|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| vicii | 2012. 06. 05. 17:41:24 | #21352 |
 Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Bolond elvtársnak)
Nehezen ébredek. Az egész testem sajog, mindenem zsibbad és fáj. Hosszúkat nyögve fordulok hanyatt, míg lassan hozzászoktatom magam a fájdalomhoz. Végül kinyitom a szemeimet, és a hófehér plafonnal találom magam szemben. Aztán oldalra pillantok, és láss csodát, Daisuke nem sokkal mellettem ül, kíváncsian fürkészve az arcom.
- Jó reggelt.- mosolygok rá, máris elszállt minden borúm.
- Neked is.- villant meg egy halvány mosolyt.
Körbepillantok, talán még mindig éjszaka van? Félhomály ül a kis szobán, de mikor megpillantom az ablakra akasztott kényszerzubbonyt, megvilágosodom.
- Hát ez?- kérdem érdeklődve, elég fura dekorációnak, de mindenképp mulattató.
- A betegségem miatt.- mondja halk hangon. Ekkor beugrik a jelenet, nem sokkal ezelőtt a foglalkoztató szobában. A fény hatására csúnyán kirepedezett a bőre. Értem, szóval a napfény az ellensége...
A reggeli is befut. Csendesen tömjük a fejünket. Még túl fáradt vagyok, hogy beszélgetést kezdeményezzek, az agyam túl lassan forog. Viszont feltűnik, hogy Daisuke ma valahogy furcsán viselkedik. Lopva felém pillantgat, furcsán csillogó szemekkel, amiket nem tudok hova tenni.
- Mi a baj?- kérdem aztán megunva a kis játékot.
- Biztos nagyon fájhattak.- mondja halkan, a nyakamra bökve.
- Ezek?- kérdem megszeppenten, végigsimítva a tűnyomokon. Vagy úgy. - Nem, már megszoktam.- mosolygok rá biztatóan. Annyiszor szúrkodták már össze a testem, hogy meg sem kottyan. Az évek alatt a fájdalomküszöböm jócskán megemelkedett.
Csak hümmög, majd megint szégyenlőresen félrepillant. Mintha mondani akarna valamit, vagy nem is tudom...
- Minden rendben?- teszem fel újra a kérdést.
- Shoji, te egy nagyon kedves ember vagy.- mondja végül halkan, én pedig felvonom a szemöldököm. - Velem... senki nem volt még ennyire kedves.- motyogja szégyenlősen rám pillantva. Ellágyulva mosolygok rá. Értem, szóval ide akart kilyukadni...
Megborzolom a haját, kedves szánt mozdulattal. Ismerős az érzés. Engem is egész életemben szörnyként kezeltek, mindenki gyűlölt... tudom, mit érezhet most. Jól esik az embernek egy kis szeretet.
Ekkor azonban furcsa, váratlan dolgot tesz: hirtelen vékony, könnyű teste a mellkasomhoz csapódik, édes kis ajkait az enyémekre nyomja. Döbbenetemben reagálni is elfelejtek, és mire észbe kapok, puha ajkacskái már a nyakamon lévő tűnyomokat kényeztetik.
- Daisuke...- nyögöm elképedve. - Daisuke.- mondom aztán erélyesebben, vállainál fogva gyengéden eltolva magamtól, hogy a szemeibe nézhessek. Mi ütött ebbe a gyerekbe?
- Mi van veled?- kérdem értetlenül, annyira furán viselkedik...
- Ez a másik betegségem.- mondja félrepillantva, kicsit talán keserű hangon. - Többen... vagyunk a fejemben.- mondja sután. - Én igyekszem elnyomni őket, de néha a felszínre törnek. És láthattad, hogy mi történik. Sajnálom, többet nem fog előfordulni.- mondja lesütött szemekkel, savanyú arccal.
Hirtelen minden világossá válik.
Elmosolyodom, majd ismét a hajába borzolok, lágyan, szerető mozdulattal.
- Engem ez nem zavar.- mondom egyszerűen, megrökönyödött tekintetére pedig csak felnevetek. - Tudod, én sem vagyok normális. Mi okom lenne hát azért meggyűlölni téged, mert te sem vagy az? Nem különbözünk, csupán más módon vagyunk őrültek. Ennyi.- rántom meg a vállam, majd jókedvűen nyújtózni kezdek.
- Tényleg... nem haragszol? Nem utálsz?- kérdi még mindig hitetlenkedve.
- Dehogy. Csupán felkeltetted az érdeklődésemet.- mondom vigyorogva, majd suta mosollyal simítom egyik kezem a nyakamra, a tűnyomokra. - Meg amúgy is, jól estek a gyógypuszik.- kacsintok rá, és magamban jót mulatok a zavarán. Igazán édes srác, azt én sem titkolhatom. Sőt, egyenesen kívánatos... de mégiscsak úriember vagyok. Addig rendben, hogy az egyik énje érezhetően kedvel, de nem tudom, ő vonzónak talál-e.
- Most még érdekesebb embernek gondollak.- teszem még hozzá.
Meglepetten néz rám, de csak mosolyogva helyezkedek kényelmesebb pózba és döntöm a hátam a puha falnak. - Szóval... ketten vagytok?- kérdem vidáman, őszinte érdeklődéssel. Láthatóan zavarba hozza a dolog, de azért válaszol.
- Nem... hárman.- böki ki, én pedig felkuncogok.
- Vegyük számra. Te te vagy ugyebár, gondolom legtöbbször te vagy jelen, igaz?- pillantok rá, ő pedig bólint. - A másik a szeretetéhes srác, akinek szemmel láthatóan nagyon tetszem.- kuncogok fel. - És a harmadik? Ő milyen?
- Nos...- mondja elgondolkodva. - Mogorva.- mondja végül, én pedig felvonom a szemöldököm. - Ez jellemzi a legjobban.- teszi még hozzá, én pedig elnevetem magam. Méghogy mogorva... egyre kíváncsibbá tesz.
- És van nevük is?- faggatom tovább.
- Nincs.- válaszolja egyszerűen, mire csak felvonom a szemöldököm.
- Hogyhogy? Ők is... mármint, nincs saját testük de ők is csak emberek.- mondom megrökönyödve.
Nem reagál, csak elgondolkodva néz rám, én pedig tanácstalanul a hajamba túrok. Talán nem kellene beleütnöm az orromat, nem tudom. De komolyan gondolom, amit mondtam.
Remélem azért nem bántottam meg. Gyanúsan csendes lett.
Végül megérkezik az ebéd is, mindegyik tálcán kis tablettákkal körítve. Undorodva dobom vissza a kis nyíláson a pirulákat. Kell a francnak gyógyszer...
Daisuke elégedetten csillogó szemekkel követi a példámat, majd enni kezdünk. Ebéd után aztán elégedetten dőlök ki.
- Mond csak... te mit gondolsz rólam? Mármint... vonzónak találsz?- kérdem aztán érdeklődve, kíváncsian várva a választ.
|
| vicii | 2012. 05. 31. 20:10:12 | #21272 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Bolond elvtársnak)
Az első nap szinte észrevétlenül elrepül az apró, hófehér, ablaktalan szobában. Annyi nyugtatót nyomnak belém, hogy zsibbadt aggyal bámulom a plafonról lelógó villanykörtét, a halk duruzsolás teljesen kitölti a tudatom. A gondolatok nem akarnak megtalálni, bárhogy is erőlködöm, képtelen vagyok koncentrálni. Így hát fáradt aggyal üldögélek a padlón.
A második nap már kicsit jobb. Nem szúrnak belém annyi tűt, ergo a gondolataim is lassan visszavándorolnak. A végtelen unalom lassan az őrületbe kerget. Már megszoktam, hiszen rengeteg időt töltöttem már ebben az átkozott szobában, de minden egyes rohadt alkalommal egyre borzalmasabb. Képtelen vagyok elfoglalni magam bármivel is. Nincs itt semmi. Az ég világon semmi...
Ráadásul ez az undorító kényszerzubbony is szorít, a karjaim már zsibbadnak. Kényelmetlen és idegesítő. De ez van.
Égek már, hogy végre kiengedjenek innen és újra láthassam újdonsült barátomat. Daisuke vajon mit csinál most? Gondolom, a pszichiáterek ostromolják.
A harmadik nap viszont furcsa dolog történik. Duruzsolás odakintről, majd a zár nyögve kinyílik. Meghökkenten bámulok a kitáruló ajtóra. Ez most mit jelent? Ebédidő már elmúlt, a gyógyszerezés ideje pedig még távol van... még soha nem történt ilyen.
Azonban legnagyobb meglepetésemre egy ismerős alakot pillantok meg. Daisuke? Épp az egyik fehérköpenyes torkának szegez valamit, talán egy toll vagy ilyesmi. Mégis mi a...?
- Hívhatsz hős megmentőnek.- mondja vidáman, nekem pedig kell egy kis idő, hogy a gyógyszerek által lezsibbasztott agyammal feldolgozzam mindezt.
Ekkor azonban nyakonszúrja a dokit, vér spriccel, az orvos pedig holtan terül el a padlón.
- Megcsúszott a kezem.- jegyzi meg a döbbent ápolókra tekintve.
Azonban az egyik villámgyorsan cselekszik, belöki a kis szobába a fiút, aki egyenest rajtam landol, így ketten terülünk el a földön.
- Nem pont így képzeltem.- mondja tanácstalanul az ajtóra pillantva, majd apró mosollyal rám néz. - Legalább unatkozni nem fogok.
Én pedig hangos nevetésben török ki. Először tanácstalanul néz rám, aztán ő is felkuncog jókedvűen. Levakarhatatlan vigyorral ingatom meg a fejem.
- Hihetetlen vagy. De örülök, hogy eljöttél.- pillantok fel rá, még egy picit lassan forgó nyelvvel. Széles vigyort villant, majd mögém lép és a kényszerzubbonnyal kezd babrálni.
- Már nagyon unatkoztam odakint.- magyarázkodik, és máris érzem, ahogy lazul az engem satuba fogó szorítás. Nemsokára kiszabadulnak a karjaim, én pedig undorodva húzom le magamról ezt az izét és a szoba egyik sarkába dobom. Fáradtan kezdek nyújtózni, végigdörzsölve a karjaimat.
- Én is idebent, ha vigasztal. Atyám, de jó végre szabadon mozogni...- sóhajtom nyögve, majd pár egyszerű gyakorlatot végzek, hogy megmozgassam elmacskásodott tagjaimat.
Sajgó nyakamat is megmasszírozom, de semmi haszna, tele van tűnyomokkal. Ide adták a nyugtatót...
Végül jólesően lehuppanok Daisuke mellé, hátamat a falnak támasztva.
- Még ha be is vagyunk zárva, legalább a társaság jó.- kacsintok rá. Apró mosolyt villant, én pedig elégedetten szusszantok egyet.
- Szóval, mit csináljunk? Van ötleted?- kérdi tanácstalanul körbenézve a teljesen üres szobában. Elgondolkodom, aztán nevetve vállat vonok.
- Játszunk kérdezz-feleleket.- ajánlom fel, itt mást úgysem nagyon lehet.
- Rendben van.- egyezik bele. Hétköznapi, jelentéktelen kérdéseket kezdünk feltenni a másiknak, kedvenc szín, kedvenc állat, ilyesmi. De jól elszórakozunk, jókedvűen vigyorgunk a másik hülyeségein. Az órák pedig meglepően gyorsan repülnek.
Aztán estefelé motoszkálás hallatszik odakintről, és az ajtón lévő kis nyíláson egy tálcát csúsztatnak be, de ezúttal dupla mennyiségű kajával.
Rávigyorgok, Daisuke pedig rögtön veszi az üzenetet. Én elkapom a benyúló két kart, ő pedig mélyen a bőrébe mélyeszti a körmeit. A túloldalon egy nő felsikolt, én pedig élvezettel nevetek.
Felkapom a kanalat. Daisuke segít kifeszíteni az egyik kezét. Beleállítom a tenyerébe a kanál nyelét. A nő kétségbeesetten kezd sikoltozni, és mivel trappoló lábak hangja hallatszik távolról, ami egyértelműen nem jelent semmi jót, elengedjük, hagyjuk, hogy kirántsa a kezét.
Élvezettel nyalom le a kanál nyeléről a vöröslő folyadékot.
Utána leülünk a földre enni – mivel nincs semmilyen bútor. Épphogy végzünk, lekapcsolják a villanyt, az apró kis ablakon pedig éppencsak annyi fény szűrődik be, hogy ne legyen vaksötét.
- Kíváncsi vagyok, meddig fognak minket itt tartani.- mondom aztán, kényelmesen elterülve a földön, kezeimet a fejem alá téve.
- Hát, ha holnap is megcsonkítjuk az egyik ápoló karját, akkor valószínűleg sokáig.- kuncog fel, én pedig jókedvűen felnevetek.
- Ez mondjuk igaz... de talán nem is baj. Legalább távol vagyunk attól a sok bolondtól.- kacsintok rá. Milyen paradx is ez... számukra mi vagyunk az őrültek, számunkra viszont ők azok... furcsa a világ.
Helyeslően hümmög, aztán fázósan átkarolja magát.
- Fázol?- kérdem halkan, hangom ijesztően visszhangzik a kis szobában.
- Kicsit.- bólint. Felülök, aztán a kezem nyújtom, ő pedig tétován elfogadja. Az ölembe húzom a kis testet és átkarolom, ő pedig fázósan bújik hozzám. - Most már jobb.
Elmosolyodok, aztán csókot nyomok a homlokára.
- Aludjunk.
|
| vicii | 2012. 05. 23. 19:11:00 | #21136 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Bolond elvtársnak)
- Általában megérdemlik.- bólint helyeslően. - Ha gyűlölnek, mert megszülettél, nem érdemelnek jobbat.- jegyzi meg, én pedig megfeszülök. Felötlik szemeim előtt apám undortól csöpögő tekintete, amint rám pillant...
Tényleg megérdemelték.
Majd rám pillant azokkal a furcsán csillogó szemekkel.
- Felgyújtottam őket.- jelenti ki, majd halvány mosolyt kanyarít ajkaira, Nahát, így milyen szép... - Olyan szaguk volt, mint a sült csirkének. Eleinte.- komorodik el végül, majd valahova a távolba pillant, túl az időn, vissza a múltba. Én sosem gyújtogattam. Én mindig a saját két kezemmel intéztem a dolgokat...
- Miért ölted meg őket?- kérdem végül kíváncsian.
- Mert ők nem tették meg.- feleli, én pedig felvonom a szemöldököm. - Mindig is beteg voltam, ezért szörnyetegként kezeltek. A külvilág elől eltitkoltal. A sötétben tartottak másoktól elzárva. Gyűlöltek. Undorodtak tőlem. Engem hibáztattak a tökéletlenségükért.- sorolja, majd leteszi a villáját és a szék lába fájdalmasan felnyikordul, mikor feláll. - Besokalltam és éltem a személyes bosszúval. Azt akartam, hogy legalább annyira gyötrődjenek, mint én.
Némán figyelem, ahogy felveszi a tálcáját és a helyére viszi. Érdekes ez a fiú... végre egy érdekes ember ebben a porfészekben.
Először a kijárat felé indul, majd félúton megtorpan és újra hozzám lép.
- Unatkozom.- jelenti ki, és ebben a pillanatban mintha a levegő is megdermedve. Akárha én szóltam volna... nahát... szóval tőle is legalább annyira félnek, mint tőlem. - Nem tartasz velem?
Talán ez lehetett az a mondat, amitől ez az egész rohadt diliház a legjobban tartott. Két őrült összehaverkodott, mi?
Szó nélkül felállok, a maradékomat az asztalon hagyva, ahogy mindig szoktam, majd hozzá lépek, hogy a "foglalkoztató szobába" menjünk. Mintha óvodásoknak tervezték volna a helyet.
Újdonsült játszópajtásom egy ceruzát vesz a kezébe és egy papírlapot, szórakozottan firkálgatni kezd.
- Régóta vagy itt?- kérdi, a szám sarkában pedig apró kunkor jelenik meg.
19 voltam, mikor bezártak ide. Most 33 vagyok. A "régen" nem fejezi ki elég jól.
- Az idő relatív. Nekem örökkévalóságnak tűnik.- mondom halkan, végigpillantva a szobán. A fal mellett ápolók és orvosok, pattanásig feszült izmokkal és idegekkel, némelyik kezében injekciós tű, a legrosszabbra is felkészültek.
Jól teszik.
- Nem unatkozol?- kérdi, felpillantva a rajzából. - Semmi érdekes nincs, amit csinálni lehetne. Legszívesebben végigaludnám a napot.
- Általában nem unatkozom.- vonok vállat, miközben előkaparok egy szál cigit és rágyújtok. Mindig van kivel elütnöm az időt...
Az ablakhoz lépek és kinyitom azt, a függönyt is elhúzva, mégsem füstölhetem tele az egész szobát. Azonban zajt hallok.
Daisuke rémülten az egyik sötét sarokba húzódott. Ahogy látom, a karján a bőr... behasadozott, és most vér szivárog belőle. Nocsak...
Egy ápoló rögtön hozzá szalad, de agresszívan felrúgja, mire a pasas nyögve hanyatt esik.
- Ne érj hozzám.- sziszegi hidegen. - Elmúlik magától.
- Ezt be kell kötni, különben...- erősködik az ápoló, miközben összekaparja magát a földről.
- Különben levegő éri és meggyógyul?- kérdi gúnyosan. Tetszik ez a srác. - Tűnj innen!
Komótosan felkel és kényemes tempóban a kijárat felé veszi az irányt, félúton még nekem is futja egy búcsúra.
- Majd találkozunk.- monjda halkan, és távozik. Én pedig elgondolkodva szívok egy utolsót a cigimből, a csikket pedig hanyagul kipöccintem az ablakon.
Felkelek, mire az ápolók összerezzennek. A szobám felé veszem az irányt.
*
Vihar van. Nyugodtan ülök az ablakpárkányra, kezemben egy szál cigivel nézek ki az üvegen át. Az eget sötét felhők takarják be, hangosan dörög, cikázó sárga villámok csapnak le. Gyönyörű.
Ápolók jönnek, ideje a szokásos napi beszélgetésnek. Elkísérnek a pszichiáteremhez, ahol leülök ugyanabba a kibaszott székbe és ő felteszi ugyanazokat a kibaszott kérdéseket, mint minden egyes kibaszott nap. Lassan még ennél is jobban be fogok csavarodni. Aztán délután elkísérnek a foglalkozásra, ahol a nyáladzó bolondok zsírkrétával firkálgatnak papírra. Nem kell sok, máris kiszúrom újdonsült barátomat és lehuppanok mellé az asztalhoz.
- Üdv. Szép napunk van.- mondom halkan, elgyönyörködve egy cikázó villámban. Biccent.
- Mondhatni. Ma mindenki a szokásosnál is csendesebb.- pillant körbe. Milyen igaz. A legtöbb bolond halálosan retteg a viharoktól, ilyenkor remegve egy sarokba húzódnak. Üdítő ez a csend.
A lapjára pillantok.
- Szépen rajzolsz.- mondom halkan. A papíron egy sötét, absztrakt ábra, egy sikoltó alak és egy fekete szörny... megkapó.
- Köszönöm.- ejt meg egy halvány mosolyt, aztán rám pillant. - Te nem rajzolsz?- kérdi, de csak megrázom a fejem.
- Nem nagyon van tehetségem a rajzoláshoz.- mondom, arrébb tolva a fehér lapot. Meg, nem is igazán tudom, mit rajzolnék... ez nem nekem való.
- A tehetség nem számít.
Egy orvos jön közelebb, kezében egy kis dobozban tabletták.
- Shoji, itt vannak a gyógyszereid. Kérlek, vedd be őket.- nyújtja felém egy pohár víz társaságában. Mióta kikerültem a gumiszobából, megint nem szedem a gyógyszereket, mint ahogy az lenni szokott. Nem tetszik az a zsibbadt érzés, amit a fejemben érzek a bevételük után. Engem nem fognak bedrogozni. Én nem leszek egy a sok nyáladzó, ész nélküli embermaradvány közül.
- Ha közelebb jösz, megöllek.- közlöm vele szárazon. Megtorpan, a tekintetében félelem csillan, de vagy túl ostoba, vagy túl bátor. Vagy mindkettő.
Daisuke felém pillant, a szemében érdeklődés csillan.
- Mi lesz? Megölöd?- kérdi, a fehér köpenyes férfira pillantva. Végigmérem az alakot, aki azóta is lecövekelve áll. Aztán közelebb lép.
- Aha.- biccentek.
Megdermed a levegő.
Az alak halálra váltan pillant rám. Én pedig a másodperc tört része alatt cselekszem.
Megragadom a torkánál fogva, ő pedig elhalóan kiáltani próbál, közben elejti a pirulákat és a vizet, a pohár csattanva ezer szilánkra törik. Kapálózni kezd, megpróbálja lefeszegetni a nyakáról a kezem, de az ujjaimat mélyen a húsába vájom.
Felkapok az asztalról egy ceruzát. A szeméhez illesztem.
Sípolva veszi már a levegőt, az arca elkékül, görcsösen rángatózni kezd. Tövig nyomom a szemébe a ceruzát, az pedig egészen az agyáig hatol. Megmerevedik, ráng még párat aztán a földre roskad, én pedig engedem lecsúszni. De még mindig él, a másik szeme nagyra tágultan kapkod ide-oda. A szája már habzik, az arca csupa vér, furcsa, hörgő hangot hallat.
Elvigyorodom.
Aztán felkapom a széket, amin ültem, és őrült, hahotázó vihogásban török ki. És lesújtok. Reccsenő hang, a vér az arcomra fröccsen. Elborítja az agyam a vörös köd. Igeeen... újra és újra lesújtok, a fejét célzom meg, ő pedig minden ütésnél rándul egyet. Élvezem, ahogy a vöröslő, meleg vér és apróbb bőr, illetve húscafatok a ruhámra fröccsennek, vagy épp végigfolynak a karomon... nincs is ennél jobb...
Közben a halálra vált ápolók is magukhoz térnek, felém ugranak. Az alak már nem mozdul.
Többen lefognak, én pedig nem tiltakozom. Minek tenném?
- Majd még találkozunk.- vigyorgok rá, ő pedig jókedvűen rám mosolyog. Tűt szúrnak a nyakamba, valami erős nyugtatót, én pedig alig egy perc múlva ernyedten nyúlok el, magába ránt a sötétség...
|
| vicii | 2012. 04. 22. 18:22:57 | #20591 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Bolond elvtársnak)
Arcomon elégedett, halvány mosoly terül szét…
Mindenütt vér…
Most már nem fog velem többet szórakozni.
A bíbor cseppeken megcsillan a Hold ezüstös fénye…
Nem kellett volna ennyire tiszteletlennek lennie. Előre kellett volna gondolkodnia… tudta, kivel áll szemben, mégis sértegetni mert. Vessen magára.
Hallom, ahogy az ápolók, orvosok és biztonsági őrök az ajtót igyekeznek betörni, de a hangok tompán jutnak el hozzám. Imádom ezt az érzést… a tökéletes lelki békét egy ember életének kioltása után…
Elégedetten állok fel, majd előmatatom zsebemből a cigimet. A francba, tiszta vér lettem. Talán mégsem a fogast kellett volna használom…
Nyugodtan helyet foglalok az ablakpárkányon és rágyújtok.
Kezd elegem lenni belőle, hogy senki nem vesz komolyan… pedig már annyi embert megöltem. De sosem tanulnak a hibákból.
Az ajtót betörik, a berontó biztonsági őrök meg ápolók pedig megmerevednek a küszöbön. Ahogy megpillantják az agyonvert hullát, ledermednek. Az egyik elhányja magát, én meg felnevetek.
A dokiból csak egy adag pépes húsdarab maradt, teljesen felismerhetetlen.
- Te állat…- suttogja az egyik ápoló elborzadva. Felnevetek, majd a cigit kipöccintem az ablakon.
- Mindnyájan állatok vagyunk.- suttogom, majd elégedett mosollyal letérdelek, a kezeimet pedig tarkóra teszem. Tapasztalatból tudom, hogy így könnyebb. Három biztonsági őr rögtön rám ugrik, az egyik orvos pedig egy adag nyugtatót döf a nyakamba. Mély, álomtalan álomba merülök…
Persze megint a gumiszobában találom magam, kényszerzubbonyban. Ahogy az ilyenkor lenni szokott. Általában többhetes zárka következik, de mivel nem habzik a szám, nem verem a fejem az ajtóba és nem beszélek magamban, mindig kénytelen kiengedni.
A napok unalmasan telnek, és kényelmetlenül. A kezeim zsibbadnak, ráadásul rágyújtani sem tudok…
Gyógyszerekkel akarnak tömni, de nem eszem meg őket. Gyűlölöm azt a zsibbasztó érzést, amit a pirulák okoznak. Elködösítik a gondolataimat. Nekem meg arra nincs szükségem.
Majd úgy egy hónap múlva végre kénytelenek kiengedni. Jó érzés, mikor leszedik rólam a kényszerzubbonyt és végre kinyújtóztathatom a tagjaimat. Visszavezetnek abba a kalitkába, amit ők szobának mernek nevezni és rám zárják az ajtót. Legközelebb csak ebédkor mehetek a többiek közé.
Persze a sok nyáladzó, őrült figura nem túl jó társaság… képtelenség itt bárkivel is szót érteni…
Hát, végtére ez egy diliház, vagy mi.
Mikor két őr bekísér az ebédlőbe, hirtelen mindenki elnémul. Még ezek a félkegyelműek is érzékelik, hogy veszélyes vagyok és félnek tőlem. Az ápolókról és orvosokról nem is beszélve. Mind szúrós tekintettel néz rám, és én látom a félelmet a szemükben.
Kicsit kellemetlen. Nem értem, mi a frászért fél tőlem mindenki… megöltem pár embert, és? Rengetegen öltek rajtam kívül embert… ez mért lenne annyira rossz…?
Végül csak mosolyogva a sor végére sétálok, mikor a betegek egyszerűen félreállnak. Oké, vettem a lapot. Szóval fogjam az ebédet és tűnjek el…
Így hát csak kedvesen rámosolygok a reszkető konyhás nőre, aki sietve kimeri az adagom, majd fogom a tálcámat és leülök egy üres asztalhoz.
Csendesen enni kezdek, és ekkor valami furcsa dolog történik.
Valaki leül velem szemben.
Csodálkozva pillantok fel.
Mióta itt élek, ez még egyetlen egyszer sem történt meg velem.
És legnagyobb meglepetésemre egy egészen fiatal fiút pillantok meg. A húszas évei közepén járhat. Alig 170 centi, és borzasztóan sovány. A bőre betegesen fehér, majdhogynem szürkés. Mintha egy járkáló hulla lenne.
Fakó szőke haja rövid, de elöl egészen a szemében lóg, nem látom a tekintetét. Viszont egész helyes ebből a szögből.
Fehér pzsamát visel, mint itt mindenki.
Elgondolkodva mérem végig.
- Új vagy itt?- kérdem halkan, mire összerezzen, majd álmatagon emeli fel a tekintetét. Legalábbis sejtem, hogy épp engem fixíroz, bár nem vagyok benne biztos.
- Nemrég hoztak át ide. De ez a hely is éppoly borzamas, mint az előző.- jegyzi meg szárazon, egész unott hangon. Elmosolyodom.
- Mindegyik diliház ugyanolyan.- értek egyet, majd mosolyogva kezet nyújtok neki.
- Ryuuzou Shoji vagyok.- mutatkozom be, ő pedig kis gondolkodás után elfogadja a kézfogásom. Az érintése furcsán hideg, megborzongok tőle.
- Ichita Daisuke.- mutatkozik be ő is. Szépen csengő neve van.
- Te mért vagy itt?- kérdem, miközben enni kezdek. Oldalról az ügyeletes orvosok árgus szemekkel figyelnek minket.
- Megöltem a szüleimet és szolgákat.- mondja halkan, vállat vonva. Elmosolyodom. Ez a végtelen életuntság, ami árad belőle, igazán üdítő. Más, mint a többi beteg, és ez tetszik. - Hát te?
- Én is öltem. Egészen sok embert.- mondom a számat elhúzva. - De megérdemelték.
Érdekes ez a fiú... kimondottan érdekes.
Szerkesztve vicii által @ 2012. 04. 22. 18:23:25
|
|
