- Ha van valami öleted, kérlek, mond – fordulok felé kissé fáradtan.
- Hm. Végül is… mi lenne, ha labdavezetéssel kezdenénk? – kérdezi, ami azért kicsit meglep, hisz a meccsünkön már megmutattam, hogy abban egész sokat fejlõdtem. Sõt, az Eltûnõ vezetéssel még rajta is áttörtem. Bár tény, hogy a gyakorlás sose árt.
Hamarosan azonban sok lesz belõle, és ezt Aomine is észreveszi, mert szorgalmazza a pihenést. Leülünk a pálya szélén lévõ padok egyikére, és én közelebb csúszva hozzá, vállára hajtom a fejemet. Igyekszem visszanyerni a lélegzetem.

- Mára ennyi, mit szólsz? – kérdezi, én pedig támogatom az ötletet. Napközben az edzõ is meghajt rendesen, így a plsu gyakorlásra jut kevesebb erõm.
- Ha megnyerjük a következõt, akkor Murasakibara-kunék ellen fogunk játszani – szólalok meg pár perc múlva, mikor már szabályosan veszem a levegõt.
- Õ inkább Kagaminak lesz ellenfél. – És Kiyoshi-senpainak, de ezt õ nem tudhatja, nem volt ott az utcai meccsen.
- Tény, hogy én semmit sem tehetek a magassága ellen. De azt hiszem, Kagami-kunnak talán lehet esélye. Te mit gondolsz? – kérdezem, felpillantva rá.
Szó nélkül hajol le, és nyom egy rövidke kis csókot a számra.
- Ha te azt tudnád… - suttogja vigyorogva, miután elválunk. Érzem, hogy kissé elpirulok tõle, tudván, hogy mire gondolhat. A következõ mondatára viszont megszeppenek. - Azt hiszem jobb, ha ma otthon alszom. Egy oka van, ez. – Megfogja a kezem, és az ágyékára teszi, mely egészen kemény. Elmélyül a zavarom, de nem hiszem, hogy vörösebb lettem, talán nem látszik rajtam. - Nem biztos, hogy tartani tudnám magam, ha ott szuszognál mellettem az ágyban – simít végig az arcomon.
- Rendben – felelem megnyugodva, és visszahúzom a kezem. Lassan összeszedjük magunkat, õ pedig hazakísér.

* * *

Másnap délután kissé érdekesre sikerül a gyakorló meccs. Megpróbálkozok párszor a rádobással, amin a többiek nagyon jól szórakoznak, így inkább abbahagyom. Ezt sértõdésnek veszik, és ezzel ugratnak, míg az edzõ futással nem fenyeget meg minket. Ezután igyekszünk normálisan meccsezni, de mind megtorpanunk, mikor hirtelen felsikít.
Meglepetten kapjuk fel a fejünket, és fordulunk felé, hogy mellette Aominét pillanthassuk meg. Engem rögtön boldogság önt el, de ezzel eléggé egyedül vagyok. A többi elsõs eléggé lesápad, kivéve persze Kagamit, aki máris kezd bosszúsnak tûnni. A másodévesek csak gyanakodva méregetik.
- Mit keresel itt? - kérdezi a kapitány.
- Egyrészt jöttem megnézi Tetsut, másrészt figyelem, hogy mit fogunk még gyakorolni este. – Én nem értem félre, mert tudom mire gondol, de mikor a többiek szeme kikerekedik, akaratlanul vörösödöm el kissé. Aomine is rájön, hogy eléggé kétértelmûre sikerült a dolog úgy, hogy tudják mi van köztünk, így pontosít. - Mármint a pályán.

- Még nem végeztünk az edzéssel! – találja meg a hangját az edzõ, nem csak Aominének, de nekünk is címezve a szavait.
- Megvárom Tetsut – vonja meg a vállát, és lehuppan a kispadok egyikére. Kagami már nyitná a száját az ellenkezésre, de egy oldalba könyököléssel belé fojtom. Méltatlankodva pillant felém, és bele is kezdünk a szokásos szócsatánkba, míg az edzõ bele nem fúj a sípjába.
- Mit álldogáltok? Gyerünk folytatni a meccset! – kiabál felénk, mi pedig jobbnak látjuk teljesíteni az utasítást, még mielõtt meccs helyett valami egészen mást kezd el csináltatni velünk.
Folytatjuk a játékot, elsõsök a másodévesek ellen. Hiába vagyunk Kagamival egy csapatban, azért senpaiék ellen nincs egyszerû dolgunk. Végül egyenlõ ponttal végzünk, mikor letelik az idõ. Az edzõ még összeterel minket egy kupacba, megbeszélünk pár dolgot, majd utunkra bocsájt minket.

- Kicsit szétszórtak voltatok – jegyzi meg Aomine, ahogy elé lépek, és nem törõdve a többiek jelenlétével, átkarolja a derekamat, és ültében magához húz.
- Tudom, kaptunk is miatta a fejünkre – felelem egy kisebb mosollyal, és elhúzódom tõle, mert csupa izzadtság vagyok.
- Kuroko, gyere tussolni meg öltözni, mert ránk zárják az öltözõt! – csendül Kagami hangja, mivel idõközben a többiek már tényleg elmentek. Aomine ingerülten ránt vissza megint magához, gondolom a közös tussolás gondolata nem tetszik neki, pedig külön fülkék vannak, Kagami pedig mindenbizonnyal szándékosan emlegette fel.
- Sietek, ahogy csak tudok, Aomine-kun! – ígérem neki, és hogy lenyugodjon, nyomok egy rövidke csókot a szájára. Elérem vele a kívánt hatást, és miután küldött Kagami felé egy kihívó vigyort, engedi, hogy csapattársaim után siessek.

- Kagami-kun, ne ingereld szándékosan Aomine-kunt, kérlek! – fordulok vörös barátomhoz az öltözõben. Morog valami rendben félét az orra alatt, de úgyis tudom, hogy ennyivel azért nem érem el a célomat.
- Biztos vagy abban Kuroko, hogy ez így rendben van? – szólal meg hirtelen a kapitány is. Meglepetten pillantok fel rá, hirtelenjében azt se tudom, mire is gondol egészen pontosan. Mármint, Aominével való kapcsolatomat már tisztáztam velük, és azt hittem, el is fogadták. A többieknek új, látszott is rajtuk, hogy megdöbbentek eléggé, de tapintatosak, és nem hozzák fel.
- Igen, szeretem õt – felelem õszintén, de megingatja a fejét.
- Nem arra gondolok, hanem az esti gyakorlásra.
- Miért ne lenne rendben? – hökkenek meg, bár jelét nem adom meglepettségemnek.
- Nem úgy néz ki, mint egy türelmes tanár... – jegyzi meg Izuki, mire többen is felhorkannak az öltözõben, edzõnkre gondolva.
- Tökéletes tanár, dobni tanít – válaszolom magabiztosan, és elmegyek letussolni, hagyom, hogy maguk fejtegethessék tovább a témát.

Miután végeztem a tisztálkodással, gyorsan felöltözök, így nem utolsóként végzek, és Aominét se kell sokáig váratnom, aki a folyosó falának dõlve fogad, mikor kilépek az öltözõbõl. Elvigyorodva húz magához egy csókra, majd a kezemet megfogva, elindul kifelé.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ma is kéne edzened – szólal meg. – Mi lenne, ha inkább pihennél?
- Nem szeretném kihagyni – ingatom meg a fejem. – A mai edzés közben eszembe jutott valami, szeretném kipróbálni.
- Jó, rendben, de elõbb elmegyünk enni! – jelenti ki ellentmondást nem tûrõen. Beleegyezõen bólintok, és jókedvûen követem õt az általa kiválasztott kajáldáig.
Jó darabig ücsörgünk a gyorsétteremben, aztán kényelmesen elsétálunk a pályáig, hogy nekikezdjünk a gyakorlásnak.

Hamarosan boldogan könyvelem el a sikert, mert Aomine segítségével, és az én észrevételemmel rájövünk, hogy tudnék dobni. Kifejlesztjük a Fantom dobást, kifejezetten Murasakibara ellen, bár a gyakorlás még rám fér.
- Tudod Tetsu, nem értem azokat, akik csodálkoznak rajta, hogy a Csodák Generációjába tartozol – jegyzi meg, mikor fáradtan, de elégedetten lerogyok a padra, õ pedig mellém telepszik. – Tényleg nem vagy semmi, ha tökéletesíted ezt a dobást, akkor szembeszállhatsz még te is Murasakibarával.
- Remélem – pihegem, majd némi hezitálás után, felpillantok rá. – Aomine-kun, ma éjjel nincsenek otthon a szüleim, nem aludnál velem?
- Tetsu, tudod, hogy miért nem akartam legutóbb, ugye? – sóhajtja sajnálkozva. Természetesen világosan él bennem a tegnap este.
- Tudom – bólintok, de nem adom fel. Szeretnék vele lenni, és ha a meccs miatt a szeretkezést nem is vállalhatom be, mást még tehetek. – Szeretnék veled aludni, és ha lefeküdni nem is tudunk, talán máshogy...
- Tetsu, ne bökdösd az alvó oroszlánt! – szívja be a levegõt kissé sziszegõsen, mire nem tudom visszafogni a mosolyom. – Menjünk hozzátok! – pattan fel, magával húzva engem is.

***

A víz patakokban folyik végig a hátamon, a hajam is nedvesen tapad az arcomhoz, míg Aomine beletúrva, félre nem húzza a szemem elõl. Elégedetten fel-felmorran, ahogy merevedését ismét a számba fogadom, egyik kezemmel a derekába kapaszkodva, másikkal magamat kényeztetve.
Nagyon régen csináltam ezt vele, így ügyetlennek érzem a technikámat, de talán azért annyira nem is az, mert úgy tûnik kifejezetten élvezi.
Mélyebbre fogadom, amennyire csak tudom, majd kijjebb engedve, nyelvemmel simítom végig, mire felmorranva feszülnek meg ujjai a hajamban.
- Tetsu... – lihegi halkan, figyelmeztetõen, és a következõ pillanatban ösztönösen nyom magára. Mélyrõl jövõen felnyög, forró élvezete megtölti a számat. Kicsit riadtan nyelem le a nagy részét, ami pedig mellé megy, ezt a zuhanyból záporozó víz mossa le. – Ne haragudj! – enged el, és húz fel magához álló helyzetbe.

- Semmi baj – biccentek halvány mosollyal, letörölve a számat. Hirtelen azonban elkerekednek a szemeim, és hangosan felnyögök, mikor ujjait férfiasságomra kulcsolja. Lehunyt szemmel, megremegõ lábakkal dõlök neki, õ pedig szabad kezével átkarol, és megtart.
Nem kell sok, hisz már dolgoztam magamon, és tudja is hova nyúljon, hogy mellkasába nyögve élvezetem, elérjen az orgazmus.
Pihegve, félig kinyitott szemekkel kapaszkodom belé, míg õ mindkettõnket lemossa a víz alatt, majd az állam alá nyúlva felemeli a fejem egy hosszú csókra.
- Ne itt aludj – nevet fel halkan, kedvesen. Melegséggel tölt el a tudat, hogy már ilyen megnyilvánulásokra is képes, és nem csak gúnyos, lenézõ nevetésekre. Azt hiszem nem nagy beképzeltség azt képzelni, hogy ez miattam van.

- Aomine-kun, baj van? – kérdezem, belesimítva sötét tincseibe.

- Semmi. Csak eszembe jutott, hogy régen sosem volt ilyen. Most meg… - Megint felsóhajt, én pedig megkönnyebbülten ölelem szorosabban. - Tetsu. Tényleg szeretsz? – kérdezi halkan, letolva magától kissé.

- Igen – felelem határozott õszinteséggel. - És tudom, hogy te is, csak nem tudod még kimondani – mosolygok rá.

- Igazad van.

* * *

Késõbb rá kell jönnünk, hogy azért nem minden olyan tökéletes, mint amilyennek reggel tûnt. Eléggé fáj a fenekem az este miatt, és én ugyan nem veszek részt a mai meccsen, de ha a többiek megnyerik, a következõn elvileg már játszom. Bár addigra már csak elmúlik.

- Kagami megint hisztizni fog – sóhajt fel Aomine, kipakolva a tányérokat a pirítóshoz.

- Miért mondod ezt? – pillantok rá értetlenül.

- Nem fogsz tudni ülni, és a nyakad körben vörös – mosolyog rám, végigsimítva az említett területen. Valóban maradt jó pár nyoma a szeretkezésünknek, de egy pillanatra se bántam meg.
- Majd kezelem én – jelentem ki nemes egyszerûséggel, folytatva a reggeli készítését.

Hirtelen megszólal Aomine telefonja, de mivel nem veszi fel, valószínûleg csak sms-t kapott.

- Ki az? – érdeklõdök kíváncsian, mikor rosszkedvûen elfintorodik, az üzenetet olvasva.

- Satsuki. Be kellene mennem valaminek, de csak pár perc – sóhajt fel kelletlenül.

- Elmehetek veled. Már ha van kedved megnézni este a meccsünket – fordulok felé.

- A csapattársaid megint szólni fognak. Nem akarom, hogy bajod legyen ebbõl.

- Együtt vagyunk, és ezt nekik is el kell fogadniuk.
Biztos vagyok benne, hogy elfogják. A többiek mind megértõek és rendesek, habár biztos lesz még ugratás, és némi fújás a döntésem miatt, de meg fognak békélni. Ha Kagami képes volt rá, nekik lazán menni fog.

* * *

- Aomine-kun! – ugrik a szólított felé Momoi, majd mikor engem is megpillant, meglepetten engedi el. - És… Tetsu-kun? – csúszik ki a döbbent kérdés a száján, de azért látszólag örül nekem, legalábbis a szeme úgy kezd csillogni, mint mindig mikor összefutunk.

- Talán bajod van vele? – morran fel mégis Aomine. - Velem van.

- Idehozod az ellenfelünket? Akik kiejtettek minket?! – csattan fel egy csapattársa, ha jól emlékszem Wakamatsu.  

Aomine nem szól semmit, csak sóhajtva húz magához, és csókol meg teketóriázás nélkül. Nem kis döbbenetet okozunk ezzel, elnémul mindenki, majd Wakamatsu ingerülten rántja el tõlem. Nem igazán értem a reakcióját, de Aominét rendesen felhúzza vele, neki is esik. Végül Sakuraival sikerül szétszednünk õket, mivel ahogy közéjük állunk, megtorpannak. Minket egyikük se akar bántani.
- Ha meglátlak a pasim közelében, ezt a pillanatot fogod visszasírni – sziszegi még a szõke srácnak Aomine.

- Jól van Aomine-kun, gyere… - simogatom meg a karját csitítóan.

Tetsunak:

- Én is szeretlek, Aomine-kun - suttogja ls megcsókol, nekem meg… ki akar szakadni a szívem a helyérõl.
- Tetsu… - suttogom, mikor elválunk. Én is… én is õt. De nem tudom kimondani. Képtelen vagyok rá.
Lassan akarok a testébe hatolni, de õ a türelmetlenebb. A lábait a derekam köré fonja és nemes egyszerûséggel magába ránt. Egyszerre nyögünk fel, de valami fantasztikus.
Próbálok így is lassabban mozogni, hogy ne okozzak neki fájdalmat, de ahogy látom, élvezi. Késõbb kér, hogy csináljam, én meg csinálom.
Olyan gyönyör ez, ami rég nem volt már. Isteni érzés benne lenni, látni az arcát és hallani, ahogy felnyög amikor elélvz.
Mert elélvez. Percekkel késõbb, mikor már a prosztatáját ostromolom, nyöszörögve, sikkantva robban ki belõle a kéj, de nekem még nem elég. Bár az izmai úgy szorítanak, hogy alkig tudom tartani magam, de végül felülök, és az ölembe öltetve kérem, hogy mozogjon.
Olyan mélyen vagyok benne, mint még soha, de nem fáj neki, látom, hogy élvezi.
- Mozogj, Tetsu – kérem halkan, és õ megteszi. Közben farkát kényeztetem, így nem tart sokáig, hogy izmai ismét összeránduljanak, hangosan felnyögjön, de a látvány és az érzés most engem is átlendít.
Percekig csak ülünk mindketten, szuszogunk, majd kihúzódik belõle és a homlokára csókolok.
- Köszönöm, Tetsu.
Hirtelen viszont az arcomba nyomja a párnát.
- Nem mintha ez lenne a utolsó alkalom…
- Naná, hogy nem ez!

* * *

Reggel egyszerre kelünk fel. Illetve… mikor kinyitom a szemem az övé már nyitva van, de nem hiszem, hogy rég óta van ébren. Nem szólok egy szót sem, csak közelebb húzom és megcsókolom. Még mindig olyan hihetetlen, hogy együtt vagyunk. Így is… és ez már nem olyan, mint volt.
Sóhajtva bújok most én hozzá, mire a mozdulataiból is érzem, hogy nem tudja mire vélni.
- Aomine-kun, baj van? - kérdezi, és belesimít a hajamba.
- Semmi. Csak eszembe jutott, hogy régen sosem volt ilyen. Most meg… - Megint sóhajtok, mire nem szól semmit, csak erõsebben magához ölel. - Tetsu. Tényleg szeretsz? - kérdezem halkabban, picit eltolva magamtól.
- Igen - feleli teljesen egyértelmûen. - És tudom, hogy te is, csak nem tudod még kimondani - mosolyog rám.
- Igazad van - mondom halkan.
Olyan idilli ez az egész…

* * *

Az idill addig tart, amíg ki nem derül, hogy Tetsu feneke jobban fáj, mint gondoltuk. Nem vérzett, nem szakadt fel, semmi baj nincs, csak… talán túl sokáig voltam benne. Bár legalább biztos lehetek benne, hogy senki nem járt ott, csak én.
- Kagami megint hisztizni fog - sóhajtok fel, miközben kiteszem a tányérokat. Pirítóst eszünk, azt nem tudjuk elrontani.
- Miért mondod ezt? - kérdezi érdeklõdve.
- Nem fogsz tudni ülni, és a nyakad körben vörös - mosolygok rá, és végigsimítok az említett területen.
- Majd kezelem én - néz rám, és tovább tüsténykedik.
Én elkészítem a kakaót, azt is nehéz elrontani. De közben éõt figyelem…
És nem értem, miért van velem. Sírt miattam, abba akarta hagyni a kosárlabdát, megerõszakoltam, bántottam testileg és lelkileg is. A helyében messze elkerülném magam. De õ ehyelett szeretkezik velem, azt mondja, hogy szeret, hozzám bújik, csókot kezdeményez, és együtt eszik velem.
Tetsu hihetetlen. Ezt mindig tudtam, de hogy ennyire…

A telefonom hangja szakít ki az elmélkedésbõl. Sms.
- Ki az? - kérdezi Tetsu.
- Satsuki. Be kellene mennem valaminek, de csak pár perc - sóhajtok fel.
- Elmehetek veled. Már ha van kedved megnézni este a meccsüket - pillant rám.
- A csapattársaid megint szólni fognak. Nem akarom, hogy bajod legyen ebbõl.
- Együtt vagyunk, és ezt nekik is el kell fogadniuk.

* * *

- Aomine-kun! - ugrik elém Satsuki, de ahogy meglátja Tetsut is, kicsit meglepõdik. - És… Tetsu-kun? - kérdezi.
- Talán bajod van vele? - kérdezem. - Velem van - morranom.
- Idehozod az ellenfelünket? Akik kiejtettek minket?! - lép elém Wakamatsu.
Nem szólok egy szót sem, csak felsóhajtok, és Tetsut magamhoz húzva csókolom meg. Elnémul mindenki, de persze itt nem megy olyan könnyen, mint a Seirinben. Wakamatsu a hajamba marva tép el Tetsutól. Nekem meg elpattan az agyam, és ütni kezdem, ahol csak érem.
Percekkel késõbb Tetsu és Sakurai szednek szét minket.
- Ha meglátlak a pasim közelében, ezt a pillanatot fogod visszasírni - sziszegek rá.
- Jól van Aomine-kun, gyere… - simogatja a karomat Tetsu kitartóan.
- Pár napra lelépek. Ha baszogattok, kilépek a csapatból - mondom ki a súlyos szavakat.
A gond az, hogy most fogalmam sincs, hogy Tetsunak mi a véleménye…

- Azt hiszem – pillantok fel rá. - De nem mondtad, mit kérnél a tanításért.
Elvigyorodva pillant körbe, majd mikor megbizonyosodott valamirõl, a közeli fatörzsnek nyomva csókol meg. Közben a fenekemet markolássza, így nem tudom megállni egy meglepett nyekkenés nélkül. Azt hiszem, már tudom mit szeretne cserébe…  De az utcán… Inkább el is tolom kissé magamtól.
- Nem akarod? – kérdezi meglepetten, és kissé talán csalódottan, de azért elmosolyodik. - Ha nem akarod, nem kell.
- Errõl szó sincs - sóhajtok fel. - Menjünk.
A kezét fogva indulok el, õ pedig felsorakozik mellettem. Nem fûzök hozzá többet a dologhoz, természetesen én is szeretném már. Biztos vagyok benne, hogy nem olyan lesz, mint legutóbb.
- Sietni kellene – morogja hirtelen. Kérdõn pillantok rá, de könnyedén leolvasom az okot az arcáról, és elmosolyodva gyorsítok.

* * *

- Akarsz vacsorázni? – kérdezem, miután megérkezünk hozzánk.
- Most ebédeltünk, és ma nem edzettem. Nem. De ha akarsz… - Egy intéssel jelzem, hogy én se kívánom húzni vele az idõt, majd elindulok a fürdõ felé.
- Lezuhanyozok, aztán te is és mehetünk…

Miután végeztem a tussolással, a szobámban várom, hogy õ is kész legyen. Addig némán állok az ablakomban, és az egyre teltebb holdat figyelem. Elég rég volt, hogy együttlétre készültem vele. Legutóbb elég váratlanul ért, és nem is volt olyan, mint amilyennek lennie kellett volna. Ezúttal minden más… Melegséggel tölt el, ha rágondolok. És most csak a jelenre koncentrálok, hogy mi lesz késõbb, az majd elválik.
Hallom, ahogy belép a szobába, majd mögém állva átkarol, és a nyakamba csókol. Egyikünkön sincs felsõ, érzem mellkasának melegét a hátamon.
- Nem akarom, hogy azért legyél velem, mert megtanítalak rádobni - suttogja. - Ha nem vagy kész, várhatunk vele. Ez már nem arról szól, amirõl szólt, remélem, hogy ezt te is így érzed.

Egy kissé összerezzenek a karjaiban, majd határozottan megfordulok, és egy csókkal fojtom belé a folytatást, ha esetleg még nem fejezte volna be. Nem szokása így hezitálni, nem ezt szoktam meg tõle, bár jól esik, még a végén azt hiszem, teljesen kicserélték.
Szenvedélyesen csókolom, de hagyom, hogy átvegye a vezetést. Így is mindent úgy csinál, hogy nekem tökéletes legyen, a csók közben pedig az ágyhoz terel, de õ fekszik el rajta elõbb. Fölé mászom, kezeimmel a feje mellet támaszkodva.
- Tetsu, borzalmasan kívánlak – súgja, és vágyának kemény bizonyítékát, a combomhoz nyomja. Felforrósodik a testem, és halkan felnyögök, kár lenne tagadni, hogy én is kívánom õt.

- Akkor csináld, Aomine-kun – súgom vissza. Nem is kell neki több, maga alá fordít, és nagyjából ezzel a lendülettel, a derekamról lerántja a törülközõt is. Más nem is volt rajtam, így kissé elpirulva fordítom oldalra a fejem, de ezt nem láthatja, mivel lentrõl kezdi végigcsókolni a testem.
Úgy érzem, mintha  parazsat görgetnének végig mindenhol, ahol ajkaival érint, és a bizsergés ellepi az egész testem, ahogy a lábujjamtól kezdve, egészen a számig csókol.
Az utóbbi helyen hosszan elidõzik, és míg nyelveinkkel járunk õrült táncot, egyik kezével a mellbimbó mellbimbóm kezdi morzsolgatni. Nyögéseim elvesznek a szájában, de lábamat ösztönösen tekerem a dereka köré, közben pedig az õ törülközõjét is eltávolítom.

Feljebb emelkedik rólam, és pár pillanatig némán nézzük egymást, majd egy újabb csók után, ismét a testemet kezdi beinteni apró puszikkal, és egyik kezét ágyékomra vezeti. Végigsimít merevedésemen, én pedig fojtottan nyögök fel az inger hatására, ami csak még intenzívebb lesz, mikor testápolót kezd használni, fõként a tágításomra.
Egyre nehezebb visszafogni a hangon, és megállás nélkül nyöszörgök. Majd, hogy én is tegyek valamit, lábán és mellkasán simítok végig. Megremeg, de kezei tevékenykedésén mit sem változtatva, mélyen megcsókol.
- Mielõtt tovább mennénk – szólal meg suttogva -, szeretném ,ha tudnád, hogy olyan fontos vagy nekem, mint még elõtted senki sem volt… és soha nem is lesz más, ebben biztos vagyok  - pillant le rám õszinte tekintettel.

Tudom, mit akar ezzel mondani, még ha õ képtelen is kifejezni egyetlen szóval. Talán idõvel képes lesz majd rá, de addig ennyivel is nagyon boldog vagyok. Elmosolyodva karolom át kezeimmel a nyakát, és húzom le magamhoz.
- Én is szeretlek, Aomine-kun – suttogom a szájára, majd lehunyt szemmel megcsókolom. Érzem, ahogy szavaim hatására egész testében megremeg, mint aki nehezen fogja vissza magát, majd lábaimat széjjelebb húzva, közéjük nyomul.
- Tetsu… - lihegi halkan, mikor a levegõhiány miatt elválunk. Pihegve, félig lehunyt, kába szemekkel nézek fel rá, majd látva, hogy az engedélyemre vár,  lábaimmal nemes egyszerûséggel magamba rántom.

Egyszerre nyögünk fel, én jóval hangosabban, mint , így a nyakába temetett arccal próbálom tompítani a hangom. Felkészített ugyan rendesen, de azért így is feszít és fáj kissé, ráadásul érzem, hogy feszül meg, kényszerítve magát a mozdulatlanságra. Visszafogja magát, a kedvemért…
- Ahh… Aomine-khun… csihnáld… - nyögdécselem, továbbra is ölelve õt kézzel és lábbal egyaránt.
- Tetsu… - Hezitálás nélkül mozdul meg, és kezd mély lökésekbe, amiket egyre hangosabb nyögésekkel fogadok.
Kénytelen vagyok elengedni õt a kezeimmel, hogy a lepedõt markolászhassam egyre intenzívebb gyönyörömben, így õ kiegyenesedve tud mélyebbeket lökni. Egyik kezemet a számra tapasztva, halkan felsikkantok, mikor megtalálja bennem azt a bizonyos pontot, majd újra és újra oda célozva veszi el teljesen az eszem.

Egészen ellazulok, és lassan már gondolkodni is képtelen vagyok, csak hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a kéj és gyönyör. Oldalra csapom a fejem, õ pedig a nyakamra hajolva szívja és harapdálja a felkínált bõrfelületet, majd a számra térve át, forrón megcsókol.
Nyöszörögve hunyom le a szememet, nem bírom tovább!
A szájába nyögve feszülök meg egész testemben, és terítem be mindkettõnk hasát élvezetem bizonyítékával. Aominenek azonban ennyi még nem elég, érzem ugyan, hogy megremeg egy pillanatra, de nem hagyja abba a mozgást, sõt, a hátára gördülve ül fel, és magával rántva engem is, a falnak támaszkodik.
Elkerekedett szemekkel nyögök fel, ahogy mélyebbre csúszik bennem, és férfiasságomat kényeztetve, pillanatok alatt éri el, hogy ismét kemény legyek.

- Mozogj, Tetsu – leheli a fülembe szaporán kapkodva levegõ után, és meg is rágcsálja kissé az érzékeny testrészt.
Engedelmesen nehezedek a térdeimre és kezdek el fel-le mozogni, miközben mellkasára fektetett tenyereimmel támasztom magam. Hihetetlenül mélyen bennem van, és ahogy körkörösen is mozdítom a csípõm, érzem, ahogy egyre gyakrabban szánt végig rajta a remegés.
Egyszer csak megragadja a csípõmet, és miközben fogait kissé a nyakamba mélyeszti, erõteljesen magára ránt. Hátravetett fejjel, tõlem szokatlanul hangosan sikoltok fel, és ezúttal vele együtt lépem át a gyönyör kapuját.
Az orgazmus okozta remegés csitultával, levegõ után kapkodva rogyok rá, szinte a nyaka bõrébõl lélegezve. Neki is szaporán emelkedik és süllyed a mellkasa, így jó pár percig mozdulatlanul öleljük egymást.

Végül kissé megemel, és kihúzódik belõlem, majd elfeküdve az ágyon, lehúz maga mellé. Kissé még mindig kába tekintettel húzódom hozzá közelebb, és bújok a mellkasához, majd ásítva pillantok fel rá. Elégedett, lágy tekintettel figyel, egyik kezével az oldalamat cirógatva.
- Köszönöm, Tetsu – lehel egy csókot a homlokomra.
Zavarta pirulok el, és hogy ez ne legyen olyan feltûnõ, egy pillanatra kihúzom a fejem alól a párnát, és az arcába nyomom.
- Nem mintha ez lenne a utolsó alkalom… - mormolom, mire felkuncogva gyûri vissza a fejem alá a párnát, és magához húzva csókol meg.
- Naná, hogy nem ez!

- Edzõ, Hyuuga-senpai, Kiyoshi-senpai, Kagami-kun… - köszönti végig õket.  
- Yo – köszönök én is, mire Kagami mellénk lép.
- Most megmutathatod, mennyire vagy komoly. Ha Kurokonak is megfelel, vállald fel a kapcsolatotokat elõttük!
- Azt hiszed, ezzel marhára megfogtál? – kérdezem lenézõen. Ez olyan idióta, hogy oktatni kellene az okosabbaknak elterelésképp.
De engem nem hoz zavarba. Magamhoz húzom Tetsut és megcsókolom, mintha itt sem lenne senki. A csók végeztével mondjuk õ elbújik a felsõmben, de na…
- Csak nekem segítettél, így megmutathatom mindenkinek, kihez tartozik Tetsu! Még hálás is lehetek érte - mondom Kagaminak.
- Ó, igen? – A három senpai azonban kifejezetten döbbentnek, idegesnek látszik.
- Mit mûveltél a mi drága kouhaiunkkal, te mocsok? – kérdezi a kapitányuk, majd egy labdát kér. – Add ide, hagy üssem ki vele! - Ez… komoly? Engem, labdával?
- Na, na… biztos van rá valami magyarázata – csitítgatja a másik. – Van, ugye? - kérdezi, még mindig elmebetegeket megszégyenítõen vigyorogva.
- Nagyon remélem, az õ érdekükben, hogy van! – szól bele a csaj is, aki azt hiszem, az edzõ volt.

- Együtt vagyunk Aomine-kunnal – mondja Tetsu határozottan.
- Mióta?
- Már alsó középsuliban is együtt voltunk – felelem elé állva. Végülis én vagyok a… férfi. – Csak aztán volt egy kis szünet.
- Miattad akart kiszállni Kuroko-kun a csapatból, és tört össze majdnem lelkileg!
Oké, ez kezd olyan irányban menni, ahol voltam régen is, és Tetsu miatt nem akarnám. De mielõtt robbanhatnék, megszólal ismét.
- Sajnálom, de… el tudnátok ezt fogadni?
Végül nem örülnek, de rá hagyják, hogy vigyázzon magára, én meg rá. Még szép.

Kagami is visszapofátlankodik.
- Elszámoltad magad, mi? – kérdezem idegesen. Ezt tervelte ki? Rám uszít három senpait? Mikor a Touban a sajátjaimat verem?
- Egyáltalán nem. Nem az volt a célom, hogy velük kergesselek el, mert tiszteletben tartom Kuroko választását. Viszont akkora hülye te se lehetsz, hogy magadra haragítsd õket. Vigyázni fogsz Kurokora.
Nem mintha félnék tõlük.
- Egyszer kicsinálom…
De mielõtt tovább moroghatnék, Tetsu megfogja a kezem, és valahogy… már nem is érdekel annyira a dolog.
- Elmegyek a megbeszélésre – terelem el a témát, mire kelletlenül bólint.
- Megvárlak!

***

- A holnapi meccsen nem fogok játszani – mondja, mikor kijön a megbeszélésrõl és elindulunk haza, hozzájuk.  – Kagami se. De elmegyünk megnézni õket este.
- Miért nem játszotok?
 - Az edzõ szerint nem szükséges, és inkább tartalékol minket, és hagy még idõt a pihenésre. Viszont… Aomine-kun, megtanítanál engem dobni?
He?
Meglepve pislogok rá, de azt hiszem, komolyan gondolja.
- Egy napja gyõztél le, és most arra kérsz, hogy adjak újabb fegyvert a kezedbe? Na jó, megtanítalak! De kérek is valamit cserébe – vigyorgok rá, nem gondolva ugyan komolyan ha nemet mond, de ha igent, akkor ez bizony komoly volt.
És amikor bólint, picit megszeppenek, de hamar összeszedem magam és visszafojtom a vigyoromat.
- Mit gondolsz, aludhatnék ma is nálad? - lépek mellé, és elkapom a kezét. Sötét van, senki sem figyel ránk.
- Azt hiszem - néz fel rám. - De nem mondtad, mit kérnél a tanításért.
Vigyorogva pillantok körbe, majd, mivel nincs körülöttünk senki, így a közeli fatörzsnek nyomom, és miközben csókolom édes ajkait, a kezemmel a fenekét kezdem markolászni. Ahogy ez leesik neki, belenyög a csókba, és tol is el azonnal.
- Nem akarod? - kérdezem meglepetten. - Ha nem akarod, nem kell - mosolygok le rá.
- Errõl szó sincs - sóhajt fel. - Menjünk.
És már megyünk is. Én nem ellenkezek, hogy beszélgessünk, ha õ nekem akar, nekem ez bõven elég. Ha belegondolok, hogy úgy lehetek vele, hogy akarja és élvezi, az nekem mûár több, mint elviselhetõ inger.
Alig tudok járni, már most majdnem teljesen merev vagyok. Látni az arcát, miközben beléhatolok, a vágytól fátyolos szemeit, a félig eltátott ajkakat, hallgatni az élveteg nyöszörgést és látni ahogy a teste remeg az érintésemre…
- Sietni kellene - morgom, mire rám pillant és mosolyog. Nekem meg már a mosolyától is jobb kedvem lesz.
Fene… mi van velem?

* * *

- Akarsz vacsorázni? - kérdezi.
- Most ebédeltünk, és ma nem edzettem. Nem. De ha akarsz… - Leint, és elindul a fürdõ felé.
- Lezuhanyozok, aztán te is és mehetünk… - mondja, én meg mosolyogva nézem õt.
Régen is szerettem csak úgy rábambulni. Olyan… szép volt mindig. Nyugalmat, kiegyensúlyozottságot áraszt és már tudom, hogy - hiába most nem az én árnyékom - örökre a részem marad. Kagami sem érdekel, senki sem érdekel. Csak õ. Csak õ létezik nekem, akkor is, ha újra ellenfelek leszünk.
Nem.
Akkor majd… felajánlom, hogy játszhat, nekem nem fontos. Mindenki tudja, hogy az egyik legjobb kosaras vagyok a korosztályomban, Japánban. A csodák Generációjának zsákoló ásza vagyok, egy meccset kihagyhatok. Még az edzõ és Wakamatsu sem érdekel.

Amikor mindketten kész vagyunk, õ már a szobájában van, így én is felmegyek.
Az ablaknál áll és valamin nagyon gondolkodik, de én is elmélkedtem, így megölelem hátulról, és a nyakába csókolok.
- Nem akarom, hogy azért legyél velem, mert megtanítalak rádobni - suttogom. - Ha nem vagy kész, várhatunk vele. Ez már nem arról szól, amirõl szólt, remélem, hogy ezt te is így érzed.
Egy picit megremeg a karomban, majd megfordul, és amolyan Tetsu-stílusban oldja meg a kínos csevegést: megcsókol. De úgy, hogy majdnem elolvadok.
Édesen, mégis benne van végig, hogy ezt bizony õ kezdeményezte. Szenvedélyesen, de hagyja, hogy én vezessem õt - viszont pont úgy, ahogy õ akarja. Ezért imádok ennyire vele lenni, amikor ilyen. Bár azt hiszem ez az idõ egymás nélkül nagyon jót tett.
Miközben csókolózunk, elvezetgetem az ágyáig, és lefekve hagyom, hogy rám másszon, amit meg is tesz. Felém magasodik, a fejem mellett támaszkodik.
- Tetsu, borzalmasan kívánlak - súgom, és a combjának nyomom magam, mire halkan felnyög.
- Akkor csináld, Aomine-kun - súgja vissza. Nekem sem kell több, fordítok magunkon, de mielõtt hagyom elkényelmesedni, egy mozdulattal lekapom róla a törölközõt, és meglepve látom: õ sem vett alá alsót. Nahát.
De nem teszem szóvá, ez nem az a pillanat, inkább csak elkezdem lentrõl felfelé haladva végigcsókolgatni a testét.
A lábujjaitól, végig a vádliján, fel azokon a gyönyörû combokon, gondosan kikerülve a kínosabb pontokat, áttérve a hasfalára, fel a mellkasán, a nyakán, elérve az arcához: ott a homlokát, az orrát, majd a szájára tapadok, miközben egyik kezemmel elkezdem morzsolgatni egyik mellbimbóját. Al ábát édesen tekeri a derekam köré, de mikor rájön, hogy rajtam még ott a törölközõ, egy laza, tõle szokatlanul türelmetlen mozdulattal szabadít meg tõle - hiszen én sem vettem alá semmit.
Nem szólok, csak a szemébe nézek, õ meg az enyémbe. Olyan csöpögõsen romantikus az egész, mégsem tudok elszakadni tõle egy pillanatra sem.
Újabb csók után ismét elindulok a testén, most lefelé, ajkaimmal véve át kezem helyét, ami közben felfedezõ útra indul az ágyéka felé.
Amikor elérem célomat és végigsimítok rajta õ felnyög. Mindketten tudjuk, hogy most nem lesz szájjal kényeztetés. Én még sosem csináltam - még neki sem, õ meg remélem elég régen ahhoz, hogy az elsõ éjszakán ne akarja rögtön.
Testápolóval kényeztetem, miközben teljesen leérek, és mindkét kezem be tudom vetni: az egyikkel farkát kényeztetve, a másikkal bejáratát gyötörve.
Halkan nyüsszög, de amikor hozzámér és megsimogatja a lábam, valami elpattan bennem.
Felhajolok és megcsókolom újra, miközben a tevékenységeimet egy percre sem hagyom abba, így a csók végeztével már érzem, hogy készen áll.
- Mielõtt tovább mennénk - kezdem suttogva -, szeretném ,ha tudnád, hogy olyan fontos vagy nekem, mint még elõtted senki sem volt… és soha nem is lesz más, ebben biztos vagyok  nézek le rá õszinte arccal.
Nem tudom még kimondani… de tudnia, éreznie kell!

És ha már az megtörtént, a többi is minden bizonnyal. Így megnyugodva caplatok le a földszintre, ahol a konyhaasztalon egy bögre zöld tea vár. Megfogom, és szerzeményemmel együtt megyek ki a teraszra, ahol Aomine ücsörög, jóval éberebben, mint én.

- Jó reggelt – pillantok rá. Ahogy közelebb lépek hozzá, és leteszem a bögrét az asztalra, az ölébe húz. Nem ellenkezek, kifejezetten jól esik a közelsége, így némi mocorgással kényelmesen elhelyezkedem, és a mellkasára hajtom a fejem.
 - Hívott Kagami – szólal meg halkan.
- Mit akart? – kérdezem kissé aggódva. Nem örülnék, ha egymásnak esnének.
- Este találkoztok a csapattal a teremnél. Meg engem faggatott, hogy komolyan gondolom-e veled. – Jól esik, hogy aggódik értem, de azt hiszem, most feleslegesen. Bár Aomine nem mondta ki nyíltan, hogy mennyire gondolja komolyan, de a viselkedése elég nekem ahhoz, hogy ne féljek a komolyságát illetõen.
 - Mmm… - kommentálom a dolgot, elnyomva egy ásítást, majd még inkább elfészkelõdöm, és a bögrémet felvéve, megiszom a teát. Még mindig finom a zöld teája.
 
* * *

A nap nagy része ugyan ilyen nyugisan telik. A családom még mindig nincs itthon, és nem is lesznek egy darabig, így kettesben vagyunk. Jó sokáig ücsörgünk a teraszon, majd fekszünk az ágyban, de nem teszünk semmi különlegeset, én többnyire olvasok.
Ebédelni elmegyünk egy közeli rámeneshez, és mire ott végzünk, már indulhatunk is a Seirinbe, mert lassan fél hat, és a megbeszélésem elõtt, Aomine még találkozni akar Kagamival.
- De mit akar tõled Kagami-kun? – kérdezem óvatosan, nem örülnék, ha összeugranának.
- Azt mondtam neki, hogy ha dob nekem egy kosarat, elmondom, hogy komolyan gondolom-e veled ezt az egészet – feleli, és ettõl megnyugszom kissé, és letudom egy hümmögéssel.
Aztán mikor a pályára érünk, nem kis meglepetésünkre, Kagami társaságában ott van Riko, Kiyoshi és Hyuuga is.
- Kuroko-kun és… Aomine-kun? – néz rá Hyuuga Aominére meglepetten.

- Edzõ, Hyuuga-senpai, Kiyoshi-senpai, Kagami-kun… - biccentek neki, kissé tanácstalanul.
- Yo – köszön Aomine is, tekintetével Kagamit fürkészve, aki a kezében tartott labdát átpasszolja Kiyoshinak, és mellénk lép.
- Most megmutathatod, mennyire vagy komoly – hajol közelebb, hogy csak mi halljuk. – Ha Kurokonak is megfelel, vállald fel a kapcsolatotokat elõttük!
- Azt hiszed, ezzel marhára megfogtál? – horkan fel Aomine megvetõen, de kissé idegesen, majd minden figyelmeztetés nélkül közelebb húzódik hozzám. Egyik kezével átkarolja a derekamat, míg a másikkal a tarkómnál fogva húzza magához a fejem, és nem fogva vissza magát, szenvedélyesen megcsókol. Ha akarnék, se tudnék hadakozni, szinte elolvadok a karjaiban.
Mikor aztán a levegõhiány miatt elválik tõlem, én levegõ után kapkodva döntöm a homlokom a mellkasának, és igyekszem eltûntetni az enyhe pírt az arcomról.

- Csak nekem segítettél, így megmutathatom mindenkinek, kihez tartozik Tetsu! – jelenti ki Aomine. – Még hálás is lehetek érte.
- Ó, igen? – szólal meg Kagami, kissé gunyoros hangon, és mikor végre felpillantok, láthatom, hogy mire gondolhatott ezzel az egyszerû szóval. A három jelenlévõ felsõbb éves arcán nem puszta meglepettség, egyenesen színtiszta döbbenet virít, majd mind hármójuk feldolgozza az infót, de eléggé máshogy reagál.
- Mit mûveltél a mi drága kouhainkkal, te mocsok? – bújik elõ Hyuugából a rosszabbik fele, és a szemüvegét az orrára tolva nyújtja ki Kiyoshi felé a kezét a labdáért. – Add ide, hagy üssem ki vele!
- Na, na… biztos van rá valami magyarázata – csitítja Kiyoshi, de mikor felénk fordul, a mosolyától egy sorozatgyilkos is menekülõre fogná. – Van, ugye?
- Nagyon remélem, az õ érdekükben, hogy van! – morogja az edzõ is, majd szikrázó pillantást vet Aominére. Ezektõl a reakcióktól, egy pillanatra még Aomine is meglepetten marad csöndben, de mikor elindulnak felénk, beállok eléjük.

- Együtt vagyunk Aomine-kunnal – jelentem be nemes egyszerûséggel, nem cifrázva az igazságot.
Bennük akad mindennemû megszólalási próbálkozás, csak tátogni tudnak egy darabig, és végül Kiyoshi szedi össze magát a leghamarabb.
- Mióta?
- Már alsó középsuliban is együtt voltunk – áll be mellém Aomine. – Csak aztán volt egy kis szünet.
- Miattad akart kiszállni Kuroko-kun a csapatból, és tört össze majdnem lelkileg! – mutat rá Riko vádlón, mire Aomine kissé megfeszül. Valószínûleg nem hallgatja szívesen, ha ezt felemlegetik.
- Sajnálom, de… el tudnátok ezt fogadni? – vágok közbe inkább én, mielõtt összekap velük.
Meglepetten pillantanak rám, és töprengve figyelnek minket egy darabig. Nem tudom mi zajlik a fejükben, ahogy azt sem, mit teszek, ha azt mondják, nem. De felesleges ezért aggódnom, mert végül sóhajtva bólintanak.
- Te tudod, mit csinálsz, Kuroko-kun – fordul felém az edzõ. – De vigyázz magadra!
- Te meg rá! – mondja Kiyoshi Aominének, majd eltereli a még mindig puffogó Hyuugát tõlünk, Riko pedig követi õket.

- Elszámoltad magad, mi? – morran Aomine Kagamira, de õ cseppet se tûnik csalódottnak.
- Egyáltalán nem. Nem az volt a célom, hogy velük kergesselek el, mert tiszteletben tartom Kuroko választását – húzza el a száját, én pedig halovány, hálás mosollyal köszönöm meg. Aztán közelebb lép hozzánk, és rávigyorog Aominére. – Viszont akkora hülye te se lehetsz, hogy magadra haragítsd õket. Vigyázni fogsz Kurokora.
Ezzel be is fejezi, és mielõtt Aomine bármit is reagálhatna, búcsút intve követi a felsõbb éveseket, magunkra hagyva minket.
- Egyszer kicsinálom!- morogja Aomine, de mikor kezemet az övébe csúsztatom, megnyugodva ernyeszti el az izmait.
- Elmegyek a megbeszélésre – terelem el a témát, mire kelletlenül bólint.
- Megvárlak!

***
A megbeszélés után, valóban kint vár rám az iskola elõtt, és még azelõtt elindulunk hazafelé, hogy a többiek kijönnének.
- A holnapi meccsen nem fogok játszani – szólalok meg pár pillanatnyi csend után. – Kagami se. De elmegyünk megnézni õket este.
- Miért nem játszotok?
 - Az edzõ szerint nem szükséges, és inkább tartalékol minket, és hagy még idõt a pihenésre. Viszont… Aomine-kun, megtanítanál engem dobni?
Meglepetten kerekednek el a szemei, de látván, hogy nem viccelek, elgondolkodik. Tény, hogy sose ment igazán, de az is, hogy mivel a Teikoban a passzaimon volt a hangsúly, nem is gyakoroltam.
- Egy napja gyõztél le, és most arra kérsz, hogy adjak újabb fegyvert a kezedbe? – mosolyodik el kekeckedõen, én azonban eltöprengek a dolog igazságtartalmán. – Na jó, megtanítalak! – jelenti ki, mire felvidulva pillantok rá. – De kérek is valamit cserébe – folytatja célzóan.
Rögtön tudom mire gondol, és némi töprengés után, halvány pírral bólintok. A következõ meccs amin részt veszek, még jó pár nap, és a felsõbb éveseknek gyõzniük kell ahhoz holnap. Nem kétlem, hogy menni fog nekik, de akkor is megyek megnézni. Viszont a napom szabad, a ma estém is, és nincs otthon senki.

Mielõtt laposra verhetném, fogja magát, és elindul Kagamival a kapuhoz.

Pár percig vannak ketten, aztán hallom, hogy Tetsu elindult vissza.
- Na végre! Teszek rá, hogy õ a fényed, nem tetszik, hogy ennyit vagy vele! - morgok, de le is állít azonnal.
- Kagami-kun a barátom – feleli, és ezzel nem vitázok. Igaza van… – Menjünk be.
- Aomine-kun – szólít meg, mikor már bent vagyunk. – Sajnálom, de nem leszek túl izgalmas társaság, tényleg mindjárt elalszom.
- Nem érdekel, csak hagy aludjak veled – mondom.
Mosolyogva bólint, majd elmegy zuhanyozni, én meg addig szétnézek. Minden ugyanott van - még arra a pókra is emlékszem a sarokból.
De ami meglep, hogy a Seirines kép mellett ott csücsül egy Teikos. Még a kezdeti idõszakból.
- Azt hittem, nem tartod meg, miután otthagytad a csapatot – jegyzem meg, mikor kijön.
- Szerettem ezt a csapatot. Ezt még igen… csak az nem, amivé vált.
Ahogy ásítozva leül, én ledöntöm az ágyon. Aludnia kell, én meg vele akarok lenni. Ez van. Pont. De nagyon feszeng, a tekintetét össze-vissza kapkodja, és maga elõtt tartja a karját is.
- Ne légy már ilyen feszült, nem csinálok semmit.
Ahogy sötét lesz, hozzám bújik, ami kifejezetten tetszik, és meg is ölelem.
Szusszan õ is párat, majd elalszik, ahogyan én is.

* * *

Másnap a telefonja csörgésére kelek. Õ láthatóan meg sem hallja, így én kapok a kis készülékhez, átnyúlva felette.
A kijelzõn Kagami neve és száma áll, így morogva felveszem. Õ már úgyis tud mindent.
- Mond - ásítom.
- A… Aomine - lepõdik meg. - Kurokoval akarok beszélni - morogja.
- Nyugi, alszik - felelem. - Nem fogom a kedvedért felkelteni, de ha akarod, átadok neki üzenetet.
- Mit csináltál vele? - ordítja. Inkább felkelek, mert így felébreszti Tetsut.
- Kikeféltem belõle a szuszt is. Ülni sem fog bírni napokig - mondom monoton hangon.
- MI?!
- Kussolj már, idióta! - ordítok vissza. - Fáradt volt a meccs miatt, lefeküdtünk és aludtunk. Õ meg még mindig alszik. Szóval. Üzenet?

- Az edzõ este vár mindenkit megbeszélésre - sziszegi.
- Ott lesz. Na, csá.
- Várj már! - visít bele.
- Mi van?
- Komolyan gondolod, ugye? - kérdezi halkabban.
- Nem veled fogom megbeszélni. De ha este dobsz nekem egy kosarat, elmondom - vigyorgok. Leokézza, és már le is teszi.
Sóhajtva nézek vissza az ágyra, de Tetsu ugyanúgy, összegömbölyödve alszik, csak most a párnámat ölelgeti. Elmosolyodom. Olyan édes. Kifejezetten szerelmes vagyok, de ezt neki még nem kell tudnia, hiszen õ lehet, hogy nem is az. Talán én is csak azért vagyok ilyen érzelgõs, mert legyõztek.
Oké, az hogy õk legyõztek, csak azt jelenti, hogy egy meccsen egy picivel jobbak voltak, mint én. De semmi többet.
Felsóhajtva lépek a konyhába. A teáskészletük is ott van, ahol eddig mindig volt, így fõzök egy-egy reggeli teát. Soha, senkinek nem szoktam, mert borzalmas még a teám is, de Tetsu egyszer azt mondta, hogy a zöldteám finom.

Épp a teraszon ülök a teámat szürcsölve, amikor kilép Tetsu. Kócosan, álmosan.
- Jó reggelt - néz rám. A kezében már ott a tea, amit, ahogy közelebb lép, le is tesz az asztalra, nekem meg ennyi elég, hogy az ölembe húzzam. Nem tiltakozik, sõt, ahogy elhelyezkedik, a mellkasomra hajtja a fejét.
- Hívott Kagami - mondom halkan.
- Mit akart?
- Este találkoztok a csapattal a teremnél. Meg engem faggatott, hogy komolyan gondolom-e veled. - Ahogy befejezem a mondandómat, beleszagolok a hajába. Szeretem az illatát. Megnyugtató.
- Mmm… - Ennyivel kommentálja az eseményeket és inkább nyugodtan helyezkedik még egy kicsit, majd elveszi a teáját, és megissza.
Rég volt ilyen békés reggelem. Sõt. Talán soha.

* * *

Délután három körül indulunk el enni valamit. Addig csak úgy… vagyunk. Ülünk a teraszon, aztán visszafekszünk az ágyban, de néhány csókon kívül semmi sem történik, és valahogy jól van így. Csak érezni, hogy itt van - megnyugtat. Tudom, hogy az enyém, csak az enyém, és nem kell ezt kifejeznem neki, hiszen õ is érzi - azt hiszem.
Az ebédet egy ramenesnél fogyasztjuk el, aztán átmegyünk a teremhez, ugyanis mire ott végzünk, már majdnem fél hat, és nekem ugye még Kagamival is találkoznom kell.
- De mit akar tõled Kagami-kun? - kérdezi Tetsu érdeklõdve.
- Azt mondtam neki, hogy ha dob nekem egy kosarat, elmondom, hogy komolyan gondolom-e veled ezt az egészet - felelem.
Nem szól, csak hümmög párat.
Arra viszont egyikünk sem számít, hogy mikor a pályára érünk, Kagami épp néhány senpai-ukkal edz.
Mit akar ez a srác tõlem akkor?!
- Kuroko-kun és… Aomine-kun? - néz rám a szemüveges csapatkapitány.

Ráadásul miután felébredünk, megismerkedhetünk Alex-el, Kagami edzõjével, akirõl kiderül, hogy egy nõ. Pluszban, nem szeret felöltözni, és csókkal köszön, még az edzõnek is.
Mindenesetre érdekesen telik az este, de jól érzem magam. Ezúttal tényleg felszabadultan, csak hulla fáradtan. Nem is bánom, mikor pár óra múlva mindenki indul haza, azon viszont meglepõdök, hogy Kagami is elkísér minket. Menekül a mestere elõl biztos…

- Uh, nagyon örülök, hogy holnap szabadok vagyunk – jegyzi meg, mikor már csak ketten sétálunk a házuk felé. Mondtam neki, hogy nem fontos elkísérnie, de mivel a meccs után összeestem a kimerültségtõl, a többiek is jobbnak látták, ha valaki ügyel rám, mielõtt még beesnék egy árokba.
- Én is – ásítok, majd megdörgölöm a szemem.
- De aztán megint meccsek. – Felpillantok rá, de nem úgy tûnik, mintha különösebben bánná a dolgot. Elmosolyodva fordulok újra elõre, majd elõkotrom a kulcsom, mikor megérkezünk a kapu elé. Kinyitom az ajtót, és belépek rajta.
- Hé, Kuroko, holnap mit csinálsz? – kérdezi Kagami kintrõl, de mielõtt még válaszolhatnék neki, megpillantom a teraszon Aominet.

- Aomine-kun, mi a baj? – kérdezem kicsit ijedten. Bár nem tudom mi történhetett volna vele az elmúlt órákban.

- Baj? Az… nincs – feleli egyszerûen. - Csak látni akartalak, és veled akarok aludni – áll fel, és elindul felém. Én is teszek pár lépést felé, majd megállok elõtte.

- Én ma… fáradt vagyok.

- Nem azt mondtam, hogy szexeljünk, hanem, hogy aludjunk együtt – simít végig az arcomon, de a következõ pillanatban meglepett nyögés hangzik fel mögöttünk, Kagami részérõl. Upsz.. a kapu elõtt felejtettem.

- Tudtam, hogy ti... de ezt így látni… Kuroko!

Nem lesz ez így jó, érzem, hogy Aomine megfeszül mellettem, és Kagami arcán se felhõtlen örömöt látok. Pedig ahogy mondta, tudta mi van köztünk.

- Mindjárt jövök – húzódok el Aominétõl, majd elterelem Kagamit a kapu felé.
- Mit keres õ itt? – morran rögtön, mikor megállunk, és felém fordul.
- Engem – felelem nemes egyszerûséggel, az igazságnak megfelelõen. Nem tudom milyen válaszra számított, de ez nem tölti el túl nagy lelkesedéssel. – Kagami-kun… Tudtad, nem?
- Ja, nem vagyok hülye – morogja durcásan. – De akkor is, pár órával ezelõtt még miatta sírtál! Hogy tudtál neki ilyen egyszerûen megbocsátani?
- Megbeszéltük, és tisztáztuk a dolgokat. Kagami-kun, ne haragudj rám, ha megbántottalak… - pillantok fel rá aggódva. A barátom, és nem szeretném elveszteni.
- Nem haragszom rád – sóhajt fel, engedve kissé a feszültségébõl. – De azért vigyázz vele, és ha újra bánt, nem érdekel mit mondasz, laposra verem!
Elmosolyodva ingatom meg a fejem, majd elbúcsúzunk, és mikor eltûnik az elsõ utcasarkon, visszalépve a kertbe, bezárom a kaput.

- Na végre! – hallom meg magam mögött Aominét, és a következõ pillanatban, hátulról átkarolva húz magához. – Teszek rá, hogy õ a fényed, nem tetszik, hogy ennyit vagy vele!
- Kagami-kun a barátom – felelem, és oldalra fordulva pillantok rá, mikor kissé elõregörnyedve, a vállamra támasztja az állát. Morcosan viszonozza a pillantásom, de jobbnak látja nem mondani erre semmit. – Menjünk be.
Elenged, és követ, mikor az ajtóhoz lépve beengedem magunkat. Nem kell körbevezetni, régen elég sokat volt itt, habár úgy nézelõdik, mintha bármi is olyan sokat változott volna. Pedig még a pótkulcs is ugyan oda van elrejtve kint.

- Aomine-kun – szólítom meg, két ásítás közepette. – Sajnálom, de nem leszek tú izgalmas társaság, tényleg mindjárt elalszom.
- Nem érdekel, csak hagy aludjak veled – vonja meg a vállát. Halvány mosollyal bólintok, majd a szobámba letesszük a cuccaink, és én lemegyek lezuhanyozni. Nem maradok sokáig, megtörülközök, felkapok egy pólót és alsót, majd fogmosás után visszamegyek a szobámba.
Aomine az egyik könyves szekrény elõtt áll, és a bekeretezett fotókat figyeli. Kettõ van fõ helyen, egy a mostani, Seirines csapatomról, egy pedig a régirõl, a Teikosról. Utóbbi még abból az idõbõl, mikor mindenki élvezte a játékot.
- Azt hittem, nem tartod meg, miután otthagytad a csapatot – jegyzi meg, mikor megállok mellette.
- Szerettem ezt a csapatot – felelem. – Ezt még igen… csak az nem, amivé vált.

Némán pillant rám, én pedig mereven figyelem a képet. Kise és Midorima újra ugyan úgy viselkednek, mint akkor, és már Aomine is. Hihetetlen, hogy tényleg ilyen ereje van egy vereségnek. Az is, hogy mivé tehet az állandó gyõzelem.
Ásítva fordulok el a képtõl, majd lehuppanok az ágyamra. Nagyon régen nem aludtunk együtt, így kissé tanácstalan vagyok, mit is kéne tennem, de Aomine megoldja a dolgot, és eldönt az ágyon, majd mellém fekszik.
- Ne légy már ilyen feszült, nem csinálok semmit – vigyorodik el, látva, hogy zavartan tekintgetek ide-oda, és mereven magam mellett tartom a kezeim.
Erre azért összeszedem magam kissé, és elernyedve fészkelem magam kényelmesebb pozícióba, míg õ lekapcsolja az éjjeliszekrényen álló lámpám. A sötétben még könnyebb megnyugodnom, és bátorságot gyûjtve bújok hozzá a takaró alatt.
Elégedett morranással ölel át, és fúrja az arcát a hajamba. Hallgatom a szívverését, és élvezem a testébõl áradó melegséget, és nem is telik bele sok idõbe, végleg kiüt a fáradtság.