Nagyon boldog szülinapot :)

Kicsit sem titkolt jókedvvel figyelem nagyságommal meggyötört testét, és azt a szégyenérzetet, ami kiült az arcára amiatt, hogy behódoltattam. Bár a hatást még lehetne fokozni… Hmm… Igen… Mondjuk szép arca úgy fordításával, hogy a szemembe kelljen néznie:

- Ne fogd majd vissza magad Kura-chan. – a tenyerem is szõke tincseire szorítom, viszont dacosan lerázza magáról õket, és megpróbál még a tudatából is kizárni. A kis naív. Mintha sikerülhetne neki…

Vigyorral húzom kijjebb farkam testébõl, aztán süllyesztem belé vissza. Tudnia, éreznie kell a jelenlétem, hogy épp a magamévá teszem, egy idõ után pedig muszáj lesz neki még ennél is jobban behódolnia nekem. De… Egyenlõre csak lassan kínzom. Így tovább fog tartani a játékom, és gyönyörködhetek benne, legújabb játékomban.

Dugásával nem is elégülök ki teljesen. Mialatt hajszolom az élvezetek felé, érintenem kell testét, miattam lüktetõ merevedését, ami szerint valahol legbelül mégis elismeri azt, amit a legtöbben. Ellenállhatatlan vagyok.

- Mindjárt – liheg már sokkal gyorsabb, és vadabb tempónk közepette, kuncogok beismerésén, szavai egyet jelentenek a gyõzelmemmel, ujjaimon landoló élvezete csak a grátisz. Gyönyörû, tüzes, és innentõl kezdve tényleg csak az enyém. Amíg rá nem unok, addig élvezhetem is… Ahh… De ráunni? Egyenlõre úgy érzem, ez nem fordulhat elõ, imádom minden porcikáját. Ráadásul… Annak hatására, hogy megfeszülve alattam érte el a beteljesedést képes volt engem, a pokol legkegyetlenebb démonát is a mennyekbe rántani…

Ismét merevvé is váltam a közelsége miatt, ezért nem hagynám, hogy békaként terüljön el az ágyon, és bealudjon. Háta megharapdálásával ébreszteném, ha nem szólítanának, kicsit sem titkolt rosszallással vonom kérdõre a szobámba belépõk:

- Mit akartok?!

- Komolyan gondoltad, hogy pókot csinálsz ebbõl a senkiháziból? – jaj ez a Shalnark… Már megint túl aggodalmas. Pedig nem az anyám…

- Szoktam én poénkodni? – nézek rá, és a mögötte álló Phinksre komolyan, aztán Kura-chan illatos tincseire hintek egy puszit. Már nem érezheti, mert alszik, de rászolgált.

***

Hajnalban keltem, majd miután ellenõriztem kezére helyezett „bilincseit” távoztam is mellõle, az ügyeim intézni. Jó pár áru értékesítése volt betervezve mára. De… Elég hamar végeztünk, minden általunk kínált tárgyat úgy vittek el a feketepiacról, már nyitás után, mint ahogy a cukrot szokták elkapkodni. Sõt… Még kívánságlistát is kaptunk. Egyesek ritka ékszerek akarnak beszereztetni a fantom-társulattal, mint amilyen a Noyomi hegy alatt elterülõ tó igazgyöngyeibõl készült nyaklánc, mások testrészekhez szeretnének általunk hozzájutni. Szóval semmi újdonság. Pár órán belül Machi a tetováló szettet is összerakja a kedvemért, fantasztikusabban csak akkor indulhatott volna a reggelem, ha áldozatom velem kel. Mondjuk… Ami késik, az nem múlik. Fogja õ még engedelmes kutyaként a farkam végét nyalogatni ébredéskor…

Ahogy nászlakosztályunkba belépek, hallom, hogy folyik a víz. Ebbõl biztosra veszem, hogy zuhanyozik a drága. Szívem szerint emiatt rögtön rohannék is hozzá, de végül pont mielõtt lenyomnám a fürdõ kilincsét, erõt veszek magamon, és csak reggelit hozatok magunknak.

Innen nem mehet sehová. Õ az én tulajdonom. Annyit játszhatok vele még, amennyit csak szeretnék, és ott, ahol csak szeretném, amíg végül tejesen az õrületbe kergetem. Kár lenne elsietnem vele a dolgok. Igen… Lehet, a szemeit is akkor kéne csak kitépnem, amikor eszelõssé válik majd a tekintete. Arról mindig eszembe jutna a vele eltöltött idõ…

Amikor kilép érdekes meglepetés fogad. Kapott ruhákat. Ez elég nagy baj, mondhatni vérlázító, de késõbb ráérek lerendezni a szálloda igazgatójával, és az elkövetõvel. Kura-channak adott rongyaik letuszkolom a torkukon.

- Szemét – ejnye… Ezzel a szöszi kicsikével több a gond már most, mint amennyi Uvoval valaha is volt, rosszallón csóválom meg a fejem, aztán adom a tudtára, hogy még mindig nem használhatja a játékait:

- Gyere ide. – követni fog az erkélyre? Tudom, hogy igen, nyugodt szívvel indulok el. Muszáj neki, félti a láncait.

Már itt is van.

Pff… De ahogy elnézem még tényleg sokmindenre kell megtanítanom. Látszik az arcán, hogy nagyon nem tudja, mit akarok tõle így ébredés után. Pedig rájöhetett volna… A reggelt nem úgy szokás indítani, hogy egy szemét szóval lerendezi azt, aki vele egy légtérben tartózkodik. Csókjaira, és érintéseire áhítozom. Állát megragadva meg is mutatom neki, hogy mégis mennyire.

- Hagyj – küzd ellenem még mindig, jobban megszorítom állcsontját, mint eddig:

- Kura-chan, elvárható, hogy két ember köszöntse egymást reggel, nem pedig neki esni. – látom, válasznak valami durva visszautasítást forgathat a fejében, ezért eleresztve arcát ragadom meg az egyik karját, és csavarom hátra, hogy fájdalmas szisszenéssel ütközzön a mellkasomnak – Igaz?

- Jó-jó – duzzog, de beletörõdött akaratomba, fülig érõ vigyorral engedem el, aztán várom csókját, viszont üdvözlését kimerítené egy sziában.

- Ne szórakozz velem – ha nem az van, amit én akarok, akkor rendesen bepöccenek. Haragom õ is érezheti, és meg is ijedhetett tõle, mert végre pont úgy csókol ajkaimra, ahogy az elõbb én az övére. Szerencséjére… Nem túlzok, ha azt mondom, ez a nehéz szülés részérõl majdnem arra késztetett, hogy felnégyeljem az egyik barátját.
Dühöm olyan hirtelen száll el, amilyen hirtelen rámtelepedett, amikor észreveszem, mennyire zavarba jött attól, amit tett. A drága nagy színész, és úgy tesz, mintha a kilátást nézné, de még a kezei is vörösek, nem csak az arca, és a fülei.

Talán épp emiatt csinálok neki egy szendvicset, és nyújtom neki, miután hátulról magamhoz vontam:

- Kura-chaaaan – nyakára is csókokat kap, mielõtt még figyelmeztetném:
- Nem fogod elhagyni ezt a lakórészt, maximum velem, ha mégis megteszed és szökni próbálsz, egyik kis barátod fogja megbánni. Természetesen rendelkezésemre állsz minden kérésemnek legyen az küldetés, mint a 11. tag, vagy mint a szeretõm.
- Tessék – beleharapott szendvicsébe, ezért örülök neki, hogy a szájában lévõ falatot nem nyelte félre, csak kiköpte - Milyen 11. tag??? – szuper… Kérdése miatt jobb kedvem lesz, úgy tûnik, azon, hogy a szeretõm lett nem akad fenn.
- Úgy bizony, de sshs még nem fejeztem be – hintek újabb csókokat nyakára, egyes helyeken bõrét is megkarcolva fogaimmal – Légy jó fiú, hûséges és engedelmeskedj.
- Az nem én lennék – még nem…
- Tudom – nyalintok fülébe - épp ezért lesz érdekes… - és persze élvezetes. Apropó élvezetek… Annyira finom a füle… Muszáj még egyszer belenyalintanom, mialatt ujjaim becsúsztatom pólója alá, és végigsimítom mellkasát. Szépen, lassan. Idõm még mindig rengeteg van arra, hogy foglalkozzak vele.
- Legalább addig szállj le rólam, amíg eszek. – cehh… Bár ha így folytatja, akkor mégse, mert hamar végzek vele.
Kura-chan egy újabbat harap szendvicsébe, mintha attól félne, elveszem tõle, és próbál arrébb is lépni elõlem, úgy nézem, leplezni szeretné, hogy beleborzongott érintésembe, ha már a sóhajait nem tudta. Sajnálatára viszont tegnap megbizonyosodtam arról, hogy ugyanannyira kíván engem, mint amennyire én õt. Ezért szorítottam a szavai következtében is csak még erõsebben magamhoz.
- Egyél. Viszont azt ne mond meg, én mit tegyek, mialatt te falatozol, mert összetörlek. – kuncogom, és morzsolgatni kezdem az egyik mellbimbóját. Nemrég találtam meg, de simogatásomnak köszönhetõen már olyan merev, mint a farkam…
- Harcolj velem férfiként… - tüntet el egy újabb falatot kenyerébõl - Nem lenne hozzá bátorságod mi?! – tüzes kis kakas, de rosszul fitogtatja az erejét. Pihegése alapján már le kellett volna rántania rólam a nadrágom, hogy farkam szopogatásával könyöröghessen azért, tegyem a magamévá, ahelyett, hogy az egész szendvicsét kivégezte.
- Türelmem nem lenne egy újabb harchoz szöszim. Én kefélni akarlak. Éjjel, és nappal is. Még egy pár hétig legalábbis biztosan. – vallom be neki az igazat, vörös arccal, mégis rémülten fordul felém, és rázza meg a fejét.
Halkan lehet, hogy nemet is suttog. Nem tudom, igazából nem is érdekel. Csókolgatni akarom édes ajkait, és dugni izmos kis testét. Mm… Ha annyira heves lesz, mint ahogy visszacsókol tényleg éjt nappallá téve.

- Eressz… - motyogja, és megint megpróbál elszabadulni is tõlem, viszont Hisoka erejének hála könnyedén egy helyben tarthatom keze hátrafeszítésével. Amint nem mozgolódik az asztalra sem tart sokáig feltennem.

- Elengedtelek. – fûzöm még hozzá tettemhez, aztán a kenyérszelõ kést veszem kezeim közé.

- Végezni akarsz velem? – nyögi döbbenten a vágóeszköz, vagy talán eszelõs vigyorom láttán, ami a célszerszámom megtalálása miatt lepte el az arcom, nevetve hintek csókot az ajkaira, aztán ragadom meg az állát, hogy ne húzhassa el elõlem a fejét:

- Csak a ruháiddal. Nem tetszik, hogy rajtad vannak.

- Nehogy már… Most kaptam õket…  - sóhajtja bosszúsan - Ha olyan szégyentelen, és mocskos dolgok akarsz tenni velem úgyis be kellene mennünk a szobá… - eddig jut el mondandójában, mire pólóját leszabom. Mire felsikít pedig már nadrágja szárát is végigvágom mind a két oldalról. 

- Itt teszlek a magamévá. – ágy ugyan már… Ha küldetésekre megyünk se lesz része afféle luxusban.

- De ez egy hotel te eszelõs vadbarom… Mi meg épp az erkélyén vagyunk. – veszettül próbál szabadulni, az arca ha lehet ezt mondani, vörösebb, mint valaha, kuncogva lököm le róla fél kezemmel ruhája cafatjait, és gombolom ki magam nadrágomból. Csak ezután rántom szét lábait, és kulcsolom mindkét kezem szorosan a derekára – Nem hiányzik, hogy egyesek azt nézzék, amint te… Amint te…

- Amint én mi? – húzom merevedésemre, hogy ismét felsikítson. Fantasztikus ismét hallani fájdalmas kiáltását, mialatt dughatom, az érzésre külön rátesz, hogy felsõmön át állította körmeit a hátamba. Grr… Imádom, amikor halmozhatom az élvezetek.

Vad, kemény lökésekkel teszem a magamévá, eszem ágában sincs még mindig csak azért bevinnem innen, mert nyakamhoz rejtve fejét puszilgatja a bõröm, és sutymorog:

- Egy teljes órán át azt teszem, amit akarsz, ha… - pihegi ismét, viszont amint fejét hátra rántom, hogy így nézhessek dugása közben a szemébe benne reked a szó.

- Nyugalom. Senki nem láthatja rajtam kívül úgy a tested, hogy nincs rajta ruha. – azzal, aki mégis megnézné, mit teszek vele, szimplán végeznék.

Megint vörös arccal, és dacosan fordulna el, de megragadva állát követelõzök a csókjáért. Persze ismét ellenkezik velem, gondolom még a hely miatt durci, de egybõl hangosan nyög fel, és nyelvem is szájába engedi, amikor rámarkolok farkára.

Aztán… Olyat sikít, hogy még, mialatt rémülten tekint mögénk, oda se nézek, úgy nyírom ki egy idézettel az ott megjelentet, vagy megjelenteket. Bûnük a legsúlyosabb, meglátták, amit csak én láthatok.

- Már nincs is ott nézelõdõ igaz? – szorítok rá egy kicsit erõsebben farkára, hogy ne meneküljön, emiatt ismét felkiált, csak most az elélvezése következtében. Meg is feszíti testét, ezért követni tudom a beteljesedésbe, teleélvezem testét teljesen.

- Veled aztán nem unalmas a nap. – sóhajtom, miután szusszantam egyet. Pár újabb szállodai vendéggel kellett végeznem, de a lelki békémért mindent.

- Fogd be… - piheg aranyosan, még mindig rejtegeti fejét a mellkasomnál, muszáj rajta nevetnem:

- Az egész klánod kivégzése nem volt akkora élvezet, mint a te betörésed.

Szemembe nézve szidna el mindennek szerintem, ha nem kopognának, aztán lépne be Machi a szobába. Jelenléte megzavarta, pedig a szemei csukva vannak, gondolom érezte, vagy látta, hogy az elõbb még elfoglalt voltam:

- A szett készen áll. Behozhatjuk?

- Persze. – kuncogom még mindig hatalmas vigyorral, aztán már viszem is Kura-chant az ágyra. Több olyan nem lesz, hogy a tagok maguknak tetoválják fel a jelük, hátha úgy járunk valamelyikkel, mint Hisokával.

Szegény kis szöszim teljesen kimerült, fáradtan hagyja, hogy hasra döntsem, és ráhelyezzem a bilincsek. Mondjuk… Amikor machi közelebb lép hozzánk, és Phinks is a szobába vonul, kezében a tûkkel, és a festékekkel, egybõl visszatér belé az élet:

- Azokkal mit akartok csinálni?! Bármit is terveztek, nem érhettek hozzám rohadékok. – mint egy mérges cica… 

- Ha õk, a profik nem csinálhatják a dolguk, akkor nekem kéne, de hidd el, akkor szabályosan visítanál a fájdalomtól.

- Mit akartok tenni?! – húzódszkodik még mindig elõlünk, vigyorral harapom meg az elõbb használatba vett popsiját:

- Csak kidekorálják a hátad. Már mondtam, hogy csatlakozni fogsz hozzánk.

-          Hoppá – szólal meg az ajtóból majd puha léptekkel visszatér ide. Már a közelsége is…brrr, undorító. Halkan tûröm, szinte fel se fogva érzékelem, hogy kezeimet megfogva ismét rákattintja a bilincset. Majd vidulva hozzá teszi – Arról majdnem megfeledkeztem, hogy le kell téged kötni.  

Csak menj már el.
Most komolyan én …õt …még befejezni sem merem a mondatot.
Néma kérésem meghallgatásra talált és az ajtó csukódásával egy idõben indult meg az elsõ könnycseppem.  Csak halkan folyt végig arcomon az a pár cseppecske, de sós ízét még az orrommal is éreztem. Ami egyszerûen szánalom.

Hogy tudta ezt tenni, inkább ölt volna meg. Hogy nézze így bárki szemébe ezután kik végig segítettek ellene? Egyáltalán mit akar?
De hisz mondta: engem. Pedig ez-ez tökundorító, nem természetes.  Ráadásul totál erõszak. A ruhák meg darabokban, nem is az enyémek voltak. Lehúzva a takarót az ágyról csavarom be magam vele. Már a gondolat, hogy arra az ágyra nézzek, idegesít. Ami elég nehéz, mert pont itt van mellettem hála a kis karperecnek. Egyszer… egyszer ezt még visszakapja, azt garantálom.

Arra számítottam, hogy sokáig elmarad, legalább estig, helyette eltelt két vagy három óra és az ajtó kitárult, hogy õ léphessen be rajta. Próbálok nem tudomást venni róla, de határozottan ide tart.

-          Helló Édes, hiányoztam – lépked felé, még egy morranásra sem méltattam a költõi kérdést.  Ismét kuncogva guggol le mellém, hogy bele túrhasson szõke tincseimbe. – Meg fog fázni, ha itt bóbiskolsz – kezdi atyáskodva – Mássz az ágyba, ott jobb helyen vagy.

Tûz vörösen világító szemeimmel, csapom el kezét magamtól válaszként, majd direkt elfordulok tõle.

-          Magaddal foglalkozz és engedj el a francba is- fakadok ki. Nos, felröhögve engedelmeskedik és bilincsemhez nyúlva nyitja a zárat, de egybõl az ágyon találom magam.

Persze rögtön leesett és ragadozóként éhes szemeirõl nem tudomást véve ki is ugranék az ágyból.

-          Szállj le rólam te idióta perverz – már az ujjaim is mozdultak, hogy a megfelelõ támadást indíthassam, mielõtt nem kapott volna el úgy, hogy ellenkezõ irányba szorítsa le az egyiket.

Ó basszus… a bungee gum. Nem kellett sok ész, hogy felfogjam még nagyobb bajban lettem, mint három órával ezelõtt.  Ez sakk.

-          Nem kell mondanom, hogy vége lesz a tudományodnak ha, megrántom kifelé a szálat igaz – vigyorog egoistán és a hatás kedvéért megpöccinti a szálat, hogy felszisszenjek a fájdalomra.

-          Szemét– köpöm a szavak, de nem engedek felé. Még mit nem? - Alattomos gyáva féreg…

-          A helyedben abbahagynám a duzzogást – morran fel most már õ is dühösen és elkapva állam alját durván összeszorítja a bõrt nyakamnál. Érzem, hogy vérezni fog.

-          Mit akarsz tõlem – rántom meg a fejem, hogy elengedjen. – Nem volt elég az, amit elõbb mûveltél – célzok.

-          Amit az elõbb mûveltem – kap a témán. – Nem csináltam még semmit se.

Bebizonyításként, nyakamhoz hajol és a felserkenõ életet adó vért lenyalja kéjesen és lassan a végletekig fokozva ezzel örömét és az én kínomat.  Riadtan veszem tudomásul, hogy hangosan sóhajtottam fel õ pedig engedélyt adva magának a bimbóimmal kezd játszani.

-          Elég! Eressz el – lökök egy keveset rajta, de õ csak bájvigyorral megremegteti, a piros vonalat mely egyenesen az ujjamhoz vezet.

-          Akarlak Kura-chan – válaszolja szerinte teljesen magától értetõdõen – úgyhogy nem foglak csak úgy elengedni, ezt jól jegyezd meg. Fõleg nem azok után, hogy olyan óvatlanul kijelentetted, hogy én vagyok neked az elsõ.

Rám hajolva érinti meg férfiasságom, amire törvényszerûen ívbe feszülök. Szájával és kezével egyszerre kényeztet ahol valahol már inkább kínzás. Legszívesebben próbálkoznék ellökni magamtól, mert egy szadista állat, de a testem már rég az ellenkezõjét akarja.

-          Ezt ne – préselem ki magamból egy néma sikoly keretében, de ki az isten tudnék becsapni, ha egyszer jó amit, csinál?

Lihegve tûröm és élvezem érintéseit ez a kettõség pedig belülrõl mar ketté, mert tudom, hogy nem ezt érdemlem. Áldásos és átkozott munkáját abba hagyva emelkedik fel pihegõ ajkaimhoz, hogy csókra hívhasson, harapdálva próbál csatára hívni, de nem engedem. Megunva ezt õ megszorítja tagom, hogy egy fél nyögés keretei alatt ezt megtehesse végül. Ez a férfi tényleg nem ismeri a „nem” szót.

-          Elég!  - szakítom el magam tõle – Fejezd be te aljas szemét!

Természetesen pont letojta. Egy kissé megemelve simítja végig fenekem, hogy mutató ujja … na ne. De mielõtt bármit is szólt volna vagy tehettem volna én, már magamban érezem. Megadom a hangját a nem tetszésnek és erõtlenül rogyok vissza a térdre és Chrollo mellkasára.

-          Kura-chan – duruzsol behízelgõ mély hangon fülembe – benne vagy a befejezésbe. De csak akkor, ha te és én együtt, nagy elélvezéssel.

Döbbenésemet kijátszva tágítani kezd még egy ujjával, hogy érzékeny pontomat megtalálja, míg én alig bírom tartani magam nyakhajlatába hajolok, hol már könnyeim eláztatták.  Gyûlölöm ezért… felnézve rá, nem lehet nem észrevenni, hogy õ pedig mennyire élvezi is ezt. Szürke szemeiben pedig ott bujkál az õrület vagy lehet már csak én képzelem oda. Lehajolva csókol meg ismét követelõzve ezzel esélyt sem adva az ellenkezésre. Végül már saját korlátjait sem bírva tovább kihúzza ujjait és hasra fordít. Menekülésemet megelõzve megrántja kissé a madzagot és biztosítékként rám is nehezül.
Mi a …

-          Készülj – suttogja vissza sem fogva tébolyult vágyait hangjába – Teljesen az enyém leszel.

Egyetlen lökéssel indított, ami épp elég volt ahhoz, hogy felkiáltsak fájdalmamba ismét. Szét fogok szakadni az istenért! Ökölbe szorítom a kezem a lepedõbe és ráharapok ajkaimra, hogy több hang ne jöjjön ki rajtuk, amik szégyenbe hozhatnának még ennél is inkább elõtte.  Állam alá kapva fordítja oldalra az arcomat, hogy rásandíthassak. Épp elég volt csak profilból meglátnom ahhoz, hogy tudjam esélytelen az, hogy abba hagyja.

-          Ne fogd majd vissza magad Kura-chan.

Szimplán kirázom a fejem a kezébõl és erõsen koncentrálni kezdek a bordó ágynemûre. Ez nem velem történik, ilyen nincs.
Lassan kezd el mozogni, nem hinném, hogy engem akarna kímélni, ez csakis a saját malmára megy. Remegve tûröm, hogy közben hosszú pókszerû ujjaival gerincemet simogassa, melyek le-letérnek mellkasomra majd tagomra. Ajkaimból már csöpög a vér, de biztos, hogy nem fogom kinyitni, ha erre koncentrálok, talán kevésbé fáj.
Francokat.

Tõle se hallani hangot, csak akár délután szaporázó lélegzetet, és ahogy gyorsította az ütemet úgy változott lihegése is. Nehéz lenne azt mondani, hogy nem élvezem valahol mélyen, mert a testem természetes módon reagál rá.

-          Mindjárt – préselem ki magamból elfojtva egy nyögést. Sosem, sosem tenném meg neki. Õ pedig csak halkan felkuncog.

Nem hazudtam. Testemen enyhe remegés hullám megy végig és ívbe feszülve érem azt, amit messze nem vele akartam megélni. Chrollo szintén a csúcsa felé járhatott, mert igen hamar követett. Lassan húzódik ki én pedig eddig tartottam magam és teljesen hasra vágódok az ágyra.

Totális megsemmisülés. 

Arcom a párnába fúrom, miközben érzem, hogy õ rám nehezedik oldalazva. Ahhoz sincs elég erõm, hogy lelökjem. Álmosság pedig dúvadként tör rám.
Nem is baj.
Ha alszom, talán arra fogok ébredni, hogy Gonék vigyorognak rám és csak annyit mondanak ez egy rémálom volt.
Ne aggódj.

Reggel a korgó gyomromra ébredek, ami lassan több mint egy napja követeli a jussát. Érdekes nem is voltam éhes. Talán mert, ki voltam ütve aztán meg történt ez meg az …

-          Chrollo – jut eszembe hirtelen minden és kipattant szemeimmel kezdem keresni.

 Elõször az ágyban ahol szerencsére hûlt helye van, csak a gyûrõdésen mutatkozik, hogy itt aludt. Aztán a szobában, de ott se mutatkoztak jelek arra, hogy bárki itt lenne.  Egyedül az ágyra rakott farmer gatya és a fekete ing árválkodtak még rajtam kívûl.

Elment.
Kellemesen veszem tudomásul, hogy karjaim sincsenek most lebilincselve, azt pedig sóhajtva, hogy egybõl leesett miért. Mozdulni is alig bírok…
Testem legyengült a táplálékhiánytól illetve, hogy teljesen hasznát vették az elõzõ este. A csípõm szinte széthasad. Két ajtó nyílik a szobából az egyik ahol tegnap távozott, szóval ott tuti áll valaki, ilyen testtel meg esélytelen, hogy neki menjek. A másik valószínûleg a zuhanyzó, ami viszont jól jönne.
Elvonszolva magam a ruhákkal odáig, majd nyitom magamra vizet, hogy megtisztuljak a tapintásától is, szinte érzem a bõrömön a tenyere nyomait. Undorító… fõleg, hogy a nedvei is. Ezt nem fogom sokáig bírni, ez egy szadista.
Ha nem is frissen, de egy kicsit üdébben érezve magam lépek ki a fürdõbõl, hogy egybõl kiszúrhassam pedáns feketeségét az erkély ajtónál ahol lazán karba font kézzel várta, hogy kijöjjek. Csoda, hogy nem jött be utánam.

-          Szemét – ordítom el magam és ösztönösen emelem láncaim.  De õ csak fáradt sóhajtással pengeti meg ismét a már jól ismert vékony madzagot, hogy maradjak nyugton.

-          Gyere ide – parancsolja, de választ nem várva lép ki a világosba.

Magamat lepem meg a leginkább mikor lábaim megindulnak, hogy a kíváncsiság vagy a zsarolása hajt, felé azt már nem tudom megmondani. 
A reggeli nap fénye miatt elõször hunyorogva majd kerek szemekkel veszem tudomásul, hogy ez még mindig a Kings Hotel és, hogy baromi magasan vagyunk. Tehát, ablakon át történõ szökés nem lesz.
 A második az étel illata, mely vegyült a kakaó és a kávé aromájával. Összefutott a nyálam.  A harmadik pedig Chrollo várakozó feje, amire én csak egy kérdõ tekintettel tudtam válaszolni. Most mi van?

Végül se szó, se beszéd nélkül egyszerûen elém állt és államat megfogva megcsókolt. Egyszerû volt és gyors, talán kellemes, mint egy „jó reggelt” csók. Azt hiszem így hívják.

-          Hagyj – kapnám el a fejem, de most túl erõsen szorított. Bár az arcán kedves mosoly játszott, túl erõsen markol.

-          Kura-chan, elvárható, hogy két ember köszöntse egymást reggel, nem pedig neki esni- kuncogja.

Összerántom a szemöldököm, hogy tõlem aztán ilyet ne várjon, de látva a helyzetet villám gyorsan elkapta a karom és hátra csavarta így a mellkasával ütközhettem.  – Igaz?

-          Jó-jó – adom meg magam most õ pedig a varázsszóra el is engedett. Tudom, mit akar. – Szia – motyogom duzzogva.

-          Ne szórakozz velem – három szó volt, de olyan hangsúllyal, hogy elé lépve automatikusan lábujjhegyre állva lassan csókolom meg, úgy ahogy õ elõbb engem.

Mielõtt vöröslõ fejem meglátná megfordultam, hogy az erkély szélére állva úgy tegyek, mintha nagyon érdekelne kilátás. Pedig csak nem akartam látni az arcát most. Nem hiszem el, hogy az elsõ ember, akit megcsókolok az õ. Mért pont Kuroro Lucifer?

Egy jól megpakolt toast kenyér kerül elém, amit az éhes gyomromnak köszönhetõen ösztönösen nyúlok le az adományozótól.

-          Kura-chaaaan – nyújtja el a becézõ formát és ölel át hátulról, hogy bele csókolhasson nyakamba. Sejtettem mi fog következni ehhez nem kell doktori diploma. A szabályok.

-            Nem fogod elhagyni ezt a lakórészt, maximum velem, ha mégis megteszed és szökni próbálsz, egyik kis barátod fogja megbánni. Természetesen rendelkezésemre állsz minden kérésemnek legyen az küldetés, mint a 11. tag, vagy mint a szeretõm.

-          Tessék – köpöm ki a falatot. Milyen 11. tag???

-          Úgy bizony, de sshs még nem fejeztem be – duruzsolja, és kissé megharapdálja a bõrt figyelmeztetésként. – Légy jó fiú, hûséges és engedelmeskedj.

-          Az nem én lennék – vágom rá.

-          Tudom – mondja kacagva, fejét felemelve nyal bele fülembe majd halkan oda duruzsol – épp ezért lesz érdekes…

Tûzbe hozták a lényem, vadászni akartam rájuk, tulajdonosaikra, hogy birtokolhassam õket.

Igen…

Éppen emiatt… Arra az egy túlélõre, aki képes volt bosszút állni halott társaiért, azzal, hogy megfosztott képességeimtõl egy darabig, még azoknál a vérvörös szemeknél is jobban vágyom.

Lánchasználó, Kurapika Kurata… A tekintetében, az arcán, de ökölbe szorított kezeiben is a kedvenc érzelmeim látom viszont. Haragot, dühöt, keserûséget, és bánatot.

Ráadásul az a dac is, ami benne van is csak kívánatosabbá teszi… Külön élvezet lesz teljesen megtörni, és kifacsarni, mielõtt végeznék vele, és kitépném gyönyörû szemeit…

- Fõnök… Most távozott a társa. – kapom a hívást végre embereimtõl, gonosz vigyorral jelentem ki nekik, hogy megyek, és csukom be könyvemet, indulok el a szálloda bárja felé.

Végre… Végre tényleg itt az esélyem az elkapására…

-  Picsába – hallom mögé lépésemkor halk szitkozódását, gondolom most tudatosult benne, hogy túl óvatos vagyok, és csak akkor láthat, ha én azt szeretném, hogy lásson.

- Egy ilyen elragadó szépségnek nem illik így beszélnie – szólítom meg, nem bírok a véremmel.

Ha továbbra is ennyire elragadó lesz, akkor az is elõfordulhat, hogy itt, a pulton fogom a magamévá tenni…

- Talán így van – sóhajtja.

Nem is sejti, hogy ki vagyok, ezért szélesebb vigyorral jegyzem meg neki, hogy látom, kiürült a pohara.

– Meghívhatom még egy italra? – õ az én kis legyecském, aki hamarosan belesétál a hálómba, karmaiba…

És… Ki tudja… Lehet, le is másolom magamnak láncos technikáját…

- Köszönöm, de nem – utasít vissza, magamra is hagy, gonosz kuncogással kelek fel, majd követem tisztes távból. Tényleg õrületes.

Bár… Amint lehet, a parókát, a blézert, a szoknyát, és a magas sarkú kis topánkáját is le fogom róla szedni meztelenül biztos ezerszer szebb…

***

Felismert végül, és a nevem susogta édes ajkaival, mielõtt elkábítottam volna, úgyhogy most önelégült mosollyal figyelem vékony testét, várom ébredésének a pillanatát. Skarlát szemeinek tükrébe akarok nézni. Azokba, amikbe beleégett a lényem…

Hamarosan be kell ennek következnie, ezt még anélkül is látom, hogy jósolnék.

- Mi a… - igen… Végre magához tért, elégedetten lépek vissza az erkélyajtóból, ahova idõközben kiálltam friss levegõt szívni, hallgatom láncai csörgését.

- Tetszik? – faggatom közben mohó tekintettel.

Engem extázisba húzott azzal, hogy hangom hallatán szemei végre égõ színû rubintokká változva világítanak a sötétben, hogy így, gyûlölettel, és haraggal a szívében ejthesse ki újra a nevem. Borzasztóan boldoggá tesz…

Szép… Ellenállhatatlan, és jobban kell, mint eddig valaha…

- Gyönyörû. Igen imádom ezeket a szemeket. – akarom õket… Vele együtt akarom mindkettõt…

- Szemét – próbálkozik meg egy támadással, vigyorogva lépek hozzá közelebb.

- Hasztalan. Nennel tudnád feltörni, de szerencsére van egy jó tulajdonsága ennek a kis szerkezetnek. Ha valaki nennel próbálná szétszakítani, aktiválódik és épp, hogy elszívja azt – ennyit a láncokról, parókáját egy fél mozdulattal kapom le a fejérõl. – Sokba került ez a kis szerkezet, szóval csak csínján bánj vele. – sok sok életbe… de úgy néz ki megérte.

- Mit akarsz – szûri dühösen fogai közt kérdését, nevetve ülök le mellé az ágyra, válaszolok:

- Kurapika – chan. Téged – dús, illatos hajába is beletúrok.

- Ne szórakozz velem – szórakozok? Nem…

- Tudod, nagyon bemérgesedtem rád – simítom végig arca finom bõrét - Két emberem meghalt és még a képességeimet is elvetted egy idõre, - azokat, amiket soha nem akarok elfelejteni - bele szaglásztál olyanokba, amikbe nem kellett volna, ráadásul kis haverjaid is ott pattogtak ahol kifejezetten agresszívvá válok.  Szóval sikeresen elérted, hogy felhúzzál.

- Most én is kezdjem sorolni mért, vagyok rád berágva – morog, ami miatt akkora pofont kap, hogy szeméhez hasonló színû vére kiserken szája egyik oldalán.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyeneket engedj meg magadnak. Bár – hajolok hozzá közelebb, nyalom le édes ajkáról rubint cseppjeit - meg kell hagyni szexi egy uke vagy. 

- Mi – háborodik fel, kuncogva döntöm el az ágyon, és csusszanok combjai közé, ragadom meg lábait, hogy még csak véletlen se rúghasson meg:

- Pont az esetem.

- Eressz – parancsol rám, viszont mintha meg se hallanám a hangját beszélek tovább:

- Igazából a te hibád, hogy idáig fajult – ezennel blézerének is annyi, laza mozdulattal szabom le étvágygerjesztõ mellkasáról -  Nap, mint nap te jártál a fejembe és az, hogy intézhetnélek el, hogy szabadulhatnék meg az átkodtól, és minél többet gondolkodtam rajta annál kevésbé felejtettem el az arcodat. Akartalak. Meg szerezni téged így vagy úgy. Megölni vagy megbaszni mára már egyre megy.

- Õrült vagy – vergõdik tovább, kuncogva húzom végig az ujjaim mellkasának fehér bõrén.

- Már régóta. De most érted rajongok õrülten. – vonom meg a vállam. Aztán… Mielõtt tovább ellenkezhetne, mohón hajolok az ajkaihoz, kóstolom meg õket.

Borzasztó finomak, közéjük mégse tudok bejutni, makacsul ellenáll.

Grr… Na mindegy… Ha finoman nem megy, csinálhatom erõszakosan is.

Nyakába harapok, mialatt érte sóvárgó tagom ágyékának nyomom. Kurapika-chan finomabb, mint ahogy azt gondoltam…

Nem sóhajt fel, de mivel érdekel, meddig tudja magát türtõztetni, nyaka után mellkasán hagyok egy nyálcsíkot, szépen, finoman húzom végig a nyelvem bõrén, veszem számba egyik mellbimbóját, míg a másik az ujjaimmal izgatom.

Igen… Érzem, nála is változás kezd beállni.

Határozottan, már menekülne is miatta, ha hagynám, vigyorogva kényszerítem vissza magam alá.

- Csak, hogy tudd. Utálom az egyoldalú szexet. – tisztázom vele, szemeiben megjelenik a harag mellett a zavar, és a döbbenet is.

- Nincs azaz isten – tér magához, aztán mivel pár ujjam pont ajkain játszadozott, azzal próbálja megmutatni erõsségét, hogy beléjük harap.

- Hisztis fajta vagy mi – vigyorodok el - Se baj. Imádom betörni és édes engedelmes mégis szenvedélyes vad szeretõvé kovácsolni az ilyet. Kifejezetten a specialitásom. – õt pedig mindennél nagyobb élvezet lesz, még akkor is, ha már megint azt kiabálja, hogy engedjem.

- Esélyes Kurapika- chan. De ha ennyire szereted jártatni a szádat inkább, betömöm.

A farkamnak már nagyon szûkös úgyis, határozott mozdulatokkal bontom ki, a nadrágból, majd szabadítom ki lánchasználóm is láncaiból.

Így Kura-channak is jobb lesz.

Ehh… Sejthettem volna, hogy nem elégszik meg azzal, hogy a kisujjam nyújtom felé, gonosz vigyorral kapom el a karját, és csavarok egyet rajta, hogy ismét szemeibe tudjak nézni.

Az én tulajdonom, többé nem menekülhet elõlem, lábaim közé is önelégült vigyorral húzom, majd utasítom arra, vegyen fel térdelõ állást.

- Nem – dacol velem megint, úgyhogy válaszul konokságára kicsit jobban megszorítom.

Ennyi kellett ahhoz, hogy térdeljen, szopni is szopni fog.

- Tedd meg, különben eltöröm õket – feszítem kicsit hátrébb azt a két ujját, ami nélkül késõbb nem tudna harcolni.

- Egyszer még megbánod – mordul erre ismét fenyegetõn, de legalább teszi azt, amit kértem tõle, közelebb hajol tagomhoz.

- Csináltad már? – annyira zavarban van… Tudni akarom, én vagyok-e neki az elsõ. Ha igen, akkor nagyobb kincsként fogom õrizni, mint ahogy azt terveztem.

- Persze, hogy nem – ez csodálatos…

- Igen? Akkor elõre szólok, légy óvatos és ne érj hozzá a fogaiddal. Azt rühellem. – válaszolom aztán. Nem kell tudnia, mennyire örülök a hírnek.

Sõt… Jó fej vagyok, be is segítek neki, közelebb csúsztatom farkam duzzadt ajkacskáihoz.

Ahh… Igen… Felejthetetlen élmény az, ahogy végre kinyitja õket, és szájának forróságába vezeti tagom, hogy nyelvével kezdhesse el kényeztetni. Kicsit… Talán túl erõsen is:

- Gyengéden nyalogasd és rendesen szívd az ajkaiddal. – nem furulya van a szájában, hogy fújja is…

Egyre ügyesebben teszi a dolgát, hajába marva ösztönzöm a folytatásra, vörössé vált arca plusz gyönyör, mialatt hol gyorsabban, hol lassabban dugom a száját.

Addig akarom kiélvezni ajkait farkam körül, amíg csak tudom…

Eddig tudtam húzni a dolgok, arrébb rántom buksiját, hogy arcára, testére lõhessem meleg birtokjelem. Õ már csak az enyém addig, amíg örömöm lelem benne.

- Mára sajnos ennyi – sóhajtom egy vad, birtokló csókom elõtt – Nincs több idõm, mert el hisztizted, de még jövök.  Addig is itt maradsz a szobában.

- Hoppá… - lépek vissza hozzá az ajtótól, kattintok bilincset két kezére – Arról majdnem megfeledkeztem, hogy le kell téged kötni… - szórakozottan kuncogok rajta, pedig legszívesebben most azonnal a magamévá tenném, mialatt skarlát szemeit is kitépem.

Az az elkeseredés, ami kiült arcára, és az a szótlanság, amivel most tûrte a mûveletem mindenen túltesz.

Úgy néz ki, megtört.

***

- Vezér… - támadnak rám ismételt kilépésemkor hû embereim, közömbös tekintettel fordulok feléjük, és kérdem meg õket arról mit akarnak.

A megbeszélésig elvileg még van egy kevés idõnk. Azt akartam kihasználni egy alapos, feszültséglevezetõ tusolásra…

- Csak eltakarítani a hulláját. – morogja Nobunaga. – Apró miszlikekre szelem mindazt, amit hagytál belõle.

- Én meg kitakarítok utána, hogy ne véres rongyok közt kelljen aludnod. – tolakodik elém egy porszívó feje is. 

- Arra semmi szükség. – jelentem ki még mindig teljesen higgadtan, mialatt egy mozdulattal arrébb tuszkolom magam elõl a szörnypofájú gépet – Nincs a szobámban hulla. Csak az új társunk. Becsületes egy-egy elleni harcban gyõzte le Uvot, úgyhogy úgy döntöttem, õ fog a helyére lépni, õ lesz a 11-es. Elég erõs a feladathoz.

Örülök neki, hogy hangszigetelt az ajtó, így Kurapica-chan nem hallja azt a döbbent kiáltást, amit erre levágtak.

Pedig… Azt hittem, tervem már egyértelmû számukra. Ha pókká tesszük a Fantom Társulat legnagyobb ellenfelét, a lánchasználót, azzal nagyobb kínoknak tesszük ki, mint mással.

Õrlõdni fog magában addig a drága, amíg fel nem emészti belülrõl teljesen a kétségbeesés, és a bûntudat… Nem kell hozzá sok idõ, már most is rendesen maga alatt van.

- Nem fogok együtt dolgozni a lánchasználóval. – pff… Már Feitan is kezdi a lázadozást… Muszáj elõhúznom egy nemrég leírt jóslatot.

- Nézzétek meg. – dugom magabiztos mosollyal az orruk alá. – Jelentõs jövedelemre tennénk szert a taggá tételével. – az is a jóslatban van, hogy belém kell szeretnie, és el kell dobnom magamtól ahhoz, hogy megõrüljön, már alig várom, hogy elkezdhessem a feladatot.

- De… Majdnem megölt. – jön megint az ellenkezés, harsány hangon nevetek fel:

- Engem??? Õ??? Soha… - azt hittem, annyira azért már ismernek, hogy tudják, nem vagyok könnyû falat. – Most, hogy a tudatában vagyok a képességeinek még mielõtt ismét hozzámérhetne halna meg.

Ennyi. Errõl nem nyitok vitát, mivel végre elálltak az utamból, a jóslatot kitépve kezeik közül indulok az egyik szabad szoba fürdõje felé.

Az egész szint a miénk, kibéreltük az aukcióról lopott tárgyakból.

***

- Heló édes… - lépek be hozzá – Hiányoztam?

Cehh… Ahogy a dühtõl vörös fénnyel izzó szemeit elnézem, legalább annyira, mint ahogy egy nagyobb púp szokott az embereknek a hátára, kuncogva teszem meg a köztünk lévõ távot, guggolok le elé, és simítok arany tincseibe:

- Meg fogsz fázni, ha itt bóbiskolsz. Mássz az ágyba, ott jobb helyen vagy.

Válaszként elüti maga elõl a kezem, és duzzogva fordul a fal felé, bújik jobban abba a takaróba, amit minden bizonnyal a mögötte lévõ bútorról húzott le magára, majd utasít arra, törõdjek a magam dolgával, és õt engedjem szabadon.

Nevetve csatolom ki bilincseit, helyezem át a földrõl én az ágyra, mászok fölé.

Túl sokat kér tõlem.

Pedig. Most is csak jót akarok neki…

Itt tényleg ezerszer jobban is néz ki, mohón futtatom végig immáron ismét meztelen testén a szemeim, mialatt õ ugyanúgy ellenzi azt, amit teszek, és mászna ki alólam, mint a tanácskozás elõtt, amin azt beszéltük, hogy megkeressük Greed Island szigetét, és elpusztítjuk azt a valóságban:

- Szállj le rólam te idióta perverz. – láncait is bevetné, viszont hála a néhai Hisoka képességének, legtörékenyebb ujját a bungee gummal kötöm hátrafelé irányba a könyökhajlatához.

- Nem kell mondanom, hogy vége lesz a tudományodnak, ha megrántom kifelé a szálat igaz? – kuncogom önelégült mosollyal, amikor végzek mûveletemmel, és finoman megpöccintem a rózsaszín madzagot.

Ismét fogai közt szûrve a szavait nevez szemétnek, valamint hasonlít valami utolsó gyáva férgekhez.

- A helyedben abbahagynám a duzzogást. – fogom meg durván az állát, körmeim bele is mélyednek nyakának érzékeny bõrébe, amikor megunom, hogy még mindig szid.

Ettõl felszisszenve hagyja is abba a beszédet, próbál eltolni magától.

Teljesen felforrósít, és merevvé tesz vad természetével, holott alig pár órával ezelõtt nem egyszer a makacsságára gondolva könnyítettem magamon a zuhany alatt, vigyorogva hintek csókot homlokára, nézek közvetlen közelrõl bele vörös lélektükreibe.

Legalább annyira szépek, és kívánatosak, mint õ maga.

- Mit akarsz tõlem?! Nem volt elég az, amit az elõbb mûveltél?! – morog ismét, remélem szavait viccnek szánta…

- Amit az elõbb mûveltem? – kérdezem mohón. – Nem csináltam még semmit se… – majd most ezt megtapasztalhatja a saját bõrén is…

Gonosz kuncogásom követõen a nyakát csókolom meg, hogy gondosan lenyalhassam pár csepp kiserkent vérét azokról a sebekrõl, amiket az állán okoztam.

Aztán… Amikor felsóhajt, mellkasát valamint mellbimbóit veszem célba, ízlelgetem hol az egyiket, hol a másikat addig, amíg teljesen kemény nem lesz mind a kettõ.

- Elég! Eressz el! – ellenkezik szõke cicám, kuncogva rázom meg a fejemet, és fogom meg ismét azt a rózsaszín szálat, amivel ujja rögzítve lett:

- Akarlak Kura-chan, úgyhogy nem foglak csak úgy elengedni, ezt jól jegyezd meg… Fõleg nem azok után, hogy olyan óvatlanul kijelentetted, én vagyok neked az elsõ.

Mialatt beszélek, már hajolok lejjebb félkeménnyé vált farkáig, hogy miután egy csókot hintek rá, nee sikolya ellenére az ajkaim közé vezethessem.

Döbbenten nyög fel, mialatt a teste megfeszül, kuncogva szívok egyet büszkeségén, és zárom ujjaim a végére, hogy miközben szívogatom, húzogathassam is rajta a bõrt.

Munkámnak hála hamar teljesen merev lesz, úgyhogy visszahajolok ajkaihoz, hátha most a pihegését kihasználva sikerül közéjük ismét bejutnom.

Persze…

Megint próbál ellenkezni, de most elég egy kicsit jobban rászorítanom ahhoz a tagjára, hogy hangosan felnyögjön.

Ennyi kell ahhoz, hogy nyelvem bejuttassam a szájába, és az övét táncra hívva csókoljam meg vadul, birtoklón.

- Elég! Fejezd be te aljas szemét! – szakítja el tõlem ajkait, amikor már nedves bejáratánál körözök, kuncogva csúsztatom be az egyik ujjamat szûk forróságába.

Ha ezt akarja, ezt teszem.

Mûveletem miatt felkiáltva rogy vissza az ágyra, ahonnan szeretett volna lemászni, ekkor duruzsolom neki a fülébe, benne vagyok a befejezésben, de csak akkor, ha együtt, egy nagy elélvezéssel tesszük.

Aztán… Mielõtt ismét a fejemhez vágna valamit, egy másik ujjam is az elõzõ mellé csúsztatom.

Persze emiatt majdnem eltöri az ujjaim, élvezettel tolom õket mélyebben a testébe, keresem meg belül legérzékenyebb pontját, mialatt másik kezemmel a farkára szorítok.

Gyönyörû a szenvedéssel vegyes gyûlölet, ami kiül az arcára, megjelenik vörös szemeiben, vigyorogva nyalom végig ajkait, kuncsorgok tõle újabb csókot.

Pár perc után már ujjaim szabadabban mozognak forróságában, vadabb mozdulatokkal tágítom, és kényeztetem farkát is, aztán penderítem át hasra.

- Készülj… - hajolok füléhez, a madzagot, ami ujját köti is gondosan elkaptam. – Teljesen az enyém leszel… 

- Nincs itt – hallom meg a recsegõ vételt fülembe. Visszafordulok a bárhoz majd fekete hosszú nõi parókám mögé bújva, kortyolok bele a megrendelt whiskybe.

- Leléphetsz – válaszolok. Nem kellett kétszer mondani, tudtam, hogy megszakadt az adás véglegesen. Így volt megbeszélve, ha nem tûnik fel, akkor eltûnünk rohadék gyorsan, hisz nem akarjuk, hogy valaki esetleg felismerjen. 

A rohadt életbe itt sincs. Sokkal óvatosabb lett mióta újra visszanyerte az erejét és legyõzte Hisokat. Biztos nem fogja megkockáztatni, hogy ismét akkora baklövést kövessen el és elfogjam megint. De az is furcsa, hogy semmi nyílt vagy közvetett támadást még csak egy eltévedt hírt sem indított felém. Pedig jól eheti a fene… na, mega bosszú. Akárcsak engem. Meg fog fizetni mindenért õ is és a beteg pókfajzatai is. Minden egyes szemgolyóért és cseppért. Chrollo Lucifer…. de hol a fenében van!?

-  Picsába – suttogom, el magam miközben megkocogtatom a jeget a pohárba.

- Egy ilyen elragadó szépségnek nem illik így beszélnie – hallok meg fülem mellõl egy mély basszust, amihez párosult egy kesernyés férfi illat is. Félszegen nézek fel megszólítómra, de csak egy húszas évei közepén járható egész jóképû férfit látok. Pedig eskü duplán dobbant a szívem a veszélyre… na meg a vérszomjra.

- Talán így van – fordulok vissza poharamhoz és próbálok nem tudomást venni arról, hogy lehelletétõl kirázott a hideg.

- Látom kiürült a pohara – céloz a maradék két kortyra. – Meghívhatom még egy italra?

- Köszönöm, de nem – majd felállva otthagyom a magas vékony férfit.  Most komolyan… tényleg ennyire jó nõ lennék?
Kiérve a bárból a hotel hallja felé veszem az irányt, mely ugyanolyan színpompázó és csodás, mint maga az épület.  Szemöldök ráncolva veszem tudomásul, hogy tényleg jól sikerülhetett az álcám, mert a recepciós csávó is megbámulja a seggem. Pedig, hogy nem lehet észrevenni, hogy mindjárt elesek ebbe a magas sarkúba… vagy itt mindenki ferde hajlamú?
Fotocellás nagykapunál szintén bele bámul a képembe mindkét biztonsági õr, de õk már igencsak furcsán.

Kiszúrtak.
Lassan és kecsesen fordulok meg, hogy beleütközhessek egy igencsak férfiasan meleg és puha karokba. Ez az elõbbi férfi! Teljes fehérség takar be, majd egy szúrószagú valami csap meg.

Klorofolm… az van a kendõn. 
Tonna súllyal tõr rám a szédülés, és tized másodpercek alatt már csak éppen, hogy ki tudom venni a fehérséget… átvertek… csapda volt. Gyenge lábaim remegve adják meg magukat, hogy még ráadásba támadómra hulljak.

-         Chrollo – suttogom még ijedten.

Borzalmas fejfájásra nyitom fel szemeim, hogy a fél homályba tudatosuljon, bennem egy ágyra vagyok fektetve. Kezeim teljesen elzsibbadva, vért alig kapva lógnak fejem felett az ágyhoz bilincselve.

-         Mi a… - rángatom meg kicsit, de egybõl feltûnt, hogy nennel van összezárva. Ezt nem fogom egykönnyen szédszedni.

Megszokva a kis sötétséget, feltûnik, hogy valószínûleg a szálloda egyik szobájába vagyok. Legalábbis a luxus kivitel erre hagy következtetni.  Baldachinos ágy, tölgyfa ajtó, bár pult, akár még elképzelhetõ, hogy ez a szálloda lakosztálya.

-         Tetszik – kérdi egy hang ki éppen most lép vissza az erkély ajtóból. Ez õ… nem látom az arcát, de teljesen biztos vagyok benne. Õ, aki lemészárolta a családomat, aki kereskedelembe bocsátotta a halottak szemgolyóit, aki a végsõ célom.

-         Chrollo Lucifer – morgom felé, megrángatva bilincsemet és tudtam, hogy szemeim skarlát vörös szint vették fel. Gyûlölöm…

-         Gyönyörû – mondja izgatottan. – Igen imádom ezeket a szemeket.

-         Szemét – rándulnék fel, de láncaim csörrenek meg csak. Milyen ironikus, hogy most én vagyok bilincs alatt és nem õ. A sors fintora.

-         Hasztalan – mondja, miközben közelebb jön ágyamhoz. – Nennel tudnád feltörni, de szerencsére van egy jó tulajdonsága ennek a kis szerkezetnek. Ha valaki nennel próbálná szétszakítani, aktiválódik és épp, hogy elszívja azt – beletúr fekete parókámba, majd egyetlen mozdulattal dobja arrébb.  – Sokba került ez a kis szerkezet, szóval csak csínján bánj vele.

-         Mit akarsz – térek a lényegre. Õ pedig ledobja magát, mellém az ágyra.

-         Kurapika – chan – kacag fel. – Téged– majd belesimít szõke tincseimbe.

-         Ne szórakozz velem – kiabálom és kitépem magam simogatásából. Õ csak egy elnézõ mosolyt engedett meg magának, de szürke kegyetlen szemei, már rég nem tükrözték a türelmet.

-         Tudod, nagyon bemérgesedtem rád – vezette fel szövegét közbe megcirógatta arcomat. – Két emberem meghalt és még a képességeimet is elvetted egy idõre, bele szaglásztál olyanokba, amikbe nem kellett volna, ráadásul kis haverjaid is ott pattogtak ahol kifejezetten agresszívvá válok.  Szóval sikeresen elérted, hogy felhúzzál.

-         Most én is kezdjem sorolni mért, vagyok rád berágva – szájalok vissza, hogy õ egy pofonnal jutalmazhasson, szám sarja fel is reped.

-         Nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyeneket engedj meg magadnak – megrezzenek mikor könyörtelen szürkeségei arcomhoz nagyon, túlságosan is nagyon közel kerültek.  – Bár meg kell hagyni szexi egy uke vagy – rám hajolva lenyalja felserkenõ vérem számszegletébe.

-         Mi - rántom el a fejem.

-         Pont az esetem – vallja be. Macska mozdulattal dönt a hátamra és kerül fölém combjaim közé. Ez így most pont olyan… Észbe kapva nyújtanám ki térdeimet, de õ megfogva tartja meg ott.

-         Eressz – rázom meg a láncot. Ezzel a csávóval valami nagyon nem stimmel.

-          Igazából a te hibád, hogy idáig fajult – egyetlen mozdulattal tépte le a nõi blézert. -  Nap, mint nap te jártál a fejembe és az, hogy intézhetnélek el, hogy szabadulhatnék meg az átkodtól, és minél többet gondolkodtam rajta annál kevésbé felejtettem el az arcodat. Akartalak. Meg szerezni téged így vagy úgy. Megölni vagy megbaszni mára már egyre megy.

-         Õrült vagy – suttogom elhalkulva, ahogy hideg kezei a mellkasomra ének.

-         Már régóta – vonja meg a vállát. – De most érted rajongok õrülten.

Végül bármi nemû ellenkezést meggátolva hajol le hozzám, hogy forró ajkai az enyémre préselõdjenek. Ízlelgetve fedezi fel ajkaim, miközben erõsen koncentrálok, hogy semmi kép ne tudja ledugni nyelvét a torkomon.
 Megunva egyhangú csókját, fájdalmasan harap bele nyakszirtembe, ha vámpír lenne, már fix véreznék. Saját számra harapva igyekszek semmilyen hangot vagy nyögést kiadni, ennek a fickónak nem adom meg ezt az örömöt. Fõleg, hogy igencsak kezd dudorodni valami a gatyájába. Ezt nem hiszem el!
Végig nyalva mellkasom jut el bimbómig, hogy meg-megkóstolgassa azt is, míg kezével a másikat lassú kínzó körökkel kezdi izgatni.

Ficánkolva próbálok kimenekülni, de Chrollo szenvedélyesen nyom vissza az ágyba egyetlen kis elegáns mozdulattal.

-         Csak, hogy tudd. Utálom az egyoldalú szexet.

Kikerekedetek szemeim. Ez most tényleg azt akarja, hogy viszonozzam az érintéseit?

-         Nincs azaz isten – sziszegem, és megharapom mutató ujját, ami épp ajkaim szélét simogatta.

-         Hisztis fajta vagy mi – majd legnagyobb sajnálatomra veszettül elvigyorodik. – Se baj. Imádom betörni és édes engedelmes mégis szenvedélyes vad szeretõvé kovácsolni az ilyet. Kifejezetten a specialitásom.

-         Engedj – morgom újra.

-         Esélyes Kurapika- chan. De ha ennyire szereted jártatni a szádat inkább, betömöm.

Feltérdelve lehúzza saját sliccét és kibújik gatyáiból. Meg kell hagyni, nincs rossz mérete oda lenn.
Megdöbbenésemre bilincsem felé nyúl, és kicsit ott idõzve hallom, hogy kattan a zárja. Egybõl kapcsolva rúgom le magamról és pattanok ki az ágyból az ajtó felé. Elkapva csuklómat csavarja hátra ezzel meggátolva a menekülésem. Sejthettem volna, hogy nem lesz ilyen könnyû.

Õ teljes nyugalommal és álló hím tagjával ül ki az ágy szélére és teszi terpeszbe lábait, míg engem közéjük ránt.

-         Térdre –közli.

-         Nem – válaszolom ugyanolyan készségesen. Csuklómon ismét csavarva kényszerít lábai közé, majd ujjaimra tévedve azokat kezdi hátra feszegetni.

-         Tedd meg, különben eltöröm õket – nyomaték kedvéért mutató ujjamat igencsak fájdalmas helyzetbe hozta. Francba, tudta, hogy melyikeket kell, hisz ezen vannak a láncaim, ezzel tudok harcolni, ha komolyabban megsérülnének talán sose fognak ugyanúgy mûködni mint elõtte.  Nem áldozhatom be õket, hisz akkor mivel nyírom ki a szemétjét.

-         Egyszer még megbánod – fenyegetem.

Kínzó lassúsággal hajolok felé és próbálom nem arra pontra összpontosítani magam. De ez szinte lehetetlen. Mért velem? Még szerelmes se voltam soha, esélyem nem volt lányokhoz közelebb kerülni. Persze sok fiúval lógok, de még csak eszembe sem jutott ilyesmi…
Mi van ezzel a csávóval?

-         Csináltad már? – kérdi.

-         Persze, hogy nem – egyáltalán hogy kezdjek neki. Meg ezt a méretet egybe?

-         Igen? Akkor elõre szólok, légy óvatos és ne érj hozzá a fogaiddal. Azt rühellem.

Egyetlen kisebb lökése elég volt, hogy számat a farkához dörzsöljem, végül lassan becsúsztassam.
Ez undorító.
Nem nézve fel rá, kezdem nyaldosni tagját… vagy- vagy ezt szívni kell? Normális, hogy hányingerem van?

-         Gyengéden nyalogasd és rendesen szívd az ajkaiddal.

Remegõ kezei belemarkolnak szõke hajamba melyeknek így szálai eltakarhatják végre rákvörös arcomat. Lassan letolva fejem merülök el benne, hogy aztán saját jól esõ tempójába húzhassa fel.  Hol gyorsan, hol elidõzve.
Nem nyöszörgött és nem is sóhajtozott, de a légzés felgyorsult.
Nagyon, nagyon kicsinek érezem magam a lábai között és gyengének. Egyetlen pillanatra nem engedett ujjaim szorításából.  Ez borzalmas… és annyira megalázó.
Nem tudom, mennyi idõ telhet, el mire végre elránt a farkától, hogy egész élvezete rajtam és leginkább arcomon landoljon. A szám teljesen lemerevedett a hányinger pedig szó szerint a küszöbön jönne kifele és baromi undorító íze van ennek is.

-         Mára sajnos ennyi – néz le rám, majd megcsókol, hogy érezze saját ízét. – Nincs több idõm, mert el hisztizted, de még jövök.  Addig is itt maradsz a szobában.

Padlón roskadva dõlök neki az ágynak, ahol még tökéletesen érezni lehet kesernyés illatát és egyéb más undorító szagát. Ez most ugye nem velem történt meg?