesója, Shun itt felsõbb éves. Izuki Shun, aki a kosárlabdacsapatban játszik. Nem ismerem a sportot, sõt, a srácot sem, de Yuki, aki nagyon jó barátom már gyerekkorunk óta, ragaszkodik hozzá, hogy elmenjek vele megnézni egy meccset. Én ennek mondjuk nagyon nem örülök, hiszen nem szeretem, ha azt hiszik, hogy barátaim vannak. Velük nem vagyok olyan, mint a haverokkal, és elpuhulni nem szeretek. Mondjuk Yuki is hasonló mentalitású, mint én. Haveri körben tök más, mint ha kettesben vagyunk.
- Jó, menjünk - sóhajtok fel, megadva magam neki. Hatalmas, barna õzikeszemei felcsillannak, és megint a nyakamba veti magát.
- Köszi, Miyu-chan! - ordítja a fülembe.
Lehet, hogy megbántam.

* * *

A tornaterem hatalmas! Még erre sem jártam, nemhogy itt, benne! Nem sok ember van mondjuk, de ez nem is zavar, hiszen alapvetõen nem szeretem a tömegnyomort.
Yuki teljesen be van sózva, már egy rakat megjegyezhetetlen, számomra felesleges infót vágott a fejemhez, hogy milyen szupi a mostani csapat, hogy milyen jó eredményt értek el, és hogy a bajnokságon is milyen remekek lesznek. Nekem mondjuk hat, én csak azt tudom, hogy van pár srác a mi osztályunkban is, akik itt játszanak. Ha jól emlékszem a nevükre, akkor Kagami és Kuroko, bár mindkettõ túl fura, hogy foglalkozzak vele. Megtudom, hogy Shun mezszáma az ötös, és még ezer olyan dolgot, ami szerinte elengedhetetlen ahhoz, hogy élvezzem a meccset.
Én csak bólogatok, néha benyögök egy ahát, vagy egy természetesent, aztán beletúrok a hajamba és tovább pkllázok a csarnokban.
Aztán megjelenik a nem is tudom ki, fúj a sípjába és elkezdõdik a dolog.
Én meg elkezdem nézni, Yuki ugyanis teljesen elnémul.  
Yuki infóiból a lényeget kiszûrve azt hiszem, öt fõs csapatok vannak, a játék négy negyedre bomlik és mindegyik tíz perces. Azt is elmagyarázta, hogy melyik kosárra dobás hány pontot ér, de erre már nem emlékszem. A Seirin csapatában felfedezem Kuroko kék haját és Kagami vörös loboncát. Elõbbi mondjuk elég érdekes, emlékszem, elsõ nap majdnem ráültem, pedig már a padban ült, de egyszerûen nem vettem észre. Kagami meg egy hatalmas mamlasz, de még egy szót sem váltottam vele.
Yuki tesója az ötös… igen. Õ megvan, messzirõl láttam már, de nem szeretek hozzájuk járni, szóval még nem találkoztunk, de Yuki megígérte, hogy bevisz az öltözõbe. Mintha valami kibaszott koncert lenne, annyira be volt sózva a dologtól. Mindegy, ha õt ez boldoggá teszi, akkor jó képet fogok hozzá vágni.
Az ellenfelük Yuki szerint valami kis csapat, és egyébként sem lényeges, mert csak gyakorlómeccs, de azért mindent beleadnak.
Sokáig csak Kagami és Kuroko szolgáltatják a mûsort, aztán, ahogy közeledik a meccs vége, feljönnek a senpaiok is. Ekkor akad meg a szemem egy szemüveges srácon. Eddig átlagosan játszott.
- Õ Hyuuga Junpei, a csapatkapitány - súgja oda a fülembe Yuki, mire bólintok, de nem tudom levenni róla a szemem.
Néha valahogy belefeledkezek a fiúk bámulásába, de ennek nem gondolnám, hogy jelentõsége van. Mindenesetre õ valahogy túl arányos. A haja szép, még így izzadtan és messzirõl is kifejezetten jól áll neki. Aztán lekapja a szemüveget és megtörli az arcát az atléta aljával. Egyszerre két dologra akarok figyelni, és szerencsére mindkettõre tudok vetni egy pillantást. Elsõ körben az arca… szemüveg nélkül brutálisan jól néz ki. Aztán a hasfala, ami meg olyan hihetetlenül izmos…
- El fog cseppenni a nyálad, Miyu-chan - bök oldalba Yuki. - Megint rákábultál egy srácra, mi? - kérdezi mosolyogva. Õ tudom, hogy meleg. Legalábbis binek mondja magát, de még csak srácokkal volt együtt.
- Nem tudom, mirõl beszélsz - morgom, de azért még mindig a kapitányt bámulom. Hyuuga Junpei. - Akkor megyünk majd az öltözõbe? - kérdezem izgatott hangon.
- Ja, megígértem - néz rám Yuki mindent tudó mosollyal.
Közben a kapitány felpillant, mert Yuki tesója, gondolom, mondhatott neki valamit. Találkozik a tekintete egy pillanatra az enyémmel, én meg rákvörös leszek, és elkapom a fejem másik irányba, de pár pillanat múlva visszanézek rá. Õ még rám néz, így villantok egy félénk mosolyt.
Mi a fasz van velem?! Olyan vagyok, mint egy szûz kislány.  

* * *
- Nii-san! - ugrik azonnal Yuki a testvérére.  
- Yuki, figyelted a meccset? - kérdezi büszkén.
- Persze, hogy figyeltem! - csicsergi és elkezdi elemezgetni a történteket. Én végigfuttatom a tekintetem az öltözõn. Van bent pár srác, kettõ félmeztelen. Kagami, és a másikat nem ismerem. Nos, tény, hogy Kagami tényleg izmos, kellemes ránézni.
- Õ a testvéred, Izumi? - kérdezi egy hihetetlenül kellemes hangú valaki. Megfordulok, a hajam utánam libben, ugyanis nem fogtam össze, csak egy fekete pántot tettem bele, hogy ne lógjon a szemembe, de ahogy meglátom, hogy ki beszélt, úgy érzem jobb lenne, ha el tudnám takarni  a hajammal az arcom, mert ez eléggé… kellemetlen. Ennyi srác elõtt elpirulni csak attól, hogy a kapitány itt áll elõttem félmeztelenül… Kagami nem érdekelt ennyire, de õ túl jól néz ki így!
- Igen, õ Izumi Yuki, és a barátja, Akita Miyu-chan - mondja Izumi.
- Neked még nem is engedtem meg, hogy le-chanozz - sziszegem felé, zavaromat próbálva leplezni ezzel. - Senpai… - teszem hozzá.
- Miyu-chan, ne legyél bunkó - szól rám azonnal Yuki.
- Bocsánat - hajolok meg kissé. Teljesen össze vagyok zavarodva! Miért ver ilyen hevesen a szívem attól, hogy egy légtérben vagyok egy félmeztelen pasival?!