 Karakter: Koralia d´la Massath (kitalált)
A napfény pár helyen áttör a lombkoronán, és pászmájával bearanyozza a barna fatörzseket. A virágok mézillatát hozza felém a lágy szellő, és megcirógatja az arcomat. A fű puhán simul ujjaim közé, míg a madarak éneke gyönyörködtet. Másik kezemet az apró csermely selyemszerűen hullámzó felszínéhez, megtörve ezzel, de nem csorbítva szépségén. Hajamba belekap a szél, mintha szerető anyám fűzné ujjait tincseim közé. Egészen beleborzongok.
Amott kedves barátom, Kro repked a réten. Orcája egészen sárga a virágok porától, melytől megrészegülten libben egyik virágtölcsértől a másikig. Aranyszínű hátsó szárnyán meg-megcsillan a napfény, elvakítva engem, de nem bánom. Szívemet melegség tölti el, ahogy figyelem. Olyan boldog, és felszabadult. Nem ismer bánatot, sem sérelmet, félelmet, vagy sértődöttséget. Az ő lénye mentes minden negatív érzelemtől, és egy így helyes. Az istenek kedveltje.
Nekem sincs okom panaszra. Tele a hasam, az idő épp kedvemre való, és a falusiak még nem is sejtik, mit tervezek számukra ezen a verőfényes délutánon.
Erről eszembe is jut a csíny, hát feltápászkodok, és ellenőrzöm a kellékeket. Vödrök? Csekk. Száz láb madzag? Csekk. Nyák? Csekk. Nincs is másra szükségem.
Arcomon gonoszkás vigyor ömlik szét, és összedörzsölöm a tenyereimet. Amint eltűnik az Égi Világító, neki is állhatok a tervnek. Addig el is mehetek lefürdeni a közeli tóba.
Füttyentek egyet Kro-nak, rámutatok a cuccra, majd elsurranok a balfenéken a melegvizű forrás felé. Ruháimat felakasztom egy ágra, majd belesüppedek a fortyogó mennyországba. A forrás egy vulkán közelében van, így folyamatosan forrón tartja alulról az átforrósodó kőzet. Kicsit veszélyes, de én éppen ezt szeretem benne. A jóféle záró kőzet ráadásképp nem engedi át a láva kénkő tartalmát, így nem is büdös a víz.
Egyedül én ismerem ezt a forrást. Még sok éve találtam. Akkor, amikor kitették a szűrömet otthonról. Amikor anyám kitagadott, apám pedig kitépte fülemből a családunkra jellegzetes fityegőt. Ujjaim észrevétlenül a hegre tévednek. Még ma is fáj, ha rágondolok, hogy a nemzőm ilyenre volt képes. Megalázott, és egy életre megsebzett. Nem csak fizikailag.
De nem tudtak megakadályozni abban, hogy életben maradjak. Akkor is élni fogok még, amikor ők már csak a csillagokkal fogócskázhatnak majd!
Azon kapom magam, hogy egy kövön állok, és ökölbe szorított kezemmel az eget fenyegetem. Osztozom az Égi Világító meglepettségén, majd visszasüllyedek a habok közé. Fejemben akaratlanul pörögnek a képek a rémes napról.
- Hányszor megmondtam?! – tajtékzott apám az általam épített kis kunyhó láttán.
- Kislányom, hányszor megmondtam, hogy nem szabad ilyeneket csinálnod? – csóválta a fejét anyám.
- De hát... – csak hápogni tudtam, nem találtam a szavakat – Én nem is csináltam rosszat.
- Pont ez az! – fortyant fel apám – Neked, mint fiatal koboldnak nem építened kéne, hanem törnöd-zúznod! Múltkor direkt kinn hagytam a vázát is, erre te behoztad nekem!
- Miért baj, ha barkácsolok? – kérdeztem vissza értetlenkedve miközben egyre több falusi jelent meg körülöttünk.
Anyám megértően odalépett hozzám, majd tarkón vágott széles, húsos kezével.
- Még nem vagy száz éves, neked csak a romboláshoz kéne értened, nem a fafaragáshoz, szegecseléshez, tetőépítéshez – világosított fel, kissé már későn.
Az összegyűlt tömegen ideges morajlás futott végig. Még ma is érzem azt az érzelemorkánt, ami bennem dúlt. Egyszerre voltam értetlen, elkeseredett, rémült, és elmondhatatlanul dühös.
- Én pedig ilyen vagyok! – fakadtam ki. Ezzel követtem el a legnagyobb hibát. Anyám újból felemelte a kezét, de ezúttal már nem pofonra. Az erdőre mutatott vele. Ő már nem is mondott semmit. Nem is kellett semmit, apám megtette helyette.
- Ezennel kitagadunk téged! – szájából ez nem egy egyszerű halálos ítéletnek hangzott, hanem egy isteni büntetésnek. A létem miatt.
- Pár apró faragvány, és egy házikó miatt? – hüledeztem. Minden addigi érzelmem egy csapásra elpárolgott, egyedül a mélységes kín maradt meg a szívemben.
- Meg az üveg szobrok miatt! – kiabálta be az egyik falusi.
- Aztán az úgynevezett napernyő miatt! – tette hozzá egy másik gúnyolódva. Sorra követték egymást az általuk bűnnek titulált bűneim, szerkezeteim, apróságaim, melyeket életem műveinek tartottam. Minden, amit addig magamról hittem, a világnézetem, a koboldokba, az ismerőseimbe vetett hitem egy örökkévalóságig tartó fél óra alatt megszűntek létezni. Csak álltam ott megsemmisülten, és hallgattam őket, majd anyám egy szelíd taszítására elindultam az erdő felé. Még akkor is kiabálva sorolták mennyi találmányomat tették tönkre, égették hamuvá, mikor már csak távoli ricsajnak hatott égrepesztő ordítozásuk.
Megrázom a fejem, és megpaskolom az arcom kissé, hogy visszarázzam magam a valóságba. Immáron senki segítségére nem szorulok, nincs miért bánkódnom. Magam varrom a ruháimat, készítem fegyvereimet, ételemet, és szebb házam van, mint bármelyik koboldnak a Lombos völgyben.
Kipattanok a vízből, és pillanatokon belül felöltözve, teljes harci vidámságomban vágtatok vissza a rétre, Kro-hoz. Ő pedig ott alszik édesen, lábai között egy petúnka virág szirmaival. Úgy szorítja magához, mintha azok lennének a szeretői. Valamilyen szinten igaz is. Letérdelek mellé, és óvatosan megérintem a pofikáját. Éppen csak hozzáérek a testét borító apró szőrszálakhoz, és máris felpattan a csipája. Halk döngicséléssel jelzi, hogy útra, és tettre kész. Rábólintok, majd hátára dobom kellékeimet, és mellette futva elindulok a falu felé.
Némán figyeljük a falusiakat, amint lassan nyugovóra térnek az Égi Világító utolsó sugarainál. Ahogy elbújik a Mormor hegy mögött, és beköszönt a félhomály, kigyulladnak a gyertyák a házakban. Az ablaktáblák mögött alakok mocorognak. Vacsoráznak, fürdenek, teszik mindennapi dolgaikat. Lassan egy hónapja nem vicceltem meg őket, de nem véletlenül. Sokáig tart mocsári csiga nyálkát gyűjteni, de megéri, mert ez a legcsúszósabb dolog a világon. Csoda, hogy a vödörben megmarad egyáltalán.
Aztán, ahogy az Égi Világító helyét átveszi az Ezüstös, mindenki álomra hajtja a fejét. És én pontosan erre vártam! Intek Kro-nak, hogy kövessen, és leereszkedünk a falut körbevevő meredek domb oldalán. A kötelet veszem először használatba, és körbetekerek vele pár házat. Ezután jöhetnek a vödrök. Az általam legjobban gyűlöltek háza fölé teszek belőlük egyet-egyet Kro segítségével. Ha azok már stabilan állnak, akkor már csak el kell pucolni a tetthelyről, és kivárni a reggelt. Kro-hoz bújva elnyúlok egy terebélyes krókusz alatt, és álomra hajtom a fejem.
A hajnal első sugara megcirógatja az arcom, Kro a fülembe csipog, és már fel is keltem. Kócosan, félig nyitott szemmel nézek körbe, hátha történt már valami, de nem hallok még szitkozódást, kiabálást, még van időm. Rendezem kissé vérvörös hajam, megmosom az arcom egy harmatcseppben, és már szaladok is a domb szélére. Lehasalok, és két fűszál között elnézve várom, hogy felkeljenek a koboldok, és kilépjenek házaikból. Nem is kell sokáig várnom, hogy a koboldok folyton korán kelnek, hátha aranyat találnak. Ám ezen a hajnalon csupán bosszúságot találnak. Amint az első kilép háza ajtaján, a vödör megbillen, és a teli vödör nyák mind a fejére zúg. Frissen viaszolt haja egy hétig ragadós lesz, ruháiból egy hónapig sem jön ki az átható szag. Arról nem is beszélve, hogy azonnal hanyatt vágódik, amint egy picit megmozdítja a lábát. Kezéből kicsúszik a kilincs, megfejeli az ajtófélfát, a levegőbe reppen, szaltózik párat, majd a falra felkenődve szépen visszacsorog a küszöbre.
Egymás után jönnek ki a koboldok a házaikból. Akinek a fejére nem esik, az nevet a többieken, de ők is csak addig, míg hozzájuk nem folyik el a rémesen sikamlós vicc. Mindenki bukdácsol, csúszkál, szitkozódik, esküszik égre-földre, hogy megkeserüli az, aki ezt kitervelte.
Én pedig a hasamat fogva nevetek a falusiakon. Megunhatatlan, ahogy felállnak, és újból elesnek. Egy teljes óráig nem tudják magukat feltalálni a hirtelen krízishelyzetben. Megfogják egymás kezét, hogy aztán a másikat is berántsák a trutymóba, vagy éppen nagyot cuppanva mindketten elvágódjanak. Nem bírom ki nevetés nélkül. Hamar kicsordul a könnyem jókedvemben. Jóízű fájdalom árad szét a hasam, és az arcom izmaiban. Még Kro is értékeli a műsort egy meglehetősen vékony hangú sípolással.
Napom elérte a csúcspontját. Elhagyom őrhelyem, és a szender társaságában elvonulok a házacskámhoz. Kro hátára pattanva hamar elérjük a rétet, átszáguldunk a vadvirágok közt, be az erdő kőrisei közé, melyek az entek lakta erdő felé vannak. Onnan is tovább kell mennünk a mohtól zöld kőig, és a madár alakú földkiszögellésig. És mikor kiérünk a fák közül, lassításra ösztönzöm Kro-t. Leszállok a hátáról, és gyönyörködöm kicsit az otthonomban. Jó kétszáz évembe telt így kicsinosítani, de mióta elkészültem vele, minden nap szentelek rá pár percet, hogy elcsodálkozzak szépségében.
A tó fogta meg először a képzeltemet, melyben szebbnél szebb halak úszkálnak, felszínén szivárványszín szitakötők táncolnak, pörögnek. Először csak egy kis viskóm volt a partján, de az évek folyamán a zúgó felé kiterjesztettem, az alsó tó szélére teraszt építettem, a földbe vájtam alsó szintet a háznak, így az mindig hűvös, vihar idején pedig jó hangszigetelő. Szerencsére az első beázások után rájöttem, hogy ha kívül-belül lekezelem a falakat gyantával, akkor nem is engedik át a vizet. Ez nagyon fontos szempont, főleg az alsó szinten. A felső teraszra direkt Kro kedvenc virágait ültettem, hogy bármikor szippanthasson belőlük. Ráadásul színpompásak, illatosak, és hasznosak is. Van, amelyik a megfázáson segít, másik a felfázáson, a harmadik pedig szagelnyomó a vadászatokhoz. Aztán van itt még fűszer is, és olyan is, amit egyszerűen csak az illatáért, és a színéért imádok. A yorm’om például napszaktól függően változtatja a színét.
Mélyen letüdőzöm az illatkompozíciót, majd elsétálok a házacskához. Belépve egyből némi szárított bogarat veszek elő az egyik fiókból. Az ablakon kihajolva megetetem a lila guppikat, meg a sárga naphalakat. Miután őket is megcsodáltam, meglocsolom a virágaimat, visszametszem kicsit a falon rakoncátlanul burjánzó borostyánt, hogy jó irányba tereljem, aztán nekilátok, hogy ebédet készítsek aznapra is. Az éléskamrába tipegek, amit a ház mögött húztam fel. Ennek az építménynek a falát olyan gyantával vontam be, mely folyamatosan vonja el a hőt a falaktól, így az kellemesen hűvös marad. Ezt természetesen pár havonta újra be kell kennem, és így sem elegendően hideg a húsok huzamosabb ideig való tárolására. Tehát a legtöbb húst besózva, vagy füstölve teszem el. Így tovább eláll. Egy-két gyomorrontás kellett hozzá, míg megtanultam.
Az ebédet, ami egy béka combból, és párolt zöldségekből állt, a teraszon ücsörögve emésztgetem. Kro a virágok körül legyeskedik, mint mindig. Szinte csak akkor hagyja abba, mikor valahová elviszem. Mosolyogva csóválom a fejem, mikor elrepeszt előttem. Feje ismét sárgásvörös a virágportól.
Mikor megunom az ülést, és kedvem támad egy kis zenéhez, előveszem nádból készített fuvolám, és lágy dallamot csiholok belőle. Kro előttem lebeg a levegőben, éppen csak annyit mozog, hogy úgy nézzen ki, mint aki ringatózik a zene ritmusára. Az enyhén szomorkás dallamot egy pattogósabb, táncolósabb követi. Kro szinte megkergül tőle. Bukfenceket hány a levegőben, csavarban száll, bujkál a virágok között, incselkedik velem.
Mikor már érzem, hogy fáradnak az ujjaim, altatót kezdek játszani. Kro visszatér a virágok bűvöléséhez, én pedig lassan elteszem a hangszerem. Az égre felpillantva északról szörnyűséges, fekete felhőket látok gyülekezni. Ezek pedig csak egy dolgot jelentenek: vihart. Azonnal neki is látok az előkészületekhez. A tó mindig megárad, így az ablakokra vízzáró spalettát kell tennem, az ajtókat szorosan be kell zárnom, és Kro-t is be kell terelnem, különben még baja esne.
Kis barátom gyomra nehézkesen veszi be a házba való behúzódást, de végül sikerül megértetnem vele, hogy nem kell félnie, csak a vihartól védem. Most is, akárcsak minden egyes alkalommal. Szegény nem az eszéért szeretem.
A vihar hirtelen csap le, egyik pillanatról a másikra. Figyelmeztető előjele egyetlen villám, és a hozzá társuló dobhártyaszaggató dörgés. Mivel nem tudok mást csinálni, levonulok az alsó lakrészbe, melynek nagy részét gyakorló teremnek építettem. Itt tartom a fegyvereimet is, ez a helyiség tilos Kro számára. Még megvágná magát.
Több féle kardom, tőröm van, de vannak ujjra húzható karmaim is, melyeket inkább csak önvédelemre használok, nem vadászatra. Itt vannak még az íjaim is – azok is, amiknek már rég elszakadt az idege – valamint a nyílvesszőim, és egy darab díszes dárda. Az utóbbit igazából nem tudom használni, csak tetszik. Ezen kívül vannak bábuk, és céltáblák is, hogy legyen min gyakorolni.
Előbb az íjászatot gyakorlom, aztán a lándzsát – csak hogy rájöjjek megint, ez a fegyver nem nekem való –, és végül jöhet a kard. A bábún milliónyi vágás jelzi, mennyiszer próbáltam már elsajátítani ezen fegyver tökéletes használatát. Ám a vágások szabálytalanok, nem egyenesek, és nem csak az elején. A karmokon kívül egyik fegyvert sem tudom igazán rendeltetésszerűen alkalmazni. Biztosan rosszul tartom az íjat, és a kardgyakorlataim is ügyetlenek kissé. Nem megy az ívben vágás, az egy lendülettel való fejlenyisszantás. Én inkább gyakorlatiasan forgatom a fegyvereimet. Úgy, ahogy azt a vadászatban megtanultam. Ezért is nő folyton vízhólyag a tenyeremre, ezért csapja meg mindig az ideg a könyék hajlatomat, stb. igyekszem tanulni a hibáimból, de ami berögzült, azon már nem tudok változtatni.
A gyakorlás végeztével felmegyek a lakószintbe. A házat egyedül az a pár gyertya világítja meg, amit még a vihar előtt gyújtottam. Kro a kosarában álmodik virágokról, én pedig nem tudom eldönteni, hol jár az Égi Világító. Ezért elvonulok a háló szobámba. Lemosom magamról a gyakorlás nyomait, bekenem a lila foltjaimat egy kis feketenadálytő nedvvel, a tenyereimet pedig körömvirággal. Belebújok egy vékony anyagú hálóruhácskába, aztán bebújok az ágyamba. A mohával tömött párna magába húz, mégsem tudok elaludni csak akkor, mikor a párnám alá dugott karmok egyikét az ujjamra húzom.
Másnap reggel Kro izgatott zümmögésére ébredek. Nem húzhatom sokáig, ki kell engednem a bezsongott kacsafarkút. Amint kinyílik az ajtó, ő huss, már ott sincs. Odakintről kellemes, tiszta levegő csapja meg az orrom. Az esőillat belengi a szobát, felfrissít, felébreszt. Azonnal megyek is felöltözni, hiszen egy új, kalandokkal teli nap vár rám.
Elsőként megvizsgálom, mennyi kárt tett otthonomban a vihar. Több cserép is elmozdult és a lépcsőket békalencse fedi. Ennyi kárt egy délelőtt alatt rendbe hozok még úgy is, ha újrakenem a cserepeket gyantával. Pár harapás reggeli után fel is öltöm a dolgozós ruhámat, és nekilátok a tatarozásnak. Pár szöggel, kalapáccsal, és egy fél vödör fanedvvel felszerelkezve felmászok a tetőre. Az idő tiszta, ellátok a bokrok felett egészen a rétig. Kro már ott hemzseg a virágok körül. Persze ezt is csak azért láthatom, mert kobold szemem elég éles hozzá. Ennek ellenére úgy rávágok a kezemre a kalapáccsal, hogy felreped a bőröm. Kis híján lefordulok a tetőről, úgy felkapom a kezem. Nyalogatom egy kis ideig a sebet, majd fittyet hányva a fájdalomra, inkább befejezem, amit elkezdtem. Amint a tető csillog-villog, jöhetnek a lépcsők.
Seprűt ragadva szállok harcba a kőlapokra ragadt zöldséggel. Ahogy tekintetem elkalandozik, eszembe jutnak a hosszú napok, amiket kőfaragással töltöttek, hogy ezek a lépcsőfokok létrejöhessenek. Órákig ültem egy-egy darab fölött, végeláthatatlan farigcsálással. Végül nem is lett teljesen sima a felülete, de mikor vizes, kifejezetten örülök, hogy göröngyös a felülete, így nem csúszik annyira.
Ahogy erre gondolok, egyből meg is csúszom egy tenyérnyi békalencsén, és olyan seggest nyomok, hogy öröm nézni. Ha itt lenne Kro biztosan segítene nekem felállni, így viszont a magam erejéből kell feltápászkodnom. Ez azzal jár, hogy a nem tökéletesen megmunkált járólap felsebzi a kezem. Ekkor elszakad a cérna, és olyan cifrát káromkodok, hogy még egy betyár is megirigyelné. Nagy sebbel-lobbal letakarítom még a moszat nagy részét, aztán bemegyek a házba, hogy ellássam a sérüléseimet. Egy kis feketenadálytő ide, egy kis kakukkfű oda, és máris úgy nézek ki, mint egy hadisérült. Miközben átöltözök szokásos ruházatomba, és egy pillanatra belepillantok a tükörbe, úgy érzem magam, mintha egy véres csatából kerültem volna ki. A gyógynövényeket a testemen tartó fehér kis kötések erősen elütnek alapból sötét színű ruházatomtól. Végül közömbösen megrántom a vállam, és harci karmaimmal felszerelkezve elindulok az erdőbe. Ideje gyógynövényeket szedni, mert fogyóban van a készlet.
Kro ügyet sem vet rám. Hívásomat nemes egyszerűséggel elengedi a füle mellett, vagyis annak helye mellett. Így hát egyedül indulok az erdőbe. Kis kosaramat lóbálva, halkan dudorászva lépdelek az entek erdeje felé, mely a házamtól úgy pár órányi járóföldre van. Viszont megéri a fáradozást, mert a fapásztorok erdejében virágzó növények sokkal hatásosabbak. Talán pont a lelkes csőszök munkája miatt. Ráadásul a koboldok elképzeléseivel ellentétben az entek egyáltalán nem bántanak minket. Mi, a koboldok is az erdő szülöttei vagyunk, akár az elfek. Kár, hogy olyan pöffeszkedő alakok.
Ezen a gondolaton túllépve tovább barangolok az erdőben. Néha lehajolok egy-két virágot megvizsgálni: levele, színe, virága mind fontosak. Van, amit gyökerestül szedek ki, van amit csak a karommal nyisszantok el, és van, amit egyszerűen otthagyok. Észre sem veszem, hogy eljutok az entek lakhelyéhez, csak akkor, amikor belebotlok egy kivételesen szép rétbe. A körömvirág, a levendula, a cickafark, a kamilla, és még ezernyi jó fű ott virít egy rakáson.
A tökéletes csendéletet egy dolog zavarja meg: a virágos mező kellős közepén egy elf áll. Feszes tartása, és a kezében tartott kard arra engedne következtetni, hogy vagy harcol, vagy gyakorol az illető. Csakhogy inkább úgy néz ki, mint egy groteszk szobor. Egyedül haját lebbenti meg a lágy szellő. Arany haja úgy száll, mint a tavaszi ökörnyál. Percekig állok, és csak bámulom. Nem azért, mert szép a haja, a ruhája, vagy a fegyvere, netán a szeme, vagy az arca. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy most nekimenjek, vagy csak nevessem ki, amiért úgy koncentrál, hogy majd’ keresztbe állnak a szemei. Oldalra döntöm a fejem.
Talán meg kéne kérdeznem tőle, hogy szélgörcse van-e. – gondolom elmélázva.
Végül úgy döntök, hogy magára hagyom a „nagy harcost” hadd gyakoroljon magában. Ám mikor elfordulnék, egy hang harsan a semmiből. Olyannyira meglepődök, hogy visszafordulok. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy tényleg a szoborelf szólalt meg.
- Igen, te! – ismétli meg előbbi kiáltását a fiú. Körbenézek, hátha mégiscsak eltévesztettem, és csak egy virágot nézett ki magának, de kardjával rám mutat – Hozzád beszélek!
- Mi kéne? – döntöm oldalra a fejem. Kicsit meg is lóbálom a kezemben a kosarat.
- Te nem elf vagy, igaz? – kérdése igencsak meglep. Nagyokat pillogok, mire majdnem megismétli a kérdést. Megelőzöm, és felemelem a kezem.
- Jól látod, kobold vagyok. Talán nem egyértelmű? – nem hiszem el, hogy még nem látott egyet sem a fajtámból. Pedig lassan férfikorú, ahogy elnézem.
- Állj ki ellenem! – kardoskodik a harcos.
- Minek? – adok hangot megrökönyödésemnek.
- Ne kérdezz, védekezz! – vág vissza, és érvét kardjával támasztja alá. Könnyen mozdul, szinte felém libben, de mozdulata olyan mesterkélt, hogy nem esik nehezemre kitérni előle. Viszont kénytelen vagyok elhajítani a kosárkámat, hogy annak ne essék bántódása.
- Van egy olyan érzésem, hogy csak rajtam akarod kitölteni a dühöd – motyogom, miközben újabb csapásai elől térek ki. Nem vagyok nagy harcos, ezért az én mozdulataim nem szépek, igazából minimalista vagyok ezen a téren. A lényeg, hogy éljem túl. Ő viszont szépen koreografált mozdulatokat csinál, szinte táncol. Éppen csak azt nem tudja, hogyan kéne élő ellenfél ellen alkalmaznia a technikákat.
Ő támad, én hátrálok. Azt hiszem ezen felállással nincs megelégedve, mert rám kiált:
- Támadj!
- Elárulnád, hogy mivel?! – hördülök fel, és karmos kezemmel, melyre láncos kesztyűt is húztam a biztonság kedvéért, elkapom a pengéjét. Nem könnyű megtartanom a fejem felett a kardot, mert erősen tolja a fejem felé, de megpróbálok a szemébe nézni.
- Állítsd le magad! Azt se tudod, hogyan kell harcolni!
- Még hogy én nem tudok?! – háborodik fel – Ezt figyeld!
Kihúzza kardját a markomból, közben tesz egy lépést hátra, és újabb, szépen betanult, ám annál feleslegesebb támadást mutat be. Nem esik nehezemre kitérni előle. Látszik, hogy még sosem harcolt élő ellenféllel. Sem elffel, sem kobolddal, de még állatokkal sem. Viszont dühös, ezért biztos vagyok benne, hogy egyhamar nem hagyja abba a csapkodást.
- Állj már le! – próbálom észhez téríteni, de szemei szinte vérben forognak – Ne csináld már! Várj!
Szóra se méltat. Olyan, mint egy bepöccent vaddisznó. Karmaim összeszikráznak a pengéjével, ugrálok, hajolok, kitérek minden csapása elől. Nem igazán érdekli, hogy megsebez-e, és minél kevésbé tud sarokba szorítani, annál dühösebb, mintha valaki mást látna bennem. Kiabálhatok én neki bármit, elengedi a füle mellett. Ennyit arról, hogy az elfek egy kimért és türelmes népség.
Egyre kevésbé látom a végét a harcnak. Az értelmét pedig még annyira sem. Az érzem csak, hogy én fáradok, viszont az ütései nem gyengülnek. Nem akarom lebecsülni a tudásomat, de tény, hogy én sem harcoltam eddig sem fajtámbeliekkel, sem elfekkel. Az én harcstílusom az életben maradás az ő kiforrott harctechnikájával szemben. Még akkor is, ha csak bábokon gyakorolta. Emellett vele van a harag is, mely mérhetetlen erővel ruházza fel tulajdonosát. Ő pedig nem szenved hiányt belőle. Arcán ugyan nem látok kifejezést, de szemeiből olyan indulat sugárzik, mellyel még nem nagyon találkoztam.
- Beszéljük... meg! – szuszogom levegő után kapkodva. A sok bukfencezés, és gurulás kikezdte a térdem, meg a könyököm. Nem tudom, meddig bírom még. Az egyik csapásától kificamodik a csuklóm. A kíntól csillagokat látok.
- Várj egy picit! – felemelem fájós csuklómat, szinte már könyörgőn, mikor szemében látom megcsillanni a felismerést. Ám akkor kardja már száguld felém. Megpattan a lánckesztyűn, és egyenest a vállamba száguld. Amint az elfek által kovácsolt penge belevág a húsomba, egyből elfelejtem a kificamodott csuklómat, és felsikoltok. A fiú először maga is meglepődik, és elengedi a fegyver markolatát. A fém minden apró rezdülését a csontomban érzem, aminek nekiütközött. Most örülök, hogy a lendület a földre lökött, mert így nem kell attól félnem, hogy összeesek. Érzem, amint a vérem átitatja a ruhám, és lecsorog a vállamon.
- Húzd már ki belőlem! – kiáltok rá. Látom, hogy összerezzen a hangom hallatán, de végre megmozdul, és a lehetőségekhez mérten óvatosan kiveszi vállamból a kardját. Ez ugyan rettentően fáj, de amúgy sem tudtam volna jobbat kitalálni.
- Én... nem is tudom, mit mondhatnék – habogja az elf. Úgy látom, még életében nem volt ilyen zavarban. Az arca kipirul, és morzsolgatja a kardját.
- Mondjuk, hogy bocsi – adok neki tippet miközben kezemet a sebre szorítva megpróbálok felállni.
- Kérlek hadd segítsek felállni – nyújtja felém a kezét.
Elfogadom a békejobbot, és belecsapok a tenyerébe. Erősen markolja meg a kezem, és felhúz a földről. Még jó, hogy ő erősen fog, mert saját erőből nem biztos, hogy sikerült volna a felállás. Az izgalom heve még mindig a fülemben lüktet. Csak most tudatosodott bennem, hogy tényleg veszélyben volt az életem. Ettől pedig a térdeim is összeverődnek, de igyekszem nem kimutatni. Elhúzom a kezem, és oldalra kapom a tekintetem.
- Most harcoltál először, igaz? – kérdem tőle csak, hogy eltereljem a figyelmét a saját zavaromról.
- Igen, és szörnyen röstellem, hogy... – kezdi, de amint a vállamra téved a tekintete, elhallgat. – Sajnálom – szögezi le, majd megfogja a vállam.
Amint hozzám ér egyszerre több érzés is elönt. Először is, hogy nagyon fáj, másodszor pedig hogy a világ elkezd kifordulni önmagából. A fák eltávolodnak tőlünk, az ég is mintha emelkedne, a fű eltűnik a lábam alól. A madarak dalát kilométer messziről hallom, egy kút mélyéről. Egyedül egy hang üti meg a fülem, az pedig a csepegő hang, ahogy a vérem lecseppen az ujjaimról a földre. De ez a hang inkább olyan, mintha vízbe cseppenne, mondjuk egy tó vizébe. Aztán együtt forgásba kezdünk előbb lassan, majd egyre gyorsabban, és gyorsabban.
Furcsa szag csapja meg az orrom. Bár nem látom, mihez tartozik, de tisztán érzem. Olyan, mint a kakukkfű, és a sülő hús együtt még valami mással. Aztán kinyitom a szemem, és meglátom az eget magam fölött.
- Ez jó. Biztos a falu közelébe sodort minket a szél – motyogom magamban.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos – a tünde hangja nem messze tőlem csendül fel.
- Miből gondolod? – felülök, és abba az irányba nézek, amerről a hangját hallottam. És igaza van. A látóhatáron furcsa épületek meredeznek az ég felé, mindenfelé füst gomolyog, és távoli zsivaj csapja meg a fülem.
- Hol vagyunk? – suttogom elképedve.
- Fogalmam sincs, de hogy nem otthon, az biztos – az elf hangja halk, és bizonytalan. Én is így érzem magam.
- Menjünk, derítsük ki, hol vagyunk – ajánlom, és már indulnék is, amikor látom, hogy ő nem mozdul. – Mi az? Te nem jössz?
- Nem – válaszolja komoly fejjel. Eddig nem láttam ilyen hűvösnek, és távolságtartónak.
- Mi bajod van? – kérdezek rá a nagy változásra.
- Semmi. Én ilyen vagyok – feleli, és hátat fordít nekem.
- Mi a fene? – gyorsan elé futok – Talán már elfelejtetted, hogy megszúrtál?
- Nem – feleli tömören, de nem is látom rajta, hogy ennél többet enni akarna az ügyben.
Csípőre vágom az ép kezem.
- Azt hiszed, hogy ennyi az egész? Megfagyosodsz, és én itt hagylak? Na neeeem! Fagyos uraság, velem jössz!
- De – kezdené, de megfogom a kezét, és elkezdem magammal húzni.
- Nincs ellenvetés! Együtt kerültünk ide, vissza is fogunk jutni!
- A kolibrim! – kiabálja a fiú.
- Nem csak neked vannak barátaid odahaza! Rám egy egész falu vár, ne nyüszíts! – próbálom a félelmemet lazaságba, és hazugságba burkolni. Nem a legjobb dolog, de rettegek. És rettegés közben nem érek rá arra figyelni, hogy éppen mit mondok. Szegény Kro is biztosan halálra fogja magát aggódni, ha észreveszi, hogy eltűntem. Majd. Este talán.
- Mégis hová megyünk? – teszi fel a jó kérdést.
- Egy barlangba, vagy faodúba, ahol meghúzhatjuk magunkat.
- Miért? – kérdezi, ezúttal feleslegesen, ezért fáradtan felsóhajtok.
- Mert eső lesz. Nézhetnéd a földet, hátha látsz gyógynövényeket – egyre jobban érzem a vállamat égető fájdalmat. A karomat nem is nagyon tudom mozgatni. Nem is veszem észre, és elengedem a csuklóját.
- Az eső elmos... – motyogom, majd inkább befogom. Meglátok egy odvas fát, és rástartolok. Kifejezetten jól érzem magam, amikor bejutok a törzsbe, leülök, és hátamat nekidöntöm.
Nem tudom, mennyi ideig pihenek ott, lehunyt szemmel, de nagyon jól esik. Egy idő után arra ébredek, hogy melegség csapja meg az arcom. Ahogy kinyitom a szemem, tüzet látok.
- Tüzet raksz egy fában? – érdeklődöm, de hamar elszégyellem magam.
- Ez nem fa, hanem kő – kopogtatja meg az elf.
- Oh, bocsi. Amúgy még nem mutatkoztam be. A nevem Koralia. Téged hogy hívhatlak? – az elf arca is fürdik a tűz fényében. Így egészen helyesnek látom, de lehet hogy csak megszédültem a vérveszteségtől.
- Anandor Ilthilior Bronzebeard – hadarja végig a számomra megjegyezhetetlen nevet.
- Anamicsoda? – kérdezek vissza, amolyan csipkelődős stílusban.
- Hívj csak Anandornak – engedi meg kegyesen.
- Köszönöm, herceg! Nagylelkűséged lekötelez! – széles mozdulatot teszek a karjaimmal, mintha pukedliznék, de ennek az az eredménye, hogy sebem szétnyílik, és pillanatok alatt a százszorszép szirmaihoz hasonlatos színvilágban kezdek tündökölni. Magamhoz szorítom a karom, és inkább visszafogom magam.
- Majd holnap körbenézünk ezen a furcsa helyen – ajánlom – Most aludjunk. – azzal átadom magam a jótékony eszméletlenségnek.
|
