- Szép napunk van – köszönök rá egybõl, és a tekintem is rátapadt a hasára.

- Az, valóban – válaszol kimérten, félkába állapotomban szinte megerõszakol a hangja. Milyen fehér bõre van, te szentségesszentmáriajózsefantalpéter! Azonnal próbálom is figyelmeztetni a sugárzás káros veszélyeire, mielõtt még vörös, hólyagosra puffadna az a csodálatos bõre, ami hihetetlenül tönkre tudja baszni az ember megjelenését.

- El kell menni innen – szólal meg váratlanul, félbeszakítva a monológomat. Elmarja a kezem, hatalmasat dobban valaki a mellkasomon, mintha egy rocker bakanccsal pogózna a bordáim között.

Úristen.

Hozzám ért!

Csillogó szemekkel figyelem, ahogy kisegít ebbõl a kerékbõl, de nem sokáig fogdos. Elszontyolodva konstatálom a tényt. Ki volt az a mocskos geciláda, ami miatt nem fogdos?

- Hova? - idegesen keresem a lehetséges, potenciális áldozatokat, de mikor meglátom a két rendõrt, valami józan hang kerekedik felül a sok értelmetlenségen. – Errefelé van egy kis bódé, ott szoktak megállni, akik erre futnak. Bár azt sem értem, hogy mi értelme van annak, hogy folyamatosan, körbe-körbe-körbe és körbe és körbe futkorásznak. A hülyegyerekeket szokták így lefoglalni, hogy festenek egy piros kört, és mondják nekik, hogy kövessék a vonalat. Most ez szerinted normális? Figyelsz?

Mire kettõt pislantok, a bódéban elõtt benne közben állunk, megcsapja az orrom a húgyszag és a Burger Kinges rohadó szalvéták szaga. Úristen, most teleportáltunk a pokolba…

- Szóval?

- Szóval mi?

- Én kérdezem. Szóval? – közelebb lép hozzám, amitõl úgy érzem, hamarabb lesz a karácsony másfél hónappal. Ha most megfogom durci lesz? Halkabb hangnemre vált, teljesen izgatottan figyelem az arcát. Legszívesebben megölelgetném, de mi van, ha egy albínó sündisznó? Az nagyon fájna…  – A doki, akirõl az adatokat adtad, kész. Ki a következõ?

Az ünneprontók.

- Kitartóak – sóhajtok fel bánatosan, mire váratlanul magához présel, elkezd csókolgatni. A szájával! Úristen! Teljesen elolvadva hagyom, hogy kemény és határozott ujjaival masszírozza a nyakam, folyamatosan záporoznak a csókok, vizes hajából az összes csepp rám zúdul, egyszerre lesz hidegem és melegem.

Ahh, anyám…

Elhajol tõlem, a döbbenet nagy piros D-betûje szinte neonreklámként világít az arcomon.

- Add a következõt és lépek – monotonon teljesítem a kívánságát, automatikusan nyúlok bele a zsebembe és kezébe teszem a papírt. – Elégetem, ahogy a rágós szart is.

Csak elnyílt szájjal nézek utána, ahogy elnyeli az esõ.

Aztakibebaszottkurvaéletet.

***

Az étteremben hamar megtalálom, könnyedén ülök le vele szemben, kezet fogunk, nyilvános helyen ez elvárt, két férfi között.

- Nem gond, ha rágyújtok, ugye? – kérdezem, mikor már az ujjaim között van a cigi. Egyelõre fûmentes, nem érzem úgy, hogy szükségem lenne bónusz löketre ahhoz, hogy elviseljem a feszült helyzetet. Nem mindennap üldögél az ember egy kifejlett bérgyilkossal egy étteremben, egy asztalnál.

- Tessék – hangja mint valami tûkkel kipárnázott dorong, úgy hasít a fülembe, így elõkapva a gyújtót sietõsen a lángba tartom a stavoresz szálát és mélyet szívok belõle, ámde mielõtt csillapodnának a kedélyek, megjelenik egy pincér:

- Hozhatok Önnek esetleg valamit?

- Nem kösz, befelezzük, ami itt van – intek cigis kezemmel a bérgyilkos tálja felé, magától értetõdõ mozdulattal.

- Rendben, szóljanak, ha szükségük volna még valamire – biccent és jól nevelten, udvariasan elhúzza a csíkot, így ismét kettesben maradok álmaim netovábbjával. Úgy éreztem, muszáj tisztán jönnöm, nem tudom miért. Bólintok, hogy vettem a lapot, majd visszafordulok a makulátlan fehérséghez.

Odakint még mindig borult az idõ, és ahogy egy vérbeli ragadozóhoz illik, a tálját hússal töltette meg, minimális körettel.

- Térj a tárgyra.

- A tizennegyedik és a Carlson Hill sarkán van egy óvoda – kezdek bele azonnal, számban a cigivel próbálom meg fenntartani az álcámat, miszerint egy pofátlan, lejmolós haver vagyok, aki más számlájára rendel. Szabad kezemmel belecsípek a húsba, a másikkal stabilan tartom, hogy kiszedjek egy darabot. Nem csinál rá semmit, a napszemüveg miatt nem is látom, mi az ábra, de ha nem néznének a pincérek adott idõnként körbe, tuti a kézfejembe állítaná a villát.

– Ott dolgozik a volt csajom, Renate – fûzöm tovább a szót és teszem a számba az ellopott falatot, majd tovább beszélve nyalom le az ujjaimról a szaftot és a fûszert, a cigimet a hamutálba billentem, úgy figyelem tovább egész alakját. – Mostanában állandóan túlórázik, olyan hat körül szabadul csak ki, felvállalta a létszámleépítés miatt a takarítást.

- Kemény az élet – hagyja rá beleegyezõ hangnemben, a körülöttünk levõ boxokra is ügyelve. Egybõl leveszi, hogy ez csak mese habbal, közöm nincs a csajhoz, intelligens, csendes gyilkos Õ. Megérti a paramétereket, mikor, hol, kicsoda a lényeg. És a közelünkben ülõk még csak fel sem fogják, mirõl folyik itt tulajdonképpen a diskurzus.

Befejezem ujjaim letisztogatását, elcsenek egy krumplit, majd, mint aki jól végezte dolgát, törökülésben ülök tovább a padon, cigimet visszavéve, az asztalra könyökölve.

- Meg tudtad jegyezni? – suttogom, mintha most akarnám beavatni egy szigorúan szabályokhoz kötött, titkos klubba. – Mert ha nem, le van valahol írva minden pontosan, csak sajnos otthon felejtettem.

- Micsoda? – teszi le az evõeszközöket, némán surlódnak a szalvétán.

- Hát Renate pontos idõbeosztása, hiszen régebben tetszett neked, nem? – vágok angyali arckifejezést, oldalra nyúlva elnyomom a csikket. – Gondoltam itt a lehetõség, hogy végre bevesd magad az élvezetekbe.

Nyúlok a kezemmel a kóláért, ajkaimmal elcsípem a szívószálat, körülményesen inni kezdek, körmeimmel az üvegpohár oldalát kocogtatom, a pincérek felfigyelnek a zajra, azt hiszik fizetnénk. Várakozva pillantok a ragadozóra szemben, aki oda is inti a pincérek közül az egyiket, aki sietve érkezik a kezében levõ tárcával.

Miközben lesem, hogyan fizet és vált pár szót a pincérrel, az agyam jelez, hogy ez egy egyszeri kaland lesz. Ó, tudom én, drága cerebrumom, hogy egyszeri lesz. De azt tudom, hogy bitang jót fog szólni.

- A memóriám hibátlan – érkezik a burkolt nemleges válasz, összetörve az álmaimat, így visszadõlök a boxba, leszedem mindenem az asztalról.

- Vagy úgy. Nos, akkor örülök, hogy összefutottunk – nyújtok kezet, amit meglepetésemre meg is fog. Eszembe jut a legutóbbi csókolgatásos jelenet, de higgadt ábrázattal húzom el a kezem és emelkedem fel az asztaltól.

- Még nem fejeztem be – szól rám, int, hogy üljek vissza, felvont szemöldökkel bár, de szót fogadok és visszateszem a seggem a bõrülésre.

- Kíváncsian várom - szúrom be.

- Hogy memorizálhatnám az idõbeosztást, hogyha el sem mondtad?

Élesen beszívok egy adag levegõt, majd elmosolyodva támaszkodom vissza újfent az asztalra. Kutatom a napszemüveg mögötti tekintetet, szinte pattognak bennem a szikrák, amik akkor jönnek elõ, ha teljesen biztos lehetek benne, hogy itt és most valami történni fog. Elsötétülnek a szemeim, oldalra billentem a fejem, szívom magamba a látványt. Elképzeltem, ahogy a sötét szobában elbánik velem, elveszi azt, amit akar, majd elhúzza a titokzatos hátsóját a lakásomból. Megremegek a gondolatokra, megvillanó tekintetem elidõzik egész testén.

Miért sötét szoba?

Egyik kábultabb pillanatomban lefestettem az ablakokat mindenféle festékkel.

- Mondjam vagy mutassam?

- A vizuális memóriám a jobb – válaszol, elmosolyodva oltom be a cigit a hamutálba. Felkapom a dzsekimet, magamra terítem, belebújok és elindulok kifelé az étterembõl. Nem nézek hátra, hogy követ-e, erre ráérek akkor, ha beléptem a társasház ajtaján.

- Viszlát – köszönök el az alkalmazottaktól, a szokásos talpnyaló szöveggel búcsúzkodnak tõlünk, remélik meg voltunk elégedve és esetlegesen írnánk-e valamit a vendégkönyvbe, mert nagyon fontos a visszajelzés. Nem tudom, hogyan lett hirtelen csend, de rohadtul nem is tud érdekelni.

***

Az ajtómba a kulcs villámgyorsan siklik, de amíg kettõt fordítanék rajta, hogy ki is tudjam nyitni, hozzám préseli magát hátulról, nekinyomódok a kemény falapnak, felnyögök, ahogy durván a fenekembe markol egyik kezével, a másik markát a nyakamra futtatja fel, úgy húzza hátra magához a fejemet. A csók kemény és önzõ, rohadtul nem is bánom, nem vagyunk nászutas szerelmespár. A magam módján viszonzom, amivel nyilván elnyertem a tetszését, ugyanis lenyomja a kilincset és szabályosan beesünk a lakásomba. Azonnal hozzám tapad, lábával berúgja az ajtót, elkezdem lehámozni róla a ruháit, közben kezeimmel falom, ott ahol érem. Hasán idõznek el hosszan ujjaim, végigbizsereg a testem az érzésre, erre a kibaszott pillanatra vártam istentelenül rég óta… Akaratosan gyûr maga alá, ellentmondást nem tûrõen, nem mintha én akarnám annyira megdugni õt…

Zihálva válok el tõle pár pillanatra, úgy rántja le rólam a felsõt, mintha világ életemben félmeztelen lettem volna. Hozzásimulok, érezni akarom a bõrét az enyémet, miközben folyamatosan marcangolja az ajkaimat, készségesen nyújtom õket és túrok a hajába. A napszemüveget villámgyorsan kapom le, gyûlölöm. Mint egy hatásvadász filmben, felnyílnak a szemei, és ahogy meglátom a vöröslõ íriszeket a keskeny pupillával, forró és elviselhetetlen vágy rohan végig rajtam, a farkam már csak attól betonkemény, hogy a hasa az enyémhez simul…

Mivel a nappali konkrétan a háló, pillanatok alatt találom magam az ágyon, telhetetlenül csókolgatom a nyakát és sokszor érem a fullasztó levegõt, konkrétan telibeszarja, hogy én mit akarok. Errõl tanúskodik az is, hogy mikor a farkára kulcsolom ujjaimat, azonnal egy mély morgással elcsapja onnan a kezem. Hátravág az ágyon, megértem, hogy kurvára ne mocorogjak, míg felhúzza a kotont, addig benyúlok a párna alá a síkosítós üvegért. Lenyúlok, megszabadulok a gatyámtól, elkezdeném magam tágítani, de azonnal megelõz, hangos nyögéssel érzem meg, hogyan merülnek el ujjai bennem, azonnal ringatni kezdem a csípõmet, végignyalok szabad, karórás kezén, ami a fejem mellett süpped be a párnába. Fullasztó lesz a levegõ, zihálva markolászom felsõtestén az izomkötegeket, mikor kiveszi ujjait, csalódottan nyögök fel, de nem várat sokat magára, ugyanis hasra vág. Engedelmesen pucsítok, erõs markaival a csípõmre fog és türelmetlenül vágja belém magát. Felkiáltok, kissé fáj, de kurvára nem tud érdekelni, zihálva érzem a perzselõ tüzet, ami bennem tombol, kezem már rögtön saját merevedésemen van.

- Ahhwnmm…

Szinte zsibbadásig kefél, a félhomályban meglátom sápadt bõrét a tükörben, ami közvetlenül az ajtó mellett sejlik fel, annyira izgató és veszélyes, hogy majdnem el is élvezek. Minden mozdulatára ellen lendülök, hogy teljesen magamba fogadhassam, a gyönyör és a végre beteljesült vágyam, miszerint ez a has rajtam fog feküdni, szinte szétvet. Mindjárt…

 Váratlanul ragadja meg a csuklómat és szorítja szinte szilánkosra.

- Rhohadék… - nyögök fel, kínzottan.

Egyre veszettebb tempót diktál, egész végig engedelmesen nyöszörgök, lassan csillagokat látok, folyamatosan bombázza a prosztatámat, forró lávaként ömlik végig rajtam az orgazmus, akár akarja, akár nem… Többször is összerándulok, karjaim megremegnek, talán a régi szívósságomnak köszönhetem, hogy nem csuklok össze. Õ még tovább dolgozik rajtam, már követni sem tudom a ritmust, amit diktál, és pár perccel késõbb meghallom mély, férfias morgását.

Lehúz magáról, zsibongó végtagokkal terülök el oldalra, hogy figyelhessem, amint leszedi magáról a kotont, megköti a jól bevált mozdulattal. Hangosan kortyolom a levegõt, próbálom nem meztelen fehérségét bámulni, de kurvára nem megy.

Istenem, az a kibaszott hasa…

Fogja magát, elkezd öltözködni, az ágyról figyelem, ahogy némán, szó nélkül hajol le a fegyveréért, amit aztán az övébe tûr. Hangosan felsóhajtok és a hátamra fekszem, nem tud érdekelni, hogy a saját nedveimben fetrengek.

- Ott a cetli a komódon – szólalok meg végül, megnyalom a szám szélét, ahol még a nyálából maradt egy kevés. A csípõm vörös ott, ahol megmarkolta, jólesõn mocorgok egy kicsit, mint egy macska.

Felkapja és már megy is, az ajtó nesztelenül záródik be mögötte.

- O’Lear vagyok, emlékszik rám? - A hang undorító, és ahogy magam elé képzelem a pasit… hát… pápá reggeli merevedés. Egyébként sem ápolták le már vagy három hete, lassan inkább fel sem küszködi magát, senki nem foglalkozik vele - merthogy én meg kinõttem a farokverésbõl. Legalábbis ha a sajátomról van szó.
- Mit akar? - kérdezem idegesebben. Már a puszta jelenléte a világban is vérlázító nekem. Aljas, tenyérbemászó angol köcsög.
- Munkát szeretnék ajánlani önnek - csicsergi kedvesen.
- A madaraktól úgy hallottam, hogy már van egy állandó alkalmazottja. Meghaladja a srác képességeit a dolog? - kérdezem ellenségesen.
- Nem. De azt hiszem, hogy jobb lenne ha nem egyedül csinálna mindent, már ha érti. - Nem, nem értem és nem is érdekel.
- A maga embere mondja a helyet, én meg mondom az idõt, csak neki nem - felelem, mire hümmög párat majd leokézza a dolgot és elköszönünk. Elõtte a lelkemre köti, hogy hív, ha egyeztet az emberével.
Az elsõ hely, ahova el kell mennem, hogy megszerezzem az adatokat egy kórház.  Az angol dög szerint itt megismerem majd messzirõl az emberét, mert elég feltûnõ, és majd õ ad nekem adatokat, hogy kit, hol és mikor. Oké, úgyis csak a ki a lényeges. Mindegy.

* * *

A diktált kórházba megyek, oda, ahova kell, és meg is látok messzirõl egy kifejezetten furcsa pasit. Összevissza színû és formájú haj, és csodálom, hogy nem téptek be a szagától körülötte. Ahogy mellé érek, határozottan érzem ugyanis, hogy ez bizony masszívan szívogat - és nem feltétlenül csak faszt.
- Maga az apuka? – kérdezi meglepve. Ez idióta. Apuka… – Semmi bajom nincs a farkasokkal, tulajdonképpen nagyon kedves állatok, szánhúzásra is kiválók! Mármint nem úgy értettem, hogy szolgák, mert természetesen önként vállalják ezt a dicsõ feladatot csak… - Mi a fenérõl beszél? Mindegy, csak adja már ide a cuccot és hadd lépjek le a frászba.
- Egy pillanat, veszek pár mély, chakra tisztító levegõt – mondja, gesztikulál is, én meg csak nézek rá, hogy ez most akkor… mi?
Végre összekaparássza magát és a kezembe nyom egy csomag rágót.
- Fogadja el bocsánatkérésem jeléül. Jól levezeti a feszültséget, dugig van a váró – pislog rám olyan szemekkel, mint egy kezdõ host valami elbaszott klubból. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy meleg. A saját faját megérzi az ember.
- Köszönöm – veszem el a csomagot illedelmesen, és látom, hogy picit megremeg. Nahát, nahát. Mondták már hogy szép a hangom, de ez kifejezetten kedves reakció. Kár, hogy most nincs idõm ezzel foglalkozni.
- Ugyan, semmiség, életünk a friss lehelet… Fõleg, ha mandulavizitet tartanak. - Közeledik egy doki. Nem hiszem, hogy ez lenne a célszemélyem, szóval csak figyelek picit, majd ahogy elviszik vizsgálatra ezt a hülyét, lelépek.
Üszkös láb, mi?

* * *

A melót a találka után második nap estéjén iktattam be. Egy kis vacsorára hivatalos a drága doktor úr, ahonnan viszont nem saját kocsival indul haza. Ráálltam a telefonjára, lehallgatom, innen tudom, hogy melyik taxitársaságtól rendel elõre egy kocsit. Elvigyorodom. Ez nem lesz nehéz.
Elkapok egyet még az elõtt, hogy menni kellene érte, de nem iktatom ki a sofõr hulláját a kocsiból, csak magam mellé ültetem az ülésbe.
Idõre megyek érte, a doki meg már pattan is be.
- A megbeszélt helyre - mondja közönyös hangon. Olyan nem lesz, legalábbis õ ezt még nem tudja.

Miután egy gyorsa vágással elnyisszantottam a torkát - szeretek kocsiban ölni -, kiszállok a régi gyárépületnél és belocsolom benzinnel a kocsit, miután áthúztam a sofõrt a vezetõülésbe. Egy valamirevaló helyszínelõ rájönne a részletekre, de mivel ez a csóka csak egy doki… nem zavartatom magam,.
Lassú léptekkel indulok el a nem messze levõ vasúti pályaudvar felé, hogy hazamenjek és pihenjek egyet.

* * *

Riverstone játszótér?
Ez a pasi tényleg beteg, de nem baj, legalább kimozdulok picit és levegõzök is. Bár itt olyan gyorsan nem tudom lerázni, az sokkal feltûnõbb, és a két évvel ezelõtti lövöldözés óta a park mellett nyüzsögnek a fakabátok. Bár aki itt vigyáz a gyerekek közlekedésére nyilván a fantomképemet sem látta még, mert egy van, Igaz, nem én vagyok rajta, hanem a pasi, akit tavaly bevarrtak helyettem, de lényegtelen.
Ahogy közelebb érek, a kis hülye épp egy gumikerekes izében ücsörög.
Bár így közelebbrõl is megnézve napfényben, nem is olyan rossz. Egy alkalomra szívesen elkapnám, de egyelõre nem vagyok selyemfiú, szóval elsõ a munka.
- Szép napunk van - köszönt kedvesen, de látom, hogy nagyon nem oda figyel, ahova kellene.
- Az, valóban - helyeselek.
Csicseregni kezd arról, hogy mennyire ártalmas a nap a bõrünknek, mert milyen sugárzások, erre elkezd esni az esõ. Nem vonulunk be sehova, én nem vagyok cukorból, õ meg gondolom… szintén nem.
Ami viszont picit megzavar, hogy a kapunál levõ két rendõr folyamatosan minket néz.
- El kell menni innen - jelentem be. Elkapom a kezét és egy mozdulattal rántom ki a gumiizébõl, majd el is engedem azonnal.
- Hova? - kérdezi, de ahogy körbepillant, gondolom õ is meglátja a zsarukat, így elindul elõre azon az ösvényen, ahol én jöttem. - Erre van egy kis bódé, ott szoktak megállni, akik erre futnak. Bár azt sem értem, hogy mi értelme… - Innentõl nem igazán figyelek arra, amit mond. Rizsázik, ezt még hallom, de hogy mirõl, azt tényleg nem tudom.

Percekig sétálunk csak, bár így is teljesen elázunk mindketten, amikor is végre beérünk a kis bódéba. Pisiszag, szemét, de kit érdekel.
- Szóval? - nézek rá.
- Szóval mi? - pislog rám. - Én kérdezem. Szóval? - Idegesen sóhajtok fel. Közelebb lépek hozzá, hogy tényleg csak õ hallja, amit mondok.
- A doki, akirõl az adatokat adtad kész. Ki a következõ? - Ebben a szent pillanatban elpillant mellettem. Követem a tekintetét. Az a két kurva rendõr.
- Kitartóak - sóhajt fel. Én viszont ismerem ezt a fajtát, ezek ide is jönnek a végén, így gondolkodás nélkül rántom magamhoz a kis hülyét, és elkezdem csókolgatni, meg a nyakát masszírozni. Az egyik zsaru egy hangos „ez undorító” után elindulhat visszafelé, mert az egymás közti homofób szövegelésüket egyre messzebbrõl hallani csak.
Elhajolok tõle, de õ határozottan olyan, mint akit megleptek - nagyon.
- Add a következõt és lépek - morranok rá, mire bólint, a kezem,be nyom egy zsebébõl elõszedett kis papírfecnit.
- Elégetem, ahogy a rágós szart is - nyugtatom meg, majd ellépek mellette és már indulok is haza.

* * *

Egy könyvelõt megölni nem nagy mûvészet. Bejelentkezek álnéven, amikor már egyedül van olyan jelszóval, hogy : bizalmas. Beleegyezik, én bemegyek és egy hangtompítós kicsikével meg is oldom a ketteskét is. Ezek borzalmasan könnyûek. Sehol egy testõr vagy egy akármennyire is veszélyt jelentõ akárki.
A következõ egy kissé érdekesebb helyszín, mint az elõzõ volt. Egy éttermet jelöl meg, egy eldugott kis helyet, én meg azt sem tudom, hogy ez most jó vagy nem. Mindegy, nem is különösebben baj, egyébként is rég voltam étteremben.

* * *

A móka kedvéért korán megyek, és rendelek magamnak. Nem gyorskajálda, így egy hatalmas szelet hús fûszeres krumplival megfelelõ lesz, mellé egy nagy pohár kóla - mert meló közben nincs pia.
Ahogy ülök és eszegetek, egyszer csak hallom az ajtócsengõt és már lép is be rajta. Hm.
Érdekes találkozás lesz ez is, az biztos. Pláne kíváncsi vagyok az új jelöltre, és hátha a kis hülye meghív egy kis desszertre…

A díványon üldögélve várom a Fõnököt, miközben körbehordozom tekintetem az agyonnézett berendezéseken. Kivételesen józan állapotban jelentem meg irodájában, ami inkább egy barokk építészeti remekmûre emlékeztet, mintsem egy olyan ember irodájára, aki a papírok megszállottja. Természetesen nem mindegy, hogy mi van a papírokon, nem sima könyvelés, annyi szent.

Hátradõlök, lábaim keresztbedobva, kezeim simán terülnek el a háttámlán, miközben azt figyelem, hogy a titkár hihetetlenül merev gerinccel hoz egy bakelit lemezt és helyezi a szoba sarkában levõ gramofonra. Hosszan felsóhajtok, ahogy a kis vörös, szeplõs férfi elõkészületeket tesz gazdájának megjelenése elõtt.

Hogy jó hangulatban legyen?

Ki van zárva.

Amióta én itt dolgozom, úgy talán… két éve, próbálkozik a fizetésemeléssel, de eddig csak annyi történt, hogy a Fõnök leordította, hogy Õ nem buzi. A túlzott kedveskedés átka.

- Üdvözlöm, Crimson úr.

Na igen, megpróbáltam errõl is leszoktatni, de hajthatatlan. Igazi, import angol úriember. Hogy hihették róla azt, hogy homár?

- Üdv, Mr. O’Lear.

- Szép idõnk van, nemde?

- Kiég a retinám, ha kilépek a küszöbön, de ettõl függetlenül igazán kedves – eresztek meg egy mosolyt, mikor már látom, hogy megrándul a bal szemhéja. Mégsem annyira egyenes gerincû import angol úriember.

Túlreagálnám? Csak morcos vagyok, nem szeretek tisztán látni, elrontja a képet.

- Nem bánja, ha bekapcsolom? – mutat a sarokban levõ lejátszóra, én pedig kicsit tüzetesebben megvizsgálom az alatta sóhajtozó asztalt. Finom, kézi faragású, és az a sejtésem, hogy a sarkak nem csak aranyszínû cuccal vannak lefújva, hanem tényleg arany. Véletlenül nekimehetnék, ami a nadrágomra morzsálódik, az is elég egy életre. Az arany a puhább nemesfémek közé tartozik, nemde?

- Nem sok beleszólásom van a dologba, úgyhogy csak tessék – intek széles kézmozdulattal, õ pedig visszacsoszog és felteszi a tût.

Régi hang, ezerszer feldolgozott szöveg.

Ennek ellenére, mégis szeretem hallgatni, de ezt a világ minden kincséért se vallanám be. O’Lear kivonszolja a lapos angol seggét a szobából, valami ásványvízrõl beszélt.

"Oh freedom is mine

And I know how I feel

It's a new dawn

It's a new day

It's a new life

For me

And I'm feeling good"

- Az, hogy új nap és új élet, hamarosan ki fog derülni – lép be szokatlanul derûs arccal Fõnök, kezeit elegánsan a zsebében tartja, biztos épp a mérhetetlen taplóságát szorongatja jó mélyen a combjai mellett. Ruganyosan lépked, Õ az a fajta fickó, akit simán el lehet nevezni annak a babának, amit ha pofán vágnak elterül, mégis azzal a lendülettel felkel… Kelj Fel Jancsi?

Elém lép, tüzetesen végignéz rajtam, majd a levegõbe szagol.

- Ezért alkalmazlak elõszeretettel – biccent elégedetten. Bahh, ha tudná, milyen utálatos dolog tiszta fejjel itt üldögélni és hallgatni az elkövetkezendõ szentbeszédet…

- Röviden fogok fogalmazni.

- Ez még nekem is új – szólalok meg végül, mire csak felnevet.

- Kedvelem ezt az éned, annyira ésszerûbb és kézzelfoghatóbb.

- Én nem így jellemezném – ülök fel rendesen. Kinéz az ablakon, hátul, a csípõje fölött összekulcsolja a kezeit és úgy hintázik a talpán.

- A következõ megbízásod egyszerû lesz és mégis életveszélyes. Gondolom, furcsa lesz ezt hallani, de itt az a lényeg, hogy ne legyél ésszerû.

Engedély a fûre?

- Felfogadtam egy bérgyilkost.

Nina Simone mintha meg se hallotta volna, énekel tovább a fenyõk illatáról. A fenyõket a temetõ köré szokták ültetni, bassza meg! Nagy levegõt veszek és felállva elveszem a dossziét, amit idõközben elõhúzott a zakója alól. Idõpontok, módok, helyek, emberek nevei. Az elsõ idõpont négy nap múlva lesz, vasárnap.

Ne már, hétvégén?

- Holnap fogtok találkozni, te választod a helyet, az idõt viszont Õ diktálja.

- Teszem azt, egésznap üljek egy trafikos elõtt, míg Õfensége oda nem fárad? – kérdezem felvont szemöldökkel. Semmi adat nincs a csávóról, de akkor hogy a ménkûbe fogadta fel? Csúnyán nézek a nyakkendõjén levõ háromszögre, csak ne bámulja már az ember nyílt ellenséges szemekkel a kenyéradóját.

- A leleményességed kell, ami, valljuk be, tisztán nem éppen az erõsséged.

Anyád.

- Tudathasadásossá fog tenni, Fõnök.

- Ugyan – mosolyodik el lágyan. – Ez csak akut személyiségzavar. A tüneteket ismerjük, az okozóját is.

Rohadék.

***

Otthon lustán eregetem a füstlabdákat, miközben az ablak melletti falrészt melegítem a hátammal. Körülöttem mindenütt papírok, volt még annyi eszem, hogy kikérjem a neveket tartalmazó dokumentumokat. Elvárnánk, hogy fegyverkereskedõk, maffiózók, politikusok szerepeljenek rajta, de… Egy könyvelõ, egy orvos, egy dékán és egy…

Megdörzsölöm a szemem és szövegkiemelõvel kihúzom, hogy biztos elhiggyem, hogy az ott van.

Óvónõ?

Kitör belõlem a röhögés, ahogy a nõ aktáját végigszimatolgatom, de a vége már annyira vicces, hogy inkább a staubbal a számban felállok és a komód fiókjait kezdem el rángatni. Nyikorgással húzódnak ki a fiókok, ebben a lakásban minden zajt csap, még minimális érintésre is. Imádom a hersenõ fa hangját, olyan, mintha újra és újra lángra gyulladna valami…

- Pamparamparam… - húzok elõ egy telefonkönyvet, majd kinyitva fellapozom a benne található szolgáltatásokat. Kéne egy hely, ahol találkozni fogok azzal az állattal, de lehetõleg úgy, hogy ne lõjön szitává, ha nem megfelelõt mondok.

Húá!

Megtaláltam!

A kórház.

Gyorsan feljegyzem a címet és még leadom a Fõnöknek, mielõtt még az az õrült mondaná, hogy találkozzunk egy játszótéren, pont akkor, mikor vége van az iskolának… Vagy várjunk csak… Ezt is felírom! Csodálatos, remek, egyszerûen zseniális vagyok!

Kórház, játszótér, az elsõ két helyszín, a négybõl. A többit ráérek kitalálni, a lényeg az, hogy mikor az orvost megy kinyírni, lehetõleg ne a kórházban találkozzunk. Még az én rózsaszín, zöld hályogos szememet is irritálná, ha végignéznék a kamerák által felvett felvételeken, miután a legjobb kardiológus feldobja a fehér klumpáját. Kicsit se lennék ÉN feltûnõ, a palit meg nem ösmerem.

Már csak azt kéne kiagyalni, hogyan adjam oda neki a nevet, helyet, idõt és módot anélkül, hogy gyanút ne fognának. Hmmm. Vizeletes pohárba betûtésztát teszek. Igazi Holmesnak való feladat. És ha bepipul tõle? Akkor… egy sebtapasz, amit rácsapok a kezére.

Õõõ, miért érzem úgy, hogy nem tanácsos taperolni?

A kurva anyját.

Mégcsak nem is találkoztunk, de már képes kordonok közé zárni, holott nekem kellene mozgatnom õket.

Meditálnom kell. Odafordulok az ágyhoz, egy felesre gyújtok rá, mégsem kellene ájulásig szívnom magam. Csöndesen slukkolok, kezemben még mindig a telefonkönyv és a elfüggönyzött ablakokon keresztül látom, hogy odakint a fák lombja lilára vált, a törzsük megnyúlik mint a rágó.

Rágó…

Van kis rágó, nagy rágó, mentolos rágó, gyümis rágó… Rágó… Jágó, Jafar, Aladdin...

Hmmm.

LAPKA RÁGÓ!

- Áh, ighen! – bokszolok a levegõbe és rögtön kapom a kabátom, hogy lerohanjak a közértbe, hogy vegyek egy csomag régimódi, mégis finom, rózsaszín, Orbit rágót. Rá fogom karcolni tûvel a dolgokat, biztonság kedvéért még a csomagolásának belsõ felére is!

Annyira, de annyira okos vagyok!

Önelégült pofával fizetek a pénztáros Aggie néninek, aki vénsége ellenére meglehetõsen gyanakodva méreget. A vénség és a gyanakodás… mi van?

- Magamnak vettem, perverz vén banya! – horkantok rá, elmarva a rágót az asztalról, odadobva pár centet és fenséges tartással vonulok ki az üzletbõl, míg az arca szilváslilára gyúl. Bizony, az öregek nem tudnak már pirulni, csak a szilvát tudják utánozni, ami álmaik hashajtója.

Méghogy én pedofil! Nem vehetek rózsaszín gyerekrágót? Rohadtul sajnálom, hogy nem árulnak már másmilyen ízben, mert senki sem veszi. Zsebrevágom és megvárom, míg az elõttem tántorgó végre úgy dönt, hogy felmászik a tûzlétrán.

- Jó utat, haver! – kiabálok utána, mire csak elkeseredett képet vág és visszaint. Tapló, már most iszik… Áh, nézem egy kicsit a szenvedését, olyan vicces látni, ahogy a képzeletbeli harmadik lábát is bele akarja akasztani az egyik fokba…

Amúgy… egy kórházba bemenni úgy, hogy árad rólam és belõlem a fûszag… Szent gatyamadzag, én meg már elküldtem a címet! Irgalmas szent Krisztusom!

***

- Mi a panasza? – kérdezi a recepciós, miután végignéz rajtam. Heherészve dõlök a pultnak, a nõvérke pedig szigorúan tartja magát, nem gurul hátrébb a forgószékével.

- Elfeketült a nagylábam ujja – hazudom szemrebbenés nélkül. Oldalra billenti a fejét, majd újra rákérdez.

- A körme?

- A nagylábam ujja, bébi.

- Maga cukros?

- Nem, egyszerûen csak édes vagyok – vigyorgok tovább rendületlenül, mire hozzám vág egy lapot, és visszautasít a váróba. Küldök egy puszit a levegõben hozzá, mire csak felhúzza az orrát és manifesztálódni kezd az alakja a rózsaszín egyencuccban. Húúú… Hirtelen ötven kilót hízott! Kocamama.

- Röff!

Leülök az egyik kényelmes székre és halkan dudorászni kezdek, míg körülöttem mindenki nyög és visít, sírnak-rínak, de ahogy tompán hallok mindent egy láthatatlan buboréknak köszönhetõen, hogy egészen kellemesen elnevetgélve felveszek egy agyonrongyolódott újságot. Ez a kórház elõtér miért olyan, mint a House-ban?

Na, nézzük ezt a gyógyszertáros napilapot…

„Pillangó alakú bõrkiütés az arcon – sokszor ez az elsõ tünete a lupus erythematodes (bõrfarkas) nevû autoimmun betegségnek, amelyben az immunrendszer megtámadja az egészséges sejteket.”

- Nézze már! – bököm oldalba a mellettem üldögélõ kismamát. – Bõrfarkas!

- Nagyon szellemes – sóhajt mélyet, de azért bólogatva nézi meg, amit mutatok. A szemén látszik, hogy tudja, nem minden rendben itt, idebent.

- Báránybõrbe bújt farkasról már hallottam, de ez eszméletlen! – masszírozom ujjbegyeimmel még mindig azt a szót, mire kényszeredetten elmosolyodik. Én pedig totál belelkesülök a felfedezés varázsától. – Farkas alakú lehet? Mint a matricák az óvodában?

- Önnek mi a panasza?

- Befeketült a nagylábujjam – dõlök hátra, a hasamra terítve az újságot és körbebambulok. – Maga szülni fog?

- Isten õrizz! – vág rémült arcot és végigsimítja terjedelmes pocakját.

- Akkor mi van a pocakjában, ha nem gyerek?

Csend, a szemeim akkorára tágulnak, mint egy kistányér, lassan de biztosan kezdek oldalra csúszni a széken, minél messzebb tõle.

- FARKAS! FARKASA VAN! – mutogatok rá riadtan, mire eltátja a száját. Úristen, mindjárt kiesik onnan! Kiesik a száján!

- Nem! Mi…? Dehogy! Maga elmebeteg, disznó! – elmarja a lapot és jól tarkón vág vele, majd arrább döcög a kisfarkasával együtt. Megkönnyebbülten veszek mély levegõt, ahogy elcammogott, de mikor kicsit megigazítanám a hátsóm eredeti, rendeltetési helyére, valakit megbökök oldalt.

- Hallott már ilyenrõl? Nem a farkasba varrnak kavicsokat, hanem a nõkbe farkasokat! Így bízzon meg a kórházban… - fordulok oda hozzá, abbahagyva a fészkelõdést, mire egy nagy, fekete napszemüveggel nézek… farkasszemet.

- Maga az apuka? – kerül kínos vigyor a számra és egy leheletnyit, tehát egy apró slukknyit arrább húzódom tõle. – Semmi bajom nincs a farkasokkal, tulajdonképpen nagyon kedves állatok, szánhúzásra is kiválók! Mármint nem úgy értettem, hogy szolgák, mert természetesen önként vállalják ezt a dicsõ feladatot csak…

Mély csend, a szõke tincsek úgy lengedeznek, mint egy hidrogénezett búzatábla az egyik albínó mezõn. Oké, ez a nagy fehér melák vagy svéd, vagy maga a Jeti, vagy egy úszó, akinek sok klór ment a bõre alá, vagy… Szinte kiégeti a szemem a fekete ing, alatta pedig mintha fehér, kockás trikót látnék.

Álljon meg a menet. Ki venne fel fehér kockás trikót?

Ó,teszentségesszentmáriajózsef,mindenszentekésanyalok,akerubokkórusaésmindenamiszent!

Ahw, az a... hasa!

- Egy pillanat, veszek pár mély, chakra tisztító levegõt – emelem fel a kezem, hogy várjon, majd pár percen keresztül egyenletesen, lassan ki- és be fújom a levegõt, hogy belsõ sterilizálást végezzek magamon.

Ez nem egy nagy fehér farkas.

Ez egy férfi.

Napszemüvegben.

Sakkot lehet játszani a hasán! Sakkozni! Ember! Sakkozni! Ez egy hatos rekesz sör, simán!

Lazán rápillantok, majd belenyúlok a zsebembe és kiveszek egy rágót, utána egy laza lendülettel beletömök a számba kettõt.

- Fogadja el bocsánatkérésem jeléül – nyomom oda az egész csomagot, majd a számra mutatok. – Jól levezeti a feszültséget, dugig van a váró – pislogok édesen.

Dugig… Dug…

Hogy mondhattam ilyet?

- Köszönöm – mondja végül nagy nehezen, a hátamon egy komplett akupunktúrás kezelés szalad végig, ahogy mély hangját meghallom. Jól mondta a Fõnök, ide nem elég egy stavo, ide egy egész ültetvény kell!

- Ugyan, semmiség, életünk a friss lehelet – legyintek majd a felém jövõ orvosra figyelek tovább. – Fõleg, ha mandulavizitet tartanak.

Ez is félreérthetõ volt, de kit érdekel? Csillogó tehetség vagyok abban, hogyan ne figyeljünk oda mondandónkra, miközben fossuk a szót.

- Maga a… az üszkös lábú?

- Na de kérem! Az én lábam formás és gyönyörû! – vágom ki elé, hogy megvizitelhesse, na meg a mellettem ülõ svéd farkasnak is meg akarom mutatni, hogy micsoda páratlanul kecses lábam van. Annyira kecses, de annyira, de annyira... Viszont ahelyett, hogy mélységes megbotránkozást keltenék az orvosban, elkapja a lábam a bokámnál és lerántaná rólam a cipõt, de…

- Surranót vett fel a fájós lábára?

- Menjünk a vizsgálóba doki, ott megvizitelhet – bólintok egy leheletnyi komolysággal, mire felsóhajtva int a csiptetõs mappájával, hogy kövessem. Vén öregasszonyként tápászkodok fel a székrõl, megropogtatva a hátam, majd nyújtózkodva követem a dokit, de még hátraszólok Mr. Napszemüvegnek:

- Jó hétvégét! – intek hátra, majd bekanyarodva a folyosón szem elõl tévesztjük. Egy pillanatra megtámaszkodok a falnál, most, hogy már nem néz.

Ez kibebaszottul kurvára ijesztõ volt! Az az egy szó, amit mondott, már attól képes lettem volna elérzékenyülve bevallani az egész életemet, és ha még le is vette volna a szemüvegét, akkor még az embriós koromat is felelevenítette volna velem egy pillanat alatt.

Semmi baj, csak egy leheletnyit beszartam.

Ez mindenkivel elõfordul.

Tényleg.

Tényleg?

***

Egy bögre kávé mellett masszírozom az orrnyergem ütemesen, miközben egy közepes méretû papír fölé görnyedve próbálok a pasasról egy egész alakos „fantomképet” kreálni. Az biztos, hogy amíg be voltam állva, a kockákat remekül illusztráltam pár bábuval is. De még így, félig-meddig tisztán is csak a hasát tudom feleleveníteni. Has fétis? Olyan létezik?

Végighúznám rajta az ujjamat és a kockák közötti kis hasadékokban pattanna egyet az ujjbegyem és…

Körülbelül két nap telt el a kórházi „beavatásom” óta, elvileg ki is vagyok abból a körzetbõl tiltva, mert –hogy a dokit idézzem-, a feketére festett lábköröm nem utal semmiféle maradandó elváltozásra, ami miatt igénybe vehetném a kórház szolgáltatásait. Az a negyedóra, míg engem aktásítottak és a váróban ültem farkasok között, állítólag nagyon sok pénzükbe került.

Akkor is kiver a víz a csávótól, nem kispályás lehet, én még engedély nélkül tüsszenteni se mernék a jelenlétében. Fáradtan húzom közelebb a bögrét magamhoz, egy pillanatra elvacillálva azon, hogy elmegyek megnézni akció közben. Én jó zsaru voltam, értettem a fegyverekhez, általában amit a kezembe nyomtak, tudtam is forgatni.

Neki milyen babái lehetnek?

És hirtelen beúszott a kép, hogy egy lefûrészelt csövûvel közvetlen közelrõl leszed valakit. Vagy egy…

Egy gyönyörûen megmunkált, hófehér csövû AWC Amphibian-t használ.

Mély sóhaj szakad fel belõlem és arccal a rajzra borulok. Mindig is akartam egy olyan stukkert, de most, hogy láttam a fegyvert élõben, emberi alakban, sajnos arra kell rájönnöm, hogy nekem baromira nem állt volna ennyire jól.

Az viszont biztos, hogy valamit ki kell eszelnem arra az esetre, hogy az utolsó alkalommal, mikor majd találkozni fogunk, ne legyen alkalma se fogást találni rajtam, se egy olyan falatnyi bõrt, ahol belém ereszthet egyet. Mint exzsaru tisztában vagyok vele, hogy itt minden a gondos megfigyelésre megy, nem szabad hogy kiismerjen, kicsit összébb kellene szednem magam és megmutatni, hogy nem vagyok olyan könnyen beskatulyázható.

Még ráismer a dolgok menetére és nem lesz nehéz kiiktatnia.

Zavarjuk össze.

***

A következõ találkozó a Riverstone téren levõ játszótérre volt megbeszélve, lustán ülök bele az egyik gumikerékbe, ami szinte vákuumszerûen szippantja magába a seggem. Rohadt jó lesz belõle kimászni, azt hittem dagadtabb vagyok. Mély sóhajjal konstatálom a tényt, hogy hamarosan esni fog, így pedig minden bizonnyal kevesebb gyerek lesz, a kevesebb gyerek pedig leredukálja a zsivajt. És kivételesen most õrült ordibáláshoz van kedvem, mint például a:

„Passzolj! Paaaassszoooolj!”

Ah ne, ez már nagyon fáradt…

Fázósan húzom magamon összébb a kabátot, minél több az emberi reakció, annál kevésbé leszel gyanús. Hamarosan fel is bukkan a lovagom a fák közötti apró ösvényen, amerre a futók szoktak mindennap dilis módjára köröket róni. Furcsa, de így fû nélkül az az elsõ dolog, hogy a fekete bõrkabát alól kidudorodó fegyvertokokat kutatom, de semmi más nem dudorodik ki, mint a kockák a hasán.

Csak nyugodtan Doyle, az nem egy komplett sütõrács.

Az csak ott…

A hasa.

Mintha lassított felvételben sétálna, a trikó-farmer összeállítást csak még motorosabbá teszi a kabát és a napszemüveg. Kíváncsivá tesz, mit rejteget annyira a tekintetén. Bár az ilyenek mesterivé formálják a szemmel verést és valahogy nem akarom, hogy egy homokos játszótéren agyonverjen, fõleg, hogy a seggem nagy valószínûséggel beleszorult ebbe a nyamvadt karikába. Nos, így jár az ember, ha tiszta tudattal mászkál. Felfogja a dolgok súlyát...

A testének súlyát is szívesen felfognám...