- Felrepedt a szád. - szólal meg. Hangja fáradtan cseng, mégis annyi visszafojtott indulat és düh bujkál mögötte, hogy szinte beleremeg a levegõ is. Vállat vonok, miért érdekli most hirtelen, hogy mi lett velem? 

- Ben, vérzik a szád és ez rohadt idegesítõ. - kel fel a földrõl, hogy lecövekeljen elém. Majd abbahagyja a vérzést elõbb utóbb. Vagy talán ez is egy fóbiája? Nem bírja a vért? Hülyeség. Mikor szó szerint tépte ki kezelõorvosom karjait, akkor is rengeteg volt a vér. Akkor mégis mi baja van azzal, hogy egy kicsit vérzik a szám? 

- Ideje, hogy behajtsam rajtad a tartozásaidat. - mosolyodik el, s mosolyától kiráz a hideg. De mire belegondolhatnék, hogy bizonyára készül valamire, már késõ. Hideg ujjai ismét nyakam köré fonódnak, és magához ránt. És mire átvillanna agyamon, hogy megint fojtogatni kezd, valami olyasmi történik, amire abszolút nem voltam felkészülve. 

Megcsókol. Ép szemem írisze kitágul és én egyáltalán nem tudom hogyan kezeljem a helyzetet. Ajkaink összeérnek, de az Ördög nem éri be ennyivel. Nyelvével tör utat magának, és közben ujjait egy percre sem veszi el nyakamról. Kezeimet tétován emelem fel, hogy hátánál megfogva ruháját elhúzzam magamtól, de mintha ólomnehezékek lennénk tagjaimra kötve. Kezeimet ökölbe szorítom, hogy erõt merítsek valahonnan, de semmi esélyem ellene. Egyszerûen minden gondolat magamra hagy. Üresfejû bábú vagyok, egy rongybaba, aki csak kapaszkodni képes, mert fél, ha nem tenné, még a végén elnyelné a föld. A neonfények szinte pattanásig feszülve izzanak elmosva a fehér szoba minden kontúrját. Olyan, mintha a ragyogó semmi közepén lennénk. Mintha csak álmodnám ezt az egészet. 

De mielõtt végleg megadnám magam elhajol tõlem. Szemeiben elégedettség csillog és ujjai szorítani kezdik torkom. Feleszmélek a kábulatból és tíz körömmel szorítom meg karját. Tényleg teljesen kiszámíthatatlan. Nem az tölt el félelemmel, hogy ha kedves, sem az, amikor épp dühös és bánt másokat. A legfélelmetesebb az, hogy túl hirtelen változik a hangulata. Könnyen kikerülhettem volna, csak testvéremre kellett volna hallgatnom. De túlságosan közel engedtem magamhoz. Végül tényleg az lesz, amit Mirror megjósolt? Egy óvatlan pillanatban hátba szúr õ is, ahogy mindenki más? Ha nem fuldokolnék még mosolyognék is saját ostobaságomon. Elvégre érkezése óta nem tekintett másnak, csak unalom ûzõ játékszernek. És én hagytam neki. Engedtem neki, hogy a bábja legyek és ez az egyoldalú játék most már ott tart, hogy az életem fölött is teljes uralma van. 

Végül beront egy ápoló és nagy hévvel kiált rá Curtisre. 

- Ereszd el azonnal és lépj tõle távolabb! - azonban nem mer a közelünkbe jönni. 

Örökkévalóságig tartó pillanatok alatt engedi el torkomat, én pedig nyikkanni sem tudok. Felkel mellõlem és elindul az ápoló felé, aki az Ördög minden lépése után egyre rémültebbé válik, s mikor a két lábon járó terror eléri, rövidesen eszméletlenül és vérbe fagyva rogy össze. Curtis arrébb húzza az ájult testet. 

- Gyere Ben. - szólal meg rám se nézve, de moccanni sem bírok. Mintha minden földdel érintkezõ tagom gyökeret eresztett volna. - Nincs erre idõm! - morran fel. - Ne bosszants fel feleslegesen. 

- Megyek. - motyogom orrom alatt és már sietek is. Ismét engedelmes bábu vagyok, mintha a véremben lenne. 

- Ne kövess. - adja utasításba. - Menj a szobádba. 

Bólintok egy aprót és kérdés nélkül engedelmeskedem. Vívódok magammal, míg szobámhoz érek. Mi okozta azt, hogy ennyit változzak csupán pár nap leforgása alatt? Mióta fogadok szót én bárkinek is? Miért fordult fel fenekestõl a világom? Miért nem térhetek vissza a régi életemhez? Mikor tûnt el a MI világunk és egészült ki vele? 

Leülök az ágyamra, felhúzom a térdeimet és karomra támasztom a homlokom. Kész õrület, ami itt folyik mostanában. Ráadásul, hogy még én is nyakig benne vagyok. Nevetséges. Az õrült Banjamin Howard, akit csak a tükre érdekel, most mindenféle gyanús dologba keveredik az intézet önjelölt ördögével karöltve. Mikor lett belõlem ekkora lázadó? Miért hagytam, hogy kedvére manipuláljon? 

Lélekszobrász. Miatta változott meg a személyiségem ilyen drasztikusan. És még csak nem is érdekli, teljesen hidegen hagyja. 

Letekerem karomról a kötést. Meglepõen szépen gyógyul a vágás, amit Mirror okozott. Szinte már teljesen beforrt. Az is kész csoda, hogy az utóbbi napokban nem szakadt fel újra. Hiányzik a testvérem, de hiába és nézek körül százszor is a szobámban, nincs tükör sehol. Ügyetlenül visszatekerem a karomra a kötést. 

- Hol vagy akkor, amikor szükségem lenne rád? - sóhajtok fel elkeseredetten. 

És, mintha valami varázsszavakat mormoltam volna, valaki kopog az ajtón. Csak egy valaki kopog az ajtómon. Az, akit nem akarok látni. Mert minél többször látom, annál jobban összezavar. De még csak válaszolnom sem kell a kopogására. Beengedi magát és egy tükröt nyújt felém. 

- Ez a tiéd. - mosolyodik el keserûen. 

Elveszem tõle a tükröt és szorosan magamhoz ölelem. 

- Menj ki. - kérem félre fordított fejjel. Képtelen vagyok a szemébe nézni. De nem hallgat rám. Csak áll, mint aki nem hallotta, mit kértem. - Menj ki! - csattanok fel megremegõ hangon. 

És ahogy csukódik az ajtó, mit sem törõdve azzal, hogy még hallhatja, elsírom magam. 

- Ben... Ben mi a baj? 

Hátamat a falnak vetem és lecsúszom mellette. 

- Szólalj már meg! Bántott? Mit tett veled az a szemét?! Esküszöm, hogy átvágom a torkát csak kerüljön a kezeim közé! 

- Nem. - lelek rá hangomra. 

- Mit nem? 

- Nem tudom. - elgyötörve nézek dühös testvéremre. - Már semmit sem tudok Mirror. 

- Mesélj el mindent. - kéri nagy levegõt véve és megvárja, hogy megnyugodjak valamelyest. 

- Amikor utána mentem, hogy megköszönjem neki, hogy megmentett a kezelõorvostól, elkapták. És engem is elkaptak. - kezdek bele a mesélésbe. - Mikor magamhoz tértem már egy gumiszobában voltam együtt vele. - testvérem összeráncolja szemöldökét. - Kényszerzubbony volt rajtam is és rajta is. De az én szíjaim lazák voltak és valahogy ki tudtam szabadulni a zubbonyból. Már õ is ébredezett, mikor kicsatoltam az õ szíjait is, de hirtelen elkapta a torkomat és fojtogatni kezdett. 

- Az a szemét! - szûkül össze ikrem szeme. - Hol van most?! 

- Az lényegtelen? - felelem halkan. 

- Lényegtelen?! - hördül fel hisztérikusan. - Neked teljesen elment az eszed? 

- Úgy tûnik. 

- Ben... - tekintete megenyhül és aggódva néz rám. - Mit tett veled? 

- Felmelegített, mikor éjjel fáztam. Aztán végignézte, ahogy megver egy ápoló. Felhúzta magát amiért vérzett a szám. Mintha én tehettem volna róla. Aztán csak úgy megcsókolt. Aztán hirtelen megint fojtogatni kezdett. - hadarom gyorsan, mert minél rövidebben mondom el neki, annál kevesebb ideig kell emlékeznem erre az egészre. 

- Megcsókolt?! - kérdezi dühtõl remegõ hangon. - És te csak úgy hagytad neki? Mi vagy te? Porcelánbaba, amivel azt tehet, amit csak akar? 

- Ezek szerint. - vonok vállat. 

- Ne vonogasd a vállad Ben! Ez rohadtul nem az a téma, amit egy vállrándítással el lehetne intézni! Miért engedted le ennyire a védelmedet?! Miért engedted ilyen közel magadhoz?! 

- Nem tudom! - kiáltok rá. - Fogalmam sincs, miért engedtem neki bármit is! Nem én tehetek róla, hogy olyan hirtelen betört az éltembe! 

- Nem Ben. Ne játszd el az ártatlan áldozatot. Te adtad alá a lovat. Te korbácsoltad fel az érdeklõdését egyre jobban. - bosszúsan fúj egyet. - Úgy viselkedtél mint egy rossz ribanc, aki a pénzes pasiknak kelleti magát. Az egész a TE hibád. 

- Ne mondj ilyet! - szöknek újra könnyek a szemeimbe. - Védtelen voltam. Azalatt a két nap alatt, amit nélküled töltöttem, teljesen védtelen voltam. Nem voltál velem. Nem mondtad meg, hogyan kéne reagálnom bármire is, vagy hogy védhetném meg magam! - újra sírni kezdek. - Annyira összezavar. 

- Kedveled? Vagy félsz tõle? 

- Azt hiszem... mindkettõ. - nagyot nyelek, mert tudom, hogy nem erre a válaszra várt. - Kedvelem, amikor nem durva. Kedvelem, ahogy a nevemet mondja. De félek a kiszámíthatatlanságától és attól, hogy valamiért mindig csak egy karnyújtásnyi távolság van közöttünk. Meg akarok bízni benne, de annyira összezavar a viselkedése. Nem tudom mit gondol, mit érez. Nem tudom mit, miért tesz. Nem tudom miért kedves velem, vagy miért bánt. Teljesen összezavar, és a sok gonosz dolog után, ha elmosolyodik, eléri, hogy elhiggyem van egy jó oldala is. Pedig nincs... És soha nem voltam több neki mint egy „porcelánbaba, amivel azt tehet, amit csak akar”. 

- És te szeretnéd, ha többet jelentenél neki? - arca megrándul. 

Lassan, némán bólintok. Magam sem értem ezeket az új érzéseket. Nem értem, miért akarom, hogy rám figyeljen; hogy velem foglalkozzon. 

- Miért? Újra bántani fog Ben. Újra és újra megteszi, mert hagyni fogod neki. És ez közel sincs ahhoz, ami téged boldoggá tenne. Tényleg feláldoznád az életedet, csak azért a pár alkalomért, amikor kedves, vagy amikor néha-néha rád mosolyog? Csak magadat gyötörnéd vele. 

- Mirror... Tudom, hogy soha nem fog többre tartani annál, ami vagyok. De még ha úgy is tekint rám, mint egy kupac emberi szemétre, akkor is az a pár alkalom... Még anya se volt rá képes. Soha egyetlen mosolyra sem. Apa mindig elkerült. Senki nem volt kedves velünk. 

- Velem most sem kedves senki Ben. És veled sem. Tudod jól, hogy a látszat csal. Ne ringasd magad tündérmesébe. 

- Annyira sajnálom Mirror. - húzom össze magam elfekve a földön. - Már nem tudom, hogy mit akarok. Ne haragudj. 

- Semmi baj Ben, átvészeljük ezt is, ahogy annyi mindent már. - enyhül meg, s mosolyodik el lágyan. - Aludj egyet és holnaptól mindent újrakezdünk. 

Elvonszolom magam az ágyamig és ahogy elfekszem rajta szinte azonnal elér az álom.

***

Úgy aludtam, mint akit agyonütöttek. Késõ délután lehet, mikor felébredek. Gyomrom kellemetlenül korog, ezért kénytelen vagyok felkelni. Tükrömet magamhoz szorítva lépek ki az ajtón. Az étkezõ felé veszem az irányt és megkérem a nõt aki a pult mögött áll, hogy adjon enni. 

Ez a nõ valahogy mindig szimpatizált velem, ezért most is kivételt tesz velem és kapok tõle egy szendvicset. Fáradtan rámosolygok, amit meglepõdve fogad, de mielõtt bármit is mondhatna, ott hagyom. Leülök a foglalkoztató teremben a kedvenc sarkomba, a többi betegrõl tudomást sem véve. 

Igen, ma mindent újrakezdünk. Eddig minden úgy ment, ahogy régen volt. És Õ sem tûnt fel, hogy ezt a képzetet megváltoztassa. 

- Azt hiszem nem lesz olyan nehéz visszatérni a régi kerékvágásba. - nézek testvéremre. 

- Csak addig fogod így gondolni, amíg fel nem bukkan. - csettint idegesen a nyelvével. 

És valóban. Ahogy felemelem fejemet, hogy körülnézzek meglátom ismerõs alakját egy szokatlan irányból közeledve. Azon a folyosón az orvosok irodájához lehet eljutni. Mi dolga volt ott? 

- Talán megint szétvert valakit? 

- Nem hiszem. Akkor már nagy lenne a felfordulás. 

- Akkor vajon mit akarhatott? - észrevéve megütközött tekintetemet, ikrem zavartan köhint egyet. - Persze, nem mintha érdekelne. 

- Engem érdekel. - jelentem ki halkan, le sem véve tekintetem az Ördögrõl, aki velem mit sem törõdve leül egy asztalhoz és meredten kezd el maga elé bámulni, mintha várna valamire. 

Már lassan alkonyodik odakint. Pár ápoló vacsorára gyûjti össze a betegeket. Felkelek én is a székrõl, hogy csatlakozzam a tömeghez, de látom, ahogy a nagy gyülekezésben Curtis kislisszol egy mellékfolyosóra. 

- Hát ez nagyon gyanús volt. - jegyzi meg testvérem. 

- Az. - bólintok és az Ördög után indulok. 

Egy olyan folyosón találjuk magunkat, ahova normális esetben nem lehetne a lábunkat sem betenni. Ahogy látom alakját befordulni egy sarkon, gyors és halk léptekkel rohanok utána. Ahogy a folyosó sarkához érek megtorpanok és tükrömet használva ellenõrzöm le, hogy merre megy. Nem akarom, hogy rájöjjön, hogy követem és bántson. 

Általában ápolók õrzik a folyosót, nem is egy, most viszont csak két ájult testet látok heverni a földön. Nyilván Curtis ütötte le õket. Óvatosan lépek el mellettük, hogy folytathassam utamat. Ahogy halkan követem az önjelölt ördögöt, szinte fel sem tûnik, hogy merre megyünk. Az út közben ártalmatlanná tett ápolókat gumibotos biztonsági õrök váltják fel. Aztán hirtelen egy tárva-nyitva álló kétszárnyú ajtó tornyosul elõttem, mögötte a külvilággal. A látvány annyira magával ragad, hogy már nem ügyelek rá, hogy az Ördög észre ne vegyen. Megállok a hatalmas ajtóban és elvarázsolva bámulok ki rajta. Arcomat megcsapja a kora esti szél. 

- Érezted ezt? - kérdezem ikremtõl. 

- Szerintem ez egy hihetetlenül rossz ötlet Ben. Forduljunk vissza. 

- Te meg mit keresel itt kölyök? - az elképedt hanghoz egy elképedt férfi tartozik, akinek zöld íriszeit aranysárgára festi a lenyugvó nap. 

- Furcsán viselkedtél. - vágom rá azonnal gondolkodás nélkül. - Csak meg akartam nézni, hogy miben sántikálsz. 

- Hogy miben sántikálok? - kérdezi és hitetlenkedve felnevet. - Elmegyek innen. - fordul sarkon. 

Nézem távolodó alakját, majd tétován visszanézek a neonfénnyel megvilágított folyosóra. 

- Én is elmehetek innen? - kiáltok utána. - Nem baj, ha én is elmegyek? 

Csak int egyet válla fölött, mint akit nem érdekel, hogy mit csinálok. Lábaim pedig megindulnak, végül már úgy futok, hogy utolérjem. Amit egy rosszalló morranással fogad. 

- Mit akarsz? 

- Megmutatod nekem a kinti világot? - nézek fel rá.

- Bocsánat. - motyogom orrom alatt és igyekszem elfojtani az Ördög számára kellemetlen hangot. 

- Fázol? 

Nem válaszolok. Nem vagyok köteles válaszolni neki. De úgy tûnik, ezt õ teljesen máshogy gondolja. Mocorgást hallok, és újból megtöri a sötét szoba csendjét. 

- Válaszolj, ha kérdezlek. 

- Bocsánat. - motyogom újra. Nem hiszem, hogy ennél több beszédre képes lennék. Egyelõre nem. Ki kell pihennem a gyógyszert magamból és utána jobban leszek. Csakhogy az Ördög nem alszik, és így engem sem hagy pihenni. 

- Szóval? 

- Talán... - felelem tétován egyre halkuló hangon. - egy kicsit. 

Pár pillanatra csend száll a gumiszobára. Puhán ereszkedik a kipárnázott falak közé. 

- Gyere ide. - kérése meglep, amit nem is titkolok. 

- Miért? - kérdem megütközve. 

- Egy, mert ha továbbra is ott fogsz kuporogni megfázol. - kezdi érvelését. De mégis mi érdeke neki, hogy én ne fázzak meg. Tudom, hogy idegesítette ahogy vacogtak a fogaim, engem is épp úgy idegesített, hát miért nem jelenti ki egyenesen, hogy zavarja a jelenlétem? - Kettõ, mert veled ellentétben, én jobb húsban vagyok. Három, idegesít a vacogásod. - kibujt a szög a zsákból. 

- Jó. - egyezek bele gondolkodás nélkül, mert gondolataim még ködösek és képtelen vagyok mérlegelni. Ösztönösen cselekszem. Fázom, és épp arra szottyant kedve, hogy felmelegítsen, hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Közelebb mászom hozzá, de úgy tûnik nem elég közel, mert újra megszólal. 

- Ben, nem vagyok fûtõtest, hogy az egész szobát felmelegítsem. Gyere közelebb. 

Valamiért tetszik, ahogy a nevemet mondja. Ahogy mély karcos hangján megszólít és hozzám beszél. Egy élõ, húsvér ember szavai teljesen máshogy csengenek a fülemben, mint ikertestvérem hangja. Nem tudom hova tenni ezt a különös érzést, amit az vált ki belõlem, hogy a nevemen szólít. Még csak nem is kedvelem õt, és õ is teljes közönnyel viseltetik a dolgaim iránt, mióta megtudta, amit akart. 

Mellé telepedek. Átkarolja vállaimat, kezeimet kezeiben fogva dörzsölgetni kezdi. Váratlanul és felkészületlenül ért ez a testi kontaktus. Mirrornak igaza volt, túlságosan leengedtem a védelmemet. Mi a fenét mûvelek? Ha teljesen magamnál lennék, biztosan nem engedtem volna neki. Akkor inkább elbotorkáltam volna egy távoli sarokba. Nem vagyok hozzászokva, hogy más emberek hozzám érjenek. Nem vagyok hozzászokva, hogy mások így érjenek hozzám. Nem rángat, nem szorít, nem tesz semmi durva mozdulatot, csak ülünk a sötétben és nagy kezeivel dörzsöli átfagyott bõrömet. Bõrömön végigfut a hideg, ahogy visszaemlékezik mások durva és erõszakos érintésére. Testem apránként felmelegszik és szemeimmel egyre laposabbakat pislogok. Túlságosan kiszolgáltattam magam neki. Nem él vissza vele, még nem. De egyszer talán vissza fog élni vele. Mert õ olyan ember, aki nem jószívûségbõl tesz meg valamit a másikért. Ha valamit tesz, annak ára van, és mindig õ szabja meg mekkora ára. 

Fejem lassan hátrabicsaklik és vállának ütközik, ahogy eléri elmémet az álomtalan sötétség. 

*** 

Fejem a puha padlón nyugszik, mikor felkelek. Nem mozdulok. Az elõzõ esti melegségnek nyoma sincs. Curtis az ajtónál áll, és a széleit próbálja behatárolni, legalábbis így látszatra úgy tûnik ezt csinálja. Nem tudom, hogy õ mióta lehet ébren de nem is érdekel. Inkább dühös vagyok, mint zavart. Átkozom magam a gyengeségemért, és legszívesebben meg sem történtnek tekinteném azt, ami történt, de õ errõl biztosan máshogy fog vélekedni. Eddig is tudta, hogy nem vagyok erõs, de ezután még le is fog nézni, amiért egy ilyen hasznavehetetlen ember vagyok. A külsõ és belsõ tökéletlenség mintaképe. 

Dühös vagyok és félek. Félek, mert az Ördög egyre többet és többet tud meg rólam, és szinte habzsolja ezt a tudást. Látta az arcomat. Hozzámért. Felmelegített. Tudja a titkomat a tükörrõl. Olyan, mintha egy nyitott könyv lennék elõtte. Olyan, mintha önkéntelenül is elmondanék neki bármit, csak kérdeznie kell. És ez megrémít. 

Hátat fordít a falnak, és észreveszi, hogy már nem alszom. Egy pillanatra összeráncolja szemöldökét, de aztán felveszi azt a negédes mosolyt, amitõl mindig kényelmetlenül érzem magam. 

- Jó reggelt. - köszön. 

- Neked is. - motyogom. 

Többet nem beszélünk. Nincs is rá alkalmunk, mert kint motoszkálás hallatszik, majd nyílik az ajtó. Rögtön négy ápolót kapunk a nyakunkba egyszerre. Kettõ tálcákat hoz, rajtuk reggelivel. Kettõ pedig befeszül az ajtóba. Tükröt egyiküknél sem látok. 

Megkapjuk a tálcákat és magunkra hagynak minket. Bár gondolom csak az ajtóban álltak meg. Eltûnõdve kezdek enni, míg nézem, ahogy kedvtelenül piszkálja villájával a saját adagját. Én a helyében sietnék az evéssel, mert biztos nem kapunk sok idõt, hogy befejezzük. 

- Hogy tudod ezt megenni? - töri meg végül a csendet. 

- Miért? - kérdezek vissza érdeklõdve félrebillentett fejjel. 

- Kint a kutyák jobb ételeket kapnak. - fintorodik el. 

- Lehet. - biccentek. - De minket idebent még annyira sem tartanak, mint a kinti kutyákat. Ha nem ízlik, csak igyekezz lenyelni minél kevesebbszer megrágva. Még mindig jobb, mintha nem kapnál semmit. - különös, hogy még ezek után is normálisan vagyok képes beszélni vele. Aztán átfut a fejemben egy gondolat és elmosolyodom. 

- Mi olyan vicces? - szûkülnek össze szemei, miközben próbálja leküzdeni a reggelit. 

- Én szerencsésebb vagyok nálad. - felelem. 

- Szerencsésebb? - kérdezi megütközve, és látom arcán, hogy tényleg nem érti. 

- Nekem nincs viszonyítási alapom. Mindig ezt a fajta ételt ettem. A kinti ízekrõl fogalmam sincs, vagy ha volt is már rég elfelejtettem. 

Válaszomat szó nélkül hagyja és leküzdi a reggelit. Alig fél óra elteltével visszajön a négy ápoló, a tegnapi orvos kíséretében. Arcán kaján mosoly ül, ahogy hozzánk vág két pokrócot. 

- Nem venném a lelkemre, ha megfáznátok. - néz ránk fölényesen. Most már szinte teljesen biztos, hogy figyelnek minket. 

- A tükröm... hol van? - kérdezem tétován. 

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük tegnap. - néz rám, s válaszol oktató jelleggel. 

- De nekem szükségem van rá! - megremeg a hangom, és felkelek a földrõl. - Kérem, adják vissza! - lépek a doktor felé. 

Csak egyetlen intésébe kerül és az egyik termetes ápoló azonnal elé lép, és behúz nekem. Megtántorodok és neki esek az Ördögnek. Õ elkapja a vállaimat, hogy megtartson. 

- Ha megint azt akarod elérni, hogy nyugtatót kapj, akkor tegyél le róla. Nem pazarolhatjuk rád a készleteinket. 

Vér íze szalad szét a számban és a fájdalom villámként hasít ajkaimba. Felszakadt a hús és most vérzik. Gyûlölöm ezt az ízt, így köpök egyet és újra megindulok az orvos felé. 

- Adja vissza a tükrömet! - kérem visszafojtott indulattól remegõ hangon, lehajtott fejjel. 

Újabb ütés a válasz, majd egy rúgás, ami a gyomromat éri. Most már képtelen vagyok megmozdulni. Ahogy felnézek látom, hogy Curtis a helyemen áll, ahol pár pillanattal ez elõtt voltam. 

- Miért nem kaphatja meg? - kérdezi jéghideg, fenyegetõ hangon. 

- Mert semmi szüksége rá. - felel mosolyogva a doki. - Különben is ha eltörné, ki tudja milyen sérüléseket szereznétek. 

- Soha nem törné össze önszántából. 

- Õ nem. - bólint az orvos. - Na és te? - teszi fel a kérdést. - Ki tudja mikor fut át agyadon, valami elmebeteg ötlet? Bezárva egy védtelen fiúval, aki még csak meg sem tudja védeni magát. - a háta mögött két ápoló összevigyorog. 

- Akkor engedjék ki. - válaszolja nemes egyszerûséggel. 

- Ha vége a kísérletnek, mindkettõtöket kiengedjük. 

- Kísérletnek? - kérdezem rekedten, miközben megpróbálok felkelni. 

- Csesszétek meg. - morogja az Ördög és behúz egyet annak az ápolónak, aki nemrég még engem ütött. A reccsenést hallva vagy az orra, vagy az állkapcsa tört el. A másik testes ápoló már ugrana is hogy sérült társa helyére álljon, de a doki csak mosolyogva leinti. A másik két ápoló kivonszolja nyöszörgõ társát a helységbõl. Az orvos elkapja Curtis nyakánál a felsõt és megszorítva azt közel rántja magához. 

- Itt én diktálom a szabályokat. - sziszegi összeszorított fogakkal. - Jobb lesz, ha megtanulsz alkalmazkodni. 

Ezzel ellöki magától a dühöngõ Ördögöt és távozik a kutyahûséges ápolóval karöltve. Ahogy csukódik az ajtó, Curtis teljes erõbõl bele üt. Valami szitkot mormol, amit nem hallok. 

A felkelésre tett kísérletem kudarcba fulladt, így csak összegömbölyödve, hasamat fogva fekszem a padlón szótlanul. 

- Jól vagy? - érkezik a kérdés. 

- Ezt te sem gondoltad komolyan, ugye? - kérdezek vissza rosszkedvûen.

Ismét csend hullik a szobára. Leül a fal tövébe, gondolataiba mélyed. Én pedig igyekszem nem gondolni a fájdalomra, ami marja arcomat és hasamat.

- Te meg mit akarsz? - köpi oda a kérdést a köpenyes foghegyrõl. Választ talán nem is igazán vár. Túlságosan elfoglalt hozzá, hogy holmi „õrültekkel” foglalkozzon. Ah, de sírva fakadna, ha megtudná, hogy az Ördög nem közönséges õrült. Nem magatehetetlen és nem retteg. Õ egy olyan õrült, akinek hatalma van. Még az ápolók és az orvosok felett is. Bár nyíltan csak párszor mutatta ki én tudom, hogy sokkal többre képes, ha szabad utat kap. Ha lenne egy csöppnyi józan esze is szadista fogva tartómnak tudná, hogy jobb, ha félreáll és útjára engedi, mintsem bele köt és felhergeli.

Az Ördög szinte fölé magasodik a köpenyes doktor alakjának, mégsem mozdul, ki sem húzza magát. Talán csak az árnyék és a fény kontrasztjának játéka ez. Egy optikai csalódás. A kérdés utáni hideg csöndben kinyújtja mutatóujját és felém irányítja. Szinte érzem, ahogy ép szemem írisze kitágul, s hallom az agyamban tomboló vér egyre erõsödõ zúgását a fülemben.

- Ereszd el. - csak ennyit mond.

A köpenyes nem tanul. Nem érzékel semmit. Mintha túlélési ösztöne se lenne, vagy egyszerûen csak képtelen felfogni az erõkülönbségeket, és megállapítani, hogy ebben a kurta párbeszédben nem õ dominál, hiába formálja felsõbbrendû csengésûvé szavait. Bár a hangya sem tart a csizmától, mi eltapossa.

- Hallottam rólad is. Több pontban megszegted a szabályzatot. Itt léted alatt felborítottad a rendet, a betegeknek pedig szükségük van a nyugalomra.  Mit gondolsz, meddig mehet még ez így? - hangja meg sem remeg. Sõt még ki is húzza magát, bár engem nem ereszt. Az ember ilyet csak az anyatermészetben láthat. Ahogy két kutya, macska, szarvasbika, orrszarvú, akármi küzd a dominanciáért, és bár a kisebb és érvénytelenebb is elszántan küzd, mi akkor is tudjuk, hogy semmi esélye.

- Amíg meg nem értik a nézeteimet. - érkezik a kurta válasz. Talán kimutatja a foga fehérjét. Elönt a kíváncsiság. Mik a nézetei? Mit ért ez alatt?

- Ó, és mi volna az? - teszi fel a kérdést helyettem a vallató.

- Benjamin Howardot hagyják békén. - tép ki az orvos kezei közül, hogy majdnem otthagyom karomat. Megdöbbenésem nagyobb a köpenyesénél, és olyannyira megbénítja testemet és tudatomat, hogy magamtól mozdulni sem bírok. Frissen kapott szabadságom jeges vízként zúdul rám. Mit akar ezzel? Miért segít? Kvittek vagyunk, vagy nem? Semmi közünk egymáshoz. Nem kötelessége vigyáznia rám. Nem a bébiszitterem. Õ is ugyanúgy végignézhette volna, ahogyan elhurcolnak, mint elõtte annyian mások.

- Ne játszadozz a türelmemmel! - csattan fel az orvos. Az Ördög felé lép. Nekem itt már semmi keresni valóm. Ez már kettejük harcává nõtte ki magát. Bizonyára én voltam az ürügy, hogy Curtis levezethesse valakin a feszültséget. Én már nem kellek ide. Mégis pár lépésnél többet képtelen vagyok megtenni és biztonságosnak vélt távolságból meredek a jelenetre.

A köpenyes földre kerül. Még csak most kezdi felismerni helyzetét, mely innentõl fogva nem más, csakis kilátástalan. Az Ördög, mintha élvezné, hogy úgy játszhat vele, mint egy rongybabával, s igenis visszaél, sõt talán még nonverbálisan kérkedik is erõfölényével. Ahogy a doki a földre került, elszállt a legcsekélyebb esélye is. Arca koppan a földön, s az Ördög lapockái közé térdelve tartja õt lent, miközben a tehetetlenül vergõdõ orvos csuklóit ragadja meg. Mint egy groteszk aerobik óra. Az izmoknak megfelelõen be kell melegedniük, ha nem nyújtjuk meg õket rendesen, begörcsölhetnek. Épp ezt teszi Curtis is. Hátrahúzza a foglyul ejtett karokat. És csak feszíti és húzza, végül az orvos már nem bírja és felüvölt.

Hatalmas reccsenéssel törnek el a köpenyes vállai. A hátborzongató csontropogás hallatán összeszorítom szemem, elfordítom fejem, nem akarom látni a vért, a tehetetlenül fekvõ, valószínûleg ájult testet. Az Ördög ismét bizonyított. A zsibbadt elképedésbõl egy erõs kéz ragad ki, amint elkapja karom. Maga után vonszolna, de lábaim minduntalan megbotlanak láthatatlan akadályaikban. Képtelen vagyok tartani vele a lépést. Felkap, és mg így is engem cipelve képes gyorsan haladni.

- És íme a hercegnõt elrabolja a sárkány. - jegyzi meg cinikusan ikrem, aki mindeddig némán figyelte a jelenetet, ahogy csak én.

A folyosót és a foglalkoztató helységet is hosszú, gyors léptekkel szeli át. Akkor eszmélek fel tompaságomból, mikor leültet az ágyamra. Hátrébb lép, s így nekem nem kell kitörnöm a nyakam, hogy felnézhessek rá. Magamhoz ölelem testvérem hordozóját, a tükröt.

- Miért segítettél?

- Mert erre kértél. - feleli nemes egyszerûséggel.

- Nem mondtam semmit.

- Nem is kellett. Szavak nélkül is megértettelek – és ahogy a szavak elhagyják ajkait már nem is engem lát. Elmosolyodik, gyûlölet és szeretet morbid keverékével. Csakis az anyját láthatja, akirõl korábban beszélt. Úgy döntök, hogy nem zavarom meg õket, agy meg sem mozdulok.

Izmai megfeszülnek, kezei ökölbe szorulnak, ajkai penge vékonyságúra húzódnak s színtelenné válnak. Ahogy élõ szoborként áll elõttem és mered egy pontra a szobámban, egy olyan alakra, akit csak õ képes látni, nem tart tovább pár hosszú másodpercnél. Megpördül sarkain és az ajtó felé lépdel. Az ajtót gondosan becsukja maga mögött, de én még nem akarom, hogy menjen. Marasztalni akarom, bár nem tudom mit is mondhatnék neki. A folyosóra érve megáll, léptei nem elhalkulnak, hanem abbamaradnak. Felkelek az ágyról és utána indulok; kinyitom az ajtót, de megtorpanok és nem mozdulok. Túlzás lenne azt mondanom, hogy figyelem mi történik. Nem. Csak nézem, érzékek és gondolatok nélkül nézem, ahogy az Ördög meredten áll a folyosón megfeszült inakkal.

Beszélget. Hallom szavait, melyeket egyesével megértek, mégsem hajlandóak összeállni mondattá, vagy szöveggé. Így csak hagyom, hogy sodorjanak hangjának mély hullámai. Ez a szóváltás sem tart sokáig.

Lábaim bátortalanul tesznek felé pár lépést. Meg kellene köszönnöm neki, hogy megmentett. Talán már nem kell többé azokra a gyûlöletes beszélgetésekre járnom. Kinyújtom felé karom, hogy megérinthessem vállát, s elkezdhessek beszélni, de meghallja, hogy közeledem és felém fordul. Karom bénán hullik vissza magam mellé. Aztán felnézek rá. A zöld szemeibe. Irigylem a színét. Míg õ élénk színfolt ebben a gyomorforgató fehérségben, én csak egy penész szürke folt vagyok eldugott sarkokban.

- Én... - kezdek bele bizonytalanul ám ekkor egy hatalmas termetû ápoló robog be a folyosóra az Ördög háta mögött. Most neki nincs esélye. Villám gyorsan ott terem mögötte, és mire bármelyikõnk is reagálhatna, nyugtató és altató keverékét fecskendezik bõre alá, amibõl pár pillanattal késõbb én is kapok. Valaki felkap a vállára és onnan még látom, hogy az Ördögöt a lábainál fogva vonszolják maguk után, aztán elborít a sötétség.

Puha fehér padlón fekszem a négy párnázott fal között. Ablak nincs, csak az erõszakos neonfények, melyek elõl képtelenség elrejtõzni. Csatok és szíjak kötik gúzsba tagjaimat. Szinte már fojtogatóan szorosak. De valahogy egy kezemet sikerül kiszabadítanom. Kínkeserves vonaglás és küszködés árán szabadulok meg csak a kényszerzubbonytól. Agyam tompa és a tükrömet keresem. Bejárom az egész rohadt szobát. Valami nagyon és puhán esem keresztül, de a tükröm sehol. Hosszú idõ óta elõször üvöltök fel olyan hangosan, ahogy a torkomon kifér. Erõtlen kezekkel dörömbölök a párnázott ajtón és követelem vissza testvéremet, de mind hasztalan.

A nagy puha kupac, amin keresztül estem, most fájdalmasan és kábultan nyög fel. Kell pár perc mire felfogom, hogy az Ördöggel zártak össze egy szobába. Õ felül kábán körül néz, még nem érzékeli rendesen a körülötte lévõ világot, így engem sem. Odakuporodok mellé és megszabadítom kényszerzubbonyától. Reflexszerûen kapja el torkomat és taszít a földre. Gyenge ujjaimmal próbálom lefeszegetni kezét torkomról, hiába. Lassan érkezik a halál. Már sípol a tüdõm ahogy levegõt veszek. Ekkor látom meg szemeiben a felfedezés és felismerés elsõ szikráit. Kisvártatva elenged és én hörögve kapkodok levegõ után, míg a szoba másik felébe vonaglok át.

Ujjai nyoma meg fog látszani papírvékony bõrömön. Az Ördög pedig elképedve és értetlenül bámul rám, ahogy torkomat masszírozom és próbálok egyenletesen lélegezni.