(Bocsi, hogy egyrészt ennyit írtam, másrészt hogy ennyire átvettem az irányítást)

Egy hatalmas kastély elé értem, ami az én ízlésemnek kissé csicsás volt, de nem lehet minden kék és szürke. Mielõtt odaértem volna, levettem magamról a hátizsákot, és megmasszíroztam a nyakam. Annyi ideje úton voltam, hogy a súlyos hátizsák cipelése megviselt. Ne értsen senki félre, nem vagyok pamcica, de a szükséges felszerelés, úgymint ruházat, fogkefe satöbbi, plusz még a szamuráj páncélom elég nehéz tud lenni- pláne, ha Vas országa legtávolabbi pontjába kell cipelni. Mikor odaértem a két ajtónálló õr keresztbe tette elõttem az alabárdját. Erre meglengettem elõttük a munkafelhívást.

- Üdv! Mifune-sama küldött a testõrmunkára.

Elvették a fegyvereiket és beengedtek.  A hallba érve egy nõ sietett felém.

- A testõrmunkára jött?

- Úgy van – bólintottam.

- Akkor kövessen!

Miközben a nõ után baktattam gondolkodni kezdtem azon, ami már a küldetés megkapása óta motoszkál a fejemben: miért vagyok egyedül. Mifune-sama csak engem küldött a küldetésre, ami meglepõ, tekintve, hogy mi szamurájok mindig csapatban dolgozunk. Kicsit gyorsítottam a lépteimen, és a nõ mellé kerültem:

- Elnézést! Kérdezhetnénk valamit.

- Megjöttünk - nyitott ki egy ajtót válasz helyett. – Itt várakozzon a földesúr megjelenéséig! Ó, elnézést, kérdezni akart valamit.

Végignéztem a termen, ahol várakoznom kell, és…

- Ja… az… semmi…

A teremben három hozzám hasonló korosztályú fiatal várt: egy szõke hajú lány, egy barna bõrû srác, és egy kétajtós szekrény férfi. Azért nem kérdeztem meg, amit akartam, mert a lánynak a nyakában, az egyik srácnak az övén, a másiknak, az izmosabbnak a bal vállán volt egy homlokvédõ: a szöszi Homokrejtekbõl, a barna Felhõrejtekbõl, a harmadik pedig Kõrejtekbõl jött.

- Kérem, maradjanak itt, amíg az utolsó kettõ meg nem jön – mondta a nõ és kiment.

Volt egy sejtésem, hogy honnan jöhetett az az utolsó kettõ. Leültem az egyik fal mellé, kardjaimat hüvelyestül levettem az oldalamról, és a vállamra támasztottam. Röpke egy óráig csak néma csendben vártunk, mikor nyílt az ajtó, és ismét a nõ lépett be, két lány társaságában. Az egyik ködrejteki fejpántot viselt a mellkasán, a másik avarrejtekit a homlokán. A ködrejteki alacsony, rövid, barna hajú, az avarrejteki hosszú fekete hajú. Mindketten fiatalabbnak tûntek a többieknél.

Még egy pár perc néma csend után a két újonnan érkezett megszeppent lány kezdett felengedni.

- Üdv – kezdte a ködrejteki. – A nevem Shirahoshi. És titeket hogy hívnak?

- Én Wani vagyok – mondta a homokrejteki lány. – Örvendek a találkozásnak.

A felhõrejteki biccentett nekik, a kõrejteki még ennyire se méltatta õket. Íme, a falvak közti bizalmatlanság, hát ezért nem bírom én a ninjákat.

- Az én nevem Obeora Nodarix.

- Én Pedig Uchiha Amaterasu vagyok.

Rápillantottam a lányra. Amaterasu? Bíztató neve van. Nem volt sok idõm ezen morfondírozni, mert belépett a megrendelõnk: egy bottal járó öregember, a Vas országának egyik déli részének a vezetõje.

- Üdvözlöm az urakat és a hölgyeket. Köszönöm, hogy mindannyian elvállalták ezt a küldetést. Amint azt talán már Obeora-kun és Jozu-kun tudja, szamuráj kémek jelentették, hogy egy Hangrejtek nevû falu be akarja keríteni Kõrejteket, és ehhez az én kastélyom stratégiailag fontos helyen van.

Az izompacsirta bólintott (mellesleg én is). Mostmár legalább tudom, hogy hívják.

- A küldetés egyszerû védjék meg ezt a helyet az esetleges támadástól. Legjobban a legfelsõ szintet védjék, ott lakik ugyanis az egy szem tizenhét éves lányom. Sok sikert!

Hmmm… Ramen… Hmm… Sakura-chaaan… Rameeeen…

- Naruto! Naruto, ébredj már fel! Elkésel az elsõ Genin napodról! Hát jó, ez esetben lemondhatsz a reggeli Ramenedrõl.

Az nem nagyon érdekelt, hogy „elkésni”, a Genin még inkább nem, hiszen én egy sokkal magasabb szintû Ninja vagyok, de hogy a Ramenemmel fenyegessen, na azt nem hagyhatom annyiban!

- Iruka-senseeeeeeeei - repülök utána a konyhába, és mielõtt még önzõ célokra használhatná fel szeretett reggelimet, gyorsan birtokba veszem én magam.

- Na végre. Ha tudom, hogy erre felkelsz, nem jövök ide órákkal elõbb - ül le elém az asztalhoz volt tanárom. Csak egy nyelvnyújtást kap köszönetképp, annál is inkább, mivel ez a Ramen hideg. Ha már itt volt elõbb, simán felmelegíthette volna, de nem, neki ott kellett keltegetnie engem! Milyen rossz tanár!

- Egyébként tudod már, kivel lesztek ma? - kérdezõsködik, miközben én a levesemet szürcsölöm.

- Kakashi-sensei-jel. Elvileg - iszom ki az utolsó cseppet is a tálból, és elégedetten lecsapom az asztalra. Azt szeretem Irukába, hogy mindig fõz nekem Rament, így nem a dobozosat kell ennem. Ez jó benne. És mi jó még benne? Eeeeh-öööh… biztosan sok olyan van!

- Fõztél még?

- Ühüm, de az délutánra kell.

- Ugyan, ha most megeszem, délután nem is leszek éhes! - jelentem ki vigyorogva, roppant elmésen, Iruka pedig csak sóhajt egy nagyot. Tudom, hogy aggódik értem, de túl sokat teszi, amíg én jól érzem magam, minden oké.

- El fogsz késni a találkozóról.

- Dehogy… az új szuper-jutsummal tuti, hogy odaérek!

Rókabuksi, farkcsóválás, cuki szemek, Iruka meglágyul. Nem hiába, ebben már profi vagyok. Egyvalami viszont tényleg kérdés… hogy fogok én idõben elkészülni?!

≡^.^≡

Egy kis (rengeteg) idõ múlva végre eljutok odáig, hogy elinduljak, viszont a Hokage irodájáig való eljutás, na az már komoly problémát okoz. Annál is inkább, mivel a plusz adag Ramen úgy döntött, hogy nem szeret engem, éppen ezért úton-útfélen megállít, hogy kiszabaduljon belõlem, ami igazán nem zavarna, ha nem kellene épp sietnem! Így viszont elég kellemetlen, ha Shikamaru szavaival akarok élni.

Végül aztán elkecmergek valahogy a hatalmas épülethez, és fetrengek egy kicsit a porban, kicsit ironikus, hogy már küldetés elõtt kifárasztottam magam. De nem is baj, ez is csak azt mutatja, milyen komolyan veszem a feladatom!

- Idióta a láthatáron - hallok egy unott morgós hangot magam fölül, így már tudom is, ki tisztel meg az árnyékával.

- Menj a fenébe, Sasuke - morgom vissza a földnek, amit õ nem díjaz, szépen a számba és az orromba megy, így nem is nagyon tudok tovább arccal a pornak maradni.

Köhögve felülök hát, és megrázom a fejem, utána pedig körbenézek. Sasuke éppen mellettem áll, Sakura pedig Kakashi mellett, és valami térképet nézegetnek, de most el is teszik, és a szürkehajú mindigkésõ most elindul felém.

- Üdv, álomszuszék. Mi történt, ma nem vetett ki az ágy?

Roppant szellemes, ahogy Irukára céloz, bár nem szólhatok egy szót se, ha már õ elõbb ideért, mint én, az tényleg elég nagy égés.

- De, kivetett. Csak más gondjaim is akadtak - állok fel leporolva magam, aztán elviselem, ahogy Sasuke egy halálosan lenézõ pillantást küld felém, de azért vigyázhatna, csak egyszer lesz elegem a képébõl. Egyszer, de akkor le is operálom róla!

- Értem. A Hokage ismertette velünk a küldetés részleteit. - És mivel itt Kakashi befejezettnek veszi a mondatot, Sakura átveszi tõle a magyarázást.

- Egy chuunin csapatot kell fedeznünk a Rejtett Vérköd faluba tartó útjukon.

- Fedezni? - ízlelgetem a szót, nekem ez véres összecsapásokat és lányok megmentését jelenti, és nagyon remélem, hogy Sakura-chan is ezt is ezt a formáját mondja!

- Fedezés alatt értsd: kilométerekkel elõttük barangolunk, az útba esõ falukban pedig megállunk, megvesszük helyettük a nekik kellõ dolgokat, aztán ezt a kijelölt helyeken hagyjuk, és megyünk tovább. Megspóroljuk nekik az idõt - fejti ki a rózsaszín, én viszont még mindig reménykedek, hogy lesznek kemény harcok, meg…

- Egyszóval a csicskásaik leszünk, semmi többek - vonja meg a vállát Sasuke, láthatólag egyáltalán nem tetszik neki ez a szerepkör, de ez érthetõ is, hiszen õ egy beképzelt Uchiha.

- Ez nem a megfelelõ kifejezés, Sasuke - okoskodik a csaj, nem mintha érdekelné a feketehajút.

- Hmm - gondolkodok el, mert igen, én olyat is tudok. - A macskahajkurászásnál még ez is jobb.

Ebben mindannyian egyetértünk. Aztán esik csak le nekünk, hogy Kakashi már régen elindult, és itt hagyott minket, így rögtön turbóba kapcsolunk, és utána rohanunk. A szemétje, nem szólt volna ám! Annyira jellemzõ rá.

≡^.^≡

Kemény két óra alatt megértettem, mit jelent chuuninok csicskája lenni. Pár szóval vázolnám a dolgot: rohansz nemállszmeg nem eszel és nem iszol nem is pislogsz csak sietsz, hogy utol ne érjenek. Mintha üldözne minket valami, pedig a csapat csak holnap fog indulni. Akkor is, mintha figyelne minket valami, olyan rossz érzésem van… maga az erdõ olyan furcsa!

De nem említem ezt meg senkinek, így is fújnak még rám, amiért nem hallgattam végig Tsunade nagyi gagyogását a feladatról. Hát én tökéletesen megbocsátottam magamnak, úgy érzem, ennél több nem is kell! De, kéne… valami, ami elhallgattatja a gyomrom korgását!

- Kakashi-senseiiiiiiiiii, mikor pihenünk máááár? - nyafogom a hasamat fogva, bár számíthattam volna rá, hogy ledorongolnak.

- Nem pihentél eleget reggel, Naruto? - Ugye mondtam? Még mindig fújnak rám.

Morgok valamit, és elhatározom, hogy innentõl erõs leszek, és kizárom ezt a kínzó éhséget. Ha ezt meg tudom tenni, már feljebb lépek a Hokagévé válás lépcsõfokain! Igen, nem vagyok éhes, egy kicsit se. Egy kicsit nagyon se, egy incifincit se…

A hasam közbeszól. Ühhm. És mi lett volna, ha nem eszem meg a délutáni Rament is? Már tudom. Akkor most nem kéne még ki is mennem!

Hirtelen mindenki megáll, csak én mennék tovább, ha Sasuke nem ragadná meg a hátamon lévõ táskát. Méltatlankodva fordulok felé, de még a megszokottnál is komolyabb képet vág, ezért most nem szólok be neki, hanem arrafelé nézek, ahova a többiek is. Egy bokor. Hmm, szép bokor. Szép zöld. Meg olyan hívogató. De ha ellenség van benne, akkor nem lenne tanácsos odamenni, és… hmm. Meggondolandó.

Feszülten figyelünk, hátha kiugrik valami elénk, amit le kell gyõzni, és ennek örülnék a legjobban, csak sajnos hiába esek extázisba. Ugyanis ekkor a levelek közül kilép Kakashi, egy nyulat tartva a kezében, mi pedig egyszerre dõlünk hátra. Hát ilyen nincs, ennek ez tényleg csak szórakozás!

- Oh, megijedtetek? Elnézést, nem ez volt a cél…

Fogadni mernék, hogy de, ez volt az. Viszont egyikünk sem akar vitatkozni vele, épp ezért felállunk, és é nszemély szerint a csinos kis bokorhoz megyek, hogy elvégezzem a dolgom.

- Naruto, te mit csinálsz? - hül el Sakura-chan, mintha csak elõvettem volna, pedig nem is vettem még elõ… elvigyorodom, és róka képpel fordulok felé.

- Ez nem jó kérdés, a helyes kérdés az, hogy mit fogoooh… - nem tudom befejezni a mondatot, mivel gyomorszájon vág, de olyan kellemesen, hogy a mosoly is lefagy a képemrõl, és legalább még pár kilométert is repülök hozzá, de még innen is hallom a rózsaszín ideges kiabálását.

- UNDORÍTÓ PERVERZ VAGY, NARUTO!

De hát elõ se vettem! Áúúú…

A gyomromat fogva állok fel, bár ez is nagy erõlködésekbe kerül, éhes már nem is vagyok, és azon is csodálkozom, hogy be nem csináltam ettõl a gyengédségtõl. Ettõl függetlenül még imádom Sakura-chant, és úgyis tudom, hogy egy szép napon nem fog egy ilyenért megütni, hanem a karjaimba fog omlani, és… hát, már az orrom is vérzik, egyre több gondom van.

Mindenesetre a kimenõs dolgot gyorsan elintézem, azonban mikor indulnék vissza, megpillantok egy hatalmas barlangot. Elgondolkodva sétálok elé, és egy darabig nézek a sötétségbe. Rossz érzésem van, tudom, hogy itt kéne hagynom, és mégsem tudom. Vonz.

Berúgok egy kisebb kavicsot, nem hallani csobbanást, ezek szerint nincs benn víz. Vagy csak a közelben nincs.

- Szuper, szomjas maradok - húzom el a számat, de akkor felettébb érdekes dolog történik. A barlang válaszol.

- Szuper, szomjas maradok, szuper, szomjas maradok…

A képemre kisgyerekes mosoly kúszik ki. Ááá, visszhang.

- Te is? - kiabálok be teljes hangerõvel, így a hangok kicsit tovább tartanak.

- Te is, te is, te is…

Nyilvánvaló, hogy remekül megértjük egymást, ezért barátságunk megpecsételése képen elkezdem énekelni neki a Naruto Ondo-t, még az elõbbinél is hangosabban. Szerencsére nem omlik össze a kóceráj, az éneket viszont még jó sokáig hallom. Elégedett vagyok magammal.

Remekül szórakozom, úgyhogy maradnék még tovább, ha nem hallanám meg a távolból Sakura hangját.

- Narutoooo, hol vagy már?

Éppen ordítani akarok egy hatalmasat búcsúzásképp, hogy „itt vagyok!” de mielõtt még megtehetném, valami ismeretlen erõ ledönt a lábamról, egyenesen egy sáros pocsolyába. A hang kimegy a torkomból, a végtagjaim megmerevednek, pislogni is alig tudok, mintha valami ideláncolt volna. Hatalmas chakrát érzek a közelben, fel nem fogom, hogy nem éreztem eddig is. Most viszont olyan nagy lökettel jön, hogy képtelen vagyok kontrollálni.

És akkor meglátom. Két vörös szem, ami egyenesen rám mered, egy sötét kép, amit alig bírok kivenni, de így is halálra rémülök tõle. Még szerencse, hogy nem bírom mutatni, lévén, hogy az arcizmaim úgy döntöttek, nem engedelmeskednek nekem.

Egyvalaminek viszont örülök. Annak, hogy az elõbb már elintéztem a dolgom. Különben most nedves helyzetbe kerültem volna…

Elhagyjuk a barlangot és elég rendesen nekikezdett az esõ.  Ekkor rám néz Shino, aki már egy hatalmas sárkány volt.
  - Kapaszkodj jól… - figyelmeztet, amire én bólintok és így is teszek. Hatalmas iramban száguldunk és észreveszem, hogy elértünk egy olyan pontra, ahonnan már nem igazán ismerõs a hely.
  - Hová a fenébe megyünk? –mordulok fel, mire rám néz ismét.
  - Mindjárt ott vagyunk…- válaszolja, mígnem a hegyek közé érünk és egy nagy kastélyt tekintek meg. Amint földet érünk, szétnézek, és mit ne mondjak...  Elsõ látásra elhúzom a számat. Nem volt ép a legszebb.
  - Megjöttünk, üdvözöllek a birtokomon, érezd otthon magad...- szólal meg ismét és visszaváltozik. Hát igen… mintha az olyan könnyû lenne, de bólintok. Kicsit bentebb megyünk, és meglepõ látvány fogadott. Jóval szebb volt belülrõl, mint kívülrõl. Na de mindegy, inkább nézelõdök tovább és a megjegyzéseimet, megtartom magamnak.
  ­- Mindjárt jövök, keresek valami ruhát... – indul meg az egyik szoba irányába. Nem mondok semmit, a hallgatás beleegyezés. Míg Shinohara keres számomra, és számára ruhát, én egyéni felfedezõ útra indulok, és felderítem a kastélyt. Több szobát és helységet is bejárok, és bevallom tetszett, amit láttam. Egyszer csak benyitok egy szobába, ami feltehetõen a lányé volt. Beljebb megyek és rendesen körülnézek. Nagyszoba volt. Sõt… hatalmas.
  - Te mit csinálsz?- Gondolatmenetembõl, azonban a lány hangja zavar meg. Megfordulok, és szembe találom magam vele, amint épp tiszta ruhákkal a kezében, jön be a szobába.
  -  Csak körülnézek. – válaszolom egyszerûen, amire az ágyra rakja a ruhákat.
  - Azt vettem észre. Látom, nem kell kétszer mondani, hogy érezd otthon maga. De örülök ennek. – mosolyodik el kedvesen, amire az én arcomra is felkúszik egy halovány mosoly.

- Igen az jó lenne… - reszketett tovább mellettem, aztán ismét megszólalt. – Várjál csak, tudok egy helyet… - csillantak fel a szemei, amin egy kicsit elmosolyodtam.

- Igen és hol? – néztem rá érdeklõdve.

- Elég messze van… de ha repülünk, gyorsan odaérhetünk – jegyzi meg halkan, erre én kételkedve nézek rá-

- Most csak viccelsz… nem tudunk repülni… - mormoltam kicsit keményebb hangon

- Te lehet, hogy nem tudsz…, bízz bennem… - nyújtotta felém a kezét és a szemeimbe nézett. Sóhajtottam egyet. Igaz én is tudok repülni, köszönhetõen az átok billognak, de most nem igazán volt kedvem használni. Odanyújtom a kezemet és feltápászkodok. – Menjünk. – válaszolom és halványan elmosolyodom.

Mélyen aludtam és szorosan bújtam Shinoharához, hogy ne fázzak annyira. Azonban testem reszketni kezdett és nem bírtam tovább, felébredtem. Álmosan néztem körül és a tûzmellet ülõ lányra néztem. - Te még fent vagy?- kérdeztem tõle kissé nyomott hangon és ásítottam egyet. – Igen…nem tudtam aludni…Nagyon fázok…- válaszolta és reszketett a tûz mellett. – Találnunk kéne egy jobb helyet…- válaszoltam és felültem.

Az egész barlangban nagy csend honolt, és én sem tudtam mit mondani. Aztán a csendet egy nagy sóhajt töri meg. - Ennek nem lesz jó vége – szólalt meg halkan Shinohara, amire felkaptam a fejem. – Minek?- kérdezem meg tõle, amire csak egy fejcsóválást kaptam válaszul. Inkább nem erõltettem a dolgot és inkább csendben maradtam. Odakint továbbra is zuhogott az esõ és irdatlanul fújt a szél. –Azt hiszem…ideje lenne aludni…- szólalok meg egy kis idõ után, amire egy bólintást kaptam válasznak. Továbbra is szorosan öleltem a lányt és elfeküdtem vele a földön a tûz közelében. Lehunytam a szemem és lassan el is nyomott az álom.

Kint továbbra is esik az esõ, és érzem, hogy a lány ismét remegni kezd. – Várj odaadom az ingem.- mondom neki és elkezdem kigombolni az ingem, de erre õ elutasítja. Kissé csalódottan nézek magamelé. – Nem úgy értem…csak utálom az esõt…-mondja halkan és közelebb araszol hozzám. Átölelem és egy csókot nyomok a nyakára. –Reméljük, reggelre elál.-mondom halkan amire bólint egyet.