- Hiszek neked, jól áll, amikor zavarba tudlak hozni. – felelem õszintén, és egy igen kedves mosollyal az arcomon.
- Menjünk állatokat simogatni. – megfogja a kezem én pedig követem. Jó érzés mellette lenni. Teljesen másként bánik velem, mint a körülöttünk lévõk, így ez a váltás furán hat rám. Az állatsimogató mellett lehet venni, nekik való eleséget. Dominik vesz belõle nekem is. Imádom az állatsimogató lakói, fõleg a bárányokat és nyuszikat. Sajna az egyik kecskének szimpatikusabb voltam a kelleténél, így megpróbált megerõszakolni. Dominik persze a segítségemre sietett, így csak jót nevettünk rajta.
- Kis kanos. – jegyzi meg, amire helyeslõen bólogatok.
- Olyan aranyosak. – minden állatot megsimizek és néhányat jól meg is ölelgetek, mikor feltûnik, hogy Dominik furcsán nézelõdik körbe.  – Mi a baj? – kérdezek rá, miközben a bárányka fejét simizem.
- Olyan érzésem van, mintha figyelnének, lehet rosszul érzem. – fordul vissza mosolyogva, nekem viszont szöget üt a fejembe a dolog. Talán Carmine, csak mondta, hogy nem fog figyeltetni? Nem tudom mi lehet, de ha Carmine szívat, azt nagyon meg fogja bánni. Megpróbálom visszaterelni gondolataim és inkább az élményre koncentrálok, hogy Dominik ne vegyen észre rajtam semmit. Jól érzem magam vele és nem szeretném elrontani ezt a napot.
- Szívem szerint hazavinném, csak páros lábbal rúgna ki Carmine vele. – leteszem a talajra és leporolom magam.
- Ha nem is egy kecskével kezded, hanem macskával, vagy kutyával, nem hinném, hogy baj lenne. – feleli kedvesen és az utolsó morzsákat is odaadja az állatoknak. – Elfogyott, nincs több. –simogatja meg a barika fejét. Jó nézni õt. Olyan kedves, türelmes és figyelmes. Más mint azok akikkel körül vagyok véve, és nem is olyan fellengzõs, mint a legtöbb tanár.
Kimegyünk a simogatóból, és a mosdóba megyünk kezet mosni. Odabent elõveszem a telefonom, és rákérdezek SMS-ben Matteóra, hogy merre jár. Nekem nem tud rendesen hazudni, így mikor azonnal rávágja, hogy üzleti megbeszélésen van, tudom, hogy hazudik. Vissza is írok neki, hogy jobbat találjon ki.
Ahogy kiérek el is rakom a telefont és a rám váró Dominikre nézek.
.- Itt vagyok nyuszika. – kicsit meglepõdöm a becézésen. Szeretem az állatokat, de nem szeretném, ha egy rágcsálóhoz hasonlítanának, hisz én valójában egy hercegnõ vagyok.
- Nyuszika? – kérdezem meglepetten. – Inkább maradjunk az Annánál. – pillázom kedvesen.
- Bocsánat. – kicsit talán ismét sikerült zavarba hozni. Igazán helyes pasi és mikor zavarban van a füle hegye kipirul. Csábítást érzek ismét némi huncutkodásra. Közel hajolok a füléhez és lágy hangon belesuttogok:
- Én nem nyuszika vagyok, hanem hercegnõ. – kuncogok a fülébe. Tovább sétálunk, de egyre inkább érzem, hogy Matteót a nyakunkra lógatta Carmine, amitõl igen erõteljesen mérgesnek érzem magam. A táskámban kezdek matatni, hogy megcsörgessem Matteot. Miért is? Mert túl jellegzetes telefon csörgése van és ha nem halkította le, akkor kiszúrom. A nagy matatás közepette kiesik az a nyavalyás sokkoló.
- Hát ez? – kérdezi Dominik meglepetten,. mire legyintek egyet.
- Ne foglalkozz ezzel. – felveszem és a visszateszem a táskámba.
- Azt hitted megtámadlak? – kérdez újra, csalódottsággal a hangjában.
- Nem, én nem… - felelem õszintén, de nem gondolom, hogy konkrétan ki kellene fejtenem miért is van nálam sokkoló, hisz bármi miatt is lehetne. Egy fiatal lány vagyok és nem baj az, ha megtudom védeni magam.
- Nem számít, egy légynek sem tudnék ártani, nemhogy téged bántani. – magyarázkodására kistányérnyi szemekkel pillázom rá. Annyira édes, hogy ezt a lelkére veszi.
- Tudom. – suttogom és lágyan magamhoz ölelem, hogy biztosítsam, bízom benne és tudom, mennyire jó ember. Ahogy átölelem kellemes melengetõ érzés fut végig gerincemen. Jó érzés a karjaiban lenni, és ahogy nyakamra lágy csókot hint, egész testem megborzong. Nem értem mitõl van rám ekkora hatással. Valójában tudom én, hogy nem kifejezetten pasaszol hozzám, mégis a vonzalom kettõnk közt, szinte sziktár vet és érzéki tüzet lobbant szívemben.
Ölelésébe mélyedve, még jut idõm, hogy benyomjam a telefonomon a gyorsívót. Ahogy a telefonom hívni kezd, körbe tekintek és kiszúrom Matteot, amint a zsebébe nyúlva kinyomja a készüléket. Lebukott ennyi, nekem meg kezd fölszökni a vérnyomásom, és méreg önti el eddig nyugodt szívemet. Elválok Dominiktõl és idegesen topogni kezdek lábammal, amit azonnal ki is szúr.
- Mi a baj? – kérdezi és megcirógatja az arcom. Sajnos ezt most nem segít.
- Csak élvezem a társaságodat. – hazudom. Ez persze csak részben hazugság, hisz élvezem a társaságát, de a tudat, hogy figyelnek, minket belekavar ebbe a szép napba. Talán kicsit ismét belém bújik a kisördög, és úgy érzem, ha már figyelnek, illene valami látványosságot is mutatni. Ettõl a gondolattól felhevülve ismét csókra csábítom Dominik ajkait. Hosszan és szenvedélyesen csókol vissza, amitõl némi bûntudatom támad. Nem mintha nem szeretném a csókját, sõt talán túlságosan is élvezem, de megígértem neki, hogy nem játszadozom vele és ezt most bizony ismét nem azért teszem mert erre vágyom. Bosszantani akarom Matteot és ettõl bûntudatom támad. Csókolózás közben Dominik keze fenekemre téved, amitõl kikerekednek szemeim. Nagyon meglep vele, mert ez elég rámenõs megnyilvánulás.
Mikor elválunk, kérdõn nézek rá p pedig késztetést érez, hogy válaszoljon a föl nem tett kérdésre:
- Nem akartalak letaperolni, csak olyan csábítóan hatsz rám, hogy nem tudom magam megfékezni. – Vesz egy mély levegõt. Huncut mosoly ül ki arcomra, majd szinte azonnal komolyra váltok.
- Hát pedig jobban jársz ha visszafogod magad, mert nem adom könnyen magam. – felelem jelentõségteljes tekintettel.
- Nem is az a szándékom, hogy megfektesselek. – feleli komolyan. Szavai annyira õszinték, hinnem kell bennük. – Arról nem tehetek, hogy tûzbe tudsz hozni, férfiból vagyok, vágyom az érintésekre, de rád várok hercegnõm. – mondja halkan és lágyan megcsókol. Gyorsan megszakítom ezt a meghitt pillanatot, mivel telefonom rezegni kezd. Kiveszem a táskából, és persze, hogy Matteo az. Azonnal kinyomom, mert nem akarom elrontani a randimat, még akkor sem, ha Carmine és Matteo ezen munkálkodnak.
- Ki hívogat? – kérdezi aggódva.
- Senki, menjünk tovább, ne foglalkozzunk senkivel. – megragadom a kezét és elhúzom onnan, remélve, hogy nem fog követni minket. Az óceánrészre viszem, ahol eléggé el vagyunk zárva mindentõl, és csodás akváriumokban, gyönyörû halak úszkálnak. A tenger és a vízi élõlények mindig vonzottak. Gyerekkoromban, tengerbiológus szerettem volna lenni, azon belül is a cápákra szakosodva, de gyorsan letettem róla, miután kiderült, hogy Carmine úgy sem engedné. Az épület elé érve megáll és konkrétan rákérdez arra ami már nyílván motoszkál egy ideje a fejében.
- A nevelõapád figyeltet minket? – ha ismerné a családom, ez nem is lenne kérdés számára, de mivel ez egy kínos téma a jelen helyzetben, inkább nem válaszolok, csak behúzom az épületbe. Régen gyakran jöttem ide Matteoval, mert õ volt az egyetlen, aki mindig hagyta érvényesülni az akaratom. Talán éppen azért bánt annyira, hogy most õ az aki hazavágja a napom.
Lelkesen nézegetem az akváriumokat, majd egy hatalmas akvárium elõtt állok meg, ahol cápák úszkálnak. Van ott minden, ami szem szájnak ingere. Szirti cápa, ami idegesen úszkál föl és le, kalapácsfejû cápa és a talajon meghúzódó dajkacápa. Imádom õket!
- Egyszer szívesen búvárkodnék a tengerben. – szólal meg, megszakítva a hosszú csendet.
- Imádom a tengert, minden évben elmegyünk a tenger mellé nyaralni. – teszem még hozzá, remélve, hogy lesik neki a tantusz. Én mindent megkaphatok, amit akarok, de valójában semmit.
- Jó nektek, sajnos én nem tudom megengedni magamnak. – feleli csalódottan.
- Egyszer biztos. – suttogom, de nem nézek rá.  Tudom, hogy a tanári fizetésbõl nem lehet bármit megvalósítani, de azt is tudom, hogy az anyagi dolgok a leg jelentéktelenebb apróságok, amik csak arra szolgálnak, hogy megnehezítsék az életet. Nekem van pénzem bõven, de sosem éreztem, hogy ettõl boldogabb lennék. Persze gyerekként jó volt, hogyha megkívántam valamit, azt azonnal meg is kaptam, de ugyanakkor rengeteg olyan dolog és élmény maradt ki az életembõl, amit Dominik nyílván megélhetett és megtapasztalhatott, hisz sosem a cél a leg fontosabb, hanem az odáig megtett út élménye. Ez az ami számomra kimarad, mivel Carmine mindent elrendez az életemben, és nem hagyja, hogy megéljem a dolgokat. Persze ezt eszemben sincs kifejteni, inkább csak csöndben nézegetem az akváriumokat és igyekszem kiélvezni azt a kis idõt, amit felügyelet nélkül, irányítás nélkül átélhetek.
Mikor végigjártuk a hatalmas épületet, ismét kimegyünk a szabad levegõre.
- Kérsz üdítõt? – kérdezi, mire bólintok. Szénsavmentes ásványvizet kérek és mikor meghozza nagyot szippant a levegõbe. Nem tudom mit érez, de felcsillannak szemei.
- Szereted a kürtõskalácsot? – kérdezi izgatottan. Kürtös kalács? Ez igazán meglep, de mivel nemszeretem, csak megcsóválom a fejem.
- Én imádom. – közli egyértelmûen. Igazán aranyosnak látom, ahogy egy süti miatt ennyire fellelkesedik.
- Amíg megveszed, itt leszek a jeges macinál. – felelem kedvesen és elmosolyodva figyelem, ahogy az árusító bódé felé indul. Amint eltávolodik Matteo jelenik meg a színen. Nem szól semmit csak felmutatja a telefonját. Tudja, hogy lebukott, és azt is, hogy haragszom rá. Ennek ellenére a megszokás marad, és elmosolyodva ugrom a nyakába, csókot hintve ajkaira. Nem is figyelem, hogy eközben Dominik megvette a kalácsot és elindult felénk.
- Matteo mit keresel itt? – kérdezem komoran, mint aki veszett dühös. Végül is dühös vagyok, de nem Matteora, hisz tudom ki áll a háttérben.
- Carmine kérését teljesítem, meghagyta, hogy vigyázzak rád. – szavaira megcsóválom a fejem.
- Hiszen nem vagyok veszélyben, sõt jól mulattam egészen addig, míg meg nem láttalak a randimon. – felelem higgadtan.
- Bocs hercegnõ, itt nem én diktálok... – tárja szét karját, emlékeztetve, hogy õ maga is csak egy báb Carmine kezében. Nem tudok haragudni rá. Rá nem, így megenyhülve elmosolyodom és a nyakába vetve magam megcsókolom, jelezve, hogy képtelen lennék rá haragudni. Plátói szerelmem õ, már évek óta, és ugyan olyan rabmadár, mint én, aki szabadulni vágyik, de nem tudja, hogyan tegye. Ahogy elvállunk mosolyogva simogatom meg az arcát. Ekkor Dominikre leszek figyelmes, aki megköszörüli a torkát. Felé fordulok, és egy igen csalódott tekintettel találom szembe magam. Értetlenül pillázom, mert nem tudom mi történt, amitõl ennyire megváltozott a hangulata. Már épp rákérdeznék, de õ megelõz és a kezembe nyomja a meleg kürtöskalácsot, majd sarkon fordulva távozni készül. Értetlenül pillázok utána, és elõször azt hiszem, csak viccel. Habár ez a leg rosszabb vicc, amit életembe láttam. Nem kell sok, hogy bebizonyosodjon, ez bizony halál komoly és le akar lépni. Matteo kezébe nyomom a kalácsot és kirohanok utána a bejárat elé.
- Dominik, várj…. Dominik. – kiabálok utána, de nem áll meg. Felül a bicikliére és elhajt. Csalódottan és értetlenül állok a bejárat elõtt. Nem mozdulok, csak nézem, ahogy eltûnik. Sírhatnékom támad. Azt hittem õ más, azt hittem õ tudja, hogy ha komolyan gondolja, amit mond, akkor küzdenie kell értem. Ami a leg rosszabb, hogy fogalmam sincs mit ronthattam el.
Hallom, ahogy Matteo megáll a hátam mögött és rágyújt egy szál cigire.
- Féltékeny a srác, de rendesen… - jegyzi meg elmésen. Nem fordulok felé, csak elgondolkodva nézek a semmibe.
- Miért?
- Ha tippelnem kéne a csók miatt. Adok neked egy jó tanácsot kishercegnõ. Magyarázd e a srácnak, hogy ha téged akar, bizony ezzel a hozzáállással, nem jut sehová, max az én ágyamba… - kuncogja el magát, mire dühösen nézek felé. Vállat vonva néz rám. - Jó fajta áru… nekem bejön, fõleg ez a kislányos kirohanás. Fiatalabb koromban, reggelire fogyasztottam hasonló srácokat.
- A szemed is levedd róla, õ az enyém! – morranok rá, mert tudom, hogy viccesnek tûnik amit  mond, de komolyan gondolja.
- Nézd kincsem… - dobja el a cigit és hozzám lépve az arcomra simít. – Szerintem lehetne esélye, hogy meggyõzze Carminét, méltó arra, hogy a pasid, vagy akár a férjed legyen. Viszont jelen pillanatban, úgy látom, még téged sem tud meggyõzni a szándékait illetõen. 
- Mi kell ahhoz, hogy Carmine meggyõzhetõ legyen? Te talán tudod Matteo? – nézek rá könnybe lábadt szemekkel, de a sírást lenyelem. Nem sírok, nem mutatok gyöngeséget, még elõtte sem.
- Nem tudom, de az biztos, hogy nagyon kidolgozott koncepció alapján fog dönteni, hisz mindig azt teszi, és lehet, hogy egy zsarnok, de az érdekeidet tartja szem elõtt. – feleli elgondolkodva. Eközben az én agyacskám is jár ám rendesen. Válaszokat és lehetséges eshetõségeket fontolgatva. – Nem s biztos, hogy ez a srác igazán akar téged. Bocsánat férfi, hisz elvileg egy férfi, mégis úgy hagyott itt téged mint egy sértõdött kislány. – vonja fel szemöldökét. Sajnos igaza van. Féltékenység ide, vagy oda, csak úgy faképnél hagyott, egy szó nélkül.  Egy kis csend telepszik közénk, majd komolyan nézek Matteo szemébe.
- Elmondom hogyan lesz. – kezdek bele mondandómba. Látszik, hogy valamit kitaláltam, valamit ami Matteonak kicsit sem fog tetszeni. – Segíteni fogsz nekem. Elõször is, otthon azt mondod Carminénak, hogy nem történt semmi. Sétálgattunk, Dominik pedig úri emberhez méltó módon viselkedett. Másodszor, hétfõn elbeszélgetek a tanár úrral és tudatom vele, hogy ha engem szeretne, akkor nem elég szóvirágokkal bombáznia. Te pedig fedezel minket, és ami még fontosabb, kihozod belõle a birtoklási vágyat. El fogjuk érni, hogy bizonyítani akarja, méltó hozzám és bármit megtesz annak érdekében, hogy az övé legyek… - magyarázom. – Persze csak akkor, ha a hétfõi beszélgetés eredményes lesz.
- Mibõl gondolod, hogy belemegyek ebbe a játékba? Ez pont úgy hangzik, mintha Carmine találta volna ki. – teszi karba kezét és rosszalló pillantással jelzi, mennyire nem illik hozzám, hogy manipulálni akarok valakit.
- Elfelejted, hogy én ízig, vérig Winchenzó vagyok. Ami pedig az okot illeti. – bökök a homokára és közel hajolok hozzá. – Ha nem akarod, hogy elmondjam mennyire béna megfigyelõ vagy és lebuktál, akkor segítesz.
- Tényleg Winchenzó vagy… Most megzsarolsz? – kérdezi rezzenéstelen arccal.
- Imádlak drága hercegem, de igen, megzsarollak… - adok egy puszit az orrára. – Most vigyél haza, sok dolgom van… meg kell írnom két dolgozatot, hogy bebizonyítsam, komolyan veszem õt… -elválok tõle. Matteo nem szól semmit, csak biccent és utat mutat a kocsija felé. Tudom, hogy segíteni fog, és azt is, hogy Dominik meg fogja érteni, én nem vagyok átlagos tini. Azt persze csak remélni tudom, hogy érdemesnek érzi majd az értem való küzdelmet, mert ha õ küzd érte, akkor én is harcolni fogok Carminével,akár foggal körömmel is.
***
Hétfõ reggelig csak enni mozdulok ki a szobámból, de mivel nem vagyok nagyétkû, ezt sem viszem túlzásba. A házi feladat és a házi dolgozat is pazarul sikerül. A házi dolgozat 46 és fél oldalra sikeredik és átolvasás után úgy érzem igazán kitettem magamért. Remélem Dominik értékelni fogja az igyekezetem, mert õszintén, még soha semmibe nem fektettem ekkora energiát és figyelmet. Könnyed és csinos, mégis fiatalos ruhát veszek föl, amivel garantált sikert arathatok Dominiknék.
Reggeli közben nem igazán beszélgetek, csak átfutom még az írásaim és megyek is az iskolába. Beszélni akarok Dominikkel, minden áron és ettõl az érzéstõl, gombóc keletkezik a torkomban. Az elsõ óra rendben zajlik. Történelem, amit szó szerint kirázok a kisujjamból, de ahogy közeledik a biológia óra egyre feszültebb vagyok. A külsõmön persze ez nem látszik. Magabiztos vagyok mint mindig, és olyan állarcot hordok, amin senki ember fia nem láthat át. A terembe lépve azonnal meglátom Dominiket aki az asztalnál rendezgeti az iratait és a naplót bûvöli. Rám sem néz, mintha ezzel is büntetni szeretne. Sajnos ez nem úgy megy, ahogy õ elgondolja. Nem szabad vele játszani? Hát velem sem, és ha egyszer eldöntöttem, hogy õ kell nekem, akkor ebbe az én meglátásom szerint nem sok beleszólása van. Fõleg mivel tudom, hogy odáig van értem.
Leülök a saját helyemre és elõveszem a dolgozatokat. A barátnõm ámulva néz rám és hitetlenkedve kérdezi.
- Ezt te írtad? – veszi el a vaskosabb darabot, de nem akarom, hogy beleolvasson, ezért kiveszem a kezébõl.
- Még szép, szerinted? Egész hétvégén dolgoztam vele, hogy õnagysága elégedett legyen. – morranok rá. Feszültségem, talán ebben nyilvánul meg a legjobban. Ma harapok, mint egy veszett véreb és türelmetlenebb is vagyok a kelleténél. A barátnõm visszakozva emeli föl kezét, hogy azért ne harapjam le a fejét. Nem is beszélgetünk többet, csak várjuk, hogy az óra elkezdõdjön.
- Jó reggelt mindenkinek…. Remélem mindenkinek jól telt a hétvégéje és jutott idejük arra a kis házi feladatra, amit föladtam az órán megtekintett filmbõl. Emellett van egy bejelenteni valóm. Jövõ héten egész hétre szünetet kapott az egész évfolyam, hogy tanulmányi kirándulásra menjünk. Az önök osztályát én kaptam meg, mivel az osztályfõnökük betegeskedik. Elvárom, hogy mindenki eljöjjön! Kifogásokat nem fogadok el, maximum ha lebetegednek… – magyarázza, és egy pillanatra megakad rajtam a szeme. Tudom, hogy nem akar rám nézni, de azzal is tisztában vagyok, hogy hosszútávon képtelen lesz rá.
- És hová megyünk? – kérdezi az egyik diák.
- A hegyekbe, egy kis sátrazásra, és közben tanulmányozhatjuk az erdõ csodáit… - feleli. – A részleteket, még a csütörtöki osztályfõnökin megbeszéljük, amit a tanárnõ hiányában én fogok megtartani. – nem állítom, hogy túl lelkes lennék a táborozás miatt, de ezzel nem csak én vagyok így. Annak viszont örülök, hogy lesz alkalmunk kettesben a várostól távol ismerkedni és idõt tölteni.
Óra alatt tartja magát a nem nézünk Annára stratégiához, pedig látom rajta, hogy majd meg bolondul, én pedig kicsit sem könnyítem meg a dolgát, mivel minden órán föltett kérdésére jelentkezek és helyes válaszokkal bombázom, miközben végig a szemébe nézek. Óra közepén összeszedik a házikat is, majd folytatódik  huzavona kettõnk közt. Nem feltûnõ, de érezhetõ a feszültség, ami kettõnk közt alakult ki. A barátnõm, óra végén rá is kérdez, hogy mitõl vagyok ilyen ügybuzgó, de egyszerû választ adok.
-Meg akar buktatni, ezt nem hagyhatom… - felelem és fölállva összeszedem az általa kért házi dolgozatot. A többiek igyekeznek minél hamarabb kiszabadulni a terembõl, de én az asztalához sétálok és lerakom elé a vaskos irományt. Dominik még mindig nem néz rám, de alaposan szemügyre veszi a köteget.
- Remélem ez tényleg az ön munkája, mert ha könyvbõl másolta, azt nem tudom értékelni! – jelenti ki határozottan, mire hirtelen az asztalra csapok tenyérrel. Jó nagyot csattan, amitõl meglepõdve és dühösen néz rám. Sajna ezzel nem tud megrémíteni, vagy fegyelmezni. Engem nem.
- Derogál rám nézni, miközben vádaskodik?! – minden feszültségem beleviszem ebbe a pár szóba, majd mivel már rám figyel, higgadtan folytatom. – Minden egyes mondat a fejemben született, saját szavaimmal írtam le. Azt hittem ön más, azt hittem képes felfogni és elfogadni, hogy én nem vagyok átlagos tini, és a családom, elég kevésbé nevezhetõ átlagosnak!
- Amint azt említettem, ezt érzem és el is fogadom, de azt nem, vagyok képes elfogadni, hogy más pasikkal csókolózik…. – feleli halkan, és kilépve az adztal mögül a szertár felé indul. – Beszéljünk kicsit nyugodtabb helyen. Ha jól tudom Lyukas órája lesz mást és nekem is az van… - magyarázza én pedig szótlanul követem, majd ahogy a szertárba érünk nekitámaszkodom a falnak.
- Már mondtam, hogy az csak egy kislányos…
- Nem… - vág a szavamba. – Anna, te már nem vagy kislány… Itt állsz elõttem, és én nem egy kislányt látok, hanem egy gyönyörû nõt… - szavai ismét elgondolkodtatnak. Féltékeny? Matteonak igaza volt és persze miért is ne lenne az, hisz nem tudja, hogy Matteo meleg és elõbb kattanna õrá, mint rám. Viszont ez egyenlõre az aduászom, és nem is hiszem, hogy bármit is számítana a csók szempontjából. Egy darabig szótlanul figyelem, mintha keresném a megfelelõ szavakat, majd kibököm.
- Sajnálom, nekem ez megszokás… nagyon nehéz 90-%-os fordulatot venni, és félretenni az évek alatt berögzõdött dolgokat…  És csak azt beszéltük, hogy veled nem játszom. Nem tudom én nem gondoltam… - hangom elcsuklik, szemem könnybe lábad. Akkora hamiskártyás vagyok, hogy Oszkárt kellene adni a színészi alakításomért. Nincs olyan kõszívû ember, kinek ne esne meg a szíve rajtam. – Csak Elrohantál én azt hittem… Ha mondtad volna én… - hebegek-habogok, mint akinek nehéz így vallomást tennie. – Gondolom mindent elrontottam… Sajnálom… - fordulok sarkon megadva az utolsó kegyelemdöfést.
- Anna várj… - nyúl utánam, megfogva a kezem és lágyan visszahúz. – Nem rontottál el semmit… és… Nem akarok véget vetni semminek… Én csak nem szeretném, ha hagynád, hogy más is hozzád érjen…
- Vagyis kapunk még egy esélyt?... – nézek rá csillogó szemekkel.
- Igen és ígérem, hogy legközelebb nem rohanok el. Kitartó leszek…
- Az jó lenne… - suttogom és ártatlan mozdulattal hozzá simulok. Persze ez is a stratégiám része, hisz volt kitõl tanulnom az évek során. - Sajnálom Dominik, de ha tényleg velem akarsz lenni, akkor küzdened kell, és elhiheted ha azt mondom, hogy nem Matteo az aki az igazi ellenfeled lesz. Az én életemet, már jó rég elrendezték, és ha ezen változtatni akarok, akkor kell a segítség és a támogatás, mert ha nem veszed föl a kesztyût Carmine eltapos téged.. – fejtem ki õszintén, de közben úgy simulok a karjába, hogy érezze minden egyes idomom, és közben csípõmmel férfiasságát izgathassam. Ezt persze észrevétlenül, mintha mit sem sejtenék arról, hogy ez számára miféle kínokkal járhat. Ártatlanul nézek föl rá, hatalmas szemekkel és apró kezem végigvezetem mellkasán, feledtetve vele azt a tényt, hogy az imént közöltem vele, Carmine komoly ellenfél. Azt persze nem tudhatja, hogy itt konkrétan az élete is veszélyben forog, de valahol talán bennem sem tudatosul, hogy mekkora veszélynek teszem ki õt, akaratom ellenére. Csak a cél lebeg a szemem elõtt és az lehet, hogy nem túl nemes, de akarom õt, ezt eldöntöttem és semmi sem hátráltat meg. Ujjaim tincsei közé vezetem. Látom rajta, hogy nehezen ál ellen csábító pillantásomnak.
- Itt nem lenne szabad… - nyel egy hatalmasat, de tovább nem áll ellen, csak átkarolja derekam és lágy mégis forró és szenvedélyes csókra veszi kölcsön ajkaim. Nyelve lágyan siklok be ajkaim közé, én pedig készségesen engedem be, hogy érzéki keringõbe kezdjen nyelvemmel.
- Fel veszem a harcot bárkivel… - suttogja ajkaimra, ahogy egy pillanatra elszakadunk egymástól. Ennek hatására elégedettség tölti el szívem és még jobban hozzá simulok. Férfiassága rendesen megkeményedik közelségemtõl, de ami a legfontosabb, elértem, hogy kimondja azokat a szavakat, amit már nem másíthat meg. – De azt tényleg nem szabad itt az iskolában… - suttogja és elválik tõlem. Édes mosollyal bólintok és úgy teszek, mint aki nem vette észtre, merevedését.
- Tudom, és óvatos leszek. Akkor iskola után elmegyünk valahová kettesben? – ahogy hátra lépen, õ is elhúzódik, és szemmel láthatóan zavarban van merevedése miatt.
- Persze, és addigra elolvasom a házi dolgozatodat is. Elképesztõ, hogy mennyit írtál, ha minõségre is olyan mint terjedelemre, akkor nem kell aggódnod,… - leül a asztal szélére, takargatva magát, de úgy teszek, mintha nem venném észtre. Valójában nagyon élvezem a helyzetet. – De most magamra hagynál egy kicsit? Sok a dolgom, és a végén a barátnõid, még gyanút fognak, hogy sokat beszélsz velem… - helyeslõen bólintok és megpuszilom Dominik arcát, majd kicsörtetek, hogy megkeressem a barátnõim.

- Mi van azokkal akiknek, nincs annyi pénzük, mint Armandonak, meg magácskának, de a szívük hatalmas? – kérdez vissza kedvese.
- Az megint más. – sóhajtok és szépen elindulok, magára hagyva a drága tanárurat. Sajnos nem ért engem, vagy csak mint a legtöbben nem figyel rám. Azzal, hogy egy ajándék értékét nem lehet pénzben kifejezni, pont azt mondom, hogy én valójában bárminek örülök, ami tiszta szívbõl jön. Akár egy szelet csikinak is, de aki megvásárolni akar, ráadásul tele van pénzel, attól igen is elvárom, hogy tegyen ki magáért. Ha már érzelmileg nem tudja, legalább a pénzével éreztesse, hogy mennyit érek.
- Anna, viszont beszélnünk kellene a jegyeid miatt. – szól utánam, mire értetlenül felé fordulok. Fogalmam sincs mi baja lehet a jegyeimmel, de nem firtatom.
- Szíves örömest, legyen háromkor a fõbejáratnál. – ejtek meg egy félmosolyt és kecses léptekkel tovább sétálok.
Az óráim a megszokott ütemben zajlanak, a szünetek pedig még inkább. Suli után a kapu elõtt beszélgetek a barátnõimmel. A sofõrömnek megmondom, hogy ne várjon rám, majd hívom, ha szükségem lesz rá. Mikor meglátom a drága tanárurat elköszönök a barátnõktõl és érdeklõdve figyelem, ahogy a bicikliével együtt hozzám sétál.
- Mirõl szeretne velem beszélni? – nézek szemébe huncut mosollyal.
- Ezt esetleg egy üdítõ mellett meg tudjuk beszélni? – kérdez vissza. Ezen kicsit elgondolkodom és le is döbbenek, amit persze nem mutatok ki, de egyre kíváncsibbá tesz. Italra hív meg? Ennek kicsit randi szaga van, de lesz ami lesz.
- Nem illik kérdésre kérdéssel felelni, de rendben. – felelem, és elindulunk a sétány irányába.
- Anna, mik a jövõbeli terveid? – na igen a jövõm. Tehát ez érdekli? Ha most elõadnám neki, talán sokkolnám, hisz nincsenek terveim, és jobb is, ha nem ringatom magam hiú ábrándokba. A jövõmet Carmine alakítja, eddig is õ tette és ezután is meg fogja tenni. Én bár megpróbálok néha szembe szállni vele, mindig alul maradok. Miért is lenne ez másként a jövõmmel kapcsolatban.
- Még nem tudom, talán bejutok az egyik Egyetemre, valamelyik unalmas szakra és kész. – vonok vállat.
- Miért nem olyanra mész, ami érdekelne is? – kérdezi mind ezt olyan komolysággal, hogy szívesen kinevetném. Persze ez normális kérdés lenne, ha én egy átlagos lány lennék, átlagos családdal.
- Olyan nincs. – ez persze nem igaz, viszont eszemben sincs kiadni magam.
Szépen lassan sétálunk, és útközben megállunk egy játékboltnál. Én is bemegyek és nézelõdöm, amíg a tanár úr megveszi magának, amit szeretne. Nem figyelem mi az, úgy érzem, nem rám tartozik. Mikor végez, tovább indulunk, egy kis pizzériához. Ritkán járok pizzázni, az alakom nem véletlenül tökéletes. Mondjuk úgy, nem tömöm szeméttel, de néha megengedhetek magamnak némi lazítást, majd kicsit rátornázok, és nem lesz gond.
Elõre enged, én pedig helyet foglalok az egyik asztalnál, ami az ablak mellett helyezkedik el. A tanár úr állva marad.
- Kérsz valamit enni, inni? – kérdezi kedvesen. Talán itt nincs kiszolgálás? Gondolkodom el egy pillanatra, de nem firtatom.
- Egy csirkés salátát és egy narancslevet kérek. – felelem, mire azonnal el is megy a pulthoz. Amíg kikéri az ételeket és italokat, küldök egy sms-t az én drága fogadott nagybátyámnak Matteonak. „Merre jársz és mikor tudunk találkozni? Kicsit pipa vagyok, amiért elfelejtetted a szülinapom!” Ahogy megírom, azonnal el is rakom a telefont magam mellé a táskámba. Matteo jól ismer, tudja, ha gyorsan nem békít meg utána hetekig kuncsoroghat, szóval csak várnom kell. Eközben a drága tanár úr is befut az étellel, és lerakja elém.
- Jó étvágyat. – mondja kedvesen és helyet foglal velem szemben. Biccentek és én is jó étvágyat kívánok neki, majd elkezdem falatozni a salátámat. Jó nagy adag, de most éhes is vagyok.
- Anna, ahhoz, hogy ne buktassalak meg, egy nagyon jó házi dolgozatot kellene írnod nekem. – néz rám jelentõségteljesen. Nem értem mirõl beszél, hisz stabil kettes vagyok biológiából, amúgy minden másból kitûnõ. Persze nem véletlenül hanyagolom ezt a tantárgyat, de nem fogom elárulni az okát.
- Jól van, milyen témában? – Kérdezem evés közben. Ha kell neki az a házi dolgozat, hát legyen.
- Biológián belül bármit elfogadok tõled, csak minimum öt oldalas legyen. – bólintok, de közben érzem, hogy a telefonomra üzenet érkezett. Azonnal elõ veszem, és elégedetten tapasztalom, hogy Matteo írt. „Azonnal ott vagyok, csak mond meg hová menjek!” Bepötyögöm neki a címet és lerakom a telefont magam mellé az asztalra.
- Miért pont Biológia tanár lett magából, tanár úr…? –kérdezem ártatlan képpel és a szívószálammal játszadozni kezdek. A szemkontaktust végig tartom, és persze, hogy észreveszem, mekkorát nyel a válasz elõtt.
- Mert mindig is érdekeltek az állatok, meg az emberi test mûködése. – feleli egyszerûen. – Ahogy elnéztelek a kísérleteknél, nagyon tehetséges vagy, van érzéked hozzá. – vállat vonok, mert kicsit sem számít mennyire vagyok ügyes. Számomra ez lényegtelen ténymegállapítás.
- Csak a feladatot csináltam. – felelem és tovább incselkedek a szívószállal, miközben néha elszakadva egy-egy apró falatot veszek a számba.
- Neked ezen a szakon kellene tovább menned. – kijelentésére felvonom a szemöldököm. Vicces, hogy ezt mondja, hisz az mént említette, ha nem vakarom össze magam megbuktat. Amúgy pontosan tudom, hogy bármit meg tudnék csinálni. Belõlem nm a tudás és a tehetség hiányzik, csak a tenni akarás, és a folytonos harc Carminéval. Igen, harc. Mert bár mindent megkapok, amit csak szeretnék, az életem mégis õ irányítja, és bármit teszek, mindig alul maradok. Egy ideje, csak hagyom magam és folyok az árral.
- Majd én eldöntöm, mit csinálok, azért köszönöm. – mosolygok egyet, és remélem, hogy ejti a témát. Amúgy sem tiszta miért hívott el, és elég számomra egy zsarnok az életembe, nem kell, hogy még a tanárom is beszálljon mellé kórusnak.
- Viszont hoztam neked valamit. – ölébe veszi a táskáját, én pedig hatalmas szemekkel figyelem, ahogy elõhúz belõle egy tasakot. – Boldog Születésnapot, kedves Anna. –elveszem a csomagot, és belenézve meglátom az édes plüss állatot, ami egy virágot tart a kezében. Nagyon tetszik, és õszintén el vagyok bûvölve, de belül ott motoszkál a kisördög és az értetlenség. Miért??
- Hadd találjam ki, szánalomból? – gyömöszölöm vissza a kis tüneményt a tasakba és karba font kézzel, nézek rá, hogy bökje már ki mit miért tesz, mert számomra elég zavaros. Ajándékot vesz, pedig nem is ismer.
- Tévedsz, ennek megvan az oka. – na igen az ok. Pont erre lennék kíváncsi, amit szemmel láthatóan nem akar kibökni.
- Akkor halljam. – nézek ré követelve a válaszokat, mikor ismét üzit kapok. Matteo már közel van, és kéri, hogy készülõdjek. Visszaírok neki, hogy én is vártam rá, nem hal bele, ha neki is várnia kell. Persze nem vagyok igazán dühös rá. Hogyan is lehetnék az én hercegemre, akibe pici lány korom óta odáig vagyok. Még azt sem tudtam mi a szerelem, mikor már róla álmodoztam. – Igen? – nézem õt hatalmas kék szemeimmel, és még mindig választ várok.
- Hogy is mondjam… - mély levegõt vesz, mintha egyszerre akarná kifújni a választ én meg válogassam ki. – Egy szóval, nem vagy közömbös nekem. – böki ki végre. Tudtam! Állapítom meg magamnak és elmosolyodva kiveszem a macit.
- Tetszik a maci. – simogatom meg a buksiját. – Köszönöm. – teljesen kiveszem és a ruháját is megigazgatom. Szeretem, nem is, inkább imádom a plüssöket és hiába van egy rahedli otthon, mindet féltve õrzöm a szobámba, még a leg régebbieket is.
- Örülök, hogy tetszik. – óhajt megkönnyebbülten, mintha félt volna a válaszomtól, vagy a reakciómtól. Persze biztos nem volt egyszerû kibökni, hogy vonzónak talál, hisz a tanárom, és így biztos nem lehet köztünk semmi, de ennek ellenére jól tudom, hogy vonzó jelenség vagyok, és ki tudja mit hoz a jövõ. – Látom szereted az állatokat. – bólintok és megölelem.
- Igen, azokat szeretem, amiknek nincsen négy lábnál több. – felelem viccesen. A pókoktól és rovaroktól nem félek, de nem is szeretem õket, így ha nem muszáj, távol maradok tõlük.
- Ön Tanár úr? – kérdezek kedvesen.
- Anna, tegezõdjünk, ha lehet. – ezzel ismét meglep, de nem kell kétszer mondania, és még azt sem kell megemlíteni, hogy az iskoláén belülre ez a tegezés nem vonatkozik.
- Oké. – bólintok mosolyogva.
- Dominik, ha kérhetem. – belekortyolok az italomba és játékos hangnemre váltok.
- Dominik, ön is szereti az állatokat? – incselkedem édes huncut mosollyal és csillogó szempárral.
- Igen, szeretem õket. – feleli, majd szemmel láthatóan szöget üt egy gondolat a fejébe. Igazán helyes ezzl a heuréka ábrázattal. Vajon mire gondol?– Lenne kedved hétvégén eljönni velem az Állatkertbe? – ezen ismét meglepõdöm és az üdítõ is félre szalad, amitõl köhintek párat, de csak finoman és nõiesen.
- Ha nincsen hátsó szándéka, akkor örömmel. – hirtelen csak ezt tudom kinyögni.
- Úgy nézek ki, mint aki tervez valamit? – tárja szét karját.
- Csak biztosra szeretnék menni. – felelem, de mielõtt folytathatnám, a telefon ismét rezegni kezd. Matteo az természetesen, jelzi, hogy itt vár rám az étterem elõtt. Ennek fényében ideje indulni, még akkor is, ha a beszélgetés kellemetlenbõl kezdett elég érdekessé formálódni. Azt hiszem lesz még lehetõségünk beszélgetni, így pakolászni kezdek.. – Akkor szombaton találkozunk. – felelem a meghívásra.
- Hánykor találkozzunk?
- Tizenegykor a bejárata elõtt. – felelem pakolászás közben.
- Ott leszek. – feleli, amit nyugtázok. Persze addig még lesz óránk, de szeretek elõre tervezni. – Azt megkérdezhetem, hogy Carminehez milyen kapcsolatban van? – a tanár úr folyton meglep kérdéseivel.
- Carmine a nagybátyám és a nevelõapám. – válaszolok õszintén, mielõtt kattogni kezdene az agya, mindenféle butaságon. A telefonom ismét rezegni, kezd és mintha egyre türelmetlenebb lenne. Ahogy kinézek az ablakon, meg is látom az én lovagom. Szó nélkül kirohanok, és a nyakába vetem magam, egy csók kíséretében. Gyerekkorom óta így köszönünk, és ez azóta sincs másként. Akinek nem tetszik elmehet a sóhivatalba.
- Úgy hiányoztál!! – válok el tõle.
- Te is nekem hercegnõ! Mehetünk? Útközben elmondom miféle okból nem tudtalak idõben fölköszönteni. – magyarázza, mire bólintok.
- Máris, csak elköszönök a tanáromtól, és már jövök is. – szó nélkül visszarohanok, választ sem várva.
- Elnézést, akkor majd holnap találkozunk. – intek búcsút és egy kedves puszi dobással tetõzöm, majd rohanok is vissza Matteohoz. Nem tehetek róla. Tudom gyerekes, de ha meglátom, megkergülök, mint egy kisgyerek. Bepattanok a kocsiba és elhajtunk.
Matteo persze agyon faggat, hogy án miért ebédelek a tanárommal. Még képes egy olyat is benyögni, hogy ez nem illik. Na ne vicceljen, pont az én családomba? Persze rendesen kiosztom, amiért okítani próbál, mert ha valakitõl, tõle pont nem ezt várnám.
- Szerintem a faszi a muffodra hajt! – jelenti ki dacosan egy aprócska veszekedés keretében.
- Na nem mond okos tojás… Õ s tanárom, csak nemrég érkezett és ha az érzéseim nem csalnak, márpedig miért tennék, hisz Carmine vére csörög az ereimben, akkor a tanár úr tisztességes fazon és nem punci vadász!! – morgom vissza határozottan. – Különben sem bán, ha tetszem neki. Sõt elég logikus, hisz gyönyörû vagyok… - mutatok végig magamon, mire megenyhül és elneveti magát.
- De az vagy hercegnõ… - feleli és le is zárj a vitát. Matteo nem az aki gyõzhet velem szemben, ha vitára kerül a sor, szóval nem is erõlteti a dolgot, csak tova hajt és kellemesebb témára tereli a szót. Nekem sajna nem megy ki a fejembõl Dominik. Az arca a hangja, annyira kellemes és megnyerõ, hogy aznap éjjel sikerül róla álmodnom.
***
Másnap reggel a tõle kapott macival ébredek, és a szokásos reggeli készülõdést követõen lemegyek reggelizni Carminéékhez. Fura mód nem kapok fejmosást, mintha nem is tudna óla, hogy a tanár úrral töltöttem az ebédem, pedig pontosan tudom, hogy tudja. Elég ránéznem és látom. Talán Will mondott neki valamit, amitõl a torkán akadt a szó, de végül is mindegy. Reggeli után elköszönök tõlük és megyek be az iskolába.
Ma sem a szokványos szerkó van rajtam. Kitûnök a tömegbõl, és mint minden nap, ma is rendesen megnéznek maguknak. Fõleg a fiúk, de azért a lányok sem maradnak ki, akiket majd megesz a sárga irigység. Dominikkel van az elsõ órám, és mikor bemegyek a terembe, barátnõim oldalán, azonnal észlelem a kis virágot az asztalomon. Gyönyörû kék orchidea, aminek már a látványa is kellemes melegséggel tölti meg bensõm. Fél szemmel azonnal a tanár úrra pillantok, és egy édes mosollyal jelzem, mennyire meghat a figyelmessége. Ebbõl persze senki sem vesz észre semmit. Hogy is vehetnék, hisz el vannak foglalva azzal az aprócska ténnyel, hogy már megint kaptam valamit. Találgatnak, hogy kitõl kaphattam, mire én csak vállat vonok, hogy fogalmam sincs.
- Hölgyeim, foglalják el a helyüket, ma filmet fogunk nézni. – szól bele a faggatózásba és találgatásba Dminik, aminek köszönhetõen a lányok elcsitulnak és annyiban hagyva a dolgot, elfoglalják a helyüket. Én is leülök, a virágot pedig magammal szemben helyezem el, hogy láthassam. Csodaszép és különleges. A világ összes orchideáját szeretem, de most ez a legkülönlegesebb és legszebb számomra. A terem elsötétül, a film pedig elindul. Dominik a hátam mögé ül le, alig két paddal arrébb. Nem nézek hátra, de valahogy úgy érzem, engem figyel. Az a furcsa megmagyarázhatatlan bizsergés ott motoszkál bennem, mint mikor elsétálok néhány fiú elõtt, akik utánam bámulva megnéznek. A különbség mindössze annyi, hogy ez jól esik, és nem bosszant.
A mozizás elég érdekesre sikerül, mondhatni ez egy igazán lazítós óra lett. Az óra végére ér véget a film is. Ahogy kicsöngetnek a barátnõim ismételten visszatérnek a virág bûvöléséhez és a találgatásokhoz.
- Lányok, elég… Én kaptam… - húzom magamhoz és óvatosan a táskámba helyezem, nehogy megsérüljön. Szerencsére kis dobozban van, de biztos ami biztos, eldöntöm, hogy szünetben kicserélem a vizét az ampullájában.
A lányok összeszedelõzködnek, Dominik, pedig föladja a leckét, pont abból a filmecskébõl, amit vetített.
- Hétfõre kérem a házi feladatokat, kedden pedig dolgozat… - magyarázza és néha-néha rám pillant. Tudom, hogy tetszem neki, de fogalmam sincs mi a célja velem. Remélem Matteonak nincs igaza. Összepakolok én is, és mikor a többiek kimennek odamegyek a tanári asztalhoz.
- Ez igazán érdekes óra volt tanár úr. Hétfõre két dolgozatot fog kapni tõlem… - mosolygok édesen, és kicsit talán kacéran is. Szeretek játszani mások érzéseivel, még ha ez kicsit gonosz, és gyerekes is. Ez van, hisz végül is gyerek vagyok. Egy fiatal lány, aki lehet, hogy kiemelkedik a többi tini közül, de mégis csak egy tini.
- Komolyan? – csodálkozik el, és szemmel láthatóan zavarba jön pillantásomtól. – Hétfõre megírod mind a kettõt? Anna ugye tudod, hogy a másik dolgozat…
- Tudom… Ha nem lesz értékelhetõ megbuktat… - kuncogom el magam és kacsintok egyet, jelezve, hogy bár nem járok, vagyis jártam az órákra, de attól még tudásom van bõven. – Nem kell aggódnia… Meg fog lepõdni, mikre vagyok képes… Amúgy köszönöm… - teszem még hozzá.
- Kíváncsian várom, de mit köszönsz?
- Tudja jól… Akkor szombaton… - intek és kilebegek a terembõl. Kecses nõies mozgásom tényleg lenyûgözõ, fõleg, hogy olyan topánkába lejtek, amit még a manökenek is sírva vesznek föl. Szeretem a magas sarkút, mert alapban elég alacsony vagyok. Ráadásul utálom, mikor a srácok édes kisbogárnak hívnak.
A nap végén, sofõr jön értem, mint rendesen. Hazaérve, lezuhanyozom és egy kényelmes otthoni göncbe vágom magam. Egész pontosan egy fürdõruhába, hogy a medence mellett napozva elkezdjem írni a házi feladatokat hétfõre. Ép befejezem a feladataim, a házi dolgozatot úgy döntök, hogy vasárnap írom meg, mikor Carmine és Will érnek haza. Carmine amint meglát felküldi Willt pihenni és kijön hozzám.
-Szia hercegnõ… Beszélnünk kell… - ismerem már ezt a hátulról jövõs dumát. Leteszem a könyveim és felé fordulok.
- Igen vele ebédeltem és nem nincs közöd hozzá! Tudom mit csinálok, és csak hogy tudd, szombaton állatkertbe megyek vele. – magyarázom, megelõzve a fölösleges faggatózást és balettozást a miértekrõl és hogyanokról.
- Állatkert?? Milyen elmés, jó hogy nem visz el egy vursliba.
- Mibe? – nézek rá értetlenül.
- Mindegy… Szóval ez már eldöntött ügy… Nincs beleszólásom és hiába mondok bármit, te el fogod engedni a füled mellett? – kérdezi, de tudom nem úszom meg ennyivel.
- Pontosan! – bólintok. – Élvezem a társaságát és már épp elég nagylány vagyok, hogy eldöntsem kivel barátkozom.
- Ezt eldöntheted, de szemmel tartalak és a kis tanár bácsit is. Nem azért neveltelek és óvtalak, hogy egy ilyen senki kis tanár mellett végezd, remélem ezzel tisztában vagy. – feleli. Nem szólok semmit, hisz fölösleges lenne. Ilyen esetekben érzem csak igazán, mennyire irányítja az életem, és telepedett rá olyan dolgokra, amibe nem lehetne beleszólása. Végül csak biccentek, felnyalábolom a könyveim és felmegyek a szobámba. A folyosón összefutok Willel.
- Szia Anna… Jó napod volt?  kérdezi kedvesen. Nem értem Willt. Nem értem, hogy szeretheti ennyire Carminét.
- Szokásos. – felelem és adok neki egy puszit.
- Carmine csak jót akar neked…
- Ahogy mindenkinek, a módszerei viszont hagynak némi kívánnivalót maguk után. – ezt persze mondanom sem kellene, hisz rajtam kívül õ a másik személy akinek minden pillanatát irányítja, megszervezi. Tudom, hogy szeret minket, de ettõl még néha hagyhatná, hogy a hibáinkból tanuljunk.
Elbúcsúzom Willtõl és bemegyek a szobámba. Az orchidea amit Dominiktõl kaptam. Csodaszép és amint ránézek, újra csak õ jut róla eszembe. Elmosolyodom és és az ágyamba fekve olvasni kezdek.
***
Másnap reggel, a szokásos idõben kelek, és reggeli után szépen felöltözöm, az állatkerti találkozóra. Nem hazudtolom meg önmagam. Csini, de annál kényelmesebb ruhát húzok magamra a hozzá illõ cipellõvel, ami természetesen a megszokotthoz mérten magas sarkú.
Mikor elindulok Carmine egy szót sem szól, Willtõl viszont kapok egy búcsú puszit. A sofõr már vár rám odakinn, és mielõtt be tudnék szállni a kocsiba, Carmine siet oda hozzám.
- Hercegnõ, várj… - szól utánam. Értetlenül fordulok felé, és reménykedem benne, hogy nem megtiltani akarja a már lefixált programot. Ahogy hozzám ér, a zsebébe nyúl és elõvesz egy sokkolót. Õszintén lesokkol vele és nagy szemekkel pillázva figyelem, hogy mit szeretne. Ez egy elég hatásos módszer lenne, hogy itt tartson, de bízom benne, hogy ilyesmire nem vetemedne.
- Mit akarsz azzal? – nézek a kezében fityegõ eszközre.
- Vidd magaddal, ha próbálkozna. Will a lelkemre kötötte, hogy nem követtetlek, és nem avatkozom bele ebbe az egész baromságba, amit most mûvelsz, de szeretném, ha meg tudnád védeni magad.
- Erre semmi szükség, egy nyilvános helyre megyünk, nem szobára… - fordulok meg, hogy lelépjek, de megragadja a karom és a kezembe nyomja.
- Csak vidd el! Nem kötelezõ használni… - teszi még hozzá és ad egy puszit a homlokomra, majd visszasiet a házba. Megcsóválom a fejem, de azért elrakom a sokkolót, és beszállva a kocsiba, megadom az úti célom.
Mire odaérek, Dominik már vár rám, a biciklije mellett. Már lezárta és amint meglát elmosolyodva indul meg felém.
- Szia Dominik. – köszönök neki letegezve, hisz már megbeszéltük, hogy sulin kívül tegezõdünk.
- Szia Anna… - köszön vissza és egy pillanatra elhallgatva mér végig alaposan. Ha nem lennék olyan magabiztos hölgy amilyen vagyok, akkor biztos elpirulnék, de így csak simogatja az önbecsülésem. – Gyönyörû vagy… - nyögi ki végül.
- Köszönöm, és tudom… Te is jól nézel ki. – felelem édes mosollyal az arcomon. Az öltözéke kicsit lezserebb, mint az általam megszokott, de neki jól áll. Mondjuk úgy, hogy illik hozzá ez a sportos viselet. – Mehetünk? – kérdezem kicsit sürgetõsen. Nem mintha sietnék valahová, de ha Carminére gondolok, mindig úgy érzem, nem maradhatok sokáig egy helyen. Azt mondta nem fog követtetni, de én nem hiszek neki. Csak nyugtával a napot. Dominik bólint és egymás mellett sétálva elindulunk az állatkert felé.
- Anna, ugye nincs terhedre ez a mai nap? Nem szeretném, ha kötelességednek éreznéd a velem való találkozást, jobb jegy reményében. – szavaira rosszalló pillantással illetem.
- Dominik!... – veszek egy mély levegõt, hogy érthetõen tudjam kifejezni magam. – Sosem tennék ilyet. Fel sem merült bennem, hogy ez a találkozó, vagy bármelyik jövõ béli találka, hozzásegíthetne egy jobb jegyhez, ami pedig még fontosabb. Eszemben sem lenne az egész szombatomat egy olyan személyre pazarolni, akinek a társasága nyomasztó lenne számomra. De miért kérdezed? – érdeklõdöm, és közben elérjük az állatkert bejáratát.
- Ennek örülök.. – mosolyodik el, mintha kicsit megnyugodna szavaimtól. – Hát nem is tudom. Barátod van, és gondoltam szívesebben töltenéd vele a napod… - magyarázza, majd értetlen ábrázatomra hebegni-habogni kezd. – Ostobaság, ne is figyelj rám… - magyarázkodására egyre szúrósabb pillantásokat vetek rá. Na igen, ezt is Carminétõl tanultam. Ettõl a nézéstõl, mindenkit kiver a hidegveríték. Nem félelmetes, inkább, mintha belelátnék a gondolataiba és tudnám, hogy amit mond, az csak hátulról jövõs duma.
- Barátom?? Kire gondol? Legjobb tudomásom szerint nincs senkim. – vált át szúrós, fürkészõ pillantásom értetlenül, ártatlan pillázásba. Ettõl persze egyre jobban zavarba jön, hisz nemcsak benézett valamit, de most még magyarázatot is kell adnia, hogy honnan vette.
- Nincs?? De hát, az a férfi, aki érted jött… hogy is mondjam… Szájon csókoltad! – böki ki egy köhintés kíséretében. Elnevetem magam és mivel sorra kerülünk, egy picit hagyom, had följön a saját levében. A jegy megvétele után, megragadom a kezét és húzni kezdem.
- Hová megyünk… és nem válaszolsz? – állít meg, és maga felé fordít.
- Az állatsimogatóba, nekem az a kedvenc helyem. A választ pedig megadtam a nevetéssel, és hogy elõtte közöltem, nincs barátom. Az érdekel, ki volt az a férfi aki értem jött, és nagyjából az apám lehetne?
- Igen, jó lenne tudni. Lehet én vagyok rosszul összerakva, de az én ismeretem szerint, csak a szerelmesek csókolóznak. – szavaira belém bújik a kisördög. Nem tudom, miért fordul meg ez a kicsit gonosz gondolat a fejemben. Talán, mert vágyom ré, hogy megtudjam milyen érzés, vagy egyszerûen, így vagyok összerakva. Mindenesetre elmosolyodom és egy ugyan olyan puszit kap tõlem az ajkaira, mint Matteo szokott.
- Ez egy ártatlan, gyermeki puszi. Matteo, az említett férfi a fogadott nagybátyám. Gyerekkorom óta így köszönünk… - magyarázom, majd elhallgatok, és ismét csókra csábítom ajkait, de ez már teljesen más. Lágy, szenvedélyes és érzéki egyben. Mikor elválok tõle, nagyot nyel, és látványosan a torkán akad a szó. – Ez egy igazi csók, tõlem és nem kaphatja meg bárki – suttogom ajkaira, majd elvállva tõle elmosolyodom. – Mehetünk? – ledöbbenve, elakadt lélegzettel néz rám és egy halovány biccentéssel jelzi, hogy mehetünk. Kinyújtom felé a kezem, õ pedig elfogadja, de amint egy ligetes részhez érünk ismét megállít, és félre von.
- Mi baj megint? – kérdezem érdeklõdve.
- Ezt meg kell beszélnünk, mert számomra fontos, hogy a hozzáállásod hozzám nem a megfelelõ.
- Ezt, hogy érted? – nem értem mire akar kilyukadni, az én hozzáállásom, mindenkihez ilyen. Játékos, szemtelen és provokatív, de csak azokkal szemben, akik számítanak számomra.
- Anna, én… - vesz ismét mély levegõt. Talán keresi a megfelelõ szavakat, de kezd nyugtalanítani. Talán valami rosszat tettem? Esetleg akaratomon kívül megsértettem? – nem tetszik, hogy játszol velem. Én sokat kockáztatok, hogy bevallom, vonzódom hozzád, és randira hívlak. Nem vagyok egy játékszer, akivel kedvedre szórakozhatsz, aztán ha rám unsz, kidobsz a kukába.
-Én nem… - szólnék közbe, de leállít.
- Had mondjam végig. Látok benned valamit… valamit, amit eddig egy lányban sem. Amellett, hogy gyönyörû vagy, eszes, ravasz és erõsen két lábbal állsz a talajon, van valami plusz, amitõl a közeledben minden más értelmét veszíti. Szívesen vállalom a kockázatot, hogy kirúgnak, meghurcolnak és tönkreteszik a renomémat. De csak akkor, ha abbahagyod a játszadozást, és képes vagy legalább annyira komolyan venni engem, mint én téged. – szavai ledöbbentenek és elgondolkodtatnak. Igaza van, sokat kockáztat, és bár bántó, hogy nem fogadja játékos közeledésem, olyan örömmel, mint ahogy én teszem ezt vele, de talán pont ez a lényeg. Nem játszani akar, én viszont félek komolyan venni õt. Nem szeretnék pofára esni, nem szeretném, ha bebizonyosodna, amit belém akarnak nevelni. Kicsit el is szomorodom, de igyekszem nem kimutatni. Légy erõs és ne mutasd, ha valami fáj, vagy elkeserít. Ez Carmine legfontosabb szabálya, hisz így nincs rajtad igazán fogás, az ellenségeidnek.
- Sajnálom… - felelem, mire ismét megállít.
- Nem kell… ne sajnáld… - közel húz magához, én pedig elveszem csodás pillantásába. Érzem, tudom, most elõször nézek rá én vissza. Állarcok és játékos mosolyok nélkül. – Jól esik a csókod, de csak akkor add, ha azt hátsószándék nélkül teszed. Azért ne, hogy zavarba hozz, mert õszinte vagyok, mikor azt mondom, már a közeledben is zavarban vagyok. – gyöngéden cirógatja meg az arcom és rám mosolyog. Érzem, hogy nem haragszik rám. Õszinte velem, de én képtelen vagyok teljesen kiadni magam, ahhoz ennél sokkal több kell, de egy biztos, nem fogok játszani vele. Mostantól nem.

A napom a szokásos ütemben alakul. Reggel iskola, ahová a saját külön bejáratott sofõröm visz. A suliban sincs semmi különös, az órák rendben zajlanak, a szünetekben pedig a barátnõimmel beszélgetek, miközben néhány fiú folyton bepróbálkozik, valami silány szöveggel. Túl unalmasak nekem, és gyerekesek. Az utolsó két órát ellógom, mint rendesen. Hazaérve pedig a gyors leckeírást követõen kimegyek a medencéhez süttetni magam és egy kis történelmet tanulni. Will is kint van velem egy darabig, de aztán megunja, meg hát valljuk be, annyira nem is bírja a tûzõ napot. Ahogy napozgatok, Carmine jelenik meg.
- Hercegnõm, miért lógsz a biológia órákról? – teszi fel kérdését, mire hanyagul föltolom napszemüvegem a homlokomra.
- Mert unalmas… de vizsgákra mindig bemegyek.. Ez egy megállapodás a vén kecskével.. – felelem vállat vonva. Eszemben sincs mentegetõzni, vagy hazudni, az nem kenyerem. Veszettül és fájdalmasan szókimondó és õszinte vagyok.
- Vén kecske?.. – vonja föl szemöldökét. – Ez itt bent kicsit sem emlékeztet egy vén kecskére, már megbocsáss.. – nem nagyon értem mirõl beszél, de nem is igazán izgat, csak figyelem, amit mond. – Na, jó, ez a része egy kicsit sem érdekel, ez egy új tanár, és nyílván valóan kicsit sincs tisztában a megállapodással. Ami pedig az alkudozást illeti, nem hinném, hogy vevõ rá. – magyarázza.
- És most mit vársz tõlem? Magyarázd el neki, hogy mi a helyzet… épp tanulni próbálok… - mutatok a könyvre.
- Remek, tanulj csak. Most viszont, felemeled az édes pici hátsód, és beszambázol velem a dolgozóba… Nincs kedvem ilyen pöcsköszörûkkel foglalkoznom, ez nem az én dolgom. Bemutatkozol neki és szépen elõadod a jó kislányt, aki hallgat a nevelõapjára… - nagyot sóhajtva rakom le a könyvet és veszem le a napszemüveget is, majd felállva elindulok Carmine után.
- Dominik bemutatom a lányomat Annát. – ahogy belépek a pasas szája tátva marad, és mintha meg is rémülne. Nyílván valóan én vagyok rá ekkora hatással, és a picurka fürdõruhám, ami alig takarja, formás testem, intim részleteit. Még mielõtt bármit is mondhatnék, Will rohan be Carmine nevét kiáltva:
- Cááááármineeee.  Itt meg mi folyik, ki ez? – Mutat gyanakodva a tanárra, aki bér figyeli õket, lopva meg-meg nézi gazella testem. Ez egyre inkább fölkelti az érdekélõdésem, hisz helyes pasi és tényleg nem a kecske kategória. Talán jó móka lesz bemenni az órájára.
- Nyugodj meg Will, õ Anna tanára. – magyarázza el neki Carmine, higgadtan és kedvesen. Vele mindig nagyon körültekintõen beszél, nehogy felizgassa a szíve miatt, de én már nem vagyok gyerek és tudom, hogy mûködik az én drága Carminém. A tanár úr, halálra idegesíti még a jelenlétével is, nem szeret ezekkel az ügyekkel foglalatoskodni, pláne nem az otthonunkban.
- Rendben, akkor megyek vissza ki. – azzal ad egy csókot Carminének és kimegy a szobából. Unott képpel nézem ahogy Carmine ismét velünk kezd foglalkozni.
- Szóval, Anna, azt szeretném, ha bemennél az óráira Tafler úrnak, mert nem szeretném, ha megbuknál. – adja elõ az aggódó apukát, de ez csak fal. Pontosan tudja, hogy nem buktathat meg, még akkor sem ha úgy hiszi, hogy megteheti.
- Ha nagyon muszáj. – vonok vállat és kisétálok a szobából.
- Vár egy pillanatot hercegnõ! – szól utánam. Visszasétálok és kérdõn nézek rá. – Kísérd ki szépen a tanár urat, hisz mégis csak a te tanárod, és nekem más dolgom van.
- Jól van… - felelem flegmán. Carmine a tanár felé fordul és kezet fog vele.
- További szépeket… - köszön el és magunkra hagy minket.
- Önnek is és köszönöm az együttmûködést.. – feleli.
- Menjünk, kikísérem önt.. – mutatom az utat. A szeme majd kiesik, ahogy hátat fordítok neki és akár egy manöken, lágy csípõmozgással sétálok elõtte, majd bevárom, hogy mellettem sétálhasson. Ahogy mellém ér végig mérem. Csodás teste van, és szép magas, mindent összevetve vonzó férfi. Ritka a tanárok közt. Még egy tesitanárnál helyén való, de egy biológia tanárnál furcsa.
- Dominik Tafler tanár úr igaz?.. – kezdek beszélgetni vele.
- Pontosan… - feleli kedves mosollyal.
- Azért ne várjon tõlem túl sokat… A biológiát nem szeretem, és eddig olyan unalmas órákat tartott az elõdje, hogy az életem is meguntam rajta. Ha nem tud újat mutatni, nem fogok bejárni… - közlöm vele a tényeket. A szemi kistányérnyira nyílnak. Minden bizonnyal nincs hozzászokva, hogy egy diák, ilyen tiszteletlenül beszél vele, és nyílván az is meglepi, hogy Carmine jó modorából semmi sem ragadt rám. Jómagam nem vagyok híve a kétszínûségnek, és inkább Matteo stílusát részesítem elõnyben, persze jóval finomabb stílusban.
- Ez fenyegetés?... Kegyed nem érzi tiszteletlennek a hangnemet?... Mégis egy tanár vagyok… - néz rám rosszallóan, de én csak édesen mosolyogni kezdek rá, és édesen pillázom, pár másodpercig, majd az arcom komorra vált.
- Eszemben sincs fenyegetni önt… a tiszteletet pedig eszemben sincs azért megadni, mert tanári poszton túráztatja magát … de adok egy remek tanácsot, a hosszú távú egészsége miatt. Ne jöjjön többé ide. A nevelõapám nem szereti, ha ostoba piszlicsáli ügyekkel zargatják. – szónoklatom közben az ajtóhoz érünk, így kinyitom és kijjebb tessékelem. Megfordulva ép hozzá tenne valamit, de nem hagyom. - Ci vediamo domani, mio caro signore!  (Viszlát holnap, drága tanár úr!) – dobok neki egy csókot és becsukom az ajtót, az orra elõtt.
***
Másnap reggel elég morcosan kelek. Egy csini Versace ruhácskát kapok magamra, hozzá illõ Prada táskával   veszek föl és egy pár falat reggeli után már indulok is az iskolába. A sofõröm, ajtót nyit és mivel látja, hogy paprikás a hangulatom, nem bírja ki, hogy ne kérdezzen rá az okára.
-Hosszú Giovanni… - felelem morcosan. – Matteo hová tûnt? Tegnap nem jött át, és nem köszöntött föl. Carmine megint valami feladatot adott neki?... – bököm ki végre ami a csõröm piszkálja. Giovanni elmosolyodik, mintha tudna valamit.
- Sajnálom kisasszony, de ezzel kapcsolatban nem adhatok önnek felvilágosítást. Viszont nem szeretem önt ilyen csalódottnak és mérgesnek látni. Annyit mondhatok, hogy biztos nem felejtette el önt… Ezt garantálom.. – fordul hátra. Elmosolyodom én is és hátulról megölelem a nyakát.
- Köszi Giovanni, te olyan drága vagy…
- Köszönöm kisasszony. Végül is, már 7 éves kora óta vagyok a személyi sofõrje, kicsit olyan nekem, mintha a lányom lenne… - feleli kedvesen, majd ahogy elengedem és visszadõlök az ülésbe elindulunk. Az iskola elõtt már nagy a tömeg, mintha mindenki egyszerre érkezne, és amint kiszállok a kocsiból a srácok tekintete rám szegezõdik. Már megszoktam, hogy így kezelnek. Mindenki azt hiszi, hogy valami megközelíthetetlen csoda vagyok, éppen ezért, mikor egy fiú összevakarja a bátorságát, hogy odajöjjön hozzám, a leg bénább formáját hozza, amivel teljes mértékig kiábrándít. Ettõl pedig még fellengzõsebbé válok. A barátnõim persze tudják, hogy ez csak a felszín, legalábbis azok, akik igazán ismernek, de a köztudatban és egy megközelíthetetlen, nagyképû filmsztár vagyok.
Az épület felé tartva meglátom Tafler tanárurat, és mint tegnap most is majd ki esik a szeme, annyira megnéz. Valami oknál fogva ez cseppet sem zavar, sõt imponál. Bárhogy is titkolnám, a tanár úr nem hagy hidegen, hisz eszméletlen jóképû. Integetek neki mosolyogva.
- Buongiorno , signore Tafler… Ora riunione… (Jó reggelt tanár úr… Órán találkozunk…) – kacsintok hozzá kacéran és tovább sétálok. A 18 cm-es sarok, kicsit sem nehezíti kecses járásom, sõt még szexibbé vált. Emellett olyan hosszúvá és kecsessé teszi a lábam, mintha nem is a derekamig érne. A barátnõim már a bejáratnál várnak és együtt vonulunk be az iskolába. Az elsõ óra pont biológia, és mikor bevonulok, a terembe ledöbbenten néznek az osztálytársam, hogy mégis mit keresek itt. Már megszokták, hogy a biológiát ellógom.
- A nevelõd tényleg rád parancsolt, hogy járj be az órákra? Ez nem rá vall nem?... – kérdezi a barátnõm, aki mellesleg a padtársam is.
- Parancsnak nem nevezném, de utálja ha ilyen ügyekkel kell foglalkoznia… és mondjuk úgy most életében elõször utasításba adta, hogy ne kelljen újra beszélnie a tanár úrral.
- Pedig nagyon jóképû, és jó fej… - mosolyog barátnõm kacéran.
- Igen, tényleg más mint az eddigi felhozatal… Jóképû és sportos a testalkata. Igazi jó pasi, de akkor is tanár, ami számomra kiábrándító… - húzom el a szám. Végszóra a drága tanár úr is befut és lepakolja a holmiait az asztalra, elõkészülve az órára. A padom egy halom lány veszi körül, akik mint a nevelõapámtól kapott gyémánt nyakláncot  és a hozzá passzoló karkötõt nézik. Szép darab az biztos. Otthon persze akad pár darab, de ezeket tegnap kaptam a szülinapomra.
- Hölgyek, kérem üljenek a helyükre, hogy megkezdhessük az órát… - szól rájuk, mire mind a helyükre fáradnak, végre levegõt adva nekem is. A tanár úrra mosolygok és tollat veszek a kezembe. Az óra lassan elkezdõdik és bár a biológiát tényleg nem szeretem a tanár úr és a látványa érdekesebbé teszi, pláne, hogy néha zavarba hozhatom, ahogy a szemébe nézek. Az óra végén, összeszedem a könyvem és a táskám, majd megállok a tanár úr asztala elõtt.
- Elismerésem, annyira nem volt dögrovás, mint amire számítottam…
- Megtenné, hogy nem szemtelenkedik velem és még kevésbé provokál? Ön egy roppant csinos fiatal hölgy, és az adottságait a végtelenségig kihasználja, csak hogy én nem az ön szórakoztatására vagyok itt, mint egy bohóc. Tanítani próbálok, önnek pedig tetszik vagy sem, tiszteletet kell mutatnia felém, legalább látszólag… .- magyarázza határozottan. Nocsak ez az énje, egyre izgalmasabb, már nem is félénk tesze-tosza, inkább tigris. Közel hajolok házzá és a fülébe suttogom.
- Kár, pedig a királynõk, mindig nagy imádattal voltak az udvari bohócuk iránt… - kuncogom – Ami a tiszteletet illeti, azt már említettem… ki kell érdemelni, és ne higgye, hogy olyan vagyok, mint bármelyik diákja…
- Ez eszembe se jutott… Ön egy angyalbõrbe bújt démon… - nyel nagyot, és szinte hallom, ahogy közelségem megdobja pulzusát.
- És mi van akkor, ha pont fordítva?... Ennyi ismeretség után, akár egy démoni álcát használó angyal is lehetek… - kacsintok és kivonulok a terembõl. A többi óra trendesen zajlik, de ebédidõben, az egyik újgazdag ficsúr, akinek a családja üzleti kapcsolatban van Carminével, felkeres és lehuppan mellém, átkarolva a vállam, amit undorral tolok le magamról.
- Ne tapadj… Mit akarsz Armando?... – nézek rá unottan, mire elõhalász egy kis dobozkát a zsebébõl. A barátnõim, ledöbbenve nézik, de én is.
- Csak nem fel akarsz köszönteni?... – veszem el a kis csomagot.
- Dehogy nem… gondolod kihagynám a szülinapod?.. – elmosolyodom, eszembe sem jutott volna, hogy ez a nagyképû balfasz fel fog köszönteni. Kedves mosolyom azonban gyorsan a képemre fagy, ahogy kinyitom a dobozt, és meglátom a kis cikória fülbevalókat. Miért is ismerem föl a cikóriát? Mert gyémánt mániás vagyok, és a cikória az olcsó utánzata. Sosem várok drága ajándékot senkitõl, csak attól aki megengedheti magának, és ez a srác bõven megengedhetné magának. Olyan érzés ez, mintha alul értékelne engem, ami roppant bántó, és sértõ.
- Hûûû gyönyörû…kösz… - intézem el ennyivel, majd szépen arrébb slisszolok a barátnõimmel. Órára menet a fülbevaló egy kukában landol, mivel egyik barátnõm sem sérteném meg azzal, hogy neki adjam, és az biztos, hogy én föl nem veszem. Ahogy a kuka mélyén landol Tafler tanár úr jelenik meg a hátam mögött.
- Miért dobja ki?.. Hisz most kapta ajándékba… Ön az ajándékokat sem értékeli?... – micsoda kérdései vannak? Megfordulok és fejem oldalra biccentem. Hiába a magas sarok, még így is alacsonyabb vagyok nála.
- Az ajándékokat mindig értékelem… fõleg, ha azt tiszta szívbõl adják. Ez a srác, csak a bugyimba akarja fészkelni magát és nem a szívembe, mert ha le akart volna nyûgözni, gyémántot vesz, vagy valamilyen drágakövet és nem szúrja ki a szemem egy kukába való szeméttel. – magyarázom el neki kedvesen. – Azt viszont nem értem, hogy ez miért is érdekli önt? TANÁR ÚR…
- Csak érdekelt az indok… oka nem volt… Önnek minden bizonnyal fura, ha egy fiatalembernek nem telik drága gyémántra… - föl emelem az ujjam, hogy fejezze be amit mondani akar.
- Mint mondottam, ön nem ismer, sem engem, sem Armandot, aki full milliomos, csak épp spúr, és ahogy az ajándéka egy olcsó utánzat, úgy az érzései irántam is csak ennyit érnek. – a táskámból elõhalászom egy kulcstartót, amin egy szép, gyöngyökbõl álló kis orchidea fityeg.  – Ezt a barátnõmtõl kaptam, nem drága, de a lány sem milliomos… viszont ezt tiszta szívbõl adta. Minden évben kapok tõle egyet, mert tudja, hogy az orchidea a kedvencem. Most már érti?... Ez pont olyan mint a tisztelet, nem jár csak mert valaki úgy érzi… az ajándék sem az árától lesz értékes, hanem a szándéktól. Hogy is vehetném alapul egy ajándék anyagi értékét, mikor nekem mindenem megvan… - kuncogom el magam.

Amióta kikerültem az egyetemrõl, és bekerültem a Gimnazisták életébe, azóta a fiatal lányokat nem tudom magamról levakarni, nagyon szépek meg minden, mégis túl idõs vagyok hozzájuk, nem mondom, hogy nem feküdtem le egy kettõvel, mégis akkor a paradicsomban éreztem magam. Iskolát kellett váltanom, mert az egyik nem tudta tartani a száját. Persze, hogy elõveszik az embert ilyenkor, hogy igazak e a hírek. Mindent tagadtam, eljátszottam a megsértõdött tanárt és szépen felmondtam, azóta is folyamatosan kapom tõlük a leveleket, hogy elnézést kérnek és menjek vissza. Na azt leshetik. Már félúton járok az iskola felé, amikor köszönõ diákra leszek figyelmes. Leszállok a biciklimrõl, beteszem a raktárba, a táskámat felveszem a hátamra és bemegyek az oroszlán barlangjába. az elsõ órám a kedvenc  csoportommal lesz, bemegyek, amint belépek, köszönök nekik, õk pedig mint illem tudó diákok köszönnek. Sorolják a hiányzókat és feltûnik, hogy egy bizonyos Anna Winchenzo nevû lány nem jár be az órámra, immáron már egy hónapja. Leírom a címét és ma délután átmegyek hozzá és a szüleit kérdõre vonom, hogy a lányuk miért nem jár be. Remélem valami béna kifogással fognak majd jönni. Fejrázva megyek be a tanáriba, ezt sokan kiszúrják és máris jön az elsõ kérdés.

- Mi a baj Dominik? – kérdezi Peg a matektanár.

- Van egy diákom Anna Winchenzo, nem jár be az óráimra. – Hümmögve nézek magam elé, és egy csésze koppanásra, emelem fel a fejemet. – Jól van Peg? – kérdezem a tanárnõt.

- Inkább hagyja békén azt a lányt. – Az ajkai is elfehérednek.

- Miért? – Kérdezem õt tovább.

- Higgyen nekem Dominik. – El is sétál elõlem én meg fejemet vakarva nézem az ajtót.

Szerencsére nincsen több órám, a naplót leteszem a helyére, egy pár füzetet és dolgozatot bele paszírozok a táskámba, a kabátomat felvéve elindulok a folyosóra.

- Nahát tanár úr, máris végzett? – kérdezi az egyik kis édes diáklányom.

- Szia Jessica, igen végeztem, de holnap jövök. – Kacsintok egyet, ettõl máris pipacs vörösen kap az ajka elé.

Ezek a mai fiatal tini lányok, olyan könnyen szerelembe tudnak esni, pedig ha tudnák, hogy az élet kegyetlen és sokszor tesz keresztbe. Kioldom a láncokat a biciklimrõl, felpattanok rá és máris tekerek a Winchenzo lakás felé, jó messze laknak, a lábaim leszakadnak annyit tekerek. Végül csak megérkezem hozzájuk, becsöngetek és valaki kiszól.

- Anna Winchenzo Biológia tanára vagyok. – Erre a mondatomra ki is nyílik a kapu, hümmögve bemegyek és a lépcsõ aljában otthagyva a biciklit, felmegyek a bejárati ajtóhoz, veszek egy mély levegõt, éppen kopognék, amikor kinyílik.

- Jöjjön beljebb. – Sûrûn pislogok, végül belépek. – Az Úr máris jön. – Meglepetten nézek körbe. – Addig kérem foglaljon helyet. – Komorna nagyon kedves.

- Köszönöm. – Helyet foglalok, addig a térdemen dobolok.

- Elnézést, hogy megvárakoztattam. – Elém lép egy szõke hajú férfi. – Kármine Winchenzo vagyok. – Felállok és kezet fogok vele.

- Jó napot Dominik Tafler. – Mutatkozom be.

- Kérem jöjjön. – Bevezet egy helységbe. – Üljön le. – Bólintok, leülök. – Szóval Dominik, minek köszönhetem a látogatását? – Nyelek egyet.

- Annáról lenne szó. – Látom a szemei összeszûkülnek. – Nos, a Biológia tanára vagyok és körülbelül két hónapja nem jár be az órámra, ha így folytatja meg kell buktatnom év végén, mert nem teljesíti az adott dolgozatokat. – mondom el egy szuszra.

- Értem, azt viszont nem szeretném, hogy Anna megbukjon, megígérem, hogy be fog menni az órákra ezentúl, várjon szólok neki. – Bólintok és a távolodó alakot figyelem.

Amíg Kármine távol van a fényképeket nézegetem, amin egy gyönyörû kislány van, elmosolyodom, amikor belép megijedek.

- Dominik bemutatom a lányomat Annát. – Hirtelen belép egy gyönyörû lány, alig takaró kis zsebkendõben.

- Kááááármineeee. – hallok meg egy vékonyabb férfi hangot és egy fekete hajú srác lép be. – Itt meg mi folyik, ki ez? – Mutat rám én meg érdeklõdve figyelem a jelenetet.

- Nyugodj meg Will, õ Anna tanára. – A srác mégis furcsán mérget.

- Rendben, akkor megyek vissza ki. – Hirtelen ad egy csókot Will nevezetû férfi Kármine ajkára, erre a szemöldököm is felfut.

- Szóval, Anna, azt szeretném, ha bemennél az óráira Tafler úrnak, mert nem szeretném, ha megbuknál. – Bólintok, hiszen nem szeretek megbuktatni ilyen szép lányokat.

- Ha nagyon muszáj. – Vállat von és elhagyja a szobát.