Zene

Sosem élveztem még ennyire a kínzást, mint ennél a fiúnál. Nem töltött el egyetlen egyszer sem ez a kéjes élvezet, mint most, mikor lenyúzom bõrét. Tényleg megérdemli azt az ajándékot, amit kigondoltam neki. Ha valaki ilyen csodálatos érzésben részesít, megérdemli, hogy kapjon viszonzásként valami szépséges ajándékot. Eleinte hangos sikolyai lassacskán elgyötört nyöszörgéssé, erõtlen nyögésekké szelídül, mire a pár centis kis bõrdarabocska elválik eddigi helyétõl. Eddig szenvedélyes, lángoló szemeiben mintha csak parázslana az élet. A kínzása tetszik. Ez nézés viszont kevésbé. Ez a nézés lassú megadást, összeroppanást jelent. De még reménykedek, hátha nem, hátha õ van olyan erõs, hogy a haláláig kibírja ugyanolyan makacsnak, és vadócnak, mint ahogy idekerült.

Egyik részem meg akarja törni a lelkét, a másik viszont… a másik igenis örül egy ilyen életerõs fiúnak. Minél jobban bírja valaki, annál tovább lehet kínozni. Márpedig õt… õt aztán nagyon jól lehet kínozni!

- Meddig szeretnéd, hogy kínozzalak? – kérdem kedvesen. Megcirógatom könnytõl, kosztól, vértõl csatakos, mégis vonzó arcát, minek nyomán apró vércsík kezd el folyni nyakán lefelé. Kedves kicsike kínzottkám… Nem akarok megválni tõled. De ha szeretnéd, fölajánlom neked: – Ha nem bírod tovább, akkor tudod, hogy hogyan vethetsz véget az egésznek, és akkor… talán… ha jókedvemben találsz… gyors és kevés fájdalommal járó halálod lesz. Csupán el kell árulnod, hogy hol a függõ – suttogom apró fülébe. Legszívesebben beleharapnék, saját fogaimmal tépném le ezt az apró kis hallókészüléket, ám most visszafogom magam.

Várom válaszát, ám tudom, nem fog érkezni. Nem véletlenül most kérdezem ezt a fontos kérdést: ha nem válaszol beduzzadt, kínzó hangszálai miatt, úgy is vélhetem hallgatását, hogy nem akarja elárulni a függõ helyzetét, tehát tovább élvezheti a vendégszeretetemet. Édes… te is ugyanúgy szereted ezt a helyet, ahogyan én, nem igaz? Már nem is emlékszel a napvilág fényes ragyogására… a városi levegõ friss szagára… az emberek nyüzsgõ zajongására. Nem, neked a világ immár ez az aprócska kis cella, és a kínzó termem. A fényforrásod én vagyok, a levegõ a saját szennyed gyomorforgató, mégis, szinte már-már megszokott szaga, az emberek zaja pedig a te édes hangodhoz hasonló üvöltések áriája.

Teste hangos puffanással, fülsüketítõ ordítással ér földet. Jaj, szegény… az ürülékével, vizeletével szennyes földhöz-falhoz ér a sebe, ahogyan a lábam rajta pihentetgetem? Hamar meg kell szereznem a függõ rejtekhelyét, már nem sokáig lesz a vendégem kicsiny kis kínzottkám… Tudom jól, hogy a kézlevágás, és szakszerûtlen kezelése jóval lerövidíti életét, ám ez az aprócska kis esés… nos, nem jósolok neki pár napnál többet. Akkor meg kell siettetnem majd az ajándékom készítõjét. Olyan nincs, hogy ne adjam neki oda még életében!

Még egy utolsót rúgok tehetetlen, kíntól vonagló testébe, végül távozom. Ideje elõkészítenem a vacsoráját, illetve az ajándékát.

---*---*---*---

Végül nem vacsorát adok neki, engedélyezek egy szabadnapot, amit átaludhat, és inkább reggelire viszem neki a csodálatos lakomámat. Na, meg eddig tartott, mire találtam egy lefizethetõ szakembert, aki még mára elkészíti az ajándékot. Ahogyan cellájához érek, látom, hogy még mindig alszik, amit nem hagyhatok. Már csak kevés idõm lehet vele, nem alhatja át az egészet, nem igaz? No meg… a gomba frissen a jó, úgy tudom.

- Ébresztõ! – keltegetem lágy kis mozdulatokkal. Lábam megcirógatja oldalát, mire egybõl fölélénkül a kis kínzottkám. Tudom, egy pazar forró fürdõnek, mely átöblíti nyílt sebeit, most jobban örülne, de be kell érnie ezzel a fenséges lakomával, és az én csodás társaságommal. Biztos vagyok benne, hogy ennek is éppen annyira örül, mint a fürdõnek örülne.

- Mit akarsz már megint? – kérdezi remegõ, rettegõ, fájó testtel. Ahh, micsoda látvány! Már hozzá sem kell érnem, teste már látványomra ugyanazokat a tüneteket produkálja, mint kínzás közben. Ez tetszik!

- Csak reggelit hoztam az én kedvenc foglyomnak – lehelem jókedvûen a cella csöndjébe, melyet halk koppanás tör meg, ahogyan lepakolom az uraság elé reggelijét. Finom hal, gomba körítéssel, csak hogy ne panaszkodhasson arra, hogy nem vigyázok az egészségére. Hiszen számomra az a legfontosabb!

- Mi a trükk és hol a csapda? – erõlteti ki magából kérdését. Ugyan, az nem volna elegendõ, hogy pont azokat szolgálom föl, amiket utál? Kell, hogy legyen valami más, hátsó gondolat? Persze, az tény, hogy van, de azt nem kell tudnia, hiszen pont az a pláne benne, így csak visszakérdezek, hogy így ismer-e engem.  

- Az biztos, hogy nem vagy egy jólelkû szamaritánus – feleli. Kezdem unni a folyamatos beszédét, ha ennyire jól van a torka a tegnapi üvöltés után, szólhatott volna, szívesen fölébreszgtetem volna minden egyes pillanatban, amikor el akart volna aludni.

- Edd meg, különben nyers patkányt kapsz három hét múlva – türelmetlenkedek. Három hét múlva már rég nem fog élni, addig kell megtudnom a függõ helyzetét, amíg még van benne valamennyi élet. Hamarosan még ennyi sem lesz benne. Még így sem hajlandó gyorsabban enni, hogy az elõbb majdnem fölrúgtam az egyetlen ételt, amit egy jó ideje a kezei közé kaphatott, de türelmes vagyok.

A türelem élõ szobra.

Végül szemeimbe nézve lassan, nagyon lassan bekapja az elsõ falatot az én csodás gombámból. Direkt az ilyen vendégek számára termesztem, saját magam nevelgetem. Nem mintha olyan sok törõdés kéne hozzájuk, nem úgy, mint a vendégeimhez, de legalább saját termesztés. Remélem, ízleni fog neki.

A második falatot már nem várom meg, hangos gyomra követelõzõ korgása biztosít róla, hogy meg fogja enni mindet. Várhatnék itt, ám van más dolgom is, ráadásul mire hat a gomba, két eretneket is megkínzok, így megyek is tenni, amiért fizetnek.

---*---*---*---

Körülbelül egy óra múlva küldöm az egyik ikret, hogy nézze meg kedves fogolykánkat, hogy hat a gomba, a másikat pedig elküldöm, hogy szerezze meg az ajándékot. Hamarosan én is megyek a kedvenc kínzottam vendégmarasztaló szobájába, hogy megnézzem, immár képes-e válaszolni nekem. Ahogyan közeledek felé, ordítást hallok. Egybõl megismerem, eleget hallottam már gyönyörû hangját, hogy tudjam, ez bizony a kedves, kivételezett vendégem, aki, úgy tûnik, eléggé élethû hallucinációkat élhet át. Testi fájdalmat csak az eddigi kínzások maradványai miatt érezhet, direkt megtiltottam Marcellának, hogy bármiféle fájdalmat okozzon drága foglyunknak, hiszen azt csak én tehetem. Bármelyik másik eretneket, kurvát, politikai ellenfelet, tolvajt, gyilkost, erõszaktevõt megkínozhatja, hogy gyakorolja szent hivatásunkat, ám Blaze az enyém.

Csak az enyém!

- Blaze… - suttogom fülébe nevét. Vadul kapálózik, próbál szabadulni rémisztõ hallucinációiból, ám nem sikerül neki. Talán jobb is így, hiszen a valóság talán még félelmetesebb lehet számára. Pedig én itt vagyok vele. És itt is leszek vele, egészen a végéig. Gyengéden megtörlöm izzadt, véres homlokát, kisimítom arcából csatakos haját. Gyönyörû… én gyönyörû kínzottam. – Hol a függõ? – kérdem türelmesen, ahogyan csonkjával arcomat ütögeti. Finom kis ütések ezek, nem késztetnek arra, hogy levágjam a maradékot is, viszont a szeme… a csodás smaragdzöld szemei. Mélyen beléjük nézek, és nincs más vágyam, csak hogy kitépjem õket a helyükrõl, és inaik segítségével fölfûzzem õket kínzókamrám fõ díszeinek.

- Ott, ahol a Hold és a Nap találkozik – válaszolja kérdésemre. Arcán bugyuta vigyor jelenik meg, szemei elhomályosulnak, talán már nem is lát engem.

- Az merre van? – folytatom a kérdezõsködést. A Hold és a Nap találkozása? Valami hegy, vagy magas hely lehet?

- Ahol csillagok dalolnak… - Semmi értelme annak, amit mond, ám mégis tudom, hogy kell benne logikának lennie. Már eléggé kitapasztaltam a varázsgomba hatásait ahhoz, hogy tudjam, mindig az igazat mondják a vallatottak, viszont mindig valami eszement módon, ami számukra teljesen logikusnak tûnik, közben pedig semmi értelme. Egy utolsó, fájdalmat okozó simítás után kilépek szobájából. Többet úgysem tud mondani, inkább magam állok neki a rejtvény megoldásának.

Hold és a Nap találkozása. Talán valami magas hely. Ahol a csillagok dalolnak? Valószínûleg valami színház, vagy… templom volna? Ebben van valami… A csillagok lehetnek az angyalok, vagy a ragyogóra sikált orgonák metaforái, és mind az angyalok, mind az orgona sípok dalolnak. Ráadásul a templomok a tornyaik miatt magas épületek, olyan magasak, hogy szinte a Hold és a Nap találkozásánál vannak. És mind közül melyik lehet a leg…

Ohh! Meghökkenek, ám egybõl elégedettség is tölt el, ahogyan egy aprócska rosszindulatúság is. Hiszen melyik templom volna a legmagasabb, ha nem a Szent József templom, melynek plébánosa a mi híven szeretett excellenciás urunk, aki teljesen véletlenül a kezem közé adta kedvenc kis kínzottamat, aki eltulajdonította drága függõjét. Mily véletlen egybeesés, hogy pont ott lett elrejtve, ahol el lett tulajdonítva. Cseles… és ravasz. Ez tetszik. Már csak azt kellene megtudnom, hogy abban a templomban pontosan hol is van elrejtve.

Hmm… talán… talán két ajándékot is kap kedvenc kínzottkám?

---*---*---*---

- Jó estét – lépek be Blaze cellájába, nem sokkal naplemente után. Persze, itt lent máshogyan telnek a napszakok, ám én már megtanultam megérezni a napszakok váltakozását, annyi idõt töltöttem már a föld alatt, hogy tudom, mikor kél, és mikor nyugszik a Nap. – Két ajándékot is hoztam. Melyikkel kezdjem? – érdeklõdöm kedélyesen a lassan kijózanodott rabomat. Számomra mind a kettõ kellemes kis téma, számára pedig mind a kettõ lelki megterhelés. Hát nem csodálatos az én munkám?

- Egyikkel sem – morogja a sikoltásaitól karcos hangon. Ohh… most ezzel megbántott. Pedig én két meglepetéssel is készülök neki, õ viszont csak így elutasítja kedvességemet. Szörnyû.

- Nem érdekel. Akkor kezdem a kisebbikkel – mondom, és leguggolok hozzá. Próbál hátrálni, ám már lassan mozogni sem tud, annyira kimerült. Vagyis nem lassan, hiszen a hátrálásból annyi sikerült csak, hogy a karja megrebbent, ám számomra, aki magatehetetlenül nyögdécselõ testekhez, merev hullákhoz szokott, már ez is elég. De ejnye: pedig holnap reggel, még a reggeli mise elõtt meg kell találnunk a függõt, és csak nem cipelhetem folyamatosan a karjaim közt, mint egy elcseszett királykisasszonyt. Óvatosan megfogom csatakos, mocskos haját, és egy erõteljes rántással magam felé irányítom fejét. Ez az. Jó kisfiú. Rám kell nézni, pontosan!

- Mi volt az ételben? – nyöszörgi. Szóval rájött, hogy nem a vérveszteségtõl, vagy a fájdalomtól hallucinál, hanem az ételtõl. Okos. Sokan nem tudnak már erre a következtetésre eljutni a tömérdek szenvedés után, de õ igen. Nem véletlenül õ a jelenlegi kedvenc kínzottam. És… ha az egyre rosszabbodó köhögésemet vesszük figyelembe… valószínûleg õ lesz az utolsó kedvencem is. Szemeit alig bírja nyitva tartani, de nem gond. Hamarosan, még mielõtt itt hagyna, megszerzem magamnak szemeit, és akkor életem végéig csodálhatom ezt a két smaragd csodát. Legalább életem utolsó napjaiban, heteiben, esetlegesen hónapjaiban (éveiben már biztos, hogy nem) hadd csodáljam, és emlékezzek vissza édes sikolyaira.

Válaszomat heves köhögés roham szakítja meg. Az eddigieknél is fájóbban szorul össze mellkasom, érzem, ahogyan ajkaimat elhagyja az éltetõ vérem. Nem sokkal fogom tovább élni kedves kínzottamat, az már biztos. De nem érdekel, addig nem, amíg Blaze, élete és halála az én kezemben nyugszik. Már pedig az én kezemben nyugszik, ez nem kérdés. Nem véletlenül nevezett el a király Messirének: én vagyok az élet és halál ura ezen a helyen!

- Te is haldokolsz – suttogja tágra kerekített szemekkel. Hangjában a meglepõdésen kívül kis káröröm is csendül, mire apró mosolyra rándítom véres ajkaim. Persze, hogy haldoklom!

- Varázsgombát kaptál. És ha már így szóba hoztad a haldoklást: kezdem a nagyobbik ajándékkal. Holnap hajnalban templom látogatásra megyünk. Te megszerzed nekem a függõt, én pedig rábeszélem az eminenciás urat, hogy adja föl neked az utolsó kenetet – ajánlom föl ezt a csodás alku lehetõséget. Nem mindegyik vendégem kapja meg ezt a kegyet, hiszen eretnekek, gyilkosok, istenkáromlók, erõszaktevõk nem érdemlik meg Isten kegyelmét. Legalábbis a drága eminenciás úr szerint biztosan nem. Én nem tudhatom… nekem nincs Istenem, csak egy: a Halál.

- Nem hiszek Istenben – nyögi ki magából. Már alig van benne élet, de még mindig makacskodik, és próbál ellenállni alkumnak. Ez tetszik. Már elsõ pillanatban, amikor elszakadt alatta a kötél, tudtam, hogy õ más lesz, mint amilyen az eddigi kínzottaim voltak.

- Ez nagy kár. Ettõl még megszerzed nekem a függõt, és elintézem, hogy gyors halálod legyen. Nem valami életlen pallos, elszakadó kötél, vagy hájjal kenegetett karó – csillantok föl elõtte egy sokkal kecsegtetõbb lehetõséget. Sokan két kézzel ragadnák meg ezt a lehetõséget, semmint tovább szenvedni a kivégzõ eszközön, eszköz alatt, esetleg eszközben. Ha az ember élete kínokkal teli volt, legalább a halálukat akarják minél fájdalom-mentesebbre. De neki még most is makacskodnia kell:

- Nem mondom meg, hogy hol van!

- Ó, azt nem is kell! Már megmondtad nekem: a nagy templomban van. Nekem a pontos helye kell, amit megmutatsz nekem. Elviszlek oda, de ne is gondolkozz a szökésen. Nem fogsz megszökni, nem lesz hozzá semmi erõd – mondom mindent tudóan. Hiszen fél kézzel, fél szemmel, lenyúzott bõrrel, és nulla erõvel semmi esélye megszökni elõlem. De nem ám… Immár a halála napjáig – egyik szeme még utána is – velem marad, nem tûnik el elõlem.

- Hogy… de… - nyöszörgi értetlenül. Ugyan… a varázsgomba nem csak hallucináció okozásra való. Azzal sokkal könnyebb kikérdezni egyes delikvenseket.

- Ugyan, szerinted a kínzás miatt adtam neked varázsgombát? Jobb szeretek saját kezûleg fájdalmat okozni. A szer azért kellett, hogy elmondd a helyet nekem. Csak pontosítani nem tudtál, mert… nem is tudom, épp mit képzelegtél – vonom meg vállamat. Kezemmel, mellyel még mindig haját markolom, kicsit följebb húzom a fejét, hogy könnyebben tudjon beszélni. Úgyis úgy vettem észre, hogy nagyon szereti hallani a saját hangját, csak éppen információkat nem szokása elárulni.

- Nem is fogok pontosítani!

- De fogsz, ugyanis nem csak ajándékot hoztam neked. Tudod, mi az a marólúg Blaze? Nem? Ez – veszem elõ a kis üvegcsét a zsebembõl, és fölmutatom, hogy jobban lássa ***. Amennyire képes vagyok, elmosolyodom, tehát kissé megrándul az arcom, hiszen én már tudom, mi fog történni. A marólúg a megfáradt szolgák kedvenc öngyilkos szere. Mindjárt meg is látja, miért is! Szabad kezemmel megfogom ép kezének egyetlen kisujját, melyet próbál elrántani, ám nem sikerül, így könnyedén rácseppentek egy aprócska cseppet. Elõször semmi reakció, majd… Mondjuk úgy, akkor ordított ennyire, mint mikor a másik kezét levágtam. Pedig most csak egy aprócska lyukacska lett az ujján. - Van ott még, ahonnan ez jött. Szóval, ha nem szeretnél ebben megfürdeni, hanem valami tényleg gyors módszerrel szeretnél elmúlni, jobban teszed, ha megmutatod a rejtekhelyet.

- …jó. – böki ki nagy nehezen összeszorított fogai közül.

- Tessék? – teszek úgy, mint aki nem hallotta, túl hangosak a szomszédos cellák lakói. Persze, nem, csak egy-két messzi vendég szenvedõ ordításai hallatszódnak, azok is csak halkan, de ezt még egyszer hallanom kell.

- Mondom, rendben – mondja ki egészen érthetõ hangon. Rettentõ sok lelkiereje van, amit csodálok benne. Sokan már rég megtörtek volna, õ viszont még most is próbál talpra állni szó szerint és átvitt értelemben is. Bár, szó szerint lehetséges, hogy nem, tekintve, hogy csak a jobb oldalára fordult, ráadásul a segítségemmel, de már ez is valami.

- Nem fogsz semmivel sem próbálkozni. Nem fogsz tudni semmivel sem próbálkozni – figyelmeztetem. Erre már nem kapok választ, de nem is várok igazán. Úgyis tudom, hogyha egy apró leheletnyi ereje is lesz, megpróbálkozik majd valamivel. Az emberi természet már csak ilyen… mindent megteszünk a túlélésért.

- Nos, hadd adjam oda a másik ajándékodat – mondom, és elõveszem ruhám zsebébõl az aprócska kis bõr virágot, amit direkt neki készíttettem. – Biztos vagyok benne, hogy jó helyre kerül hozzád. Végül is… te voltál jó pár éven keresztül a gazdája – mosolyodom el gonoszan, ahogyan a hajába tûzöm a kis bõr tárgyat. Más érintése van, mint az állatbõrnek, és más, mint a frissen lenyúzott ember bõrnek, valahol a kettõ között van a tapintása. Nem nagyon szoktam ilyet fogdosni, maradok a nyúzásnál, semmint a cserzésnél, de érdekes tapasztalat, hogy milyenné válik az általam lenyúzott bõr, amit jó pénzért eladok, hogy aztán a sznob nemesek ember bõrrel borított könyveket, díszeket vehessenek maguknak.

- Ez…?! – kérdezi elhaló hangon kedvenc kínzottam. Arca, ha eddig nem lett volna színes, most a zöld legszebb árnyalatát venné föl, és látszik rajta, hogy ha bebizonyosodik sejtése, hányni fog. Nos… hányjon csak!

- Ez a bõröd. Egy ilyen bõr dísz jó pénzt ér a gazdagok körében, szóval értékeld, hogy neked hoztam vissza, és nem adtam el – magyarázom, ám talán már nem is hall engem, hisz elfordul tõlem, és a földre üríti üres gyomrának maró tartalmát. Nem túl érdekes, elég sokszor hallottam már, láttam már, ahogyan valakinek a gyomra nem bírja már tovább a képzést. Nem undorít, hisz természetes reakció, ugyanolyan, mint a cellát átható vizelet és ürülék szag. Normális, emberi reakció, ahogy már mondtam.

Nos, viszont lassan ideje megszereznem az egyik szemét. Egy éjszakát azért kell majd pihentetni a sebet, nem várhatom el, hogy vérzõ szemüreggel beengedjenek Isten házába, nem igaz? Elõveszem késemet, és a lassan felém forduló Blaze felé közelítek vele. Még túlságosan el van foglalva az öklendezéssel, ám hamarosan csillapodik a vonaglás, és fölegyenesedik, csak hogy közelségemtõl hátra hõköljön azonnal.

Úgy, jó kis fiú… tágítsd csak ilyen kerekre a szemecskéidet, ezzel csak megkönnyíted a dolgomat.

*** Marólúg:
https://www.youtube.com/watch?v=8IoH1rwYc68

Régebben szappan elõállításra széles körben alkalmazták. A szappankészítést elõször az arabok alkalmazták a 7. század környékén. A cselédek tipikusan NaOH fogyasztásával követtek el öngyilkosságot, ezért forgalmazását korlátozták.

- Marcella. – Hallom ordításom visszhangjában kínzómesterem hangját. Milyen kedvesen susog… és ettõl a dermedt lágyságtól, hogy borsódzik a hátam! Az egyik oldalról az ütlegelés abbamarad, és egy pillanatra megkönnyebbülök a megfelezett fájdalomtól.– Nem lejjebb – hallom a halk utasítást, majd a másik korbács is visszatér, hogy az eddiginél is elviselhetetlenebb csapásokat mérjen felsebzett hátamra.

Jobb dolgom nem lévén tovább folytatom az ordítást, hiszen a fájdalom úgysem engedi, hogy máson gondolkodjak, az sem érdekli a fájdalmat, hogy kiszáradt a torkom, hogy fogy az erõm, hogy minden méltóságom eldobom ezekkel az állatias sikolyokkal. Majd a végére már ernyedten, teljesen kimerülten, az ájulás keskeny szakadékán himbálózva lógok a bilincsrõl. Minden eltompult.

- Elég! – dörren egy hang a távolból, és mint egy istennek mondok neki ezért az egy szóért magamban örökké izzó hálát.– Ennyi elég volt! Szedjétek le és mosdassátok meg – adja ki ugyanaz a hang a parancsot, immáron kicsit közelebbrõl. A két pribék hozzám lép, durván leemelnek, mire csendesen, mint a szélben morgó levelek, nyöszörgök. Többre nincs erõm, sem arra, hogy szóljak, sem arra, hogy kapálóddzak. Elõször úgy érzem, nem érdekel, hogy hova visznek, csak hagyjanak, de miután fejem beledugják a jéghideg vízbe, már nem így állok hozzá. A hûvös folyadék felpezsdít, szinte életet lehel belém, de miután nem akarnak kihúzni, és bárhogy is kezdek vonaglani, nem szabadulok a kezek erõs rabigájából. Meg fogok fulladni! Nem is kell hozzá olyan sok másodperc, hogy kiabálástól megfáradt tüdõmbõl elfogyjon az éltetõ levegõ, hogy szemem elõtt táncoljon a sötétség, hogy a tagjaim elfáradjanak, hogy mellkasom rángatózzon, ezzel is mutatva oxigént követelõ kívánalmait. De mikor már azt hinném, hogy a halált fogom beszívni az élet helyett, kiemelik a fejem a vízbõl, mire azonnal köhögve kapok levegõ után könnybe lábadt szemekkel.

- Ki vagy te, Blaze Bright? – teszi fel a következõ kis semmi kérdést, amit veszett sipításom alig hallhatóvá tesz, de van jobb dolgom is, mint válaszolni. Lefoglal a tüdõm, és az, hogy pihenjek egy kicsit. Mivel nem az a türelmes típus, drága hóhérom államnál fogva emeli fel a fejem, hogy kénytelen legyek rideg szemeibe nézni. Ez a hidegség… és az élvezet, amivel szenvedésem figyeli…

- Em… ber – lihegem a feleletet, ami igaz is, bár tudom, hogy nem erre gondolt. De mégis mit válaszolhatnék én, egy nincstelen tolvaj? Igaz, egyszer voltam jóval több is, de az már nem én vagyok.

Legnagyobb meglepetésemre szinte már szeretettel cirógatja meg az arcom, míg tekintete egy árnyalatnyit sem lágyul. Érintésétõl végigfut gerincemen a hideg.
A következõ pillanatban teljesen félrefordul a fejem egy hangos csattanás kíséretében. Még a számat is sikerült elharapnom, de szinte meg sem érzem. Ez már túl aprócska fájdalom az eddigiekhez képest, amik lefoglalják a testem minden apró, remegõ, sajgó porcikáját. Tényleg azt hitte, hogy ezek után egy pofonnal beadom a derekam? Abból aztán nem eszik!

- Ki vagy te? – kérdezi  ismét, mikor visszafordítom a fejem, hogy tekintetemmel  felnyársaljam és tükrözzem az ellenállásom, pont úgy, ahogyan a hallgatásommal is.  – Mi a kedvenc ételed? – a kedvenc… mim? Meglepetten tekintek rá. Ilyen könnyen elállt volna az elõzõ kérdéstõl? Mit akarhat ezzel?

- Va… lami – nyögöm lassan, megfontoltan, még mindig nem értve az egészet, vagy csak egyetlen egy dolgot, még pedig azt, hogy õ nem fogja a gyomrom kényeztetni.

Kijelentésemre nem túl kedvesen megcsóválja a fejem, majd egy újabb pofonnal gazdagít, hogy a fejem a másik oldalra forduljon ropogó csigolyákkal. Párosával szép a pofon, nem igaz? Remélem a fogaimat még nem akarja kiverni… egyelõre…

- Csak kíváncsi vagyok a kedvenc ételedre. Erre sem válaszolsz? – kérdezi szinte már nyájasan, pont olyan hanglejtéssel ahogyan a házigazdák beszélnek a vendégeikhez.

- Minek az… - hörgöm mikor elkezdenek visszacipelni a cellák felé, de a hirtelen mozgásra újabb köhögõ roham gátol meg a beszédben. – neked?

- Ha te nem válaszolsz, én miért válaszoljak? – jogos…

A nehéz ajtó hangos robajjal csapódik a hátunk mögött. Sötétség borul ránk, csak egyetlen egy apró fényforrás világít a feketeségben messzirõl, ami épphogy csak a körvonalakat engedi láttatni. Egy csettintés hallatszik, mire magam összehúzva várom a további lökéseket.

- De gazda! – csattan egy vékony hang.

Nem hallok egy rövid ideig semmit, és pont ugyanannyit látok, hiszen hátul nincs szemem, és a kedves fogva tartóm nem engedi, hogy hátrapillantgassak, így csupán hallgatózok. Erõs ütõdés, szapora légzés… mi történhet?

- Soha ne merészelj velem ellenkezni! Ha azt mondom, gyújtsd meg a fáklyát, akkor meggyújtod, még ha tudod is, hogy Dante biztosan ide fog rohanni, ha megérzi a tûz szagát. Engem nem érdekel, ha rettegsz tõle, de ha tõlem nem félsz annyira, hogy megtedd ezt, akkor szíves örömest megtaníthatlak, hogy melyikünk a félelmetesebb – sziszegi Messire, nyílván a másik pribéknek. Csak nem társalog magában! – Marco, a fiút vidd a cellájába, és mutasd be vendégszeretetünket – adja ki az utasítást, mire mintha csak hipnózisból ébresztenének egy csettintéssel, elkezdek kapálódzni. Nem vagyok kíváncsi a vendégszeretetükre! Elég volt a kóstoló is!

Ám hiába kalimpálok úgy, mint egy fuldokló, semmit sem érek el vele, csupán annyit, hogy pár hajszálam kitépik, neki löknek a falnak, lehorzsolom a karom, ütik a csontjaim és mindenem sajog. A cellám elérve, a rácsokat kitárva a Marco nevezetû fiú durván lök be a a bûzös sötétségbe. Gyöngén lépek párat, próbálva megtartani az egyensúlyom, de egy patkány friss tetemére rálépve minden igyekezetem hiábavalónak bizonyul. Úgy esem össze, mint a drótjairól levágott marionettek. A pribék nem is törõdve azzal, hogy az út közepén fekszek, rálép egy pillanatra megviselt hátamra, mire hangosan felordítok. Ez kezd elviselhetetlenné válni…
Láncom megfogva lép hozzám, majd vár.

-Fel! – rúg belém, amivel csak annyit ér el, hogy magzatpózban tûröm fogaim szívva a gyötrõ fájdalmat.  Mivel nem teszek semmit újból belém rúg, majd még egyszer, még egyszer és még egyszer. Aztán elunva az automatikusan ismétlõdõ folyamatot a hajamnál fogva húz fel, míg én csak könnyezve tûrõm, ahogy hajszálaim megválnak a fejbõrömtõl. Mindjárt vége… mindjárt elmegy… remélem.
Odaláncol a falhoz, fejem fáradtan lóg, de még így is mindenre felkészülten figyelem, hogy mi lesz a következõ lépése. Legnagyobb meglepetésemre azonban egy halvány mosoly fut végig az arcán.

- Nyugalom, még ha nem is találják meg a függõt, akkor is hamarosan vége lesz. Szóval miért is nem könnyítjük meg egymás dolgát? Hozok neked ételt és italt, cserébe elárulod, hogy mi a kedvenc ennivalód. – mosolyogja, de ettõl a mosolytól valamiért tótágast áll a gyomrom, ami amúgy üres és méltatlankodva megkordul már csak az étel említésére is. Nem tetszik ez nekem… kell, hogy legyen valami a háttérben…

- Héjában sült burgonya, szarvas sült kis barackkal tálalva. – idézem fel a régi, gyermekkoromban megrendezett lovagi tornák báljainak csodálatos lakomáit. Ha már megkínoznak hadd ne legyen könnyû dolguk! Ha meg véletlenül netalántán olyan kedvesek, hogy utolsó vacsorának ezt készítik, akkor meg nyúljanak a zsebükbe! Valamiért olyan elégedettség jár át, pedig tudom jól, hogy ezzel semmit sem értem el.

- Az az étel, amit a legjobban gyûlölsz?

- Hal és gomba… - ejtem ki bizonytalanul a szavakat. Rossz elõérzetem van...

A pribék bólint és egy szó nélkül eltûnik.

-Hé! Nem úgy volt, hogy csereüzletet kötöttünk?     - kiáltok utána, de nem érkezik felelet. Blaze… hogy lehetsz még ennyi év után is ennyire naiv hülye, hogy elhitted ezt az egészet? Szerencsétlen idióta!

Így korholom magam a nap további részében is, mivel nincsen más, ami elterelje a figyelmem kilátástalan helyzetemrõl. Talán… talán tényleg jobban járnék, hogyha gyorsan elmondanék minden információt, hogy utána a lehetõ leggyorsabb halállal haljak. De mégis mióta adom meg magam a sorsnak? Egyetlen egy naptól a kínzókamrában így elgyengültem volna, vagy talán a mögöttem gubbasztó évek tuszkolnak az örök béke felé?
Nem tudom.
De ez nem én vagyok! Miért loptam annyit, miért tûrtem ennyit, miért menekültem meg azon a napon, miért éltem túl, sõt egyáltalán miért is születtem akkor meg, ha ilyen könnyen feladom az életet?  Nem adhatom fel, kell, hogy legyen ok! El kell szöknöm innen, és nem érdekel, hogy milyen áron!

Így öntök magamba lelket és kitartást egészen addig, ameddig le nem ragadnak a szemeim, de csak rövid idõszakokra. Valamiért folyamatos rémálmok kísérnek eddigi életemet visszavetítve nekem. Minden bûnöm itt liheg a nyakamban, és hiába tudom, hogy a múltban azt kellett tennem, amit, a rémálmok nem óhajtanak eltûnni.   

---*---*---*---

Talán estefele járhat az idõ, mikor meghallom a jól ismert magabiztos lépteket, ahogyan ráérõsen kongnak végig a folyosón. Õ lesz az… és hozzám jön…
Nem tudom, hogy mibõl gondolom, csak érzem, hiszen már olyan régen nem látogatott meg…
Nem tévedek. Pár pillanat múlva a cella ajtaja nyikorogva tárul ki, hogy kedves hóhérom beléphessen rajta. Makacsan szegezem rá tekintetem, de csak egészen addig ameddig meg nem pillantom kezében a tányért. Étel illata tölti be bûzös otthonomat, és összefut a nyál a számban.

- Jó napot, hoztam ebédet! Remélhetem azt, hogy tényleg nekem hozta, hogy tényleg megehetem? Teszem fel magamban a kérdést, amire persze nem várok választ, hiszen tudom, hogy nem, de akkor is. A tányér a tartalmával együtt szinte megbabonáz, kiéhezett vadnak érzem magam, és csak akkorjut el a tudatomig az, hogy nem vagyok egyedül, mikor hóhérom a nyakamhoz nyúl.

- Mit akar?! – rántom el fejem, de õ erõs kezével hajamba markol, és megrántja a fejem. Mire innét kikerülök… kopasz leszek. Bár ez legyen a legnagyobb problémám!

- Amit eddig is: ki vagy te? – teszi fel újra a kérdést, miközben próbálok kiszabadulni, de az erõviszonyok nincsenek kiegyenlítve. Sikeresen nyakam köré tekeri a szíjat, és a láncot a cella rácsához erõsíti, míg az ételt a szoba túloldalára rakja. Gyûlöllöm!– Jó étvágyat! - Hogy egy hóhér mosná meg a haját! 

Persze próbálok nyújtózkodni, próbálom elérni, régen ettem utoljára és szörnyen éhes vagyok. Az illatok hatására szinte érzem a számban az ízét, de minderre csak gyomrom üressége ad választ. A korgást hallva látom, ahogy Messire remekül szórakozik, majd elégedetten megfordul és távozik. Hogy rohadnál meg!

---*---*---*---

Miután egész nap az éhségemmel hadakoztam, és kétségbeesetten néztem végig azt, ahogyan a patkányok felfalnak mindent, annak ellenére, hogy próbáltam õket elijeszteni, a láncom letépni még több kárt téve magamban, már majdnem ájultan lógok a láncról, és az álom egyre közelebb és közelebb lopódzik hozzám, míg azt kívánom, hogy bár borulna örökké rám, hogy soha többé ne kelljen visszatérnem a valóságba. Kívánságaim azonban nem találnak meghallgattatásra, mivel hirtelen ébresztõt kapok egy kéretlen zuhany képében.  

- Jó reggelt! – áll meg elõttem életem megkeserítõje. Nincs más ebben a patkány fészekben, akit piszkálhatna még rajtam kívül?

- Menj a Pokolba! – acsargok rá, hogy levezessek mindent, amit neki köszönhetek, a félelemtõl kezdve a fájdalomig mindent.

- Csak utánad – feleli könnyedén. Egyet csettint, mire a pribék elviszi azt ami a vacsorámból maradt, mire újból eszembe jut, hogy farkas éhes vagyok.  – És most, vetkõzni fogsz.

- Dehogy fogok! – vágom rá csípõbõl, de nem törõdik vele. Meglazítja a láncot, amiért akaratlanul is megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaim, de vetkõzni nem fogok. Sajnos azonban ez nem kívánság mûsor, az másik segítõ leráncigálja rólam a ronggyá foszlott ruhának nevezett valamimet a testemrõl. Én persze, ahogyan erõmbõl telik, próbálom nehezíteni a dolgát. A kedves vendéglátást viszonozni kell valahogy, bár ez is annyira pitiáner, hogy igazából említést sem érdemelne. A procedúra után hóhérom is mellém lép, alaposan vizsgálgat. Szinte látom magam elõtt a rideg szemekben feléledõ élvezetet, ahogy végig járatja pillantását a bõrömön. Hideg ujját végig futtatja egy részen, mire megborzongok, és elönt a pánik.

- Mit… mit fogsz csinálni?! 

- Meglepetést! – válaszolja hûvösen, mire szívverésem egyre hangosabban dübörög. Néma csönd, érzem, hogy mozog… mi-mire készül?  

És akkor… megérzem…  reszketve ordítok. Ne… ne, könyörgöm…

De nincs megállj.  A kés tovább kúszik lefelé a hátamban. Esküszöm… mintha égne.
S mikor már azt hiszem, hogy már régen elvesztettem az eszem, rá kell jönnöm, hogy még a közelében sem voltam.
A hirtelen rántás és az, hogy nem elégszik meg ennyivel… szinte teljesen megtébolyodok, belefulladok a saját sikolyaimba, a kínzó fájdalomba, és bárhogyan is próbálok kivergõdni a karmai közül, nem sikerül. Túl erõs…

Egy örökkévalóságnak tûnõ pokolban részesít, minden apró vágása, rántása és húzása, olyan, mintha tûzzel és tûvel simogatná a hátam, de mikor kegyelmet gyakorol, és abbahagyja, még akkor is érzem. Belemarkol izzadtságtól nedves, mocskos, kócos hajamba, erõsen hátrarántja a fejem, hogy elgyönyörködve szemlélhesse meg arcom. Groteszk látvány, ahogyan angyali szépségû arca, ördögi mosolyával együtt fordítva mosódik el könnyezõ szemeim elõtt.  Miért? Miért élvezi ennyire mások szenvedését?    

-Meddig szeretnéd, hogy kínozzalak? – cirógatja meg az arcom, ami abból áll, hogy körmeit arcszélembe mélyeszti. Bár hozzá képest ez már egy igazi gyengéd mozdulat. – Ha nem bírod tovább, akkor tudod, hogy hogyan vethetsz véget az egésznek, és akkor… talán… ha jókedvemben találsz… gyors és kevés fájdalommal járó halálod lesz. Csupán el kell árulnod, hogy hol a függõ. – susogja az ordításom után már szinte meghitten vibráló csöndbe.

Gyors halál... kezd egyre csábítóbbá válni… és a függõ… az a kis parányi ékszer… miért olyan fontos? Ám hiába igyekszem. A torkom teljesen kiszáradt és már erõm sincs, hogy megszólaljak.

Messire hirtelen elereszt, és én, mint valami zsák krumpli úgy csuklok hátra, le a földre, ahol hátam találkozik a találkozik a talaj. Felüvöltök és oldalra fordulok. Minden mozdulatomba beleszövõdik a kín és a gyötrelem.  De ez neki nem elég. Visszarúg a hátamra, majd, hogy ne tudjak mozdulni mellkasomra lép, és leszorít. Grimaszaim és könyörgõ nyöszörgésem nem hatja meg, de mégis mit vártam? Még mindig nem elégszik meg azzal a gyötrelemmel, amit folyton okoz, újra és újra többet akar. Mellkasomon pihenõ lába egyre erõsebben nyom, paszíroz a földbe, és én egyre nehezebben veszem a levegõt. Aztán gondol egyet és még egyszer, utoljára belém rúg, mielõtt távozna, azonban az ajtóban még egyszer visszafordul. Szórakozottan végigmér, mintha akarna valamit mondani, majd egy apró, gúnyos mosollyal a szája szélében meggondolja magát és távozik. Ezzel a félelem újra felkorbácsolódik bennem. Mire készül? Nem akarom megtudni, sohasem akarom már többé megtudni. Mégis hogy lehetne innen kikerülni?

***

-Ébresztõ! – rúg egy ismerõs lábbeli az oldalamba újra. Persze, hogy õ az, ki más lehetne?

- Mit akarsz már megint? – próbálok nem remegni, de eddigi tapasztalataim nem engedik. Milyen szörnyûség vár rám megint?

- Csak reggelit hoztam az én kedvenc foglyomnak. - kedélyeskedik, újra felvéve a házigazda szerepét, és lepakol elém egy tálat, benne hallal és gombával. Ha nem lennék ennyire éhes, akkor meg sem fordulna a fejemben, hogy megegyem õket, annyira utálom… De valami nem stimmel… miért van az étel és a víz elérhetõ távolságban? – Jó étvágyat! – csapja össze a tenyereit és vár, hogy magam elé húzzam a tálcát. Nem tetszik ez nekem.

- Mi a trükk és hol a csapda? – krákogom kiszáradt torokkal sandán felpillantva a túlságosan is szívélyes férfire.

- Úgy ismersz te engem? – próbál ártatlan arcot vágni, de nem áll neki jól. Gondolom, ezt õ is tudja. Egy pillanattal késõbb visszakapom az én régi, rideg Messirémet. Az enyémet? Tényleg ezt mondtam? Mióta, mióta gondolkodok így róla?

- Az biztos, hogy nem vagy egy jólelkû szamaritánus. – sandítok fel rá, de úgy néz ki, hogy elunta a szórakozást.

- Edd meg, különben nyers patkányt kapsz három hét múlva. – rúgja közelebb a tányérom, én meg kissé megszeppenve veszem magamhoz. Most ennem kéne, ugye? Különben… éheztetve leszek… vagy megkínoznak… na nem mintha e nélkül nem tenné… Nem tetszik, ahogy vár, ahogy rám néz… borsódzik a hátam.

De mindezek ellenére sem sietettem magam. Bizalmatlan pillantásokkal vizsgálom meg az ételt mindenhonnan, hogy nem tett-e bele valamilyen kis apró szilánkot, vagy bármi mást. Az is furcsa, hogy erre sem tesz semmit, nem rúg belém azzal a felkiáltással, hogy egyél már, nem érek rá egész nap. Nem találok semmit, mégis… nem merem megenni. Nem bízok benne…
Felpislantok a szemébe. Pont úgy néz, ahogyan a vérpadon várt…
Egyetlen, még meglévõ kezemmel lassan emelek fel egy darabot az ajkaimhoz, miközben végig a rideg szemeibe nézek, és gondolkodok. Bármi is legyen, megölni nem fog, legalábbis még nem. Viszont ha most nem eszek, akkor három hétig nem kapok semmit az ígérete szerint, nekem viszont kell az erõ. Igen még mindig úgy hiszem, hogy elmenekülhetek, bár napról napra jobban fogyatkozik a remény. Emellett a gyomrom is remekül érvel, az illatok hatására egyfolytában korog és az önuralmam is véges.
Kinyitom az ajkaim és eltûntetem a kis falatot.
Messire arcára elégedett, kárörvendõ vigyor csúszik, majd megfordul és már csapódnak is mögötte a nehéz ajtók. Egy része az ösztöneimnek újból csak tiltakozik, míg a másik az étel után sóvárog, de többet nem nyúlok hozzá. Várok. Mivel tíz perc múlva sem történt semmi, megnyugszom, és már bátrabban folytatom a falatozást. Ha méreg lenne benne, akkor biztos itt maradt volna, és biztos, hogy valami gyorsan ható mérget használt volna, hogy minél elõbb szórakozhasson. Szóval, azt hiszem… ehetek.

***Majdnem egy óra múlva az egyik pribék belép a cellámba, hogy az üres tálat kivigye, de valamiért szórakoztat a látvány. Sõt, ez az egész cella kezd otthonossá válni. Igazán kényelmes, és nem kell az emberekkel bajlódnom, és még a nap is süt! Több mint nagyszerû! Ráadásul ez a végtelen nyugalom. Már évek óta nem éreztem ilyet. Mintha én is egy kis fehér felhõ lennék a végtelen égen, akit nem zavarnak abban, hogy derûsen pillantson le az alatta elterülõ csodás tájra. Biztos csodás, lehet másmilyen? Mondjuk, a magasságtól kicsit szédülök, és émelygek is, de nem baj. Szemeimet behunyva színes foltok suhannak el elõttem a hatalmas kékségben, lilaságban. Biztos madarak, csak túl gyorsak, ezért nem tudom õket rendesen megfigyelni.

Mi ez a csilingelés? Biztos a komornyikunk, kész az ebéd. Beszaladok a házunkba, a tágas ebédlõben leülök a székre, és várom, hogy tálalják.
Kinyitom a szemem.
Még mindig az ebédlõnk. Igaz, hol máshol is lennék? Milyen édes illat van!
Miért? Miért pont halat? Tudja, hogy ki nem állhatom. Ráadásul még pofátlan mód beszél is hozzám! Kidülledt, gülüszemeivel csak bámul rám, fog nélküli büdös szájával csak hepciáskodik velem, miközben tehetetlen, felháborítóan udvariatlan vergõdése közben egyre közelebb akar kerülni hozzám.
Undorodva törlöm le a kézfejemmel az arcomra fröcskölt szószt, de figyelmem a halról elvonja valami tompa fájdalom. Lenézek a csonkolt tagomra, ami kegyetlenül lüktet. Éppen odakiáltanék a halnak, hogy nézze meg, hogy mit mûvelt, amikor a fájdalom erõsödik, és a csontom lassan kicsúszik, majd felveszi a kezem formáját, lassan rácsúszik az égetõ hús is, szinte perzsel, majd a bõröm, ami marja az alatta levõ felületeket. Visszakaptam a kezem!

De nem örülhetek neki túl sokáig. Elárasztanak a pókok, ízelt lábaikkal felmásznak a lábszáramon, majd egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek, és mire végleges méretüket elérik, addig kezeim már a szék karfájához, nyakam a háttámlához szõtték a ragacsos fonulukkal, majd egyesével a fejem tetejére másznak. Hiába rázom veszettül a fejem, nem akarnak leesni. Az egyikük mintha rám kacsintott volna, ahogyan lecsimpaszkodott a hajamról. Hiába kiabálok segítségért, senki sem hall. A pókok már a számat kezdik átkötözni, amikor hirtelen felgyullad minden. A pókok sikítva menekülnek, míg én sikertelenül próbálok a széktõl elszakadni. Érzem, a sült hús illatát… itt fogok megégni.

Ám a történések újból csak rám cáfolnak. A föld megnyílik alattam és egy végtelennek tûnõ zuhanás veszi kezdetét. Kiabálok az õrülten forgó székben, de semmi válasz. A hányingerem egyre nõ, de még tartom magam. Aztán a becsapódás is elérkezik hatalmas csörömpölés közepette, majd pár pillanattal késõbb üvegszilánkok állnak mindenembe, de legalább a széktõl is megszabadítanak, hogy egész testemmel a szilánkokra feküdjek. Rettenetesen fáj.

-Blaze… - susog fölöttem egy ismerõs hang. Egy kéz simít gyengéden a hajamba, egy másik gyengéden letörli izzadt arcom, és felemeli a fejem. Fekete és fehér keretbe foglalt túlvilági szempár. Kékségük elnyeli a tudatom. Körülöttünk fekete tollpihék hullnak. „Leestél az égrõl, fényes hajnalcsillag!” /Az Ézs.14:12-14-es szakaszban/. Vagy talán Azrael gyámolít? Újra kinõtt kezemmel én is arcára simítok, de a szoborszerû arc nem változik, meg sem rándul. – Hol a függõ? – nyílnak lassan a márvány ajkak, de mintha mégis néma volna, mintha valahonnan belõlem törne fel ez a gyönyörû bariton a basszus méltóságával, erejével ötvözve, és mégsem én vagyok.

- Ott, ahol a Hold és a Nap találkozik. – suttogom egyre jobban kapaszkodva az angyalba, mely talán megkímél.

- Az merre van? – erre megilletõdök. Nem tudja? Nem tudná õ, akinek fekete pihéi belepik tudatom mélyét?

- Ahol csillagok dalolnak… - így már tudnia kell. Nem lehet, hogy nem ismeri azt a helyet! Neki kell, neki muszáj…!

Nem mond semmit, némán figyel jégtekintetével, majd karmos kezével felsebzi az arcom és eltûnik. Visszaolvad a sötétségbe. A tollesõ, ez a gyászos idõjárás vele együtt távozik a jelen iszapján, el a múltba. Itthagyott engem a fekete pelyhekkel borított szilánkágyon. Azt hittem, hogy pihenhetek, de nem. Nem hagynak nyugodni. Mindig megjelenik valami. Egész éjjel, merthogy a napsugarak réges-régen eltûntek, és már csak a vérvörös Hold világít rám az ólom zöld égrõl, miazmás kigõzölgések szellemei csalogatnak, lúdvércek kísérnek, mutatnak utat egy végeláthatatlan labirintusban, vagy egy tágas, kies síkságban, miközben belém marnak a legkülönbözõbb lények, és hiába kiabálok az angyalért. A harangzúgás elnyomja a hangom. A szobor többé nem tér vissza.   

***VARÁZSGOMBA:

Eredet: Hallucinogén szerek. A szibériai sámánok és az õsi dél-amerikai indián törzsek használtak "szent varázsgombát" vallásos-mágikus szertartásaikhoz. Az LSD felfedezõje, Albert Hofman különítette el a varázsgombák két fõ hatóanyagát a psylocybint és a psylocynt, késõbb ezeket mesterséges úton is elõállították.

Hatás, mellékhatás: A gombák hatása nagyon hasonló az LSD-hez. A hatás elsõ jele egy nagyon vidám közérzet, melyet nagyfokú nyugalom, vagy éppen ellenkezõleg, jelentõs aktivitás kísér. Elkezdõdik egy emelkedésérzés, mely idõszakot gyakran rosszullét kísér. A fogyasztás után kb. 40 perccel beindulnak a hallucinációk, csukott szemmel különbözõ mozgó mintákat, képeket lát. Teljes önkívületbe kerül a fogyasztó, személyisége megváltozik, vagy éppen teljesen szertefoszlik, csak kb. 300 perc elteltével kezd visszatalálni önmagához. Az összes érzékszerv mûködését megzavarja az anyag. Pupillatágulás, szapora pulzus, vércukorszint emelkedés, hõmérséklet és idõ és térbeli érzékelési zavarok lesznek jellemzõek. Érzéken túli tapasztalások, misztikus élmények kísérik ezt a szakaszt. Az "utazás" hat óra után ér véget, de a befolyásoltság kellemetlen érzése még napokig fennáll. A varázsgombák legnagyobb veszélyei a rossz "utazások" illetve a használatát követõ pszichotikus reakciók.

Függõség: Fizikai függést nem, de lelki függést kialakít.

Fogyasztásának módjai: A friss gombát nyersen is eszik illetve különbözõ ételeket, teát készítenek belõle. A szárított gombákat néha porrá õrlik és kakaóval keverik, vagy ételekbe szórják.

,,A setét éjben fáradtan,
A nyári naptól ziláltan
Oly megidézve néztelek,
Mint hóhér lesi az éjfelet;
Rosszat sejtve, áhítozva,
Babonáktól ásítozva."

/A vörös hold/

 Éjszaka többször is rémülten riadok fel. Rémálmok gyötörnek közelgõ kivégzésem árnyai miatt. Valahányszor lehunyom a szemem szinte hallom, ahogy kedves hóhérom feni a pengéjét, mintha hallani vélném vérszomjas lélegzetét abban a sötét lakban… és a következõ pillanatban a pallos suhogása ébreszt fel a lidércnyomásból. Remegõ kézzel törölgetem homlokomról a koszos verejtéket. Az éj további részében nem bírok visszaaludni.

A cellámba csak egy szûk vágáson hatol be halványan a hold egyik ezüstös foszlánya. Elmélázgatva figyelem, ahogy kínzóan lassan, reménnyel kecsegtetve vándorol, ahogy múlik az idõ, míg végül teljesen meg nem szûnik. Kint már biztos szürkül a táj, míg itt benn ugyanaz a nyomasztó csend és sötétség uralkodik azzal a hiábavaló reménnyel kecsegtetve, hogy megmenekülhetek. Szinte érzem, ahogy az élet kifolyik az újaim közül, akár a homok.
Mégis mennyiszer kell még a vérpadra állnom, ahhoz, hogy ne féljek a haláltól?

Tudom jól… ma sem lesz semmilyen kivégzés. Még mindig nem árultam el, hogy hol a kõ és soha nem is fogom. Illetve, el fogom árulni, majd egyszer… majd amikor túlvilági szenvedéseimhez csatlakozik az a csuhás ördög, majd akkor. Igen, majd akkor. Ezen jót kacagok és erõsen elgondolkozom azon, hogy az õrület kezdi rabul ejteni az elmém, de emiatt addig nem aggódom komolyabban, ameddig a világ bomlottabb, mint én.

Nem is igazán a haláltól félek, inkább attól, hogy mi van utána. Vagy éppen attól a sötét angyaltól, aki kegyetlenül átsegít azon a keskeny hídon, azon az átlátszó mezsgyén, ami gyengén választja el egymástól az életet és a halált. Bár nincs sok különbség a kettõ között, csak egy halovány szikra, egy elakadt lehelet… Igen… a hóhértól félek, a halál angyalától, aki jeges tekintetével körbenéz és mohón élvezi a kipezsdülõ vér látványát. Tudom, hogy nem akarnak megölni, mert nem tudják hol a függõ, de a hóhér… a hóhért nem érdekli az az átkozott függõ! Õ önmagától nem fog kegyelmezni. Annak a nyomorult papnak csak egyszer, csak egyetlen egyszer kell elkésnie.

Kevés idõ elteltével beköszönt a hajnal elsõ sugara. Szinte érzem, ahogy gúnyosan kikacag…
Két pribék lép be a poshadt, dohos cellába, hogy megszabadítsanak az állott húgyszagtól és cellatársaimtól, azoktól az édes patkányoktól, akik minden éjjel megpróbálnak falatozni belõlem reménykedve, hogy már nincs erõm elüldözni õket.
A két segéd megkötöz, nehogy elszökjem és durván elkezdenek kilökdösni a napfényre a szintén mocskos utcára. Undorító ez a város… tiszta fertõ.

---*---*---*---

Amerre járok az emberek ujjal mutogatnak arcukon széles vigyorral. Tudják mi lesz ma, mindenki tudja, felnõttektõl kezdve a gyerekekig minden egyes élõ ember. Sokan élvezettel megdobálnak, de inkább a fõtér felé gyülekeznek, ahol már felállították a vérpadot. Jöjjenek csak! Ingyen van a cirkusz!
Odaérve bekötik a szám, összekötözik a lábam és a kezeimen is megerõsítik a kötést. Csak a szokásos cécó, amit mindig el kell játszani. Gyerek, hiába, nem lesz kivégzés. Hagyjuk ezt az egész színjátékot és húzzunk a francba. Gondolom újonnan felfedezett bátorságommal, ahogyan ott várakozok. Mást úgysem tehetek. Az egyik fõszereplõ már megvan, csak a párja hiányzik…

De amint megjelenik, már nem vagyok olyan biztos abban, hogy túlélem a mai napot. A fõpap még sehol… lehet, hogy ráunt a hiábavaló vallatásomra. De még most is… most is reménykedem és kétségbeesetten kapaszkodom az életbe, bár tudom, hogy a cellában csak hosszantartó kínzás vár míg végül csigalassan nyúl ki értem a halál jeges ujjaival. Akkor vége lesz ennek az egész tortúrának, de… Vajon meddig mûködik az életösztön?

- London polgárai! Ez a tolvaj, rabló meglopta a várost! A fõpapot! A templomot! Minket, emberek! – mutat rám egy bájgúnár köznemes, aki vagyonával szerzett magának címet. Undorító, hogy manapság már mindent meg lehet venni. Nekem van múltam, nagyhírû családom is volt! De mégis mit érek vele? Mit érek a nemesi rangommal, ha azt csak a vagyonnal együtt tudom alkalmazni? Mennyit érek azzal, ami vagyok, amikor a halál torkába nézek? Sajnos legfeljebb csak annyit, amennyit egy csepp víz a sivatag kietlen homoktengerében.

Muszáj túlélnem ezt az egészet, muszáj szabadulnom. Még nem halhatok meg…
Szemeimmel hiába keresek bárminemû kiutat, amikor meg vagyok kötözve. A fõpapot még mindig nem látom és hóhérom szórakozottan figyeli az eseményeket. Õ is tudja, hogyha a fõpap megjelenik, akkor itt nem fog vér folyni.

 - …London népe! Mi legyen hát a büntetése?!

- Halál! Halál! Halááál! – harsogják teli torokból. Mindenki vicsorítva mosolyog, öklével a levegõbe ver, éljenzik a hóhért… A gyerekek is vérszomjasan ugrálnak egy olyan szót kiáltva melynek még nem fogták fel valódi jelentését. Vagy talán túlságosan is sokat találkoztak már vele? Mindegyik veszettül boldog, mindegyik hálát ad nem létezõ teremtõjüknek azért, mert én vagyok a helyükben. Sehol egy együttérzõ szempillantás, kicsorduló könny vagy estleg viszolygó grimasz emiatt a vadállatias viselkedés iránt. Én soha… én túl büszke vagyok ahhoz, hogy akár egyszer is lealacsonyodjam erre a szintre. Ember vagyok, nem állat.

De végülis boldog lehetek… nem mindennapi szerep jutott ma és az elmúlt idõben rám. Megmutatom nekik, hogy élnek. Most érezhetik a különbséget, aközött amit õk halálnak és életnek hívnak. Hiszen mik is õk valójában? Parasztok és polgárok, amik semmit sem érnek, csak arra valók, hogy a bõrt nyúzzák le róluk. Élet csak a nagyuraknak jutott, nekik nem.  Õk mocsokban fetrengve sínylõdnek szûnni nem akaró robotjukkal a fölöttük állókat szolgálva. De végülis megérdemlik. Ameddig nem jönnek rá, hogy a hatalom tõlük van, ameddig nem fognak össze, addig megérdemlik. Bár még ha öntudatra is ébrednének és legyõznék a fölöttük állókat, még akkor sem lehetnének boldogak. Ilyen az emberi természet… addig nem nyugszanak, míg önként igát nem húznak a nyakukba vagy más erõszakkal rájuk nem rakja.

Észreveszek egy hintót, amely veszettül próbál áttörni a megbolydult tömegen. Megérkezett az egyik bábmester is. Nagyszerû, kezdõdhet a felvonás! A hóhér, mint mindig most sem akarja észrevenni azt a személyt, aki véget vet a mókájának és elõredönt a rönkre. Hideg érintésétõl viszolyognak a zsigereim… A szívverésem felgyorsul és egyetlen kívánságom az lenne, hogy eresszen, ne érjen hozzám. De megkötözve hiába próbálok szabadulni. Minden izmom megfeszül, de még így sem sikerül mozognom.  Szinte látom magam elõtt, ahogy kéjesen megvizsgálja a pallosát, majd elhúzott, gúnyos ajkakkal emeli a magasba, mert tudja, hogy meg fogják állítani. Végtelen hosszúságú idõ alatt emeli fel nehéz kardját a nyakamról és a fõpap még sehol. Kezdek félni, hogy ma nem lesz szerencsém. 

Behunyom a szemem, de csak a függõt látom magam elõtt. Nincs egy élõlény sem, akinek hiányozni fogok, csak az az árva függõ, aki epekedve várja visszatértem.

- Hóhér, várj! – hatol át egy parancsoló hang a zûrzavaron. Hóhérom már meg sem lepõdve mélyeszti a fapadlóba a pallost.
A fõpap úgy néz rám, mint valami visszajáró lélekre. Lehet, hogy felismert? Hiszen sokat vendégeskedett a bálainkon, tisztán emlékszem rá, ahogy mohón falatozott, miközben a többi vendéggel elegyedett beszélgetésbe. Nem, az ki van zárva, azóta túl sokat változtam és biztos, hogy már rég nem sorolnak az élõk sorába.

- Excellenciád óhajt esetleg valamit? – érdeklõdik udvariasnak szánt hanggal, de még így is kihallom a lenézését és utálkozását. A pap összerezzen és két katonával felemelteti magát a pódiumra. Na, most vajon, hogy fogok megmenekülni? Kíváncsian figyelem, ahogy a pap felemelteti magát a pódiumra és aztán csitítani próbálja a felkorbácsolt indulatokat.  

- London népe! A tolvajoknak csak kézlevágás jár! Törvényünk ezt világosan kimondja! És mégis képesek lettek volna elvenni egy tolvaj életét, mikor csak a kezét kellett volna? Szégyelljék magukat! – pirítja a népet. Szóval most sem halok meg… nem írnak ki ilyen könnyen ebbõl a színdarabból, de levágni a kezem? Nagyszerû! Nem, nem, nem! Mit csináljak a jobb kezem nélkül, amikor megszökök? Ez megõrült?

A hóhér azonnal kiszabadítja a jobbom és a rönkre helyezi. Észnélkül húzom, próbálom elrántani, de nem sikerül, túl erõs…  Aztán a következõ pillanatban az álmaimban olyan jól ismert suhogó hang szeli át a csendet. Elõször csak a döbbenetet érzem, ahogy kikerekedett szemmel bámulom ahogy kezem elválik tõlem mozgolódást kiváltva a tömegben, de szinte azonnal, ezzel a döbbenettel egyidõben tör ki belõlem az ordítás is. Elviselhetetlen fájdalom hasít megcsonkított végtagomba, ahogy a csontom, vérem találkozik a levegõvel. Hiába próbálom összeszorítani a fogam, egyszerûen nem sikerül, testem megvonaglik és a fájdalom egyre feljebb kúszik

Egy ismeretlen kis köznemes egy anyag darabot nyom erõsen a csonkra, nehogy elvérezzek.  Ez csak még inkább felerõsíti az izzó fájdalmat és elkínzottan ordítok fel. Egyszerûen nem bírom abbahagyni az ordítás, kegyetlenül fáj… Annyira elvonja a figyelmem a fájdalom, hogy azt is alig fogom fel, hogy a végigsimít a fejemen.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

- A kezem… a kezem… - vonyítom összeszorított fogakkal. Könnyeim karmazsin véremmel keverednek a padlón és a két pribék újra közre fog. Kicsit sem törõdve pokoljárásommal rántanak fel. A föld kicsúszik a lábam alól, egyszerûen még a járás is nehezemre esik. Fájó végtagom magamhoz ölelve görnyedek meg, de két kis segítõm vigyorogva újra talpra rántanak, hogy lelökdössenek a vérpadról.
Mikor a börtönbe érünk belöknek a cellaajtón és miközben én a földön fetrengem még kacagva belém is rúgnak.

Egész nap a földön feküdtem a fájdalomtól görcsösen, eltompult aggyal. Nem tudtam semmi másra koncentrálni csak erre az elviselhetetlen érzésre, arra, hogy valami nincs, aminek ott kéne lennie, ami mindig is ott volt. Azt szokták mondani, hogy addig egészséges az ember, ameddig nem érzi valamelyik tagját… Ezek szerint a jobbom makk egészséges…
Hogy fogok én ezek után lopni?  Munkát kell majd keresnem, de senki sem vesz fel a földekre egy megcsonkított embert, mert nem jó munkaerõ. Ráadásul még a szökési kilátásaim is alaposan lecsökkentek. Kurva jó…

A vérzés lassan eláll, a rongy csurom vér, a fájdalom is mintha enyhén csillapodna. Éjjel nagy nehezen lázálomra hajtom a fejem, de hajnalban reszketve és remegve ébredek, ahogy egy erõs, hideg kéz hajamba markolva emeli fel a fejem. Szemeim azonnal kipattannak és bennem akad a levegõ. Hóhérom egyik kezében fáklyát tartva, másikban a hajamnál fogva emelve néz a szemeimbe rezzenéstelen arccal.

A fáklya vöröses lángja, szinte viaszos fehérséget kölcsönöz amúgy is sápadt bõrének, hullámos hollófekete haja belevész az éj sötétjébe és íriszei démoni fénnyel világítanak. És a tekintete… valahányszor belenézek úgy érzem, mintha megszûnne körülöttem a világ. Soha életemben nem láttam még ehhez hasonlót. Tiszta kék színe szinte teljesen elvarázsol és mintha jégtükörbe néznék, teljesen hideg, nyoma sincs benne érzelemnek. Mégis tiszta…
Az embernek akaratlanul is olyan érzése támad, hogy nem ember. Minden, csak nem földi halandó. Pont ezért az áhítat és a rossz elõérzet különös elegye tölti ki a lelket. Borsódzik a hátam, mégsem tudom elszakítani magam tõle…

Egy erõs rántással felránt. Feljajdulok, ahogy érzem kiszakadó hajszálaim. Hogy enyhítsek a fájdalmon elõbb feltérdelek majd felállok, mivel tovább emelt. Megfogja a még ép kezem és elkezd egy szó nélkül kirángatni. Durván lök ki az ajtón, ahol már megint találkozom a két segéddel, akik újból közrefognak. Hóhérom ráérõsen kisétál és elindul a sötét folyosókon. A segédek löknek rajtam, hogy induljak utána, de nekem eszemben sincs. Melyik az a szánni való bolond, aki önként, minden ellenállás nélkül követ egy hóhért az éj közepén?

Egész úton a segédekkel hadakozom, miközben minden lehetséges eszközt bevetek azért, hogy lassuljunk vagy elkerüljem az úti célunk, ami felé feltartóztathatatlanul egyre közelebb és közelebb érünk. Nem vagyok egy ösztönlény, de legszívesebben a másik irányba szaladnék.

Lábaim megremegnek, ahogy egyre lejjebb jutunk az ablaknélküli picerendszerben. Már rég az egyszer cellák alatt járhatunk és hiába próbáltam megjegyezni az útvonalat, nem ment. Még az a szerencsétlen sem tudna innen menekülni, aki sikeresen kicsúszik a kezeik közül. Hagynák, hogy addig bolyongjon a teljes sötétségben, míg éhen vagy szomjan nem hal. De ha mégsem, akkor beküldenének a járatba egy kiéhezett vadállatot, hogy szétmarcangolja, miközben az áldozat azt sem tudná, hogy mivel találkozott.

Hirtelen megtorpanunk és fémes zörgést hallok elölrõl. Hóhérom a megfelelõ kulcsot megtalálva kinyitja, majd kitár egy robosztus faajtót. Bemegy és engem utána löknek.
A kínzókamrában találom magam, ahol egymást érik a legkülönfélébb kínzóeszközök. Teljesen ledermedek és egy tapodtat sem vagyok hajlandó mozdulni. Ha löknek, akkor is csak hátrálok. A pribékek belátva, hogy nem fogok elõrébb menni felkapnak a vállaimnál fogva és bevisznek a szoba közepébe. A mennyezetrõl bilincsben végzõdõ láncok lógnak le.

Ép kezemre egyik rákattintja az egyik karperecet miközben a másik lefog. Aztán csonkomat is felkötik. Hóhérom odasétál egy csigához, amihez láncaim futnak le a plafonról és elkezdi tekerni. A láncok megmozdulnak, megfeszülnek és elkezdenek emelni. Lassan csinálja, csak azért, hogy kiélvezhesse minden reakcióm. De nem adom meg neki ezt az örömöt. Összeszorított fogakkal próbálok nyugalmat erõltetni magamra és dacosan nézni.

Mikor lábujjaimmal alig bírok rendesen megállni abbahagyja az emelést és elsétál egy ládához. Háttal áll, ezért nem látom, hogy mik vannak benne. Idõközben a egyik segéd odalép hozzám és egy késsel segíti le rólam amúgy is szakadt rongyaimat. Hóhérom megfordul egy korbáccsal a kezében, majd szemügyre veszi csupasz felsõtestem. Szemmel láthatóan elégetten konstatálja, hogy rendelkezem egy-két heggel.

-Mondd, hogy hívnak? –kérdezi teljesen érzéketlen hangon és a korbácsot tenyerébe ütögetve jár körbe és körbe.
- Mielõtt valakinek a nevét kérdezed illik bemutatkozni. –állok ellent, mire elõttem terem, államat durván elkapja, hogy a szemébe nézzek.
- Miért nem könnyíted meg a dolgod és válaszolsz engedelmesen?

- Túl egyszerû lenne. – csúszik fel egy enyhe mosoly az arcomra, de õ semmit sem reagál, egy arcizma sem rezdül.
- Ne aggódj, te is be fogsz majd törni. – ígéri hûvösen, mire mosolyom kiszélesedik.
- Csak utánad.
- Hogy valaki milyen udvarias és elõzékeny. – engedi el az állam.

Mögém sétál, de már nem jön vissza. A következõ pillanatban suhogást hallok, majd csípõ, égetõ érzést érzek a hátamon. Nem ütött valami erõset ezért csak hangosan felszisszenek. Számítottam erre az korbácsütésre és nem aggódom amiatt, hogy ez volt az utolsó. Van még ott, ahonnan ez jött.

-A neved?! –emeli fel a hangját.
- Majd elmondom, ha bemutatkoztál. – tartok ki még mindig. Tudom jól, hogy mire megy ki a játék. Elõször csak apró dolgokra válaszoltat, aztán egyre nagyobbakra, míg végül kikötünk a függõnél a zöld drágakõvel.

Válaszom nem nyerte el a tetszését, ezért újabb ütések veszik kezelésbe a hátam és egyre erõsödnek. Addig ütlegel míg egyszer fel nem ordítok. Akkor ismét abbahagyja és megkérdezi a nevem, de nem válaszolok és csak az álkapcsom szorítom össze felkészülve a legújabb csapásokra.

Még egy párszor megismételjük ezt a sehova sem vezetõ kérdezz-felelek játékot, de a végére már csak üt folyamatosan és nem kérdez semmit. Már egy ideje én sem bírom visszafogni magam és minden korbácsütésnél felkiáltok. Hátam elviselhetetlenül ég és csíp, és érzem, hogy egyre sebesebb, véresebb.

Hirtelen azonban abbahagyja, elõször azt hiszem, hogy újból megkérdi a nevem, de nem. A két segéd is elõvesz egy-egy korbácsot és a hátam mögé lépnek. Hóhérom ráül a nyújtópadra és látható élvezettel figyeli, ahogy a két segédje szünet nélkül vernek, aminek következtében sokkal többször felüvöltök és arcomra is erõsebb grimasz ül a fájdalom következményében.

Testem remeg a kíntól és attól, ahogy próbálom magam egyhelyben tartani lábujjhegyen. A sok mozgástól és testsúlyom közbenjárásának köszönhetõen a csuklóm és a felkötözött karom is már véresre horzsolódott. Hóhérom remekül szórakozik verítékem látva, lihegésem és kiáltásaim hallva. Mikor úgy gondolja, hogy már elég lesz, csak felemeli a kezét, mire nem ér több ütés. Hangos lihegésem tölti be a kamrát, lehorgasztott fejemrõl csöpög az izzadság.
Lassan odajön hozzám és hajamnál markolva emeli fel a fejem.

-Neved? – susogja a kérdést újból.
- Csak miután…én… tudom… a tiedet… - lihegem. Egy ideig néz azokkal az érzéketlen szemekkel, amik most jót mulatnak a fájdalmamon és makacsságomon.
- Messire.
- Blaze Bright. – mutatkozok be utána mosolyogva. Szóval engedett… bár ennek nem örülök, mert ez azt jelenti, hogy a megtorlás következik és szadista mosolyából ítélve nem járhatok messze az igazságtól.

- Blaze Bright… ma kedves voltam, de ne aggódj, megmutatom majd a többi játékom is. Bizony ám, itt nem csak ostor és korbács van. Szóval ne izgasd magad és vesd le ezt a makacsságot, mert elõbb-utóbb téged is betörlek.
- Te sem szenvedsz önbizalomhiányban mi? –próbálok mosolyogni, de csak egy fájdalmas grimaszt sikerül kicsikarnom magamból.
- Egy idõ elteltével minden kérdésemre válaszolni fogsz, csak azért, hogy elõbb menekülhess tõlem.
- Már mondtam… - nézek vele farkasszemet dacosan. – majd… meglátjuk.
- Ne kíméljétek! – adja ki az utasítást és az ütleg újrakezdõdik.  

Az õrület maszkjában

Két perccel éjfél elõtt

Az árnyak világában

/Dying Wish: Slave to the Night/

Hajnal. A Hold sejtelmes fényével világítja meg mocskos, bûntõl terhes városunkat, de egyre gyengébben, egyre halványabban, ahogy a Nap próbálja átvenni az uralmat az égbolt felett. Örök párharcukból a Nap kerül ki gyõztesen, és aranyozott, rózsaszínes sugaraival arcomat simogatja. Nem szeretem a Napot… A Hold sokkal jobban vonz, mint ahogy az ezüst is, amit csak éjjel lehet csinálni az uralkodó csillag miatt, de még nem húzódok árnyékba. Még csodálom fullasztó városunkat, a palota tetejérõl.

Ameddig a szem ellát, mindenhol házak erdeje, és azokból elõbukkanó kéményekbõl felszálló füst zavarja a város mellett elterülõ gyönyörû akasztófák sorát. Pedig én tudom, hogy ott van. Tudom, hiszen én szoktam földíszíteni csodás kis díszekkel, melyeket mások csak embereknek hívnak. Vagy „halál rád”-nak, a lényeg, hogy nem dísznek. Pedig… azok. Csinos kis lógó testek a bitófa kötelén.

London… Ez a fertõtõl bûzlõ és mocsokban tengõdõ város, mely csak arra vár, hogy én megtisztítsam. De erre még én sem vagyok képes. Nem, hiszen akkor az egész várost föl kellene gyújtanom. De ahhoz meg nincsen kedvem, hiszen túl szórakoztató azt hallgatni, mikor a papok Istenrõl és a Mennyrõl prédikálnak, miközben maguk sem csinálnak mást, mint az egyszerû emberek, annyi különbséggel, hogy a nép, az a birkanyáj hisz is abban, amirõl ezek prédikálnak, õk maguk viszont nem. Már rég nem…

Nem értem a vallást. Se az embereket.

Miért hisznek valami olyanban, aminek a létére nincsen bizonyíték. Csodák? Ugyan, nincsenek csodák. Se szentek. Csak emberek… Csak emberek, akik egymás nyomorán élõsködnek. Én sem vagyok más. Csak én mások halálán élõsködök. Vagyis… bocsánat, én csak megszabadítom gyönyörû városkánkat a bûnözõktõl. Szép gondolat, mely szeretett királyunk fejébõl pattant ki, mint a régiek hite szerint Pallasz Athéné Zeusz fejébõl. Körülbelül annyi is az értelme. Mert ugye királyunk szépített mondata ugyanannyira igaz, mint az említet istenek létezése. Tehát semennyire.

Hogy is lehetne az igaz, hogy megszabadítom a várost a bûnözõktõl, ha ahhoz a papokkal, és nemesekkel kellene kezdenem? Sehogy. De ezt tényleg nem tehetem.

Erkölcs? Dehogy, nem ezért. Azt sem tudom, hogy vajon milyen érzés kapcsolódhat hozzá. Ez csak egy szó. Egy szubjektív és túlértékelt valami, melyet az erkölcstelen vallási irányítóink sulykolnak a birka – vagy stílszerû hasonlattal élve, bárány – népbe.

Belém nem. Belém, és pár kiválasztott emberbe nem, akik képesek voltak ellenállni a papok csodálatos, és reményt keltõ halál utáni élet lehetõségeinek. Én tudom, hogy a halál után nincsen semmi. Vagyis az van. A nagy, és végtelen, üres semmi, amibe mindenki eltûnik. Hogy honnan tudom? Mert ha létezne a mennyország, amirõl annyit prédikálnak, akkor az valahogyan megnyilatkozna, hogy az általam megölt, illetve megkínzott emberek ne a saját menthetetlen haláluktól szenvedjenek, és a szemeikbõl elõtörõ könnyektõl legyenek hangosak a terek.

Mikor a templomban, biztonságos távolságban tõlem, és a boltívek, illetve rózsaablakoktól elvarázsoltan vannak, igen, hisznek Istenben és a hallhatatlan lelkükben, ami fontosabb, mint a rothadó, törékeny kis testük. De mikor ölelõ karjaim között pihegnek a fájdalomtól és sikoltozástól kimerülten, már el is felejtik a lelküket, melyet akár a Sátánnak is eladnák, ha lenne, csak hogy megszabaduljanak tõlem.

Gondolataimat köhögésem szakítja félbe. Görcsös fájdalom húzza össze izmaim, hogy ívbe hajolva, fejemmel hasam környékén még erõsebb roham törjön rám. Torkom összeszorul, fémes, meleg folyadék csorog végig rajta, ami aztán számon keresztül távozik még egy hosszúra nyúló köhögésrohammal. Szám elé tett kezem megtelik a meleg, ragacsos vérrel, ujjaim közt a koszos földre csöpög éltetõ vérem. A földön vörös vérrózsák alakulnak ki a cseppecskékbõl, melyek bámulattal töltenek el. Az emberi test annyira érdekes! Ilyen tökéletes Isten nem tud alkotni, hiszen még õ is tökéletlen a Biblia szerint.

A Nap sugarai egyre melegednek, szinte lángra lobbantva testemet. Azt hiszem, ideje behúzódnom pincém árnyékos magányába, elõkészülni a mai napra kihirdetett fiú torok elvágására… Pallosomat fogom megélezni, hogy szépen vigye a fiatal, inas torkot, amelytõl fekete fejét el fogom választani. Úgysem fog sikerülni, hiszen nem fog meghalni, ahogyan egy jó ideje nem tette meg, de reménykedjünk, hogy ez az utolsó alkalom, hogy azokkal a macskás, zöld szemek tulajdonosával találkozzak.

Heh… remény?

---*---*---*---

- London polgárai! Ez a tolvaj, rabló meglopta a várost! A fõpapot! A templomot! Minket, emberek! – mutat az egyik nagyhangú köznemesi buzgómócsing a vérpad közepén térdelõ feketeségre. Szája bekötve, kezei, lábai összekötve, csak azért, hogy mikor nekem a fejét le kellene vágnom, még kényelmetlenebb testhelyzetben haljon meg, elõredõlve a farönkre, amin élete utolsó másodpercében pihenhet meg. Egyedül szemei pillantanak ide-oda, menekülést keresve. Csuklyám takarásából szórakozottan hallgatom perceken át tartó szónoklatát, miközben a téren összegyûlt népet, és a fiú reakcióit figyelem.

Panem et circenses… már eleink is tudták, mivel kössék le a népet, és hogyan statuáljanak példát, mellyel megakadályozhatják a bûnök nagyszámú elkövetését. Gratulálok nekik, hiszen nélkülük most nem is biztos, hogy én most itt lehetnék, és szórakozhatnék a birkák leendõ csalódottságán és zúgolódásán. Ha már a fiú megölésére nem fog sor kerülni, legalább ezen hadd szórakozzak, nem igaz? Mert tudom, hogy ma sem fog meghalni.

Ahhoz a fõpapnak a függõje túl fontos volt imádott pap bácsim számára, hogy hagyja anélkül meghalni, hogy nem árulja el a helyét, hova rejtette.

- …London népe! Mi legyen hát a büntetése?!

- Halál! Halál! Halááál! – kiabálják minden felõl. Szórakozott félmosolyra húzom ajkaimat, mikor meglátom a fõpapot, ahogy hintaján át próbál utat törni a tömegen. A dühödt csorda alig akarja átengedni, csak egy-egy jól irányzott ostorcsapás tudja sikeresen eloszlatni a kocsi elõl a tömeget. Úgy teszek, mintha nem is látnám a közeledõt, odasétálok a fiúhoz, és elõre döntöm. Próbál menekülni érintésem elõl, de összekötözve, ilyen kifeszített, hátrahajló testtartásban nem sokat tehet, csak hagyja, hogy nyakát a rönkre illesszem. Pallosomat fölemelve, megvizsgálom élét, melynek csillogása megmutatja, ma reggel is jó munkát végeztem az élezéssel, igazán kár, hogy nem használhatom. Szinte hallom szegény pengém sikolyait, hogy nem mártózhat meg ma sem ennek a vékony fiúnak forró vérében, de nyugtatgatom: valamikor úgyis sikerül elérnünk a halálát.

Pallosom éle megcsillan a napfényben, ahogyan a fiú nyakának hátára teszem, megtalálva a legtökéletesebb pontot a vágáshoz. Lassan, kínzóan lassan emelem föl a pengét nyakáról, hogy egy jól irányzott sújtással…

- Hóhér, várj!

… eltérítsem magam az eredeti céltól, és a feje elõtti fa padlóba mélyesszem.

- Excellenciád óhajt esetleg valamit? – érdeklõdöm a lihegõ, hihetetlenül rémültnek tûnõ fõpaptól, aki hulla fehér arccal mered a fiúra, mintha szellemet látna. Kérdésemre kijózanodik, és megkönnyebbülten pillant rám. Egy szót sem szól, és csak egy apró intésére két katona fogja közre, fölsegítve a pódiumra. Nem fordul felém, nem néz rám, egybõl a zúgolódó népre fordítja tekintetét, és csillapítóan felemeli két kezét.

- London népe! A tolvajoknak csak kézlevágás jár! Törvényünk ezt világosan kimondja! És mégis képesek lettek volna elvenni egy tolvaj életét, mikor csak a kezét kellett volna? Szégyelljék magukat! – Pompás beszéde egybõl lecsillapítja a város ittlévõ apraja-nagyját, így megkönnyebbülten sóhajthat föl, és intet nekem, hogy szabadítsam meg egy kis felesleges hústól azt a fiút.

A feketehajú egyszerre tûnik örömködõnek, hogy most nem kell meghalnia, de ijedtnek is, hogy most akkor meg kell válnia szeretett kezétõl, mely már úgy hozzánõtt az idõk során. Jobbját kiszabadítom a gúzsból, és a fejétõl majdnem a másik irányba megüresedõ rönkre teszem. Szorításom erõs, nem tud szabadulni, bármennyire is akar. Pallosom éhesen csap le a ficánkoló húsra. Könnyedén átvágja még a csontot is, és a keze egy szép ívpályát leírva az emberek közt landol, pánikot keltve az ott álló asszonyok között.

Ordítása hangosan visszhangzik az épületek közt, vére sugárban folyik ki testébõl. A buzgómócsing fontoskodva itt terem egy anyag darabbal, amit jó erõsen odanyom a sebhez, amitõl a fiú még elkínzottabban ordít föl. Élvetegen nézem a pengémen végig folyó vért, és ahogy ellépek a fiú mellett, finoman végig simítom fejét a kezemmel.

Köszönöm, hogy megitattad a pengémet.

- Messire, tudd meg, hogy hová rejtette a függõmet! – sziszegi a fõpap a fülembe, és nagy sebbel-lobbal lesiet a vérpadról. Undorodok ettõl a férfitõl, még jobban, mint a többi paptól, de ezt a parancsát ezer örömmel teljesítem. Mióta elõször nem tudtam megölni ezt a fiút, mert elszakadt az bitófának a kötele, mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lehetnek a fájdalomtól terhes sikolyai.

Heh… fiú? Csak pár évvel lehet fiatalabb tõlem… De attól még fiú.

Egy fiú, aki végre a kezeim közé kerülhet, nem menekülve elõlem.