Igyekeztem szorosan magamhoz ölelni a nálam kissé nagyobb testet. Semmi mást nem tenni, csak végre megragadni és itt tartani. A homlokomat a mellkasának vetem és úgy sírok rajta. Annyira hihetetlen, hogy ennyi idõ után visszataláltunk egymáshoz. Mikor eltûnt, szinte marni kezdett a hiánya, és most olyan jól esik hogy itt van. Nagy hüppögve gördülnek le hatalmas kövér kis könnycseppek az arcomon.

- Nem kell félned, én vagyok az. – az arcom automatikusan hozzádörgölöm, már csak a mellkasához bújva. Lassan abbamarad a torkomat fojtogató könnyfacsaró érzés és megnyugszom.

- Úgy örülök. – nyekergem, kissé megviselt hangon, még mindig kissé az egereket itatva.

- Tetszik a hajad. – kapom a dicséretet , amit olyan jól esik az õ hangjától hallani. Közelebb húzza a fejem, és beletúr a hosszú õszes loboncba, ami szinte a derekamig ér lassan.

- Te hülye. – vigyorogtam, közben pedig a könnyeimmel küszködve bújtam készségesen hozzá, beletemetkezve a karjaiba. Nem tehetek róla, hiányzott.

’vége’

Még mindig a karjaiban tart mikor egy érdekes elcsukló hang szólít meg.

- Chika mit csi...? – feltételezem Tsubasa az, aki ilyen ámulattal, és persze féltéssel szólal meg. Nem mindennapi látvány, hogy valaki egy kicsit nála magasabb összekaszabolt férfit ölelget. Persze õ nem tudhatja, értem. Lassan engedtem a kezeim szorításából, és elengedtem Hikawa köpenyét, hátrapillantva az aggódó Tsu-ra.

- Tsubasa, õ itt Hikawa.

- Õ Hikawa? – egy kis elismerõ vigyor húzódott a szája szélén , és nagyot pislogva bólintott csupán.

* az étteremben * ' https://www.youtube.com/watch?v=We60ZX5C99I '

Visszatértünk az étterembe, este lévén kicsit kevesebben voltak mint szoktak. Leültünk egy asztalhoz, egy eldugott kis sarokba, ahol elfértünk hárman, és egyik oldalról csupán a fal lehetett a szomszédunk.

Elképedve bámultam Hikawát, aki már a nyolcadik, pontosítok, kilencedik rament tolta be a sültek után. Állam alá hajtottam két kezemet és úgy figyeltem, közben Tsubasa ugyan ezt tette, csak a száját takarva , nehogy rácsodálkozzon. Ám sikerül.

- Te...Chika! Biztos...rendben van a srác? – kérdezi odasúgva nekem .

- Azt...hiszem. – vakargatom kissé kínosan a fejem búbját vigyorogva.

- Mintha évek óta nem evett volna. – csak figyelem ahogy lecsapja a tányért az asztalra. Tíz, nyugtázom vidámabban.

'vége'

- Hikawa! - Mondd! Mi történt... miután eltûntél? – rendezem a vonásaim, és figyelem az arcát. Nem tudok betelni vele, töröl egyet a nem épp a száján , és kezd bele máris a magyarázatba. Nem ártana tudnom, azt hittem megmurdelt, és egyedül maradok.

- Miután eltûntünk a támadónkkal, egy másik dimenzióba kerültünk, ahonnan nem szökhetett ki a chakrám, és így a világ sem került a pusztulás szélére. –  a mellettem ülõ lány kicsit megijedve reagál a dolgokra, ugyan is Tsubasa nagy részben a nyers chakrájával harcol, de már tanulja hogyan kezelje a szél elemet amivel bír. Visszakanyarodva a témához.

 - A pusztulás...? – kérdezte a lány mellettem.

- Igen. De nem csak ez történt. – mesélni kezd.

Hihetetlen milyen erõ rejlik Hikawa testében, sosem mesélt ennyire tüzetesen eddig errõl, pedig nem ártottam volna neki ha elmondja, ugyan mivel. Jó hosszas beszélgetés során pár csésze tea után fél mosollyal figyelem, be kell gyógyítanom a sebeit. Nem tudom, hogy õ maga képes e gyógyítani magát, mondjuk úgy hogy inkább harcol, mint szanitéc ninjának álljon.

- Szóval így sikerült legyõzni az ellenfelemet. Ezután a sárkányok elidéztek a saját földjükre, ahol nagyjából felépülgettem, majd visszajöttem, és útnak

indultam hogy megkeresselek. És így jutottam el ide. – kicsit elképedve figyelem, majd vigyorgok kicsit fájóan egy nagyot.

’ https://www.youtube.com/watch?v=Yfdl2yO7kqY&index=53&list=PLF7A13C44809B5893 ’

- Jól vagy? – kérdezi Tsubasa, aki hirtelen a lábamra pillant, én pedig csak arrébb húzom a gipszben éktelenkedõ lábszáram. Kicsit álmoskás a hangulatom, és ez feltûnik mind a kettõjüknek.

- Mitõl lett ilyen, miért van rögzítve a lábad? – ezt úgy kérdezi mint ha nem sejtené. Szusszanva kezdek kis történetmorzsákat  elhullajtani.

- Mielõtt el teleportáltad volna magad, az erõd felkapott és jó száz méter magasba repített. – rántok vállat, majd folytatom – A földet érés közben törtem össze magam. – nézem kínosan az asztal felületét, és támasztom meg a fejemet. Kicsit a szám elé húzom az ujjaimat , és felnézek a velem szemben ülõ arcára.

- Nagyon fájt? – csak bólintásom a válasz. Elszorult torokkal, félek, hogy ismét elsírnám magam, mert azt az ijedtséget, és tehetetlenséget mint amit akkor éreztem nem tudom elfelejteni.

- Szilánkosra tört lábbal, és belsõ sérülésekkel találtam rá. –bólogat mellettem a barna hajú, látván a feszültséget vág közbe. – Figyeljetek, ha szeretnétek megszállhattok nálam, ott még is csak biztonságosabb , nem egy kivett szobában kell aludnotok. – néz rám törõdõen, majd néz a férfivel vele szemben.

- Rendben, ezt elfogadjuk. – hunyja le picit a szemeit, majd kis segítséggel indulunk meg a rezidencia felé.

’vége’

’  https://www.youtube.com/watch?v=tgliJYmZ5Pg&index=76&list=PLF7A13C44809B5893 ’

Az éjszaka jótékonyan hatott a kilétünk elrejtésére, mindenki aludt már, csak néhány kocsmában zúgtak az emberek. Kissé nehézkesen lépkedve karolt fel Hikawa, és kap a karjaiba az úton, még odaérünk. A fejemet a mellkasához hajtom, és csíkra húzott szemekkel hallgatom hogy suhog a szellõ körülöttünk amint odaérünk a hatalmas lépcsõsorhoz.

- Itt is volnánk. – taglalja Tsubasa, és vezet fel minket. Félig aludtam már mire felértünk , és csak csimpaszkodtam Hikawa köpenyébe .

- Jó éjszakát. – mosolyog meg minket Tsubasa, majd elhúzza az ajtót és távozik. Egy szobát kaptunk, mert így kényelmesebbnek látszott, nem volt idõnk azon veszekedni, hogy ki hol aludjon. Csak rámutattunk egy szobára és mentünk is aludni. Lekéredzkedem a karjaiból, és álmoskásan indulok meg kissé bicegve a fürdõ felé, ahol kis nehézséggel de sikeresen megmosdom, majd visszatérek a szobába. És megvárom, még õ is vissza nem tér. Aludni térünk ahol még egy utolsó kérdésem van hozzá. A félhomályos szobában a két fal mellett feküdve kicsit oldalra biccentve a fejemet.

- Ugye mikor reggel felébredek nem tûnsz el? – gördül ki egy könnycsepp, én ezt nem bírom. Szégyellem is, hogy ennyit sírok mostanában. Lehetséges, hogy túl elragadtatottnak látszom?

- Itt leszek… - ásítja álmosan, és néz rám. Kicsit szemöldök ráncolva törlök a szemeimen, majd hunyom le õket, ólom nehezek. Még mindig nem vagyok formában .

’ vége ’

’ https://www.youtube.com/watch?v=6xR5FuBin_g&list=PLF7A13C44809B5893&index=100 ’

Igazán szeles reggelre ébredtünk. Nem volt hideg, de a fák lombjai néhol megremegtek a rajtuk átsüvítõ levegõtõl. A hajam véletlenül kibomlott alvás közben, és hosszú loboncként húzva magam után kelnék fel. Magam mellé nézek, és pár méterre meglátom Hikawát, majd elmosolyodom és sóhajtok egy nagyot visszadõlve az ágyra játszadozva pár megfakult tincsemmel.

’ vége ’

’  https://www.youtube.com/watch?v=ZO-MG14zOSs&index=11&list=PLEAAE5EB9A91D522C ’

- Jó reggelt , mi ez arckifejezés? – pislog rám nagyokat, még elégedett vigyorral szöszölök a hajammal. Lóbálom  még jó lábam, és felé fordulva.

- Ó semmi. – vigyorgok tovább önfeledten. Fogalmam sincs mi járhat a fejében, majd egyszer csak megszólal.

- A lábad még mindig nem gyógyult meg?

- Tegnap óta? – vágok érdekes fejet, majd simítok le a gipszre. – Nem, valahogy lassabban gyógyul mint vártam.

- Te magad próbáltad már gyógyítani? – nyújtózkodik nagyot, és figyeli a sérült testrészemet.

- Még nem, de egyenlõre…– kúszom oda , és figyelem az arcát. – ezeket a sebhelyeket gyógyítom meg rajtad. Már tegnap akartam, de totál beájultam. – nevetem, még tûrögettem a hajam ide oda, mert minduntalan a szemembe kíván lógni, és kissé zavar. Jobban hasonlítok hajilag egy Uchihára mint vártam .

’ vége ’

- Yo, Naruto. Érted jöttem, mert indulnunk kell vissza Konohába, de elõtte még el kell köszönnünk a többiektõl. 
Felállok, és próbálok nem rá pillantani, de nagyon nehéz. Ha csak rajtam múlna én egész nap õt nézném. Folyamatosan. Ahogy eszik, ahogy alszik, ahogy olvas, ahogy edz… 
- Rendben, indulhatunk - erõltetek hangot magamra. - De… - Meg kell kérdezzem. Ha annyira rossz a helyzet, ahogy sejtem, tõle akarom tudni.
- De?
- Hogy van Tsunade obachan? 
- Visszaszállítják Konohába, és ott folytatják a gyógyítását. 
- Jól van. Remélem gyorsan felépül, mert lenne néhány mondanivalóm neki, többek között Sasukéról is, és… - Kicsit megkönnyebbülve sétálnék el, de a vállamra fonódó ujjai megállítanak benne.
- Mi az?
 - Valamit el kell mondanom, Naruto. – Ahogy ránézek, õ lehunyja a szemeit és valahogy elönt a rossz elõérzet. Talán… talán tényleg ennyire rossz a helyzet? – A Hokage úrnõ nagyon súlyosan megsérült. Kevés az esélye annak, hogy felépül.
Próbálom tartani magam. Nem sírhatok, nem éreztethetem vele, hogy így… ennyi élet árán a béke szerintem… nem érte meg. Ennyi mindenki meghalt, megsebesült… Iruka-senseit nem láttam, mióta eljöttünk az öreg Bee-vel, azt sem tudom õ él-e még. Sasukéval nem tudom, mi lesz, de remélem, ha már Tsunade-obaachan a halálán van, Sasuke rendben lesz.
- Sakura ezért nem engedett be hozzá? – kérdezek rá. Kicsit haragudtam Sakurára, amiért nem akart beengedni. Fontoskodónak gondoltam, de ezek szerint csak nekem akart jót, hogy ne lássam úgy.  
- Igen. 
- Még van valami, igaz?
Rám pillant, és ahogy egy másodpercre találkozik a tekintetünk, a szívem hatalmasat dobban.
Mióta…?
Nem tudom. De menthetetlenül. Igazad volt, teme. Szerelmes vagyok… még ha nem is helyénvaló. 
- Igen, van. Nem mehetsz addig Sasuke közelébe, amíg az Egyesített Shinobi Nemzet Tanácsa nem döntött a sorsáról. - Elõször meglep, bennem reked a levegõ, majd ideges leszek és üvölteni lenne kedvem. Még a temét is el akarják venni?!
- Nevetséges! Mégis mit képzelnek, hogy majd megszöktetem? – Idegesít! Én erõltettem, hogy jöjjön vissza, pedig tudtam, hogy a Vének nem fognak pozitív döntést hozni. De… de nem… nem cselekednék a törvények ellen. Sasuke kedvéért nem. Az egyetlen, akinek a kedvéért megtenném, hogy határozottan, keményen és parancsolóan néz a szemembe.
- Ez parancs volt, Naruto. A makacsságoddal árthatsz Sasuke esélyeinek, ezért hallgass rám. Tartsd távol magad tõle, különben kénytelen leszek magam gondoskodni errõl.
- Ugye nem fogják halálra ítélni? - kérdezem suttogva.
- Ki tudja… 
- Kakashi sensei, te is benne vagy abban a Tanácsban, ugye? - Nemet int. Pedig õ talán… ha akarta volna biztosan meg tudja menteni! Õ bármire képes!
- Én csak egy hadvezér vagyok az öt közül, Naruto. A Tanács tagjai csak a kagék lehetnek. 
- De Tsunade obachan…
- Igen, a helyére kineveznek majd valakit, õ részese lehet a Tanácsnak. 
- És ki lesz az? 
- Talán Nara Shikaku, talán én, talán te. 
Hatalmasra nyitott szemekkel pislogok rá. Hogy… én?
- Én? – suttogom a kérdést halkan. Ha ez álom, sosem akarok felébredni! ÉN… én mint hokage?!
- Te bizony. Te vagy a faluban a legerõsebb ninja, ami azt jelenti hogy alkalmas vagy a posztra. 
Szavai alig jutnak el hozzám, ahogy megérzem ujjait a hajamban. Már szinte ösztönbõl felelek, nem is nagyonf igyelke arra, ami kijön a számon.
Sensei…

Nagyon gyorsan kellene magam összeszedni, így felnevetve közlöm, hogy na igen, hokage leszek.
Õ abbahagyja a simogatásomat, majd, ahogy az arcomra siklanak az ujjai, leáll a szívem is.
Csak nézem õt, és… és szeretem. De õt miért néz engem? Csorog a nyálam?
Ahogy elfordul, odakapok, de nem. Akkor nem értem. Megint belelátna a fejembe?
- Gyere, Naruto. Köszönj el Gaarától. 
Engedelmesen követem, de alig lépünk párat, Shikaku-san áll meg elõttünk. Mielõtt magyarázatot adhatna, felbukkan egy shinobi.
- Az Egyesített Shinboi Nemzetek Tanácsa azonnal ülésezik Uchiha Sasuke, Konohát eláruló, majd a háború végén mellettünk harcoló missing-nin ügyében - darálja. - A Tanács tagjai, a kagék és a sérült kagék helyettesei eldöntötték, hogy Konohagakurét Nara Shikaku képviseli, Hatake Kakashi és Uzumaki Naruto elfogultságára való tekintettel. A gyûlés azonnal kezdõdik, Nara Shikaku-san, kövessen.
Elkapom Shikaku-san kezét.
- Mentse meg - suttogom.
- Túl sok ember halt meg miatta - néz rám. Nem! Nem ítélhetik halálra!!
- De Shikaku-san, könyör… - A könnyeim menthetetlenül kezdenek otyögni, magamban már elkönyvelem, hogy szégyenben maradok, de ahogy az elsõ lecseppenne, ismerõs illat ölel körbe és tudom: Kakashi-sensei eltakarja a szemem, hogy ne lássák a könnyeimet.
- Kérem Shikaku-san, tegyen a legjobb belátása szerint. - Válasz nem érkezik, és ppercekkel késõbb, mikor már nem nedvesek a szemeim, elenged.

- Naruto - hallom meg Gaara jellegzetes hangját. Mosolyt erõltetek az arcomra és megfordulok. Kakashi-senpai minden bizonnyal átlát az álarcon, hiszen felsóhajt, de meglep, hogy Gaara is. - Minden rendben? - kérdezi a Kazekage.
- Persze - felelem, talán túl gyorsan. - Minden tökéletesen rendben van. -  Nyelek egyet és elfordulok egy pillanatra. - Jé, ti nem hallottátok a nevem? - kérdezem, próbálva nevetni.
- Elég lesz - suttogja Gaara és mellém lép. - Én tagja vagyok a Tanácsnak, Naruto és utolsó szavamig küzdeni fogok Sasuke életéért, megígérem neked. Nem hagyom, hogy halálra ítéljék. - A vállamra teszi a kezét és picit megszorítja.
- Köszönöm, Gaara. Szeretném, ha minden újra rendben lenne - sóhajtok fel. Érzem, hogy könnyek kezdenek ismét fojtogatni, így elköszönök tõle és azonnal elsietek, amilyen gyorsan csak tudok. Nem hagyhatom, hogy lásson sírni. Rossz lenne neki, és azt sem akarom, hogy baja legyen abból, hogy Sasukét védi.
- Naruto… - Nem is kell ránéznem, szinte vakon repülök a karjaiba, szorosan ölelem. Most nem érdekel semmi. Majd ráfogom a barátságunkra, de szükségem van rá… csakis rá.
- Csak egy picit maradhatunk így, sensei? - kérdezem, és amikor halk igent hallok, szabad utat engedek a könnyeimnek. Nem nézek fel,õ nem erõlteti csak körém fonja karjait és hagyja, hogy rajta sírjam ki magam.
- Mi… miért történik minden? - kérdezem suttogva, remegõ hangon. - Miért vagyok ennyire tehetetlen? Ha Sasukét megölik akkor minden hiába volt. - Érzem, egy picit megremeg.
- Ne mond ezt. A világunk sokat köszönhet neked és az egyesített haderõnek, Naruto - feleli, és nem tudom õ maga mennyire hiszi ezt most el. Én semennyire..
- Mindent azért… azért tettem, hogy megmentsem és visszahozzam õt.
Nem fele semmit. A kezei kicsit megszorulnak körülöttem és fogalmam sincs, hogy meddig állunk így, mire végre megnyugszom.
Mintha semmi sem történt volna, elengedem és elfordulva kitörlöm az utolsó könnycseppeket a szemembõl. Ahogy visszafordulok picit elpirulok: a mellkasán ott a könnyeim által hagyott folt. Ezt õ is tudja, mégsem szólt érte…
- Sajnálom, Kakashi-sensei, nem fogok többé így viselkedni. Erõs leszek és valahogy megoldom a helyzetet. Megmentem Sasukét.
Eltökélten nézek rá.
Bárcsak elmondhatnám neki, hogy mennyi erõt ad…  õ maga. A tekintete, a hangja, az illata. A tudat, hogy mellettem van, még ha nem is pont úgy, ahogy szeretném, de itt van. Velem van…
Bárcsak elmondhatnám neki, mennyire szeretem…

Rémület száguld végig a testemben, ahogy figyelem a jelenetet. A földön fekszem, a jutsu miatt magatehetetlenül, és csak nézem, ahogy Kakashi-senpai mellkasát keresztülfúrja Madara keze.
A pillanat alig tart addig, hogy észrevegyem, mielõtt a test átváltozik egy szétrombolt fadarabbá, nekem mégis olyan érzések lepik el a szívem és a lelkem, amikre eddig nem számítottam. A félelem, a rettegés, hogy most vége van, miattam, mert nem vagyok elég erõs, és akár megtörténhetett volna az igazival is jeges lavinaként zúdulnak a nyakamba.
Shikamaru és Kiba felbukkanását már csak fél ésszel fogom fel. Minden mást leköt a magatehetetlen aggodalom, amit jelenleg érzek. Nem volt akkor sem, amikor Hinata megsérült, akkor sem, amikor…. amikor annyi ember halt meg mellettem.
Az utolsó, legnagyobb csata egyesített hadszíntéren zajlik, hiszen már egyesültek a gyõzelmet hitt shinobi seregek, mikor Uchiha Madara ismét ránk támadt. A kagék már rég nincsenek velünk, egyedül Gaara tudott visszatérni, az õt ért sérülések voltak a legkevésbé súlyosak.
- Usuratonkachi… - hallom meg magam mögött hirtelen Sasuke hangját. Ahogy elém lép és a szemembe néz a jutsu hirtelen szertefoszlik, és tudok mozogni. - Ezt neked is meg kellett volna törnöd.
Nem felelek azonnal, tekintetem a harcoló társaimra siklik. Kakashi-senpai is ott van. Nem halt meg, és bár veszélyben van, még életben van. Nem kell aggódnom miatta.
- Teme… - morranok vissza, de a lelkem mosolyog. Nem tudom, mi lesz késõbb, hiszen Sasuke, ha most segít is, missing-nin. A vének nem fognak neki megbocsájtani csak azért, mert a háború végén mellénk állt.

* * *

Fogalmam sincs, hogy mennyi idõ után gyõzzük le végre. Nekem már onnan is vér folydogál, ahonnan azt hittem, hogy már nem tud több, és ahogy látom, mindenki elég rossz állapotban van. Sakura-chan és a többiek szaladnak akihez csak lehet. Látom, hogy Kakashi-senpai lehunyt szemekkel zilál, és tudom, õ is megsérült, így mikor Sakura-chan mellém ugrik, elkapom a karját.
- Nekem jó lesz más is, te menj kérlek Kakashi-senpaihoz - pillantok rá, majd halvány mosolyt erõltetek az arcomra. Bólint és már megy is. Ahogy odaér, mond neki valamit, és Kakashi-senpai felém pillant. Elkapom a tekintetem és feltápászkodva elindulok az orvosi sátrak felé. Nem ártana egy kis segítség…

Sasuke is ott van bent. Kezelik, kérdés és gond nélkül, hiszen az utolsó támadásokat ketten védtük, és bár éreztem a többiek mérhetetlen támogatását a szívemben, mi gyõztük le az ellenséget.
A lány pirulva kezd el gyógytani, de nem tudok és nem akarok most senkire sem figyelni. Sasuke mégis azonnal magára vonja a figyelmemet.
- Hé, usuratonkachi. Mióta? - Ahogy rá pillantok látom, hogy teljsen komolyan gondolja a kérdést, és érteni is értem - azt hiszem, de nem akarok válaszolni és egyébként  sincs köze hozzá!
- Semmi közöd hozzá, teme.  És amúgy se tudom, hogy mirõl beszélsz…  - morranok felé, de elmosolyodok. Örülök, hogy visszatértés ezt õ is tudja. - Tsunade-obachan hogy van? - kérdezem bele a levegõbe, valaki hátha válaszol.
- A Hokage-sama elég súlyosan megsérült. Egyelõre nem tudunk mit mondani - feleli a lány. Lehajtom a fejem. Igen, gondoltam. Azt a támadást nem lehetett volna kivédeni sem.
- És a többiek? - kérdezi Sasuke.
- Többeket a csata helyszínén gyógyítunk, hogy Gaara-sama beszédét már hallgatni tudják.
A lány hirtelen felpillant és egy halk elnézést kérés után elsiet. Meglepve kapjuk arra a fejünket szinte egyszerre Sasukéval, és meglátom az épp ekkor belépõ Sakura-chant és Kakashi-senpait.
Ahogy egymás mellett állnak, rájövök: nincs mióta. Nincs semmi…
Mégis a lelkem hihetetlen boldogság tölti el ahogy mellénk ülnek, és Sakura elkezdi gyógytani a sebeinket.
Lehajtom a fejem és érzem: a könnyeim lassan lecseppennek.
Végre minden rendben van…

* * *

Gaara beszéde nem volt hosszú, bejelentette a shinobik gyõzelmét és egy új korszak kezdetét. Szót ejtett a sérült és elesett társainkról, a viszontagságokról, amiket most el kell viselnünk és a fájdalomról.

-         El kell vinnünk egy kórházba ahol segíthetnek neki.

-         Értettem.

-         A kislánnyal mi legyen?

-         Õt is elvisszük. Elég rossz passzban van.

Ekkor a sárkányok elvittek minket a Konohai kórház elé, és ott letettek minket. A sárkányok által csapott zajra kijöttek az ápolók, és mindkettõnket bevittek. Õk is ellátták a sebeinket, és engem bekötöztek. Sebeim száma miatt testem nagy részét be kellett kötni. Egy szobába kerültünk Kasumi-val. (Nemsokkal, Kasumi felriadt álmából).

*Kasumi*

Én álmomban több ezerszer újra étem azt a pillanatot, amikor babaként megöltem a szüleimet. Valamint álmomban Kasumi is megjelent, vérbe fagyva, elborult, démoni tekintettel.

-         Látod Hikawa? – szólalt meg démonian. – Csak ártani tudsz azoknak akiket szeretsz.

-         Mégis mi ez amit megmutattál? – kiáltottam – Mi ez a hatalmas robbanás?

-         HAHAHAHAHAHAHA! – nevetett fel a Kasumi képében megjelenõ Seiryuu

-         VÁLASZOLJ!

-         Majd egyszer talán megtudod.

Ekkor a Kasumi testét felöltõ Seiryuu mögött megjelent az igazi Seiryuu, teljes, gigászi méretében, majd lecsapott Kaumira. Ekkor felriadtam álmomból.

-         Kasumi! – kiáltottam és gyorsan felültem az ágyban. A víz levert, a szívem pedig hevesen vert.

Ekkor éreztem, hogy kezek érnek hozzám. Elnéztem balra, és ott állt Kasumi, aggódó tekintettel az arcán.  

Egy furcsa helyen találom magam, ahol félhomály uralkodik. Sehol egy növény, vagy ember.
Hûvös van, kissé fázok is. Majd egy homályos alak tûnik fel és ahogy egyre közelebb és közelebb ér kezd ismerõs lenni.
Bár még arcát mindig nem látom tisztán.
- Kasumi ... Kicsi buta leányzó... - bátyám áll velem szemben, hasít belém a felismerés mikor megpillantom arcát.
- Katsuhito ... Te hogy...? Talán meghaltam?
- Még nem. - feleli kis mosollyal az arcán. - És remélem nem is szándékozol.
- Én nem ... De akkor te hogy kerülsz ide?
- Gondoltam elkél egy kis erõ ... - kuncog és hajamba kócol. - Hikawa rendes, tudom õ vigyáz rád.
- Igen õ tényleg. - felelem halvány mosollyal arcomon.
- Hát akkor meg. Hidd el minden rendbe jön, vigyázz magadra édes Kasumi. - kapok egy puszit arcomra.
Hiába akarnám megfogni kezét, már semmivé is válik és én ismét ott maradok egyedül. Körül ölel a sötétség, a démonom érzése szinte megfolyt.
Nem tudok mit tenni ez ellen, nem tudom, hogy lehet Hikawa. Ez aggaszt. Látni akarom ... Remélem nincs vele semmi baj.

Nem érzem az idõ múlását, nem érzek semmit. A sötétben bolyongók kiút után, de nem lelem. Csak megyek elõre, de mindig ugyan oda jutok vissza.
Kellene lennie itt kiútnak, de nincs. Szabadulni akarok, de minél jobban próbálkozok, annál kevesebb az esélyem. A fojtó érzés erõsödik. Már levegõt is alig kapok.
Mi lehet ez? Miért történik mind ez? Könyörgöm csak ébredjek fel... 

Látszólag Kasumi-val legyõztük Seiryuu-t. A harc végén Kasumi eszméletlenül esik össze, és démon ereje is visszahúzódik. Még mielõtt összeesik, elkapom, és ölbe veszem.

-         Kasumi! Jól vagy? – kérdezem Kasumit, de nem válaszol.

Ekkor a semmibõl újra elõtûnik Seiryuu.

-         HAHAHAHA. Ügyes kislány. – nevetett fel Seiryuu. – Képes volt elbánni egy foszlánnyal.

-         Francba!

-         De úgy tûnik, hogy elérte a korlátait. Akkor most te jössz Hikawa.

Testemen még mindig a démoni külsõm van. Így kell küzdenem ellene. Csinálok egy klónt és neki adom Kasumit hogy vigye el onnan. A klón el is tûnik onnan egy Hiraishin no jutsuval. Mikor már érzem hogy egyre messzebb jutnak, elkezdem kiengedni a chakrámat. A chakra oszlop az égig szökik és kettévágja azt.

-         HAHAHAHA. A saját erõmmel próbálsz meg legyõzni engem? Ostoba vagy.

Nem válaszolta semmit, csak kegyetlen démoni tekintettel figyeltem Seiryuu-t. Ekkor Hiraishin no jutsu-val a feje magasságáig repültem, és egy gigantikus Rairasengant akartam beletolni, de ebben a pillanatban kék tüzet okádott rám. Látszólag elkapott, de a Hiraishinnel el tudtam tûnni onnan és oldalról beletolni a Rairasengant. Telibe kaptam, de meg sem kottyant neki a gigantikus méretû és erejû támadás.

-         HAHAHA. Ez szánalmas volt.

Ekkor egyik kezével lecsapott engem. Egy óriási, Konoha méretû krátert ütött a földbe, velem együtt. Testemben minden csont, szilánkokra tört és a szerveim összezúzódtak, de a démon erõmmel sikerült regenerálódnom. Felkászálódtam, és megpróbáltam újra támadni.

-         Úgy látszik, hogy jól megtanultad használni az erõmet. Ha már a sajátoddal nem mész semmire sem. Nem volt miért küzdened és most sincs. Gyenge vagy kölyök. Egy ilyen gyenge féreg nem méltó arra hogy az én erõmet birtokolja.   

Ekkor újra egy óriási lángcsóva tört ki Seiryuu szájából. Ezzel telibe kapott és kis híján meg is ölt vele. Megpörkölten és égési sebekkel tele rogyok térdre.

-         Nos kölyök! Ideje végre meghalnod és kiengedned engem innen! – mondta Seiryuu és kezével újra lesújtani készült. Csapása közeledett felém, mikor én megállítottam. – Hogyan? – lepõdött meg Seiryuu.

-         Igazad volt. Én csak egy gyenge féreg vagyok. És talán tényleg nem megyek semmire a saját erõmmel. De abban, hogy most nincs miért küzdenem, NAGYON TÉVEDSZ!!! – löktem el ekkor a kezét és felugrottam a feje magasságába. – Itt van nekem Kasumi!!!! Ott a falu!!! – próbált lecsapni, de eltûntem csapása elõl. – TE VAGY AZ AKINEK NINCS MIÉRT KÜZDENIE A SZABADSÁGÁN ÉS A SZEMÉLYES VÁGYAIN KÍVÜL!!! –ekkor egy óriási kék tûz sárkány jelent meg mögöttem ami úgy nézett ki mint Seiryuu. Ezután a sárkánnyal megtámadtam Seiryuu-t.

-         HOGYAN? EZ LEHETETLEN!!

-         NEM VESZÍTEK ELLENED!!! –kiáltottam, és támadásommal leterítettem Seiryuu-t.

Miután elült minden, Seiryuu óriási teste kezdett lassan szétfoszlani és eltûnni. Ahogy az én erõm is visszahúzódott.

-         Most te gyõztél kölyök. De legközelebb nem lesz ilyen szerencséd. Bekebelezlek és kiszabadulok innen. Ezt ne feledd!

Ekkor teljesen eltûnt, én pedig összeestem és elvesztettem az eszméletem.

- Jól vagy Kasumi? - szembe fordulok vele és így bólintok.
- Igen. - felelem kissé remegõ hangon. Ezt megúsztuk.
- Jól van. Akkor maradj itt kérlek és vigyázz hogy semmi bajod ne essen.
- Várj! Harcoljunk ellene együtt. - tudom, hogy együtt erõsebbek vagyunk és nem szeretek tehetetlen lenni.
- Jó gondolat. – mosolyog. – De ez most más szintû küzdelem lesz.
- De…de hát. - próbálok valami kifogást keresni. Nem olyan harc, de még szüksége lehet rám. Még akkor is ha egyébként gyógyító ninja vagyok a démonom nélkül... De erõs harcos is.
- Ne aggódj! – mosolyog, de ezzel nem nyugtat meg. Segítenem kell neki! Reagálni sincs idõm, máris eltûnik.
- HIKAWA! – nem teheti ezt, õt nem veszíthetem el ... De nem mozdulok, csak nézem az eseményeket. Hikawa támad, de a démonnak ezt semmiség kivédenie. Majd már tova is repíti. Még nagyobb félelem lesz úrrá rajtam. Mikor tûzgolyóval támad rá, én nem bírom megállni ne avatkozzak közbe. Így Hikawa segítségére sietek.
- Végre szabad leszek. – mondja elvetemült tekintettel. Azt te csak hiszed! Hikawa elé állok és kivédem a támadást.
- Köszönöm Kasumi. - csak egy halvány mosoly fut végig arcomon, de nincs idõnk. A démon még támadása kész.
- Ne avatkozz közbe te ribanc. – és ezzel már érzem is ütését és csapódok is arrébb. Fáj minden csontom. Hirtelen még felkelni se tudok. Hikawa nem is a démonra figyel már, hanem rám. Ez nagy hiba .
- KASUMI!
- Hova nézel? – szólal meg a hangomon a démon. Szóra nyitnám a szám, de már késõ. Tehetetlenül figyelem mi történik. Hikawa ... Nem halhat meg! Õ nem halhat meg miattam!!
- Látod? Az az ember végzett veled, akit annyira szeretsz. – vigyorog a démon. – De mint látod, õ nem szeret téged. – gúnyolódik. Ez hazugság! – Szegény kicsi Hikawa! Soha senki nem szerette. Hahahahaha. Mindenki csak megvetette õt. De lám most halott. Így már nem kell többé ez miatt szenvednie. Hahaha. – húzza ki a karját és én megremegek. Arcomon könnyek folynak végig. Hikawa kérlek ne halj meg ... – Még utoljára nézd meg a hõn szeretett lány arcát, és aztán végre hagyj kiszabadulni! – kezd alakot váltani. Hatalmas kék sárkány lesz, nagyobb mint bármelyik másik lény, szinte akkora mint a kígyóm, még egy kissé nagyobb.
Hikawa földre rogy. Nem!
- Hikawa!!
A démon megindul felém, szememben a düh csillog. Megölöm, meg fogom ölni!
- Most pedig te jössz kislány. – készül megtámadni. Minden úgy lelassul.
Hikawa-ból démoni chakra tör elõ és egy hatalmas lökés hullám jön ami engem nem ér el. Hikawa? Ezt õ tette volna? Még él? Vagy már él?
Hirtelen terem elõttem és állítja meg a démon csapását.
- De hisz. – illetõdik meg a démon. – Ez az én chakrám. De hogyan? - látom, hogy Hikawa démonibb kezd lenni. 

Harcba kezdenek és én feltápászkodok a földrõl. A démon arrébb csapja ismét Hikawa-t.
- Na ide figyelj te nyomorult démon fajzat! - morranok rá és szemeim dühtõl izzanak. - Te ezt nem teheted meg! És Hikawa igen is fontos és van aki szereti! Én szeretem õt, és te szépen kusban maradsz és nyugton! Világos voltam? - érzem, hogy démoni lényem kezdem elõ engedni.
El van zárva, épp ezért nem értem, hogy tudom teljes egészében engedni, de jelenleg nem is érdekel. A lényeg, hogy kellõen elborult az agyam ahhoz támadjak.
Mögöttem megjelenik egy hatalmas kígyó, az én démonom. Közel akkora mint Hikawa démona.
- Kislány de bátor lett valaki ... - és már mondaná is tovább de támadok és szinte a földbe döngölöm. Gyors is vagyok és erõs is. Esélye nincs ellenem. Hikawa is támad, így már kettõ az egy ellen. alakom ismét a démonibb. Nincs aki megállítson.

Mire vége a harcnak már teljesen elgyengülök és erõtlenül esek össze halandóként ismét. Fel akarok ébredni de nem megy. Testem hûvös és mozdulatlan.

-         Mostantól én leszek a legrosszabb rémálmod. – mondja fenyegetõen a démoni Kasumi.

Észreveszem, hogy ott áll Kasumi és neki mondja ezeket a fenyegetõ szavakat és Kasumi ettõl nagyon kétségbe van esve. Nem tudom hogy hogyan került õ ide, de meg kell védenem. Fogja a fejét és rémület tölti meg egész valóját. Ekkor hirtelen ott termek mögötte és jobb kezemet a jobb vállára raktam és elkezdtem megnyugtatni.

-         Ne félj Kasumi! Itt vagyok.

-         Hikawa? – kérdezte meglepõdve Kasumi.

-         Nem tudom hogy hogyan, de úgy látszik bekerültél a lelkembe, duplán is. – néztem ekkor a démoni Kasumira.

-         Nem értem ezt az egészet. – mondta Kasumi továbbra is kétségbe esett hangon.

-         Én sem. Fõleg azt, hogy mit keress itt a démoni éned. Össze vagyok zavarodva.

-         Hehh! Látom nem nagyon értitek a helyzetet. – szólalt meg a démon. – És kicsit félre is értettetek. – vigyorgott nagyot. – Nem Kasumi démonja vagyok.

-         Hogyan?

-         Hanem a tiéd, Hikawa.

Tekintetemen úrrá lett a rémület, de vissza kellett zökkennem, hogy megvédhessem Kasumit.

-         Ne légy így meglepõdve. Csak azért vettem fel a lány alakját hogy összezavarjalak vele. De nem gondoltam hogy a lány is be tud kerülni a lelkedbe. Bizonyára azért mert közelebb áll hozzád érzelmileg. Akárhogy is, így mindkettõtökkel végezhetek.

-         Francba.

Ekkor a démon Kasumi testébõl mindent elsöprõ chakra mennyiség áramlott.

-         Készülj Hikawa! – változott hangja Seikaryuu hangjává.

Ekkor egy gigantikus lökéshullámot indított felénk. Én megfogtam Kasumit és a Hiraishin-emmel elteleportáltam a lökéshullám útjából.

-         Jól vagy Kasumi?

-         Igen.

-         Jól van. Akkor maradj itt kérlek és vigyázz hogy semmi bajod ne essen.

-         Várj! Harcoljunk ellene együtt.

-         Jó gondolat. – mosolyogtam. – De ez most más szintû küzdelem lesz.

-         De…de hát.

-         Ne aggódj! – mosolyogtam rá és ezzel próbáltam megnyugtatni.

Ekkor eltûntem onnan és elindultam a démon felé.

-         HIKAWA! – kiáltott utánam Kasumi.

Miközben felé tartottam, a démon észrevett és démonian vigyorgott. Várta a támadásomat. Én ekkor elõhívtam a jutsumat, a Rairasengant és megpróbáltam eltalálni vele a démont. Õ ezt puszta kézzel megállította és a robbanás lökéshullámától jó nagyot repültem. Számon vér fröccsent ki, és ez igaz volt a kinti testemre is. A sárkányok csak figyeltek és várták mi lesz.

-         Hát elkezdõdött.

Bent, a démon elindított felém egy nagyobb, kék tûzgolyót hogy ezzel öljön meg engem amíg a földön fekszem tehetelenül.

-         Végre szabad leszek. – mondta elvetemült tekintettel.

Ekkor Kasumi elém ugrott és kivédte a csapást. Egy pillanatra megrémültem, hogy Kasumi belehal a támadásba de úgy látszik csak egy Gokakyou no jutsu ereje volt a tûzgolyóban.

-         Huhh. Úgy látszik nem vette túl komolyan. – könnyebbültem meg és tápászkodtam fel. – Köszönöm Kasumi.

De nem volt idõnk sokat hálálkodni, mert a démon már támadt is.

-         Ne avatkozz közbe te ribanc. – tûnt fel hirtelen Kasumi mellett a démon és egy óriási csapással elütötte onnan õt.

Én Kasumit figyelve kiabáltam utána.

-         KASUMI!

-         Hova nézel? – mondta ördögien Kasumi hangján a démon.

Majd egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a mellkasomon már keresztül szúrta a kezét. Számon vér fröccsent ki és szívverésem lassult.

-         Látod? Az az ember végzett veled, akit annyira szeretsz. – vigyorgott a démon. – De mint látod, õ nem szeret téged. – gúnyolódott kegyetlenül. – Szegény kicsi Hikawa! Soha senki nem szerette. Hahahahaha. Mindenki csak megvetette õt. De lám most halott. Így már nem kell többé ez miatt szenvednie. Hahaha. – húzta ki karját a testembõl. – Még utoljára nézd meg a hõn szeretett lány arcát, és aztán végre hagyj kiszabadulni! – ekkor elkezdett visszaváltozni az eredeti alakjába, ami egy apokaliptikus méretû kéken lángoló sárkány (nagyjából akkora méretben kell elképzelni, hogy a Kyuubi mérete akkora mint a sárkány szeme. ehhez kell viszonyítani a többit.). Én a földre rogytam, és már gyakorlatilag halott voltam. Tekintetem üvegessé vált és szemembõl eltûnt a fény. Mellkasomból pedig folyt a vér. Végül teljesen kiterültem, de úgy hogy tekintetem pont Kasumi felé tartott. Halványan ugyan, de még valamit láttam Kasumiból és a démonból, viszont már Ksumi kiáltását nem hallotttam, amint a nevemet kiabálta. A kiabálásra odafordult a démon és azt mondta.

-         Most pedig te jössz kislány. – emelte orbitális méretû karját és akart csapni vele Kasumi felé.

Egy pillanatra megállt az idõ, és belõlem kitört a démoni chakra, ami óriási lökéshullámot idézett elõ. Viszont annyi tartásom még volt hogy úgy csináljam, hogy Kasumi-t kikerülje. Üvöltésem hulláma is végig söpört a téren, majd szó szerint fénysebességgel ott teremtem Kasumi elõtt és megállítottam Seikaryuu csapását.

-         De hisz. – illetõdött meg a démon. – Ez az én chakrám. De hogyan?

Kint a testem is elkezdett átalakulni démonivá. A védõburkot széttörte és elsöpört mindent a sárkányokkal együtt. A helyet is szétrobbantotta ahol voltunk és a sárkányok földjének nagy részét is megrongálta. Hosszabb idõ után, amíg elült minden, feltápászkodtak a sárkányok és észrevették a lebegõ testem démoni alakját. Ryuukenjin tekintetén a rémület legnagyobb formája lett úrrá.

- De…de hisz ez a…2.szint.