Veszett rosszul indul a reggelem, mivel ma Carmine irodájában kell kezdenem, és ez csak egyet jelenthet, egy kiadós veszekedést, legalábbis az én részemrõl biztos. Már a jelenlétével is teljesen felhúz, hátha még beszél is hozzám. Nagyjából 11-re be is érek az irodába, mivel a városban kisebb káosz alakult ki, egy felborult kamion miatt, és elég valószínû, hogy még a késésért is én leszek a hibás, hogy én mennyire utálom Carminét. Mondjuk, ezzel sokan vagyunk így, de nekem konkrét okom van rá, hisz nem csak elszakít tõlem mindenkit, aki fontos számomra, de még szívja is a vérem. Rosszabb, mint egy vámpír, azoktól legalább tudja az ember, hogy mire számíthat, nála viszont nem ilyen egyszerû, mert amit tesz, és amit mond, rendszerint szöges ellentétben állnak egymással. A hatalmas irodaház legteteje a miénk, mert ugye panorámában a legjobb. Csak a lift szokta beadni a kulcsot az én külön szórakoztatásomra, hogy mire felérek a 10. emeletre még idegbajosabb legyek, és meglegyen a reggeli edzésem. Ez ma sincs másként és a lift gombját nyomogatva gondolkodom el, hogy tényleg nem lehetett volna, egy normális iroda házat bérelni?   
- Már megint nem mûködik? – fordulok a recepciós felé, olyan ábrázattal, mint aki mindjárt felnyársalja szemeivel, de recepciós csak vállat von, amire sóhajtok egy hatalmasat és elindulok a lépcsõ felé. Eleinte kettesével veszem a fokokat, de a tüdõm a tüdõm nem bírja a végtelenségig, és néha fújnom kell egyet, és közben folyamatosan szidom magamban az épületet, Carminéval együtt, a rohadt nénikéjét, hogy ez õt nem bosszantja. Nagyjából a 8. emeleten már kezdem úgy érezni, kiköpöm a tüdõm, mikor megcsörren a telefonom. Megállva a falnak támaszkodom, és úgy veszem föl, miközben a hajam kisöpröm az arcomból.
- Mi van?! – szólok bele nem túl kedvesen.
- Hol vagy? – szól bele egy nyugodt, hang. Carmine az és miféle kérdései vannak? Mégis hol a faszban lennék? A recepcióról már biztos felszóltak neki, hogy úton vagyok, minek kérdez nyílván való dolgokat?
- Szerinted? – válaszolok morogva. Szokásomhoz híven most is harapok a leg egyszerûbb kérdésre is, de ez van, már megszokhatták, hogy ilyen vagyok, ugyan is gyerekkorom óta nem sokban változtam. Na jó, ezt talán nem lehet a javamra írni.
- Ez valami találós kérdés? – kérdez vissza, még mindig nagyon higgadtan, amit elképesztõ mód tudok rühellni. Mégis, mi a faszért nem képes, normálisan viselkedni? Vicces, hogy én, aki idegbeteggé válok, a legkisebb zökkenõ miatt, mondom ezt, de tudom, hogy Carmine nem nyugodt, mindössze, annak mutatja magát, aztán hirtelen csap le mikor áldozata a legnagyobb biztonságban érzi magát. Mocskos vipera.
- A lépcsõházban az a tetû lift megint bedöglött… - morgom.
- Tudom, de mozogj, így is késésben vagy… - lerakom a telefont és ismét nekiindulok. A belemet is kihajtaná ez a féreg, ha úgy hozza kedve. Felérve a mi szintünkre a titkárnõje, széles vigyorral fogad.
- Jó reggelt uram… - áll föl, mire intek, hogy üljön vissza.
- Odatalálok, és ha ez magának jó, hát egészségére… - a nõ megszeppen. Persze ismeri a természetem, de mindig meglepi milyen bunkó tudok lenni, ha ballábbal ébredek és nálam ez az alap, szinte mindig mérges vagyok a világra, mégis csodálatra méltón tudom félre tenni természetem, ha üzletelésrõl van szó, vagy egy kisebb hódításról. Berobbanok az irodába, Carmine, pedig az íróasztala mögül néz föl rám komótosan.
- Csakhogy itt vagy…
- Jöttem, ahogy tudtam, mi a fene olyan sürgõs? – nem akarom sokáig bámulni a képét, csak ameddig muszáj, így sürgetve lépek oda hozzá, hogy végre nyögje ki, miért kellett ide jönnöm, mikor ezer más dolgom is lenne. Rágyújtok egy szál cigire és amint a kis íz váltó golyó roppan fogaim közt, Carminét kirázza a hideg.
- Muszáj ilyen vacak cigit szívnod? .. Mindegy, itt van a napi meneted ezeket el kell intézned… - ad át egy papírt, amin jó néhány cím szerepel.
- Mik ezek? – vonom fel szemöldököm és a füstöt a papírra fújom.
- Lakóparkok… - feleli nyugodt hangon.
- Komolyan építkezésekre küldesz ki? És mégis mit csináljak?... Húzzak föl néhány falat? – kérdezem erõteljes gúnnyal a hangomban, a levegõ szinte megfagy és a feszültséget, szó szerint vágni lehet kettõnk közt. Carmine, mégsem mutatja ki, csak rám néz és elvigyorodik.
- Matteo, ne légy ilyen szarkasztikus, nem áll jól neked, inkább maradj meg önmagad kicsinyes hisztiénél. Ha falat akarsz húzni, felõlem megteheted, de elõtte zavard szét feketézõket és mond meg az építési vállalkozónak, hogy ha nem képes bejelenteni az embereit, akkor keresünk helyette mást… Az építkezés a polgármester megbízásából jött létre, nem engedhetjük meg a rossz hírverést, intézkedj… - magyarázza el higgadtan, mire csak mérgesen nézek rá.
- Nem is értem minek kezdtél bele… ez nem kifejezetten a mi profilunk… az enyém meg pláne nem. A kaszinó hajó, a klubok, bankok és még ez is? … Annyi kibaszott munkát sózol a nyakamba, hogy bár Giorgio, már három hete itthon van, mégsem tudok vele találkozni, egy ebéd keretében… – morgom, mint egy sértett óvodás és nagyot szívok cigarettámból.
- Ó igen, én tegnap is vele vacsoráztam… - jegyzi meg vigyorogva, hogy engem tovább hergeljen. Pontosan tudja mit érzek vele kapcsolatban és élvezi, hogy kínozhat.
- Amúgy tudom, hogy ne a mi mûfajunk, de Giorgio javasolta, hogy jó színben tûnjünk föl a közvélemény elõtt, bár én sem értem a koncepciót, de bízom Giorgio megérzéseiben… - Giorgio a másik talány számomra. Imádom õt, azt hiszem életem egyetlen szerelme, de mióta elveszítette szüleit, mintha nem is élne. Mindig is úgy viselkedett, mint egy lovag és tény, hogy megbízható, Carmine nem véletlenül ad a szavára. Kicsit vissza is veszek magamból és elnyomva cigarettám maradékát, vágom zsebre a címeket.
- Még valami?
- Semmi, mehetsz és Matteo… légy diplomatikus… - tér vissza a számítógépéhez és már rám sem néz, nem mintha vágynék a figyelmére, mellesleg én mindig diplomatikus vagyok.
- Én mindig az vagyok… - vágom hozzá és megindulok kifelé. Az ajktóban összefutok egy még talán nálam is feszültebb srácba. A nevét nem tudnám megmondani, de ha jól emlékszem, jó pár évvel ezelõtt, ellopta Carmine féltett kincsét, azóta pedig a markában van. A kölyök azt hiszi, van menekvés, de egy valamit nem is sejt, ha egyszer Carmine markába kerülsz, onnan nincs kiút, csak a halál. Kevesen ismerik Carmine igazi énjét és én ezen, kevés emberek közé tartozom, felvilágosítani, még sem áll szándékomban, idõvel úgy is rájön, magától.
A lépcsõn lefelé, már valamivel könnyedebben mozgok, mintha felszabadítana a tudat, hogy ma már nem kell látnom Carmine képét, viszont a rám szabott feladat kicsit sem tesz boldoggá. Az építkezések a városkülönbözõ pontjain vannak, így szinte az egész napom a kocsi volánja mögött tölthetem. Estére teljesen kifáradok agyilag, de még van egy hely, amit meg kell látogatnom, mielõtt haza indulok. Talán ez lesz napom fénypontja és némi kikapcsolódás keretében, még a dolgom is el tudom intézni.
A klub egy másik városban van, ami egy szálló átalakítva, és amolyan luxus kuplerájként üzemel. A történelmi épület egész pontosan abban a városban van, ahol én lakom Mondelloban. Szeretem ezt a várost, fõleg mivel itt legalább nem futok, folyton Carminében. Igyekeztem olyan várost választani új lakhelynek, ahonnan könnyen be tudok járni Palermoba, de ahová Carmine nem vágyik. Nagyjából 8 után érek a klub elé és kiszállva a kocsimból a tulaj fogad engem.
- Jó estét Matteo, már nagyon vártam… - lép hozzám udvarias mosollyal, amit nagyjából leszarok, de mint azt a diplomata énem megköveteli én is elmosolyodom és kezet fogok vele.
- Igyekeztem, sajnos kicsit elúsztattak a munkákkal… - felelem a legnagyobb tisztelettel a hangomban.
- Értem, azt hiszem elõször kõrbe vezetem, és megmutatom a klub fõ profiljának részleteit. Gondolom, némi kikapcsolódást sem fog visszautasítani, ha nem sértem meg vele…
- Kikapcsolódás? Az nagyon jól fog esni… - bólintok és követem. A klub dolgai nem annyira érdekelnek. Ez egy viszonylag új,. de már bejáratott hely, ami megy a maga útján, csak a könyvelés az ami igazán érdekel, a többi már csak élvezet. A munka végeztével a portára sétálunk, ahol egy dögös srác társalog a recepcióssal. Nagyon szexi, pont az esetem, habár ferdeszemûvel még sosem voltam, azt hiszem számomra ma pont ideális partner lesz.
- Õ kell nekem. – jelentem ki határozottan, ellent mondást nem tûrve. A tulaj kicsit meglepõdik, valami könyvet emlegetett, ahonnan ki lehet választani az ideális partnert, de mégis minek nézegessek képeket, ha itt áll elõttem az ideális arner.
- Önnek aztán jó szeme van a széphez! Hadd mutassam be Naoét, szállodánk legbecsesebb gyöngyszemét. – a neve nem igazán érdekel, de azért megjegyzem, és végigmérem, amit lepattan a pultról. Csodaszép, már a számban érzem az ízét, és alig figyelve a tulajra méregetem.
- Örülök, hogy megismerhetem.. .- néz rám, mintha a nevemet akarná tudni. Micsoda fölösleges formalitások. Minek kell neki anevem, hisz úgy is csak a farkammal fog megismerkedni, mégis szem elõtt tartva a diplomatikus és udvarias énem, bemutatkozom:
- Matteo.- felelem, halovány mosollyal.
- Szívbõl örülök. Az én nevem Naoe.- ezt már hallottam, és még mindig nem érdekel. Meg is fordul a fejemben, hogy ezt közlöm vele, de sokkal jobban leköt csodás teste, és mivel ma kifejezetten sok feszültség gyülemlett föl bennem, rajta fogom levezetni a feszültséget. Ez persze rá nézve nem biztos, hogy a legjobb, de ezzel nem nekem kell foglalkozni. Kezet fogok vele és le sem veszem szemem karcsú törékeny alkatáról.
- Naoe drágám, menj, és készülj fel az úr fogadására. Most. – utasítja a fõnöke, mire meghajol és távozik. Nahát, micsoda tisztelettudó kissrác. Hallottam már, hogy a japánok így köszönnek, de látni még sosem láttam. Tetszik.
- Igenis. Várni fogom, Matteo. – duruzsolja és tekintetével igyekszik még jobban felizgatni, még a nevem is úgy mondja, mintha már basznám. Ej kicsikém, nem kell fárasztanod magad ilyesmivel, már épp eléggé rád vagyok gerjedve, ne fokozd… Vigyorodok el magamban. Végig szemmel követem az útját, csípõjének lágy ringása elveszi a józan eszem. Ért a csábításhoz és mikor az ajtóból visszafordul, még megejt felém egy negédes mosolyt, majd ahogy eltûnik a fõnök felé fordulok.
- Azt hiszem a kis Naoetõl gogom függõvé tenni, hogy kihúzom e az üzletét a csávából… A könyvelése egy trágya, nem tudom ki csinálta eddig, de erõteljesen minuszos, vagyis veszteséges… - A tag azonnal leizzad, de én ezt élvezem. Szeretem sarokba szorítani az embereket.
- Értem… Naoe nem fog csalódást okozni, ezt garantálom…
- Komolyan, garantálja? A fejét is rá merné tenni? – kuncogom.
- Természetesen, eddig még nem volt rá panasz, õ az egyik igazi gyöngyszeme ennek a helynek… Megkérdezhetem, hogy mit tervez, ha belép az üzletembe? – kérdezi udvariasan és kicsit talán félve a válaszomtól.
- Gatyába rázom, és higgye el, elég elfoglalt vagyok ahhoz, hogy megtartsam magát is… - erre némileg megnyugszik, bár nem értem a nyugalmát, mivel még nem döntöttem, ráadásul az én kezem alatt sem egyszerû dolgozni.
- Értem, akkor had mutassam meg Naoe szobáját… - feleli és kezével utat mutat. A szobához érve intek, hogy hagyjon magamra, majd belépek, és megpillantva a kicsikét elmosolyodom.
- Már vártam Önt, Matteo. Fáradjon beljebb. - invitál beljebb, amit nem is kell kétszer mondani. Ahogy lesegíti a felöltõm és végig mér, felvonom szemöldököm és inkább kõrbe nézek. Végül is, ha már átveszem a helyet, csak illene megnéznem. A berendezés furcsa, de tetszik és legalább nem szokványos, ami szintén vonzó lehet egyesek számára.
- Milyen hangulatos szoba. – kijelentésemre felkuncog, és az asztalszerû izéhez ül le. Nem szeretem, ha kinevetnek, a kuncogástól meg egyenesen kivagyok, és jó esetben morgok mint egy idegbajos rendõrkutya, de megvárom mi sül ki belõle.
- Köszönöm. Sokszor elkap a honvágy, ezért igyekeztem egy kicsit otthonosabbá tenni ezt a helyet. – értem, tehát nem minden szoba ilyen, csak amit õ használ. - Foglaljon helyet, kérem. – mutat a földre. Remélem, csak viccnek szánja, de úgy tûnik nem, így törökülésbe leülök. Az öltönyöm össze fog gyûrõdni, kezd idegesíteni ez a hely, legalábbis a szoba. Talán mégsem olyan fasza, mint azt elsõ ránézésre gondoltam. Mosolyára, csak szúrós pillantást vetek rá, hogy végre vegye a lapot, velem nem szórakozhat, de úgy látom, nem érzékeli, hogy a türelmemmel játszik, amibõl nem adott az úr túl sokat.
- Pezsgõt?- kérdezi és kiveszi a pezsgõt a jég közül. Pezsgõ, fasza, ez az egyetlen ital, amit nem bírok, habzóbor vagy pezsgõ, mind, a kettõ nõi pia, ráadásul nálam erõs másnaposságot okosz, szaggató fejfájással.  
- Egy jófajta bornak jobban örültem volna, de ez is megteszi. – felelem, végül is egy pohártól még nem megyek falnak.
- Az ember sokszor nem kaphatja meg, amire vágyik. Ilyen az élet. Úgyhogy most pezsgõvel kell beérnie. – hû micsoda életbölcsesség, remélem nem fogja végig lökni a közhelyeket, mert akkor Carminét is megbaszhatnám.
- Akinek pénze van, mindent megkaphat. – na jó ez nem teljesen igaz, de egy bort minden képen, sõt az ilyen kis ringyókat is mint amilyen õ, még akkor is, ha adja a megkaphatatlant.
- Nos igen... pénz beszél, kutya ugat, nemdebár? – elvigyorodom kijelentésére, de nem találom túl humorosnak, és közben az jár a fejemben, hogy ha nem fogja be és térünk a lényegre, felrobbanok, de azért igyekszem megõrizni a nyugalmam és adni a jópofát.
- Pontosan. És mivel nálam a pénz... – mondom sejtelmesen, mire egy játékos mosolyt kapok tõle. Ez már jobban tetszik.
- Sajnálom, de nem szeretem túlzottan a kutyákat. Én inkább olyan vagyok, mint egy macska. – remek, egy cica? Majd meglátjuk, hogy dorombolsz a karomban. Iszogatom a pezsgõt.
- Tényleg?- kérdezem felvont szemöldökkel.
- Igen... ha valaki jól bánik velem, annak dorombolok... ha viszont valaki olyat tesz, ami nem tetszik, abba kíméletlenül belemélyesztem a karmaimat. – ezen elnevetem magam, harcias és vonzó, talán mégis jól fogok szórakozni.
- Tetszel nekem. – jelentem ki vigyorogva és lerakom a poharat. A beszélgetés jó, de én inkább a többi adottságára lennék kíváncsi.  
- Még jó. Ez a dolgom. Hogy tetszem másoknak. – mosolyog. Van önbizalma az biztos, csak nehogy megégesse magát, mint macska a forró kásával.
- De elég a szócséplésbõl... dugni jöttem, nem beszélgetni. – jelentem ki nemes egyszerûséggel és felállva az ágyhoz sétálok, jelezve, hogy most már tényleg unom a bájcsevejt. Az ingem gombolgatva sürgetõ pillantásokat vetek rá, nem mintha sietnék, de azért jó lenne, ha történne valami érdemleges is.
- Ön egy igazán nyers, türelmetlen alak. - elhúzza a száját, mire felvonom a szemöldököm. Remélem nem romantikára vágyik tõlem, mert rossz ajtón kopogtat. Senkivel sem romantikázom, pláne nem egy ribanccal, ráadásul ahhoz képest, hogy egy kurva, elég sokat megenged magának.
- Bocs szivi. De nem tündérmesében élünk. Én fizetek, te kielégítesz. – dobom le felsõm egy kisebb felvillanyozás keretében. Felsõ testem megvillan, ahogy fölállva hozzám sétál. Látom nem tetszik neki a rendszer, de ez van. Az általában senkinek sem tetszik. Csodásan lágy mozdulatai, hogy elém libeg felizgatnak, és csak hajszálak választanak el, attól, hogy rávessem magam.
- Tudom. De szeretek kellemes illúziókat teremteni. De ha már ilyen kegyetlenül szétpukkasztottad a buborékot... legyen. – illúzió mi? Hát nekem az nem fekszik, a realista rideg világomba, nem férnek bele az effajta lányos képzelgések és, ha véletlenül mégis elfelejteném, hogy hová és kihez tartozom, Carmine úgy is felvilágosít abban a pillanatban. Egy báb, amit kötélen mozgatnak.    
- Mire vársz, csõdör? Dugni jöttél, nem gyönyörködni a kurvákban. – szavaira elvigyorodom, több sem kell, hogy levessem udvarias állarcom. Igen, ez egész pontosan így van, ez csak egy állarc, és a valódi énem, csak most készül felszínre törni. Meghragadom derekát és az ágyra vágyva kerekedek fölé. Mozgásom nem túl gyors, de határozott és ellentmondást nem tûrõen birtokló. Ahogy mellkasomra simít elvigyorodom.
- Csak nem tetszik, cica?-  morgom, vágytól fûtött hangon. Na igen, ez az egyik olyan testrészem, amire nagyon büszke vagyok. Nehéz ilyen izmokat szerezni, rengeteg melóm fekszik benne, mert hát lehet egy tag izmos, de nem mindenkinek húzódnak ilyen csodálatosan az izmai, ehhez némi adottság bejátszik.
- De, ami azt illeti, nagyon is tetszik... - suttogja, halkan. Önelégült vigyorral a képemen hajolnék közel hozzá, hogy ajkait magamévá tegyem, de megállít. Mi a fene? Azt hiszi, hogy õ diktál?
- Bocs, csõdör, de nincs csók. – jelenti ki, mire némileg felháborodom.
- Fizettem a testedért, az enyém vagy az éjszakára!- morranok fel, mérgesen, de õ ismételten kinevet. Nagyon nem szeretem, ha nevetségesnek éreznek, mert kicsit sem vagyok vicces alak.
- Pontosan, a testemért fizettél, nem a szerelmemért. Márpedig én csak olyanokat csókolok, akik iránt érzek is valamit... – remek, most meg keménykedik, és baromságokat beszél. Jó a javára írom, hogy nem ismer, egy kicsit sem. Engem nem lehet csak úgy visszautasítani, következmények nélkül semmi képen. Széttárja lábait, mintha azt várná, hogy csak vágódjak bele és kész. Nem mintha nem tetszene az ötlet, csakhogy most kikapcsolódásra és testi kényeztetésre vágytam, de jogos, nem kaphatok meg mindent, hát legyen. Ezt még nagyon meg fogja bánni.
- Rajta... tégy a magadévá... és ígérem, a legszebb éjszakádnak nézel elébe... – ez a magabiztosság, vajon honnan jön neki? Mindegy, nem is lényeges, ki fog elégíteni és csak ez számít. Ráérek regulázni, ha a hely az enyém lesz.
- Rendben cicus, ahogy óhajtod, csak aztán meg ne bánd… - kuncogom sokat sejtetõsen, mert eddig nem bántam vele ribanc ként, de ha õ ezt akarja ám legyen. Tekintetemben furcsa rémisztõ fény csillan meg, és érezhetõ, hogy túl sok jóra nem számíthat, ha a szimpla baszást választja. Ez egy olyan opció, ami leginkább nekem szokott tetszeni, a partnernek kevésbé. Feltérdelek és közel hajolva föléhez támaszkodom meg a feje mellett.
- A baszáshoz elõbb föl kell izgatnod… szóval, végre használd a pici szád értelmes dologra… ami nem a pofázás… - meglepetten néz rám a hirtelen váltásra, mert nem csak a stílusom változott, de a mozdulataim is. Végül elmosolyodik és engedelmesen cuppan farkamra, amitõl elégedettség tölt el. Halkan felsóhajtok és hajába túrva segítek rá mozgására. Eleinte elég finoman közelítem meg, de nem sokat vacakolok és hamarosan mind két kezemmel hajába markolva tolom farkam egészen torkáig. Bírja a kiképzést, talán hozzá van szokva, még így is, hogy elég szép méretekkel rendelkezem. Majdnem teljes egészében képes befogadni, ami némileg tiszteletre méltó, de jelen pillanatban õ szopja az én farkam, és nem egymásét. Elégedett morgás hagyja el, ajkam, ahogy kõ keményre merevedik hímtagom és mivel csak baszásról van szó, nem finomkodom. Megragadom haját és hanyatt rántva esek nyakának, szép foltot szívva rajta, majd lábai közé vágva magam, tolom fel lábait és belé hatolom.  Vadul döngetni kezdem, mellõzve minden simogatást, leginkább egy vadállathoz tudnám hasonlítani magam, aki a prédát markában tartva, nem enged neki menekülési lehetõséget. Egyik kezemmel karjára simítva passzírozom a párnába, másik kezemmel, pedig fenekébe markolva diktálok egyre hevesebb tempót és finom bõrét sem kímélve, hagyom rajta nyomom.
- Igazad volt… nem kell a csókod… - kuncogom gúnyosan, és némi fájdalmat vélek fölfedezni arcán. Annyira nem élvezi, de mégsem nyivákol, ez megint tiszteletet ébreszt bennem és egyre vonzóbbá teszi számomra.
- Csak csináld… Ahhh… - nyöszörög, kicsit rosszallóan, mire elvigyorodom, és kihúzódva belõle fordítom a hasára és emelem csípõjét kiskutya pózba. Nem sok idõt kap a pihenéshez, mert azonnal belé hatolok és megragadva csípõjét ismét döngetni kezdem, néha megpacskolva feszes, formás fenekét.
- Annyit beszélek… amennyit akarok… - kuncogom. – Mellesleg, rühellem, ha kinevetnek… Ezt jegyezd meg… - egyik újam, farkam mellé csúsztatom, másik kezemmel, pedig farkára simítok, de eszemben sincs izgatni. Erõsen szorítok, rá, na persze nem annyira, hogy kárt tegyek benne, csak, hogy ne élvezzen el, hisz ha nem is élvezi igazán, mégis csak az érzékeny pontjára tapintottam. Mikor már közel érek, a beteljesüléshez elengedem és néhány lökést követõen szinte egyszerre élvezünk el, de jómagam vagyok annyira tapintatos, kihúzódva belõle, hátára élvezzek. Elengedem, és kicsit taszítok rajta, így elõre dõlve az ágyon piheg alattam,.
- Egész jó vagy… - mászom le az ágyról és egy nedves törlõkendõt elõ véve ami az éjjelin van, letörlöm farkam. Kicsit megizzadtam, de hazaviszem a mocskot ami rám tapadt, most nincs kedvem itt fürdeni. Fáradtan, pihegve néz rám, miközben felül az ágyon.
- Te meg, csak hogy tudd, most másztál belém, elõször és utoljára… - suttogja elég morgósan. Jót mosolygok naivitásán, és tovább öltözöm.
- Ki mondta, hogy újra akarlak majd… - gombolom be ingem és elõvadászva egy szál cigit roppantom szét a kis ízfokozót, hogy rágyújtsak. Értetlenül néz rám, mert amit mondok, nem épp azt sugallja, hogy nem fogunk többé találkozni. Vállamra akasztom zakóm és intek neki egy pápát.
- Szép álmokat kiscica… - lépek ki az ajtón, magára hagyva és kisétálva a halba, ahol a tulaj izgatottan várja válaszom.
- Elégedett volt a kiszolgálással? – kérdezi türelmetlenül. Kifújom a füstöt és felvonom szemöldököm.
- Fogjuk rá… Átveszem a hely irányítását, de alapos átalakítást fogok végre hajtani… Maga továbbra is vezethet, de minden döntés az én kezem alatt fog véghez menni… A szerzõdést holnap átfaxolom, és nemsokára jövök a munkásokkal, hogy szétbombázzuk ezt az ódon épületet.
- Mit fog átalakítani? Ez egy történelmi épület a polgármester… - magyarázna, de tekintetem beléfagyasztja a szót.
- Az legyen az én dolgom… Maga csak maradjon kussban, ne említse senkinek, hogy tulajdonosváltás lesz, még az édes kis Naoenak sem… Vagyis pláne neki ne… Komoly nevelésre szorul, amit úgy tûnik ön elmulasztott, de majd én pótolom ezt a hiányosságot is… Jó éjt… - intek és kivonulok az épületbõl, beszállva a kocsimba, pedig haza hajtok, hogy egy alapos fürdõ után eltegyem magam másnapra.

***
Másnap mindent elintézek és a rákövetkezõ pár hétben a részleteket dolgozom ki, néhány komoly építkezési vállalkozóval, a polgármesterrel és egy jó tervezõvel, aki az egész épületet újjá fogja varázsolni. Igazán klassz tervekkel áll elõ, amik modern mivoltában õrzik meg azokat az emlékmûveket, amiket semmi képen nem lehet eltüntetni. Nekem tetszenek az új tervek, habár jó nagy beruházás ez még számomra is, viszont mindig is volt szimatom a jó üzlethez, ez apámtól maradt rám, legalább valamit örököltem tõle is, így biztos vagyok benne, hogy a hely visszahozza a belefektetett pénzt, idõt és energiát. Mikor minden helyére kerül, felhívom a régi tulajt és megbeszélem vele, hogy másnap zárja be a szállót, de még mindig ne szóljon semmit. Másnap oda is megyek, miután közlöm Catrminével, hogy oldja meg pár hétig a dolgait ahogy tudja. Nem nagyon tetszik neki, de belemegy, nem zavarja, ha külön utakon is járok. Az egyetlen problémája, hogy neki így most több munkája lesz.
-Jó reggelt uram, mindent úgy tettem, ahogy kérte…  fogad széles vigyorral a régi tulaj. Rühellem a vigyorgó japó pofáját, még a nevét sem tudtam rendesen megjegyezni, valami Tako, vagy Tanako? Ja nem, Tanaka… Próbálom meg rögzíteni, mikor a szépséges kis cicus megjelenik értetlen ábrázattal és a bezárásról kezdi faggatni. Rám nem is néz, tüntetõleg, hogy semmibe vesz. Elmosolyodom és megragadom karját.
- Tanaka, maga foglalkozzon a munkásokkal, majd én felvilágosítóm a kis vadmacskát… - sétálok a szobájához, karöltve a kicsikével.
- Mit tervezel, mi folyik itt? – kérdezget türelmetlenül.
- Nocsak? Kicsit tiszteletlennek érzem ezt a hangnemet… - tolom neki a szobája elõtti falnak és megtámasztva kezem feje mellett nézek szemébe, amik úgy villognak, hogy ha nem tudnám, hogy nem fog ártani nekem, még azt hinném, meg akar ölni.
- Ez az egész kóceráj az enyém… A régi tulaj, csak van, de minek, azt még nem tudom… Viszont az épületet felújítom az én stílusomban, egyedül a te szobádhoz nem nyúlnak, nehogy idegennek érezd a környezetet… A tulajdonosnak annyi adósága halmozódott föl, hogy mindent el kellett adni, hogy ne öljék meg… még téged is. – már épp visszavágna, mikor a szájára rakom a kezem, hogy ne beszéljen.
- Igen tudom, én senkinek sem vagyok a tulajdona blabla… Ezt ismerem, csakhogy ezt megcáfolom, mert ez nem japán, és persze van választási lehetõséged bõven… - kezdem magyarázni.
- Elõször is, ami szerintem a legjobb, legalábbis az egészségi állapotodat tekintve. Maradsz és az átalakítások alatt hozzám költözöl, egy kis pihi mindenkinek jót tesz néha. A munka végeztével pedig maradsz elsõ számú ribanc és megpróbálsz az én szabályaim szerint létezni… A másik, hogy mint az itt dolgozó legtöbb ribancot, eladom más klubok számára, na nem ilyen nívósaknak… A harmadik a leg bizarabb, de így hoznál számomra a legkevesebb hasznot… Sose lehet tudni mennyire akarsz kicseszni velem… - kuncogom gúnyosan.
- Hallottál már a szerb szervkereskedelemrõl?... Nos azért nem adnának keveset az egészséges szerveidért… - elengedem és megigazítom öltönyöm. Látszik, hogy nem viccelek, és szem rebbenés nélkül adnám õt a szervkereskedõk kezére, még csak lelkiismeret furdalásom sem lenne.
- És most lehet válogatni... Ne is keresd a kiskapukat, nálam nincs rész a falon...