 Karakter: Niel Grey
Havazik. Kimondhatatlanul gyűlölöm konstatálni a tényt, hogy megint elreppent egy év, megint pusztulóban a világ… a világom. Emlékszem, mikor még szerettem a havat. Mikor kissrác koromban kirontottam az udvarra, és meghempergőztem benne, nem érdekelt, hány macska hugyozta már össze. Apa mindig egy nagy, szénszín hólapáttal hordta össze nekem a havat, amit aztán gondosan összegyúrtam. Hiába akartam gömböt, valahogy mindig deltoid alakúra sikeredett. Legtöbbször sírni támadt kedvem, de apa mindig megvigasztalt. Együtt kitaláltuk, hogy bizonyosan egy zseniális matekprofesszor a legújabb hóbarátom, így egy vaskos botot is kapott a kezébe, mintha csak a vonalzóját szorongatná…
… aztán rájövök, sosem éltem át ilyesmit. Csak álmodtam, ahogy a többi apaközpontú szart is, amit valaha kitalálhattam. Felfortyan bennem a düh, ha a szűz hóra bámulok a parkban, a parkolóban, az iskolaudvarokon vasárnap délután. Gyűlölöm a telet, gyűlölök mindent.
Kiszállok az ágyból, és a fürdő felé indulok. A borostám serceg a körmeim alatt. Gondosan kerülöm a járólap csíkjait, egyszer sem lépek rájuk. Mikor végigszántanak a vonalak az ujjaimon, érzem azt az egyre nehezülő bizsergést a húsomban. Kis idő és elviselhetetlenné válik. Ha nem taposok azonnal a másik lábammal is ugyanoda, ahová előzőleg, megveszek a kíntól. Nem tudom, miféle beidegződés lehet, sosem firtattam a valódi okát.
Ásítva kattintom fel a lámpát, és bámulok a tükörbe. Nem sokat aludtam, az arcom gyűrött, a hajamat elfeküdtem. Kevés tart vissza attól, hogy egy röhögő görccsel vissza ne feküdjek az ágyba… semmi kedvem a délutánhoz.
Tudvalevő ugyanis, hogy két hete… történt egy kis baleset. Egy kellemetlen munkatársam, Ray… az a fattyú! Azt gondolta, mókás dolog lehet szidni engem, a felmenőim, a munkám. Amolyan regényekből ismert motoros fenegyerek a fiú. Enyhén kifelé állnak a fogai, amitől úgy érzi, joga van másokkal szemétkedni. Fogalma sem volt róla, hogy láncra verve lesben áll Ő, hogy füttyszóra nekironthasson. Az agyonzselézett haja láttán elkapott a hányinger, pláne, mikor megpillantottam az idióta mosolyát azokkal a nyomorult fogaival. Jól szemügyre vettem, mielőtt nekimentem. A vizenyős, kék szemeit, a gödröket az arcán, mikor mosolyog. A lét egy undorító formája, ő mégis azt hiszi, nagyobbat üt, mint egy royal flush. Érthetetlen. Szarkazmusát szereti másokon tökéletesíteni, így az állandó célpontja az az ember volt, aki naponta érintkezett vele. Én. Ray az elsőn dolgozott, adatrögzítő munkát végzett talán. Állandó bejárása volt a pincébe, újabb és újabb adag papírt vitt fel, hogy a nyeszlett ujjaival begépelhesse az adatokat. Nem kereshet túl sokat, sosem értettem, honnan a menő dzseki meg a motor.
A lényeg… csipkelődött, majd túl közel jött. Én pedig leoldottam a láncokat Róla. Nem érdekeltek a következmények. Tulajdonképpen sosem voltam teljesen tisztában velük. Másra hárítottam a felelősséget. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha csak magam volnék. Talán volna egy jól fizető állásom, egy vagány pecóm, menő kocsival… talán. Vagy eret is vághatnék egy fürdőkádban.
Akkor eszméltem csak, mikor éreztem, hogy elmorzsolódik az arca az öklöm mentén. Olyan földöntúli boldogság öntött el, hogy majdnem összepisáltam magam. Pedig Jacknak nyoma sem volt a játéktéren. Igen, a jó öreg, méltóságos Jack. Egyszerre szeretem és gyűlölöm őt. Sosem értettem, miért akar rávenni a marhaságaira, főleg, hogy legtöbbször erőszakos végük van. Garázdaság, testi sértés, lopás. Baromira élvezi ezeket, de mindig nekem kell megmenteni a seggünket. Elég meglobogtatnom a sárga fecnim, bedugnak pár hétre egy szanatóriumba, és mehet az egész elölről. Az egész egy kibaszott mókuskerék. Hányszor próbáltam kitörni belőle… új munka, barátnő, egy marék gyógyszer és a kedvenc cédém. Sosem tudtam megölni magam. Néha egészen sajnálom, mert pokoli nehéz együtt léteznem a sok húgyagyú tapsolómajommal. Az idétlen bájvigyor, az a negédes „hogy vagy” minden áldott reggel. Mintha annyira érdekelne bárkit is, hogy vagyok. Szarul. És kevésbé jó hír, hogy ez nem fog változni.
Kikecmergek a csigaházamból, de a bejáratnál még ellenőrzöm, nincs-e félregombolva az ingem. Megigazítom a nyakkendőm, a nadrágom derekát, majd útnak indulok. Ahogy a munkahelyemre érek, riadt pillantások kereszttüzében vágtázok le az alagsorba. Nem köszönök senkinek, rég lejárt már az a lemez. Tőlem sem kérdezi meg senki, miért vagyok itt, hogyhogy nem rúgtak ki, hiszen közveszélyes vagyok.
A legutóbbi testi sértéses esetemnél beraktak egy programba, ami a magamfajta „sérülteket” igyekszik belegereblyézni a társadalomba. Hallatlanul pazar ötlet. Jack pezsgőt akart bontatni velem… de mivel nem volt otthon, és kedvem sem volt túlságosan ünnepelni, csak leroskadtam a kanapéra, és bőgtem, mint egy kisgyerek.
Délben lejön a főnök, a pillantásából értem, mire céloz. Mielőtt kinyitná a fején ülő pokolkaput, ledobom a kezemben nyugvó dobozt. A karton halkan ropogva rogyik össze az oldalak mentén, nagy porfelhőt kavarva maga mögé. A férfi csak egy lassú pillantást vet a roskadozó dobozra, mintha csak egy hisztiző tini volnék. Elnézi nekem, még belefér. Akarok-e dacolni vele? Aligha, nem érdekel. De ez akkor is jól esett. Nem vágyok semmiféle heroikus küzdelemre az elnyomó hatalom ellen. Pedig rohadt költői lenne. A két árhullám összecsap, meg ilyesmi.
Köszönés nélkül sétálok ki a parkolóba, majd nézek végig a sok csillogó járgányon. Nekem sosem adtak ki ilyet, mert… hogy is mondták. A mentális problémáim miatt eléggé kiszámíthatatlanul vezetek. A mentális problémám köszöni, jól van, csókoltatja édesanyátokat.
Átlépem a fehér csíkokat anélkül, hogy izgalmi helyzetbe hoznám magam. Gyűlölöm a vonalakat, a repedéseket, a szegélyeket, a kavicsokat. Kitúrom a zsebemből a szociális köcsög számát, még két napja gyűrtem bele. Az azt jelenti, hogy két napja ugyanabban a nadrágban járok. Kezdek szétesni.
Tíz percet kések, de kicsit sem hat meg. Ők akarnak annyira beszélni velem, akkor meg is várnak. Meg talán levonják a mondókás időmből, és nem kell annyit ücsörögnöm a kínos csendben. Egy felújított bérházba sétálok, a fotocellás ajtó kinyílik előttem, a benti illatgyertyás szag pedig homlokon vág. Undorító, vaníliás illat rángatja az orrszőreim, még a szemeim is könnybe lábadnak. Egy recepciós kisasszony hajol felém, de nem érdekel, mit mond. A papírra nézek, majd gyorsan megindulok a lépcső felé. Második emelet, talán addigra kiszökik az orromból ez az otromba bűz.
Csoszogva caplatok fel az említett szintre, majd bekopogok a gesztenyebarna ajtón. Visszagyűröm a zsebembe a papírt, miközben hátrébb lépek. A folyosót szőnyeg borítja, unalmas, barna ajtók során vinne végig, ha kíváncsi lennék bármelyikre is. De nem vagyok. A falak ócska tapétával fedettek, úgy tűnik, csak a tartószerkezet lett felújítva, idebent megrekedt minden még a hatvanas években.
Halkan nyikordul előttem a bejárat, és legnagyobb döbbenetemre nem egy vénember nyit ajtót, mint eddig majdnem mindig, hanem egy nálam vagy tíz évvel fiatalabb kisgyerek. A haja samponreklám, pont úgy kócolódik, hogy elhiggyem, nem direkt ilyen. De úgysem hiszem. Ami azt illeti, egy kis seggdugó, az államig ér. Nem tudom komolyan venni.
- Jó napot, Mr. Grey, igaz? – mosolyog rám.
Fura, sőt mi több, egyenesen érthetetlen. Minek mosolyog? Nekem is kellene? Eddig minden agyturkász, vagy szocmelós gennyláda olyan képet vágott, mint akinek csiszolópapírral mentek végig az arcán. Ő meg villantja itt nekem az ezer wattot.
- Az – felelem szárazon.
- Fáradjon beljebb – tárja ki az ajtót, hogy beléphessek.
Meglepően kellemes meleg árad odabentről. Bent egészen más a hangulat, mint a lépcsőházban. A falak hamuszürke árnyalatúak, a padló sötétbarna, a plafon egészen fehér. Nem nyom agyon, mint a többi rendelő, amik szinte gyomron szúrtak az ocsmány sterilségükkel. A bejárat mellet két oldalon sűrű könyvespolcok húzódnak, talán csak valami olcsó Ikea katalógust lapozgathatott a srác. De egészen tetszik. Besétálok a szoba közepére, akkor veszem észre a nagy, élénksárga festményt, amin… az isten tudja, mi van. Azt hiszem, virágok. A kanapé szintén szürke, színes párnák pihennek rajta. Ebből elég nehéz lehet kimosni a vért. Emlékszem, mikor hetekig áztattam a szürke nadrágom, de sosem tűnt el róla az a folt.
- Foglaljon helyet! Egyszerűbb lenne, ha tegeződnénk, mit gondol? Ha nem akarja, akkor természetesen maradhatunk így is – lép mellém a kölyök.
A tekintetem megakad az inggallérján terpeszkedő, pirosas folton. Megannyi gondolat fut át az agyamon, amit a kis pacához társítok. Hányszor csináltattak velem Rorschach-tesztet, hányszor hazudtam… sosem tudtam, vajon tudják-e. Felszegett állal ülök a kanapéra, majd jelentőségteljesen pillantok a gyerekre. Meg akarom alázni, pedig eddig még semmit sem ártott.
- Tegeződjünk – vetem oda foghegyről.
Bólint, majd velem szemben leül egy színes kárpitos fotelbe. Látszólag elmélyülten tanulmányozom a szoba sarkait, de valójában csak az időt húzom. Addig úgysem szól hozzám, amíg nem figyelek.
- Miért jöttél ide? – kérdi hirtelen.
A szemöldököm a tarkómig szalad, ahogy lassan rávetül a pillantásom. Semmi előjáték, semmi ismerkedős rítus. Kérés nélkül akar táncolni velem, ami nagyon új. Túlságosan is, nem ehhez vagyok szokva.
- Mert ide kellett jöjjek – oktatom ki.
- Úgy tűnik, dühös vagy rám – billenti oldalra a fejét.
- Úgy tűnik, ez cseppet sem érdekel – vágok vissza rögtön.
Elmélázva néz végig rajtam, nem veszi fel a kesztyűt. Csak bólint egyet, és felpakolja az arcára az érdektelen maszkot.
- Talán könnyebb, ha nem tartjuk a szemkontaktust, mit gondolsz?
Azt gondolom, hogy egy lábossal a fejeden sem lennél kevésbé frusztráló, mint ebben a pillanatban. Egyre dühösebb vagyok, ami mindig csak egyfelé vezet. A térdemre markolok, és az ablak felé terelem a figyelmem.
- Elárulod, mi történt? – rohamoz meg megint.
Mély levegőt veszek. Muszáj beszélnem, ha nem akarom, hogy Jack intézze el helyettem. Azt sosem akarom…
- Megütöttem egy munkatársam.
- Miért tetted?
Mert egy fasz!
- Nem bírom a képét.
Azt hiszem, hosszútávon a tiédet sem fogom. Mindig ez van…
Szerkesztve Levi-sama által @ 2015. 06. 30. 09:45:56
|
