 Karakter: Lilien Lenoy
Megjegyzés: ~Lanenek
Mintha acélláncok zárnának kalodába, olyan erőtlennek érzem magam. Minden ujjamon láncszemek, s azok sokasága végigfut egész testemen. Reggelente ezzel az érzéssel nyitom ki a szemem. Ez sajnos ma sincs másként.
De nincs időm lustálkodni, mialatt én elmerengek, emberek az életükkel fizetnek, de olyan áruért, mely végül talán senkié sem lesz.
Béke. Az egyetlen dolog, amiért megéri harcolni, ám mégis milyen ironikus, hogy pont ezért kell emberáldozatot hozni. Itt, a Falon belül sok ember fel sem fogja, mi folyik odakint… a nemesek csupán annyit éreznek meg, hogy néha zavargások miatt nem lehet elhagyni az otthonaikat. Pedig ha tudnák, ó ha értenék, hogy miről van szó, hogy milyen értelmetlen az egész, de nem tudják, nem érdekli őket s maréknyi azon emberek társasága, akik segíteni akarnak és próbálnak is.
Most pedig még ez a testőr dolog is. A szívemben folyvást azt érzem, az életemre törnek, és aki igazán meg akar ölni, megteszi, ha van mellettem valaki, ha nincs. Hogyan építsek így fel bizalmat bárkivel, hogyan? Talán ők sem mások, talán ők is pont ugyan azt akarják, mint a többi, a vérem. Hiába rendelte ki mellém őket Őfelsége, nem bízhatok bennük.
De talán ez a Lane Quenell. Ő más, merőben más… őt a szüleim találták, benne talán lehet valami. Az aktája szerint elit alakulat tagja volt, ami dicséretes és lenyűgöző, hiszen aki oda bekerült, az nem véletlennek köszönhető, ott bizonyítani kell. Ám nemrég leszerelt lelki trauma miatt, de ki tudja ez mennyire igaz. Lehetséges elege lett az öldöklésből és biztonságosabb munkára vágyott. Márha van ilyen az ő szakmájában… Mindenesetre felkeltette a kíváncsiságom.
Gondolataim hirtelen szétoszlanak, valaki kopog. Felveszem köntösöm, majd beinvitálom az illetőt.
- Jó reggelt Lenoy kisasszony. Eric üzeni, hogy elindult Mr. Quennellért, ahogy azt tegnap megbeszélték. A szobák készen vannak a legfelső emeleten, így továbbra is csak ön marad a 2. szinten, miként azt kérte. Óhajtja, hogy hozzak reggelit? – számol be Meril. Igen, kívánt lépés, hogy a 2. szinten egyedül legyek. Szükségtelen, hogy az éjjeli kiáltásaim esetleg kihallatszódjanak, bár kevés az esélye, jobb megelőzni a bajt.
- Köszönöm szépen Meril. – mosolygok, majd oldalra igazítom elkószált loknijaim. – Igen, kérnék reggelit. Tojást és pirítóst.
- Szüksége van még valamire kisasszony?
- Kérem, a biztonság kedvéért fussa át újra a szobákat, szeretném, ha minden rendben lenne, mire az urak megérkeznek. Másfelől Édesanyám kertje megfelelően gondozva van? Szeretném, ha most, a halála után is éppen ilyen maradna. Tudom, hogy egyedül szerette gondozni, de kérem, ezután is legyen, aki rendben tartja. Ez fontos a számomra.
- Természetesen.
- Akkor egyelőre ennyi, köszönöm. Most elmehetsz.
Meghajlással kicsoszog a szobából, én pedig elkezdek felöltözni. Erre az alkalomra a fehér kosztümöm veszem fel, bazsarózsaszín kendővel és egy szintén fehér cipővel. Hajam kifésülöm, majd lágyan vállaimra engedem.
Ez megfelelő lesz, bár nem szeretem a feltűnést, pozícióm miatt kénytelen vagyok ehhez hasonló öltözékeket magamra aggatni. Ha egy laza ingben és farmerban jelennék meg a király előtt, az aligha lenne tűrhető.
Kilépve a szobából elhaladok a folyosót körülölelő sok növény mellett. Rododendron, liliom, orchidea, magnólia, apró narancs és citromfák… egészen nyugodt lesz tőlük a tér. Az idő, mintha nem mozdulna e növények között. Drága anyám, mennyire szeretted, hogy a ház tele van mindenféle növényekkel… eleinte nem értettem, hogy miért, de mára tudom, hogy az élettelen hófehér falakba öntöttél életét, lélekkel ruháztad fel a legkopárabb helyeket is, apró mennyországot varázsolva otthonunkból.
Most még is terhes emlékeket ébresztenek fel. Még két hete sincs hirtelen halálotoknak s nehéz nem a gyászra gondolni. Itt minden rátok emlékeztet, hiába teremtettél tündérszigetet, a kezed nyoma most keserűséget ébreszt. Minden megváltozott, hirtelen esett szét és én még nem készültem fel az egyedüllétre… hiába múltam el 20 éves, hiába vagyok felnőtt, ezt olyan nehéz… kezelnem. De persze megteszem, mert meg kell tennem.
Szolgálnom kell a hazámat és a ti emléketeket is, bízom abban, hogy nem okozom csalódást. Együtt megálmodtunk egy szebb, jobb és felhőtlenebb világot és ezen terv megvalósításában senki és semmi nem gátolhat. Megteszek mindent, ami erőmből kitelik és elhozom a békességet. Mindnyájunknak.
Dolgozószobám felé veszem az irányt és leülök a rengeteg papírhalmaz felé. Mahagóni asztalom roskadásig van jelentésekkel, szerződésekkel, aktákkal, leírásokkal, képekkel. Képek a háborúról… képek a katonákról, képek a halálról.
Most, hogy több békadiplomatát is elvesztettünk a helyzet súlyosabb a vártnál. Mivel a kormány terrortámadásra gyanakszik, megszüntette bizonyos kereskedelmi vonalak működését a Falon kívülre például a textíliát és a tartós élelmiszereket. Két vezető iparcikk. Előreláthatólag ez nagyobb lázongásokat fog okozni, támadáshoz vezet. Nem tudják, senki nem tudja ki volt a hibás aznap… de megvonásokkal válaszolni egy esetleges balesetre, hiszen bizonyítatlan a támadás, ostoba ötlet. A királynak fogalma sincs jóváhagyásai súlyáról… csak reménykedhetünk, hogy a lázadás kismértékű lesz, hiszen mindkét oldal kezd megfogyatkozni.
Telefonom hirtelen megcsörren, Meril közli, hogy a vendégek, illetve testőrök, megérkeztek, mindenki készen áll az urak fogadására.
Ilyen hamar elment volna az idő? Kevés anyagot néztem eddig át… Nos, igyekszem a legjobb formám hozni, annak ellenére is, hogy ez a dolog nem túl kívánatos, hiszen a maradék személyes terem is elveszik. Felállva székemből, kelletlenül, de elindulok a hall felé. Mindenki felsorakozott, remek. Megállva egy pillanatra végignézek új védőreimen. Két nagydarab, ingben és zakóban. Arcuk egyhangú, kisugárzásuk semmilyen. Módfelett csodálatos… és a harmadik ő lehet Lane. Éppen olyan amilyennek mondják… sokat megélt aranyló tekintet, arca fájdalomról tanúskodik, ám tartása higgadt és magabiztos. Micsoda trió. Lassan sétálok le a lépcső, majd mosollyal üdvözlöm őket.
-Ön lenne Lane Quenell, igaz? Az én nevem Lilien Lenoy, nagyon örülök, hogy megismerhetem.- szólítom meg a kompánia vezérét. Tekintetem réveteg nézi az övéit, közelebbről figyelve egészen hihetetlen szemekkel találkozom. Édes mézszínű tekintet, amiben mintha egy egész történet lenne leírva… ám gyorsan elkapom szemem, nem akarom, hogy illetlennek bélyegezzen. - Kérem kövessenek! Szeretném megmutatni a szálláshelyüket.- mutatok a lépcső felé.
- Kisasszony!- szólít meg mély, borzongós hangján- A legmagasabb szintű védelmet kérték önnek, ezért szeretném, ha közvetlenül az ön hálószobája melletti szobában kapnánk helyet.- a döbbenet nem elég kifejező szó, inkább a sokk. Hogy merészel ilyesmit kérni? Lehetetlen és abszurd, nem lehet összefüggés.
- Rendben van.- bólintok, majd Merilnek odasúgom, hogy elintézem, nem kell semmit sem átrendezni. Elvégre én vagyok a megrendelő, még ha nem is első kézből. Nem nyitok vitát a személyzet előtt éppen elég lesz ezt négyesben elintézni. – Nos, jöjjenek uraim. – indulunk el a lépcsőn szúrós tekinteteket érezve a hátamban. Mintha bámulnának, ám nem értem miért… mikor felérünk a 2. szintre megállok egy olajfestmény előtt, hogy felvázoljam körülbelülire a házat. – A ház 3 emeletből áll plusz a pincéből. A földszinten vannak a szolgálók hálószobái, a konyha, étkező, valamint a hall melyet már láttak. Most a 2. szinten vagyunk, ezen a részlegen én lakom. Itt van a hálószobám, a dolgozószobám, a könyvtár és zeneterem, 3 kisebb szalon és egy üvegház. A 3. szinten, mely az ön otthonuk lesz, találhatók a vendégszobák, természetesen mindegyikhez külön fürdőszoba tartozik. Telefonon értesíthetik a személyzetet, ha bármire szükségük van. Engem csak szükségesetben keressenek fel, időm nagy részében a Tanács Házában vagy a dolgozó szobában vagyok. Van kérdésük? – mosolygom, egészen könnyen ment. Azt hittem nehéz lesz rejtettem közölnöm, hogy a 2. szint a személyes terem, de lám egész jól ment.
- Hölgyem, mint említettem a legmagasabb fokú vagy is a hármas szintű védelmet rendelték meg. Ez annyit takar, hogy az ön élete akár minden percben veszélynek lehet kitéve, bérgyilkosok, fegyveresek, bárki megtámadhatja, és aligha tudnánk teljesíteni a feladatot, ha hogy is mondjam… elszeparál minket. Hármunk közül legalább egy embernek folyton ön mellett kell maradnia, hogy a munkát el tudjuk végezni. – hangja erőteljes, komoly és szinte lefegyverző.
- Lane-nek igaza van kisasszony. De biztosíthatjuk a személyes terét, melyet annyira óv, természetesen tiszteletben tartjuk. – mondja az egyik nagydarab, azt hiszem Jack a neve, de nem vagyok benne biztos. Ő a legfurcsább mindközül. Robosztus és kellemetlen alaknak tűnik.
- Uraim… - harapok ajkaimba, hogy visszafogjam magam. – Látom, így nem jutunk egyről a kettőre. Fontos, hogy ezen a szinten egyedül legyek. Ha kell, megduplázom a fizetésük…
- A pénz itt vajmi keveset nyom a latban Ms. Lenoy, tekintve, hogy a fizetésünkből egy komplett várost is el lehetne tartani. – mondja a másik izompacsirta, akinek a nevét már tényleg elfelejtettem.
- Először is, ha ilyen hangnemben beszél velem, azt a pénzt soha az életben nem fogja látni, hiába van szerződése, találok kiskaput, ne aggódjon. A pimaszsága velem szemben nem eltűrhető.
- Mint gondol, a szülei örülnének, ha ön is orvtámadásban halna meg? – fejem Lane felé fordítom, a gyomrom hirtelen apróra zsugorodik, izmaim görcsösen feszülni kezdenek.
- Ne személyeskedjen – hangom rekedt lesz, eluralkodik rajta az a félelemérzet, amit utálok.
- Nem teszem. Csak arra ébresztem rá, hogy segítse, illetve segítenie kell a munkánkat. Kérem, akkor legyen csak az egyikünk. – lágy, sikamlós lesz a hangja s belátom, talán kénytelen vagyok engedni.
- Hát legyen. – rendezem vonásaim – Mr. Quenell, akkor maga megkaphatja az enyémmel szemközti szobát. Maguk a 3. szinten maradnak. Mindjárt ideküldöm Merilt, hogy mutassa meg. – ezzel ott hagyom a díszes társaságot, nem kísérem fel a másik kettőt a 3.-ra. Erre nem számítottam…
Van valami Lane személyiségében, a megjelenésében, ami bizalomra int, és ez olyan érdekes. Szólok Merilnek a változásról én pedig visszavonulok és beletemetkezem a munkámba. Ez a dolgom.
***
Hamar eltelik a nap, már este 10 óra van. Hatalmas üvegablakomon lágyan süt be az éjjeli holdfény, sugarai szinte táncolnak a falon. Megvilágítják a falon függő festményeket, a hatalmas szekrényeket és polcokat, az ülőgarnitúrát. Egyedül az asztali lámpám ég, így még elvarázsoltabbá téve ezt a helységet.
- Hívatott Ms. Lenoy. – lép be Lane már kicsit rendezettebb állapotban. Úgy tűnik lezuhanyozott és ruhát váltott. Így már egészen más, kissé úriemberesnek tűnik, ami furcsa az első találkozáshoz képest.
- Igen. Csak tudni szerettem volna, hogy mindennel elégedetek e. – állok fel és számat mosolyra húzva intem beljebb.
- Igen, teljesen. Mindenünk meg van.
- Rendben. Nos… - tördelem meg ujjaim ám továbbra is mosolygom – Szeretnék elnézést kérni a délutáni kissé goromba viselkedésem miatt. Nem vagyok még hozzászokva ehhez az újonnan kialakult helyzethez. Tudja, önök még idegenek és nem tudok túl sok reményt fűzni az idegenekhez, legyenek bármily elhivatottak.
- Érthető és kérem, ön se vegye a szívére, amit mondtam. – bizonyára a szüleimre utal. – És fogadja őszinte részvétem.
- Köszönöm, ez igazán kedves.
Furcsa hangulat lengi körbe a szobát, érdekes háló telepedik ránk. A csend nem feszült, sokkal inkább nyugodt, ami újdonság számomra, főleg a mostani feszültséggel teli napokhoz képest. Csak nézem, elmélázva, anélkül, hogy pislognék… olyan más ez az ember, különbözik mindenkitől, akivel eddig találkoztam. Egyszerűség, precizitás és valami furcsa báj lengi körbe, amit még nem értek. Vele kapcsolatban főleg valami egészen másra számítottam, de tévedtem és ez előnyére válik. Azt hiszem, megengedhetem ezt a következő lépést. Régóta vágyom ilyesmire.
- Hát… tudja, biztosan lesz alkalmunk megismerni egymást és szeretném, ha ez gördülékenyebben menne. A másik kettővel ellentétben magával talán élmény lesz megismerkedni és arra kérem, ha csak ketten tartózkodunk egy helységben, mint most… akkor tegezzen, én is így fogok tenni. Kevés emberrel tehetek ilyesmit… és – nyögöm ki kissé nehezen, amit szeretnék, de mielőtt még érzelmesebb lennék, megállítom a nyelvem.
- Rendben van Lilien. – mosolyog rám, de látszik hirtelen érintette a kérés.
- De csak ilyen alkalmakkor!
- Értem.
- Akkor most… azt hiszem, lefekszem, tegyen ön is így. Vagy is… tegyél így. – istenem, milyen kellemetlen, a szüleimen kívül mindenkit mindig magáznom kellett, zavarba ejtő ez tegezés. Még is izgalmas. – Jó éjt. – nyitom ki az ajtót, távozását kérve.
- Jó éjszakát. – megy ki, majd elballagva tűnik el a folyosó másik szegletében.
Miért pont ő, miért pont vele? Nem tudom… de minden feltételezésem ellenére Lane tényleg más lehet és ez a személyesebb viszony talán nekem is jót fog tenni.
***
Reggel határozottabban jobb kedvel kelek, egy bizonyos fokú biztonságérzet kel bennem életre. Lefürdök majd egy moha zöld ceruzaszoknyát és egy fehér selyemblúz veszek fel. Azt hiszem talán illendő lenne a másik két férfitól is bocsánatot kérnem, elvégre ki tudja meddig fognak velem élni.
A folyosóra lépve pár méterrel előttem megpillantom Lanet. Egy perc elejéig zavarba jövök, majd eltusolva ezt az érzés, mellé lépek.
- Áh, Ms. Lenoy. Jó reggelt.
- Önnek is. Éppen a… - hogy is hívják őket – a társaihoz tartok. Rendezném a tegnap történteket.
- Én is oda tartok, afféle stratégia megbeszélésre. Nem szoktam csapatban dolgozni, nekem is új a helyzet. – sétálunk fel a lépcsőn, közben beszélünk pár szót a mai programjaimról, hogy hová kell mennem, kikkel találkozom. Könnyed beszélgetés, szinte csevej, bár Lane nem egy szószátyár, többnyire én beszélek.
Mikor az ajtó elé lépek, bekopogok, majd megvárva a választ Lane felkínálva az elsőbbséget beenged. Amint belépek az ajtón, valaki hirtelen megrántja a karomat, de olyan erővel, hogy felsikítok. Tekintetem ide-oda szaladgál a szobában, majd az ágyon megpillantom az egyik férfit vérben fürödve, fennakadt szemekkel. Egész testem megremeg, de más mozdulásra nem képes. Egy kéz szorítja mindkét karom, míg egy kés a torkomnak feszül. A penge hideg éle rémülettel tölt el.
- Jack, ha nem engeded el, azonnal szétloccsantom az agyad.
- Ó, valóban? Mielőtt meghúzod a ravaszt, elvágom a torkát. – meg fog ölni. Úr isten, meg fogok halni! Jajveszékelni vagy bármi mást csinálni sincs erőm a sokktól, csupán Lanet nézem, könnyes tekintettel… kizárt, hogy bármit tegyen, nem lehet elég gyors.
- Fogalmad sincs milyen értékes ez a némber! – szuszog fülembe majd megnyalva halántékom röhögni kezd. – Osztozom veled a szajrén, ha segítesz. Na? De előtte persze lerendezzük a kicsikét… ha érted, hogy értem.
|
