A három napja történt kifakadásom óta kicsit lenyugodtam, és folytattam a minden napos levelezést szerelmemmel. Csak egy oldalú volt, bár lélekben tudtam valahol hogy épségben van és nem kaphatott olyan büntetést ami sérthette volna. hamarosan meg kell jelennem egy béketárgyaláson, nem másokkal minta démonokkal. Will-el idegesen pillantunk össze, én a miatt mert ilyen ellenséges és konok, mindenkivel akit csak egy kicsit sem kedvel. ennek elõbb vagy utóbb meg lesz az eredménye. Egy még talán általunk sem ismert területet jelöltünk ki találkozó helyként, egy erdõ széli kis tisztást ami eldugott az emberek elõl. Jobb ha õk most alszanak, a misztikus lényeknek nem kell az õ kotyogásunk. Mindenki úgy helyezkedik hogy körbeöleljenek, hát ennyire fontos lennék nekik?  Vagy harmincan zsúfolódunk össze, mi érkezünk elõször a helyszínre és idõnk van egy kicsit körbeszaglászni. Mellém állították a falka két meghatározó személyiségét, két nálam látszólag fizikailag erõsebb tagunkat. A tanács tagjai elöl állnak, anyám és apám , na meg fivérem kissé elõrébb foglalnak helyet. Felkapják a fejüket, egy ismerõs illat csiklandozza az orrom, amit már számomra nagyon hiányzott. A szemeim kissé bekönnyesednek, a torkom összeszorulva várja a szemeinek válaszát. Póker arccal áll egy kissé rá hasonlító férfi mellett, most mindegyikük a démoni alakját mutatja nem veszik félvállról a dolgot.

- A tárgyalás megkezdése elõtt szeretnénk elvenni azt, ami a miénk. – jegyzi meg az egyik démon aki nem messze áll Déstõl. Kissé markáns arca annyira nem ijesztõ, de az az energia ami belõle árad igen.

- Itt semmi nem a tietek. – kaffant oda Will, ezt nem kellett volna. Tudja hogy nyakig ül a szarban, és még mindig be nem áll a szája. Ha nem jöttem volna el a falkától, hogy külön éljek akkor már régen helyre tettem volna. nem érdekelt volna hogy apámék védik, még az sem ha elé állnak. Most már kezdem megismerni az erõmet, különleges és erõs, de vigyáznom kell vele. Bár ez a tetoválás ami végigfonja a kezem Dés védelmére szolgál, ha esetleg nem lenne már energiám , egy kicsit kölcsönvehetek ebbõl.

- Szegény buta farkaska – fintorodik gúnnyal teli arca a Dés mellett álldogáló öregebb démonnak. Nagyot nyelek, itt baj lesz… – Elképesztõen nagy tévedésben vagy.

- Nem kapják meg Logan-t – kiáltja el magát apám, de aztán elfúló hangon fogja vissza  a további szavait. Mint ha meg sem hallotta volna azokat a tényeket amiket már az elején leszögeztem neki. Az egyik ezüst hajú férfi elõrébb lép, pontosan apám elé. Az ijedtség szinte süt a kettõjük között terjeszkedõ levegõbõl, de még sem mozdul egyik sem, csak egy bemutatkozás hallatszik a sápadt ajkak közül.

- Veritian vagyok. Az igazság bírája vagyok a pokolban, az én jelenlétemben senki nem tud hazudni. – már csak ez hiányzott, akkor muszáj lesz nem megvédened azt a szerencsétlent öreg. nekem már úgy is mindegy, a hatalmam , és a lakhatásom már megvan ahhoz, hogy eléldegéljek, ám még is hiányzik valami.

- Miért van jelen egy ilyen nagyhatalmú démon is? – nyögi ki ezt az egyetlen mondatot a falkavezér, és arra kényszerül, hogy tovább hallgassa a férfi mondandóját.

- William Wright megszegte az egyik törvényünket.

- Nem szegtem én meg semmit, amihez közötök van. – az egyik tagunk keményen vállba böki, és egy mérges pillantást kap jutalmul a hülyeségéért. Egyre nagyobb a feszültség, egyszer csak el fog pattanni itt valami.

- Melyiket?

- A tizenkét nap törvényét. – pillog apámra, aztán Williamre aki összevont szemöldökkel áll ott, ajkait rágva.

- Az mi? – fordul hátra és néz a szemeimbe, mint ha én tudnám bátyám. Apánk és anyánk, na meg a többi kissé már idõsödõ tag már tudhatja jól.

- Miután teljesen felgyógyultál nem köszönted meg az életed megmentését tizenkét napon belül. – micsoda törvény ez. Nem is tudtam, hogy ilyenek is vannak, úgy látszik tanulnom kell még, sokat… nagyon sokat.

- De õ megköszönte. – fecseg bele anyám hasztalanul. valóban megköszönte, azonban miért irritálja õket ez még mindig? Szerelmem arcára kapom a tekintetem, sárga szemei a tömeget vizslatják, hol lenéznek az elõtte álldogálóra.

- Nekem köszönte meg. – szól közbe egy ismerõs beszélgetõpartner hangja. Ly ott áll a csapatuk szélén, egyedüli kakukktojásként. Õ volt a lelki támaszom, és a levélhordóm egészen idáig, nagyon hálás vagyok neki. Kicsit elbambulok, de nagyra meresztem szemeimet amikor szerelmem észreveszi a rajta élezõdõ tekintetem. Csillognak a szemei imádom ezt a tekintetet, szeretnék még tovább ebben a szép szempárban idõzni.

- És mi a büntetés? – vágja hozzájuk a kérdést bátyám nagyozóan.

- A szolgám leszel. Életed végéig. – mosolyog elégedetten, és gonoszul bátyámra Dés. Szóval ilyen lenne a komoly alakja, de valahogy én most ezen kívül mást is ki akarok csikarni belõle. Azt az arcot, amit az utolsó szeretet teljes találkozásunk óta nem láthattam. Morogni kezd, és anyám kegyeit keresi, amit egy halk szisszenéssel fogadok. Gyáva korcs, semmi  más most hogy szorul a hurok védelemért esedezik. Ez már akkor eldõlt amikor az energiámat kiengedve püföltem laposra.

- Ha nem engedelmeskedsz a kiszabott büntetésnek, akkor az egész néped szabadon vadászható lesz. – megijedek, ha miatta halnak meg a saját rokonaink akkor inkább megölöm én magam. Bár nem álltak mellettem, de sajnálnám ha egyedül maradnék a falkából a szüleim nélkül.

- Will. Vele mész. – vet egy baljós tekintetet Stan bácsi a szóban forgó személyre. Sorfallal vesszük körül, szinte karámot képzünk köré, s nem engedjük szökni. Egy tagot könnyebb eltávolítani, és nem félünk beáldozni a falka védelme érdekében. Nem fogunk e miatt elbukni, ha rabszolga lesz hát az lesz, kibírja. Az egyik már ismert tagunk odasiet és megragadja fivérem karjait.

- Hova?

- Szerintem a homlokán vagy az arcán lenne a legjobb helye, hiszen ott mindenki láthatja. – mormogja az orra alatt Dés egyik barátja, én pedig csak ártatlan szemlélõként figyelem hogy mire készülnek. Billogot akar rá rakni? A ra-rabszolgasága miatt?

- A jobb kezére. – mondja hidegen, ám a hangjában még is ott bujkál valami amitõl furcsa érzések bugyognak az ereimben csordogáló piros vérembe. Egyszerûen elkacagnám magamat az örömtõl, de inkább ordításba torkolló nyögést kell, végighallgatom.

- Meg se próbáld levágni a kezed. Nem mûködne. – jegyzi meg Dés neki, amit mély dörmögéssel és morgással konstatál. A nagyja még hátra van, nem tudom meddig nem engednek még hozzá, de kezdek beleõrülni a várakozásba. Ez az eszetlen neki ugorna, de mint ha egy láthatatlan burok venné körül s védené, lepattan róla. - A tárgyalás alatt csendben maradsz. Csak akkor szólsz, ha engedélyt adok rá!

Több mint fél nap telik el azóta hogy rendre intette Will-t. A vezetõink megkötötték a szerzõdést arról hogy kölcsönösen nem támadhatjuk meg egymást. Ennél jobb kompromisszum nem is kell. Fáradtan nézünk egymásra, bár  a többieknek ez borzasztó de el kel fogadniuk. Egyiküket sem úgy ismerem hogy olyan agyatlan félvér lenne, aki képes lenne szabályt szegni. Dés vágyakozó szemeibõl szinte árad a magányosság és a –már- megkönnyebbültség. Odalépek hozzá, a fülem és a farkincám akarva akaratlan jelenik meg, átölelve a mellkasát bújok hozzá. Visszaölel ami a szívemet teljes elégedettséggel és jó érzéssel tölti el. Nagyon régen éreztem már az illatát, a mellkasában dobogó szív lüktetését, és a kezeinek ölelését. Szipogok kissé amit a társai villogó szemekkel kísérnek minket. Elválok tõle kissé és meghajolva összeszorított szemekkel  szólok a démonok felé.

- Elnézést, el… - nyelek egy nagyot – elmehetünk? – félve tekintek fel a szemembe hulló haj alól, mire az öregebbik csak elmosolyodik és egy beleegyezését kifejezõ pislantást szán nekünk.

Elindulunk a lakásomra, ott csend és nyugalom van, távol lehetünk mindentõl és mindenkitõl. A bejárati ajtóban állunk, a nyakamba szuszogva figyeli ahogy a kulcsokkal bíbelõdöm. Nyelve végigível a nyakamon amitõl kissé megremegnek a térdeim, de sikerül bejutnunk a szürkületben úszó elõtérbe. Ledobom a kabátom, és kicsit elfordulok tõle de amint megint közel érzem a leheleteit, a nyakamba szuszogva simít a derekamra mire dorombolva fordulok felé, és vezetem a hálószoba felé.

- Logan… - mormogja a nevemet felvéve a démoni alakját, erre reagálva az én szemeim is a másik alakomhoz hasonlóan aranysárgává válik. Csók csókot követ, levegõt nem hagyva tapad az ajkaimra majd hagy egy kis szabad teret és elkezdi levetni a halovány bõrét fedõ textileket.

- Dés, éhes vagy? – simítok arcára, amit mosolyogva fogad. Nem mondja ki de látszik hogy teljesen kimerült energia ügyileg. Végül lekerül rólunk az összes ruha és mohósága miatt azonnal kis durvasággal hatol belém. Az ölében ülve nyakába kapaszkodva hagyom had csinálja amit akar, néha lila nyomot hagyva szívom meg a nyakát. Lassan magam köré kulcsolom az egyik kezem és mozgatni kezdem, de abban a pillanatban jövök rá hogy a sietségben egy dolgot elfelejtettünk amit eddig még soha… védekezni. Ez roppant kellemetlen, ezért fel is említem zihálva Désnek.

- Dé-dés, elfelejtettünk… - szaporázni kezdi a lélegzeteit, és egy morranással  szorít csípõmre majd megy el. Olyan mint ha hidegség futna át a gerincemen hirtelen mint ha a mellkasomban dobogó szív zuhogása megszûnt volna, elhagy az erõm és úgy ahogy vagyok szerelmem vállára hanyatlok. Mi lehetett ez? Ijedt  kiáltásait hallom meg még utoljára, de semmit sem mozdulok a vállaimra mért érintéseire. Mint egy félhalott ülök még mindig az ölében, majd egy fuldokló levegõ vétellel és tágra nyílt szemekkel zihálok kissé.

- Logan jól vagy ? – veszi két keze közé az arcom, és késztet mosolyra. annyira furcsa ijedtnek látni, talán még sosem láttam ennyire közelrõl mint most.

- Jól. – pislogok rá hatalmas szemeimmel, majd adok egy finom csókot az ajkaira – Jól jött a halhatatlanságom. – bújok hozzá közelebb, õ pedig csak egy nagy lendülettel a hátamra dob az ágyon.

Lassan két hónapja nem láttam Logan-t. A büntetésem a mai nappal lejárt. Nem kaptam olyan, hú de kegyetlen feladatot, pusztán aktakukac üzemmódra kellett váltanom. El nem hinnék az emberek, hogy mennyi irat van itt. A démonoknál iszonyat bürokrácia van, ami kimondottan bosszantó. Ám igazi szenvedést az okozza, hogy nem táplálkozhatok. A medálom szinte teljesen kiürült, már a mesterem is aggódik. Energiát elvenni csak az én cicafarkasomtól akarok, akinek a szerelmes levelecskéit Ly naponta elhozza. Tudom, hogy néha beszélnek, de én nem akarom tudni, hogy mi van vele, mert csak még jobban kínoznám magam a hiányával. Így is csak a kis cetliei tartják bennem a lelket.
Sajnos igazam volt abban, hogy a Will tényleg ki akarja robbantani a háborút. Hallottam, hogy megtámadta egy vadász, aki furcsa mód csak egyszer próbálkozott a kivégzésével, és állítólag mi béreltük fel. Ez röhej! Ha el akarnánk tenni láb alól, akkor mi magunk tennénk meg. De ezt õk még nem tudják. Holnap lesz egy béketárgyalásra tett kísérlet a farkasok és a démonok között. Mint az incubus-ok tanácsának tagja, én is jelen leszek, s most Will megkapja a méltó büntetését. A Nagytanács is hallotta a tervem, jóváhagyták, elvégre tagadhatatlanul nekem van igazam. Nem mellesleg az alaptalan vádaskodása miatt elveszítette a hitelét a démonok között.
Holnap eldõl minden, akárhogy is lesz, Logan-t magamhoz veszem.

Belépünk a farkasok által kijelölt területre. Alig vagyunk húszan incubus-ok, de szerencsére nem egy succubus is velünk jött, a Nagytanács kijelölt emberei, Lyla, valamint Veretian bíró. Utóbbin áll vagy bukik az egész tervem. Ha minden jól megy nem lesz háború, sem vérontás, viszont elveszíthetem az én édes kis farkasom. Mindannyian eredeti, vagyis démoni alakunkban vagyunk jelen, kivéve Lyla-t tekintve, hogy õ ember volt.
A farkas hordával szemben állunk meg. Azonnal kiszúrom cicafarkasom, kit a családja vesz körbe, és lefogják õt. Nem engedik hozzám, pedig látom, hogy jönne. Annyira szeretném magamhoz vonni, arcomat puha, illatos hajába fúrni, de nem tehetem. Kifejezéstelen arccal kell állnom mesterem mellett.
- A tárgyalás megkezdése elõtt szeretnénk elvenni azt, ami a miénk. – közli ridegen Austerus.
- Itt semmi nem a tietek – csattan fel William.
- Szegény buta farkaska – suttogja gúnyosan mesterem. – Elképesztõen nagy tévedésben vagy.
- Nem kapják meg Logan-t – morran fel az apjuk is.
Kis híján felnevetek. Szerencsére még idõben sikerül kontrolálnom arcvonásaimat. Ha tudná…
Ekkor Veritian elõre lép, s tekintetét a legelöl álló vezérébe fúrja.
- Veritian vagyok – szólal meg érzelemmentes hangon. – Az igazság bírája vagyok a pokolban, az én jelenlétemben senki nem tud hazudni.
- Miért van jelen egy ilyen nagyhatalmú démon is? – kérdi tisztelettel az idõsödõ férfi.
- William Wright megszegte az egyik törvényünket.
- Nem szegtem én meg semmit, amihez közötök van – kezdi, ám a mellette álló csendre inti.
- Melyiket?
- A tizenkét nap törvényét – zengi, s hangját csend követi.
- Az mi? – fordul családja felé az érintett.
- Miután teljesen felgyógyultál nem köszönted meg az életed megmentését tizenkét napon belül – suttogja az öreg vezér félelemtõl reszketõ hangon. Õ valószínûleg már tudja, mi jön most.
- De õ megköszönte – veti közbe az anyja.
- Nekem köszönte meg – jegyzi meg Ly. – Holott Désiré-nek kellett volna, mivel csak miatta segítettem.
A dermedt csendben tekintetem összekapcsolódik Logan-ével. Gyönyörû szemeiben fájdalom, szeretet, és magány bújkál.
- És mi a büntetés? – ránt vissza a valóságba Will gúnyos hangja.
- A szolgám leszel – villantok rá egy csúnya vigyort. Megérdemli. – Életed végéig.
Tiltakozólag morog, s próbál az anyjához férkõzni. Hát eddig tartott a bátorságod?
- Ha nem engedelmeskedsz a kiszabott büntetésnek, akkor az egész néped szabadon vadászható lesz.
- Will – szólal meg az egyik vezér. – Vele mész.
A farkasok utat nyitnak társukhoz, így a bíró, a mesterem, és én is könnyedén hozzásétálhatunk.
Menekülne, ám társai nem engedik. A falka elõrébb való, mint az egyén. Ennek hála Veretian megragadja a tiltakozó ifjú karjait.
- Hova? – pillant rám a bíró.
- Szerintem a homlokán vagy az arcán lenne a legjobb helye, hiszen ott mindenki láthatja – közli nem titkolt élvezettel Austerus. Hát igen, végülis démonok vagyunk.
- A jobb kezére.
Nem akarom megalázni, míg nem tesz ostobaságot.
A bíró a vérfarkas csuklójához szorítja az ujját. Will ordításával párhuzamosan fekete minták jelennek meg kezén. Mire végeznek csuklóján bilincsszerû tövisfonat, míg kézfején az én címerem díszeleg.
- Meg se próbáld levágni a kezed – bámulok a gyûlölettõl izzó szemekbe. – Nem mûködne.
Haragjában nekem támad. Kifejezéstelenül bámulom, ahogy a porba hanyatlik. A kötés nem engedi, hogy ártson nekem.
- A tárgyalás alatt csendben maradsz. Csak akkor szólsz, ha engedélyt adok rá! – utasítom.
Õ a fõ szószólója ennek a háborúnak, ha hallgat, talán lesz esélyünk a békére. 

Tízórányi kemény csatározás, és vita után megszületik a megnemtámadási paktum. A vezérek aláírják, mi pedig hazatérhetünk. A mélységes letargiába fordult Wright családhoz lépek. Kicsimre nézek, akinek örömöt vélek felfedezni a szemében. Remélem megbocsátja, hogy ezt tettem a bátyjával.

Egy jellegzetes ismerõs illat lengi be a környéket, ez, ez… Desiré lesz. Hátra pillantok, lemerevedve áll de arca vonásai a meglepettbõl szinte már könnyessé csapnak át. Felém siet, majd a farkas valómhoz térdel, és közel szorít magához, hogy érezhessem teste lüktetését, el sem tudom hinni.

- Kicsim. – a hangja hallatán kiráz a hideg, olyan kellemes hallani õt. Most már emberi alakban ölelhet magához, kicsit talán könnyes is lehet az arcom, olyan hirtelen ért hogy láthatom, észre sem vettem.

- Dés, Dés, Dés… - hajtogatom újból, és újból becenevét . Nemsokára meleg csókkal fogadtat, ami a már szinte lilává színezõdött ajkaimat öleli magához. Észre sem vettem, de átalakulás után csak a pólóm maradt rajtam, a fene se tudja hova lett az a vékonyka kis bõrkabátom, emberi  alakomban vacogok, de kabátját körém csavarva kap karjai közé.

- Fogytál. – a hó ropogását nem sokáig hallani lábai alatt, már csak a csatakos hólé csattog talpa alatt, ahogy a kis lebetonozott utacskán haladunk hazafelé.

- Hát, tudod… - legyintek csupán, kék ködös szemei végigméricskélnek, tényleg mint ha a bordáim is látszanának.– Hiányoztál. – fogalmazza agyam értelmes szóvá azt, ami a szívemben kavarog ide és oda.

- Te is nekem – vigyorog , én pedig csak lesek, és szimatolok mint nyuszi a fûben. Régen láttam már az arcát, nem annyira régen hogy elfelejtsem, csak annyira hogy szinte innom kelljen a látványát. – Na, mi van? – kérdez vissza, megint pár cseppecske gördül le a nyirkos bõrömön. Nem akarom elhinni hogy pont itt találkoztunk megint, pedig azt sem tudta hogy mikor érhetek vissza, és még el sem köszöntem tõle…

- Tényleg itt vagy. – nyugtatgatom magamat. Itt tart a karjaiban, és hazafelé cipel, még mindig ott sétafikálnánk a parkban ha a saját lábaimon kellett volna jönnöm. Az õ lakásában töltünk pár napot, ez alatt kifejezve mind azt amit  az idõ kimart belõlünk. Nem maradhatok sokáig vele, a szagom már biztos hirdette hogy itt vagyok a környéken, és ezt anyámék is kiszagolhatták. A szobában fekszem az ágyamon, a polcomról egy koponya kacsingat felém, na hát igen egy antropológus vérfarkas… szép , mit ne mondjak. Már alig van vissza pár nap , és megint láthatom végre. Nagyon hiányzott , de nagyon restellem magamat hogy csak így se szó se beszéd mentem el. Vajon… hiányoztam neki?

A családom kedélyeit még jobban felkorbácsolandó, hogy Ly, Desiré barátja ellátogatott hozzánk, apám teljes képet adott arról mennyire is ellenzik a Desiré, és köztem kialakuló kapcsolatot, már ha nem fojtják vízbe azonnal .Minden egyes szó egy apró kis érvágás nekem, ezek a mocskos szájak mindig csak Desirérõl beszélnek, hol a hátam mögött, hol pont az orrom elõtt. Kiváló hallásom van, nem tudnak elhallgatni semmit elõlem, amiért büntetést is kaptam. Mint azok a hetvenes évekbeli fiatalok, jó hogy nem tartanak a szobámban… egy páncélszekrényben…  Vacsorát beszéltünk meg a hercegemmel, nem tudom hogy tudok ellógni otthonról. Valahogy aztán még is sikerül kicsikarnom magam a csattogó , mindent ellenzõ állkapcsok tömkelegébõl. Biztos haza megy , és nem keres többet, és elhagy és…  Felérek a lakásig, és szüntelenül nyomom azt a kis gombot, ami a bejutásomat sürgeti.

- Megszöktem otthonról. Win átmosta anyuék agyát. – lihegem megkönnyebbülten, és lépem át a küszöböt.

- Tudom. Ly, már mesélte. -  csalogat beljebb a lakrész felé. Nagy meglepetésemre Ly-t  találom , akivel azonnal lekezelek, majd õ szépen kilép a képbõl.

- Mesélj! Miért akar hirtelen mindenki békét? – suttogja irányomba, mint ha a falnak is füle volna.

- Errõl semmit nem tudok. Akkor döntöttek errõl, mikor távol voltam. Azt meg, hogy rá mertem kérdezni az okára a te káros befolyásodnak tudták be. Pedig nem is vagy rám rossz hatással. De már mindegy, úgysem megyek többet haza. – csúszik ki a szó a számon, de ami igaz, az igaz. Otthon agymosott zombikkal vagyok körülvéve, ráadásul ezek a járó-kelõ hipós zoknik a családom. Egy apró csókot lehel a számra, utána folytatja az elmélkedését.

- Ha nem mész haza, azzal csak a bátyád elméletét támasztod alá. – igaza van. Ha nem megyek haza, azzal csak azt a hitet erõsítem bennük , hogy áruló vagyok, miközben a valódi megbújik a színfalak árnyékában. De itt sem maradhatok, nem akarok a terhére lenni, mert akkor megint olyan nem törõdöm lesz.

- Elküldesz? – meresztek hatalmas szemeket rá.

- Szó sincs róla – libbenti meg selymes szõke tincseit, és hosszú ujjait az arcomra tereli. – Pusztán ész szerûen gondolkodom.

- Az nem mindig jó. – mormogom az orrom alatt. Halk kacajt fojtanak el az ajkai. Már a beszélgetésünk alatt is  olyasmire gondoltam amire szerintem a hosszú távollétem miatt õ is gondolt már. S nem kell sokat várnom hogy megint a szeretetét érezzem.

 Már két hónapja annak hogy elvileg béke legyen a levegõben. Desiré lakásában ücsörgök, és agyalok roham tempóban. Úgy érzem mint ha egy felesleges elem lennék itt, hatalmas erõm van, de azzal csak bántottam Dést. Van egy olyan ellenségem akit senkinek sem kívánnék, én vagyok a ludas otthon, és ha haza mennék biztos kitalálnának valami olyat, hogy többé sose lássam a lovagomat. Olyan idegesítõ, ez az egész, de az az egy a jó a mai napban hogy nemsokára megint mellettem tudhatom  majd. Vigyázni akarok rá, de nem tudom milyen módon tehetem majd meg ezt, mindig csak velem van a baj. Ha még mindig ember lennék talán mind a ketten jobban jártunk volna. Benyit, és egy ütemet kihagy a szívverésem is, azonnal vonyítva a nyakába ugrok, és nevetgélve húzom beljebb.

- Dééééésirééé – nyakába vetõdök, és egy heves csókkal köszöntöm. De csacsogásom süket fülekre talál, komor az arca, ami nagyon felkavarja bennem az érzelmeket. Az ablakhoz sétál, rám sem hederít hozzám sem ér. Mi van vele?

- Valami baj van? – hát persze hogy  valami baj van. Látszik rajta, tagadhatja, de az illata elárulja az érzelmeit is.

- Egy idõre haza kell menned. Komoly bajba kerültem miattad. Alá kell szállnom a pokloknak, hogy megbûnhõdjek érte. – pont ettõl féltem. Hogy miattam történik mind ez, büntetést kap miattam, és olyan hideg a hangja, megreszketek amikor meghallom.

- Mi-miattam? – remeg meg a hangom kissé, rám sem néz csak meredten bámul ki azon a kibaszott ablakon. Próbálom visszafogni a könnyeimet, bár ezek  könnyek igazak, erõsnek kell lennem és megoldást kéne találnom a problémára.

- Igen. Ezért kell innen eltûnnöd. Nem fogunk tudni találkozni egy darabig. – elõzõleg én, most pedig õ  hagy  el hosszú idõre, csak az a szerencsének mondható ösztönöm hogy egyetlen egy párt választok magamnak. Bár ez a tulajdonság  sokszor  áldás, és átok egyben.

- De ez nem ér! Mi rosszat tettél azzal, hogy velem voltál? – nyaffogok hisztisen neki, de még mindig nem akar rám nézni… vajon, el akar engem hagyni ezért? Mert a népeik nincsenek összhangban? – Hiszen nem hivatalosan már a párom vagy. – nem várt mozdulat .Ráncolt homlokkal,és dühösséget sugalló tekintettel mered rám,és hangja most furcsán érdes .Szinte ordít velem.

- Ne használj olyan szavakat, amiknek nem érted a jelentését! – hirtelen elkapja a karjaimat, és szúrós szemeivel az enyémet fürkészi.  – Lehet, hogy az emberek között ez egy mindennapos dolog, de a mágikus lényeknél nem! Nagy részünk sohasem találja meg az igazi párját! Csak keresünk, s közben felszedünk olyanokat, akik valamilyen szinten pótolhatják õt! – szó-szóval nem szeret engem? Hatalmasra dagadnak a pupilláim és lelkem tükreivel félve nézek fel a nálam erõsebb , ironikusan ugyan , de szerelmemre. Pótolható lennék? És ha igen akkor kivel? Csak hogy tudd kedvesem, nem  akarlak elengedni. Futnom kell, el innen. Mindenféle hülyeség kevereg a fejemben , ha-haza kell mennem. Muszáj . Állati alakban közelítek a házunk felé. Felvágtatok, kicsapom az ajtót és elsõ dolgom meghallgatni anyám kétségbe esett beszédét.

- Kicsim! Hé Logaan! -  megragadja a ruhám szélét, én pedig szinte már horkantva emelem meg  a hangomat.

- Gusztustalan! Eressz el! – kitépem a karomat mancsaiból. Ne is merjen többet hozzám szólni. Berohanok a szobámba , csend és béke fogad, a hûvös takaró simul a bõrömnek és a könnyeimmel még mindig küszködöm. Nem hagynak békén,most apám töri rám az ajtómat nagy iramban. Ordít, mindenki csak ordít velem.

- Szegény édesanyád , és én is kétségbe vagyok esve miattad! – egy savanyú képet vágva nézek a zokogó anyámra. Nem hat meg,  egy cseppet sem. Eljátszották az utolsó esélyüket is  nálam.

- Mondanunk kell valamit Logan! – tördeli a kezét , édesanyám pedig egy árva zsepivel maszatolja el a könnyeit.

- Várom. – ülök fel törökülésbe. – Kimondottan jó napon estem túl, szóval ne is zavartassátok magatokat. – meglehetõsen furcsák most. Vajon mi lehet e mögött?

- Nos – kezdi el apám a halaszthatatlan mondandóját – Win súlyosan megsebesült, egy „ vadász” felkutatta õt, és most végezni akar vele, vagy is csak egy hajszálon múlik az élete. Nem tudnál valahogy segíteni rajta? – nem kell sokat várnia a válaszomra.

- Hála istennek ! Ha a múltkori segítségre céloztok akkor azt el is lehet felejteni! Még van pofátok segítségért fohászkodni ? Mi vagyok én? Máriás huncut? – fakadok ki. Egy felnõtt férfi vagyok, tudom mit kell tennem, és mit nem.

*~*~*~*

Már egy hónapja nincs velem. Hiányzik, kimondhatatlanul. És minden este verejtéktõl vizes ágynemûben ébredek. Most már nincs okom panaszra. Elköltöztem otthonról, minden nap ellátogatok szerelmem lakásához, mindig egy kis cetlit hagyva a postaládájában. Mindig azt az egy dolgot írtam a papírra , ami ez idõ alatt gyötört. Az hogy szeretem…

Ma megint fellátogattam „ hozzá”. Az érzelmeim kitörni látszottak, miért nem jött vissza?

- Gyere haza,kérlek, gyere haza… - bõgöm , térdeim elgyengülnek, így rájuk nehezedem és lassan az ajtónak dõlve csúszok össze. Kezemben az újabb cetlit szorongatom, mi történhetett vele odalent, a pokolban? Úgy érzem teljesen egyedül maradtam…

- Családirtást terveztek. A hozzá hasonló többi Bloodrage haverjával. A farkasok 5 klánnak mindig van egyenként egy-egy legerõsebb tagja… - nyel egyet, majd folyatja. - hát, én lennék a Blackmoonok aduásza. Akarom mondani, engem vélnek a legerõsebbnek maguk között
- Azt mondod, hogy te vagy az öt legerõsebbik egyike? – kérdem nyugodtan álcázott hangon, holott peregnek a gondolataim. Õ az egyik legerõsebb… Akkor ezért vonzott már az elsõ pillanatban. Magamhoz húzom sírástól rázkódó testét, s meg is kapom a választ. Nem csak az ereje vonzott, hanem õ maga is.
- Ígérem többet nem lesz ilyen. – nyüszíti fülembe. Fejét felemeli, s közvetlen közelrõl bámul a szemembe. - Van még valami.
- Mi az? – érdeklõdöm, miközben élvezem kezének puha érintéseit.
- El kell mennem egy kis idõre. Van megoldás erre… - húzza le homlokomról a tapaszt. Arcát az enyémhez dörgöli, s teljesen hozzám simul. Nem mondok semmit, hiszen, ha eldöntötte, én nem szólhatok bele. 

Tényleges búcsú nélkül hagyott el. Nap nap után várom visszatértét, ám kezd bennem alábbhagyni a remény. Nem fog visszajönni.
Az élet azonban nem áll meg, nekem van egy munkám, amit végeznem kell. Kicsim családjával azóta sem találkoztam, habár Lyla-tól tudom, hogy Win magához tért, és anyuci nem engedi õt elküldetni. Mintha nem érdekelné, hogy mire készült a fia.
Sóhajtva dörgölöm össze ujjaimat, már megint a kis tó felé sétálok. Pas körülöttem repked, már nõtt valamennyit, de még nem érte el az elsõ felnõttkorát. Elõre siet.
Mozdulatlanságba dermedve figyelem pár pillanatig az elém táruló látványt. Kedvenc tollasom egy hatalmas feketebundás farkasnak dörgölõdzik, aminek a fülei, és a farka barna. Logan…
Megindulok, mire rám pillant, s a szívem megdobban. Tényleg õ az.
- Kicsim – térdelek elé, és ölelem át a bundás testet. Reszketve alakul vissza, s könnymaszatos arccal bújik mellkasomhoz.
- Dés, Dés, Dés… - mantrázza megállás nélkül, mintha meg akarná gyõzni magát, hogy tényleg itt vagyok. Egy forró csókkal fojtom belé a további szavakat. Leveszem kabátomat, és põre valója köré tekerem, majd karjaimba kapom. Sokkal könnyebb, mint volt.
- Fogytál – jegyzem meg, miközben házam felé sétálok.
- Hát, tudod… - csak legyint egyet. Azonnal feltûnik a karját borító tetoválás, de nem kérdezek. Majd elmondja, ha szeretné. – Hiányoztál.
- Te is nekem – mosolyodom el. Csak néz fel rám moha zöld szemeivel. – Na, mi van?
- Tényleg itt vagy – pityeredik el, mire majdnem felnevetek. Annyira édes. 

Sajnos nem marad elég idõt velem, csak pár napot. Ez alatt viszont bõségesen kimutatjuk, mennyire hiányzott a másik.
Nyújtózva megyek ki a teraszra, ahol Pas ücsörög a korláton. Még két nap, és hétvége, és akkor Logan ismét itt lesz.

Már várom õt. Kivettem a mai napot, hogy együtt vacsorázzunk, de késik. Nem értem, miért. Az órára pillantok. Sóhajtva kelek fel az asztaltól, s szedem le a terítéket. Több, mint két órája itt kéne lennie. Azt hiszem ez válasz arra, hogy mennyire gondolja komolyan a kapcsolatot velem.
Kopognak, én pedig reménykedve nyitok ajtót, de csak Ly az.
- Mit akarsz? – kérdezem abszolút barátságtalanul. Nincs hangulatom hozzá.
- Ma voltam a Wright-éknál ellenõrizni azt a fiút. Tudtad, hogy sikerült neki teljesen ellened hangolnia a családot? Egyedül Logan bízik benned, és nagy hévvel véd, amiért rendesen meg is büntették – leül a kanapémra, s úgy folytatja. – Amúgy a falkák szövetségre akarnak lépni a béke jegyében. Holnap tartják a szertartást.
Felvonom a szemöldököm. Ez teljesen szokatlan. Valami készül, ami nagyon nem jó.
- Nekem ez nem tetszik, itt valami gáz van.
- Ha nincs is, de elõbb utóbb biztos lesz. Ez az egész… - nem tudja befejezni, mert valaki rátelepszik a csengõmre. Sietve nyitok ajtót, mire egy remegõ, és lihegõ Logan borul a karjaimba.
Teljes döbbenet lesz úrrá rajtam.
- Megszöktem otthonról – pihegi. – Win átmosta anyuék agyát.
- Tudom – terelem be. – Ly, már mesélte.
Köszönnek egymásnak, majd barátném egy félreérthetetlen kacsintás kíséretében távozik. Perverz boszorka. Bár igaza van.
- Mesélj! – kérem halkan. – Miért akar hirtelen mindenki békét?
- Errõl semmit nem tudok – ismeri el. – Akkor döntöttek errõl, mikor távol voltam. Azt meg, hogy rá mertem kérdezni az okára a te káros befolyásodnak tudták be. Pedig nem is vagy rám rossz hatással. De már mindegy, úgysem megyek többet haza – jelenti ki duzzogva.
Annyira aranyos, hogy muszáj megcsókolnom.
- Ha nem mész haza, azzal csak a bátyád elméletét támasztod alá.
Azonnal elkámpicsorodik.
- Elküldesz?
- Szó sincs róla – rázom meg fejemet. Ujjaimat arcára siklatom. – Pusztán észszerûen gondolkodom.- Az nem mindig jó – motyogja.
Halkan felnevetek. Olyan jó, hogy itt van. Hatalmas cicaszemeket mereszt rám, mire elmosolyodom. Tudom, mire játszik, és ki vagyok én, hogy megtagadjak tõle egy jó kis estét? Na, ugye, hogy senki. 

Egyszerûen nem hiszem el!
Eltelt két hónap a békekötés óta. Ma tanácsülés van. Az incubusok tanácsa a hét legidõsebb tagból áll, nem mintha sokkal többen lennénk amúgy. Én vagyok a második legöregebb, így kiemelt helyem van közöttük, de a mai téma… A farkasok háborút akarnak indítani, mert állítólag elraboltuk az egyik társukat.
- Rabolta a hóhér! – morranok fel. – Logan akkor mehet el, amikor csak akar. Az már más tészta, hogy a testvére miatt nem megy haza.
- Désiré – szólal meg döbbenten Austerus, a mesterem, jelenleg õ a legidõsebb. Rám gyakran mondják, hogy gyönyörû vagyok démon alakban, ha ez így van, akkor õ maga a megtestesült csoda. Arca földöntúlian szép, szemei bíborban játszanak, s a haja a legtökéletesebb ezüst selyem, ami csak létezhet. – Akkor a fiú nálad van?
- Igen – biccentek. – Már egy ideje. Retteg hazamenni, mivel a bátyja túl veszélyes.
- Értem. Akkor ennek a problémának az orvoslását rád bízom – sóhajtja.
A továbbiakban teljesen máshol járok gondolatban. Orvoslás, mi? Ezt csak egy módon lehet megoldani. Csak nem biztos, hogy az elég lesz. Szerintem ez a Win gyerek mindenképpen háborút akar. Talán egy ideig tudom hátráltatni.
- Désiré –érinti meg a vállam Austerus. –Az ülés véget ért. Sajnos nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy veszélybe sodortad a népünk. Büntetést kell rád kiszabnom.
Elszorul a torkom. Büntetés?
- Tégy, ahogy jónak látod, mester – hajolok meg.
- Térj vissza, amint otthon mindent elrendeztél.
Már most tudom, hogy nem lesz kellemes ez az egész. Sarkon fordulva sietek a legközelebbi portálhoz, ami az emberek világába visz. Onnét már hamar hazaérek.
- Dééééésirééé – fogad vidáman Logan. Nyakamba vetõdik, s kapok egy perzselõ csókot. Nevetve ragadja meg a kezem és húz be a nappaliba. Megint a falakon pattog, és be nem áll a szája.
Nem figyelek rá, csak az ablakhoz sétálok.
- Valami baj van? – kérdi, mikor feltûnik neki távolságtartásom.
- Egy idõre haza kell menned – közlöm ridegen. – Komoly bajba kerültem miattad. Alá kell szállnom a pokloknak, hogy megbûnhõdjek érte.
- Mi-miattam? – kérdi zavarodottan. Nem fordulok meg, hisz tudom, most kiscica szemekkel nézhet.
- Igen. Ezért kell innen eltûnnöd. Nem fogunk tudni találkozni egy darabig.
- De ez nem ér! Mi rosszat tettél azzal, hogy velem voltál? – zokogja hisztisen. – Hiszen nem hivatalosan már a párom vagy.
- Ne használj olyan szavakat, amiknek nem érted a jelentését! – csattanok fel. Nagy hévvel fordulok felé, s ragadom meg mindkét felkarját. – Lehet, hogy az emberek között ez egy mindennapos dolog, de a mágikus lényeknél nem! Nagy részünk sohasem találja meg az igazi párját! Csak keresünk, s közben felszedünk olyanokat, akik valamilyen szinten pótolhatják õt!
Remegve pillant fel rám, majd egy szó nélkül elrohan. A francba is! Tudom, hogy félreértett. Nem a kapcsolatunkat akartam leminõsíteni, csak ideges vagyok. Ha Win nem fejezi be a háborúra vonatkozó terveinek szövögetését, kénytelen leszek egy olyan lépéshez folyamodni, amivel megutáltatom magamat az egész családjával. De nekem csak ez az adu maradt. Ez és a tudat, hogy nem engedhetek mindent veszni.

Körbenézek. Az szinte mindenki ide sereglett, eljut az agyamig anyám keserves sírásának hangja. Miért sír? Hiszen én csak megakadályoztam hogy Win ellenünk forduljon. Na itt a probléma, ezt rajtam kívül senki sem tudja, azt hogy mit hallottam én itt. Mert nem csaptam le egybõl rájuk, de mikor azt emlegették hogy hogyan lehetne a legerõsebb ötöt kiiktatni, akkor jobbnak láttam így dönteni, és ezt cselekedni. Rám néznek a kék szemek, hirtelen mérhetetlen szégyen költözik lelkembe, de sem kimutatni sem megértetni nem vagyok képes magamat. Mindenki azon szörnyülködik hogy „ Mennyi vér?!” , „ Nézd csak mi lett belõle.” . Ez az utóbbi megállapítás apám szájából jött, olyan mint ha egy veszett állat lennék, és úgy érzem hogy… úgy is kezelnek. A fejemben minden kavarog, és szinte megõrültem a saját energiámtól. Közvetlenül az elõttem álló hercegemre nézek, és mély morgást hallatok, igen õ az. Kérve kérlek, ne közelíts. Bajod esik. A testem nem azt csinálja amit parancsolok neki, csak az állati ösztön hajt jelenleg, semmi más. Ez csak Win ellen volt jó, miért nem múlik el?!

- Désiréééé – morgom neki elnyújtva neve utolsó foszlányait. Az eredeti démoni alakjába váltott, így kicsit megszeppenek, mert neki is hatalmas ereje van. Keze felém nyúl, és arca eltorzul kissé, mert a körülöttem kavargó energia marja a bõrét és a húsát is . Nagyot ránt rajtam, és mellkasának csapódom, azonban ajkaimra hajol, és elkezdi lecsapolni az energiámat, de egy idõ után meghalad egy határt, aminél az ösztöneim szinte sikítanak hogy csináljak valamit az energiámat „fenyegetõ”- vel. Markaim összeszorulnak az alkarjain, és körmeim belemarnak, talán már nem is vagyok eszméletemnél?! Vagy mind ez csak egy rémálom. Néha mikor ajkaink elválnak egymástól egy két pillanatra , közben én nagy levegõt veszek, de folytatja tovább. Testem lehûl az emberkével egy fokra, és eltûnnek a farkasomra jellemzõ jelek , de Desirével nincs semmi rendben. A szemei élénk sárgán világítanak, teste forró, akár a nap sütötte fém elnyelt volna minden energiát tõlem? Aggódva nézek rá, a bestiám lenyugodott, és kezdem átérezni azt a helyzetet amit éppen én okoztam. Majd elválunk egymástól, õ botladozva elindul egy autó felé, és bevetõdik az ajtón.  Komorság költözik arcomra, és ajkaim lebiggyednek. Nagy oxigénfröccsöt beszippantva kezdek szinte már hisztis sírásba, arcom elé vonom az egyik kezemet, mert nem akarok senkire se nézni. Félek az arcuktól, a véleményüktõl, és attól a tudattól hogy lehet hogy az energiáim szétcincálják a szívemnek kedves illetõt. Haza indulunk, ahol síri csenddel tarkított éjszakákat élek meg. Minden nap fellátogatok hozzá, és találkozom Lylaval , aki küszködik azon hogy ne menjen fel még jobban a kedvesem láza. Egyszer beszélgetésbe is elegyedtünk, talán a miatt hogy miért is vörösek a szemeim.

- Szégyelled  a történteket? – kérdezi vállamra eresztve az egyik kezét.  Nagyot sóhajtok, minden este amikor a sötétben fekszem az ágyamban, önkéntelenül is elpityeredem. Tiszta galiba ez a farkas lét, csak bajt okoz ez a sok energia.

- Nem akartam bántani, eszméletlen lehettem mikor ez történt. Az a fura hogy én hallottam mindent, de a testem saját életre kelt. – hajtom le kissé a fejemet, és ujjhegyeimmel megérintem a még mindig izzó bõrt.

- Értem. – bólint, és újból csend ereszkedik a szobára. Csak Dés mély lélegzeteit hallgatom.

Már majdnem egy hét óta járok fel hozzá, mindig ott ücsörögtem az ágya mellett, Ly pedig csak értetlenül figyel. Õ is tudhatja hogy monogám fajták vagyunk, még ha nem is szeret minket az illetõ egész életünkben õt vigyázzuk, még ha ellenére is van. És ez nem fog változni. A mai nap is ugyan olyannak ígérkezik mint a többi, kivéve azt hogy beszélgetés hallatszik Dés szobájából.

Óvatosan kinyitom az ajtót, és csak a fejemet dugom be, hogy szétnézzek hát ha ma van valami fejlemény. Szívem nagyot dobban, amint meglátom Dést üldögélni az ágyában, egy mosoly kúszik ajkaimra és hozzáloholok.

- Annyira sajnálom. Én csak hirtelen nagyon dühös lettem, nem is tudom, mit miért csináltam. – sírdogálom, de csak suttogva jönnek ki a számon a szavak.

- Semmi baj. Még nehezen megy a farkasod kezelése, de idõvel jobb leszel. - zene a füleimnek a hangja, már számomra régen hallottam beszélni is .

- Dés. – még mindig a könnyeimmel küzdve dõlök oda pizsamába bújtatott testéhez, és erõs vállainál találok megnyugvást. Betoppannak a hangokra felfigyelve a szüleim is.

 - Köszönöm, hogy megmentette Logan-t és Will-t. Õ még kómában van,de a barátnõje szerint meg lehet még menteni.

- Talán jobb lenne, ha a gyógyulása után elküldené valahova azt a fiút. – én is ezen a meglátáson vagyok, ezek után amit velem mûvelt ideje lenne. De anyám is annyira kötõdik Winhez, pedig õ mondta nekem azt hogy valamiben sántikál az édes bátyám… ehhez képest most én vagypk a bûnbak, akin mindenki csak szörnyülködik, és elverheti a port hogy „ Ha még egyszer ilyen elõfordul~ „ meg „ Nem is gondoltam volna rólad Logan hogy képes vagy erre is ~ „ . Most már apám és anyám is tudja mekkora erõm van.  És óva intettek, azt javasolták hogy mennyek el az egyik barátjukhoz, aki segíthet kezelni ezeket a dolgokat, pontosabban a falkánk mindent tudójához,  az öreg Terens bácsihoz olyan 70 éves körüli ürge lehet . Nem tudom hogyan fékezhetne meg , és ennyi erõt hogyan tarthat majd pórázon. Egy a lényeg, hogy ne sodorjam Dést ilyen helyzetbe többé.

- Amúgy mi történt magával? Mi csak annyit láttunk, hogy megcsókolja a fiam utána pedig Logan lenyugszik. – ritka madár az ha fater zavarban van, most pedig vöröslik a feje.

- Elszívtam a felhalmozódott energiáját. De mivel nem a szokásos módon csináltam, ezért a testem kikészült.

- Értem – a magyarázat után apám csak bólogat, mivel már elmondtam neki hogy hogy állunk egymáshoz Déssel. De kicsit szerintem felfoghatatlan volt a magyarázat, na mindegy. Kék szemei világával engem bámul, majd kapok egy puszit a fejem búbjára.

- Meddig voltam eszméletlen? – néz Lylára. Mint ha belé szorult volna a levegõ , nem szól semmit. Végül csak kiböki végre , mond csak ki, egy hétig nyomta az ágyat miattam.

- Majdnem egy hétig. Alig tudtalak visszahozni az életbe. Majdnem negyvenöt fokos volt a lázad. Az a szerencséd, hogy erõsebb vagy, mint az átlag, mert más ebbe már belehalt volna. –elkeseredem, mert még senki sem engedte elmondani az igazat, mindig vagy félbeszakítottak, vagy letorkolltak, hogy hagyjam már a francba, meg hogy ez nem érdekes. Most már biztos  el fogok menni ahhoz az öreg farkashoz, és segítséget kérek tõle.

  - De most már jól vagyok, szóval nincs semmi gond. – mosolyodik el , ettõl pedig egy kis melegség költözik a szívembe. Úgy látszik minden rendben van. De nem szabad neki még egyszer ennyi energiát átadnom, olyan sûrû és nagy mennyiségû volt hogy szerintem két hónapig is kibírja. De ez csak egy idióta filozofálás, pontosan õ tudja meddig elég ez neki.

- Én azért a helyedben, még nem pattognék. Mi most megyünk, és hagyunk beszélgetni titeket. – mosolyodik el Ly és becsukják maguk mögött a fehér ajtót. Az ölébe ültet, és megcsókol, mint ha nem is én tettem volna ezt vele, vagy amnéziás lenne és nem tudná hogy ki okozta ezt neki. Ez a kiütõs hetet.

- Csak egy kérdésre szeretnék választ kapni. Miért akartad megölni a testvéred? – néz mélyen a szemeimbe, én pedig az ölébe ülök. Lehajtom a fejem, majd nagyot sóhajtva fordulok vissza személyéhez.

- Családirtást terveztek. A hozzá hasonló többi Bloodrage haverjával. – csak figyelmesen hallgat, én pedig folytatom a hosszúnak ígérkezõ magyarázkodásomat.

- A farkasok 5 klánnak mindig van egyenként egy-egy  legerõsebb tagja… - nagyot nyelve folytatom –hát, én lennék a Blackmoonok aduásza. Akarom mondani, engem vélnek a legerõsebbnek maguk között. – nem merek a szemébe nézni , nem tudom milyen reakciót kapnék erre . Nem akarok neki ártani, én sze…

- Azt mondod hogy te vagy az öt legerõsebbik egyike? – kérdez rám semmit nem sugalló hanggal. Az idegeim nem bírják már sokáig, apró foltokat festek a finom tapintású paplanra. Testem beleremeg, nem bírom, nem bírom ki . Kezei összekulcsolódnak mögöttem és magához öleli a hozzá kicsit kisebb termetemet.  Fülébe nyöszörgöm a sírástól rekedtes hangommal.

- Ígérem többet nem lesz ilyen. Van még valami. – húzom fel fejemet a vállairól, arcunk szinte összeér , csak az orrunk hegye találkozik kissé.

- Mi az? – arcára simítok, és közlöm vele azt amin  morfondíroztam egészen idáig.

- El kell mennem egy kis idõre. Van megoldás erre… - simítom le a vizes borogatást a homlokáról, ami úgy is leesne elõbb utóbb. Nem tudom hogy ösztönös- e vagy sem,  arcomat az övének simítom és hozzábújok. Hümmögve egyezik bele, nem tudom még mennyi idõre kell önszántamból számûznöm magam, de megígértem neki hogy mi elõbb haza szeretnék érni.

A napok peregnek, én pedig az egyik éjjel elhagytam a várost farkas alakjában, és az erdõk rengetegében barangolva kerestem azt a házat amit a szüleim említettek. Összebarátkoztam az elég jó erõben lévõ , ugyan kicsit koros öreggel. Átbeszéltünk mindent, azt hogy mi történt, és hogy mekkora erõvel sebezhettem . Két lehetõséget ajánlott.

- Vagy elzárod magad örökre, vagy lekorlátozzuk az energiádat. – a lámpa fénye árnyékot vet az ráncoktól tarkított arcra, én pedig kezeimet morzsolgatva gondolkodom.

- Inkább a lekorlátozás. De még is hogyan gondolta ezt Terens úr? – nézek rá,õ pedig egy kis idõre lehunyja szemeit, és nagy levegõt véve csendül meg hangja ismét.

- Ez a korlátozás egy egyszerû tetoválás alakjában kerülne a testedre, így nem feltûnõ, és a tudatlanok nem veszik észre. – okít az öreg. Már vagy 3 hete lehetek távol az otthonomtól, a családomtól, és… sejthetjük hogy kitõl. Végiggondoltam ezt az egész erõelzárósdit. Áhh nem fog fájni , géppel szoktak tetoválni nem? Homlok egyenest hogy nem így történt. Egy héten keresztül tetovált, különbözõ furcsa jeleket, kacskaringós mintákat a ball csuklómtól, egészen a vállamig. A fehér lepedõ egy csomó vérfolttal tarkított vászonná vált csupán. Amint elvégezte a munkát, valami krémmel bekente a mûvet , de én csak sikoltozni voltam képes , mert marta a felsértett bõröm. Ezek után szépen lehunytam a szemeimet, és magával ragadott a sötétség. Nem tudom hány napon keresztül aludhattam, de amikor felébredtem betakargatva találtam magam egy puha ágyban. Még mindig itt vagyok, ebben az erõdítményben. Lassan felülök, és körbenézek, a sötét el akarja rejteni elõlem amit csak tud. A ruháimat magamra kapva indulok körbe a házon, és keresgélem Terens urat. Meg is találtam az bejárati ablakban.

- Mennem kéne.

- Ilyen hóban és latyakban? – õ teljesen beöltözködve, én pedig egy szál bõrkabátban, meg gatyában és edzõcipõben.

 - Igen. Köszönöm, viszlát ! - már átalakulva szaladok az ajtótól az erdõig , követve azt a szagnyomot amit még anno hagytam. Órákon át nagy rohamban futottam a nyomok után, és kiértem egy már ismerõs szagú kis tavacskához. Közelebb lépdeltem a vizéhez, a part mentén közvetlenül nem volt befagyva.

Nagyot kortyolok a szinte dermesztõ vízbe, és jó ízûen inni kezdek. Halk szárnysuhogás készteti a füleimet mozgásra. Nem ettem már rég óta, biztosan valami finom falat kínálkozik fel nekem. Szinte kilátszanak a bordáim a fekete bundából, az emberi arcom beesett, szinte hangosan korog a gyomrom. Felnézek az elszálló szárnyasra. Égõ vörös színe van, és szinte parázsló vörös csíkot húz maga után. Hirtelen eltûnik a szemeim elõl, és valami a mellkasomnak dörgölõik, én pedig ülve nézek a kicsit már öregecskébb fõnixre. Körbeszagolgatom, ismerõs illat lengi körbe. Ez Pas!

- Desiré, mi-mit keresel itt? – szólok neki, kicsit mint ha rekedtesebb hangom lenne a szokottnál, vagy a mostani formám okozná? Apámra nézek, és csak egy mondatot szánok neki.

- Apa, ez borzalmas volt… - apám elégedett fejjel rám vigyorog, mint ha egész életében erre várt volna. Na én pont erre nem vártam, hogy hallanom kelljen ahogy ropognak a csontjaim, meg a többi kis apróbb dologról ne is essék szó.

- Dés… - hercegem felé igyekszem, majd helyet foglalok lábai elõtt, és felnézek a magas férfi alakra.

- Gyönyörû vagy- susogja felém, amit tisztán, és kivehetõen hallok meg. Apám tekintete még mindig engem vizslat, biztos hogy meghallotta azt amit mondott nekem.  – Jól vagy?

- Igen, csak nagyon fáradt vagyok. – pislogásaim egyre lustábbak, így nézek Désre. Még az én sok energiámat is elszívta az átalakulás, hát még az idegeskedés.

 - Meddig kell ebben az alakban maradnia? – kérdez nagybátyámra , aki apám háta mögül leskelõdik.

- Értem. Velem jöhet, vagy inkább legen farkas felügyelet alatt. – kérdezi a köré sereglett emberektõl.

- Most már nem kell rá felügyelni –szólal meg Ryan a háttérbõl. Ezek szerint most már ez lesz a végleges formám, vagy nem? De hülye vagyok istenem! Hát persze hogy nem ez lesz az örökös formám, hiszen apám is át tud alakulni, meg vissza, úgy látszik a sok kínlódás elvette az eszemet.  – Már nem lehet vele gond. – remek, csak az agyamat hagytam el valahol. Kérlek.

- Rendben- szép szemei lenéznek rám, aki csak hallgatta a beszélgetésüket. Nagyon fáradt vagyok, kimondottan jól esne egy kis alvás hogy energiát gyûjtsek. Amikor elfordul, és útnak ered, én kicsit lusta léptekkel , de utána somfordálok. Közvetlen közelében, az ágyában kapok helyet, be is kucorodom a kicsit szûkös helyre. Nem akarom piszkálni Dést ezért gyorsan elalszom.

Nem is tudom hogyan tudtam aludni egész idáig ilyen pózban. De legalább nem estem le az ágyról. A hátamon fekve ébredek, mancsaim a magasban, dettó mint amikor emberi alakomban alszom. Mikor felébredek Desiré már nem fekszik mellettem, a konyhából hallom a lélegzeteit. Korog a gyomrom, ilyen alakban biztos éhesebb leszek mint szoktam, habár akkor is ehetek amennyit akarok, nem hízom meg vagy ilyesmi.

- Désirééééé. Éhes vagyok. – nyüsszögöm neki a konyhakövön üldögélve. Elém tesz egy jó adag darált húst , ami csillapítja az éhségemet. Mikor végeztem elégedetten nyalom körbe a számat. A kanapé felé veszem az irányt , amire könnyûszerrel fellépek, és várom Dést. Nemsokára meg is érkezik  kávé szagú a ruhájával , és leül , pont úgy, hogy a fejemet az ölébe tudjam hajtani. Amint kényelembe helyeztem magam már  a kobakomat cirógatja, milyen kellemes érzés. Kis halk morgó hangocskát hallatok, elégedettségemet kifejezvén. Sikerült összeszólalkoznunk, ezt a doromboló hangot megszakítván, azon hogy még is mit tett Win Desirével. Nem tudtam kimagyarázni magam, és ez a veszekedés kicsit mardossa is a szívemet, mert hát a bátyám, és jóban voltunk még anno. De Desirével fenekestõl felfordult az életem, kiderült hogy mi is vagyok valójában, elmondtam a szüleimnek a ki- kimaradozásaim okát, õk ezt elfogadták, de még is valahogy úgy érzem hogy a bátyám felé húznak. Pedig én vagyok az egyetlen gyerek ktõlük, Win csak féltestvérem, de még is ellenem szít mindenkit. Én nem akarom ezt az egészet ! Desirét pedig képtelen vagyok gyûlölni. Néhány láthatatlan kis könnyecskét morzsolok el, remélem nem tûnt fel neki. De ha Win nem lenne… akkor talán õk is megbékélnének a ténnyel.

- Logan hívd fel a szüleid! – hangja kiszakít a gondolatmenetbõl, és komoran tekintek fel szép szõke hajára és kék szemeire.

- Minek? Egyedül is tök jól elleszek itt. – úgy érzem egyedül sokkal jobb minden, egyszerûen  nem köt beléd senki, és nem akarják elszakítani azt aki köré már érzelmeket szõttél. – Nem vagyok már két éves, hogy ne lehessen egyedül hagyni. – most valahogy nem fûlik a fogam ahhoz hogy ezekkel beszéljek, védjék csak azt a zabigyereket. Próbálom kerülni a témát de csak sikerül mindig visszatérni rá…  Viszont most dolgoznia kell menni, és egyedül maradok a lakásában

- Logan, ez most nem vita tárgya. A szüleid tudnak segíteni a visszaváltozásodban, én nem. Különben is, ha visszaváltoztál már maradhatsz, és elõkészítheted magad egy forró éjszakára. – hiába tesz ellenajánlatot, bármilyen csábító is nem akarok találkozni velük. Egyébként is kaptam infót arról hogy hogyan is kéne mind ezt véghez vinnem. Még van hátra négy órám a még automatikusan visszaváltok az emberi alakomra. 10 órát kell ebben az alakban tölteni elsõ alkalommal. Utána már könnyedén megy az átváltozás. Mire felfogom mit mond nekem , arcán vigyor húzódik, nekem pedig a szívem hevesebben kezd el verni. Bár nem pirulok el, de a fejem kissé nehézkes, és hirtelen melegem lett. Felhívja õket, és anyám, meg apám is megérkezik nemsokára.

- Jó estét! Kérem, fáradjanak beljebb! – üdvözli õket szívélyesen, és anyám már azonnal le is kezel Desirével.

- Valerie vagyok. – én még mindig farkas alakban üldögélek a nappaliban, és várom a végítéletet. Ott maradok velük. Félelem, meggyötörtség, sok viszály, és az elmúlt napok történése felzaklattak. De nem hiába, azért még is csak a szüleim, megnyugtattak Desiré terén, azt mondták „ Nem baj ha vele vagy, azt szereted akit kiválasztottál magadnak „ . Egy kicsit már könnyebb, így hogy ezt tisztáztuk, de még egy dolog szóba került így este felé.

- Tudod úgy sejtjük hogy a szûnni nem akaró hiperaktívságod jelent valamit. A doki azt mondta hogy el fogod nõni, idõvel, de már nem hiszek neki. – kotyogja anyám felém. Kétségektõl teli pillantásom rá érkezik, õ pedig elcsitul kissé.

- Sokkal nagyobb erõvel bírsz mint Win. Jelenleg, ha megtanulod kezelni ezt az erõdet, akkor te lehetsz a család öt legerõsebbjének egyike. – folytatja apám, én pedig a tenyereimbe temetkezem, mert egyre idegesebb vagyok. Az öt legerõsebb egyikének lenni nem semmi.

- De miért hasonlítgattok mindig Winhez?!- fakadok ki rájuk kaffanva. Mindig õ volt az elém állított példakép. És végül sikerült felülmúlnom azt , õ pedig visszasüllyedt a mélybe… Kínos csend következik aztán anyám végre kinyögi.

- Az utóbbi hetekben egyre furcsábban viselkedik, azt hallottuk hogy a Bloodrage társaival felvette a kapcsolatot, és vissza vágyik az apjához. – elszomorodik. Ezt nem akartam, azt hogy ez az ügy idáig nyúljon el. Ezek sokkal vérszomjasabbak mint a magam fajták, mi kényünk kedvünk szerint ölünk. Méreggel. De ha kell , és nagyon muszáj gyilkolni is szoktunk. Nem kérdezek semmit, csak felállok, és kiviharzok, nem érdekel hogy itt maradtak , ha akarnak akkor követnek, Ideges vagyok, és érzem ahogy az energiám egyre jobban növekszik az adrenalin hatására. Biztos el fogják mondani ezt a „ legerõsebb” dumát Desirének, de nem érdekel. Csak a bátyám nyomát követem, és szinte már futok az orrfacsaró szag irányába. Meg is találom még két társával , szabályosan úgy érzem mint ha lebegnék, a belsõ energiaforrások és az a plusz adrenalin löket eléggé felturbózott. A két mihaszna a tesókám mellett, helyesbítek most már mögött vonyítva húzódik egyre hátrébb, ahogy izzó sárga szemeimbe néz, majd menedéket lel egy vastag törzsû fa árnyékában. Majd rám förmedve vág egy nagy fintort.

- Mi van? El akarod magadat temettetni öcsi? Ez még korai lesz. – nem tétovázom, szó nélkül torkon ragadnám, de elõbb még választ adok a kérdésére.

- Ellenkezõleg. Eltávolítalak. – nézek arcára, amin egy érdekes vigyor kúszik végig, és már lépne is felém, de torkon ragadom.

Olyan sok most körülöttünk az energia hogy szinte fuldokolni lehetne benne, és távolról is megérezni. Öldökölni kezdjük egymást, van amikor én ugrom a torkának, van amikor õ csap egy akkorát hogy a fák síró hangját hallom. Nem kíméljük egymást, õ az az ok amiért nem tudok figyelni Désre, és folyton õt kell hallgatnom, a nagy szoknyapecért, akinek mellesleg lehet hogy annyi agya sincs hogy felfogja mi a helyzet.

„ Blackmoon vagy , tehát méreggel ölsz legtöbbször. Ezt az ellenfél sebébe, vagy szájába kell juttatnod. „ – okított a napokban Ryan . És adott egy kis üvegcsét, amiben egy lila színû folyadék van. Azt mondta ez az alap felszerelés, és majd segít megtanulni hogy hogyan kéne elkészítenem. Autók hangos dübögését hallani a messziségbõl, csak fél füllel figyelek, de azonnal meg is támad ez az átkozott. Meglendítem a karomat, ezzel löketet adva testének majd megint két apróbb fa bánja a harcunk hevét. Odasietek, mert vérzik a keze, így gyorsan belekenem a mérget, ezzel megakadályozva ,hogy sebei amit az imént szerzett begyógyuljanak. Szét húzom az egyik mély sebet , rálötykölöm a folyadékot, de karmazsin színû vére megfesti a dühtõl félig átalakult mivoltomat, és hegyes karmaimról csöpög lefelé.

- Szent ég ?! Mi van itt? – kiált fel apám hangja, de rá sem hederítve hajolok közelebb bátyám arcához, és utolsó elõtti szavait hallgatom.

- Nagyon ügyes- száján is vér ömlik , ami a fehér pólómra csöpög. Élvetegen vigyorgok rá, majd pólójánál megfogva hajítom a fák közé, de a belõlem elõtörõ energia még mindig nem nyugszik. Megérkezik mindenki, valaki egy élesen vakító zseblámpával világít végig rajtam, majd érdekes hangot ad.

- Fiam kérlek hagyd abba, hallasz te egyáltalán? – ordít apám, én pedig csak rávetem  még mindig izzó sárga szemeimet.

- Valahogy közel kell hogy férkõzzünk hozzá és eltüntetni azt az energiát ami itt áramlik! – nyögi közbe, én pedig a kezeimre nézek, rám ragadt ez a mocsok … A szõke herceg, és a két férfi kupaktanácsot tart hogy mi legyen a sorsom, ez remek lesz.

Közeledik hozzám ez a huszadrangú beképzelt dög, mikor Logan elém lép.
- Ha nem jössz velem haza én… - morogja fenyegetõen öccse felé.
- Akkor megy haza, amikor akar, már nagykorú nem? – szólalok meg, hiszen nem tûrhetem, hogy így viselkedjen vele. Ha harcra kerülne sor, nem lenne esélye ellenem.
- De egy ilyennel, mint te? – mér végig undorral vegyes megvetéssel. - Csak rosszul fogsz kijönni ebbõl a szituból öcsi. Csak a hiperaktívságod miatt kellesz neki.
Ostoba! Nagyon ritka az, hogy kétszer táplálkozzam valakibõl, lehet bármilyen erõs.
Logan ökle hangos csattanással találkozik bátyja arcával. Felém fordul, s szemében tengernyi bizonytalanságot, félelmet, kétséget, és reményt látok.
- Bocsáss meg ezért. – susogja, majd kapok egy szájra puszit, és elszalad.
Csak bámulok utána. Idõt kell hagynom neki.
- Ha még egyszer az öcsém közelébe mész… – hallom meg a morgást a fülemnél.
- Akkor mi lesz? – kérdezek rá. – Gyenge vagy te ahhoz, hogy végezz velem.
Felhördülve veti rám magát. Elterülök a földön, õ pedig fölöttem térdelve kezd el ütni. Többször is az arcomra sújt, de nem ütök vissza. Hagyom, hogy egy ideig csépeljen, majd egy laza mozdulattal lerúgom magamról. Repül pár métert, de nem lesz komolyabb baja.
- Csak azért nem öllek meg, mert Logan a testvéred – gonosz vigyor kúszik az ajkaimra. – Kíváncsi leszek mit fog szólni hozzá, hogy nekem estél.
Ordítva ismét rám ront, de most nem hagyom magam. Elkapom a nyakát és a földre szorítom.
- Nem akarlak még egyszer a házam közelében látni – sziszegem közvetlen közelrõl az arcába. Elengedem, s egyenesen a házamba megyek. Nem érdekel az a morgó dög.

 
Éjfél után végzek a bárban, de még maradok egy kicsit segíteni Danny-nek. Õ segített a farkas témában. Jó fej srác, van vagy húsz éves, és õ is farkas. A jó szívemnek hála eléggé késõn indulok csak haza.
Út közben autókat veszek észre. Nem szoktak ilyenkor erre mászkálni. Remélem nem illegális fakitermelõk, mert akkor dühös leszek. Lassan tíz éve enyém az egész erdõ a park kivételével.
A nyomokat követve egy kisebb csoportba botlom.
- Te… - szólal meg egy idõsebb férfi. – Te voltál a fiammal. Mit keresel itt?
Végigpillantok rajta. Magas, barnahajú, enyhén pocakosodó átlagember.
- Én vagyok az erdõ tulaja – közlöm hidegen. – Kik maguk, és mit keresnek itt?
- Tûnj innen! – üvölt rám hirtelen.
A barlang felé indulok, hiszen onnan érzem Logan energiáját, ami most lüktetõen pulzálva hívogat.
- Most nem mehetsz be! – áll elém a férfi.
Cicafarkasom hangos ordítását hallom meg, mire félre akarom lökni az öreget, de ekkor feltûnik egy gyönyörû farkas. Bundája éjfekete, csak a füle, és a farka végén van egy-egy kis barna folt, Íriszei ragyogó sárgák, teste az átlag farkasénál nagyobb, viszont nem hatalmas. Mozgása kecses, ám kissé esetlen.
- Desiré, mi-mit keresel itt? – Hallom meg Logan hangját feltörni a farkas torkából. Kissé morgósabb, mint általában, de ez nem zavar. - Apa, ez borzalmas volt…
- Tudom fiam, de túl kellett esned rajta – mosolyogja az édesapja.
- Dés… - elém üget, és leül elém. Úgy néz rám, mint egy kivert kiskutya.
- Gyönyörû vagy – suttogom neki elfogultan. Tudom, hogy a körülöttünk lévõk mind hallják, hisz a farkasok hallása iszonyú éles, de nem érdekel jelenleg. – Jól vagy?
- Igen, csak nagyon fáradt vagyok – pislog rám édesen.
- Meddig kell ebben az alakban maradnia? – nézek a férfiak felé.
- Legalább a mai estét, de jobb lenne, ha egy napig így maradna – feleli az apja mögött álló férfi.
- Értem – hümmögöm. – Velem jöhet, vagy inkább legen farkas felügyelet alatt.
- Most már nem kell rá felügyelni – szólal meg a harmadik is. – Már nem lehet vele gond.
- Rendben – biccentek feléjük.
A csendesen figyelõ farkaskára nézek, aki álmosan pislog fel rám. Mikor elindulok, követ.
Otthon a saját ágyamban adok neki helyet. Kicsit szûkösebb így, hogy a teste nagyobb, de nem igazán zavar. Halkan hortyog, amitõl mosolyognom kell. Tényleg érdekes ez a fiú. 

Reggel egy nyakatekert pózban fekvõ cicafarkas mellett ébredek. Nem szólok semmit, csak felkelek.
Logan igazán ízletes, és jó szeretõ, de veszélyes. Bármikor megölhet, ha feldühödik. Nem tudom, miért, de olyan érzésem van, hogy a családja még sok gondot fog okozni nekem.
- Désirééééé – hallom meg a nyüszítést. –Éhes vagyok.
Logan a konyha közepén nyüszörög.
Sóhajtva teszek elé egy tál nyers darált húst, amit ellenkezés nélkül behabzsol. Elégedetten körbenyalja a pofáját, majd a kanapéra heveredik. Egy gyors kávé után én is leülök. Ölembe veszem busafejét, és simogatni kezdem. Halk dorombolásszerû hangot hallat. Tényleg cicafarkas – mosolyodom el.

Koraestig így vagyunk, utána viszont muszáj dolgozni mennem. Sajnos ma már összevesztünk azon, amia bátyjával, és velemtörtént a távozása után.
- Logan hívd fel a szüleid! – utasítom halkan, mire komoran pillant rám.
- Minek? Egyedül is tök jól elleszek itt – akadékoskodik. – Nem vagyok már két éves, hogy ne lehessen egyedül hagyni.
- Logan, ez most nem vita tárgya – jelentem ki. – A szüleid tudnak segíteni a visszaváltozásodban, én nem. Különben is, ha visszaváltoztál már maradhatsz, és elõkészítheted magad egy forró éjszakára – vigyorgok rá. Sajnálom, hogy a farkas alakjában nem láthatom elpirulni.
Felhívom neki õket, de most egy nõ is érkezik az apjával.
- Jó estét! – köszöntöm õket. – Kérem, fáradjanak beljebb!
- Valerie vagyok – nyújt kezet a nõ, amit udvariasan megcsókolok. Az apjával csak kezet fogok, s magukra is hagyom õket a fiukkal.

Gyorsan lepereg a mûszak.
Otthon olyan látvány fogad, amire nem számítottam. A felizgult kis szeretõm helyett a szülei ülnek a kanapémon, és a két idegen, akiket este láttam.
Menten agyvérzést kapok!

Lenyalja a sebembõl folydogáló vért, és egy apró cuppanóst kapok tõle.

- Ha békén hagyod elõbb eláll. – vigyorog, és az ajtóban megtorpanva vissza fordul. - Amúgy ha sietsz, akkor kapsz reggelit. - ó ez tökéletes, még reggelit is kapok ! De, alsógatyában azért még sem kéne mászkálni. Visszamegyek a szobába, amíg õ pucéran villogva a konyhába veszi az irányt. Amikor a nadrágomat ráncigálnám fel magamra eltûnnek a farkasokra utaló jelek, így már valamivel könnyebb az öltözködés is . Lustán kicsoszogok a konyhába, és végigmérem a még mindig pucéran van. Bár nincs ellenemre a látvány, de azért frusztrál hogy magamon kívül egy másik férfit is láthatok meztelenül.

- Valami baj van? – kérdezi, én pedig még mindig ezzel a gondolattal foglalkozom. Felkapom a fejemet a hangjára.

- Miért nem öltöztél fel?- sikkantom, biztos megõrjítem ezekkel a kérdésekkel .

- Mert kotta felesleges. – leülök az asztalhoz, és azonnal elém biggyeszt néhány pirítóst meg egy kis  teát. Rágcsálni kezdek , de le nem tudom venni a szememet róla, jó teste van, és nem is akarom elhinni hogy én vele… vet rám még egy pillantást aztán visszamegy a fürdõbe. A nappaliban verünk tábort, én az ölében helyezkedem el, az ellátmányommal. Valami agyament filmet sikerül kifognunk, de én sikeresen végig kommentelem az egészet. Ölébe van hajtva a fejem, és a kommentem végével  felnézek az párnámra.

- Hé Dés, menjüüüünk sééétááálniiii!- vonyítom szinte, de nyugodta arccal válaszol nekem.

- Menjünk. Jó vagyok így, vagy öltözzek át?- teljesen feltöltõdtem energiával, és most csak egyetlen dologra vágyom, egy jó kis sétára.

- Jó vagy, csak menjünk már!

Gyorsan kiérünk arra a helyre ahol elõször találkoztunk, olyan sok érdekes illat leng körül, hogy azt sem tudom hogy hova kapjam a fejemet. Meg ez a sok vibráló szín. Itt nem láthat senki, és elkapott a hév, így félig átalakulva felfigyelek egy édesen majszoló nyuszira. Na gyere csak ide nyúl koma, utánaeredek Dést hátrahagyva. Cikk cakkban próbál elõlem menekvést találni, ám elõlem nem menekülhet semmi.

- Ne menj a parkosított részre! – kiált utánam de totálisan a kis állatra figyelek. Nagyon gyorsra vette a tempót a drága. Így kicsit lemaradok tõle, de sebaj, most már nem elég a kinézetem, de mellé még rohadt gyors is vagyok. Végül csak sikerül nyakon csípnem, lehuppanok a fûbe, és nézegetem a mûvemet. Majd megpillantom Desirét, amint egy fura piros szerzettel bandukol felém.

- Elkaptam! – nyaffantom neki, örömteli arckifejezéssel. – Az mi?

- Õ itt Pas, mától a házi kedvencem, amúgy õ egy fõnix. – a démonsága, és az én vérfarkasságom után ezen már nem vagyok hajlandó meglepõdni. Aranyos kis madárka, és örökké él.

 - Király. Nagyon aranyos,  majdnem annyira mint az én cicusom. - szisszenem, és közelebb megyek hozzájuk, a nyulamat hátrébb hagyva. Megsimítom a kis fejét, érintésemre lehunyja kis szemeit, és élvezi a kényeztetést.

- Egy farkas, aki macskát tart. Szép életkép. - attól még hogy farkas vagyok, tarthatok macskát. Hiszen a macska nem tudja hogy én mi vagyok, nem ?

- Gonosz vagy- mondom halkan, és rátapadok, de egyik mancsával képes lefogni, és ajkaimra veti magát. Aminek én csak örülök, és csóválom a farkincámat, mint egy jó kiskutya.

- Csak egy kicsit. – súgja ajkaim közé. - Ideje lenne hazamenni, lassan ebédidõ .- valóban, nem is figyeltem, hogy hogy elszaladt az idõ ! Csupán bólintok egyet egy halvány mosollyal a számon, és a nyúl vérének szagától még mindig kicsit elbódulva követem. De a friss levegõ hamar kitisztítja a fejemet. Bár csak ne tette volna. A lakás ajtajában találjuk az én féltõ bátyámat, Wint, aki mindenrõl tudni akar, és mindent ki is derít. A szüleink szerint Win agresszívabb mint a fajtánk, anyám és apám is Blackmoon*, ahogy jómagam is. De Win…. anyám azt mondta hogy õ csak féltestvérem, félig Bloodrage*. Jó hogy közölték, még idõben. Bár ez mindig mutatkozott rajta szóval…

- Teeee.....- morog Desiré felé. Azt hiszem most üvölteni. Des ingébe markolok, és csak az árnyékában bujdosom.

- Win. Te meg hogy kerülsz ide?

- Érted jöttem, mivel csakúgy eltûntél otthonról.

- Hagytam cetlit apáéknak. –halkan közlöm csak a tényt, de még mindig Désbe kapaszkodom.

  - Nem érdekel! Többet nem jöhetsz ide! Egyszerûen gusztustalan,hogy egy férfival dugsz! – ordít mint a megveszekedett, és a szokásos módon fintor rajzolódik arcán ahogy látja a ragaszkodásomat szõke hercegem felé.

- Na most volt elég! Semmi közöd nincs ahhoz, mit is csinálunk mi.- csak egy hajszál választja el attól hogy neki ne ugorjon Désnek, már két lépéssel elõrébb jár. Elengedem az inget, és kettõjük közé állok, utálom amikor játszza ezt a formáját a „drága bátyám”. Felsõmnél fogva húz közelebb és megfenyeget.

- Ha nem jössz velem haza én… - próbál hatni rám, de csupán egy mély morgás lett a válasza. Engem nem befolyásolhat, igaz hogy idõsebb de tudom mit csinálok, egy ilyen léhûtõ félvér ne uralkodjon rajtam.

- Akkor megy haza amikor akar, már nagykorú nem?- hangzik dühös hangja mögülem.

- De egy ilyennel mint te? Csak rosszul fogsz kijönni ebbõl a szituból öcsi. Csak a hiperaktívságod miatt kellesz neki.  – nagyra nyílnak szemeim, majd elönt a düh, és rendesen képen teremtem. Kicsit visszahõköl, én pedig odafordulok Déshez. Csak egy halk mondatot nyögök ki neki.

- Bocsáss meg ezért. – lesütöm a szemeimet, és vállánál felhúzódzkodva adok csókot a  szájára. Egyikkõjükre sem nézek, mert  a  mondatok  még kavarognak a fejemben.  Most csak egyedül akarok lenni. Bár a tudatalattim haza visz, Win mégsem jön utánam. Hazaérve apám megint rákérdez.

- Nem érzel semmi furcsát magadon? Mondtuk már neki hogy hagyja ezt abba de. – már majdnem sírok, de visszafojtom, nagyon is bánt hogy a testvérem, még ha féltestvérem is, ilyenekkel zaklat.

- Nem, miért kéne?- nézek szemöldökömet felhúzva, értelmetlenül. Ez pont olyan mint amikor susmorogtak a szobában anyámmal. Olyan értelmetlen beszéd.

- Hamarosan sikerülnie kell a teljes átalakulásodnak. Ha pontosan számítjuk egy napod van. – néz a naptárra, és utána vissza rám. De mi az istenért nem mondja már el az egészet. Milyen átváltozás?

- Pontosíts ha megkérhetlek. – ülünk le egymással szemben a két karosszékbe. Kifújja a levegõt, és elkezdi a mondandóját, annyira letört vagyok a bátyám miatt hogy csendesebb vagyok mint szoktam, és nyugodtan végighallgatom minden egyes szavát. Azt akarja nekem mondani hogy képes lehetek átváltozni egy hús vér farkassá? Azt meg hogy? Csak úgy csiribú csiribá nem lehetek emberbõl egy vadállat?! Vele kell mennem egy rituális helyre, egy az erdõben elterülõ barlangba, és majd azon kívülre. Ez azért kell hogy teljes értékû Blackmoon legyek.

*~*~*

Idegesen fekszem az ágyamon, ez a nap a vége felé közeledik. A Nap korongja már alábukik a horizont végtelen peremének, és felváltja az ezüstös Hold. Apám kopog az ajtón, indulnunk kell. Kocsiba ülünk, és tíz perc múlva már elhagytuk a közvilágítástól ragyogó környéket, egy földes, elkerülõ úton hajtunk be néhány fenyõ közé. Ismerem ezt a környéket, itt találkoztam elõször Déssel.

Itt lehet a környéken, nem messze. Még két autót látok magunk elõtt, ahogy a reflektor megvilágítja az autók orrát azonnal felfogom kik is. A nagybátyám, és a család egyik jó barátja Ryan. Saccra annyi éves lehet mint a bátyám, vagy egy kicsit korosabb talán. A szemükön látszik hogy õk sem a szokványos ’emberek’ , mindenkinek sárgán világít. Lámpa nélkül indulnak meg , apám mesélt, látunk a sötétben ha nagyon akarunk, de a többi még csak most következik. Körbeállnak, majd apám a vállamra rakja egyik kezét, és a felé a híres neves barlang felé noszogat. A többiek szétszélednek, fingom nincs hogy miért? Akkor elhúzták a csíkot vagy mi van? Apám leül az egyik sziklára, és szépen közli a tényállást.

- Nos fiam, láttad e már Win-t farkasként?- a levegõ nyirkos, és kicsit mint ha dohos is lenne. A falról néha egy egy lomha kis vízcsepp hullik alá.

- Láttam, de ez most hogy jön ide?- kezeimet összefonom a mellkasom elõtt, és várom még mindig a magyarázatát.

- Ma ilyenné fogsz átváltozni. – érdekesen tekintek le rá. És kérdéssel nyugtázom a dolgot.

- És ez fájni fog?- kételkedem ebben az átváltozósdiban, mert nem létezik az hogy csak úgy átalakulok egy ilyen állattá csak úgy, semmi fájdalom nélkül. Csak egy vállrántást kapok, majd feláll  a helyérõl, és a barlang bejáratához veszi az irányt. – És most mi lesz? Várunk?- ordítom ki neki szinte már rekedt hangon .

- Várunk. – mondja hidegen. Ó szóval ide leszek zárva. Éles fájdalom hasít a fejembe, és a lábaim ingatagon tartják a testemet . Mi a ?

*~*~*

Már nagyjából 5 órája szenvedhetek, hörgök akár egy tüdõbajos, és görcsösen szorongatom a pólómat magzat pózban fetrengve. Az eddigi órák múlásával egyre jobban hasonlítok  a bátyám által felvett alakra. A lábaim legalább is már mancsokká alakultak.

Néha egy sikollyal kevert morgást produkálok, ami víz hangzik a falakon. Édesapám néha betekint , és nyugtázza az állapotom, de nekem már a könnyek csordogálnak az arcomon, mert iszonyatosan fáj az egész testem. A csontjaim hangosan ropognak, ami teljesen sokkol, érzem ahogy átformálódom.

Ricsaj hallatszik kintrõl, szédelgek, és hintázik a gyomrom. A fogaim egy egy görcs után csikorogva összeszorul, miközben kintrõl egyre élesebb hangok szûrõdnek be. Homályos tekintettel lenézek magamra, már szinte mellkasig sikerült felölteni egy holló fekete bundámat, de a nagy része még hátra van.

Apám ordítása.

-  Most nem mehetsz be! – akarva akaratlan megint üvöltésbe kezdek amikor a testem megint ropogásba kezd, és végre állatként szusszanok fel. Puha mancsaimra állva, szépen lassan kikecmergek a barlangból. Apám mosollyal fogad. Én pedig egy ártatlan mondatot nyögök csak ki.