Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Harry Potter)

Arasa2013. 08. 25. 00:43:15#27044
Karakter: Albus Perselus Potter
Megjegyzés: újdonsül Roxfortosomnak!


A patrónus okozta csendet szinte késsel lehet vágni. Mindenki feszült és csak találgatni lehet, mi is történt pontosan. Ekkor apa leteszi evőeszközeit és felállva helyéről gyors pillantást küldve anya felé elindul a kandalló irányába.

-          -Ginny vigyázz a gyerekekre, remélem, hamarosan jövök. – hangjában aggódást fedezek fel.

-          -Azt már nem! Azt hiszed, csak úgy itt hagyhatsz egy ilyen hír után? Nem-nem, megyek veled!

Anya dühösen áll fel helyéről és megfogja apa kezét. Sosem láttam még őket ennyire eltökéltnek.

-         - Mi is megyünk! – pattannak fel Ronék is Lauren anyjával együtt.

Minden felnőtt szemébe mohó elszántság izzik. Tudni akarják mi történt és legfőképp miért. A halálfalók már több mint huszonnégy éve nem bukkantak fel. Utoljára a Roxfort ostrománál látták őket Voldemort oldalán. Gondolataim elrepítenek az iskolába a barátaimhoz. Döbbenten rázom meg a fejem.

-          -Scorpius… - suttogom magam elé. Szerencsémre senki nem hallotta.

Az apja halálfaló volt. De erről sosem mesélt és apa szerint is a család Voldemort bukása óta tisztes életet él. Az is előfordult, hogy náluk töltöttem egy éjszakát, még pár éve. Scorpius is a Mardekárba került és a barátom. Arcomra elszántság kúszik fel. Sötét gondolataimból anya szavai rángatnak vissza.

-          -Mi lesz a gyerekekkel. Nem hagyhatjuk itt őket. – Tekint ránk aggodalmas szemekkel. Már épp megnyugtatnám, hogy nem lesz, semmi baj mikor megszólal James.

-          -Nem vagyunk már pisisek, tudunk vigyázni magunkra… - mondja lesújtó hangnembe.

A hatás nem marad el, anya, szúrós tekintettel csendre inti. Rám tekint, de nem szólok semmit. Kedvem lenne tudatni velük, hogy szeretem őket és vigyázzanak magukra, de nem jön ki hang a torkomon. Alig észrevehetően biccentek, jelezve anyának, hogy nem lesz semmi baj.

Még egy kicsit tétováznak, Hermione szeme elfátyolosodik, ahogy Rosera és Hugora tekint, de már el is fordul és megfogja Ron kezét. A felnőttek sokat mondón pillantanak egymásra, a következő pillanatban pedig hangos pukkanással kísérve hopponálnak. Egyedül maradtunk.

Ekkor Lauren óvatosan feláll mellőlem. Látszik rajta, hogy zavarban van. Egyik lábáról a másikra álldogál. Nem tudom, mi lenne a legjobb marasztalni vagy kikísérni… töprengésemből Lily zökkent ki.

-          -Elmész? – függeszti tekintetét az ajtó felé igyekvő Laurenre.

-        -  Igen. Otthon megvárom anyut. – mondja Lily őszinte sajnálatára. – Hát jó éjt, mindannyi ótoknak szép álmokat! – köszön és az előszoba felé igyekszik, felvenni a kabátját. Nem tudom, mit csináljak. Kezemmel intek neki, de nem szólok semmit. Az ajtóból még visszafordul. – Vigyázzatok a furmászokkal.

-Azzal, kimegy az ajtó elé, hogy hopponáljon.

-          -Mégis mi az isten az a furmász? – tárja szét a karját James.

Megrázom fejem, de megint csak nem szólok. Újabb pukkanás jelzi, hogy Lauren is távozott. Pár percig még üldögélek. Vajon kik lehetnek a halálfalók? Vagy Voldemort tért volna vissza? Nem az képtelenség, hessegetem el a gondolatot. Ekkor valaki megfogja a karom.

-         - Gyere, ideje lenne lefeküdnünk nem? – Rose arca gondterhelt.

-        - De, igazad van. – válaszolom és felkelek a székemből.

-        -  Én nem megyek! – jelenti ki Lily.

-          Ne gyerekeskedj már! Mars aludni! – kiált James.

-        -  De én megvárom anyut és aput! – durcáskodik hugicánk és komoran helyet foglal a kanapén, lábait felhúzva törökülésbe helyezkedik.

Elmosolyodom, de nem szólok semmit. Ő már csak ilyen, mint anya, makacs és mindig megkapja, amit akar. Oda megyek hozzá és homlokon puszilom, amit hálásan fogad. Kezem nyújtom Rose felé, ő érti a célzást, megfogja és felballagunk az emeletre. James időközben beveszi magát a zuhanyzóba. Rose most Hugot fekteti le.

Már éjfél is elmúlt mire sikerül elaltatni Hugot aki egyre csak sírt anyja után, és végre James is elvonul közös szobánkba aludni. Pálcám kézbe véve elmormolom a varázsigét.

-         - Lumos!

Az apró fényforrást kihasználva óvatosan lelopakodom a nappaliba. A kanapén még mindig ott kucorog Lily aki… időközben álomba szenderült. Óvó mosoly költözik arcomra és egy pléddel betakarom, majd visszaosonok, csendesen az emeletre és beslisszolok, a vendégszobába ahol Rose alszik.

-          -Alszol Rose? – suttogom a pálcám fénye mellett.

-         - Ilyen fénybe elég nehezen! Oltsd el azt a pálcát… - dörmögi a takaró alól.

-         - Nox!

A fény elalszik, én pedig vakon matatok az ágy felé. Aucs… ez a lábujjam volt… jó időbe telik mire megtalálom az ágy végét és rámászom a takaróra. Felpillantok és az ablakon beszűrődő halvány derengésbe megpillantom Rose éber tekintetét.

-         - Szerinted mi történik? – kérdezi suttogva.

-         - Fogalmam sincs… de rég láttam apát ennyire zaklatottnak.

-         - Nem… nem gondolod, hogy…

-          -Mit?

-          -Nos, hogy a szüleink kicsit élvezik a dolgot? – Rose kijelentésén meglepődök, de kis töprengés után logikussá válik a dolog. – Gondolj csak bele. A Roxfortba minden évben történt valami, folyamatos életveszély, izgalom kaland, erre mióta meghalt Tudodki…

-          -Voldemort… nevezd őt nevén! – vágok szavába.

-          -Jó akkor mióta meghalt V… Voldemort, szóval az óta semmi dolguk nincs… szerintem kicsit unatkoztak. De most felcsillan a remény, hogy történik valami.

-          -Ebben van valami, elég gyorsan hagytak itt minket, mintha vágytak volna rá, hogy mehessenek… - gondolkodom én is hangosan.

-         - Pontosan! Szerinted melyik halálfaló família akarja új életre kelteni Voldemort csatlós seregét? – kérdezi kis hallgatás után.

-         - Ezt sem tudom… de ha rájuk gondolsz… Nem, biztos nem Malfoyék azok! – emelem fel a hangom.

-          -Csssss! Felébrednek a többiek! Amúgy is nem rájuk gondoltam… bár nem lepődnék meg. Apa mesélte milyen gerinctelen volt a suliban annak idején Draco… csodálom, hogy jöhetsz ki olyan jól a fiával. – Rose hangja elárulta mit is gondol a Malfoy családról.

-         - Én bízom Scorpiusban… neked sem ártana. Hisz mindig velünk vagy… - Emelem fel szemöldököm, amiből Rose persze a sötétben semmit nem lát. De érzem, hogy eltaláltam a gyenge pontot.

-          -Persze, érthető, csak akkor is… remélem, minél hamarabb visszatérnek anyáék… - suttogja, térdeit felhúzva, állát rátámasztva.

Látni nem látom az arcát, de hangjából érzem, hogy nem áll messze a sírástól. Közelebb kúszom hozzá az ágyon és magamhoz ölelem. Fejét vállamra hajtva küszködik könnyeivel. Lágyan simogatni kezdem haját. Érzem, hogy lassan elnyom az álom…

                                                                                   ***

Másnap hunyorogva ébredek. Szikrázva süt a nap, egyenesen az arcomba. Nehezen kapok levegőt, letekintek, mellkasomra ahol döbbenten pillantom meg Rose vörös tincseit. Hát persze, kapok észhez, hiszen együtt aludtunk el, miután este megvigasztaltam. Nem sietek a felkeléssel, egyrészt nincs szívem felébreszteni Roset, másrészt félek, hogy anyáék hűlt helyét lelném, harmadrészt pedig van időm töprengeni.

Scorpiust ismerem elsős korom óta. Rögtön jóban lettünk amint beszélgetésbe elegyedtünk a Roxfort Expresszen.

„ Apa szavai motoszkálnak az agyamba, - Akkor a Mardekár ház gazdagabb lenne egy értékes emberrel. Minket nem zavarna, hidd el! – ezekkel a szavakkal nyugtatott. Most meg itt ülök egyedül egy kupéban és egyre biztosabban érzem, hogy inkább megyek a Hugrabugba. Mélázásomból egy hang zökkent ki. – Szabad ez a hely? A többi fülke tele van. – a hang gazdája egy hirtelen szőke fiú. Már át öltözött talárba és roppant komoly arcot vág. – Persze gyere, ülj le. – mosolygok rá. – Köszönöm, amúgy Scorpius vagyok, Scorpius Malfoy. – mutatkozik be. Egy pillanatra megdermedek. Apáék sokat meséltek a Malfoy családról. Nincs jó hírük, családi körben ez a srác mégis kedvesnek tűnik. – Én meg Perselus vagyok. Albus Perselus Potter. – mutatkozom be szintén. A nevem hallatán ő is eltöpreng. Mindketten hírből ismerjük a másikat… „

A büfés boszorkány érkezése aztán minden korlátot feloldott közöttünk. Degeszre ettük magunkat csoki békával és tökös derelyével, majd együtt szemezgettünk Bagoly Berti féle Minden Ízű Drazséjából. Scorp kifogott egy hányás ízűt. Az emléket felidézve széles vigyor terült el az arcomon.

Rose fészkelődni kezd, majd hangos ásítással kinyitja szemeit.

-         - Kellemes szép jó reggelt az álomszuszéknak! – nevetek rá.

-          -Per, te meg mit keresel itt? – kapja föl rögtön fejét. Vörös tincsei kuszán állnak, belelógnak arcába.

-          -Tegnap itt aludtunk el… és reggel nem akartalak felkelteni azzal, hogy felkelek, így megvártam, míg magadtól jön össze.

Álmosan pislogott, majd haját hátra túrva kezével elvigyorodott. Ledobta magáról a takarót és az ablakba állt. Elcsodálkozom milyen csinos is az unokatestvérem. Együtt nőttünk fel, mintha édes testvérem lenne… de ilyen szemmel még sosem tekintettem rá. Nagyon szerencsés lesz az a fiú, aki a férje lesz.

-          -Gondolod, hogy már haza értek? Mármint anyáék? – fordul felém az ablakból.

-         - Nem tudom…

Fejem lesütöm, tényleg nem tudom, mit reméljek, mire várjak. Rose most az ajtóhoz siet és halkan kinyitja.

-          -Ti meg mit csináltok itt? – hallom hangját az előszobából.

-          -Psssszt!

Ez James hangja. Felkelek és követem Roset az előszobába. Mikor kiérek különös látvány fogad. James és Lily lélegzet visszafojtva figyelnek és hallgatóznak. Odalentről hangok szűrődnek fel.

-          -Neville szerint halálfalók voltak… és én hiszek neki. – Ez apa hangja. Tehát megjöttek.

-          -Persze Harry én is hiszek neki, de gondolj bele… nem történt baleset, se gyilkosság… csak kigyulladt egy mugli ház és a szemtanúk láttak valakit…

-          -Aki mellesleg fekete talárt viselt és fém álarcot… - Ron Hermione érvébe vágva tapintott rá a lényegre.

-          -De ez még nem támasztja alá a tényt, hogy halálfaló volt… meg, ha az is egyedül volt, lehet csak tréfa…

-          -Még a halálfalók sem tréfálnak gyújtogatással. Csoportosan, de legalább kettesével mozogva tevékenykednek és nem egy célpontjuk szokott lenni.

-          -Lehet már tudni kié volt a ház? – kérdezte anya, nem törődve Ronnal és Hermionéval.

-          -Egyelőre nem, csak annyi a biztos, hogy mugli házaspárról van szó, akik épp nyaraltak, de ha arra gondolsz… - apa elharapta a mondatot.

-         - Pontosan arra gondolok…

Baljós csend állt be a beszélgetés fonalába. Lopva pillantottam Rosera és a többiekre. Ezek szerint, tudnak valamit, amit jobb lenne nem tudni.

-         - Lily te mit keresel itt? Nem lent aludtál el? – nézek rá most húgomra.

-         - De igen, de nem sokkal később felkeltem és féltem egyedül… így feljöttem Jameshez.

James szem forgatva ad igazat Lilynek majd megszólal.

-         - Lily fuss le nagy robajjal, hogy tudják, ébredezünk, és nehogy megtudják, hogy hallgatóztunk…

Nem sűrűn fordul elő, de most egyet kell értenem Jamesszel. Rákacsintok Lilyre aki remekül játszva szerepét, hangos léptekkel lerohan a lépcsőn, anya anya, kiáltásokkal. Odalent megtörik a néma hallgatás.

-          -Kicsim! – nevet anya. Máris felébredtél? A többiek?

-         - Ébredeznek! – vágja rá Lily.

-         - Rose indulj. – suttogja James.

Így kisebb megszakításokkal mindenki megérkezik a nappaliba ahol a felnőttek állnak. Örömmel ölelem át apát és tűröm, hogy anya elhalmozzon puszikkal.

-          -Gyertek reggelizni! – mondja anya és a konyha felé igyekszik.

Lopva apára sandítok, látom, hogy gondolataival viaskodik. Oda állok mellé és vállára teszem a kezem.

-          -Megtudtatok valamit? – nézek rá.

-         - Semmi használhatót fiam. – válaszolja és megölel.

Ebben az ölelésben minden benne van, amit tudatni, vagy mondani szeretett volna. Aggódás, öröm, félelem, szeretet. Csendben tűröm, hogy megnyugodjon, mikor kibontakozik ölelésünkből, arcára nyugodtság költözik.

-         - Gyere reggelizni. – karolja át vállam és elindulunk.

                                                                                   ***

A patrónus keltette aggodalom alábbhagyott az elmúlt pár hétben. Ronék haza mentek. Nálunk is minden visszatért a megszokott kerékvágásba.

-        -  Ágyúgolyó öcsikém! – rikkantja James korán reggel!

A lökéstől ismét a földön találom magam.

-          -Már nagyon unom ezt a viccedet… - morgom a földön fekve.

-        -  Mit mondasz? Nem hallom, mert a földön fekszel! – nevet James és kimasírozik az ajtón.

Feltápászkodom, és az órára nézek. Nemrég múlt nyolc óra. Sietnünk kell a Roxfort Expressz pontban tizenegykor indul a peronról. Vetek egy pillantást a ládámra – minden könyv szana széjjel – és sóhajtva nyúlok az éjjeli szekrényemen nyugvó pálcám után. Gyors mágia és a holmim tökéletes rendben nyugszik a bőrönd alján.

-         - Suvickus!

Szegezem most pálcám Menta kalitkájára. A bűbáj után, csillog-villog. Elégedetten teszem vissza takaróm a helyére és indulok James után a konyhába.

Odalent a szokásos fejetlenség uralkodik.

-          -Csomagoltam szendvicset… nem James nem konzervhúsos… igen Lily van benne paprika… - anya sürög, forog a konyhában. Apa pedig az asztalnál ül és egyik kezével pirítóst majszol, a másikkal a Reggeli Próféta friss számát lapozgatja.

-         - Újabb mugli ház égett le. – közli anyával.

Anya most abba hagyja a szendvicsek csomagolását és aggódó pillantást vet apa felé. Az egész pár másodpercig tartott, folytatódik minden mintha semmi sem történt volna.

                                                                           ***

-         - Lily, te menj elsőnek! –adja ki az utasítást apa a Kilenc és háromnegyedik vágány átjárója előtt.

Lily lendületet vesz és már el is tűnik. Közben befutnak Rosék. Végre mindenki átér a kapun. Apa mintha keresne valakit. Meg is találta. Lauren anyjához megy, elkapja a nő karját és valamit a fülébe súg. A nő elkomorul és beszélgetni kezdenek. Szentelek feléjük még egy pillantást majd sietve Rose után igyekszem. Sikerül is ráakadnom, nincs, egyedül vele van Lauren és a többiek. Mikor mögéjük érek, vidáman köszöntöm.

-         - Sziasztok! – most veszem észre, hogy a ládáik még nincsenek a vonaton. – Miért nem pakoltatok még fel? – kérdem mosolyogva. Meg mernék esküdni, hogy nem bírnak a hatalmas csomagokkal.

-          Egyedül nem megy, anyu pedig nem tudom, merre lehet. – válaszolja, Lauren mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Így belegondolva… az is.

-         - Anyukás apával beszélget. Gyere, segítek! – és már emelem is fel a bőröndöt a vonatra.

A pakolás után gyors búcsút veszünk apáéktól, akik idő közben megtaláltak minket. A szülők arcán ismét felfedezem a hetekkel ezelőtti idegességet. Rámosolygok apára, bátorítón és felugrok a gőzfelhőket eregető vonatra.

-          -Vigyázzatok magatokra! Erdőbe ne menjetek! Öleljük Hagridot és Nevillet.

-         - Lily csak ügyesen! James ne dobálj bűzpatronokat! Albus mindent bele bájitaltanon!

Integetve hallgatom anyáék üzeneteit. Hermione hasonlókkal traktálja Roset és Hugot. Luna csak integet. Gyorsul a vonat és nemsokára szem elöl vesztem anyáékat. Leülök a kupéba az ablak mellé. Szemben velem Lauren piszkálja a haját. Lily közben felszívódott a barátnőivel.

-         - Tényleg Lauren, valamit elkezdtél mondani az állomáson, de aztán Perselus félbeszakított. Mi is volt az? – fordul most Rose Lauren felé. Érdeklődő tekintettel vizslatom a lányt. Nem tudtam, hogy bele fojtottam a szót.

A szőke lány most kibámul az ablakon és álmatag hangon csak úgy mellesleg válaszol a hozzá intézett kérdésre.

-          -Oh, csak, hogy anyunak volt valami beceneve az iskolában. Kíváncsi vagyok nekem is lesz- e. Ha jól emlékszem… Lüke Lovegoodnak hívták. Vajon nekem is lesz valami ilyesmi nevem? Hm?

Elmélkedése közben mutatóujjával finoman megérinti alsó ajkát. Igazán bájos ebben a helyzetben, kuncogok magamban. Roseal lopva össze nézünk. Érdeklődve figyelem Laurent.

-          -Nem izgulsz, miatta melyik házba fogsz kerülni? – kérdem, hogy eltereljem a témát.

-          Nem mondhatnám. Egyik házzal sincs bajom, szóval mindegy melyikbe kerülök. – könnyedén megrántja vállát és szemeit újfent az ablakra szegezi.

-          -Nem vagy az az izgulós fajta annyi szent. – nevetem el magam. Rose is elmosolyodik.

-         - Nem igazán… a nagy felhajtást sem szeretem.

Közli még minidig kifelé meredve. Nem faggatom, tovább inkább kicsit oldom a feszültséget. Az út hátra levő részében Roseal rengeteget beszélünk a Roxfortról. Első sorban, hogy Lauren megismerje, másod sorban, mert szeretjük és kész. Széles mosollyal mesélek a Kviddicsről. Én lettem a csapatkapitány, pontosabban tavaly óta töltöm be ezt a posztot és idén vadona új csapatot szándékozom összeállítani. Szinte repül az idő. Közben a büfés boszorkány is megérkezik.

-         - Egy nyalás pálcát és egy csoki békát kérek! – adom le a rendelésem.

Szerzeményeimmel kényelmesen hátra dőlök és minden figyelmem azoknak szentelem. Kibontom a csoki békát. A béka hangos brekegéssel ugrik az ablakra.

-         - Megszökik Per! – nevet Rose.

-          -Csak egyet tudnak ugrani… - válaszolom és tovább figyelem a békát, aki most a lehúzott ablakrés irányába araszol. Mikor eléri, a peremét ismét brekeg egyet és ugrik… egyenesen ki a természetbe.

-          -Ezzel peched volt! – nevet jóízűen Rose és Lauren is elmosolyodik.

Most megfordítom a csomagolást és kiveszem a kártyát.

-          -Áh, Perselus Piton professzor! – közlöm elégedetten. – „Korunk legismertebb és legmegbecsültebb bájitaltan készítője. A Roxfort Boszorkány és Varázsló Képző Akadémia tanára. Albus Dumbledore után igazgatói posztot töltött be. Kettősügynökként tevékenykedett Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén szolgálatában. A Roxfort Akadémia ostrománál lelte halálát! A legbátrabb ember, akit ismerünk!”

Elégedettséggel és büszkeséggel töltenek el a kártya szavai. Mosolyogva bontom ki a nyaláspálcát és neki állok enni.

                                                                                  ***

Mikor megérkezünk, a távolban felrémlik Hagrid kedves óriási alakja. Szemei csillognak, arcára mosoly kúszik, mikor észrevesz. Integet, de nem szól… most dolga van.

-          -Elsősök ide hozzám! – kiáltja majd hozzá fűzi. – Az új diák is velünk jön! – ezek szerint értesültek az új jövevényről. Melegen mosolygok Laurenre, akin látszik, hogy félelme kezd felül kerekedni rajta.

Utunk elválik. Roseal a fiákerek felé indulok. Út közben egy szőke fejre leszek figyelmes a szemem sarkából, oda fordulok és elmosolyodom.

-          -Scorp! – nevetek és megölelem barátom.

-         - Per! – viszonozza a köszönést. – És Rose! – pirul el kissé… csak nem?  elnyomok egy vigyort és Rosera pillantok. Az ő arca is vörösebb a kelleténél.

Elégedetten kászálódok fel a thesztrálok által hajtott kocsira. Csatlakozik még hozzánk Lily és James. A fiáker elindul a földúton fel egészen a kastély hatalmas vaskapujához.

A nagyterembe érve ki-ki a maga útján megy. Rose és James a piros színekben fürdő Griffendél asztalokhoz sietnek, Lily a kék Hollóhát felé veszi lépteit. Ránézek Scorpiusra és mindketten megindulunk a terem bal oldalán, legszélén álló asztalok felé. A diákok itt zöld-ezüst hímzéssel ellátott talárokat viselnek. Drága jó Mardekár! Kényelmesen helyet foglalunk, de szinte azonnal egy fekete hajú rókaképű lány telepszik mellém.

-          -Szia Albus! Hogy telt a nyár? – néz rám mohó arckifejezéssel.

-          -Szia Padma! Köszönöm jól, neked? – udvariaskodom.

Válaszát egyelőre mégsem tudom meg, mert McGalagony szólásra emelkedik az igazgatói székben.

-          -Kezdődjék a beosztási ceremónia! – int csendet és szavaira a terem végén megnyílik a hatalmas tölgyfa ajtó.

Csapatnyi megszeppent gólya után ott jön Lauren, láthatóan feszengve helyzete miatt. Előkerül, a Teszlek Süveg is mely előadja évkezdő versikéjét. – Nem lehet unalmas minden nyári szünetet versírással tölteni? – elmélkedem, de a süveg éneke félbe szakít.

 

Hajdan négy mágus összeállt

 

Eldöntötték, hogy létrehoznak egy mágus tanodát

 

Griffendél fejéhez kapott, s levett róla engem

 

Észt töltött belém, így Teszlek Süveg lettem.

 

Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, házad Griffendél.

 

Oda csak az kerül, ki semmitől se fél.

 

Hugrabugnak nyájas népe. Békés, igazságos.

 

Oda mész, ha türelmes vagy, s jámbor – ez világos.

 

A bölcs öreg Hollóhátban, éles elmék várnak.

 

Kiknek a tanulás kaland, oda azok járnak.

 

Hogyha agyafúrt s ravasz vagy, ne is tekints másra:

A Mardekár való neked. Ott lelhetsz sok társra.”

Mikor befejezte mindenki megtapsolta.

-         - Nem erőltette meg magát idén, nem gondolod? – fordult felém Scorp.

-          -Való igaz kissé foghíjas volt! – nevetek barátomra, ám figyelem ismét a beosztás köti le.

-        -  Brown Lucrecia!

-          -Griffendél!

-         - Bones Sandra!

-         - Hugrabug

És így tovább hosszú perceken keresztül. Amikor is végre.

-          -Louwood, Lauren!

Lauren lassú léptekkel közelít az emelvény felé. Óvatosan ül le a székre, de még fejéhez sem ért a süveg már harsogta is!

-        -  Hollóhát!

Elmosolyodok és felöltöm az „Én megmondtam” arckifejezésem.

-         - Mielőtt nekifognánk, a mennyei falatoknak had jelentsek be pár dolgot! – emelkedik szólásra McGalagony professzor. – Főleg az első éveseknek mondom, hogy az iskola melletti erdő, a Tiltott Rengeteg, ahogy a neve is említi oda tilos a belépés minden tanuló számára. Emellett felhívnám a figyelmet, hogy ebben a tanévben a pincében található Raktár is zárolt rész így kérek, mindenkit ne próbáljanak oda bemenni. Nem utolsó sorban pedig köszöntség az új Sötét Varázslatok Kivédése tanárt, aki volt kedves elvállalni az oktatást: Fogadják nagy szeretettel Cho Chang kisasszonyt!

A teremben ujjongás tört ki. Mindenki tapsolt egyesek füttyögnek. Valahol már hallottam ezt a nevet. Töprengek. Apa említette, de nem jut eszembe. Minden évben új SVK tanárt kapunk, ami igen nyugtalanító. Apa mesélte, hogy miután Voldemort nem kapott állást az óta tart ez az állapot. Előre sajnálom a professzorasszonyt.

-         - Perselus kérsz sültcombot? – kérdi most Scorpius.

Időközben elkezdődött a lakoma és mindenki mohón vetette rá magát a gőzölgő ételekre.

-         - Persze, köszönöm! – veszem el a tálat, amikor mellettünk az első évesek felsikoltanak.

Oldalra kapom a fejem, de rögtön el is nevetem magam.

-          -Jó estét kedves Véres Báró! – üdvözlöm házunk szellemét

-         - Áh, az ifjú Potter! Jó étvágyat! – tiszteleg kardjával és tovább lebeg.

Aprót biccentek és folytatom az evést.

A lakoma kellemesen elálmosított így hálásan pillantok a kijárat felé. Ilyenkor tudok örülni annak, hogy a klubhelység a pincében van. Nem bírnék felmászni egy toronyba. Scorpiussal némán baktatunk a folyosókon, mellettünk zsibongó a nyári élményeket megbeszélő diákok suhannak el. Mintha Padma Parkinson hangját hallanám, de tudomást sem veszek róla. A Portré elé érve azonban tanácstalanul túrok hajamba.

-          -Te tudod a jelszót? – sandítok Scorp felé.

-        -  Nem én! – vonja meg a vállát.

-          -Utat kérek, elsősöket viszek! Ti fiúk meg mit álltok ott? – szólít meg minket egy hang.

-          -Nem tudjuk a jelszót Billius! – fordulok a prefektus felé, aki megcsóválja fejét.

-        -  A jelszó Dumbledore! – mondja, mire a portrén álmosan kandikáló mogorva fickó előre lendül utunkra engedve.

-         - Dumbledore? Komolyan ez a jelszó? – Scorp csodálkozva mered rám.

-          -Biztos tisztelegnek a volt igazgató előtt. – vonom meg vállam és a hálótermünk felé igyekszem átvágva a bámészkodó elsősökön.

Beérve megállok egy pillanatra és szemügyre veszem az ismerős ágyakat. Elégedettség tölt el. Végre haza értem! Ez után örömmel tapasztalom, hogy Menta épségben gubbaszt kalitkájában, mikor megpillant, örömittasan huhog. Gyorsan kinyitom a rácsot és szabadon engedem baglyom, aki megcsipkedi ujjamat és elrepül a Bagolyház irányába. Sietve átöltözöm, és pizsamámba bújva elterülök az ágyamon. Nem sok kell hozzá és már alszom is.

Az óriási mérges kígyó csendben lapult a fák göcsörtös gyökerei között, a megfelelő alkalomra várva, hogy fogait zsákmányába mélyessze. Türelem és elszántság jellemezte a dögöt, amikből bőven volt neki. Ekkor a rejtekhelyével szemben terebélyesedő fára egy csodálatos tűzvörös főnix szállt le. Farktollai hosszan lenyúltak a föld felé, majdhogynem meg is érintették azt. A fenséges madár, kecsesen ült az ágon és dalra fakadt. Mintha a világon nem vetett volna lábat a gonoszság. Éneke erőteljesen zengett, bejárva az erdő minden zugát. Az állatok elődugták fejeiket kényelmes odúikból, hogy hallhassák a Madarak Anyját. Egyetlen teremtmény volt, aki nem élvezte a fennkölt dallamot. A kígyó most kihasználva előnyét, előkúszott a gyökerek hűs árnyékából és lassan kúszva suhant előre az aljnövényzetben a főnix fája felé. Amikor kellemesen közel került áldozatához elidőzött pár pillanatra. Villás nyelve ki-be futkosott szájába, szemei a környezetet pásztázták. A főnix ekkor valamit megérzett, az ének abba maradt, a világ kerékvágása ismét a régi lett. Hirtelen történt, nem is látta senki. A kígyó halál pontossággal mart bele áldozatába, pontosan megcélozva a szívét. A főnix fájdalmas rikoltást hallatott, majd utolsó erőtartalékaival sikerült kiszabadulni a bestia szorításából és karmaival kivájni a szörnyeteg bal szemét. A kígyó az avarba hullott, vonaglott szerencsétlen állat. A főnix pedig kitárta szárnyait és egy földöntúli hang kíséretében hamuvá porladt.”

Verejtékben úszva kelek reggel. Még túl korán van a reggelihez. Mégis megmosakszom és felöltözöm, majd a portré lyukhoz megyek. Kimászom és elindulok a nagyterem felé. Belépve minden kihalt, sehol egy lélek… pontosabban csak egy. A Hollóhát asztalánál Lauren szőke fürtjeire leszek figyelmes.

-        -  Hogy-hogy ilyen korán itt vagy? – nézek le a lányra, aki most álmatag tekintettel vizslat engem.



Arasa2013. 08. 14. 21:58:45#26899
Karakter: Albus Perselus Potter
Megjegyzés: ~Katicaa-nak ~


-         - Albus! James! Fiúk ébresztő hasatokra süt a nap!

Szemem résnyire nyitom, de azonnal be is csukom és, hogy a kellő hatást elérjem a takarót is a fejemre húzom. Vakítóan süt be a kellemes nyári nap a szoba ablakán, ám nem rémlik, hogy valaki is beengedte volna. Kihasználva a pár perc nyugalmat, amit anya azzal adott, hogy előbb imádnivaló húgocskánkat ébreszti, az álmomon gondolkodom. Egy hatalmas szürke kígyó és egy tűzvörös főnix küzdelme. Egyik sem tudja legyőzni a másikat. Mintha valamiért összetartoznának, és mégsem férnek el egymás mellett.

-          -Hát ti még mindig ágyban vagytok? Vendégeket várunk mára így jól esne a segítségetek egész nap – mondja anya színlelt sóhajjal tetézve meg súlyos kijelentését.

Nagy levegőt veszek és kitornászok a paplan nyújtotta menedék alól, ami mint rögvest kiderül hiba volt.

-          -Ágyúgolyó öcsikém! – rikkantja James és rám veti magát, de olyan erővel, hogy leesek az ágyamról.

-         - James ne szekírozd Al-t kérlek! Gyertek, mert elhűlik a reggeli. – azzal kisiet a szobából, ám még félúton visszakiabál. – Palacsintát készítettem!

James, mint egy megveszett kutya száguld le a lépcsőn az ebédlőbe. Én pedig feltápászkodom a földről és válogatott szitkokat szórva fivéremre visszateszem a takarót az ágyra, majd utamat az ebédlő és az ínycsiklandozó illatok irányába veszem.

Mikor leérek, már az egész család asztalnál van. Kivéve apát.

-        -  Apa hol van? – nézek körül, hátha csak nem vettem észre.

-         - Elment Ron bácsikátokért. Lassan meg is kell, hogy érkezzenek. – válaszolja anya és közben három palacsintát halmoz tányéromra, amit jól meglocsol juharsziruppal.

-         - Fúúj… Al, juharszirup cuppcupp!! – kommentálja undorát James.

-          -James elég legyen! – morran rá anya kissé élesebben, amitől James egy szó nélkül visszatér a maga nutellás palacsintáihoz.

Leülök a lehető legtávolabb Jamestől és nekifogok az evésnek, amikor éles kopogtatás zavar meg. Szétnézek, hogy honnan jöhetett a hang, mikor észreveszem, hogy Menta áll a konyha ablak előtt, mögötte Norbert a családi uhu terpeszkedik. Mindketten levelekkel a csőrükben.

Az ablakhoz rohanok és szélesre tárom, majd rögtön Mentával foglalkozom. Elveszem tőle a levelet, amin a Roxfort pecsétje látható. Úristen ez csak is az RBF eredménye lehet! Halkan ülök le a székemre és remegő kézzel nyitom ki a borítékot.

A Rendes Bűbájos Fokozat Vizsga Eredményei

                         Kiváló (K)

                        Hitvány (H)

                         Várakozáson felüli (V)

                        Borzalmas (B)

                         Elfogadható (E)

                        Troll (T)

 

Albus Perselus Potter vizsgaeredményei:

Asztronómia:                                    V

Átváltoztatástan:                            K

Bájitaltan:                                          K

Bűbájtan:                                           V

Gyógynövénytan:                          V

Jóslástan:                                           E

Legendás lények gondozása:     K

Mágiatörténet:                                               E

Sötét varázslatok kivédése:       K

 

Rúnaismeret:                                   V

Legalább ötször olvasom át újra és újra mire megnyugvással sóhajtok fel. Semmiből nem buktam meg és még a bájitaltanom is Kiváló lett! Így nyitva áll előttem az út az aurori pálya vagy a bájitaltan tanári pálya előtt is. Aminek szívből örülök. Elégedett mosolyomat anya is észreveszi.

-          -Al add, ide drágám megnézem, milyenek lettek a jegyeid! – fordul felém mosolyogva.

Felé nyújtom a papírost és csendben várom a reakcióját.

-         - Ohh, drágám ez mesés! Nagyon büszke vagyok rád! – lelkendezik és átölel, ami mellé jár egy elengedhetetlen „anyapuszi” is.

James eközben kihasználja az alkalmat és elcsaklizza a bizonyítványom. Undorodva tartja el magától.

-         - Te áruló! –rivall rám. – Átmentél Jóslástanból? Csak nem te lettél Trelawny professzor kis üdvöskéje? – hangjából süt az indulat. – És Bájitaltanból KIVÁLÓ??? Te mocskos kis mardekár ivadék! – hörren fel és pálcát ránt.

-          -James azonnal fejezd be! – anya szeme szikrát vetve figyeli az időközben jámborrá lett fiát.  

Bátyám bocsánatkérést motyorászva elteszi pálcáját és visszaül helyére. Nem tudom magam türtőztetni. Könnybelábadt szemekkel rohanok a szobám felé, ahol magamra csapom az ajtót és dühösen a szekrénybe rúgok.

-          -Ohhh, hogy a durfarkú szúrcsók enné össze… - szitkozódom, azt hiszem be fog lilulni a kislábujjam.

Még el sem merültem teljesen a bátyám iránt érzett gyűlölet keltette kellemes érzésben mikor halkan kopogtatnak.

-          -Menj el! – kiáltom, mielőtt tudnám, hogy ki az.

-         - Rose vagyok Per! – most bemegyek!

Rose! De hisz akkor apa és Ron meg Hermione is haza értek! Örömömben elmosolyodom. Főleg Rose miatt, ő az egyetlen, aki meg tud engem érteni. És ő a legelfogadóbb az ügyben is, hogy a Mardekárba kerültem. Az ajtó felé pillantok, ami épp most nyílik óvatosan és egy vörös fejbúb bukkan elő.

-          -Szervusz Perselus! – áll meg az ajtóban és ereszt meg felém egy mosolyt.

-          -Szia, Rose! – mosolygok vissza és hirtelen minden haragomat mintha száműzték volna.

Rose az egyetlen a családból, aki a második nevemen hív. Ezért nagyon hálás vagyok neki.  Mióta a Mardekár ház lett az otthonom sokkal jobban szeretem a Perselus nevet. De erről eddig csak Rossal beszéltem.

-          -Jobban vagy Per? – kérdezi, most lágyan Rose miközben leül James ágya szélére.

-          -Semmi bajom, ha erre vagy kíváncsi… - válaszolom makacsul. Nem szeretek a Jamesszel való vitáimról beszélni.

James már kiskorom óta nem hagy nekem nyugton. Amikor kiderült, hogy a Mardekárba kerültem egyenesen tajtékzott a dühtől és azzal fenyegetett, hogy kitagadtat a családból. Még a húgomra sem haragudott, aki a Hollóhátba került. Azóta úgy jár-kel, mintha kiskirály lenne, csupán mert Ő a Griffendélbe került, mint apa.

-          -Gyerekek gyertek le segíteni! – hallatszik anya hangja.

-          -Gyere Per Ginny biztos megint annyit főzött, hogy képtelenség megenni…- nevet de hangjában szeretet bujkál nagynénje iránt.

Mikor leérünk a konyhába már nagy a sürgésforgás. Mindenki csinál valamit. Ron amint látom, krumplit pucol, de azért egy széles vigyort megereszt felém: - Helló öcskös! – szól oda majd Hermione szikrázó tekintetével találkozva visszatér munkájához. Hermione is odajön és ad egy gyors puszit mielőtt a tányérokkal ellavírozna mellettünk.

-          -Rose drágám behoznád a kamrából az alátéteket? – fordul hátra még lányához.

-          -Hogyne… anya…- sóhajt nagyot az illetékes és búcsúpillantást vetve felém beleveti magát a készülődésbe.

-          -Albus, kimennél felseperni odakint a járdán kicsim? – pillant rám anya, egyik kezével a levest kavarja a másikkal, a varázspálcájával a ruhákat hajtogatja a nappaliban. – Apád is mindjárt megérkezik.

-          -Megyek anya! – törődöm bele én is sorsomba majd a bajárat felé veszem, utam mikor James toppan elém.

-          -Megnyugodtál Albuska kaptál vigasz puszit a kis vöröstől? – lekicsinylő pillantását látva keserűséget érzek. Már épp azon vagyok, hogy jól behúzzak neki amikor…

-          -Fiúk csak nem veszekedtek?

A kedves ismerős férfihang hallatán szívem nagyot dobban.

-          -Apa! – kiáltom és bátyám félre lökve futok hozzá, hogy megöleljem.

-         - Hogy van az én RBF-es nagyfiam? – kérdi hangjában csordultig szeretettel. – Anyád megüzente, hogy milyen jól sikerültek a vizsgáid! Büszke vagyok rád. – mondja és beletúr a hajamba. – Most fuss, takaríts estére meglepetés vendégek jönnek! – nevet rám és bemegy, hogy üdvözölje a többieket.

Kezembe veszem a seprűt és munkához látok. Odabent nagy a nyüzsgés mindjárt kész az ebéd vagy vacsora, vagy tudja ég mi lesz abból. Gondolataimba menekülök, hogy ne unatkozzak. Vajon kik lehetnek a meglepetés vendégek? Így is több ember van már ebben a házban, mint amennyire szükség lenne. James például teljesen fölösleges.

Mire befejezem a sepregetést és nem mellékesen a szabotázs terveket James ellen már alkonyodni kezd. Lerakom a seprűt és visszatérek a méhkasba. Már minden készen áll a nagybetűs étkezéshez ám senki nincs asztalnál.

-          -Drágám gyere csak és ülj ide a fotelbe. – invitál be anya és leültet Lily mellé.

A húgocskánk másik oldalán bátyám ül és mellette anya. Mögöttünk Weasley- ék állnak meg. Apa pedig a kanapé karfáján foglal helyet, hogyha csengetnek, rögtön indulhasson. Tisztára, mint egy beállított fotókép… jut rögtön eszembe.

-         - Anyuci kik jönnek? – kérdi Lily merő ártatlansággal arcocskáján.

Hiába már ő is negyed éves lesz a Roxfortba nekem mindig a kishúgom marad. Anya elmosolyodik, apa pedig válaszol helyette.

-          -Régi jó ismerősünk jön el a lányával. Tagja volt Dumbledore Seregének mikor ötödévesek voltunk. A neve Luna.

Luna… Lüke Lávgúd… jut azonnal eszembe, amit még Ron mesélt róla. Valami hihetetlen az a nő… emlékszem vissza szavaira. Egyre kíváncsibb vagyok. Ekkor kopogtatnak.

Apa siet ajtót nyitni. Arcán széles mosoly. Megöleli a szőke hajú nőt, aki bágyadt mosollyal köszön, majd a lány felé mutat, hogy ő a lánya. Apa is bemutatkozik neki.

- Harry Potter! - rázza meg a lány kezét mosolyogva. Honnan ismerlek én téged???

- Lauren Louwood – mondja a lányka.

Apa beinvitálja őket és gyorsan bemutat mindenkit. A szőke nő a felnőtteknek széles mosollyal köszön, minket pedig jól megnéz enyhén kidülledő szemeivel. Mikor a formaságokon túl jutottunk anyáék azonnal arrébb vonulnak beszélgetni.

A piszkosszőkeség eközben valami furcsa okból le nem veszi apáról a szemét. Kis elmélázás után pedig hirtelen felkiált:

-          Megvan! Maga a férfi a csoki békás kártyáról! – mondandóját mutogatással tetézi meg.

Percnyi megdöbbent csend után nevetés tör ki. Én is szívből elkacagom magam, James persze fetreng is, hogy nyomatékosítsa a jókedvét…

-          Ez a lány totál olyan, mint az anyja volt! – préseli ki magából Ron az akár elismerésnek is tekinthető megjegyzését.

A lány most a haját kezdi csavargatni. Kicsit elszégyellem magam, nem akartam megbántani. Ekkor veszem észre, hogy húgocskám elindult felé széles mosollyal.

-          Nem lenne kedved beszélgetni velem?- kérdi Lily, majd mikor a szőkeség bólint, elindul a kert felé.

Figyelem, ahogy elhagyják a szobát, majd hirtelen pattanok fel… Jamesszel túl közel kerültünk egymáshoz, ami nekem nem válik előnyömre. Ekkor egy kéz fogja meg a vállamat.

-          -Nem megyünk utánuk? – kérdi mosolyogva Rose. – Az a lány olyan kis elveszetnek tűnt… gyere, ismerjük meg. – Mondja és válaszra sem várva megfogja a karom és kivezet a kertbe.

Mikor kiérünk Lauren, ha jól emlékszem a nevére, felénk fordul majd álmodozó tekintetét az égre fordítja.

-          -Hmm... Griffendél a bátorság... nem-nem, nem vagyok hősi lelkű... Hugrabug a szorgalmasok és jószívűek... Talán... Hollóhát, az éles elméjűek kiknek a tanulás kaland... Ez jól hangzik, de nem vagyok benne biztos.... Hm... Melyik maradt még? – mélázik éppen.

Kicsit roszul érint, hogy még mindig a Mardekár ez egyetlen ház emit vagy nem ismernek vagy nem szívesen ismernek.

-         - Mardekár. – segítem ki mélázásában, mire szemrebbenés nélkül folytatja monológját.

-         - Oh, tényleg... Ravaszak s agyafúrtak... biztos nem. Nem vagyok ravasz... és nem szeretem a zöldet. – és elkacarászik mintha valami vicceset mondott volna.

Különös lány annyi szent. Ezek után kíváncsi vagyok melyik házba lesz neki hely, hisz a felsoroltak egyikének sem felel meg teljesen. De ez nem az én bajom. Beletúrok a hajamba és próbálom tovább görgetni a beszélgetést.

-         - Lauren… ugye ez a neved? – ülök le mellé a fűbe ahová Rose is szívesen követ. – Szóval, hol tanultál eddig? Anyukádról hallottunk mikor apa mesélt, de téged egyáltalán nem említett.

Ez igaz volt, hiszen apa számtalanszor elmesélte kikről kaptuk nevünket és mivel engem Dumbledore professzorról neveztek el anyáék így a DS történetek ismertek voltak.

A lány mélázva figyeli tekintetem majd bágyadt hangon megszólal.

-         - Igen, Lauren a nevem… a Beauxbatons akadémia diákja voltam, ám anyám itt kapott állást így vissza kellett térnünk Angliába. Itt pedig természetesen a Roxfort az egyetlen iskola ahol befejezhetem a tanulmányaimat.

-          -A Beauxbaton nem véla képző? Úgy hallottam és láttam oda csak a gyönyörű diákok mehetnek… mit csináltál takarítottál?

Haragosan kapom fejem az ajtó felé ahol James vállával a keretnek támaszkodva, nevetve figyel minket.

-          -James ez egyáltalán nem volt kedves! – áll fel Rose. – Kérj bocsánatot!

-         - És ugyan minek? Nem ismerem, és egyáltalán nem tetszik, se Ő se az a hibbant némber, aki elvileg az anyja.

Eddig bírtam magam türtőztetni. Villámgyorsasággal pattanok föl a földről és pálcám előrántva Jamesnek szegezem. Pontosan a torkának. Bátyám nem várta kirohanásom és apró verejtékcsepp indul meg homlokáról végigszántva arcát.

-          -Úgysem mersz megátkozni… - zihálja, és szája mosolyra húzódik. – Túl jólnevelt vagy akár a nagyi volt. Emlékszel még? Apa mesélte azt az álnok Pitont is, hogy védte. Azt a szennyet… pontosan, mint Te… öcsém.

A levegő szinte megfagy körülöttünk. Lily elsírja magát és Rose-hoz szalad, aki némán figyeli unokatestvérei harcát. Már nem azon van a hangsúly, hogy meg lehet-e átkoznom a testvérem… elmúltam 17. Törvényesen varázsolhatok… a kérdés megéri-e. Töprengésemből egy lágy hang zökkent ki.

-          -Azok vagdalkoznak szavakkal, akik se tettekkel se eredményekkel nem képesek elérni semmit az életben.

Lauren ott áll mellettünk és James-t pásztázzák égkék szemei. Hangja nyugodt, talán vidám is. Mintha meg sem hallotta volna amint az imént James hozzá vágott. Felé fordulok, közben leeresztem pálcámat.

-          -De hát megsértett téged és az anyádat! – fakadok ki érthetetlen nyugodtsága láttán.  – Kicsit sem vagy rá mérges? – keresem most szemeimmel az övét.

-          -Anyától meg tanultam kezelni az effajta embereket. – fordul felém és szemünk találkozik.

-          -Hollóhát! – bukik ki számon, ami először eszembe jut.

-         - Parancsolsz? – vonja fel Lauren a szemöldökét.

-          -A Hollóhátba esetleg a Mardekárba kellene kerülnöd. – mondom, és kissé elpirulok kirohanásomon. Tekintetem ismét James-t kutatja.

-          -Kérj bocsánatot! – sziszegem alig hallhatóan.

James átható tekintetét most az enyémbe fúrja. Látom a haragot, a megaláztatást és a bosszú árnyékát.

-          -Soha… öcsém… - suttogja, azzal visszamegy a házba.

Elrakom a pálcát, melyet addig kezembe tartottam és kinyitom, az ajtót mely a házba vezet. Egyik kezemmel megfogom a másikkal egy beinvitáló mozdulatot teszek.

-          -Hölgyeim! Szerintem nemsokára tálalva a vacsora! – mondom vigyorogva és tekintetemmel követem húgom, aki még egy pukedlit is megejt felém, Rose viszont aggódó pillantást küld felém, amiből megértem, hogy ebből még egy kiadós esti beszélgetés lesz. Lauren is elfogadja invitemet ám visszafordulva még mosolyogva csak annyit mond:

-          -Köszönöm Albus!

-         - Perselus… szólíts Perselusnak. – mondom és viszonzom a mosolyt.

Mikor beérünk már a szülők nagyjából asztalhoz is ültek. Sietve leülök apa mellé. Velem szemben James. Mellettem pedig Lauren foglal helyet.

Anya, mint mindig kitett magáért. Fenséges ízek kavalkádja várja, hogy mindent megkóstoljunk. Ám figyelmem nem kerüli el, hogy a szülők arcán olykor gondfelhő suhan keresztül. Csendben eszem és igyekszem rájönni mi, lehet a baj oka.

-          -Tört krumplit Lauren? – nyújtom felé a tálat.

-          -Köszönöm! – veszi el terhem.

Már a desszertnél tartunk mikor váratlanul egy kék, lánghoz hasonló jelenés száguld be az ebédlőnkbe… pedig az ablakok és ajtók zárva vannak. Mikor jobban megfigyelem, veszem észre, hogy a jelenés testet ölt. Egy kacsa bukkan elő. Imbolyogva végigméri, az asztalnál ülőket majd megszólal. Legnagyobb meglepetésemre ismerem a hangot.

-          -Harry nagy baj van! Azonnal a Roxfortba kell utaznod!

Apa elsápad, de nagylevegőt vesz:

-         - Neville mi történt, mi a baj?

-          -Újra felbukkantak a halálfalók!

A jelenés ezzel szertefoszlott. Az ebédlőben néma csend uralkodik. Apa és anya egymásra néznek majd Lauren anyjára és Ronra meg Hermionéra.



gab2872012. 11. 25. 19:50:04#24332
Karakter: Wahldemar Wahlström (kitalált)



Olivia végül nem szólal meg, csak a mennyezet felé emeli a tekintetét, mintha elgondolkodna, vagy önmagát korholná valamiért.
Úgy döntök, hogy visszahúzom a kesztyűt a kezemre, noha a varázsvilágban nem szoktam elrejteni. Itt ez nem olyan nagy szám, de a muglik világában elég nagy felfordulást keltenék vele.
Aztán nyílik a kupé ajtaja, és egy kócos, fekete hajú lány lép be rajta. Velünk lehet egyidős, helyes kis pofija van, feltűnő, smaragdzöld szemei, s halvány szeplők az arcán.
- Sziasztok! – mosolyog ránk vidáman – Leülhetek én is, mert az összes fülke tele van Mardekárosokkal… – a mondat végét már szinte alig hallhatóan sziszegi, mintha dühös lenne rájuk.
Olivia rám pillant, kérdőn kissé felemeli az egyik szemöldökét, de nekem nincs ellenvetésem. Ha ketten vannak, talán nem lesz annyira kínos nekem, hogy tetszik Olivia, s még sincs merszem bármit is kezdeni a helyzettel.
- A nevem Elizabeth Schönfeld – csacsogja a jövevény – A szüleim németek, de félreértés ne essék én már itt születtem. Tudom, egészen idiótán hangzik – egy pillanatra megáll, és levegőt vesz, mert szemmel láthatóan, beszéd közben azt nem nagyon szokott – de… aranyvérű vagyok, és mi a te neved? – nagyjából itt döbbenek rá, amikor kezet nyújt nekem, hogy voltaképpen nekem beszél a lány, ezek szerint ők ismerik egymást Olivia-val.
- Az én nevem, Wade Wahlström – válaszolom végül, s akaratlanul is elmosolyodok. Elég szeleburdi egy lány lehet ez a Lisa, lehet, hogy szórakoztató barát lenne az új iskolámban.
- Amúgy bocsánat, hogy én így, ide rögtön berontok – folytatja zavartalanul – és megzavarom a beszélgetéseteket, de muszáj volt, valahol leülnöm – és tovább vigyorog, mint a vadalma. Aztán gyanakvón végignéz mindkettőnkön – Ti miért nem szólaltok meg? Úristen, már megint túl sokat beszéltem, elnézést kérek, csak már megszoktam, hogy otthon sokat beszélhetek! – a mondat végén bűnbánóan lesüti szemeit.
Ezt az utolsó megjegyzését eleresztem a fülem mellett, inkább egy korábbi az, ami szöget üt a fejemben, pontosabban az a gyűlölet, ahogy a Mardekár ház tagjairól beszélt.
- Miért gyűlölitek ennyire a Mardekárt? – bököm ki a kérdést végül.
Olivia leinti Lisa-t, aki automatikusan megszólalna, végül lenyeli, amit mondani akart volna, s hagyja, hogy Olivia beszéljen.
- Tudod, alapították a Roxfort-ot. Mardekár pedig nem akarta nagyon, hogy – egy pillanatra megáll, s körülményesen megköszörüli a torkát – sárvérűek járjanak, a többiek elüldözték, amúgy nem tudom, miért utálják egymást, szerintem ez valami hagyomány, amúgy mindenki utálja őket, valamilyen okból kifolyólag…
Olivia érdeklődve pillog rám, mintha azt fürkészné, hogy vajon értettem-e a fejtegetését, vagy sem? Őszintén szólva, csak sejtem a választ, érteni még nem értem, de gyanítom, hogy ha eltöltök pár hetet az iskolában, akkor majd közelebb leszek a megértéshez.
- Meséljetek nekem a Roxfort-ról! – kérem ahelyett, hogy tovább fejtegetnénk ezt a Griffendél-Mardekár ellentétet – Bármit, ami eszetekbe jut!
A két lány meglepetten pislog egymásra, mintha nem is tudnák, hogy mit, vagy miért kértem tőlük, aztán lassan beszélgetni kezdünk a suliról. Elmesélik, melyek a legjobb órák, melyik tanárokkal kell vigyázni, és így tovább. Megemlítik Hóborcot is, a kopogó szellemet, hogy jobb lesz vigyáznom vele, mert nem elég, hogy gátlástalan, de még rosszindulatú is, nem átall nagyon csúnyán kibabrálni az emberrel.
Jó kis beszélgetés kerekedik közöttünk, a kezdeti feszültség hamar elillan, s mire besötétedik, már úgy ugratjuk egymást, mintha már évek óta együtt tanulnánk, jóbarátok lennénk. Örülök neki, hogy sikerült két kedves barátot szereznem még az előtt, hogy megérkeztem volna az iskolába, így talán könnyebb lesz beilleszkedni az új környezetbe.
- Hamarosan megérkezünk Roxmorts-ba, úgyhogy ideje felvenni a talárokat – mondja aztán Olivia, kipillantva az ablakon.
- Milyen messze van Roxfort a falutól? – kérdezem bizonytalanul.
- Ó, nem is tudom… – néz tanácstalanul Olivia-ra Lisa – Azt hiszem, hogy gyalog olyan jó erős fél óra…
- De, ne izgulj, nem gyalog kell felmennünk a kastélyba! – mosolyog Olivia – Az elsősöket csónakokkal viszik át a tavon, a felsőbb évfolyamok pedig konflisokkal mennek fel – aztán elbizonytalanodva még hozzáteszi – Arról viszont fogalmam sincs, hogy te hogy fogsz feljönni! Elvben, mivel már hatodikos leszel, konflissal kellene feljönnöd, de ez az első éved a Roxfort-ban, emiatt meg csónakkal kellene jönnöd… Mindegy, majd Hagrid megmondja!
- Hagrid? – kérdezek vissza kíváncsian – Ő kicsoda?
- Ó Hagrid, az Hagrid! – neveti el magát Lisa – Ő a vadőr az iskolában, és ő irányítja el a diákokat a vasútállomáson, és viszi fel az elsősöket a kastélyba a tavon keresztül! Hihetetlen egy figura, szerintem imádni fogod, mindenki szereti őt!
- Persze, csak a Mardekárosok nem… – fúj mogorván Olivia.
- Újabb dolog, amiért utáljuk őket?! – kérdezem incselkedve tőle.
- Aha! – biggyeszti a száját, olyan édes, ahogy durcáskodik – Hagrid egy nagyon jószívű, és imádnivaló fickó, nincs miért utálni őt! Ezek meg állandóan fúrják, és megpróbálják nevetségessé tenni!!!
- Na, jól van, ne durcáskodj! – nyúlok feléje kesztyűs kezemmel, hogy megsimogatom az arcát, aztán az utolsó pillanatban mégsem teszem. Talán irtózna tőle, ha megérinteném a műkezemmel. Nem tudom leplezni az önkéntelen mozdulatot, így csak tanácstalanul visszaejtem az ölembe a kezemet – Majd kitaláljuk, hogy tudjuk megtréfálni azokat a nagyarcú majmokat, rendben van?! – próbálom terelni a figyelmét, de nem biztos, hogy sikerült.
Olivia kissé talán értetlenül néz rám, de tudom, hogy nem amiatt, amit mondtam, hanem amiatt, amit tettem – vagy nem tettem. Bátortalanul nézek rá, és nem tudom eldönteni, hogy inkább szerette volna, hogy megsimogassam, vagy inkább nem? Halványan elmosolyodik, de nem tudom, hogy mire gondol.
- Mi van köztetek?! – kérdezi Lisa váratlanul, kaján vigyorral az arcán.
- Jaj, Lisa, kussolj már! – dorongolja le Olivia, s hirtelen elvörösödik, mint a rák. Szerintem az én fejem is színváltós lesz, érzem, hogy ég a fülem. De, ezek szerint, akkor ő sem közömbös irántam, és ez azért örömmel tölt el! Van mire alapozni!
A vonat közben befut a vasútállomásra, és a csöndes falut hamarosan hangos gyerekzsivaj tölti meg. Nagy nehezen mi is lekászálódunk a vonatról, s egy hangosan dörmögő, tengermély basszust hallok meg:
- Első évesek hozzám! – dörgi túl a gyerekzsivajt a legnagyobb ember hangja, akit valaha életemben láttam!
- Ő Hagrid! – int feléje Olivia, mikor észreveszi, hogy mit bámulok.
- Ahha… – bólintok felocsúdva az első meglepetésből.
- Első évesek! Ide, hozzám! A többiek a konflisokhoz! – harsogja a hatalmas termetű ember, akinek valami szőrmekabátja van, és hihetetlen borzas, hatalmas szakálla, és haja – Első évesek hozzám! Wahldemar Wahlström, szintén hozzám! A többiek a konflisokhoz!
- Aha, akkor neked vele kell menned! – mosolyog Olivia – Majd fent találkozunk!
- Akkor majd fent – mosolygok vissza rá, s megindulok a csomagjaimmal a Hagrid nevű hegyomlás felé.
- Te vagy Wahldemar? – kérdezi, amikor odaérek hozzá.
- Igen, de jobban szeretem a Wade megszólítást – felelek neki határozottan.
- Na, és miért? – lepődik meg, de szemeiben huncut fény villan – Csak nem az ijesztő hangzása miatt?!
Erre nem válaszolok, csak megvonom a vállam.
- Ne izgulj, kispajtás! – csap a vállamra Hagrid vidáman, amitől kissé megrogyok – Ő már halott! Láttam, amikor elpusztult! Úgyhogy ne félj, már senki nem ijed meg egy hasonló hangzású névtől!
Maga köré gyűjti az elsősöket, s elindulunk a nagy csapattal a tó felé.
Nagyon fura az utunk a kastélyba, mert a csónakokat nem evezők hajtják, hanem csak úgy, maguktól hasítják a vizet.
A kastély kapujában egy fiatal tanár vesz át bennünket Hagrid-tól, aki a hatalmas, és fényűző előcsarnokon keresztül egy kisebb terembe vezet bennünket. A terem a szomszédja annak a minden bizonnyal jóval nagyobb teremnek, ahonnan zsivajt hallok kiszűrődni. A felsőbb évfolyamosok már elfoglalták helyüket a nagyteremben.
- Köszöntök mindenkit a Roxfort-ban – kezd a mondókájába a tanár – A nevem Longbottom professzor. Hamarosan kezdődik a tanévnyitó bankett, de ezt megelőzően beosztunk benneteket az egyes házakba. Ez egy nagyon fontos aktus az iskola életében, hiszen az a ház lesz a családotok, míg az iskolában vagytok. A házatok diákjaival mentek az órákra, a ház hálóhelységeiben alszotok, a többi diákkal, és a klubhelyiségben töltitek a szabadidőtöket, együtt. A Roxfort-ban, mint már biztosan tudjátok, négy ház működik: a Griffendél, a Mardekár, a Hollóhát, és a Hugrabug. Mindegyik dicső történelemmel bír, és híres, kiváló mágusokat, és boszorkányokat adott a varázsvilágnak. Amíg a Roxfort-ban tanultok, minden sikeretekkel a házatok dicsőségpontjait gyarapítjátok, míg a szabályok megszegésével pontlevonással büntetitek. Az a ház, amelyik az év végén a legtöbb ponttal bír, megnyerte a házak versenyét, és megkapja a házkupát, ami egy hatalmas megtiszteltetés! Tanuljatok, és viselkedjetek úgy a Roxfort-ban, hogy minden itt töltött percetek a házatok dicsőségére váljon!
Longbottom professzor végignéz rajtunk, majd folytatja:
- A beosztási ceremóniára perceken belül sor kerül. Amint felkészültünk a fogadásotokra, visszajövök értetek – mielőtt kilépne a teremből, még magához int – Téged, Wahldemar, utoljára fogunk beosztani, az elsősök után. Kérlek, hogy a sor végére állj majd!


Wolfschanze2012. 09. 14. 20:39:36#23423
Karakter: Olivia Wilt (Kitalált karakter)



Fejembe furcsábbnál furcsább gondolatok keringenek, még mindig valahogy az a fiú jár eszembe.. sose fogott még meg valaki ennyire.. ”Csak egy pillantás volt semmi több..” – próbálom nyugtatni magam, bár érzem nem nagyon sikerült..

A csönd egyre kínosabbá vált számomra… Bár elvagyok gondolataimmal de még is valahogy egyedül érzem magam. Nem sokszor szokott rám törni ez az érzés de most valahogy ez egy kivételes eset..

A távolból mintha lépteket hallanék, egyre közeledő léteket, valaki benyit. Abban a valakiben felismerem azt a fiút akivel szemeztem, a tenyerem egyre jobban kezd izzadni, szerencsém van, hogy nem látom arckifejezésem. Eléggé meglepődtem mikor benyitott,  elfog ugyanaz a furcsa érzés ami első találkozásunkkor, a gyomromba pillangók repkednek.

- Szia! – köszön – Leülhetek ide?

- Szia! – köszönök vissza neki, ok nélkül is elmosolyodok, amint ránézek rám tör a mosolygás.. – Persze, egész nyugodtan!

- Köszi szépen! – szólal meg ismét majd leül.

A padlóra szegezem szemeim, nem szeretnék a szemébe nézni, még sose éreztem ezt senki iránt így nem akarom elrontani, bár lehet a túlságosan nagy hallgatásom elrontja az egészet. Még mindig ő jár az eszembe, vajon, hogyan hívják? Meg persze a többi kérdés. Hihetetlennek érzem, hogy itt ül velem szembe de én még hozzá se szólok… Lehet, hogy.. félek megszólítani?

- Ne haragudj, hogy ilyen bunkó vagyok! – halványan elmosolyodok "dehogy vagy bunkó" – Még be sem mutatkoztam. Wade. Wade Wahlström.

Én Olivia vagyok – szólalok meg végül is, pár másodpercig úgy éreztem mintha elfelejtettem volna a nevem.. – Olivia Wilt – elgondolkodok, hogy mondjak-e még valamit.."Egy ilyen helyes fiú mellett nehéz összetett mondatokat alkotni” – Nem láttalak még a Roxfort-ban…Pedig, nem valószínű, hogy nem vettelek volna észre!

- Nem is láthattál. Ez lesz az első évem a Roxfort-ban.

Felhúzom szemöldököm.

- Első éved a Roxfort-ban? De nem arról van szó, hogy ennyi késéssel kezded az iskolát, igaz?! - eléggé meglepődök kijelentésén.

- Nem, persze, hogy nem – elmosolyodik – Eddig a… egy másik iskolába jártam.

- Másikba?! Angliában csak a Roxfort van! – "Már megvan!" gondolom majd ismét megszólalok – Á, a Beauxbatons Mágusakadémiára jártál eddig?

- Öhm… Nem – feleli.

"Csak nem?"- kérdezem magam majd kissé elkomorulok és suttogóra fogom.

- Durmstrang?

- Igen. A Durmstrang-ban jártam eddig. Baj?

"Ebből nem fogok egy könnyen kimászni!"

- Nem, dehogy! Csak…

- Egy Durmstrang-osban nem lehet megbízni, igaz?

- Nem erről van szó – elgondolkozok, hogy mit is mondjak még egy rossz szó és.. - Csak… Te is tudod, hogy a Durmstrang-ban tanítják a fekete mágiát, és elég sok ott végzett mágus vált híressé a sötét tudományok használata miatt. Még Tud… – nem sokszor mondtam ki a nevét életembe szerintem most mondom ki másodszorra de ki kell mondanom – Voldemort seregében is sokan voltak!

- Igen, tudom – bólint – De nem feltétlenül mindenki gonosz, aki valaha a Durmstrang-ba járt!

- Nem, tényleg nem – bólintok majd lesütöm szemeim, eléggé szégyenlem magam.. – Bocs’, csak… a rossz beidegződések.

- Jól van, nem bántottál meg! – mosolyog rám.

"Akkor jó.."- gondolom

- Akkor jó! – nézek rá majd halványan elmosolyodok – Hányadik évet kezded? Végzős vagy?

- Nem, hatodikos…

- Én is! – felelem vidáman – Akkor lehet, hogy együtt járhatunk majd órákra, ha a Teszlek Süveg téged is a Griffendél-be oszt majd be!

- Griffendél?  Á, a házak! A négy alapító tiszteletére létrehozott tanulócsoportok. Griffendél Godrik, Hugrabug Helga, Hollóháti Hedvig, és Mardekár Malazár, a négy alapító, ugye?

- Igen, látom, utána olvastál a leendő iskolának!

- Igyekeztem! – kacsint rám..

- Kérdezhetek valamit? – jobb kezére szegezem szemeim.. – Miért viselsz kesztyűt a jobb kezeden?

- Hát… –lehúzza kezéről kesztyűjét – Ezért…

Szemeim elkerekednek, kissé megijedek, bár még mindig tarka lepkék szállnak fel-alá gyomromba. Szemeim a kupé tetejére merednek, ott egy kis tintapacát pillantok meg. Úgy nézek rá mintha életre kelne és mondana valamit.

Ahogy még régen a nagyi mondta: Miért nem bírom befogni a lepcses számat?!

Látom, ahogy felhúzza kesztyűjét, olyannyira sajnálom, és annyira rosszul esik, hogy ezt megkérdeztem tőle.

Újabb öt másodperces csönd, mintha nyílna a kupé ajtaja, egyik Griffendéles társam néz be rajta. Smaragdzöld szemei bambán Wade-et pásztázzák, fekete haja, most is kócos mint mindig, sose fésüli ki rendesen, furcsamód arca teli van szeplőkkel ami még aranyosabbá teszi az összhangot róla.

- Sziasztok! – köszön vidáman mosolyogva. – Leülhetek én is, mert az összes fülke tele van Mardekárosokkal.. – az utolsó szót már szinte halkan sziszegi.

Wade-re pillantok, gondolom nem nagy neki ha idejön egy kis feszültségoldónak a barátnőm..

- A nevem Elizabeth Schönfeld.. A szüleim németek, de félreertés ne essék én már itt születtem.. Tudom egésszen idiótán hangzik.. – itt egy nagy sóhajt ereszt, és végre levegőt vesz mert megállás nélkül csak darálta a szövegét – de.. aranyvérű vagyok, és mi a te neved? – kérdi mosolyogva és kezetnyújt Wade-nek.

 - Az én nevem, Wade Wahlström. – szólal meg végül, lehet, hogy csak tetteti azt, hogy mosolyog, sőt szerintem tetteti, bár lehet, hogy őszinte mosoly ilyen szeleburdi lány láttán, de még nem ismerem eléggé, hogy ezt kivitelezzem.

- Amúgy bocsánat, hogy én így ide rögtön berontok, és megzavarom a beszélgetéseteket, de muszáj volt, valahol leülnöm. – tovább mosolyog majd végignéz mindkettőnkön. – Ti miért nem szólaltok meg? Úristen már megint túl sokat beszéltem, elnézést kérek, csak már megszoktam, hogy otthon sokat beszélhetek.. – a mondat végén bűnbánóan lesüti szemeit. Wade, mintha nem értené annyira a Mardekár és a Griffendél rivalizálását, lehetséges, hogy nem meri megkérdezni?

- Miért gyűlölitek ennyire a Mardekárt? – kérdezi meglepődve. Én ráintek Elizára, hogy most ne szólaljon meg.

- Tudod, alapították a Roxfortot.. Mardekár pedig nem akarta nagyon, hogy, - itt hangosan megköszörülöm a torkom – sárvérűek járjanak, a többiek elüldözték, amúgy nem tudom miért utálják egymást, szerintem ez valami hagyomány, amúgy mindenki utálja őket, valamilyen okból kifojólag.. – én is szinte, gyorsan darálom a szöveget, de remélhetőleg érthető volt számára mert számomra nem.


gab2872012. 05. 13. 14:24:16#20913
Karakter: Wahldemar Wahlström (kitalált)



Ahogy nekigyalogolok a falnak, először kuli tűnik el benne, majd én magam is.
Egy hosszú pillanatig alig látok valamit, mintha egy sötét átjáróba léptem volna, majd pár lépéssel később ismét kiérek a világosba, s egy peronon találom magam, ahol legalább akkora a nyüzsgés, mint odaát volt. A zsivajba furcsa szuszogás, és sziszegés vegyül, megfordulok a furcsa zajra.
A vágányon egy piros-fekete gőzmozdony ácsorog, kéményéből fehér gőz gomolyog.
A varázsvilágban szeretik a régies megjelenésű dolgokat, még akkor is, ha egyébként valami nagyjából új dologról van szó. Ám ez a lokomotív nem csak réginek tűnik, hanem valószínűleg az is, annak ellenére, hogy olyan fényes a festés rajta, olyan ragyogóan csillognak a fém alkatrészek, mintha csak tegnap gördült volna ki a szerelőcsarnokból. Megjöttem. A mozdony elején cirkalmas betűkkel a „Roxfort Express” felirat áll, mint ahogy a peront jelző táblán a 9¾ vágány szerepel, s alatta a felirat, „Roxfort Express”, és az indulási idő, 10 óra.
Mivel gyanítom, hogy a szerelvény elején igen nagy a tumultus, elindulok a vonat mentén, a hátsó kocsik felé. Nem könnyű keresztüllavíroznom a tömegen a csomagszállító kulival, meg a jókora kalitkával a kezemben – a vállam már eléggé sajog, hogy ilyen hosszan tartanom kell a súlyos lakhelyet, lakójával együtt, pedig nem vagyok egy nyeszlett srác. Pár perc alatt sikerül az utolsó kocsik közelébe vergődnöm. A legutolsó kocsit célzom meg, remélve, hogy itt még lesz üres kupé. Nem biztos, hogy most azonnal meg akarok ismerkedni az összes diákkal, aki a Roxfort-ba jár. Régebben talán inkább pont arra vágytam volna, de megváltoztam, azóta. Nem kerülöm az embereket, de nem feltétlenül keresem a társaságukat.
Az utolsó kocsi első lépcsőjénél állok meg, és elkezdem felrámolni a cuccaimat a vonatra, majd pár perces küzdelem után mindent elhelyezek a csomagtárolóban. Aztán nekiindulok, keresni egy kupét, ami esetleg még üres. Végül eljutok az utolsó fülkéig, ami első pillantásra üresnek tűnik. De csak első pillantásra, mert amikor benyitok, észreveszek valakit, akit a függöny takarásában nem láttam eddig. Az ablaknál, a menetiránynak háttal az a lány üldögél, akivel még a 9-es, és a 10-es közötti peronon szemeztünk, s most rám emeli gyönyörű, barna szemeit, ajkain érdeklődő félmosoly játszik.
Egy pillanatra ledermedek.
Bár, utólag végiggondolva, volt rá esély, hogy összetalálkozunk, mégsem voltam erre felkészülve. Váratlanul ért ez a fura érzés, amit nem tudok mire vélni. Persze, valahol mélyen azért tudom, és értem. Már akkor megtetszett ez a lány, amikor először megpillantottam, negyed órával ezelőtt… Legtöbben, amikor rám néznek, azt gondolják rólam, hogy már rég túl vagyok jó pár szerelmes éjszakán. A valóságban azonban még az első csókon sem vagyok túl. Így alakult. Tizenkettő-tizenhárom voltam, amikor elkezdtek érdekelni a lányok, de aztán jöttek a bonyodalmak, a sötét hetek, hónapok, nem nagyon értem rá csajozni. Aztán megtörtént az a bizonyos este. Utána valahogy minden megváltozott, én is megváltoztam. Talán érthető, hogy miért, talán nem, de mindenesetre sokkal távolságtartóbb, visszahúzódóbb lettem, korábbi önbizalmam – legalábbis a lányok felé tanúsított önbizalmam – tovaszállt. És most itt ül ez a lány, aki hosszú idő óta először tetszik meg nekem, és elszáll a bátorságom.
Belépek a kupéba, remélve, hogy nem tűnik fel neki pillanatnyi habozásom.
- Sz… szia! – köszönök neki olyan határozottan, amennyire csak tőlem telik, bízva abban, hogy semmit nem vesz észre – Leülhetek ide?
- Szia! – köszön mosolyogva, arcába hulló hajának árnyékából rám pillogó csodaszép szemeiben érdeklődés csillog – Persze, egész nyugodtan!
- Köszi szépen! – helyezkedek el az átellenes sarokban. Ennél messzebb, ha akarnék, sem lehetnék tőle. Csak remélni tudom, hogy nem azt szűri le belőle, hogy félek tőle!
Próbálom úgy megnézni magamnak, hogy ne tűnjön fel neki, hogy megbámulom.
Nagyon szép lány. Nem magas, ám mégis karcsú, jóval nyúlánkabb, mint a hozzá hasonló termetű lányok. A fekete farmer látványosan feszül alacsony termetét meghazudtolóan hosszú, formás combjaira, a sárga felső lágyan simul derekára, feljebb kicsit bővebb. Széles, V-alakú nyakkivágásában izgalmas dekoltázs látszik, a felső alatt valószínűleg nem visel mást, csak egy melltartót. Mellei nem kimondottan nagyok, ám szemet gyönyörködtetően gömbölyűek. Vonásait már első alkalommal is megjegyeztem magamnak, macskás vágású, barna szemeit sosem felejtem el.
- Ne haragudj, hogy ilyen bunkó vagyok! – szólalok meg aztán, próbálok határozottnak tűnni – Még be sem mutatkoztam. Wade. Wade Wahlström.
- Én Olivia vagyok – mutatkozik be ő is – Olivia Wilt – aztán elgondolkodva teszi még hozzá – Nem láttalak még a Roxfort-ban… Pedig, nem valószínű, hogy nem vettelek volna észre!
Huh, ez nem volt éppen bátortalan! – lepődök meg, bár már megszoktam, hogy azért nem vagyok teljesen közömbös a legtöbb lány számára.
- Nem is láthattál – ingatom a fejem – Ez lesz az első évem a Roxfort-ban.
Meglepetten húzza fel a szemöldökét:
- Első éved a Roxfort-ban? De nem arról van szó, hogy ennyi késéssel kezded az iskolát, igaz?!
- Nem, persze, hogy nem – mosolyodok el – Eddig a… egy másik iskolába jártam.
- Másikba?! – értetlenkedik – Angliában csak a Roxfort van! – aztán felderül az arca, mintha megvilágosodna – Á, a Beauxbatons Mágusakadémiára jártál eddig?
- Öhm… Nem – felelem tétován.
Egy pillanatig értetlenül mered rám, majd elkomoruló arckifejezéssel halkan kérdezi:
- Durmstrang?
Volt iskolám nem feltétlenül jó ajánló levél. Bár az iskola maga kimondottan erős, és kiváló mágusokat adott a varázsvilágnak, elég sokan váltak közülük hírhedté Fekete Mágusként.
- Igen. A Durmstrang-ban jártam eddig – felelem kimérten – Baj?
- Nem, dehogy! – feleli sietve – Csak…
- Egy Durmstrang-osban nem lehet megbízni, igaz?
- Nem erről van szó – próbálja szépíteni a helyzetet, látszik, hogy kínban van – Csak… Te is tudod, hogy a Durmstrang-ban tanítják a fekete mágiát, és elég sok ott végzett mágus vált híressé a sötét tudományok használata miatt. Még Tud… – megakad mondandójában, majd megborzongva korrigál – Voldemort seregében is sokan voltak!
- Igen, tudom – bólintok – De nem feltétlenül mindenki gonosz, aki valaha a Durmstrang-ba járt!
- Nem, tényleg nem – bólint beleegyezően, majd lesüti a szemeit – Bocs’, csak… a rossz beidegződések.
- Jól van, nem bántottál meg! – mosolygok rá bíztatóan.
- Akkor jó! – emeli rám ragyogó tekintetét ismét, s egy halvány mosoly is kiül ajkaira – Hányadik évet kezded? Végzős vagy?
- Nem, hatodikos…
- Én is! – feleli vidáman – Akkor lehet, hogy együtt járhatunk majd órákra, ha a Teszlek Süveg téged is a Griffendél-be oszt majd be!
- Griffendél? – nézek nagyot, aztán rájövök, hogy miről beszél – Á, a házak! A négy alapító tiszteletére létrehozott tanulócsoportok. Griffendél Godrik, Hugrabug Helga, Hollóháti Hedvig, és Mardekár Malazár, a négy alapító, ugye?
- Igen, látom, utána olvastál a leendő iskoládnak! – neveti el magát. Nagyon jól áll neki, amikor nevet, olyan gyönyörű!
- Igyekeztem! – kacsintok rá, kezdek feloldódni a társaságában.
- Kérdezhetek valamit? – siklik a tekintete a jobb kezemre. Bólintásomra tétován folytatja – Miért viselsz kesztyűt a jobb kezeden?
Na, helyben vagyunk! – gondolom lemondóan. Sosem bíztam benne, hogy így lehet megfogni egy lányt, most sem kergetek hiú ábrándokat. De szégyellni sosem szégyelltem a történteket, csak esetleg az eredményét, egy kicsit.
- Hát… – kezdem lehúzni a kesztyűt a kezemről, majd felemelve megmutatom neki a kezemet, megmozgatom az ujjaimat – Ezért…
Látom, hogy döbbenten elkerekednek a szemei, és kicsit talán elborzadva bámul mágikus műkezemre. És, ha tudnád, hogy az egész az, tőből! – gondolom fanyalogva.


Wolfschanze2012. 04. 21. 21:09:13#20575
Karakter: Olivia Wilt (Kitalált karakter)



  Lassan kiszálltam a metrókocsiból utazóládámat húzva magam után.Keresztapám követett a többi holmimmal.Nyáriszünet alatt többször jártam itt , de a forgalom sokkal kisebb volt a mostaninál.
   A lépcsőn húztam felfelé utazóládám.Minden lépcsőfoknál egyre hangosabban koppant.Feljebb érve már elnyomta a puffanásokat a dudálás és a fékcsikorgás.
 Amint egy zebrához értünk a lámpa zöldé vált.Elégedett mosollyal arcomon keltem át a zebrán.
 Már csak pár sarok választott el a King’s Cross vasútállomástól.
 Szívem örömtáncot lejtett mikor megpillantottam a zsúfolt állomást.Mint minden évben egyre többen vannak itt turisták , utazók és varázslógyermekek akik izgatottan várják a Roxfort experssz indulását.
 A 9-es és 10-es vágány közötti fal mellé állok.
 A 9 és ¾-dik vágány előtt található falra tapadnak a szemeim,nézem ahogy a Roxfort diákjai eltűnnek a falba.
 Egy úgy körülbelül harmad negyed éves fiú lép a falhoz.
 Elnéztem onnan.’’Mit érdekel engem egy aranyvérű..”gonosz féloldalas mosollyal visszapillantottam pár másodpercre.
  Macskám halkan nyávogott egyet , de ebben a másodpercben ez volt a legutolsó dolog ami érdekelt ,egy fiú állt apja és anyja között.Szép hosszú aranyszőke haja amihez kék szemek párosulnak.Úgy körülbelül 180-190 centiméter magas,arca férfias.
   A szívem egyre gyorsabban vert levegőt is alig kaptam mintha valaki folytogatna.Pillangók ezrei repkedtek gyomromba.Mosolyognom kellet a semmitől.Szemöldököm kicsit felvontam”Mi volt ez az érzés?” és ekkor rögtön eszembe jutott mikor még mugliiskolába jártam és barátnőim ugyan így éreztek..
   Még pár másodpercig a semmibe néztem.
    Pár lépésre megálltam a faltól majd elbucsuztam keresztapámtól egy sima:Szia..majd írok-kal, és lassan elindultam majd elnyelt a fal.
    Megálltam a Roxfort expressz előtt , eszembe jutott mikor először jártam itt.
    Felszálltam , boldog ,meleg érzés járt át amíg a fülkék között járkáltam.
    Egy béka ugrott ki egy fülke nyitott ajtaján , én hamar elkaptam hátha hiányozna a gazdájának.Egy elsőéves forma kisfiú jött ki a fülkéből , én mosolyogva odaszólok neki:
     -Ez a te békád?-mosolygok rá.
    -I..igen..-barnásfekete szemei bambán bámultak rám , én mosolyogva odanyújtom neki a békáját.
   Tovább megyek ,a legutolsó fülkéhez sietek amit remélhetőleg még nem töltöttek meg vagy még senki sincs benne.
   Az utolsó gondolatom tűnt a legigazabbnak mikor kinyitottam a fülke ajtaját.”Tökéletes” Gondolom elégedetett mosollyal az arcomon miközbe lassan leültem.Macskám hangosan nyávogott én kiengedtem hisz’ a légynek sem tudna ártani meg ki ülne be ide mellém?
   Egy muglikönyvet halászok elő táskámből és az erszényemet amibe a költő pénzemet tárolom.Mint minden eddigi évben várom a büfés boszorkányt igaz még el se indultunk..”Ezt jobban át kellet volna gondolnom..”újra elmosolyodok majd kinyitom a könyvet.
 Pár sornál nem bírok többet olvasni. Valahogy az agyam még mindig azon a fiún jár”Verd ki a fejedből!”gondolom majd elgondolkozok kilétén..nem ismerem ki lehet?
 ’’Attól föggetlenül nem csúnya egy srác” gondolom majd újra elmosolyodok..


gab2872012. 04. 19. 21:30:29#20546
Karakter: Wahldemar Wahlström (kitalált)



A King's Cross állomáson, és környékén hatalmas forgalom van.
Nem lep meg a dolog, számítottam rá, noha ez az első alkalom, hogy itt járok. A King’s Cross London egyik fő vasútállomása, meglepett volna, ha nem ilyen forgatagot találok itt.
Kiszállunk a taxiból, és kivesszük a holmimat a csomagtartóból. Apám elszalad, és hoz egy csomagszállító kocsit. Felrámoljuk rá a jókora utazóládát, meg a kisebb táskákat, én meg felemelem a ponyvával letakart méretes kalitkát. Mindenkinek jobb – de főleg a lakójának – ha nem látják, hogy ki lakozik benne. Nem volt könnyű Göteborg-ból idáig elhozni, repülővel.
Elindulunk a pályaudvar hatalmas épülete felé.
Odabent sem kisebb a forgalom, emberek ezrei nyüzsögnek mindenfelé. Pontosabban, muglik – jut eszembe fanyarul elmosolyodva a szó, amelyet ott használnak rájuk, ahová készülök. Nekem mást jelent ez a szó, mint például azoknak, akik előszeretettel használják, és sokszor lekicsinylően.
Én is mugli származású vagyok.
A szüleim muglik, és mindenki a családomban, tudomásunk szerint még soha nem fordult elő, hogy valaki ne az lett volna. Én vagyok az első, és az egyetlen eddig, aki ilyen kis különc. De a szüleim – annak ellenére, hogy nagyon nehéz volt számukra megérteni azt a világot, ahová tartozok, és természetesen máig nem értik igazán – a maguk módján nagyon büszkék rám, noha, természetesen, a családunk többi tagja számára szigorú titok, hogy én más vagyok, mint ők.
Ami egyébként kívülről nem látszik rajtam.
Aki most rám néz, egy, az átlagnál jóval magasabb, szemmel láthatóan sportos alkatú, jóképűnek mondott, 16 éves kamaszfiút lát, szűkebb fazonú, vékony farmerban, pólóingben, könnyű, tavaszi dzsekiben. Két dolog van csak, ami feltűnő lehet a megjelenésemen. Az egyik, hátközépig érő, sűrű, aranyszőke sörényem – amit leggyakrabban, mint most is, szabadon, kifésülve viselek, csak sportoláskor kötöm össze, lófarokba – a másik pedig a jobb kezemen állandóan – legalábbis muglik között állandóan – viselt fekete kesztyű. A valódi okát természetesen senkinek nem mondom el, annyival szoktam elintézni, hogy csúnyán összeégett, és ezért rejtem kesztyű alá.
Szeptember elseje van, az iskolakezdés napja. Épp a suliba igyekszem, igaz, pontosan még nem tudom, hogy honnan, hogyan. Arról nem szólt a levél. Azt tudom, hogy ma, erről a pályaudvarról fog indulni a vonatom, pontban 10 órakor.
A 9 ¾-ik vágányról.
Na, igen. Ha most odamennék egy kalauzhoz, és azután érdeklődnék, hogy vajon hol találom a 9 ¾-ik vágányt, akkor legnagyobb valószínűséggel elhajtana, hogy ne marháskodjak már vele!
- Hogy fogod kideríteni, hogy honnan indul a vonatod? – kérdezi anyám aggodalmas hangon, mintha csak kitalálta volna, hogy mi jár a fejemben.
- Ne izgulj, anya, ki fogom deríteni! – mosolygok rá magabiztosan.
Nem esek kétségbe, mert meg fogom tudni, hogy is tudok a vonatomra felszállni, van már benne rutinom. Az előző iskolámba is ilyen trükkös módon lehetett eljutni. A hajó Szentpétervárról indult, a Néváról, csak éppen tudni kellett az utat a mólóra. Valószínűleg itt is valami efféléről lehet szó. Hamarosan kiderül, csak türelem.
Azt biztosra veszem, hogy valahol a kilencedik vágány körül kell alaposan szétnéznem. Időm még van, bőven, mert éppen emiatt, jóval a vonat indulása előtt ide akartam érni. Még csak fél tíz lesz.
- Húzódjunk ide félre – mondom szüleimnek.
Félreállunk, hogy ne legyünk útban az temérdek embernek, s a tömeget szemlélem. Olyanokat keresek, mint én vagyok. Fiatalokat, tizenegy, és tizennyolc között, sok csomaggal, ódivatúnak tűnő, nagy utazóládával, esetleg kalitkával.
Nem sokáig kell keresgélnem, és már fel is tűnik az első „fura idegen”.
Valószínűleg apu, és anyu társaságában, egy 13-14 év körüli, kissé pufók forma fiú. A csomagszállító kocsin az enyémhez hasonló, régiesnek ható, nagy utazóláda, néhány táska. Kalitka nincs nála, ellenben van egy kis macska-ketrec. De nem ez a legfeltűnőbb. A szülei – és a fiúé is – öltözködése… khm… hogy is mondjam csak. Szóval, nem a legfrissebb divat szerinti, és talán, az ízlésük is hagy némi kívánnivalót maga után. Nevezzük úgy, hogy kicsit talán komikusan hatnak a tömegben. Mintha, egy viktoriánus korabeli filmből léptek volna ki! Biztosan aranyvérűek! – mosolyodok el gúnyosan.
A tisztavérű máguscsaládok tagjai igen nehezen – vagy inkább sehogy sem – képesek elvegyülni a varázstalan emberek között. A legjobb igyekezetük ellenére sem tudnak úgy öltözködni, úgy viselkedni, beolvadni. Számukra nem érthetőek a „mugli-ketyerék”, fura, érthetetlen hóbort a varázstalan emberek divatja. A varázsvilág lakói kedvelik az élénk színeket, a varázstalan emberek számára a fantasy-művészetben látott öltözékekhez hasonló, középkort idéző, ám attól mégis eltérő szabású, és díszítésű, feltűnő, látványos ruházatokat. És ezt akkor sem nagyon tudják levetkőzni magukról, amikor egyébként el szeretnének vegyülni a muglik között.
- Ők ott?! – biccent apám is a fura társaság felé.
- Igen. Biztosan olyanok, mint én… – bólintok – Nézzük, mit csinálnak?
Hát, végül nem tudjuk meg.
A 9-es, és a 10-es vágány között húzódik egy hatalmas boltívekkel szaggatott, vastag fal. A fura família emellett a fal mellett sétál, határozott léptekkel, majd egyszer csak… Nem látom, hogy mi történik, mert egy csapat japán turista masírozik nagy nyüzsgéssel a képbe! Mire hosszú-hosszú másodpercekkel később eltűnnek végre a színről, az érdekes küllemű család már sehol sincs. Remek.
- Te láttad, hogy hová tűntek? – kérdezte apám zavartan.
- Nem – markolok rá a kocsi fogantyújára – Menjünk közelebb, mert ott van a megoldás. Hozod Rask-ot?
Közelebb megyünk ahhoz a helyhez, ahol utoljára láttuk a muris családot, és az egyik boltív tövében ismét letáborozunk.
Nem sokáig kell várnunk, s ismét felbukkan a következő lehetséges varázslójelölt. Pontosabban kisebb-nagyobb távolságra egymástól többen is. Van köztük olyan is, aki amúgy eléggé hétköznapinak tűnik, vagyis nagy valószínűséggel, hozzám hasonlóan, mugli családból származik.
Mint például, az a lány ott, és az apja.
Nem tudnám megmondani, hogy mennyi idős, de legfeljebb velem egykorú lehet, talán fiatalabb. Nehéz eldönteni, mert eléggé kistermetű, alig 160 centi, talán még annyi sincs, ugyanakkor karcsú teste már nem kimondottan kislányosan domborodik, és csak ott, ahol kell. Édes, keskeny arca gyönyörű, járomcsontja elegáns ívű, élénken csillogó szemei csokoládébarnák, rakoncátlanul hullámzó, fényes, barna haja a derekáig omlik. Engem első pillantásra valamiért Hermione Granger-re emlékeztet, de talán csak azért, mert őt nagyon nagyra tartom, mondhatjuk, hogy példaképem.
Ahogy ellépnek mellettünk, a lány felénk pillant, tekintetünk egy röpke másodpercre találkozik. Halványan elmosolyodik, egy hangyányit felvonja egyik, gyönyörűen ívelő, talán kozmetikázott szemöldökét, majd visszafordul, amerre tart.
Innen kiválóan látjuk, hogy mi történik a többiekkel, úgyhogy a birtokába kerülök a titoknak. Egészen egyszerűen nekirontanak a falnak, és az elnyeli őket.
A lány megáll a faltól pár lépésre, és elbúcsúzik az apjától. Aztán, mint ahogy a többiek, nekiindul, és lendületesen nekigyalogol a kocsijával a falnak, ami egyszerűen elnyeli őt.
- Nos, megyek – fordulok én is a szüleimhez – Annak a lánynak az apja varázstalan, mint ti vagytok. Nem ment vele a peronra, úgyhogy szerintem most ti se gyertek. Majd jövőre, addig kiderítem, hogy jöhettek-e?
- Rendben van, kisfiam! – ölel meg anyám. Egy fejjel vagyok magasabb nála, de a kisfia vagyok – Vigyázz magadra! És írj!
- Írok, anya, ne izgulj!
- Jó utat, fiam! – ölel meg apám is – Aztán csak óvatosan a lányokkal! Nem tudom, hogy mi a megfelelője az óvszernek abban a világban, de használd! – kacsint rám nevetve, mire anyám oldalba könyökli:
- Mit beszélsz itt össze-vissza, Magnus?!?!
- Semmit, anya, semmit! – nevetek én is, aztán felkapom Rask kalitkáját, megragadom a csomagszállító fogantyúját, és nekiindulok a falnak.


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).