A turné elõtti napokban már nagyon izgatott vagyok. Kész a végleges útiterv, hogy hova fogunk menni. Rengeteget gyakorlok, új dalok is készülnek, melyeket én éneklek és az egyik lány akit Cyrille megkért jegyzeteljen, leírja õket.
Olyan kár, hogy nem tudok írni, megcsinálnám akkor én szépen és nem kellene másnak tennie ezt.
A ruhák is elkészültek, Cyrille külön erre a nagy fellépés sorozatra terveztette és nagyon tetszenek. Bár van egy-kettõ ami nem kislányos, hanem igazán nõies, de csoda szépek.
Sokáig bent vagyunk, táncot gyakorlunk, énekelek, ruhát próbálunk, a turné miatt fotózásra és megbeszélésre megyek. Estére fáradtan érünk haza.
- Cyrille... - kezdem halkan mire rögtön rám néz.
- Nem Echo, most nem mehetsz le a játszótérre. Nagyon álmos vagy már, pihenned kellene.
- Tudom, nem is ezt akartam kérdezni... - nézek rá cukin. Félre söprök pár kósza tincsecskét arcomból. - Csak azt szerettem volna megkérdezni vihetem e az új babámat. - látom elgondolkodik rajta. - Tudod jobban menne, ha ott lenne a kabalám...
- Hát rendben van, nem bánom. - mosolyogva kócol hajamba. - Látom nagyon szereted azt a babát.
- Igen nagyon, mert gyönyörû és tõled kaptam. - mondom. - Jó éjszakát Cyrille. - és megyek is az emeletre lefürdeni, majd pizsiben bebújok az ágyamba. Rögtön sikerül elaludnom.

Az indulás napján már a busznál vagyunk. Fent van a babám, de én lent állok Cyrille-nél. Mérgesnek tûnik és mindig a két másik lányról beszél.
Elkéstek? Miért nincsenek itt? Indulni szeretnék! Felsétálok a buszra és leülök. Igyekszek végig gondolni hova is megyünk majd.
Azt mondta Cyrille Budapestre, Bécsbe, Párizsba, Amsterdamba, Róma, Milánó, Los Angeles és nem is tudom még, de pedig van ... Talán .. Igen meg is van. Tokió, és jövünk ide vissza és vége.
- Na végre, hogy itt vagytok! - hallom Cyrille hangját. - Na nyomás fel a buszra, már csak ti hiányoztatok! - a két lány nagyon csinos. Az egyiknek rövid fekete, de kék melíros haja van és nagyon rövid ruhát visel.
Miért van kint a hasa belõle? Lehet a kistestvérének a ruháját vette fel? A másik pedig hosszú barna hajú és a mellkasánál nagyon kivágott felsõt visel. Én nem értem õket, hogy miért öltöznek így, miért kisebb a ruhájuk mint amilyen kellene nekik... Egyszerûen nem megy.
Elindulunk és én nézelõdök ki az ablakon míg el nem nyom az állom.

                *************                                *************   

- Mit szeretnél Echo?
- Mit csinálsz?
- Tanulok ...
- És mit?
- Genetikát, fejlõdést ...
- Értem... És ... esetleg tanulhatnék veled?
- Persze.

           *************                                         ***************  

Álmomból felébredve még mindig látom magam elõtt a fiút. Ki lehet õ? És miért álmodtam vele ilyet? Olyan igazinak tûnt... Miért? Lehet meg kellene kérdeznem Cyrille-t ... De ... Nem szeretek butaságokat kérdezni. Úgyis csak azt mondaná "Ne aggódj Echo, csak egy álom volt" és rám mosolyogna, de attól ez még nem nyugtatna meg engem.
Így inkább nem szólok, csak nézelõdök.
Az elsõ állomáshoz csak estére érünk oda, kint már sötét van és a hold a csillagokkal fent ragyog az égen.
Cyrille azt mondta holnap elvisz várost nézni, este pedig koncert lesz.
Az elsõ állomás Amsterdam, ide is nagyon szerettem volna már eljönni.
A város nagyon tetszik, mindenhol plakátok, melyet a koncertemet hirdetik, sokat fényképeznek engem azok akik velünk dolgoznak, megörökítik a koncertet.
Estére pedig már teljese el vagyok készítve. Nagyon tetszik, amit viszont látok a tükörben.
- Cyrille ki szeretnék menni körülnézni ...
- Echo ... - kezd bele, de még mielõtt nemet mondhatna cukin rá nézek.
- Úgy sokkal jobb lesz az esti elõadás és ...
- Jó jó... - kuncog. - De, hogy adsz autogramot? - erre kezembe veszem a tollat és megcsinálom azt a mozdulatot amit Cyrille mutatott nekem.  - Ügyes kislány. Na gyere. - és ezzel már mehetek is ki.

Rengeteg ember, mind miattam és a nevemet kiabálják. Mosolyogva intek nekik, készül közös kép, meg adok nekik olyan autómicsodát is. Nagyon élvezem és jó látni a sok boldog arcot. Körbe nézek a tömegen és egy gyönyörû szõke lányt pillantok meg, olyan mint egy baba.
- Cyrille! Cyrille! - szólok oda neki.
- Mi az Echo? - kérdezi értetlenül. Megmutatom neki azt a lányt. - Mi van vele?
- Szeretném a Néma Babához õt a színpadra. Olyan mint a dalomban a baba aki életre kel és táncol.
- Rendben, de akkor menj vissza, hamarosan kezdés. - bólintok és a testõrök kíséretében visszatérek. Nem sokkal késõbb Cyrille csatlakozik hozzám a lánnyal. Édes mosollyal az arcomon mérem végig a döbbent lányt.
- Szia. Echo vagyok. - mutatkozok be.
- Az én nevem Emiri.
- Szép neved van Emiri. Szeretnél a nyitó dalon velem fellépni? Tudsz táncolni?
- Balettozok...
- Az remek. Nézd, a ruhád. - mosolygok rá. - Ugye táncolsz velem?- kérdezem ártatlanul, a lehetõ legédesebben.

Echo eltûnése óta, káosz uralkodik fejemben. Talán, épp ennek köszönhetem, hogy nem vagyok képes egyrõl a kettõre jutni, babáim viselkedésével kapcsolatban. Babákat próbáltam alkotni, tökéletes játszótársat drága kishúgomnak, most mégis úgy tûnik, mintha magamnak hoztam volna létre, gyerekeket, akikkel csak a gond van. Kutatás céljából, mondjuk elég érdekesek, már, ha az emberi, természet, leg szélsõségesebb viselkedéseit akarnám tanulmányozni, de így sajnos, mindet összevetve, csak kudarcoknak nevezhetem õket. Néha úgy érzem, jobban járnék, ha eladnám mind egy másik tudósnak, de egy apa, vajon eladhatja gyermekeit? Nem hiszem, és nem is vinne rá a lélek, még akkor sem, ha konkrétan kimondva, egy fabatkát sem érnek, legalábbis létezésük célját, nem tudják teljesíteni. Echo megismételhetetlen csoda és én egyre jobban belefáradok a szüntelen próbálkozásba, hogy ezeket a tökéletlen lényeket, alkalmassá tegyem húgom számára, aki bár fiatal és világ életében betegeskedett, érzelmileg fejlettebbnek mondható, még nálam is. Gyakran elõfordul, hogy azon kapom magam, nem én gondoskodom róla, hanem fordítva. Azért s hajtok ilyen keményen, mivel most kórházban van és mire haza engedik, szeretném, ha idõm engedné, hogy vele töltsek néhány napot, hisz, ha már meggyógyítani nem tudom, legalább ne érezze magát folyton egyedül.
Most is itt ül velem szemben Emiri és folyamatosan figyel, miközben én könyveim fölött görnyedve, igyekszem megfejteni egy igen égetõ talányt. A munkám csak nem hanyagolhatom el, hisz igényeiket ki kell elégítenem, amiben pont Emiri viszi a pálmát. Valamiért, csak a vásárlás elégíti ki, lelki szükségleteit, persze, ha többet figyelnék rá, talán nem lenne, ennyire befordult, de sajnos ez nem megy. Én magam sem vagyok egy kiegyensúlyozott forma, legalábbis, ami az érzelmekkel kapcsolatos és bármennyire igyekszem, képtelen vagyok kitalálni, hogy éppen, hogyan kellene hozzá állnom. Valahogy mindig sikerül elérnem nála a teljes kiborulást. Echoval sosem volt ilyen problémám, õ mindig megértette, én egyszerûen ilyen vagyok, de ettõl még szeretem õt, de Emiri, teljesen más. Az érzelmei, túl erõsek és bár tudom, hogy nem akarattal teszi, néha felbosszant. Valójában nem rá vagyok mérges, inkább magamra, mert tehetetlenül állok fölötte.
- Hhh..- sóhajt egy hatalmasat,. mire rá emelem tekintetem, elszakadva olvasmányimtól. Úgy tûnik, megint valami érzelmi problémája van, amit ki kell használnom, hogy tanulmányozva, némileg változtassak rajta. Fura, hogy az érzelmekhez is a tudomány eszközével próbálok megoldani, de másom nincs.
- Mi a baj?- nézek rá kérdõn.
- Semmi... – feleli és arcát eltakarja elõlem. Csodás hosszú haja, segít neki ebben, így nem láthatom az arcára kiülõ érzéseit. Mondjuk, nem valószínû, hogy sokat érnék velük.
- Megint érzel valamit?- kérdezem némi izgatottsággal a hangomban. Ritka, hogy pont el tudok kapni egy érzelmi reakciót.
- Csak a szokásos furcsa érzésem van, semmi szokatlan. – válaszolja, de ha nincs konkrét érzelmi reakció, akkor nem tudok mit tenni, így visszatérek olvasmányomhoz.
- Mostanában egyre többször érzem. – szavaira ismét felnézek, és érdeklõdve figyelem arcát. Mondani, mégsem tudok rá semmit, hisz pontosan tudom, hogy minden amit érez az én hibám és egyenlõre még nem jöttem rá a megoldásra. Lassan feláll és hozzám lépve, mosolyodik el.
- Mit szólnál, ha ma kivételesen elõbb abbahagynád a tanulást, és mondjuk elmennénk vásárolni új ruhákat?- teszi föl kérdését, de mégis mit mondhatnék erre? Amit jelenleg õ tanulásnak hív, az egy fontos munka és a ruhák, amiket emleget, hát hegyekben állnak a szekrényében, nem értem miért akar magának még többet. Ez is csak valami pótlék lehet.
- Emiri.. - Annyi ruhád van így is… Ez pedig elég fontos lenne. – mutatok a könyvre, mint egy célzással, hogy most nem fog össze jönni.
- De olyan sokat tanulsz így is, nem is emlékszem, hogy mikor voltál kint utoljára.. – mondjuk erre én sem emlékszem. Az edzéseken kívül nem sok idõt szánok magara.
- Emiri kérlek.. Majd máskor elmegyünk. – próbálom lezárni ennyivel és visszatérni olvasmányomhoz. Nem tudom miben reménykedem vele kapcsolatban, hisz pont õ az aki sosem érti meg, amit éppen akarok. Talán én nem vagyok elég kifejezõ, talán tényleg elhanyagolom õket.
- Kérlek..
- Nem. – rá sem nézek, az olvasás jelenleg jobban leköt mint az igényei. Egy apró hallgatás következik, amolyan vihar elõtti csönd, mégis, azt hiszem, hogy talán felfogja és leszáll a témáról.
- Tudtam én, hogy a tanulás mindig is fontosabb volt neked, mint én! – robban ki belõle, ordítás formájában. Ismét elszakadok a könyvtõl és kipirult arcát figyelem. Ennyire durván építettem volna le, hogy ilyen következtetésre jutott? Nem fontosabb számomra a tanulás, vagy a munka, de tény, hogy nagyon fontos. Ez tölti ki az életem, és részben érte is teszem. A pír hirtelen tûnik el szépséges kis pofijáról és fal fehérre vált. Rémület ül ki arcomra, mivel ezzel egy idõben, már erõtlenül zuhan össze. Éppen csak képes vagyok megfogni, hogy buksija ne koppanjon a kemény padlón és azonnal karomba véve indulok vele a laboratórium felé. Sajnálom, hogy így kiborítottam, ha bár magam sem tudonm, pontosan melyik szavammal, vagy tettemmel. Valójában ezt sosem tudom, emiatt arra a következtetésre jutok, hogy tényleg jobban kellene figyelnem rá. Most már mindegy  lényeg, hogy meg kell vizsgálom, amíg még ki tudok mutatni némi változót az agytevékenység érzelmi részében, a limbikus rendszerben. A vizsgáló asztalra fektetem és ráaggatom a tappancsokat, amik közvetlenül egy géphez, majd egy monitorhoz csatlakoznak, kimutatva a hipotalamusz, bizonyos részén lejátszódó, változásokat. Rengeteg adatot tudok gyûjteni, amíg eszméletlen állapotban fekszik. Lassan ébredezni kezd és nyitogatja szemét, mire lerakom jegyzeteim és fölé hajolok.
- Na, hogy vagy?- kérdezem nagy érdeklõdéssel. Nagyon foglalkoztat, hogy egy ilyen heves érzelmi kirohanás után, vajon máshogy érzi e magát.
- Rosszul, mi történt? – suttogja és megpróbál felülni.
- Óvatosan azzal a felüléssel, a végén még bajt csinálsz, mellesleg pedig elájultál, ugyanis akkora hangulatingadozás érte hirtelen a szervezetedet, amit már a tested sem bírt, ezért ájultál el. – felelem, de nagyjából úgy, mintha egy könyvbõl olvasnék érdekes megállapításokat.
- Értem. – ül fel szépen lassan.
- Mitõl lettél hirtelen olyan ideges? – érdeklõdöm, ismét kezembe véve a jegyzeteim.
- Látom, megint nem értesz meg. Egyáltalán nem figyeltél arra, amit mondtam?- kérdésére elgondolkodom, oly annyira, hogy a tollam a számhoz emelem, de nem rémlik igazán semmi komoly.
- Hát.. A hirtelen hangulatingásod jobban lekötött, úgyhogy nem nagyon emlékszem. – vonom fel szemöldököm.
- Azt már szinte gondoltam.. – Rántja le magáról mûszereim, amiket hirtelen mozdulattal kapok el, nehogy tönkre menjenek. A fenébe, ez már megint mi? Mit mondhattam már megint? Csóválom fejem, miközben Emiri kiviharzik, mint egy sértett hercegnõ. A holmim és mûszereim pakolászva gondolkodom, hogy most mit kellene tennem, de sajnos a megoldás ismét várat magára. Miután összepakolok, kisétálok a laborból és bekopogok Emirihez. Magam sem tudom, ne e fogom újra feldühíteni, de mivel nem tudom mivel váltottam ki nála, hogy ilyen mérges legyen a vásárlás elmaradására gondolok. Azt hiszem ma egész éjjel fönn kell lennem, hogy bepótoljam az elvesztegetett idõm. Sóhajtok egyet.
- Emiri… ne duzzogj…amm elmehetünk ruhát venni, ha attól lecsillapodsz… - magyarázom, de választ nem kapok.
- Kinyitnád?... – hangom nyugodt és egysíkú mint mindig, mintha nem lennének érzéseim, de ugyanakkor kellemes és nyugtató, amolyan igazi bariton.
- Emiri, hallasz? – kopogok be újra. Az ajtó lassan kinyílik és hosszú haját birizgálva áll meg elõttem. Fogalmam sincs mi járhat most a fejében.
- Nem értesz engem… - suttogja és õszintén szólva fején találja a szöget, de ez nem azt jelenti, hogy nem is szeretném megérteni., csak segítség kellene és nem hiszti.
- Hát nem… - lenne mondanivalóm a viselkedésére, de nem akarom bántani, hisz tudom nem tehet róla, jelenleg csak békét szeretnék magam körül, amiért bármit megtennék.
- Azt hiszem, elhanyagollak… vagyis te így érzed… nekem sok dolgom van, fontos dolgok … ahhh – szusszanok egyet és levéve fekete keretes szemüvegem megdörzsölöm a szemem.
- Talán egy kis pihenés belefér, ha még mindig szeretnél vásárolni… - fejezem be ezzel, mert tény, fáradt vagyok, vitára, vagy kiborulásra végképp nincs erõm, de ha már nem akar menni, akkor legalább visszatérhetek a munkámhoz és még azt sem mondhatja, hogy nem próbáltam a kedvében járni. Egy darabig figyel engem, kémleli tekintetem, mintha nem hinné, hogy tényleg el fogom vinni itthonról.
- Mehetünk… Eva is jön?.. –
- Ez csak természetes, nem hagyhatom egymagára a házban.. – a végén magára gyújtaná. Ezt mondjuk inkább nem teszem hozzá, de tény, hogy néha olyan depressziós tud lenni, ami már nekem is rémisztõ.
- Már megint napok óta nem jött ki a szobájából…
- Tudom, de valahogy csak megoldom.. – felelem.
- Öltözz át egy nem is tudom… valamibe amit szeretsz én meg szólok Evának… - bólint és az ajtó ismét becsukódik, akkora hévvel, hogy majd az orromat súrolja. A fejem verném a falba, ehelyett viszont sarkon fordulok és elkullogok Eva szobájáig, ahol szintén kopogással indítok.
- Eva, elmegyünk vásárolni néhány ruhát Emirinek… szeretném, ha te is jönnél.
- Nem akarok… - jön a válasz, pont amire számítok, így megnyitom a kilincset és mivel az ajtó nincs bezárva szépen besétálok. Eva az ágyán ül, lábai felhúzva és olyan depressziós aura lengi kõrbe, ami szinte sötét felhõt varázsol, amúgy is sötét ruházatához.
- Eva, nem szeretném, ha egyedül maradnál… - ülök le mellé. Most látom, hogy mennyire nem figyelek oda rájuk, vajon mióta ülhet így? Lassan emeli rám, semmilyen, üres tekintetét.
- Nincs kedvem kimenni…
- Azt látom, de nekem sincs, mégis megyek… - erre oldalra biccenti fejét, nem csoda, hogy nem érti, még én sem értem igazán, de belül úgy érzem ezt kell tennem. Megalkottam õket, így tetszik vagy sem, felelõsséggel tartozom feléjük.
- Oké, akkor megyek… - feleli, de még mindig úgy fest, mint aki a világ terhét cipeli vállán. Még sem akarom, boncolgatni érzéseit. Bólintok és felállva én is visszavonulok saját szobámba, hogy magamra kapjak, valami normálisabb szerelést, mégsem mehetek el, abban a szerelésben, amit már vagy két napja le sem vettem. Fura, eléggé elhanyagolom magam és csak ilyenkor veszem észre, mikor valahová ki kell mozdulni. Egy fürdést is megejtek és mire elkészülök, a két lány már lent várnak az elõszobába, indulásra készen. Emiri nagyon izgatott, mint mindig, Eva pedig adja szokásos formáját. Taxival megyünk, egy újonnan megnyílt plázába, ahol lehetõleg mindent meg fogunk találni, amire Emiri vágyhat. Eva csak kullog mellettem, szinte föl sem néz a padlóról. Megértem, hogy nm élvezi, de most nem is lényeges, õ otthon is csak ezt csinálná. A rengeteg bolt, amit végig járunk, már kezd teljesen kimeríteni. Összefolynak a különbözõ áruk és már azt sem tudom, bírja e még a hitelkeretem ezt az eszeveszett költekezést. Félõ, hogy lassan le kell állítanom õt.
- Emiri, talán kicsit vissza kellene venni… mégis, hány darab ruhát vettél?... – emelem föl a ám aggatott szatyrokat. Kicsit hülyén is érzem magam, mint valami hordár, de csak sóhajtok és haladok tovább a következõ üzletbe.
- Még csak 14 darab és néhány kiegészítõ… - neveti, haját libegtetve.
- Akkor ez már 10-el több mint amit megengedhetek magamnak… - felelem, halkan, mégsem ellenkezek, majd hirtelen leragadok egy plakát elõtt. Fel sem tûnt eddig, de az egész pláza ezekkel van tele.
- Echo… - suttogom, mire Eva megáll mellettem.
- Ez ki?... – kérdezi, de hangjából, semmi érdeklõdés nem jön le. A lány a plakáton, kiköpött mása, ez én Echomnak és bár nem lehetek biztos benne, nem is mehetek el ez elõtt csak úgy, hogy nem bizonyosodom meg róla.
- Semmi… - felemem. Evanak és Emirinek nem beszéltem soha Echoról, számomra túl fájdalmas volt visszagondolni, hisz tökéletes mûvemmel szinte egy idõben veszítettem el bátyámat is, akivel ugyan mindig versengtünk, mégis fölnéztem rá és szerettem. Mindenesetre jól megjegyzem magamnak a dátumot, mikor itt lesz nálunk ez a lány és eldöntöm, lesz ami lesz én kiderítem, hogy csak a szemem téveszt meg, vagy tényleg Echoból vált, világhírû énekesnõ.
Hazaérve Emiri boldogan rohan a szobájába elpakolni új szerzeményeit, legalább egy darabig nyugtom lesz tõle és koncentrálhatok a munkára. Eva egy szó nélkül vonul vissza én pedig leülök az íróasztal mögé, de sajnos nem vagyok képes koncentrálni. Ez is ritkán esik meg velem, hogy a munka helyett egy lányra gondolok, aki nem a húgom. A nagy elmélkedésben, hogy mit fogok tenni, ha kiderül az igazam, szépen be is szundikálok az asztalnál és az irományokra borulva szunyókálok, a fene se tudja meddig. Valamikor napközben térek magamhoz a nagy kóma után és felpattanva veszem észre, hogy idõ közben valaki betakargatott. Az arcomról levakargatom a ráragadt papírokat, de nem veszem észre, hogy bár a papír már nincs rajtam a betûk, bizony rám ragadtak. Nagy ásítások közepette igazgatom meg szemüvegem és kibattyogva a konyhába, nyúlok be a hûtõbe egy is innivalóért, mikor meglátom a tonhalas szendvicseket és a cetlit.
-Holly itthon?... – veszem kezembe az irományt és azzal a lendülettel már csukom is be a frigó ajtaját, hogy felkutassam húgom. Nem értem miért nem mondta, hogy haza jön. Két, háromnaponta szoktam meglátogatni, és az orvos legutóbb, még nem mondott semmi bíztatót. A szobába lépve megpillantom, amint könyvei közt alszik és akaratlanul mosolyra húzódik szám. Leülök mellé és betakargatva figyelem, ahogy édesen szuszog. Õ az én szemem fénye, bármit odaadnék, ha makk egészségesnek láthatnám.

Csak tovább nézem az ablakpárkányon támaszkodva székemrõl az eget. Nem akarok aludni, valahogy nem érzem, álmos lennék. De pihenni kell, Cyrille mindig ezt mondja nekem. Igaza is van, fáradtan nem lehet felfedezni a világot. Kint a sok lámpa fénye világit, bent viszont sötét van.
Ajkamat mély sóhaj hagyja el. Vajon hol az otthonom? Van családom? És õk gondolnak rám? Cyrille azt mondta kerestette õket, de nincs senkim. Én mégis azt érzem valahol várnak rám, valahol van egy otthonom, szeretõ családdal. Hiszem, ha elég kitartó vagyok a hangom eléri õket is.
Rám ismernek, mikor meglátnak a tv-ben és majd újra együtt lehetünk.
Felkelek a székrõl és becsukom az ablakot. Irány az ágyikóm. Szép fehér minden, a baldachinról jövõ lágyan hulló anyag is. Szeretem, olyan kis hercegnõs. Most nem látni, de a polcokon sok baba díszeleg.
Mind szebbnél szebb viseletekben. Igazi kis hercegnõk mind.
Bedõlök ágyamba. Jó éjt csillagok, jó éjt hold. Cyrille már biztos alszik és valamit álmodik. És a többiek is.
Lehunyom a szemem és hamarosan én is elalszok.

Reggel az ébresztõ és a nap csodás fényének lágy simogatása kelt. Mosolyogva nyitom ki a szemem és nyújtózok el. Lenyomom a kis asztalkán levõ ébresztõt és felülök. Jó reggelt napocska, jó reggelt drága babácskáim.
Remélem mindnek szép éjszakája volt. Vajon mindenki álmodott valamit? Vagy csak én nem? Miért nem szoktam álmodni?
Vagy csak nem emlékszem rá? De lehet ma este tényleg nem volt se jó, se rossz álmom.
Halk kopogás, majd nyílik a szobám ajtaja.
- Jó reggelt Cyrille. - mosolyodok el még jobban, amit õ viszonoz. Mellém lépked, leül az ágyam szélére és hajamba kócol picit, de megsimogatva buksimat.
- Neked is jó reggelt kis hercegnõm. Hogy aludtál az este? - érdeklõdik kedvesen. Õ egy nagyon rendes ember, mindig vigyáz rám, kapok tõle szép dolgokat és szeretettel bánik velem. Mintha az apukám lenne. És õ gondoskodik róla, hogy nagyon jó és kedves emberek vegyenek körül, ha õ nincs is itt.
- Nagyon jól köszönöm. Remélem te is Cyrille. - erre végig simít arcomon. Kicsit elkuncogom magam. Csikizi az arcom, de jó érzés.
- Igen Echo nagyon jól. Tudod milyen nap van ma? - erre picit balra biccentem fejemet és elgondolkodok. Szerda az biztos és május ... És ... 20.-a? De ez milyen nap? Nem értem Cyrille mire gondol. Május 20 ... Valami ünnep? De ha az, akkor minek az ünnep napja?
- Segítsek kicsit? - kérdezi bájos mosollyal, mire picit bólintok. - Köze van hozzád és hozzám. - erre még inkább gondolkodok. Hozzá és hozzám? Hm ... Erõsen koncentrálok, hogy eszembe jusson. Mióta is ismerem Cyrille-t?
- Megvan! - kiáltok fel örömömben és ismét elmosolyodok. - 2 éve vagyok itt veled. 2 éve vigyázol rám és segítesz nekem. Igaz?
- Igen Echo, nagyon ügyes vagy. - simít ismét végig arcomon. - És hoztam is neked ajándékot.
- Tényleg? Mit? Cyrille olyan kedves vagy. - lelkesedek. Nagyon boldog vagyok. Cyrille csak még jobban elmosolyodik, majd az ajtóhoz megy és kinyitja.
Egy férfi lép be rajta egy gyerek nagyságú fiú babával. Gyönyörû sötét haja van, különleges a ruhája is.
- Hova tegyük Echo? - kérdezi kedvesen, mire körbe nézek a szobámban. A polcok nem jók, õ oda túl nagy és ott amúgy is sok van már. Legyen mondjuk ...
- Az ágyamra. - mutatok oda, mire a férfi bólint és óvatosan oda teszi a babát. Nem szól semmit, csak távozik, mire a babához sietek.
- Örülök, hogy tetszik Echo. Gondoltam, hogy nagyon fogsz neki örülni. Megláttam és nem hagyhattam ott. - elém lép és kapok egy puszit homlokomra, mire megölelem.
- Nagyon szépen köszönöm Cyrille. - mondom, majd elengedem és figyelmemet ismét a babának szentelem.
- Öltözz fel és gyere reggelizni. Ma megyünk egy fotózásra, majd lesz egy megbeszélés.
- Megbeszélés? - lepõdök meg és ismét felé fordulok. Õ bólint. - Miféle megbeszélés?
- Júniustól indul egy nagy koncert sorozatod. - sok olyan dolgot mond, amit nem értek, de nem szólok csak hallgatok. - Sok országba elmegyünk majd, ahol énekelhetsz. - erre elmosolyodok. Így azért már jobban értem. Sok hely, sok olyan ember, akik szeretik a zenémet és akiket ezzel boldoggá teszek. Ez nagyon jó.
- Szuper. - mosolyodok el. - Akkor nagyon sok jó dallal kell készülnöm. - jelentem ki, mire bólint.
- Lent várlak. - ezzel már megy is ki. Ismét a babára nézek és adok egy puszit arcára.
- Örülök, hogy itt vagy. Isten hozott nálam. - majd sietek is a szekrényemhez. Mit vegyek fel?  Sok ruha és mind olyan szépek. Végül egy vajszínû hercegnõs ruha mellett döntök. Cyrille még japánból hozta nekem, mikor ott volt megbeszélésen.
Azt mondta messze van és repülõvel ment. Klassz lehet. Vajon engem is elvisz oda? És még hova fogunk menni?
Felöltözök és a tükörben nézegetve magam kezdem el hosszú hajamat kifésülni. Hol könnyebben, hol nehezebben megy, de megoldom.
Majd mikor kész teszek bele szép virágos díszt is. Tökéletes.
Nyitom az ajtót és már futok is le az emeletrõl. Reggeli és irány is a fotózás.

Viccesnek találom az egészet. A fényképész mondja, mit csináljak és nekem tetszik. Még az is vicces volt mikor az az aranyos lány kifestett és a hajamat is begöndörítette.
Olyan lettem mit a babáim a polcon, egy kis hercegnõ.
A szobában vannak babák és nagyon szép az egész. Szórakoztató, amit csinálnom kell. Néha még Cyrille is jókedvûen elneveti magát, de a lány is aki fényképez. Nagyon jó dolog.
- Rendben van Echo kész vagyunk. - erre Cyrille-hez sietek.
- Ügyes voltál. - mosolyodik el. A lány megmutatja a képeket.
Tényleg nagyon jól sikerültek. Más alig várom a megbeszélést, és hogy induljunk június 1.-én. Már most izgulok, hisz a fotózásnak vége és mehetünk a megbeszélésre. Nem tudom mik fognak szóba kerülni, de szeretnék minél több helyre elmenni, minél több embert boldoggá tenni a zenémmel. Ez az én álmom.