- Gilbert… Gilbert Delourous –suttogom rekedten magam elé, miután kikapcsoltam az ébresztõt és magam mellé ejtettem az ágyra. Felidézve az álmot pislogok a plafonra és boncolgatom azt a megfejthetetlen érzést, amit bennem hagyott.

Álom volt, s mégis annyira valóságos. Szinte érzem a jelmez szatén anyagát az ujjbegyeimen, s vállamon Gilbert kezének szorítását. Azt mondják, hogy csak olyanokkal álmodunk, akiket ismerünk, akiket már láttunk életünkben, hogy az álom nem más, mint az agy munkája, mikor az emlékeinket teszi helyre. Kell, nem kell alapon. Ha legalább az arcát láttam volna! Akkor meg tudnám mondani, hogy ismerem-e.

Nonszensz. Az. Az egész.

Annyi emberrel találkozom minden nap a campuson, a buszmegállóban, az utcákon, a munkahelyen, annyi ember arcát látom a tévében és a szórakozóhelyeken. Mégha valamelyik arcát észrevétlenül meg is jegyeztem, biztos vagyok benne, hogy a nevét sosem tudtam meg. Nincs is Gilbert nevû ismerõsöm.

Lehunyom a szemem és magam elé képzelem az álombéli lényt, akit a karjaimban tartottam. Hiába tudom, hogy álom, mégis meg akarom ismerni, és ez az, ami olyan értelmetlenné teszi az egészet. Soha nem fogok visszakerülni hozzá, és magam sem tudnám megmondani, hogy miért szeretném újra látni. Volt valami a tekintetében, valami, amit ismerek, ami megfogott, ami miatt nem akarom, hogy soha többé ne álmodjak vele. Talán, õ benne bízhatnék, talán õ meg tudna érteni, talán…

Elkeseredetten felnevetek a gondolatra. Persze, a Földön egyetlen emberben lennék képes jelen pillanatban bízni, és õ sem létezik, csupán egy kóbor agyszülemény, aminek még neve is van. Nevetséges.  

Felkelek és megrázom a fejem, próbálom kirázni belõle az álmot, hagyjon békén, különben használhatatlan leszek egész nap, de nem sikerül. Folyton-folyvást a gondolataim között terem a bál, a két furcsa alak a csonttal és Gil. Nem tudom melyik gondolatkörnél kezdtem el a becenevén szólítani magamban és nem bánom. Rég volt, hogy ennyire érdekelt valaki és olyan meghökkentõ, hogy mennyire el tud tompulni a világ szürkesége és zsivaja, mikor önmagunkat is csupán egy árnynak érezzük a sok közül. A samponnal fürödtem és a tusfürdõvel mostam hajat, rossz buszra szálltam, órán a tanár szavait nem hallottam mivel végig csupán egyetlen egy dolog járt a fejemben, mégpedig õ. Milyen lehet az arca, miért ragadt ott, mitõl olyan a tekintete és miért úgy vágatta a haját, ahogyan.  

Próbálom elképzelni a maszk alatt megbúvó bõrt, orrot, ajkakat és állat. Néhol kis fitos orrot kap, ami kissé gúnyos, pimasz külsõt kölcsönöz az arcának, néhol krumpliorrot, de az annyira nem illik törékeny külsejéhez, ahogyan a karvaly orr sem. Így játszok egész nap, míg haza nem érek és csak örülni tudok, hogy mára nincs mûszakom. Rossz helyre vinném ki vagy rosszul venném fel a rendelést, talán a tálcát is elejteném és véletlenül talán még a bunkóbb énem is elõkerülne, az pedig nem lenne jó. Még akkor is rajta gondolkodom, amikor magamra húzom a takarót és lekapcsolom a villanyt. Mennyi az esélye, hogy újra szerepeljen az álmomban? Ugyanannyi, mint annak, hogy emlékezni fogok az álmomra vagy újra ugyanazt a bált álmodom. Jobb nem reménykedni, akkor nem csalódok akkorát.

Puha, fekete ülésen találom magam, nem sokkal elõttem is ugyanolyan bársony huzatos ülés, a tetõ enyhén hajlott, kupolás, az ajtók kerete lila, az ablak egyszerû, kerek és az azon túli táj nem létezõ. Sûrû köddel borított akármi. Éppen csak megfogan bennem a gondolat, hogy kiszálljak, mikor a hintó meglódul és elindul, de nem olyan egyszerûen és átlagosan, ahogyan azt a hétköznapi hintók szokták. Figyelmeztetés nélkül forogni kezd, mintha most szökött volna meg egy vurstliból és nem ismer kegyelmet.  Egyre gyorsabban pörög, éppen meg tudok fogódzkodni az ülés szélében és kicsi függönyben, amit mintha egy régi, nagyobb ablakhoz választottak volna ki annak idején. Mikor hirtelen megállunk majdnem a szemben levõ ülésre zakózok, de végül csak a kettõ közé csúszok. Az egyik ajtó kinyílik, de nem igazán fogom fel mit látok. Az egész világ táncol velem, fejem az ülésnek döntöm és behunyom a szemem, hátha jobb lesz.

Lassú léptek zaja üti meg a fülem, mire résnyire nyitom a szemem, hátha így és pár pillanat pihenõ után nem forog velem úgy a világ. Jobb, mint volt, de nem tudom belõni az alakot, mivel folyamatosan körbe-körbe lebeg a kép az orrom elõtt. Pedig olyan ismerõs a vékony alakja és a mozgása. Nem szól hozzám, észre sem vesz, leül, és az ajtó becsapódik, majd újra kezdõdik a ringlispil. Megfogódzkodok a két ülés között, becsukom a szemem és összeszorítom az álkapcsom, hátha így nem dobom ki a taccsot. Amikor halk puffanást hallok magam mellõl újra kinyitom a szemem. Egy srác fekszik az ülésen összeszorított szemekkel, úgy tûnik õ sokkal rosszabbul viseli az utazás ezen módját, mint én. Nem ismerem, különben sem tudom rendesen megnézni, haja félig eltakarja az arcát… és a gondolataim padlóig nyomják a féket. A haja, egyik oldalon hosszú, másik oldalon lenyírt. Gil…

- Gilbert? – kérdezem bizonytalanul. Nem tudom elhinni, hogy újra vele álmodok. Nem merek biztos lenni ebben, ha kinyitná a szemeit, ha emlékezne a nevemre, akkor teljes bizonyossággal mondhatnám, hogy õ az. De mégis milyen álomkép az, amelyik emlékszik a nevemre?  – Gilbert! – szólítom hangosabban, kicsit erõszakosabban is, hátha magamra tudom vonni a figyelmét, hátha tényleg õ az és emlékszik. Kinyitja az egyik szemét és minden kétségem elszáll. Õ az, tényleg õ az.

- Reino… - leheli elhalóan – Hát sikerült visszajönnöd? – kérdi, majd visszacsukja a szemét és tovább szenved az õrült, pörgõ iramtól és nem erõltetem tovább a beszédet. Már az is elég, hogy tudom, álmodhatok vele újra, hogy tudja ki vagyok. Akár egész álmom alatt foroghatunk mérgezett egérként, nem érdekelne.

Újra megállunk és mindketten szédülve felkelünk. Gilbert szinte alig bír megállni a lábán, nagyon kóvályoghat a feje jobban, mint az enyém. A hintónak támaszkodva nyújtom a kezem, hogy segítsek neki kiszállni, nehogy leessen

- Köszönöm – mondja, mikor földet ér mellettem. Vetek egy pillantást a hintóra, mielõtt jobban szemügyre venném Gilbert sápadt arcát. Olyan ez a jármû, mintha valami rémmesébõl szalkajtották volna. Tekintetem visszasiklik Gil arcára, ami tökéletesen illik hozzá. Végül körbenézek, hol kötöttünk ki, de csak az erdõt látom, semmi mást.

- Szívesen. Te tudod, hol vagyunk? – kérdi, mire megrázza a fejét. Akkor hát, ott vagyunk, ahol a part szakad. Nem túl bizalomgerjesztõ erdõ, nem túl szimpatikus, lovak nélküli hintó, de eddig még mindig jobb a fák között, mint a bársonyülésen.

- Szerintem a te álmodban vagyunk. – ejti ki lassan a szavakat és újból  a minket körülvevõ fákat pásztázom. Ha igaza van, akkor az nem kecsegtet túl sok jóval. – Már rég nem változtak az én álmaimban szereplõ helyszínek, most viszont egy teljesen új helyen vagyok, ami csak azt jelentheti, hogy a hintóval az én álmomból a te álmodba csöppentünk, hangozzék ez akármilyen furcsán – Magyarázza, amitõl nem leszek boldogabb. Idegesen pásztázom a fák között megbúvó sötétséget, de semmi mozgás, semmi nesz.

-Akkor nem maradhatunk itt. – Figyelmeztetem és ellépek tõle, hogy még jobban körülnézzek. Felnézek az égre, a felhõk sûrûn üldögélnek a boltozaton, de a hó nem esik. Még van idõnk, addig nem jönnek, majd ha lehullanak a pelyhel.

- Miért? Mi történne, ha itt maradnánk? – kérdezi és hátrapillantok. Sápadt arcán kíváncsiság, haját borzolja a szél, szemeinek feketesége a körülöttünk levõ sötétséggel vetekszik, mégis szívesebben vesznék el az övében.

- Feltûnne két alak, arc nélkül és manipulálna, azt hiszem. Úgy emlékszem, a múltkor így volt, amikor ezzel a hellyel álmodtam, de hogy utána mi történne, nem tudom, mert mindig felébredtem. Illetve – teszem hozzá halványan elmosolyodva – a múltkor jött egy kopottas hintó, amely bálba vitt egyenesen hozzád.

- Még szerencse – viszonozza a mosolyom, majd õ is kémlelni kezdi a rengeteget – Nem tudom jönni fognak vagy sem, de nem maradhatunk végig itt. Ha már idekerültünk, fedezzük fel a helyet, hacsak nem tudod, hogyan lehet kikerülni a két arctalant. – tér vissza hozzám a két fekete szempár, de csak némán a fejem ingatom. Én lennék a legboldogabb, ha ki tudnám õket kerülni. –Akkor amondó vagyok, hogy menjünk arra – mutat a fák közé, ahol egy apró, keskeny ösvény húzódik az avarban.

- Rendben, akkor induljunk – lépdelek az ösvény felé, felzárkózik mellém és így folytatjuk az utunkat csendben.

Annyi mindent kérdeznék tõle. Hogyhogy újra itt van? Õ is akart velem találkozni? Miért tud ennyi mindent az álmokról, hogy az övé meg az enyém, egyáltalán hogy lehetett összemosni a kettõt? Ki küldte azt a hintót és miért? Ha mindketten álmodunk, ha õ nem az én képzeletem szüleménye, akkor… õ is felkel valahol minden reggel, hogy iskolába, munkába induljon, élje az életét? Milyen élete lehet annak, aki az egyik álmát maszkos bálban tölti. Az enyémet el sem kell képzelni. Sötét, tele fával, igaz, de télvíz idején, lombok, bogarak és mindenféle illat, élet nélkül. Senki sem jönne egy ilyen erdõbe, amit nem is bánok, szeretem a hosszú teleket.

-Szerinted hova fogunk érni? – kérdezi bizonytalanul, amikor már egy ideje sétálunk, de csak a vállam vonom.

- Fogalmam sincs. Sosem jutottam még ilyen messzire. – Nem is igazán akartam és nem is tudtam, de ezt már nem teszem hozzá. – Gõzöd sincs, hogy mit keresünk egymás álmaiban, ugye? – Most rajta van a fejrázás sora. – Minden csupa talány.

- Igen. De én örülök, hogy végre találkozhatok és beszélhetek valakivel. – Teszi hozzá szomorkásan és ettõl az egy mondattól olyan magányosnak tûnik. Én sem szoktam a környezetemmel sokat kommunikálni, de nem élem meg tragédiaként, sõt még redukálni is szeretném az értelmetlen párbeszédeket. Rákérdeznék, hogy nincs senkije, akivel beszélhetne, szülõ, barát, testvér? De ha így van, nem akarom még jobban elkeseríteni azzal, hogy kimondatom vele, meg hát… A tegnapi álmunkban, illetve az övében, találkoztunk elõször. Ilyen rövid ismeretség után feltehetek ilyen tolakodó kérdést? Nem hiszem.

- Hát… most annyit beszélhetünk, amennyit csak akarunk. – szorítok a vállára, szívesen magamhoz ölelném vagy átkarolnám, de valami szemet szúr a fák között. – Nézd, mi az ott – mutatok oldalra.

- Talán egy ház? Lehet valami vadásztanya – hunyorog, amerre mutatok, majd egy szó nélkül elindulunk arra. Nagyon remélem, hogy nem az arctalanok lakhelyére, búvóhelyére, akármicsodájára értünk. Talán menedékre lelhetünk.

Elõre megyek, ha a két alak ott van, akkor õ még el tud futni. Hiszen ez az én álmom, elég nekem szenvednem vele. Talán sikerülne gyorsan felébrednie, talán nem, nem tudom, de adok neki egy esélyt, ha rosszra fordulnának a dolgok. Egy tetõ emelkedik ki a lombok felé, lépcsõ húzódik meg egy bokor mögött, az ablakokban nem pislákol a fény és az egész ház végtelenül elhagyatottnak tûnik. Nem látok veszélyt, holott nem tûnik túl barátságos háznak vagy csak ez a nehéz csend tesz mindent ilyen feszültté.

- Szerinted kiáltsunk? Hátha lakik itt valaki. – Fordulok hátra Gilberthez, nem akarok birtokháborításért ülni.  

- Felesleges, mégis ki lenne itt rajtunk kívül? Ez a mi álmunk. – Húzódik közelebb, hogy jobban ráláthasson a házra. Teljesen elfelejtettem, hogy egy álomban vagyunk, minden olyan valósnak tûnik. Gilbert lehelete csiklandozza a tarkóm, kérem szépen, hát lehet így bármi is álom?

- Ha én bejutottam az álmodba, más is bejuthat a miénkbe – vonom meg a vállam – de én sem hiszem, hogy lenne itt valaki rajtunk kívül.

- Nos, akkor bemegyünk? – Pillant most õ az égre, ahonnan nagy pelyhekben kezd szálingózni a hó és feltámad a szél. Akár álom, akár nem, nem lenne tanácsos kint maradni, már csak a két arcnélküli idegen miatt sem.

Legyõzöm a késztetést, hogy kopogjak. Azt ismételgetem magamban, hogy ez csak egy álom, csak egy álom, amibe véletlenül hozott minket egy hintó. Lehet csak a szerencsénken múlott, hogy itt kötöttünk ki, bár magam sem hiszem. Az ajtó minden ellenállás nélkül kinyílik, nyikorgása túl hangosnak tûnik ebben a végtelen csendben, szinte bántja a fület.

-Úgy néz ki nincs itt senki – állapítom meg egy alaposabb körbenézés után, mire Gilbert is beljebb lépked.

- Nem bízol túlságosan az álmaidban. Mindig ilyen sötétek? – Emeli rám éjfekete pillantását, szinte belém lát a szemeivel, legalábbis úgy érzem. – Amúgy egész kedves házikó, így belülrõl. – néz körbe õ is, a faburkolattal borított falakon, a furcsa faragásokon, a kacskaringós lépcsõn, a sötétbe veszõ folyosókon és a néhol elszórt kedves tárgyakon. – Már csak egy kis fény kéne.

- Megoldjuk – veszek észre a sarokban egy apró, modern kályhát. Talán még emlékszem, hogyan kell betüzelni. Ameddig a fûtéssel bíbelõdök, addig Gilbert felfedezi a terepet, körbenéz, álldogál egy polc elõtt. Olyan furcsa… Egész nap erre vágytam, most hogy újra itt van, egy kérdésem sem tudom feltenni.

- Biztos nem jártál még erre? – Kérdi, mikor fellobbannak az elsõ lángok és bevilágítják a helyiséget. Becsukom a kis ablakot, majd felkelek és odamegyek mellé. A párkányra mutat, ahol különbözõ fényképek sorakoznak. Néhány családi kép abból az idõbõl, amikor még minden rendben volt, egy apámmal, miután minden romba dõlt, néhány már eltûnt haverokkal, amikor azt hittem érdekel még egy boldog jövõ, és egy a volt barátommal ölelkezve és boldogan. Egyik képre sem emlékszem, hogy elkészültek volna.

- Sosem voltam még itt – maradok érdektelen, habár nem tudom levenni a pillantásom két képrõl. Soha életemben nem láttam õket, de már most utálom mindkettõt. Felesleges dolgokra emlékeztetnek. – Bár ismerõs a hely, de ki tudja? Ez csak egy álom.

- Ahhoz képest, hogy csak egy álom, egész hideg van – fordul meg és telepedik a tûz elõtti kanapéra. Még egy utolsó pillantást vetek a képekre, kettõt le is fordítok, hogy ne lássam õket többé. Céltudatosan indulok meg az egyik szekrény fele, nyitom ki és veszek ki belõle egy vastag, puha plédet. Nem tudom, honnét tudtam, hogy itt van.

- Nincs több – nyitom ki a többi ajtót is, majd Gilberthez megyek a pléddel, ami szétnyitva hatalmasnak tûnik – De úgy néz ki elég lesz kettõnknek. Ha nincs ellenedre.

- Nincs – rázza int nemet szép arcával, tekintetébe különös, arany fényt vetnek a lángok, titkokat és tudást szõnek a sötét íriszekbe, a varázslat apró szikráit. Minél tovább nézek a szemeibe, minél tovább gondolkodom rajta, annál kevésbé tudom hinni, hogy a képzeletemen kívül máshol is létezik, s ha ez valóban így van… sosem akarok felébredni. 

„Olyan szövetbõl vagyunk, mint álmaink, s kis életünk álomba van kerítve.”
/William Shakespeare – A vihar/

Még fél óra van hátra a munkaidõmbõl, de úgy néz ki, hogy megint tovább maradok, mint kéne, mert egy háromgyerekes család most készül egy üres asztalnál helyet foglalni. Simán megtehetném, hogy a szerzõdésemre hivatkozva egyszerûen fogom magam és kisétálok az ajtón, mint valamilyen vérig sértett primadonna, aki a premier után nem kapott tapsot. De ez sajnos nem ilyen egyszerû. Ha megteszem, akkor kirúgnak, és szükségem van az állásra.
Megvárom ameddig a szülõk helyet foglalnak és a gyerekeket is sikerül leültetniük, majd odamegyek hozzájuk az étlapokkal, odaadom nekik, elmondom a napi ajánlást és visszamegyek a helyemre, ma már vagy századszorra és bele sem akarok gondolni, hogy az elmúlt másfél évben hányszor zajlott le ugyanaz a jelenet. Tisztára, mint valami abszurd dráma, ahol én vagyok a legabszurdabb fõszereplõ. Tehetnék bármit, de nem tudok, várok, hihetetlenül sokat a semmire és közben olyan banális dolgokról kell nyelvemet leharapva beszélnem másokkal, mint például mit egyen a kedves vendég a mai idõjárás függvényében… Hiszen… túl melegben nem jó dolog nehéz ételt enni. Sokszor szívesen lelõném magam olyan emberek járnak ide.

Miután vagy fél órát töltött a kicsi család a morzsányi türelmem felõrlésével visszahívnak az asztalhoz és nagy boldogan leadják a rendelést. Miközben várakoznak az ételre, addig vidáman eltraccsolnak, mintha az idõ nem is létezne számukra, nevetgélnek, viccelõdnek, mintha tényleg boldogok lennének, lassan már észre sem veszik magukat. Sosem értettem, hogy mit élveznek egyesek az ilyen estékben. Jó, igaz, nem kell otthon fõzni, mosogatni, de egy étteremmel ennél sokkal több probléma van. Mit húzzak fel, mit ne, mit egyek, mennyibe kerül, mit igyak, hogy viselkedjek, mikor hozzák már a kaját? Mintha csak egy perc alatt lehetne valamit varázsolni… ha valami fagyasztott szart akarnak enni, akkor menjenek a legközelebbi szupermarketbe, ne étterembe. Lefogadom, hogy õk is éppen ilyenek.

Az italokat lassan kiviszem, nehogy az legyen a bajuk, hogy nem dolgozom, amikor nem kellene, majd olyan negyven perc múlva a vacsorát is tálalom. Elképesztõen lassan esznek, szépen elnyámmogva minden egyes falaton, ráadásul könyökölnek az asztalnál, teli szájjal beszélnek és csámcsognak. Igen… hiába a fényes külsõ, az elegancia, a márkás karóra, ha viselkedni nem tudnak és szerencsétlen gyerekek is ezt a mintát fogják követni. Különben is, minek nekik gyerek? Teljesen fölösleges, ha azt hiszik, hogy pénzzel mindent megadhatnak nekik. Látszik, hogy egyik se hallgat se az anyjára, se az apjára és ráadásul innen hallom, ahogy az egyik egy új méregdrága játékért hisztizik, mert elunta az alig egy hete kapott kutyát… Olyan szívesen beraknám õket egy évre egy isten háta mögötti kis faluba, ahol az áram is csodaszámba megy…

Még egy értelem nélkül elötlött óra után, amiért persze túlórát nem fizetnek, végre készülõdnek menni. A családapa nagy pöffeszkedve felemeli bal kezét és csettint, míg a jobbal nadrágja övét csatolja ki, hogy hájas hordó hasa kedvére remeghessen a mozdulatokba. Nem mozdulok. A túlméretezett disznó még egyszer csettint, de csak felszegett fejjel állok, mint a palota elõtti õrök. Még pislogni sem pislogok, már majdhogynem szemmel verem õket. A férfi dühösen összesúg halvány rózsaszínbe öltözött, kicsit sem szimpatikus, mangalica feleségével, aki a súgás befejeztével ugyanolyan sértõdött képet vág, még inkább elcsúfítva amúgy sem kellemes vonásait. A gyerekek csendesen követik az eseményeket.

-Ez már mindennek a teteje! A fülén ül vagy mi a rossebb? – áll fel nagy nehezen a túlhízott férj, amit az új Armani öltöny nem visel túl jól, hiszen így is egy számmal kisebbet vett belõle, hogy hiúságát legyezgesse.

- Nem vagyok a kutyája, hogy csak úgy csettintgessen. – válaszolom hûvösen, egy arcizmom sem rendül bele a válaszba, de a férfi elképed, felesége felháborodik. Egy nincstelen kis senki, egy alkalmazott ellenmert mondani nekik, lefogadom, hogy ilyen eddig nem sûrûn fordult elõ a kis életükben. Hát igen… tudom én, hogy a lehetetlenekre is képes vagyok. A férfi felém gurul, mert hogy rendesen járni már rég nem tud, hogy talán az undorító testi közelségével emelje tekintélyét vagy megfélemlítsen.  Rossz taktika egy olyantól, akit annyi tiszteletre sem méltatok, mint a férgeket.

- Hogy mondta? – tátogja húsos szájával, mire leheletnyit feljebb gördül baloldalt a szám sarka. Hallott szövegértés nulla, nagyszerû, legalább szórakozhatok.

- Azt, hogy nekem nem lehet csettintgetni. – tagolom szépen, lassan, gyönyörûen artikulálva minden egyes szótagot, hogy õ is megértse, de még csak meg sem köszöni a különórát. Ordítozni kezd és a hûvös mosolygásom nem segít, sõt csak ront a helyzeten. Végül a fõnököm lép be a színbe, mint felsõbbrendû hatalom felettem és vet véget a kis nézeteltérésnek azzal, hogy õ lerendezi a számlát, én menjek haza és holnap nagy valószínûséggel vagy kirúg, vagy csak egy fejmosást kapok. Pedig hát én… az illendõség határain belül maradtam.

Még épp elérem az utolsó buszt, ezért viszonylag korán érek haza, már ha több mint egy órás csúszást lehet koránnak nevezni. Bár nem értem miért vagyok úgy oda, hiszen nincsen semmi dolgom… De nem is ez a lényeg! De mindegy, ezt most hagyjuk mára…
Beállok a zuhany alá és hagyom, hogy a forró víz végig csorogjon egész testemen és próbálom számûzni a gondolataim, valahova tudatom legmélyére, hogy nyugodt szívvel elbarangolhassak a saját kis világomba, az én saját kis utópiámba. Mennyivel kellemesebb lenne, ha a saját képzeletem szüleményében élhetnék, de sajna a valóság sokkal kegyetlenebb annál, minthogy ezt bárkinek is hagyja. Talán az õrültek az egyetlen kegyeltek…

Ilyen és hasonló elmefuttatásokkal zuhanok be az ágyba, fáradtan nyújtózom egyet az egyelõre még hideg takaró alatt és közben mintha érezném, hogy ágyamból karok nyúlnak körém, fonnak át és húznak lefele. Szinte azonnal elalszom.

**********

Havas tájon járok, a hó szédítõen kavarog a fekete, mégis néhol tört fehéren gomolygó égbõl. Éjszaka van, mégis látok, pedig semmilyen világító eszköz nincs a közelben. Olyan ismerõs ez a hely… mintha már jártam volna itt, valamikor régen, nagyon régen…
Hirtelen lenézek, magam sem tudom miért és lábnyomokon akad meg a tekintetem. Egy férfi lábnyoma a szûz hóban és egy sokkal kisebb méretû emberé, egy gyereké. Elnézek a nyomok irányába, a tömény fekete erdõ felé. Még a havazás fehér, szüntelen kavargó falán keresztül is látom a sziluettjüket. Utánuk megyek, de csak lassan tudok haladni. Fogalmam sincs miért, de a szívem a fülemben dobog. Semmit sem tudok, csak érzem, hogy nem szabad hagynom, meg kell akadályoznom, hogy a fiú azzal a férfival menjen. Már félúton járok a térdig érõ hóban, már hallom a hangjukat. Valami artikulálatlan szomorkás hang, nem a fiúhoz beszél, önmagát nyugtatja, bár ezt sem tudom, honnan veszem, nem értem a szavakat, csak hallom, hogy folyton folyvást beszél. Egy vékony, gyenge hang „Apa” kezdetû mondata beleveszik az éjbe és magam mögül, mintha egy nõi hang kétségbeesett kiáltását sodorná hozzám a szél. A két alak elérte az erdõ szélét. Elkezdek rohanni és mikor kiáltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon és mégis megfordul a két alak, utoljára visszanézve az eddig megtett útra. A szívem kihagy egy ütemet, mozdulni sem bírok. Engem néznek, vagy csak szeretnének. Nincs arcuk. Mégis… mégis tudom… sejtem, érzem azt a bizonyosságot, miszerint ismerem õket. Ezt az egészet én már láttam… Vagy… átéltem volna?
A gyerek kinyújtja a karját és felém int, hogy menjek. Hirtelen megmagyarázhatatlan félelem vesz erõt rajtam. Teszek egy tétova, bizonytalan lépést felé. Nem akarok menni, de a testem, mintha magától mozdulna. Mintha a két alak kárörvendõn mosolyogna gyengeségemen… Álmodtam én ezt már…

Mielõtt azonban még egy lépéssel koronázhatnám a két alak akaratát, a semmibõl hirtelen elém vág egy fekete, kopottas hintó, elzárva és eltakarva az utat. Egy cingár gyerek ugrik le a bakról és kinyitja az ajtót. Mint fuldokló kapaszkodik az utolsó szalmaszálba, úgy ülök be az idegen, szintén baljóslatú hintóba. Ahogy becsukódik az ajtó már meg is lódulunk. Kíváncsiságom azonban nem hagy nyugodni. Az ablakon kitekintve még egy utolsó pillantást vetek a két árnyszerû lényre. Alig pár másodperc alatt az egész kép megváltozott. A férfi õrült módjára kapaszkodik a gyerekbe, míg az már retteg, remeg és az erdõbõl kinyúlt sötétség húzza be õket egyre beljebb és beljebb.

Rémülten huppanok le a jobb napokat is látott bársonyülésre, míg azzal nyugtatom magam, hogy ez csak egy rossz álom és amúgy sem tudtam volna segíteni. Sõt az egész inkább úgy nézett ki, mint valami csapda. De ha az elõbbi egy csapda volt, akkor ez a hintó egy száguldó kalitka. Isten sem tudná nekem megmondani, hogy merre tartunk, meddig tart az utazás és mi fog történni, ha megérkezünk. Mivel huzamosabb ideig nem történik semmi, ezért megnyugszom és már elmélyülten merülök el a tájban és a már csitulni kezdõ hóviharba.

Lassítani kezdünk és megállunk valami zötyögõs, macskaköves úton. Izmaim újra megfeszülnek, ugrásra készen fülelek. Az ajtó kitárul és ugyanaz a cingár kölyök várja, hogy kiszálljak. Óvatosan szállok ki a hintóból és állok meg magabiztosnak tûnve egy hatalmas ház, jobban mondva fényûzõ kastély udvarában. Szállító eszközöm egy ostor csattogását követõen elviharzik a hátam mögött. Ostor? Voltak lovak is? Egyet sem láttam, hallottam vagy éreztem…

Jobb ötlet nem lévén elindulok fel a gyertyákkal és lampionokkal kivilágított lépcsõn. A nagy üvegablakok mögött színes árnyak suhannak tova és halk, kellemes muzsika szól. Nyílván bál van, ahova én érkeztem utoljára. A hatalmas tölgyfa ajtót elérve, az váratlanul kicsapódik és a mai disznószerû hájas férfit tuszkolják ki, aki még mindig ugyanazt az Armanit viseli.

-Az estélyen részt venni csak és kizárólag álarcban és jelmezben lehet! – megtorpanok és kissé tanácstalanul nézek le a kövér férfire, de a díszesen felöltözött alak, aki az éttermi vendégem kidobta, nem hagyja, hogy pillantásom találkozzon a másikéval, azonnal átkarol és mosolyogva invitál beljebb. – Jó estét uram! Nagyon vártuk önt, már attól féltünk, hogy el sem jön! Köszönjük, hogy jelenlétével emeli a bál fényét. – üdvözöl normál hangerõvel, azonban mégis hangosnak hat, mivel erõshangú, zömök figura.

- Köszönöm, de… nekem sincs jelmezem, se álarcom. – adom tudtára kissé zavartan, ha még nem vette volna észre.

- Ne vicceljen uram! Tökéletes a megjelenése! Ha nem hiszi, hát gyõzõdjön meg róla! – állít meg a hosszú, impozáns csarnokban egy tükör elõtt.

- Azt hiszem… igaza van. – rökönyödöm meg egy kicsit, mivel elõkelõ, túldíszített kék és aranyszínû ruha van rajtam és szintén aranyszínû maszk fedi egész arcom.

- Persze, hogy igazam van. – nevet fel vidáman, majd újból mutatja az utat. Vajon mikor került fel rám ez a ruha? Meg miért pont arany? Én az ezüstöt szeretem…

Elérünk egy aranyszínû rokokó mintákkal díszített fehér ajtóig, ami könnyedén és csöndesen kitárul. A zene, a csillogás, a bálozók tipikus moraja üti meg a fülem, ahogy nevetgélnek, ahogy a poharak összekoccannak. Mit keresek én itt?

Elõször minden szem rám tapad, majd ahogy elveszek a tömegben a találgatálózások is abbamaradnak a sutyorgók között, hogy ki lehetek, milyen úr és vajon melyik gazdagon termõ vidéké? Mivel nem tudok mihez kezdeni magammal a fal felé sétálok. Idegen tõlem ez az egész giccs, ez az egész pompa, ez a parfümtõl, pézsmától nehéz levegõ. Mikor balra pillantok két férfit látok meg magam mellett. Mindezidáig õk sem voltak itt. Szegényes ruhában, dísztelen maszkkal és rendületlenül figyelik a bálozók raját. Egyik egy csontot rágcsál, fejét összevissza kapkodja, másik, mintha erõsen gondolkodna valamin.

- Ön is vár? – néz rám hirtelen a csontot rágcsáló. Talán csirke csont lehet.

- Mire? – kérdem én.

- Mindannyian várunk valamire.

- Igen, de mire?

- Nem tudom. Mindenki érzi, hogy vár valamire, maga talán nem?

- Nem… én azt hiszem nem várok semmire.

- Hiszi vagy tudja?

- Hiszem… vagy tudom… nem tudom. De önök mire várnak? – kérdem újból, mire a másik kiveszi szájából a csontot.

- Te, Didi, mire is várunk?

- Elfelejtetted?

- Mit? Inkább azt mondd meg, hogy mit csinálunk.

- Várunk. – feleli a társa.

- Jó, jó, de kire?

- Godot-ra, hát elfelejtetted?

- Nem, nem, dehogyis. Mikor jön? Nem tudod? Mert már megint szorít a cipõm… – folytatják az értelmetlen csevejt tovább, míg én a falnak dõlve gondolkodom. Miért nem megyek táncolni, nincs jobb dolgom. Vagy enni, esetleg inni… történhetne már valami…

Kívánságom, szinte azonnal meghallgatásra talált, mivel egy ezüst-kék ruhás bálozó ezüstszínû álarcban lép oda hozzánk.

-Sajnálom, de Godot úr azt üzeni, hogy ma nem tud jönni, de ígéri, hogy holnap feltétlen eljön.  – biccent egyet és sarkon fordulva tûnne el a sokaságban, de gyors utána kiáltok.

- Hé, várj! – fogom meg a karját. – Ki az a Godot?

- Nem tudom.

- Nem tudod? – képedek el. – De hát az elõbb azt mondtad, hogy…

- Tudom. Amikor rájuk néztem éreztem, hogy ezt kell mondanom. A szavak maguktól jöttek.  – fordul felém féloldalasan és egy csodálatosan mély és fekete szempár tekint rám a hosszú hajzuhatag mögül. Az elsõ tekintet, amivel találkoztam az álmom során. Mintha másoknak nem is lenne…

- Táncolj velem! – bukik ki belõlem az elhamarkodott mondat, ahogy kicsit jobban rászorítok a karjára. Ha belegondolok, hogy mindez csak egy álom és a valóságban sosem vetemednék hasonlókra…

- Rendben. – fordul teljesen szembe velem és én csak most veszem észre, hogy míg egyik oldalt hosszú, addig a másikon rövid haja van. Vajon ez az aszimmetrikus megjelenéshez két különbözõ ember és viselkedés párosul?

Most, hogy találtam egy normális beszélgetõpartnert, s tudok magammal mit kezdeni, lelkem hûvös felsõbbrendûsége is visszatért és így már magabiztos léptekkel kísérem partnerem a táncparkettre. Az úri környezet furcsamód nem lepõdik meg, hogy két férfi szándékozik egymással táncot járni.

-Különös ez a hely… - mondom ki hangosan a gondolataim, míg felvesszük a kezdõ pozíciót és a következõ alkalmas ütemnél csatlakozunk.

- Úgy gondolod? Én azt hiszem, már hozzászoktam. – kissé frusztráló, hogy az álarc miatt nem mozognak az ajkai, miközben beszél.

- Hozzászoktál? Mióta vagy itt?

- Elég régóta, de mégsem tart olyan rég a bál. - hümmögi elgondolkodva.

-  Kérlek, a két alak után, legalább te ne zavarj össze. – próbálok elkínzottan mosolyogni, de rájövök, hogy ezt õ nem láthatja, majd a következõ gondolat mi megfordul a fejemben: Jó társasága szeretnék lenni, de miért? Most találkoztunk elõször és nagy valószínûséggel utoljára is.

- Én minden  nap itt vagyok, de mindennap más van. Ez az estély alig pár órája tart.

- Értem. Akkor biztos jó sok embert ismerhetsz.

- Azért annyira sokat nem. Hallod ahogy zümmög a beszédük a háttérben, hallod a nevetésük, a hangszíneket, azt, hogy ki beszél a te nyelveden, ki nem, még a poharak csilingelését és a ruha nehéz anyagának a surrogását is hallani véled, de sajnos nem így van.

- Ezt honnét veszed? – szorítom jobban magamhoz, na nem azért, hogy testünk teljesen egymásnak simuljon. Egyszerûen csak egy sietõ alak majdnem beleütközött, csupán pár centin múlott. Azonban magamra rácáfolva nem engedem vissza, továbbra is úgy tartom, míg hagyom magam elveszni a tekintetében és különös mondanivalójában.

- Próbáltam már beszélni valakivel, de a válaszuk sosem hallottam, meg amikor a zenekarra pillantok, a zene abbamarad. A dolgok csak akkor némultak el, mikor rájuk koncentráltam, szóval minden hang a képzelet szüleménye.  

- De akkor mi, hogyhogy…?

- Ezen gondolkodom én is. – néz fejét elfordítva a színes társaságra.

- Ez egy álom, ugye? – fogom meg állát és gyengéden visszafordítom az arcát.

- Igen.

- Akkor hogy lehetsz minden nap itt?

- Mert ebbõl a folyton változó börtönbõl nem tudok szabadulni.  – válaszol kicsit halkan, szemein mintha valami fásult fény futna át.

- Börtön? Az álom? Nekem a szabadság…

- Kinek mi és én már túl régóta álmodom ahhoz, hogy szabadságnak mondhassam. – rándítja meg a vállát.  – Te hogy kerültél ide? Nem zavarsz, csak… ez az én álmom és eddig senki idegennel nem találkoztam.

- Egy hintó hozott. Nem tudom, hogy került oda és miért pont engem, de mikor kiszálltam már itt voltam.

- Értem. Örülök, hogy megismertelek. Remélem, még összefutunk. –  veszi le vállamról a kezét, de én még mindig tartom.

- Miért mennék? Még nincs vége az estélynek.

- De valami idegen zene vegyül a keringõbe és halványodsz is… - néz rajtam végig és most hogy mondja már én is hallom. Mintha az ébresztõm lenne.

- Mielõtt felébredek, mondd, hogy hívnak? – kapaszkodok bele erõsen, nehogy idõ elõtt eltûnjek.

- Gilbertnek. Gilbert Delourousnak. Téged?

- Reino Baldor. – suttogom száraz torokkal már az ágyamban és csak remélni tudom, hogy még hallotta. – Gilbert… - suttogom magam elé, lenyomva és átkozva az ébresztõm. – Miért tûnt olyan valóságosnak?