Biztos ki akarok menni? Jelenleg csak ez a kérdés jár a fejemben. Ami erõsen a negatív irányba tereli a döntésem az a két nõvérem igazán hangos civakodása, amire nem hiszem el, hogy eddig senki nem kelt fel, és nyugtatta le õket. Na jó, ha Meiko-nee megint ivott tegnap, akkor rajta nem lepõdök meg. Gakupo szerintem legalább annyira tanakodik a kérdésen, mint én. Kaito-nee pedig… igazából õ mindent át tud aludni, ha egy földrengésre fel kel, az már csoda.
Szóval mégis elhiszem… vagyis el kell hinnem… és nekem kell megcsinálnom. Természetesen nem azért, mert annyira, de annyira le akarom állítani Mikut és Rint, csak a gyomrom már szinte ordít, hogy egyek valamit.
Nagyot nyelek, és mivel már amikor felkeltem magamra húztam egy pólót és egy rövid gatyát – ugyanis nyár van, egy épeszû ember sem szaladgál már hosszú gatyában és dzsekiben - gyorsan kiviharzok a szobámból, mint akit bottal kergettek ki. Erre Rin azonnal felkapja a fejét a pult mögül, és igazán nagy fény csillan meg tekintetén. Neeem, engem hagyjatok ki ebbõl!
Viszont bármennyire is ellenkezek, nem sikerül kiszabadulnom nõvérem karmai közül, és még csak most jön a java…
                - Lenny, ugye tudod, hogy… - kezd bele a bájos meggyõzõ szövegébe, de a póréhagyma mániás, számomra egyetlen tetszõ lény, akinek már csak az illata is képes elérni azt, hogy a vérem az arcomba szökjön, félbeszakítja a mondandóját.
                - Ne dõlj be neki, õ csak egy alsóbbrendû Vocaloid, az én szavam szent, viszont az övé… - jön hozzám igazán közel õ is, és az ellentétes kezemet megfogva próbál kiráncigálni a másik oldalon lévõ testvéremtõl. Azért Miku is kedves…
                - Nem azért, de akkor én miért vagyok jobb, mint Rin? – értetlenkedek a két lány között, akik egymást szidva húzogatnak ide-oda. Egyszer itt, egyszer meg ott. Az ott talán kicsit rosszabb, de egyben jobb is, hiszen akkor Mikuhoz vagyok közelebb, és nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy inkább sírjak.
Végül sikerül kiderítenem, hogy azon vitatkoztak, hogy mit egyen a nagy „család” ma reggel. Amit nem tudok felfogni az az, hogy ha kettejük közül az egyik rászánja magát, hogy másnap csinál kaját, akkor a másik biztos, hogy ugyan ezt akarja tenni, így szépen összevesznek… hihetetlen.
Levetem magam a kanapéra, és bekapcsolom a TV-t, amíg vitatkoznak mögöttem. Annyira elmerülök a rajzfilmben, ami hirtelen az egyik mesecsatornán megy, hogy észre se veszem, hogy Miku sunyin mögém merészkedik, aztán hátulról befogja a szemem.
                - Hééé, mit csinálsz?! – kezdek el kapálózni, ami azt eredményezi, hogy lecsúszok a fotelon, Miku pedig majdnem rám esik, ami miatt szép nagy zajt csapunk, ez pedig kicsalogatta Gakupo-neet a szobájából. Én full vörös fejjel küszködök, nehogy Miku ténylegesen felboruljon, hiszen akkor végem, viszont kedves nõvérkém rásegít, ezért a hasamba fejelve szépen majdnem ráesik az asztalra, viszont vagyok olyan szõke herceg… vagyis szõke idióta, hogy megfogom a derekát és inkább magamra rántom, így szinte az arcomba tolódik… a… a… nos… az.
Mindenki hõn szeretett dívája villámsebességgel mászik le rólam, és dühösen trappol be a fürdõbe, én pedig szinte vérzõ orral, ijesztõen vigyorogva bambulok magam elé. Rin hamarosan elém áll, felcibál és ad egy ütést a tarkómra, amitõl viszonylag észhez térek az alkalmi sokkom alól. De hát az mégis csak Miku… ne már, ez a nap átkozott is lehetne!
                - Azt ne mond, hogy te Mikuba… - bámul gyanúsan rám, mire befogom a száját, és a füléhez hajolok.
                - Halkabban! – suttogom erõteljesen, az a szerencsém, hogy csak Gakupo van itt, bár õ nem nagyon foglalkozik most velünk, az jobban leköti, hogy a két delikvens helyett reggelit csapjon össze, hogy üzemképessé váljon a csapat a mai felvételekre, forgatásokra, satöbbi. Rin megvonja a vállát, én meg sértõdötten nézek utána, aztán bevágva a durcát bámulom tovább a tévét. De már nem is a mesére koncentrálva, hanem Mikun törve az agyam. Kicsit sokat van a fürdõben, az oké, hogy ez neki is trauma lehetett, viszont õ annyira nem olyan, mint én…
                - Mi a jó büdös franc volt ez az ordítozás az elõbb? – jön ki diszkrét idegbajt kapva Meiko-nee.
                - Csak Len sze… - kezd bele Rin, de abban a pillanatban, hogy az „sz” betût kiejti, gyilkos tekintettel kapaszkodok fel a fotelrõl, és hat rétegben tapasztom le a száját a szemeimmel. - … retett volna megmutatni valamit Mikunak, csak jött egy pók, és Miku szívrohamot kapott. – darálja el az improvizált szituációt, mire Mei sóhajt egy mélyet, és inkább leül az asztalhoz, mivel Gakupo-nee közben elkészült a ramenekkel.
                - Kihozom Mikut a fürdõbõl. – indul el Rin, ami ritka, gondolom csak be akar égetni.
                - Akkor felkeltem Kaito-neet. – sóhajtok, és a még mindig alvó szobájába hatolok. Mint valami háziLen, elhúzom a függönyt, majd kezemmel elkezdem cseppet rázni az ágyban szuszogó Kaitot, aki hamar reagál is erre, és egy medvét megszégyenítõ dörmögéssel fordul a másik irányba, viszont ott a nap süt a szemébe.
                - Nincs esélyed, fel kell kelni. Reggelizünk, aztán indulunk is. – nyöszörög még egy kicsit, aztán úgy dönt, hogy felül. Kék haja itt-ott égnek áll, valahol pedig lelapul, ami igazán vicces kinézetet biztosít neki, ezen el is mosolyodok. De mégis visszadõl, most hason fekve, én meg nem akarom, hogy valaki elegye elõle(m) a kaját, szóval oldalról a fenekére teszem a lábam, és így kezdem el rángatni az elõbb említett testrészemmel. – Gyere már kajálni! – szólok rá magabiztosabban.
                - Mióta vagy te ilyen erõszakos? – tápászkodik fel, majd végre ki az ágyból.
                - Csak ilyen a hangulatom… - jut eszembe a pár perccel ezelõtti. Ajjmár…
                - Akkor menjünk! – karol át a tarkómnál Kaito-kun, pedig az elõbb még az ágyban fetrengett a pizsamájában, de most már sállal a nyakában, egy egyszerû pólóban és egy térd felé érõ barna rövid gatyában cibál maga után. Ennyire elgondolkodtam?... Gyorsan asztalhoz is ülünk, mellettem Kaito, az asztal egyik szélén Mei, mellette Kaitoval szemben Gaku, és csak a két leányzó helye hiányzik. De hamarosan õk is kivánszorognak a fürdõbõl, Rin pedig mint valami szörnyeteg ül le fülig érõ vigyorral mellém, Miku pedig próbál halál komoly fejet vágni, ahogy leül velem szemben a gõzölgõ ramenje mögé, de eléggé nem sikerül neki, és elröhögi magát, ezért szinte az asztal alá hajol, hogy ne lássam, ahogy szétröhögi a fejét.
                - Mit mondtál te neki?! – fordulok Rin felé.
                - Semmit, semmit… - hallatszik a mélységbõl Miku hangja, ahogy még mindig a nevetéssel küszködve próbál értelmesen beszélni. – Jó étvágyat…
                - Jó étvágyat. – vágja rá mindenki, és elkezdünk enni, majd a póréhagymásunk is felemelkedik, és a tekintetem elõl bujkálva szürcsöli a levest, néha pedig beleharap a hagymájába, de ha esetleg csak egy pillanatra is rám néz, legalább elmosolyodik.
                - Jól vagy, Miku-chan? – kérdezi a kékség. Csak most ne égess be, csak most ne!
                - Persze, csak vicces napnak nézünk elébe.
                - Miért is? – néz kíváncsian Kaito-nee.
                -  Majd megtudod. – kuncog még egy kicsit. Azt hiszem, hogy kezdek félni…
Miután mindenki végez Mei-chant szavazzuk meg arra a feladatra, hogy mosogasson el, közben a többiekhez hasonlóan felveszem a cipõm, ami most egy cseppet magasabb szárú, fekete tornacipõ, hiszen ma Rinnel az új számunkhoz készítenek fotókat, és így nem kell majd az átöltözéssel babrálnom, hiszen ebben a ruhában leszek a fotózáson is. A kocsi hamar elõáll, és mindenki igyekszik mihamarabb bejutni, hiszen irtó meleg van, és ott benn legalább van légkondi. Miután Meiko-nee is bejut, elindulunk a stúdió felé, de a szokásosnál sokkal csendesebben. Néha valaki benyög egy hálát, hogy itt benn hûvös van, meg minden ilyesmi, de semmi komolyabb téma. Aztán amikor meghalljuk a hírekben, hogy Gumi megint vitte a Vocarant, mindenki féktelenül kezdi vigasztalni Mikut, olyasmikkel, hogy ez csak a véletlen mûve, és Gumi-channak csak mázlija van, már vagy három hete. Viszonylag le is nyugszik erre mire a stúdióba érünk, így õ is, meg mi is tudunk nyugodtan dolgozni, már ha nincs a közelben Gumi. Szegény lánynak meg fogalma sincs arról, hogy miért vág mindenki rémült fejet, ha megjelenik, és a közelében van Miku is…
Nem is tart túl sokáig a fotózás, hiszen csak pár képet csinálunk, aztán majd a fejesek kiválasztják, hogy melyik a legjobb. Ahogy végzünk, megyünk is le a büféhez, ahol még csak IA és mi ketten eszegetünk valamit. Persze Rin belerángat abba, hogy üljünk le vele egy asztalhoz, amit csak azért ellenzek, mert a lány sem nagyon örül annak, hogy két híresebb Voca társaságát élvezi. Pedig párszor már elküldött minket a fenébe a ranglistán… nõvéremmel együtt sóhajtunk egy nagyot, másodpercre pontosan. Na igen, ilyen, ha lelkileg is ikrek vagyunk.
                - Rin, mégis mit mondtál Mikunak reggel? – nézek a mellettem ülõre, miközben egy szép nagy fagyi kelyhet eszegetek.
                - Csak elbeszélgettünk, semmi több. – forgatja meg a szemeit.
                - Na persze… - vágom rá egybõl. Kezdem úgy érezni, hogy valami számomra igen rossz van készülõben…
IA fejezi be utoljára a fagyiját, én meg természetesen elsõnek, hiszen a csokis-banános a legjobb, és egy ilyen kelyhet bárhol, bármikor el tudok fogyasztani villámsebességgel. Többnyire én meg Rin civakodunk, az új Vocaloid híresség pedig csak nagyokat pislog, esetleg elmosolyodik, ha olyan a helyzet. A lényeg, hogy nem szól bele a vitákba, abba se, amit már percek óta ragozunk.
                - Hé, mi van kölykök? – jelenik meg az egyik producerünk, és helyet foglal az asztalnál, mire egy szempillantás alatt abbahagyunk mindent a nõvéremmel, és egy egyszerû választ adunk a kérdésére. Azt hiszem, õ legtöbbször Mikuval dolgozik, és a kedves mosolya mögött egy igazán komoly ember lapul, hiszen minket sem kedvességbõl kölyköz le, csak az õ értékrendjén nem ütjük meg a mércét… Mindegy. – Miku-chan kért egy szabadnapot, az egész csapatnak. – eh?
                - És megadja? – lelkesül fel Rin, szinte pattognak a csillagok a szemébõl.
                - Rég volt már az egész csapatnak pihenõ, szóval igen. – erre a mondatra felpattan, magával rángat engem is, és elkezd pattogni. A producer csak int egyet, aztán megy is a dolgára, én meg próbálom lecsillapítani a tébolyult állapotban lévõ testvérem, bár még nincs se kikapcsoló gomb, se hangerõszabályzó beépítve senkibe. Pedig néha igazán hasznosnak bizonyulnának…

***

                - Szóval. – kezd bele prédikációjába a ház úrnõje, mihelyst letelepedünk a kanapéra, õ pedig a neki fenntartott fotelbe helyezkedik. – Mivel most három napon át szabadok leszünk, úgy gondoltam egy kicsit tényleg lazítunk. Holnap elmegyünk egy aqua parkba, este pedig csapunk egy hatalmas virrasztást!
Mindenki helyeslõen bólogat, nem szabad módosítani a programon, mert a végén elõkerít egy hóhért, és nekünk annyi. Mindenki spurizik összeszedni a cuccait a holnapi vizes kalandhoz, és persze, hogy én meg Kaito vagyunk az elsõk, akik végeznek. Kiülünk a kanapéra, bekapcsolom a tévét, aztán egy véletlenszerû csatornán megállok.
                - Mit szólsz ehhez az egészhez? – vonja fel a szemöldökét Kaito-nee, én pedig egy hümmögés keretében fordítom felé a fejem.
                - Ja… kicsit izgulok, ijesztõek azok a nagy csúszdák. – borzongok bele csak annak a tudatába is, hogy véletlen történik valami. Nem is testi sérülésre gondolok, inkább arra, hogy megint kapok egy alapos leckét Miku anatómiájáról…
                - Te meg mit pirulsz itt össze-vissza? – pattan le mellém Rin, másik oldalamra meg Meiko.
                - Én nem is pirultam el! – rivallok rá, így újabb vitába kezdünk.
                - Valaki lõjön le… - szorongatja a fejét Meiko-nee. Elege lehet belõlünk mára, meg gondolom egyszer biztos megfogadta, hogy többé nem iszik a másnaposság miatt. De bizonyára mindenki tisztában van vele, hogy ezt az egyet sosem fogja betartani. A nap további részében éljük az életünk, aztán amikor eljön az az idõ, amikor mindenki a szobájába zárkózva foglalja el magát saját felelõsségre. Én az egyik videojátékomat próbálom kijátszani, de a vége felé már cseppet nehezebb, ezért inkább kikapcsolom a PSP-t, és elterülök az ágyon, mint egy rongybaba… és hamarosan el is nyom az álom. Nem is bánom, kemény nap lesz a holnapi…

***

Reggel Miku ver fel mindenkit, ami azt jelenti, hogy hiába vagyok még mindig álmos, valahogy el kell hitetnem vele, hogy tökéletesen kirázta a csipát a szemembõl, és fittebb vagyok, mint valaha ez elõtt. Egy oldaltáskába gyorsan benyomom a fürdõgatyám, a strandpapucsot, törölközõt, meg néhány egyéb dolgot, hátha kell. Egy kellemesen citromsárga színû pólót kapok magamra, valami stílusos felirattal az elején, hozzá egy kék térd felé érõ rövid gatya, és ezekhez a tegnapi tornacipõ, na meg egy divatos fekete napszemüveg. Mikor mindenki hozzám hasonló állapotba kerül, indulunk is, de Miku valamiért csak a kisebb autót kéri el, abba pedig nem férünk el mindannyian!
Ahogy megérkezik, mindenki villámsebességgel próbál bejutni, de szinte ugyan ezzel a lendülettel ketten ki is kerülünk: én, meg Kaito-nee…
                - Úgy néz ki, ti ketten gyalog mentek. – kuncog Miku, aztán az egész csapat integetve hajt el.
                - Francba… - duzzogok.
                - Semmi baj Len-kun! – simogatja meg a fejem a mellettem álló kék.
                - Akkor siessünk… irtó meleg van! – indulok el. Csak azon jár az agyam, hogy mégis hogy fogok én a tegnapi után egy szinte félmeztelen Miku elé kiállni, egyetlen fürdõgatyában. Oké, hogy nyár van, de akkor is, olyan mintha csak fehérnemûben lennénk… áááh~
                - Min gondolkozol ennyire? – teszi fel hirtelen a kérdést Kaito-kun.
                - Miku… - kezdek neki halkan, aztán észbe kapok. - Vagyis semmin! – vigyorgok kelletlenül, de sajnos Kaito-kun tökéletesen értette az elsõ szót is.
                - Óóó… Csak nem? – célozgat, és hozzá meg is bökdösi a vállam.
                - Dehogy! – vágom rá kipirulva. – Vagyis… de… igen… - javítom ki magam.
Az út további részében pedig síri csend, és a nyilvánosságnak megfelelõ magatartással sülünk meg, talán csak az tart életben, hogy mindjárt odaérünk, és hogy Kaitóhoz hasonlóan hoztam én is napszemüveget. Érdekes, hogy nagyon nem is szólítottak le, pedig gyalog jöttünk egészen idáig.
A távolban már látjuk is a többieket, leginkább Mikut és Rint, ahogy integetnek nekünk.

***

Ahhoz képest, amire számítottam, egész jól telik az idõ. Sokat csúszdáztunk, a rajongókkal fotóztunk, meg jó sok minden. De korrigálom az elsõ kijelentést: csak jól telt, eddig a pillanatig. Mikuval maradtam, teljesen egyedül, egy asztalnál, talán csak az a két jégkrémes kehely választ el minket.
                - Hé… Len. – hallom magam mellõl a lágy hangot, és ahogy odahajolok Miku szinte vészesen kezd közeledni hozzám. Mi? MI?!
Paradicsom vörösen, de mégis elönt a boldogság. Talán õ is szerelmes belém, és megcsókol? Úgy néz ki! Igen, végre egy álmom válik valóra!
Várjunk.
                - Ááá! – kiabálok, amint megérzek egy egész kehelynyi, a nevébõl is adódóan JÉGHIDEG krémes finomságot a lábam között, meghallom a hagymaimádót, amint éppen megállás nélkül kacag, és pár méterre tõlünk Rin is majdnem megszakad. Ezt miért kellett?!
                - Ugye… - nyögdécsel Miku. – Ugye nem hitted azt… hogy megcsókollak?
                - De… - motyogom halkan, miközben fájlalom a gyenge pontom, és ezzel fokozom Miku jókedvét is. Ha tehetném, itt helyben öngyilkos lennék…
                - Mert szerinted majd pont egy olyan ember fog nekem tetszeni, mint te? – vigyorog lenézõen. Nem bírom, felállok, és nem érdekel kinek milyen formában megyek neki, de visszafutok az öltözõbe, és már veszem is át azt a ruhát, amiben idejöttem, a könnyeimmel küszködve. Tudnom kellett volna, hogy Miku ilyen… sõt, tudtam is, csak az a kurva remény, hogy talán mégsem egy beképzelt világsztár motoszkált bennem… és most ország-világ elõtt megalázott, gratulálok magamnak! Csak tudnám, mi lesz ez után.
Amint kész vagyok letörlöm azt a pár könnycseppet ami átverekedte magát, szipogok egy kicsit és a táskát a vállamra kapva távozni készülök. De megint sikerül valakinek nekimennem.
                - Bocsánat… - bököm ki halkan, és csak ez után nézem meg, kinek mentem neki. – Kaito-nee?
                - Jól vagy? – kérdezi aggódva, mire csak bólintok egy kicsit.
                - Már jobban… - törlöm át megint az arcom, aztán ki akarom kerülni õt, és elindulni haza, de megfogja a vállam.
                - Szeretnéd ha veled mennék? – vet rám egy mosolyt, amitõl talán már jobb is egy kicsit. Bólintok egyet, aztán leülök amíg átöltözik, aztán szól a többieknek, és indulunk is haza. Persze én kerülöm mindenki tekintetét, csak rá merek nézni. Valamiért most érzek iránta egyfajta bizalmat. Nem is tudom megfogalmazni.
Útközben dióhéjban elmesélem Kaitonak a történteket, amire õ is csak azt reagálja, hogy ez igazán szemét dolog volt Mikutól. Még mindig a dolog hatása alatt vagyok, ami látszik is rajtam. Mikor belépünk a házba a megszokottól eltérve csend van. Igen, ez fura nálunk, hiszen ha valaki nem, akkor más biztos, hogy csinálja a zajt, de most csak mi vagyunk itt. Csak én, és Kaito-nee…
                - Nem nézel ki valami jól. – húzza el a száját.
                - Fáj… - motyogom miközben leülök a fotelre.
                - Mi? – néz rám kérdõen.
                - Ez az egész! Hogy Miku ilyen volt velem, hogy csak kihasználja az érzelmeim, hogy röhögjön egy nagyot… és, hogy még Rin is benne volt! – fakadok ki megint, de Kaito mellém ül, és egyik kezét átrakja a vállamon.
                - Nincs semmi baj. – ölel át végül szorosan. Kikerekedett szemekkel nézek át a válla felett, és úgy érzem, hogy ezzel azt sugallja, hogy az õ vállán bármikor kisírhatom magam. Én is átölelem, így a mellkasunk egészen összeér, és ez egy cseppet zavarba is hoz. De jó érzés, hogy annyira közel érzem magamhoz, hogy még az illatát is mélyen magamba tudom szívni… Pár másodperc után elkezdi simogatni a hátam.
                - Kaito-nee…
                - Hm?
                - Tényleg nem vagyok elég jó?
                - Azért, mert Miku azt mondta, még nem lesz úgy. Õ csak egy beképzelt tinilány, aki azt hiszi bármit megtehet következmény nélkül. – nem is tudtam, hogy ilyesmi is megfordul pont az õ fejében. De igaza van… teljes mértékben. – Viszont tudnod kell, hogy én szinte amióta idejöttél… Valamit érzek irántad. – erre elképedek…
- Irántam?
- Egyszerûbben fogalmazva elsõ látásra beléd szerettem.
- T… tényleg? – pirulok el egy cseppet.
- Igen. - vágja rá magabiztosan. - Ezért mit szólnál… - kezd bele egy kis szünet után. El is enged, és kicsit eltol magától, hogy a szemembe nézzen, amibõl még ugyan kikandikál néhány könnycsepp, de már igazán lényegtelen. –  … ha egy kicsit megvigasztalnálak? – terül el az arcán egy bájos mosoly.
                - Az nem olyan lenne, mintha csak kihasználnálak?... – értetlenkedek, hiszen nem akarom, hogy esetleg ez is az én káromra menjen.
                - Ugyan már… - hajol ismét közel, és a nyakamba csókol, erre ki is ráz a hideg…  de egész jó érzést kelt bennem…
A levegõvételem kicsit felgyorsul, Kaito-nee egyik kezét a derekamra teszi, a másikkal pedig benyúl a pólóm alá, és a hasamat kezdi simogatni, néha érinti a mellkasomat is. Én közben kék hajába túrok, így fejét kicsit jobban magamhoz nyomom, ami azt eredményezi, hogy néha még bele is harap egy kicsit a nyakamba. Mikor már erõsen belemarkolok a hajába, elkezd feljebb és feljebb haladni, végignyal a nyakamtól majdnem az ajkaimig. Egyszerûen nem tudom megállni, megcsókolom. Vadan kezdjük falni egymást, lassan el is terülünk a kanapén, persze én vagyok alul. Ahogy elválunk egymástól én is megpróbálkozok egy kis ingerléssel, Kaito-nee füléhez hajolok, és játékosan beleharapok egy kicsit, majd arcán végigcsókolva én is nyakát veszem célba. Mindenféle kérdés nélkül kezdek neki az ingének kigombolásával, így felsõteste – ami mellesleg igazán kidolgozott – szabaddá válik elõttem. Kicsit megemelkedek, így majdnem, hogy fordul a kocka, de azért nem hagyja, hogy leteperjem. Valószínûleg nem is lennék rá képes.
Végighúzom a kezem izmos mellkasán, majd a hasán, közben fokozatosan lejjebb haladva a nyalogatással, elérek egyik mellbimbójához is.
                - Ömm… - nézek fel rá, nem igen tudom, hogy szeretné-e ha oda is nyúlnék…
                - Várj, megmutatom. – mosolyodik el, most már kicsit perverzebben, és szépen lefejti rólam a pólómat. Hozzá képest az én felsõtestem körülbelül egy papírlappal egyenlõ, de ahogy nézem neki tetszik a dolog. Hasamtól felfelé megszakítás nélkül végignyal, aztán ahogy a már említett helyre ér egy kicsit lelassul. A jobbat veszi célba, elõször csak körülötte aztán már bõven érinti minden egyes részét. Kicsit nyöszörgök is, de nagyon élvezem…
Mikor már mind kettõ kapott eleget, én is megpróbálkozok a dologgal. Majdhogynem ugyan úgy csinálom, ahogy õ is, és sikerül körülbelül ugyan azt a hatást elérni is.
                - Szeretnél még többet? – súgja a fülembe kérdését. Nem is tudom mit mondjak…
                - Lehet, hogy az még…
                - Óó, értem én. – vág a szavamba. – Akkor el fogom érni, hogy te is minimum úgy érezz irántam, mint én irántad. – húzza végig ujját a mellkasomon. Szerintem nem kell sokáig próbálkoznia… Mindketten visszavesszük a felsõnket.
                - Kaito-nee… - szólítom meg pár csendben telt perc után. Kicsit gondterhelt a pillantása, de még mindig próbálja ugyan azt a kedvességet sugározni felém. Õ tényleg szeret…
                - Tényleg, itt a két idióta. – hallunk egy nagyon ismerõs hangot a hátunk mögül. Én látszólag igencsak meglepõdök, míg a mellettem ülõ végig tudta, hogy Meiko-nee már egy ideje a fotel mögé közeledett. Megfogja a pólóm, Kaito-nee ingét és szépen felcibál minket. – Ti meg mit csináltatok?
                - Fogócskáztunk! – vágja rá Kaito-nee, mert én nyilvánvalóan elmotyogtam volna, hogy éppen most végeztünk egy pettingel.
                - Tényleg? Mi meg halálra aggódtuk magunkat! – üvölti le kékség a fejét.
                - Sajnálom Meiko-nee! – teszem össze a kezeim elõtte, hiszen az én hibám, hogy õ is velem jött. Erre Mei elenged minket, amitõl stílusosan visszazuhanunk a kanapéra. Hamarosan megérkezik a banda többi tagja, élen Mikuval… abba se gondoltam bele, hogy mi lesz, ha megint szembe találom magam vele. Kezdhetek most gondolkodni…
                - Khm… - köszörüli meg a torkát, miközben hangos trappolással beállít elénk, de mielõtt bármit is mondhatna Gakupo-nee is megjön.
                - Ne most veszekedjetek, inkább élvezzük ki, hogy pihenhetünk. Veszekedésre ott a többi nap.
                - Igazad van! Akkor én és Len-kun el is megyünk, hogy vegyünk  egy kis rágcsálnivalót. Addig keressetek egy jó filmet, meg ilyesmit! – hurcol magával Kaito-nee, mivel a többiek egyhangúan rábólintottak az ötletre. Hogy ebbõl mi fog kisülni azt nem igazán tudom…