|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| oosakinana | 2013. 01. 29. 21:10:28 | #24999 |
 Karakter: Cole
Megjegyzés: (Spongyámnak)
- Annyira rendes vagy... Pedig… Erre igazán nem lett volna szükség. – úgy látom, nem igazán szeretne leülni és leginkább csak egyhelyben áll. Csak tudnám, mitől félne ennyire. Még ha tudná is, hogy vámpír vagyok, akkor sem lenne oka félnie tőlem.
- Mint már mondtam este… - vállainál fogva terelem a székek felé, hogy egyen végre valamit. – Minden vendégemért én felelek. Szeretnék gondoskodni arról is, hogy jól érezd magad addig, amíg itt vagy.
- Köszönöm. – válaszolja végül. Nem akarom, hogy bármitől is tartson, főleg meg nem tőlem.
Leül végre a székre és pár falatot lenyom magán, de elégé nehézkesen megy. Mintha túlságosan is másnapos lenne.
- Elnézést – kezd el mentegetőzni, pedig nincs miért. Lehet én vagyok túl erőszakos? Csak annyira érdekel, hogy mi van vele. – Én jelenleg nem bírok többet enni…
- Semmi gond. – mosolyodok el. – Remélem ízlett.
- Igen. – áll fel ő is nevetve, de nem értem, hogy mitől van zavarban? – Minden nagyon finom volt, a társaságod pedig még az ételnél is kitűnőbb. Valamikor szeretném viszonozni a vendéglátását, ha benne vagy…
- Viszonozni? Ugyan, arra semmi szükség. Te mentetted meg az életem azzal, hogy elhoztál idáig – mondom őszintén, mert tényleg így van. Neki köszönhetem, hogy meg tudtam tartani a partimat.
- Kérlek… - vált taktikát és inkább kérlel. – Vendégül láttál… Egyszer, ha ráérsz had hívjalak el én is magamhoz. Beszélgetnénk, mialatt megeszünk pár szendvicset, amit készítek. Nem annyira szép, és pompázatos a ház, amiben szüleimmel élek, mint amennyire ez a kastély, de biztos, hogy élveznéd. – Ahogy mind ezt előadja, belőlem csak kitör a nevetés. Nem hiszem, hogy tényleg ilyen szép lenne ez a kastély, bár meg van a maga szépsége az tény és való.
- Bocsánat. Nem rajtad nevettem. – mondom neki őszintén, amikor megfogom a kezét. - Csak azt tartom viccesnek, hogy még mindig ennyire rajongsz a kastélyomért.
- Gyönyörű. – sóhajtja. – Talán azért, mert a szüleim idősek, de szeretem a régi korok bútorait, házait.
- Ha ennyire tetszik – kezdek el kicsit kuncogni, csak hogy ne bántsam meg. – Akkor körbevezetlek. Utána még az is lehet, beleegyezem a meghívásodba.
- Rendben. – mosolyodik el, de nem csak ez, hanem még olyan vörös is lesz az arca, amit még a nők is megirigyelnének tőle, de nem hozom fel inkább.
~*~
Nagyon sokat mesélek mindenről, bár még egyenlőre úgy kell előadnom, mintha a dédnagyapámmal történt volna, de majd lesz ez másképpen is, amint meg tudja, hogy miféle fajzat vagyok.
- Apámmal voltam akkor, amikor ezt a zsebórát vette nekem a 18. születésnapomra. A dédapa ezt mesélte nekem, amikor átadta. – módosítok a történteken. A így folytatom tovább és nem vigyázok akkor lefogok bukni.
Remélem, nem veszi észre, hogy a kisugrásokat. Nem szabad még hogy rájöjjön ki is vagyok valójában.
- Mindent nagyon szépen köszönök. – mondja hálásan az utolsó szoba végeztével. – És… Örömmel látlak akár már holnap este is – ajánlja fel, amin elmosolyodok.
- Megpróbálok menni. – elindulunk a kocsija felé. Gondolom, most azt boncolgatja, hogy miért is kísérem ki, de hát ez egy rendes házi gazda dolga, hogy kikísérje a vendégét.
Pláne ez én környékemen, mert itt ennyi út során is történhet bármi, amire nem számít.
- Tényleg… - fordul felém amikor már a kocsija mellé érünk. – Milyen ételeket szeretsz a legjobban? Ha elmondod, akkor biztos nem főzök olyat, amit nem eszel meg… - na ezzel most egy kicsit kifogott rajtam, de csak kitalálok valamit.
- Bármit. – mondom mosolyogva, bár nem tudom, hogy miként fogok enni belőle, hiszen már évek óta nem ettem emberi kaját.
- Na de most tényleg. Mit ennél szívesen? – faggatózik tovább, amire nagyot sóhajtok.
- Mindent megeszek. Nincs külön kedvencem. – mondom végül. Remélem, azért nem fogok bele halni abba, ha normális kaját eszek.
- Biztos? – kérdez rá, amire elmosolyodok.
- Teljesen biztos vagyok benne. – mosolyodok el.
Végül elbúcsúzunk egymástól. Beszáll a kocsijába és elhagyja a rezidenciámat. Visszasétálok a kastélyomba, ahol az étkezébe lépve megpróbálok ár kaját lenyomni a torkomon. Förtelmes íze van meg kell hagyni, de még is egy kicsit hozzá kell szoknom, hogy emberi ételt eszek, mert nem akarok lebukni… Még nem…
~*~
Másnap kicsik ki is öltözök, hiszen nem mindennap megyek vendégségbe pláne nem haladó emberhez. Leparkolok a kocsimmal ,amikor megérkezek, majd ahogy kiszállok az ajtóhoz lépkedek és bekopogtatok óvatosan.
Meglepetésemre egy idősebb nő nyit ajtót, aki olyan 50 környékén van már.
- Jó napot kívánok. – köszön kedvesen. – Miben tudok segíteni?
- Jó napot kívánok. A nevem Cole és a fia hívott meg Souto. – mondom kedvesen.
- Jaj igen kérem jöjjön beljebb. – invitál beljebb. – Az én nevem Yuzu. – nyújt kezet, de én meg fogom és a kézfejére adok egy csókot.
- Örülök, hogy megismerhetem. – beljebb megyek, majd az apának is bemutatkozok, aki úgy szint bemutatkozik nekem. Aranyos és rendes családja van. Tetszik nagyon is. Egyszer csak megjelenik Ő.
- Szia. – köszön kedvesen, amire elmosolyodok.
- Szia. Megjöttem. – mondom kedvesen, majd körbe nézek a lakásban. – Tényleg nagyon szép házatok van. – mondom kedvesen.
- Köszönjük, de gyere enni. Éppen most készült el az ebéd. – invitálnak beljebb, amire bólintok és követem őket.
Le is ülünk a konyhába. Souto hozza az ebédet. Gondolom ő főzte, bár sajnálom, hogy még így se fog nagyon ízleni.
- Cole. – szólal meg ebéd közben az édesanyja. – Mesélte Souto, hogy egy kastélyban élsz. – kezd bele az anyukája én meg figyelmesen figyelek.
- Anya kérlek ne. – mondja az említett, de én csak elmosolyodok.
- És arra lennék kíváncsi, hogy miként örökölte? Hiszen az összes ilyet lerombolták a földszínéről, vagy ami van az meg az állam tulajdonában van. – elmélkedik én meg csak jót mosolygok.
- Nem adták el a szüleim soha és én sem igazán szándékozom eladni. Jó pénzt fizetnének érte, de engem a pénz nem éltet. – adok rá őszinte és nyílt magyarázatot.
- Anya kérlek fejezd be. – szól rá még egyszer Souta az anyukájára.
- Nincs semmi baj Souto. – mondom kedvesen, majd a kezemet a kezére teszem az asztal alatt.
- És mondja csak Cole. Maga hány éves? – ne erre most hirtelen majdnem rávágtam, hogy kétszáz, de akkor biztos, hogy itt kapnának frászt.
- Nem sokára fogom tölteni a 28-at.
- Akkor ön már éppen abban a korban van, amikor családot szeretne alapítani. – kezdik el… hát most mondjam azt, hogy az ő gyerekükkel képzeltem el azt?
- Na jó most már elég lesz. – csattan fel. Mintha nagyon zavarná a dolog.
- Most miért? – kérdezi az apukája. – Had érdeklődjünk már egy férfitól a saját lakásunkban. – szólal fel az apja. – És mondja még is mit dolgozik? – újabb kérdés. Szerencsére volt mér szerencsém hiénákkal.
- Parti szervező vagyok. Tegnap előtt ott ismertem meg a fiúkat. – mondom kedvesen. – Souto. – fordulok felé. – Két nap múlva megint lesz egy parti a kastélyomban. Nagyon megtisztelnél vele, ha eljönnél.
|
| yoshizawa | 2012. 12. 08. 23:14:59 | #24420 |
 Karakter: Souto Yokoguru
Megjegyzés: (Patricknak)
- Állj meg. - szól, mialatt karom elkapva fordít maga felé - Először is ne sajnálj olyan dolgot, ami valójában nem is sajnálsz. Másodszor ilyen állapotban nem hagylak vezetni. – milyen állapot? Már nem vagyok részeg… És… Itt, ebben a bérkastélyban amúgy sem maradhatok. Az neki nagyon sokba kerülne.
- Nem akarok a terhedre lenni. – sóhajtom. Megkerülésével mennék is tovább kifelé.
Balszerencsémre még mindig nem hagy:
- Souto kérlek maradj itt. – miért??? Tényleg teljesen jól vagyok.
- Haza kell mennem. – megyek tovább rendületlenül.
Attól is félek, hogy ismét letámadom, ha továbbra is mellettem lohol. Pedig… Az alapján, amilyen érzelemmentesen reagált a csókomra, elküldene a fenébe.
- Rendben, de akkor veled megyek.
Döbbenten nézek a szemeibe. Mi van??? Jól hallottam azt, amit mondott???
- Hiszen neked itt van a party-d. – jön vissza végre a hangom, és szólalok meg - Nem hagyhatod itt őket.
- De igen, mert minden vendégemnek az épségére akarok vigyázni, és ha te elmész és megsérülsz, akkor nekem is meg kell sérülnöm, ezért veled tartok. – döbbenetes lovagiassága… Egy kicsit zavarba is hozott vele.
- Ez nem így van. – vágok vissza még mindig kicsit zavartan, de azt nem tudom neki már megmagyarázni, hogy nem most először akarok becsípve vezetni.
- De így van. Mindenki más vagy sofőrrel, vagy taxival érkezett. – a fene vigye el, hogy ő még mindig ugyanannyira magabiztos - De tényleg a saját kocsiban biztos, hogy nem foglak elengedni. – hát jó…
- Akkor taxival megyek haza. – sóhajtom.
- Gyere be amíg hívok neked egyet. – invitál erre vissza, mosolyogva követem a folyosókon át egy lakosztályig. Csodálatos, mint ahogy ez az egész épület, nagyon jó lenne, ha egyszer, amikor nem leszek annyira álmos a pia, és a meleg együttesétől, mint amennyire most lettem attól, hogy visszajöttünk, végignézhetném akár vele is.
- Mint a régi filmekben. – tényleg annyira csodás… Olyan, mintha álmodnék, holott még el se aludtam.
- Majdnem, - válaszol mosolyogva - de igen hasonlít rájuk. Foglalj helyet, ne csak állj egyhelyben. Jövök mindjárt. – és ő is… Annyira kedves még mindig…
Biccentek felé, le is ülök, hogy abból a kényelmes, szintén nem mai darabnak tűnő fotelból csodáljam a kanapét, a mellette álló lámpák, a régi típusú kisasztalt, a szőnyegek, de a falon lógó képek is tetszenek…
***
Reggel korán kelek, mint ahogy általában szoktam, annyi különbséggel, hogy máskor ilyenkor nyújtózásommal egy időben nem hasít a fejembe a fájdalom.
Bár… Máskor nem is ruhában szoktam az ágyba dőlni, döbbenten ülök fel, szedem le a nyakkendőm.
Aztán… Egy hirtelen mozdulattal talpra is pattanok, amikor rájövök, hogy még mindig a kastélyban vagyok. Én hülye… Biztos elaludtam, és Cole tett ágyba...
Igen, ő lehetett, haza se ment, a nappaliban ül, abban a fotelban, amiben elaludhattam, kezében könyv. Pedig… Szerintem nagyon mérges lehet.
- Jó reggelt. – köszöntöm a tőlem most telhető legderűsebb hangon, aztán viszonzom pillantását, amivel vizslat, miután könyvét asztalra téve feláll:
- Jó reggelt. Remélem jól aludtál.
- Ne haragudj, hogy a terhedre voltam. – próbálom menteni a menthetőt - Nem akartam elaludni. – igen, még jó, hogy a fejem lüktetése nem teszi könnyebbé a beszédet…
- Hozzak egy kis fájdalom csillapítót?
- Nem kell köszönöm. Majd otthon beveszek valamit. Már így is rengeteget tettél értem. Nem szeretnék tovább a terhedre lenni, na meg arról nem beszélve, hogy gondolom vissza kell adnod a kastély a tulajnak. – lehet már órák óta várnak rám…
- A tulajjal beszélgetsz éppen. – heee??? Azt meg hogyan???
- De hiszen ez a nagyon régi kastély. – makogom - Biztos nem adná el senki. – ezer százalék…
- Fogalmazzunk úgy, hogy családi örökség, de ne is foglalkozzunk ezzel most. Kérlek kövess. – családi örökség??? Tényleg??? És mégis hova akar menni?
Na mindegy… Egy sóhajtás után követem folyosókon át…
Az étkezőbe megyünk, amiben egy hatalmas megterített asztal áll, gondolom ma is vendégeket fogad. Ami… Csak még egy további ok arra, hogy gyorsan hazamenjek.
- Ez az ebédlő. – kedveskedik továbbra is velem, holott már rég lehetne keményebb is - Válogass kedvedre. Jó étvágyat. – mi??? Minden után még egyek??? Azért teríttetett???
- Remélem te is eszel velem. – az úgy még elfogadhatóbb lenne…
- Én már ettem, de neked viszont jó étvágyat kívánok. – nem értem, hogy miért ilyen jó hozzám…
- Annyira rendes vagy... Pedig… Erre igazán nem lett volna szükség. – tétovázok egy helyben, továbbra sem akarok leülni. Olyan sokat tett már értem… Fogalmam sincs arról, hogy hogy viszonozhatnám szívességeit…
Azt se hiszem, hogy másnapos gyomrom pár pirítós mellett mást is képes lesz magába fogadni.
- Mint már mondtam este… - kezd el terelni az egyik díszesen faragott szék felé - Minden vendégemért én felelek. Szeretnék gondoskodni arról is, hogy jól érezd magad addig, amíg itt vagy. – mondandója első felére emlékszem, a másodikra viszont már nem… Nagyon sok italt tölthettek belém…
- Köszönöm. – sóhajtom. Egy biztos még mindig. Kedvessége tényleg ámulatba ejtő.
Megpróbálok magamba tömni pár falatot, de ez csak igen nehezen jön össze, hamar fel is adom.
- Elnézést – mentegetőzöm hátradőlve, sajnálom, hogy miattam ennyi finom ételt ki kell dobnia – Én jelenleg nem bírok többet enni…
- Semmi gond. – mosolyog. – Remélem ízlett.
- Igen. – kelek fel nevetve – Minden nagyon finom volt, a társaságod pedig még az ételnél is kitűnőbb. Valamikor szeretném viszonozni a vendéglátását, ha benne vagy…
- Viszonozni? Ugyan… - legyint – Arra semmi szükség. Te mentetted meg az életem azzal, hogy elhoztál idáig – most válaszoljam azt, hogy ugyan, arra már nem is emlékszem?
Nem… Az udvariatlanság lenne…
- Kérlek… - próbálom meg inkább így – Vendégül láttál… Egyszer, ha ráérsz had hívjalak el én is magamhoz. Beszélgetnél, mialatt megeszünk pár szendvicset, amit készítek. Nem annyira szép, és pompázatos a ház, amiben szüleimmel élek, mint amennyire ez a kastély, de biztos, hogy élveznéd.
Elneveti magát, nevetése miatt legszívesebben már sírva rohannék, ha nem ragadná meg a kezem.
- Bocsánat. Nem rajtad nevettem. - teszi hozzá kézfogásához, amikor közelebb jön - Csak azt tartom viccesnek, hogy még mindig ennyire rajongsz a kastélyomért.
- Gyönyörű. – sóhajtom – Talán azért, mert a szüleim idősek, de szeretem a régi korok bútorait, házait.
- Ha ennyire tetszik – kezd el ismét kuncogni – Akkor körbevezetlek. Utána még az is lehet, beleegyezem a meghívásodba.
- Rendben. – mosolygok újra. Az arcom vörös, kedvességével, és talán azzal is, hogy megmutathatom neki, hol élek, ismét zavarba hozott.
De… Legalább már tudom, hogy rá kell gondolnom az esti fotózáson, ha azt kérik, természetesen mosolyogjak.
***
Sok történetet mesél a házról, az az egy zavaró történeteiben, hogy néhány dolgot úgy ad elő, mintha vele történt volna, és nem a dédapjával…
- Apámmal voltam akkor, amikor ezt a zsebórát vette nekem a 18. születésnapomra. A dédapa ezt mesélte nekem, amikor átadta. – most is… Mintha csak miattam módosított volna kicsit a sztorin.
Fura… Bár… Talán mindegy is… Ez volt az utolsó szoba, lassan ideje távoznom.
- Mindent nagyon szépen köszönök. – hálálkodok neki – És… Örömmel látlak akár már holnap este is – remélem, ráér, és eljön.
- Megpróbálok menni. – biccent, aztán tovább jön mellettem. Úgy érzem, ki fog kísérni a kocsiig…
Valamit el is felejtettem…
- Tényleg… - fordulok felé – Milyen ételek szeretsz a legjobban? Ha elmondod, akkor biztos nem főzök olyat, amit nem eszel meg…
|
| oosakinana | 2012. 11. 01. 22:30:37 | #24000 |
Karakter: Cole
Megjegyzés: (Spongyámnak)
Nagyon jó a parti és jó látni, hogy az emberek is kellemesen érzik magukat. Beszélgetek mindenkivel párszót, de amikor már kezd hiányérzetem lenni, akkor a kicsikét keresem, akit viszont elsőnek nem találnak meg éles szemeim, így a fülemre vagyok hagyatkozva és szerencsére tudom, hogy merre keressem. Ahogy elnézem, nem a legjobb társasággal van együtt, aminek nem örülök. Egy kicsit hagyom magára és már is rossz társaságba keveredik. Azt hiszem ki kell onnan szednem, mert ha nem akkor nagyon rossz vége lesz mindennek…
- Elnézést uraim… - szólítom meg őket, amikor már el is kezdtek dalolni és mindenki csak őket figyeli, de nem éppen jó kedvükben. – Az énekléssel zavarják a többi vendégem, szeretném önöket arra kérni, hogy fejezzék be, vagy távozzanak innen – kérem meg őket méltóságteljesen, de még is egyben parancsolóan.
Ám a kicsike tekintetét folyamatosan magamon érzem így ránézek.
- Segíts… Nem akarnak elengedni! – tátogja és suttogja nagyon halkan. Még az a szerencséje, hogy a kiváló a hallásom és még egy légy zümmögését is meghallom. Így tudok neki segíteni.
- A párom is hagyják felkelni. Szemmel láthatólag nem akar magukkal lógni. – jegyzem meg és felé nyújtom a kezemet, mire kimászik kettejük közül.
- Köszönöm… - motyogja, amikor már elfele sétálunk az emberkéktől. Ám érzem, hogy nincs vele minden rendben. Érzem, hogy összeesne, de utolsó pillanatban kapom el és tartom meg. Már megint bocsánatot kér tőlem és végül megpróbálna egyedül kimenni, de gyorsan megkeresem a szememmel a két fickót, akik nagyon nézik így nem engedhetem ki egyedül, meg amúgy is látszik, hogy rosszul van.
- Elkísérlek. – sóhajtom, majd az emberek felé nézek megint, akik csak az alkalmat lesik, hogy letámadhassák. – Ha egyedül mennél, lehet, még visszamásznának rád.
- Köszönöm. – lelógatja a fejét. Most hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ennyire rosszuk érzi magát vagy esetleg valami más probléma is adódott.
Szerencsére a friss levegő segít mindenben, aminek én kifejezetten örülök. Most már tudunk beszélgetni is normálisan, ám a két fickó még is visszajön és azért akadékoskodnak, hogy adjunk nekik bizonyítékot, hogy együtt vagyunk. Még az a szerencse, hogy nem vagyok hirtelen támadó, mert a kicsike akkor most igen szembesülhetne a vámpír fogaimmal, ugyan is ajkaimnak esve csókol meg, amire kicsit nagyot nézek.
A figurák elég csalódott képpel távoznak és a kicsike meg egyből elkezd magyarázkodni.
- Elnézést kérek a csók miatt, de ez volt a leggyorsabb módja a lerázásuknak. Tudom, hogy nélkülük is sok dolgod van, nem akartam, hogy még velük is foglalkoznod kelljen. – kicsit ledöbbenek, hiszen nem gondoltam volna, hogy hasonl beállítottságú, mint, de ez nagyon meg fogja könnyíteni a dolgaimat, azt hiszem. Meg is kérdezem tőle rideg hangon, hogy meleg-e?
- Kérlek… - kérem meg, amikor nem akar válaszolni. – Ha meleg vagy, mond el. – tudnom kell, hogy milyen, mert akkor már ezer százalék, hogy meghódítom magamnak.
- Nem igazán szokott érdekelni, hogy a partnerem lány-e vagy fiú.
- Értem. – könnyebbülök meg teljesen és most már tudom, hogy szabad pálya. Mondjuk azt nem tudom, hogy van-e valakije, de ha lenne akkor őt is hozta volna szerintem.
- Tényleg sajnálom a csókot… Kicsit elragadtattam magam. – én nem sajnálom, hanem inkább örülök neki, mert tetszik, hogy ilyen kis vehemens. – Köszönöm szépen a mai estét, szerintem haza is megyek lefeküdni. Remélem, még lesz alkalmunk a találkozásra – és már menne is, de nem fogom hagyni, hogy ilyen állapotban vezessen.
- Állj meg. – állítom meg karjánál fogva és fordítom magam felé. – Először is ne sajnálj olyan dolgot, ami valójában nem is sajnálsz. Másodszor ilyen állapotban nem hagylak vezetni. – állapítom meg, amire értetlenül néz rám.
- Nem akarok a terhedre lenni. – menne tovább, de nem fogom hagyni.
- Souto kérlek maradj itt. – kérem meg, de mintha a falnak beszélnék.
- Haza kell mennem. – hajtogatja és már a kocsijánál vagyunk.
- Rendben, de akkor veled megyek. – mondom egyszerűen, amire kerek szemekkel néz rám.
- Hiszen neked itt van a party-d. – mutat a kastélyomra. – Nem hagyhatod itt őket.
- De igen, mert minden vendégemnek az épségére akarok vigyázni, és ha te elmész és megsérülsz, akkor nekem is meg kell sérülnöm, ezért veled tartok. – hozom fel az érveket.
- Ez nem így van. – akadékoskodik tovább.
- De így van. Mindenki más vagy sofőrrel, vagy taxival érkezett. – mondom a tényeket. – De tényleg a saját kocsiban biztos, hogy nem foglak elengedni. – mondom határozottan.
- Akkor taxival megyek haza. – mondja végül beelegyezve.
- Gyere be amíg hívok neked egyet. – hívom be, bár nem a partira fogunk visszamenni, hanem a lakosztályomba megyünk.
Felkísérem, majd amíg megkeresem a telefonomat, addig ő kicsit szétnéz a szobában.
- Mint a régi filmekben. – állapítja meg.
- Majdnem, de igen hasonlít rájuk. – amint eszembe jut hova is tettem a telefont felé fordulok. – Foglalj helyet, ne csak állj egyhelyben. Jövök mindjárt. – bólint egyet, majd végül leül a fotelbe és csak tovább kémleli a nappalimat, miközben a szobába megyek, hogy a telefont felkutatva hívjak neki egy taxit, de mire kimegyek, hogy telefonszámot keressek, már látom, hogy felesleges, mert elaludt.
Elmosolyodok rajta, majd karjaimba veszem és az ágyamra fektetem, ahol meg szépen betakarom, de a nyakkendőt kiveszem a nyakából, mert nem szeretném ha megfulladna, vagy bármi gond lenne.
Amint ezzel meg vagyok, visszamegyek a partimhoz és foglalkozok az emberekkel, de hamarosan szerencsére ők is elmennek így tudok egy kicsit vadászni is, hogy ne legyek annyira éhes…
~*~
Másnap reggel a nappaliban ülök és a kedvenc könyvemet olvasom. Lent is elpakoltam már mindent így azzal sincs gond, most már csak a kicsike ébredését kell meg várnom és utána meg kiderül mit fogunk csinálni együtt.
- Jó reggelt. – hallom meg zavart hangját és mintha kissé még fáradt lenne, vagy csak másnapos.
- Jó reggelt. Remélem jól aludtál. – csukom össze a könyvet és leteszem az asztalra, hogy felállva nézhessek édes szemébe.
- Ne haragudj, hogy a terhedre voltam. Nem akartam elaludni. – mondja egyből és a fejét fogja.
- Hozzak egy kis fájdalom csillapítót?
- Nem kell köszönöm. Majd otthon beveszek valamit. Már így is rengeteget tettél értem. Nem szeretnék tovább a terhedre lenni, na meg arról nem beszélve, hogy gondolom vissza kell adnod a kastély a tulajnak. – mondja egyből, amire elmosolyodok.
- A tulajjal beszélgetsz éppen. – mosolyodok el még jobban, amikor meglátom a döbbenetét.
- De hiszen ez a nagyon régi kastély. Biztos nem adná el senki.
- Fogalmazzunk úgy, hogy családi örökség, de ne is foglalkozzunk ezzel most. – mondom kedvesen. – Kérlek kövess. – mondom, és szerencsére meg is teszi, amit kérek tőle és nem sokára a folyosón sétálunk egyenesen le az étkezőbe, ahol egy nagyon hosszú asztal várja teli finomabbnál finomabb ételekkel. Kár hogy én ilyeneket nem ehetek, pedig most úgy meg kóstolnám.
- Ez az ebédlő. – mondom neki kedvesen. – Válogass kedvedre. Jó étvágyat. – mondom kedvesen, amire csak eltátja a száját.
- Remélem te is eszel velem. – néz rám végül amikor a csodálkozást abba hagyta. Olyan kis édes kis tünemény. Menten megzabálom komolyan.
- Én már ettem, de neked viszont jó étvágyat kívánok. – mosolyodok el és csak várom, hogy mikor veti rá magát a finom ételekre…
|
| yoshizawa | 2012. 10. 19. 20:57:55 | #23808 |
Karakter: Souto Yokoguru
Megjegyzés: (Patricknak)
- Cole vagyok. – viszonozza bemutatkozásom, szavai hatására érzem, hogy égni kezd az arcom, mialatt kerekre tágult szemekkel bámulom.
Nem hiszem el, hogy pont vele kellett találkoznom.
- Sajnálom az előbbi megszólalásomat, amit a kocsidnál tettem. – próbálom is menteni a menthetőt, amikor végre elmúlik annyira a döbbenetem, hogy meg tudok szólalni, helyes mosollyal az ajkain jelenti ki, hogy semmi gond.
- Nem nagyon szokták szeretni eleinte a partijaimat, de a végére szerencsére megszeretik, és ha viszont hívom őket, akkor már örömmel várják, hogy mikor is jöhetnek. – bíztatóan hangzik az, amit mond…
- Értem. – sóhajtom. Talán… Tényleg jó ötlet volt nem otthon ücsörögni, mint ahogy azt először terveztem. Nagyon rendes, örülök is neki, hogy összefutottunk.
Kicsit… Talán a stílusa miatt meg is kedveltem.
- Indulunk? – szakít ki gondolataimból, az előzőnél is vörösebb arccal indítom be a kocsit, és kezdek el vezetni.
Az utat nem ismerem teljesen, azért jöttem eddig lassabban, navigálása sokat segít.
- Köszönöm, hogy elhoztál. – lép mellém, amikor leparkolok egy hatalmas épület elé. Alig hallom szavait, teljesen magával ragad a hatalmas kastély látványa.
Több száz éves lehet…
- Bocsánat, hogy megijesztettelek, - jelenti ki, miután a szívbajt hozza rám azzal, hogy hozzám ért - csak szeretném megköszönni, hogy elhoztál, és hogy segítettél, de most sietnem kell be. – jahh persze… Neki még folytatnia kell az előkészületeit.
- Igazán nincs mit. – mosolygok rá vissza - Segítsek esetleg valamiben? – ez lenne a legkevesebb, mégis ezüst tincseit megrázva int le:
- Köszönöm, de egyedül is boldogulni fogok.
Hát jó…
Feloldom a csomagtartó zárját, majd figyelem, ahogy már cuccokkal együtt elvonul a kastély irányába.
Lenyűgöző jelenség, teljesen olyan, mintha nem is a talajon járna hangtalan lépteivel… És… Illik a kastély pompájához egész személye is. Olyannyira, hogy talán jobban el tudnám képzelni azt, hogy itt lakik, mint valami egyszerű kis tömblakásban, vagy kertes házacskában.
Körbejárom a teljes épületet, csak utána csatlakozom a vendégeket, és veszek szemügyre itt is minden egyes aranyozott szegélyű bútort, falfestményt, a hatalmas csillárok is nagyon tetszenek.
Fenségesek, mint ez az egész hely.
- Látom nagyon tetszik. – hallok meg egy ismerős hangot, mosolyogva fordulok Cole felé:
- Soha nem láttam még ilyet. Ez valami nagyon régi módi ház. – igen… Szép, és ízléses - Nem lehet kis pénz kikölcsönözni. – tényleg mindent megtehet azért, hogy a vendégei jól érezzék magukat…
- Anyagiakról ne beszélgessünk inkább. – közli udvariasan, elnézést is kérek tőle:
- Bocsánat a pofátlankodásomért. – már megint kicsit elfeledkeztem magamról, örülök neki, hogy őszinte mosolya alapján ténylegesen nem haragszik:
- Nem történt semmi. Remélem, jól érzed magad. Most ha nem haragszol, akkor megyek és üdvözlöm a többi vendéget. – én haragudni??? Örülök, hogy ő nem haragszik, mosolyogva biccentek neki. Aztán… Amikor távozik, bepályázom az asztalokat, hogy szemrevételezhessem a terítéket is.
Csodás még ennek is az elrendezése.
***
Útirányválasztásom nem volt jó ötlet, két nálam erősebb srác ül le a bal, valamint a jobb oldalamra, és mászik teljesen rám, hogy leitathassanak, valamint az est folyamán szobára vihessenek.
Ennek a tudatában sokkal lassabban kortyolom poharam tartalmát, de úgy néz ki, tervük sikeres lesz.
Kezd melegem lenni itatásuk miatt, az arcom is ég rendesen.
De… Egyszerűen nem tudom megakadályozni, hogy ivásra buzdítsanak, és a szám felé tolják poharam, amikor ők is inni kezdenek, felkelni, és arrébb oldalogni se hagynak.
Teljesen csapdába szorultam, csak akkor menekülhetnék innen, ha valaki kimentene.
- Elnézést uraim… - hallom meg vendéglátónk hangját, amikor fenejó kedvük miatt dalra is fakadnak – Az énekléssel zavarják a többi vendégem, szeretném önöket arra kérni, hogy fejezzék be, vagy távozzanak innen – olyan méltóságteljesen beszél most is…
És a szemei… Eddig is ennyire világítottak???
- Segíts… Nem akarnak elengedni! - tátogom neki alig hallhatóan, amikor felém fordul, viszont addig, amíg meg nem szólal ismét, úgy gondolom, nem is hallotta kétségbeesett szavaim a két úr mentegetőzése, és bocsánatáért esedezése miatt:
- A párom is hagyják felkelni. Szemmel láthatólag nem akar magukkal lógni. – pff… Kimentett, végre szabad vagyok, de ez a párom kifejezés…
- Köszönöm… - motyogom neki még mindig alig hallhatóan, ha nem kapna erős karjaival el, majd állítana egyenesbe, biztos, hogy elesnék, szédülök.
Tényleg becsíptem egy kicsit, zavart is vagyok miatta, motyogva kérek tőle elnézést, majd mondom meg neki, ki kell mennem egy kicsit levegőzni.
- Elkísérlek. – sóhajtja határozottan, mialatt előbbi kényszerpartnereimre néz – Ha egyedül mennél, lehet, még visszamásznának rád.
- Köszönöm. – horgasztom le a fejem ismét, aztán hagyom, hogy kivezessen a friss levegőre.
Annyira határozott, és erős jellem… Ha a következő ramazurijára a történtek fényében meghív, akkor mindenképp el fogok jönni azért, hogy találkozhassak vele ismét.
Itt tényleg sokkal jobb, hamarosan már tisztul kicsit a fejem, mire támadóim ismét megtalálnak már rendben vagyok. Olyannyira, hogy amikor azért erősködnek Cole-sannak, mutassa meg, tényleg a barátja vagyok, szájon csókolom vendéglátónk.
Persze… Amikor csalódottan elvonulnak elnézést kérek tőle emiatt:
- Elnézést kérek a csók miatt, de ez volt a leggyorsabb módja a lerázásuknak. Tudom, hogy nélkülük is sok dolgod van, nem akartam, hogy még velük is foglalkoznod kelljen. – szemeiben látom a döbbenetet, még egyszer elnézést kérve futnék is előle, amikor fura, hideg hangon rákérdez arra, meleg vagyok-e, de valamiért a lábaim a földhöz ragadtak, nem bírom őket megemelni.
- Kérlek… - sóhajtja talán emiatt ismét – Ha meleg vagy, mond el. – hát jó… Veszteni nem vesztek vele semmit. Ő csak helyes, nem jelent úgy igazán sokat ahhoz, hogy magamhoz láncoljam akár egy éjszakára is. Vagyis igen, de talán kibírom nélküle:
- Nem igazán szokott érdekelni, hogy a partnerem lány-e vagy fiú.
- Értem. – jelenti ki még mindig érzelemmentes hangon. Olyan, mintha meg is könnyebbült volna kicsit, de szerintem azt csak beképzelem magamnak.
- Tényleg sajnálom a csókot… Kicsit elragadtattam magam. – de azt nem tagadom, nagyon jól esett… Szívesen megismételném, viszont most úgy érzem, mennem kéne. – Köszönöm szépen a mai estét, szerintem haza is megyek lefeküdni. Remélem, még lesz alkalmunk a találkozásra – cehh… Ittasan majdnem úgy beszélek, mint ő…
Lehet, a vezetés is érdekes lesz így, de nem érdekel… El kell tűnnöm, ha újra látni akarom.
|
| oosakinana | 2012. 10. 10. 22:57:06 | #23703 |
Karakter: Cole
Megjegyzés: (Spongyámnak)
Ennek a kocsinak is befellegeztek. Teljesen füstöl és a partimra sem fogok oda érni. Nem hiszem el, hogy most játssza el ezt a kocsi. Pedig reménykedtem benne, hogy nem lesz ilyen, amikor fontos embereket várok arról nem is beszélve, hogy enni akartam volna este, de ezek után megint az erdőben kell valami zsákmányt keresnem.
Senki nem áll meg nekem, hogy segítsen bár megértem az érzésüket. Egy vámpírnak én se szívesen állnék meg, de ők nem tudják, hogy az vagyok rajtam kívül, de jobb is ez így.
Egy valaki viszont megáll legnagyobb meglepetésemre, de nem tudom, hogy vajon tényleg azért áll meg, hogy segítsen vagy ha kirabolni szeretne, akkor tuti, hogy rossz éjszakája lesz…
- Jó estét. Segíthetek? – kérdezi meg, amire egyből felé fordulok és azt hiszem, hogy pozitívan csalódok az illetőben.
Nagyon jól néz. Kicsit ki van öltözve, de ez ne legyen elég, hanem még a vöröses haja olyan jól áll neki, hogy akár még az ágyamban is el tudnám képzelni. Sőt jobban tudnám oda elképzelni, mint egy teljes hétfogásos vacsora részeként.
- Magának is szép estét kedves idegen. Nem lennék hálátlan, ha kisegítene – válaszolom őszintén, de látom, hogy a stílusom kicsit meglepi, amin mindenki meg szokott lepődni, aki először hall rólam.
- Ugyan… - és már fel is nyitja a kocsim elejét. – Tisztán emberbaráti szeretetből tenném, ha sikerülne megszerelnem.
Ritka az ilyen kedves ember manapság. Bezzeg az én időmben. Ha már az első meglátja, akkor meg áll segíteni és persze utána egyből a többiek, de rohamosan változnak az idők és már minden máshogy működik. Szerencsére vannak még lovagok, akik segítenek, ha arról van szó.
- Hát… - ez gyors vizsgálat volt. Ennyire értene a kocsikhoz? – Sajnos ezzel nem tudok semmit se tenni. De… - elővesz pár névjegykártyát. – Autómentőt még mindig hívhatunk, és én is elvihetem önt oda, ahova menni szeretett volna. Gondolom hozzám hasonlóan ön is a Cole villában rendezett ramazuri felé igyekezett.
- Igen. – válaszolok vigyorogva, amire hallom, hogy a vér jobban kezd el csörgedezni az ereiben.. – Oda indultam.
***
Szerencsére sikerül elvitetni a kocsit, majd felajánlja, hogy üljek mellé, ahol elvisz a ramazurimra. Ez vicces. Átpakoljuk a cuccokat, amik még kellenek, de látom rajta az értetlenséget, hogy minek nekem ennyi cucc, de majd megtudja.
- Semmi. – válaszolom, amikor megkérdezi, hogy mi a bajom. – Azt akartam kéri, hogy tegeződjünk. – mondom neki, mert tudom, hogy ebben a korban ezt szokták.
- Rendben. – rám vigyorog, és a kezét nyújtja felém.
- Souto Yokoguru vagyok. Örülök neki, hogy megismerhettelek.
- Cole vagyok. – mutatkozok be, amire az álla nem kicsit a kocsi padlóját található meg és annyira elszégyelli magát, hogy az már bűn. Erre elpocsékolni ezt a sok és finom vért.
- Sajnálom az előbbi megszólalásomat, amit a kocsidnál tettem. – kezd bele a mentegetőzésbe.
- Semmi gond. Nem nagyon szokták szeretni eleinte a partijaimat, de a végére szerencsére megszeretik, és ha viszont hívom őket, akkor már örömmel várják, hogy mikor is jöhetnek. – állapítom meg… mondjuk, ezzel nem mindenki van így, de nem baj.
- Értem. – bólint egy kisebb gondolkodás után.
- Indulunk? – nézek rá mosolyogva, amire megint elpirulva bólint, és már indítja is a kocsit, hogy elvigyen a szállásomra, ahova navigálom is.
Nagyon aranyos kis kölyök, meg nagyon szimpatikus is. Jó lenne egy kisebb vagy esetleg egy nagyobb párkapcsolatra, csak nem tudom, hogy ő neki mi a véleménye egy kis yaoi témához. Nem mindenki szereti a saját nemét, de majd ki fogom deríteni… valahogy.
Megérkezünk a kastélyhoz, mert végül is az a szállásom, de nem kell tudnia, hogy itt lakom.
- Köszönöm, hogy elhoztál. – lépek oda hozzá, miközben az épület látványával van elfoglalva, ezért szinte észre sem veszi, hogy szóltam neki.
Végül, mivel be kéne mennem a kastélyba, végig simítok a karján, amire megriadva néz rám.
- Bocsánat, hogy megijesztettelek, csak szeretném megköszönni, hogy elhoztál, és hogy segítettél, de most sietnem kell be. – nézek rá.
- Igazán nincs mit. – mondja mosolyogva, kicsit magához térve. – Segítsek esetleg valamiben? – kérdezi, de csak megrázom a fejemet.
- Köszönöm, de egyedül is boldogulni fogok. – a kocsi csomagtartójához lépek. Kinyitom a csomagtartót, majd felkapom a cuccaimat és már szinte suhanok is a kastély felé, hogy befejezzem, amit szerettem volna.
Amint nem vagyok már érdeklődő szemek előtt a képességeimet használva díszítem fel gyorsan a termet, na meg a még kint maradt ételeket is elrendezem. Egy szolgám se lenne ilyen gyors, mint én, de felszolgálóknak tökéletesek így ma csak arra hívtam őket. Meg is vannak mindig lepődve, hogy mitől ennyire jól rendezett egy parti, amikor mindent egyedül csinálok, de eddig még nem fejtették meg a titkomat szerencsére.
Lassan érkeznek a vendégek is, így beengedem őket és fogadok mindenkit. Suoto is hamar belép a bálterem részbe, ahol még mindig eltátva a száját figyeli a díszítést.
Odalépek hozzá.
- Látom nagyon tetszik. – állapítom meg, mire rám emeli gyönyörű szemeit.
- Soha nem láttam még ilyet. – néz fel a mennyezetre, ahol szépen festett freskók találhatóak. – Ez valami nagyon régi módi ház. – megint ám néz. – Nem lehet kis pénz kikölcsönözni. – állapítja, de az árakba ma este ne menjünk inkább bele.
- Anyagiakról ne beszélgessünk inkább. – kérem meg, mert vannak tabu témák egy bálon, amiket sosem szeretek használni.
- Bocsánat a pofátlankodásomért. – mondja, de csak elmosolyodok.
- Nem történt semmi. Remélem, jól érzed magad. Most ha nem haragszol, akkor megyek és üdvözlöm a többi vendéget. – bólint egyet, amire ott is hagyom, de majd még később meg fogom keresni és akkor biztos, hogy beszélgetni fogunk többet is… esetleg még egy kis másra is…
|
| yoshizawa | 2012. 07. 15. 23:20:05 | #22216 |
Karakter: Souto Yokoguru
Megjegyzés: Patricnak
Aggódva állítom le az autóm amikor az út szélén egy régi típusú kocsit látok meg vesztegelni füstölgő motorháztetővel.
Egy hülye partira kellene mennem, mert számítanak rám, az ifjú fotómodellnek a megjelenésére rajongóim, de arról egy szó sem esett, hogy odafelé senkin se segíthetek.
Remélem, az autó utasai jól vannak, mobilom kézbe kapva pattanok ki a vezetőülésből, termek a hosszú, ezüstösen csillogó hajú tulajdonos mellett, aki a közelében ácsorog, és szemmel láthatólag nagy gondban van.
- Jó estét. Segíthetek? – kérdem ahogy felém fordul.
Nem a legbiztatóbb autója gőzüzeművé válása, a környék, ahol meg kellett emiatt állnia még a helyzeténél is szörnyűbb.
Fel se tudom fogni, miért hagyták magára, és mentek tovább azok, akik dudálva előztek meg az úton.
- Magának is szép estét kedves idegen. Nem lennék hálátlan, ha kisegítene – köszönt kedvesen, mosolyogva nézek végig rajta.
A stílusa, és a viselete is teljesen olyan, mint a régi korok nagyjaié, de igazán magával ragadó embernek tűnik már akkor is, ha nem néz az, akivel beszél különös fénnyel csillogó szürke szemeibe.
- Ugyan… - nyitom fel kocsija elejét – Tisztán emberbaráti szeretetből tenném, ha sikerülne megszerelnem.
Keveset tudok ugyan az autókról, de azt világosan látom, hogy ennek befellegzett egy hajtóműre pillantást követően.
A hűtővize elforrt, ami miatt a motor tönkrement, ha jól látom, a hőtől néhány csöve el is deformálódott teljesen.
- Hát… - csukom le szomorúan a motorháztetőt – Sajnos ezzel nem tudok semmit se tenni. De… - húzok elő a zsebemből pár számot – Autómentőt még mindig hívhatunk, és én is elvihetem önt oda, ahova menni szeretett volna. Gondolom hozzám hasonlóan ön is a Cole villában rendezett ramazuri felé igyekezett.
- Igen. – válaszol olyan mosollyal, amibe szabályosan belepirulok. – Oda indultam.
***
Hamar elvitetjük a kocsiját, és beül mellém, miután azt a sok nagy szatyrot, ami csomagtartójában volt átpakoljuk hozzám, érdeklődő tekintetét látva megkérdem tőle, hogy mi a baj.
- Semmi. – sóhajtja megint mosolyogva, lehet, hogy hülye vagyok, de mosolyától ég egy kicsit az arcom – Azt akartam kéri, hogy tegeződjünk. – ohh értem.
- Rendben. – vigyorgok rá vissza, és a kezem nyújtom felé:
- Souto Yokoguru vagyok. Örülök neki, hogy megismerhettelek.
|
|
