|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| LastBreath | 2017. 02. 16. 19:12:32 | #35027 |
 Karakter: Benjamin Howard
Megjegyzés: [Curtisnek]
Figyelem, ez egy befejezett játék alternatív folytatása! A helyszín ugyanaz, de ha nem akarsz sokat görgetni, hogy ismerd az előzményeket, a történetet elolvashatod linkánál "A kristálytükör meghasadt" címmel.
Köszönjük és jó szórakozást!
[- Ön mit tart a legtöbbre?
- Valakit, akit szeretek.
- Én is így vagyok vele. De hát ez nem bölcsesség. Az életet sokra becsüli?
- Sokra.
- Én is. Mert nincs más semmim.]
Nem tudok aludni. Sosem megy, mikor minden túl nyugodt. Mintha a sötétben megbúvó szörnyetegek csak az alkalmat várnák, hogy ránk vethessék magukat. Csak egy gyenge pillanatot, egy boldogabb szomor-mosolyt. Bármit, ami egy újabb balszerencselavinát indíthat el.
Így csak fekszem az ágyban, halkan veszem a levegőt, hogy ne ébresszem fel a mellettem fekvőt. Mert kijár neki a pihenés, kettőnk helyett gondolkodik, kettőnk helyett cselekszik, hiszen én nem is vagyok több, mint egy tehetetlen bábu. Mégsem rója fel, mégsem veti a szememre, hogy nem vagyok elég önálló. Soha nem hallottam panaszkodni, de nem tudom, hogy ennek megnyugvással kéne eltöltenie.
- Túl sokat aggódsz. Azt mondta, vigyázni fog rád.
- Nem várhatom el, hogy mindezt ingyen tegye. - felelem halkan, hogy ne ébresszem fel Őt.
- Fáj még a fejed?
- Csak, ha rá gondolok. - érintem meg a sebet a homlokomon. - Tényleg biztonságban leszünk?
- Másik állam, itt nem érhetnek utol.
- Még mindig sokszor álmodok azzal a nappal. Amikor kisodródtunk és elkaptak minket. Borzalmas hangja volt a pisztolynak.
- De nem ejtett halálos sérülést. Emlékezz vissza, én magam varrtam be a sebet, az Ő útmutatásával.
- Meg fog gyógyulni a válla?
- Biztosan.
- Kedveled?
- Ne kezdd megint...
- Ben, már megint duruzsolsz. - fordul felém a férfi.
- Ne haragudj! - szabadkozom fojtott hangon. - Nem akartalak felébreszteni!
Hajamba túrva fojtja belém a szót. Megsimogatja kócos tincseim, aztán átkarol és hagyja, hogy hozzábújjak. Pedig tudom, hogy nem szereti.
- Aludjatok. - szólal meg halkan. - Holnap tovább kell mennünk.
- Mihez kezdünk majd? - kérdezem mellkasától, de nem érkezik felelet. - Curtis? - nézek fel rá.
- Vonatra szállunk. - sóhajt fel. - Új életet kezdünk. - von vállat.
- Együtt? - kérdezem.
- Nem, téged kiteszlek valahol. - feleli.
- Mindjárt megzabállak, olyan vicces vagy. - horkant fel Mirror.
- Még most sem értem, hogy nem tudtál elszublimálni valahol a felforrt hűtőfolyadékkal együtt, mikor összetörtem a kocsit. - sóhajtja lemondóan.
- Óh, hidd el, még hiányoznék is. - húzza száját gúnyos mosolyra ikrem.
- Mirror, elég. - szólok rá halkan.
- Mindkettőtöknek elég volt. - fejezi be a vitát Curtis.
Feljebb húzza a takarót rajtunk. Testének melege és bőrének illata megnyugvással tölt el. Itt van, velem van, és nem hagy magamra. Ő az egyetlen ember a testvéremen kívül, akire az életemet is rábíznám. De pontosan ezt is teszem, mert nem ismerem azt a világot, ami körül vesz. Nem ismerem a szabályait, a működését, semmit, mert olyan sokáig voltam bezárva az émelyítően fehér falak közé, esélyt sem kapva az Életnek nevezett folyamatra.
Mert mi voltam én? Egy újabb eltaposni való bogár, egy nyomorék, nyomorult, őrült, akinek csak a halálát várják. Felesleges helyfoglaló az intézetben. Mert nem voltam elég őrült ahhoz, hogy áthelyezzenek, vagy ahhoz, hogy végezzek magammal. Mert túl őrült voltam ahhoz, hogy hagyjam, hogy begyógyszerezzenek, vagy ahhoz, hogy kiengedjenek legalább a gyászosan kopár udvarra.
Curtis úgy sétált be közénk, mint egy két lábon járó rémálom. Nem kellett megszólalnia, hogy bárki is tartson tőle. A betegek félelme pedig önkéntelenül is átragadt az ápolókra és az orvosokra is. Nem alaptalanul, mert ő maga volt az Ördög az odabenti pokolban, és ő uralkodott. Minden aszerint történt, ahogy Curtis akarta, s ha mégsem, azt röviden és kegyetlenül torolta meg.
Hagyta, hogy vele szökjek. Hagyta, hogy ráakaszkodjak és még akkor sem bántott, amikor elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. Pedig gyűlöli a tudatot, nem hisz nekem, nem hisz abban, hogy a világon egyáltalán létezhetnek olyan érzelmek, mint a szeretet, vagy a szerelem. De annak ellenére, hogy Mirror mindig felbosszantja, megengedte, hogy vele maradjak. És Curtis nélkül mindketten elveszettek lennénk.
Monoton robog velünk a vonat. Ki tudja meddig, ki tudja hová. Az ablakon túl lassan felkel a Nap, a mocskos üvegen látom Mirror arcát. Nem szól most hozzám, a sebemet fürkészi, amiről már a var is rég lekopott.
Két hét. Ennyi telt el a baleset óta. Curtist meglőtték és ő, mint egy élő vihar, ragadta el a reszkető rendőr kezéből a fegyvert. Azt hittem, lelövi, de nem tette. Mire a társa fpleszmélt, addigra a rendőr eszméletlen volt. Curtis leütötte mindkettőt a pisztoly nyelével. Elvittük a rendőrautót, közben elmagyarázta, hogy ha megölte volna őket, nem mentenének meg minket a határok sem. Sokáig utaztunk, aztán egy kisváros közelében elrejtettük az autót és gyalog mentünk tovább. Azóta buszozunk, vagy vonatozunk. Összefolynak a napok és Curtis olyan távolságba került tőlem, mintha falat emelt volna közénk. Eddig sem engedett közel magához, de most mintha teljesen elzárkózott volna. Nem mondja el, hova megyünk, vagy meddig utazunk. Persze, ha elmondaná sem tudnám, de hiányzik, hogy beszéljen hozzám. Nem volt egyikünk sem soha szószátyár, de már annyit sem beszélünk, mint régen. Félek, elvesztette az érdeklődését, hogy már csak egy kolonc vagyok, hogy talán csak az alkalmat keresi arra, mikor szabadulhat meg tőlem.
- Ugye tudod, hogy megint hülyeségen gondolkozol? - szólal meg ikrem szemöldök ráncolva.
Bánatosan emelem rá a tekintetem.
- Te sem beszélsz már velem annyit, mint régen.
Szemem sarkából látom, ahogy Curtis rosszallóan néz rám, mellette az idős úr szintén értetlenül bámul meg.
- Itt nem beszélhetek veled. Vagy legalábbis te nem beszélhetsz velem. - fintorodik el. - Bajt hozna ránk, ha kiderülne, hogy itt vagyok veled.
Összepréselt ajkakkal bólintok. Megértettem. Mások soha nem értették, még maga Curtis sem, pedig ő legalább elfogadta a testvérem létezését.
Újabb utcákat járunk, ismeretlen házak között. Zsebeimbe süllyesztem a kezem és figyelem az eget, ahogy lusta felhők suhannak el a fejünk fölött.
- A lábad elé nézz, ha nem akarsz elesni. - szól rám Curtis.
- Hogy van a vállad? - emelem rá a tekintetem.
- Megmarad. - feleli.
- Hova megyünk?
- Eszünk valamit. - pillant fel a sötéted égre. - Aztán keresünk egy hotelt. Hajnalban pedig itt hagyjuk ezt a porfészket.
- Meddig utazunk még? - kérdem csendesen.
Nem kapok választ. Elsüllyedek pulóveremben és leszegett fejjel baktatok tovább Curtis mellett.
- Mi lenne, ha megpróbálnád néha emberként kezelni? - szólal meg Mirror.
- Már csak te hiányoztál az életemből. - sóhajt fel.
- Nem várom el, hogy körül rajongd, vagy hogy babusgasd. - folytatja ikrem, elengedve füle mellet Curtis megjegyzését. - Az olyan érzelmi analfabétáktól, mint te ez túl nagy elvárás lenne.
Curtis megtorpan és elkapja Mirror vállát. Érzem a fájdalmat, ahogy megszorít. Kényszeredett mosolya nem kecsegtet semmi jóval és ettől görcsbe ugrik a gyomrom. Tudtam, hogy ez lesz. Mirror mindig felbosszantja és egyébként sem a türelméről híres. Tekintetét az enyémbe fúrja, s nekem megremegnek a lábaim.
- Ne akard, hogy a nyílt utcán bántsalak. - figyelmeztet.
- Nem tennéd. - leheli dacosan, mégis bizonytalanul testvérem.
- Nem? - vonja fel Curtis egyik szemöldökét.
Mirror észrevétlenül fúj visszavonulót. Nem akarja, hogy Curtis kárt tegyen bennem. Bár úgy gondolom, hogy egyedül az én jelenlétem fogja vissza őket attól, hogy egymás torkának ugorjanak. A vállamon a szorítás nem enyhül még percek elteltével sem.
- Ez fáj. - suttogom halkan, könnybe lábadt szemekkel.
- Menjünk. - enged el és tovább indul.
- Sajnálom. - motyogom az orrom alatt.
A baleset óta minden megváltozott. Ahogy Mirror jelenléte már tükrök nélkül is biztosított, st, félelmetesen felerősödött, úgy egyre mélyebb lett a szakadék köztem és Curtis között. A testvérem lépten-nyomon beleköt és felbosszantja. És én félek attól hogy Curtis egyszer komolyan bántani fogja. Tudom, hogy Mirror nem hisz ebben, hogy azt gondolja, általam garantálva van az biztonsága is, de mikor akadályozta meg a jelenlétem Curtist abban, hogy másokat bántson. Még a saját apját is... még őt is megölte. De ez nem érdekli a testvéremet. A baleset óta szinte hobbit űz abból, hogy az idegeire menjen.
Az étterem, ahova betérünk csendes, kicsi és félhomályba burkolózik. Megtölti az olcsó ételek és a használt étolaj szaga. Távolságtartó emberek ülnek az asztaloknál. A rágógumin csámcsogó pincérnő sem foglalkozik velünk tovább, miután felveszi a rendelésünk és kihozza azt. Szó nélkül vacsorázunk meg. Én nem tudok szóba hozni semmit, Curtis pedig, úgy tűnik nagyon el van merülve a saját gondolataiban. Nem töltünk hosszú időt az asztalnál, tényleg csak addig tartózkodunk az étteremben, amíg megesszük a rendelésünk. Nem kapunk sanda tekinteteket mikor fizetünk és távozunk. Az égvilágon senkit nem érdekel a létezésünk. Mi csak két fiatal vagyunk a szemükben, akik talán kirándulnak, talán megszöktek otthonról. Kit érdekel? Sok ilyenbe belefuthat az ember nap mint nap.
Az utcai lámpák fénye alatt baktatunk némán egymás mellett. Ha kinyújtanám a karom sem érném őt el. Ha kinyitnám a szám, sem hallaná meg a hangom. Minden más lett és én nem értem, hol változott, miért, vagy mikor. Mindennél jobban mellette akarok lenni, de lélegezni sem merek, mert attól félek, hogy csupán egyetlen rossz mozdulat és egyedül maradok a világ közepén. Valamiért nem merek kérdezni, rá nézni, túl közel lenni hozzá. Hogy a visszautasítástól félek-e ennyire, vagy a magánytól, ami Curtis után maradna. Megbéklyóz a bizonytalanság.
|
| LastBreath | 2015. 08. 20. 10:33:25 | #33342 |
Karakter: Benjamin Howard (Mirror)
Megjegyzés: Mindenemnek
Magamra hagyottan bámulom arcomat a tükörben. Testem sajog, derekamban tompa lüktetés, kulcscsontomon egy újabb vöröslő folt. Lábaim alig érezhetően remegnek, s ettől bizonytalanok a lépteim.
- Nem akarsz róla beszélni? - szólalok meg rekedten. - Mégis miről Mirror? - kérdezem, választ nem várva.
Örülhetnék is. Mert ezek a jelek azt mutatják, hogy nem veszekedtek. Hogy nem ugrottak megint egymás torkának. Még akkor is, ha nyakamon frissek a horzsolások. De az igazság az, hogy féltékeny vagyok. A saját testvéremre. Hogy ilyen közel került Őhozzá. S ugyanakkor ez miatt bűntudatom van. Mindig mindenen osztoztunk egész eddig. De Curtist... még neki sem akarom átengedni. Azt akarom, hogy csak hozzám tartozzon. Mégis úgy tűnik, hogy neki édes mindegy, hogy kiről van szó. Bárkit képes megszerezni magának, csak akarnia kell.
Felöltözök. Ajkaimba harapva nyúlok a kilincs után. Hogyan viselkedjek ezután? Engem visszautasított, de testvéremet szó nélkül elfogadta. Nem vagyok képes újra a szemeibe nézni. Soha többé. Úgy érzem elárultak és becsaptak. A hátam mögött szervezkedtek.
Mély levegőt veszek és kilépek a fürdőszobából. Kerülöm a tekintetét. Nem is nézek rá. Mintha itt sem lenne.
- Ben... - szólal meg halkan, de nem válaszolok. Nem inoghatok meg. Most nem. Nem akarok rá nézni. Nem akarok hozzászólni. Mert akkor megint a szememre vetné gyengeségemet. - Ben... - szólít nevemen újra. Ami nemrég örömmel töltött el, most jéghideg tőrként fúródik a szívembe. Ne mondd ki a nevem. Ne így, ne most. Hagyj, békén. Ma hagyj békén. - Válaszolj, ha szólítalak.
- Nincs mit mondanom. - felelem.
Torkomban a gombóc egyre fojtogatóbb, és fájdalmasabb, mintha ezernyi apró parázsló fémszilánk égetné nyelőcsövem. Nehezem nyelem tőle a levegőt. A takarót megemelve fekszem az ágyba és fülig húzom magamra a takarót. De nem szabadulok ilyen könnyen. Hallom könnyed sóhaját. Aztán érzem, ahogy a matrac besüpped súlya alatt.
- Érints meg. - szólal meg halkan. Nem kér, nem utasít, nem követel. Olyan hangon mondta ki ezt a két szót, mintha az időjárásról kezdett volna beszélni.
Nem értek, már nem értek semmit. Ma egész nap keményen kimutatta, mennyire is elutasító. Hogy mennyire nincs szüksége a társaságomra. Már-már fontolóra vettem, hogy megszabadítom magam tőle és Mirrorra hallgatva jó messzire elmegyek. És most azt akarja, hogy érintsem meg. Semmi értelme az egésznek. Mit akar valójában? Ki érintse meg? Én? Mirror? Az anyja? Vagy a meg nem született testvére? Kinek az érintésére vágyik valójában? Biztosan nem az enyémre. Gyenge vagyok, és hiszékeny. Engem csak irányítani lehet. És ő gyűlöli a gyenge embereket, szóval engem is gyűlöl. Talán tényleg Mirror az, akihez igazán vonzódik.
- Tessék? - kérdezem, lassan felé fordulva az ágyban. Szemei úgy világítanak a sötétben, mintha valami macska lenne.
- Fogd meg a kezem, ölelj át, simogasd meg az arcomat, harapj belém, édes mindegy mit teszel, azt akarom, hogy érj hozzám! - hangjában semmi érzelem, s ez miatt képtelen vagyok komolyan venni. Mintha csak muszájból mondaná, mintha magára erőltetné a szavakat, amiket hallani akarok.
- De miért? - kérdezem bátortalanul, miközben felülök az ágyon. Félek az újabb visszautasítástól.
- Mert nekem te kellesz. Nem Mirror, nem más, hanem csakis te.
A leereszkedő puha csendben egyedül saját szívem dobbanásait hallom. Már alszom. Biztosan csak álmodom az egészet. Curtis még akkor sem mondana ilyet, ha kényszerítené rá valaki. Semmiképpen sem. Akkor most miért? Miért kínoz folyton? Miért gyötör? Tényleg ennyire szórakoztató újra és újra belém rúgni? Miért élősködik a lelkemen? Miért akarja teljesen felzabálni? Nem elég még?
De ha álmodom, nem akarok felébredni. Bárcsak álmodnék! Bárcsak komolyan is gondolná, amit mondott. Kinyújtja karjait és magához ölel, s én nem ellenkezem, karjaim még szorosabbra vonják ölelését. Lágyan, már-már törődve ér bőrömhöz, ahogy állam alá nyúl, aztán ujjai könnyeden siklanak nyakamra, de nem szorulnak meg körülötte. Mutatóujja hegyét végighúzza ajkaimon. Lassan, borzasztóan lassan hajol közelebb arcomhoz. Örökkévalóságnak tűnik az idő, míg ajkaink egymáshoz nem érnek, és Ő úgy csókol, mint eddig még soha. Nem erőszakos, nem durva. Tényleg olyan, mintha csak álmodnám az egészet. És nem akarok felébredni. Forró könnyek indulnak útnak szemeimből, s mikor ajkaink elválnak egymástól és lehajtott fejjel, ökölbe szorult kézzel ütöm őt meg.
- Utállak. - elcsukló hangon nevetek fel.
- Ugyan, ne nevettess! - néz rám mosolyogva. - Te - böki meg ujjával orromat – nagyon is szeretsz engem.
Ha kezdett is oldódni bennem a feszültség, most újra belém fagynak a szavak, a gondolatok és az érzések.
- Én... - motyogom halkan, s lehajtom fejem. - ne-nem.
- Nem a francokat. - ujjai hajam közé siklanak. - De most már aludj.
Arrébb tol és mellém fekszik. Nem szól érte, hogy hozzábújok és én mohón lélegzem be bőrének illatát. Szeretem. Ezen nem változtathatok, nem tudom eltitkolni, elrejteni. Halványan elmosolyodom. Csak hozzá kell szoktatnom őt, mint ahogy hozzászokott a jelenlétemhez. És akkor már csak el kell fogadtatnom vele. Rengeteg időnk van még. És én el fogom érni, hogy szeressen.
***
A félhomályban olyan fáradtnak tűnik az arca. Gondterheltnek. Pedig az ember azt hinné, hogy álmában mindenki békés. Ő mégis úgy néz ki, mint ha a világ minden terhe az ő vállait nyomná.
- Hagyd aludni.
- Nem akartam felébreszteni.
- Akkor jó.
Kikászálódok az ágyból és felöltözködök. A mosdókagyló fölé hajolva megmosom arcomat, majd szembe nézek testvéremmel, de nem szól semmit. Visszamegyek a szobába és leülök az asztalhoz.
- ……
- Ben?
- Semmi. - motyogom. - Csak vártam.
- Mire?
- Hogy azt mondd, menjünk innen, menjünk minél messzebb Tőle.
Nem válaszol. Hallgatása kényelmetlen.
- Kedveled? - kérdezem gombóccal a torkomban.
- Cseppet sem. - jön a felelet.
- És tegnap...
- Nem, Ben. - vág szavamba. - Abban semmi szeretet nem volt. A gyűlölete hajtotta. Azt hitte megtörhet, és olyan engedelmes fiú leszek, mint te.
- Azt hittem... - kezdek bele. - Nem is tudom, mit hittem.
Mocorgásra leszek figyelmes. Felébredt. Nem örül. Talán magyarázattal tartozom neki.
- Ne haragudj, hogy nem keltettelek fel, csak...
- Csak olyan bájosan csucsukáltam, hogy nem volt hozzá szíved, mi? - kérdezi fintorogva. - Értékes perceket mulasztottunk el ezzel.
- Szükséged volt az alvásra. - Mirror figyelmeztetés nélkül tol félre. - Ha már elfelejtetted volna, egyedül te vagy az, aki ismeri az utat, te tudod egyedül, merre megyünk. Hogy hová tartunk. - majd halkan csak úgy, hogy én halljam hozzá teszi. - Ben, aludj egy kicsit, fáradt vagy te is.
- És te nem vagy az? - kérdezem, de választ már nem kapom, akaratom ellenére altat el.
- Na, - szinte felhorkant elégedetlenségében. - hozzád van most kedvem a legkevésbé édes kicsi Mirror.
- Az, amit múlt éjjel mondtál neki - kezdek bele ignorálva előbbi kijelentését. -, valami szívet tépően gyönyörű volt. Elárulod, mégis melyik könyvedből szedted ki? - kizárt, hogy ilyen pattanjon ki a kőkorszaki fejéből.
Csend a válasz. Semmi mézes-mázas mosoly, semmi gonoszkodó szakrazmus. Csak néz, mint valami barlanglakó. Már csak a bunkósbot hiányzik a kezéből. Ennyire le lenne amortizálva? Az ő hibája ez is. Választhatta volna azt is, hogy jól viselkedik és lefekszik aludni. Ehelyett mindennél fontosabb volt, hogy bebizonyítsa dominanciáját. Idióta ösztönlény.
- Mire várunk még? - töröm meg a csendet. - Induljunk.
- Még nem. - találja meg a hangját. - Összepakolok, és megnézem, merre lenne célszerűbb tovább mennünk.
- Az útvonal nem tökmindegy? - ráncolom össze a szemöldököm.
- Nem egészen. A helyzet az, hogy számunkra pont az útvonal az, ami most nem tökmindegy. Már keresnek minket és így a főutakat messzire el kell kerülnünk.
- Akkor mi maradt?
Ki nem állhatom, s ha tehetném már rég kiagyaltam volna a számára valami igazán hozzá illő halálnemet, de sokkal jobban szeretem ennél Bent, és ha ő szereti ezt az ősembert, hát legyen. Nehéz lesz, de megtanulok majd vele együtt élni. De ami most a legfontosabb, minél messzebb kell jutnunk innen. Nem érünk rá olyan luxusnak adózni, hogy beleveszünk a másikba és kikaparjuk a szemeit. Arra ráérünk majd, ha végre biztonságban tudhatjuk Bent.
- Mellékutak, kisebb kerülők, falvak és apróbb városok. - feleli vállat vonva. - De most hagyj, gondolkodnom kell.
Bólintva veszem tudomásul, hogy bár felajánlottam a segítségem, nincs rá szüksége. Nos, nekem mindegy, csak találjon ki valamit, amivel sikerülhet eltűnnünk. Körbe járom a szobát, alaposan megjegyzek minden apró repedést, minden pókhálót és pókot, de ez nem köt le hosszan, így ledobom magam az ágyra és bekapcsolom a tévét. Valami zagyvaság megy. A négy csatorna közül kettőben hírek, egy csatornán sport, s az utolsón megint valami elcseszett rajzfilm. Elfintorodva figyelem a beszélő, dagadt sárga kutyát és a mackófüles sapkás fiút. Miért nem lehet a mi életünk is olyan, mint egy rajzfilm? Színes, vidám, barátságos? Túl sokat kérek? Normális életet, ahol Bent emberszámba veszik. Ahol nincs szüksége a segítségemre, mert meg tud állni a saját lábán. Egy életet, ahol az arca szép és teljes. Egy életet, ahol ő hozhatja meg a saját döntéseit. Egy életet, ahol nem létezek számára. Mindenkinek igaza van. Meg sem születtem, nem vagyok több egy szellemnél, egy démonnál, aki Ben lelkén élősködik. Csak egy parazita voltam mindig is. Egészségtelen és nem kívánatos dolog. Mérgezem a tudatát és a testét. Miattam került az intézetbe. Miattam nem élhet teljes életet. És én mégis mindig elhitettem vele, hogy csakis rám van szüksége. De igazából mindvégig nekem volt szükségem rá.
Talán, ha elcsendesednek a dolgok, és Ben végre biztonságban lesz én is messzire elmegyek. Curtis kezei között már nem kell vigyáznom rá. És akkor végre szabadon élhet nélkülem. Nem kell majd attól félnie, hogy valaki mindig hallja a gondolatait. Ben erőssé válhat nélkülem is. Soha nem is volt szüksége rám. Halvány mosoly fut végig arcomon. Ez a jövő zenéje. Ráérek még a búcsún gondolkodni.
Órák telnek el úgy, hogy a tévét bámulom. Curtis szakadatlanul görnyed egy térkép fölött és homlokán a ráncok egyre csak mélyülnek. Képes órákon keresztül elszöszölni, mikor tudja, hogy a nyomunkban vannak és sietnünk kéne. Teljesen felidegesít ezzel. Észre sem veszi, hogy már percek óta itt állok előtte, ezért máshogy kell felhívnom magamra a figyelmét. Mindkét kezemmel az asztal lapjára csapok és ő végre mutat hajlandóságot rám nézni.
- Na, most meg mi bajod? - kérdezi. Látom rajta, hogy bosszantja, hogy megzavartam, de vegye észre magát! Minden egyes rohadt perccel közelebb kerülünk ahhoz, hogy ránk találjanak! És még ő hisztizett, mert Ben hagyta kicsit tovább aludni. Gyűlölöm a seggfejeket.
- Éhes vagyok. - s ezzel nem is hazudok. A reggeli kimaradt a mai napból.
- Hát ez remek. - húzza el a száját, felkel a székről, kotorászni kezd a táskában és hozzám vág egy csomag kekszet. - Jó étvágyat hozzá. - és újra a térkép fölé görnyed.
Úgy döntök, nem teszem szóvá, hogy egy tahó. Visszafekszem az ágyra a tévé elé és megbontom a kekszet. Addig tömöm magamba, míg el nem fogy az összes. Ki tudja mikor ehetünk legközelebb. Egyre mélyebben járunk a napban, már délután lehet, és egyre nyomottabbnak érzem magam. Aztán már nem segíthetek rajta és elnyom az álom.
***
Zavarosak az álmaim. Nyugtalanul alszom. Kavarognak bennem gondolatok, érzelmek, hangok, illatok. Értelmetlen az összes és mégis érthető. Testem együtt rezeg, zötykölődik valamivel. Egy autó talán. Nem tudom. Képtelen vagyok magam az ébrenlét felé küzdeni. Hallom Curtis hangját, s ez megnyugtat, így tovább alszom, míg az autó egyre csak robog velünk, ki tudja hová. Nem hagyott ott a motelben. Talán mégis komolyan gondolta, hogy kellek neki, s ez leírhatatlan örömmel tölt el.
Szemhéjaimon keresztül villódznak a fények, fehéren, kéken, vörösen. Lassan a hangok is tisztábban jutnak el tudatomig. Soha nem volt még ilyen nehéz az ébredés. Lassan és ólomnehezen nyitom ki szemeimet, de képtelen vagyok pár milliméternél magasabbra emelni szemhéjaim. A torkom ki van száradva, de meg akarom kérdezni Curtist, hogy merre megyünk. Nem jön ki hang a torkomon.
Hatalmasat ugrik az autó, döccen, csattan.
- BEN!!! - kiált fel Mirror kétségbeesetten, rettegve.
Aztán csend. Fájdalom. Zsibbadtság. Sötétség. Elvesztem az eszméletem. De még mielőtt teljesen magába nyelne a semmi, valami hangosan dörren, közelről.
***
A sötétség tisztulni kezd. Fájdalom hasít egész testembe. Bordáimra és fejemre kötés szorul. Egyik karom nyakamba kötve, béna zsibbadtságot érzek, de alig tudom megmozdítani. Kábult vagyok. Valami halkan pittyeg mellettem. Könyökhajlatom egyik eréből egy branül nőtt ki, melyhez egy vékony műanyagcső kapcsolódik. Infúziót kapok. Mutatóujjamat szorító csipesz méri a pulzusomat és azt, hogy életben vagyok-e még.
Kórház. Gyógyszerszag terjeng a levegőben, beteg emberek papucsos lábai csoszognak a folyosón. Köhécselnek. Motyognak. Orvosok és ápolók cipői nyikorognak és kopognak. Halk duruzsolásnak hallatszik beszédük. Mintha nem is ez lenne a valóság.
Nézem a plafont gondolatok nélkül, üres tekintettel. Percekig. Órákig. Napokig. Ki tudja? Csend van a fejemben. Rémítően nagy csend, de túlságosan rettegek ahhoz, hogy testvérem után kiáltsak. Félek, hogy nem válaszolna. Félek, hogy végleg eltűnt. Mert mélyen legbelül érzem, hogy így van. Kiáltása hirtelen felvisszhangzik a fejemben, összeszorul a torkom. Ott az autóban, mikor a testem előrebicsaklott az ütközéstől, ő tovább repült, ki a szélvédőn át a fák közé, le a dombon és szörnyet halt. A mindig határozott és erős Mirror, az utolsó mentsváram, még utoljára, kétségbeesetten a nevemet kiáltotta és én nem tudtam elkapni, nem tudtam megmenteni. Mert gyenge vagyok. Mindig is az voltam. S ahogy erre gondolok, kínkeserves remegés lesz úrrá rajtam, majd hangosan felzokogok. Ép kezemmel eltűröm arcomba lógó hajamat és tenyeremet arcom torz felére fektetem.
- Már nem jössz vissza többet, ugye? - kérdezem halkan. - Mit kéne tennem? Mondd meg, hogy mit kéne tennem? Mondd meg mi a helyes, igazíts útba! Kiabálj velem, mondd, hogy egy utolsó vesztes vagyok. Mondd, hogy gyenge vagyok! Mondd azt, amit mindig mondtál! Mondd, hogy csak rád van szükségem! Üvölts rám! Gyűlölj! ....csak szólj, hozzám...
- Felébredtél? - lép be egy mosolygós ápolónő. - Hogy érzed magad?
A kórterem üres. Mint a fejem, mint a lelkem, mint a testem. Sehol egy másik ágy. Nem hallom senki gépének pittyegését sajátomon kívül. Visszanyelem könnyeimet és ráveszem magam, hogy körülnézzek. De nincs itt, akit keresek. Hol lehet? Mikor jön vissza? Ez a nő biztosan tudja.
- Curtis... hol van? - kérdezem figyelmen kívül hagyva kérdését.
- Kicsoda? - kérdez vissza derűsen.
- Akivel együtt voltam. Aki... - nem folytatom, mert a nő arca a másodperc tört része alatt komorodik el. Nem kell mondania semmit. Megértem arcának rezdüléséből. Felfogom szavak nélkül is. De mégis megszólal. Mégis megpróbálja elmondani. Nem akarom hallani. Nem akarom, hogy kimondja. Nem akarom! Ha nem mondja ki, meg sem történt! Nem történt semmi, igaz Ben? Nincs semmi baj.
- Ő nem... - habozik, szemeibe könnyek gyűlnek. Nem azért mert sajnálja, nem is ismerte. Talán csak ez az első, hogy ilyen hírt kell közölnie valakivel. - Ő nem... - kezd bele újra, de képtelen befejezni.
- Meghalt. - fejezem be helyette és saját szavaim súlyától meghasad a szívem. - Meghalt. - ismétlem tompán, fókuszálatlanul bámulva a plafont. Apró, hitetlenkedő mosoly kúszik az arcomra. - Végül mindenki magamra hagyott. - erőtlenül felnevetek, ami hamar sírásba fullad. - Mindenki... magamra hagyott. Vagy talán soha senki nem is volt mellettem.
Az ápolónő elsírja magát és szó nélkül, zaklatottan rohan ki a kórteremből. Magamra hagy ő is. Magamra hagy a gondolataimmal, amiktől rettegek. Mirror meghalt. A testvérem. Az ikertestvérem, akivel együtt születtünk és egy testen osztoztunk nincs többé.
- Azt mondtad, te leszel az utolsó, aki magamra hagy! Azt mondtad együtt halunk majd meg ráncosan és öregen! - és elfut a düh, mind a ketten ígéretet tettek, és egyikük sem tartotta be. - Curtis... - suttogom halkan, remegő ajkakkal. - Te is. Azt ígérted, ha jó leszek, életem végéig velem maradsz! Ne tegyetek próbára! Ne akarjátok, hogy nélkületek éljek! Rossz voltam? Rosszat tettem? Mit tettem?! Valaki mondja meg!
Hirtelen elhallgatok. Kihez beszélek? Nincs itt senki rajtam kívül. Nincs itt senki... Az üres fehér falak nem fognak válaszolni nekem. Mert ugyanolyan üresek, mint én. Ugyanúgy nem tudják a miértekre a választ. S nekem eszembe jutnak Mirror szavai: "Honnan tudod, hogy a világ tényleg olyan, mint amilyennek Ő mondja?" Valóban. Mi van, ha a világ olyan, amilyennek én teremtem meg magam körül? Amíg Curtisszel voltam, a világ olyan volt, amilyennek Ő mondta. De soha nem próbáltam én magam megteremteni saját környezetem. Az csak az intézet falain belül működött. Az az erő elveszett, ahogy kiléptem a valóságba. Az.... erő, ami elég volt ahhoz, hogy Mirrort visszakapjam.
Az altató.
És mikor felébredtem, Ő újra mellettem volt. Később egy ébredés után Curtis is ott volt, s nála volt a tükör.
Mi van, ha csak altatóra van szükségem, hogy visszakapjam őket? Ha nincs minden veszve? Működhet az erőm, mert újra a négy fehér fal zár körbe. Újra pizsamás, zavart, beteg emberek vesznek körül, újra orvosok és ápolók sietnek a dolgukra a folyosókon. Csak altató kell!
A nővérke visszatér. Szemei alatt vörös táskák. Kisírta magát. Halkan bocsánatot kér. És tovább tesz-vesz a gépek közelében.
- Kaphatok altatót? - kérdezem rekedten.
- Miért? - néz rám megütközve.
- Ha felébredek, újra velem lesz mindenki. - mosolyodok el fáradtan. - Újra itt lesz Mirror és Curtis. Tudom, mert mindig ez van. Ők soha nem hagynának magamra.
- Ők nem jönnek vissza. - ül le az ágy szélére és fogja meg a kezem.
- Te nem érhetsz hozzám. - húzom ki kezem a kezéből. - Adj nekem altatót és akkor minden rendben lesz. Hát nem érted? Ez az utolsó összetevője a varázslatnak!
- Ők meghaltak! - remegnek meg ajkai és rémülten pattan fel. - Meghaltak! Nem jönnek vissza! Hiába kapsz altatót, nem fog rád várni senki, ha felébredsz! - hangja hisztérikus és ettől elönt a düh és a gyűlölet.
Izmaim fájdalmasan reccsennek meg, ahogy felülök az ágyban. Kirántom a karomból az infúziót és a nő elé állok, aki szemmel láthatóan fél tőlem. Lassan ugyanolyan halálfélelem ül tekintetében, mint Curtis apjának. Minden erőmet összeszedve kapom fel az infúzió állványt és teljes erőből ütöm meg vele a nőt, aki felsikolt és elesik. Ezzel nem fogom tudni agyon verni. Mellkasára telepedek, hogy ne tudjon felkelni. Nehezen veszi a levegőt. Undorodom tőle, ezért nem érek hozzá puszta kézzel. Kirángatom törött karomat a pólyából és mindkét kézzel megfogom a fémállványt, aztán a nő torkának nyomom. Teljes súlyommal ránehezedem és hallom, vagy hallani vélem, ahogy nyelőcsöve feladja és megroppan. Az ápolónő hörögve és sípolva zihál, vonaglik alattam, arca vörös, homlokán kidüllednek az erek. Szemei elkerekedve könnyeznek, nyála intenzíven folyik szája szélén. Aztán még rándul párat és elernyed.
Átkutatom a zsebeit, de pár tollon és egy kulcson kívül nem találok semmit. A kulcshoz egy cédula "245-ös szekrény: Gyógyszerek". Mintha egy beépített kiskapu volna. Csak meg kell találnom a vizsgálót és a szekrényt. Csak pár perc és teljes lesz a varázslat.
Kirohanok a folyosóra. Törött karom fájdalmasan lüktet, bordámon szorít a kötés. Fáj a mozgás, mégis futásnak eredek. Bár lábaim botladoznak, semmi és senki nem állíthat meg. És nem is teszi senki. Bambán néznek utánam, ahogy könnypatakos arccal, mosolyogva rohanok a folyosón egy kulcsot lóbálva.
Feltépem a vizsgáló ajtaját, és azonnal be is csukom magam mögött. Fél kézzel csak egy kisebb, gurulós szekrényt sikerül az ajtó elé húznom. Pipetták, poharak, üvegcsék, kancsók, kémcsövek, kisebb-nagyobb gépek. Egyik sem érdekel! Hidegen hagy! De mégis megállok egy pillanatra. Megfogok egy üres lombiküveget, lassan a csaphoz sétálok a sarokba és teletöltöm vízzel. Lesöprök az asztalról mindent a földre és a közepére helyezem. Megnézem a kulcson újra a szekrény számát.
Kettőszáz negyvenötös.
A gurulós széket félrelökve lépek elé. Üveg ajtajai mögött ott sorakoznak a különbnél különb gyógyszerek apró üvegcsékben. Tenyeremet a hideg üveglapra fektetem. Kifújom magam egy pillanatra és próbálok nem törődni oldalam mellett lógó, béna bal karomra. Most már egyáltalán nem tudom megmozdítani, csupán csak azt a fájdalmas, forró lüktetést érzem benne, mint mellkasomban és fejemben. És ez idegesít. A kötés szorítja a fejem és nem tudok gondolkodni tőle. Letekerem a fejemről a gézt, lerántom a mull lapot és érzem, ahogy a seb felszakad a homlokomon, lassan kezd el szivárogni belőle a meleg vér.
Végül remegő kézzel emelem fel a kulcsot és illesztem be a kulcslyukba. Várok egy pillanatot. Igazából várom, hogy valaki megállítson és azt mondja, hogy ne csináljak ilyen hülyeséget. Mindegy, hogy Mirror vagy Curtis. Csak valaki állítson meg!
De senki nem fog megállítani. Mert egyikük sincs itt. Érdekes, hogy nem akarom megtenni, de ha nem teszem meg, nem kapom őket vissza. Tehát elfordítom a kulcsot és kinyitom a szekrény ajtaját. Hunyorogva olvasom az üvegcséken a feliratokat. Zolpidem, Brotizolam, Nitrazepam.... Nem értem! Egyiket sem értem! Miért nem írhatnák rá normálisan, hogy altató vagy nem altató?! Felkapok egy nagyobb, barnás színű üveget és közelebb húzva arcomhoz elolvasom a címkét. Nem. Nem kell. Felkapok egy másikat. Semmi.
- Hol van már?! - kiáltok fel kétségbeesetten.
Megelégelem az egészet. Kiveszek egy harmadik üvegcsét és a széket az asztalhoz húzva leülök. De egy kézzel nem tudom lecsavarni róla a kupakot. Az idő egyre csak telik. Senki nem jön utánam. Se ápoló, se orvos. A folyosó nem bolydult fel. A nővérke pedig még mindig ott fekhet a földön, kiguvadt szemekkel, arcára száradt nyállal. De ő elmondhatja Curtisnek, hogy jövök. Hogy nemsokára én is megérkezem.
A földhöz vágom az üveget és az ripityára törik. Apró fehér pirulák gurulnak szét. A széket félrelökve leguggolok, hogy összeszedjek párat. Ujjaimba bel-belevágnak az üvegszilánkok. Mikor már markom lassan megtelik, kinyitom a szám, és betessékelem az összes pirulát. Az asztalról leveszem a vízzel teli üveget és addig iszom, amíg az összes gyógyszer le nem gördül a torkomon. Aztán bekuporodom az íróasztal alá. Felhúzom térdeimet és várok. Ép karomat térdeimre fektetem és rájuk hajtom a fejem.
Mennyi lehet az az idő, ami alatt lepereg előttem életem filmje? Újra látni akarom minden mozzanatát. Látni akarom Mirrort gyerekként, és a napot, amikor Curtis először szólt hozzám. Látni akarom, amikor először simogatta meg a fejem... De a film nem jön. Nem pereg le szemeim előtt semmi.
Mert nem is fogok meghalni. Csupán alszom egyet, amíg a többiek vissza nem jönnek. Igen. Csak aludni fogok. Hosszan és mélyen. És amikor felébredek, minden újra a régi lesz. Mirror majd jól leszid. Curtis pedig csak megvonja a vállát, mintha nem is érdekelné.
Hatalmába kerít a nyugalom és halvány, lágy mosoly kúszik ajkaim köré. Nem történ semmi, igaz Ben? Minden a legnagyobb rendben. Minden a lehető legnagyobb rendben van.
Valaki halkan lépdel a szobában, pedig az ajtó sem nyitódott ki, a szekrény sem gurult arrébb. A világ már kissé homályos, itt-ott hullámzik, kavarog a sötétebb sarkokban. És a Valaki megkerüli az asztalt. Puhán, hangtalanul lépked, mintha nem is a földön, hanem fölötte járna. Koszos cipőivel megáll az asztal előtt. Aztán leguggol. Még mindig mosolygok, de szemeimből patakzanak a könnyek.
- Minden a legnagyobb rendben. - szólalok meg alig hallhatóan. - Nem történ semmi, igaz Curtis?
És ő kinyújtja karjait felém, megfogja vállaimat és kihúz az asztal alól. Gyengéden, finoman ölel magához, hogy ne okozzon fájdalmat. És én hozzábújok. Most már szeret, érzem. Mélyen magamba szívom oly' jól ismert illatát.
Aztán elnyel a sötétség. És én alszom.
|
| linka | 2015. 08. 18. 12:54:57 | #33318 |
 Karakter: Curtis Bush
Megjegyzés: Egyetlenemnek.
Túl sokat időztünk az előző helyen ahhoz, hogy emlékezzenek ránk. Túl sokat időztünk ahhoz, hogy nyomot hagyjunk. Újabb hibákat követek el, de az okát egyszerűen nem értem. Ez nem vall rám. Ez nem én vagyok, én nem hibázom soha, de akkor most miért? Mitől lettem hirtelenjében ennyire figyelmetlen? Újabb motel és egy újabb üres szoba. Jellegtelenek, unalmasak és undorítóan átlagosak. Mindegyik szoba ugyanolyan, minden pontja egyezik, azonosak a bútorok és azonosak a repedések szövevényei is a falakon.
Kezdődhet minden a legelejéről, pakolások, rendezések, a függönyöket is be kell húznom, rühellem a fényt, a világosságot. A sötétség kellemesebb, az legalább eltakar és megnyugtat. Békés hangulatot teremt.
A sötétben mindig könnyebb hazudni a másiknak.
Magamhoz veszem a legszükségesebb dolgokat a táskából, vetek még egy kósza pillantást az asztalnál ülő fiúra és eltűnök az ajtó mögött.
Érzem a vér szagát magamon, a bőrömbe itta magát és a ruháimat is átszínezte pettyekben. Valamit kezdenem kell majd vele, mert így nem maradhat. Az csak egy nyom lenne, amivel újabb problémát varrnék a nyakamba. És ezt nem hagyhatom. Még egyszer nem engedhetem, hogy minden kicsússzon az irányításom alól. Nem hibázhatok, hiszen ezidáig sohasem tettem. Fejem felett húzom át a pólómat, míg azt latolgatom, hogy mit kezdjek az újabb információk tömkelegével. Ben még nem tudja és nem is tervezem neki elmondani, de már keresnek minket. Nem maradhatunk túl sokáig egy helyben, de ezt nem is terveztem. Reszketek a dühtől, ha arra gondolok, hogy megint visszavinnének oda.
Szemeimet lehunyva támasztom fejemet a hideg, víztől párás csempének, de még ez sem elég arra, hogy enyhítse a fejfájásom, ami tompán lüktet a koponyámnak feszülve. Túl sok volt ez a mai napra még nekem is. Pihenésre van szükségem, csak... csak egy kis nyugalomra. Az majd elég lesz.
Fáradtan lépek ki a zuhany alól, nem érdekel, hogy széthordom a vizet, holnapra úgyis messze leszünk már ettől a helytől is. Ez most ráér, a tükörhöz sétálva elmaszatolom a párás lapokat, farkasszemet nézek önmagammal. Valami megváltozott, az alapok maradtak ugyanolyanok, de közben mégsem. Lehet csak az árnyak teszik, a rossz fényviszonyok és a kialvatlanságom.
- Óh, hogy basznád meg te büdös kurva – sóhajtom már-már kínkeservesen, amikor tőlem nem messze egy sötét árnyat vélek felfedezni. - Nem hiányoztál, ugye tudod? - dörmögöm halkan, de nem fordulok meg, hogy ténylegesen is megbizonyosodjak a jelenlétének valóságosságában.
Nem érdekel. Elegem van mára mindenkiből. Túl sok ember vett körül, túl sok ember húzta ki belőlem az energiát, de a legrosszabb az a nő volt. Még most sem látom értelmét annak, hogy miért pont engem akart magának megkaparintani. Hülye picsa. Ha ennyire pasit akar magának, akkor álljon ki az útszélére. Biztos vagyok benne, hogy lenne valaki olyan marha, aki felszedné.
- Takarodj innen! - sziszegem megfordulva, hogy aztán villámló szemekkel meredjek a semmibe.
Csak csempe, gőz és semmi más. Penész ette falak, amikről már mállik a vakolat. Újra lehunyom a szemeimet, mélyebb lélegzeteket veszek és megpróbálom magamat lenyugtatni. Le kell, hogy higgadjak. Magamra húzom a nadrágom és az övem is becsatolom, aztán jön a póló. Meleg van idebent és a zuhany is megtette a hatását, de felöltözök vissza. Bizonytalan vagyok az egész helyzetünkben. Ezidáig ismeretlen volt számomra a bizonytalanság. Fülledt és párás a levegő, fojtóan eltompítja az elmém, de legalább újra rám talál az áhított csend. Ben még mindig az asztalnál ül, amikor kilépek. Tisztán érzem, hogy engem néz. Bezárom magam mögött az ajtót, de annyi nyugalmat még nem tudtam magamra erőltetni, hogy ránézzek. Tudom, hogy ismét előtte van a tükör. Idegesít a puszta tudat is. Ignorálom, mert nem akarok neki fájdalmat okozni.
- Menj, zuhanyozz le te is – utasítom.
- Nem – jön a halk felelet. Biztosan félreértettem az imént valamit. Megtagadta az utasításomat?! - Előtte még beszélni szeretnék veled – áll fel a székből.
Remek. Nekem viszont nincs hozzá kedvem. Téma lezárva. Menjen zuhanyozni és hagyjon engem békén. Túl fáradt vagyok a makacsságához. Nekem egyáltalán nem tetszik a jelenlegi viselkedése. Olyan más, olyan idegőrlő.
- Ben, hosszú volt ez a nap és nekem nincs...
Kezdem elveszíteni a türelmem, nem akarom, hogy általam essen bántódása. De ha tovább kekeckedik velem, megtanítom neki, hogy hol is az ő helye.
- Nem – vág a szavamba, amivel újfent meglep. Negatív értelemben természetesen. - Én akarok veled beszélni.
Remek. Én viszont pont vele nem akarok beszélni. Most semmiképpen sem. Gyűlölöm már a puszta gondolatát is annak, hogy újfent ő birtokolja az előttem álló testet. Ben gyenge még mindig, el sem hiszem, hogy újra hagyta magát. Nem hiszem el, hogy ilyen egyszerűen aláveti magát neki. Megfeszülő vonásokkal fordulok felé. Beszélni akar? De miért? Mégis mi olyat mondhatna nekem, ami talán még érdekelhetne is?
- Én viszont nem akarok veled beszélni.
- Pedig fogsz – vágja rá.
Szemöldökeimet ráncolva meredek rá. Ha nem az idegeimen táncolna jelenleg, talán még mulattatna is a határozottsága. Igazán édes így, hogy azt hiszi, hogy fölöttem áll. Már-már nincs szívem szembesíteni őt a kegyetlen igazsággal. Én nem csak egy kósza rémálom vagyok, aki reggelre megszűnik létezni. Ne tekintsen rám úgy, mint akit olyan könnyedén el lehetne tüntetni az útból. Ben választotta azt, hogy velem jön, saját akaratából tette és nem én csalogattam. Ne próbálja meg rám húzni most a vizes lepedőt, nem én tehetek arról, hogy mellém szegődött a szeretett öcsikéje.
- Ha megint valami világmegváltó hősködésre...
- Nem szándékozom a torkodnak ugrani. Nem most és nem itt. Én is fáradt vagyok, akár hiszed, akár nem. A hátam közepése se kívánok egy újabb drámai nagy veszekedést.
Óh, hát ez szomorú. Pedig már majdnem azt hittem. Ugyanakkor, ha még egyszer a szavamba vág, esküszöm felkötöm a legelső kiálló gerendára. Nem érdekel, hogy ott van valahol Benjamin is. Szenvtelenül fekszem el az ágyon és egy jó adagnyi levegőt engedek ki az ajkaimon. Fáradt vagyok, de nem bánom, mondja csak nyugodtan. Meghallgatom én, hogy mi bántja újfent azt a piciny lelkét. De ne tőlem várjon rá megoldást.
- Mit akarsz? - adom be a derekam.
- Benről akarok beszélni veled – áll meg előttem.
Hogy ez a téma engem miért is nem lep meg?
- Hallgatlak.
- Nem kedvellek, és nem bízom benned. De Ben ezzel nem így van. Szemmel láthatóan kezdesz sokkal többet jelenteni neki, mint én – fonja össze a karjait mellkasán, míg én elmosolyodom. - Viszont nem az üresfejű bábud. Nem tehetsz vele azt, amit csak akarsz, nem bánhatsz vele úgy, ahogy akarsz. Igényli a törődést és bár igyekszik nem kimutatni hamar meg lehet sérteni. Mindent komolyan vesz, mindennek mögöttes tartalmat képzel. Érzékeny, naiv és törékeny. De neked ezt nem kell külön ecsetelnem.
- Nem – bólintok rá egyetértően. - Viszont díjaznám, ha végre a lényegre térnél. Az én türelmem is véges.
- Neked nincs türelmed – kacag fel szárazon.
- Valóban – mosolyodom el.
- Viszont nem fogom tolerálni, ha továbbra is összezavarod. - sötétül el a tekintete - Ő nyílt és egyenes veled szemben. Sokat szenved miattad, mert képtelen kiigazodni rajtad. És esküszöm, hogy ha még egyszer bántod, lelkileg vagy fizikálisan, búcsút mondhatsz neki.
- És egy gyenge képzeletbeli barát mit tud tenni ellenem?
- Ó, többet, mint gondolnád. - húzódnak ajkai egy számító vigyorba.
Kezd szimpatikus lenni, ami több, mint nevetséges.
- El tudom képzelni – sóhajtom. - Majd addig suttogsz a fejében, amíg végre nem hallgat rád?
- Hála neked Curtis – szólal meg lassan, átgondolva minden kiejtett szót. - Képessé váltam arra, hogy átvegyem az irányítást a teste fölött. És csak szimplán annyit kell tennem, hogy kisétálok azon az ajtón és eltüntetem őt az életedből – int fejével a zárt ajtó felé.
Lenyűgöző, és azt miből gondolja, hogy hagynám is csak úgy kilépni azon a nyomorult ajtón őt? Komolyan ilyen hülyének néz engem?
- Nem jelent kihívást megállítani téged.
- Mint ahogy az sem, hogy pórázt vegyél és azon vezetgesd? Netán be akarod zárni és kikötözni, hogy én ne tehessek semmit a szökése érdekében?
- Nos, nem pont ezekre gondoltam, de megfontolandó.
- Szökésben lévő őrültek vagyunk. Nem állhatunk meg egy-egy éjszakánál vagy napnál tovább sehol, amíg nem kerülünk biztonságos távolságba. Akkor tüntetem el Bent a közeledből, amikor csak akarom, és hidd el képes vagyok pokollá tenni az életed, még ha nem is olyan értelemben, ahogy Te teszed pokollá az enyémet.
- Ha már nyílt lapokkal játszunk - szólalok meg halkan és fagyosan, kezdem unni ezt a bájcsevejt -, nekem elég ha, csak összetörlek. - állok fel fölé magasodva. - Élég ha csak téged roppantalak össze, és csendet teremtek végre Ben fejében. Itt te vagy a harmadik kerék, sokkal könnyebb lenne mindenkinek, ha végre megszűnnél létezni.
- Nem félek tőled. - néz fel rám irigylésre méltó magabiztossággal.
Óh, édes kicsikém, dehogynem. Félsz te tőlem nagyon is.
- Dehogynem – kuncogok fel elégedetten.
- Attól még, hogy seggfej vagy, nem vagy cseppet sem ijesztő – mosolyodik el ő is.
Attól tartok igaza volt, én nem vagyok türelmes egyáltalán. Meguntam, hogy ennyire arrogáns, hogy ennyire nagy szája van. Torkára marva nyomom neki a falnak, elegem van már a visszabeszéléseiből. Mikor érti már meg végre, hogy itt most nincs senki, aki megvédhetné őt? Már nincsen egyetlen ápoló sem, nincs altatóval vegyített nyugtató, hogy leszedálhassanak. Viszonozza a tekintetem, nem tetszik neki sem a helyzet, de magának köszönheti. Másik kezemmel ében tincseit érintem és félreseprem az arcából. Látni akarom őt és a mutatóujjammal a hegeire bökök. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
- Te csak egy elbaszott hulla vagy! - szűkülnek össze a szemeim. - Miért nem maradsz kussban, mint a többi hulla?
- Mint az anyád? - sziszegi felém vigyorogva, de látom nem kell már sok neki ahhoz, hogy elájuljon a levegőhiánytól.
Csak még egy kicsit. Annyira, de annyira könnyű lenne őt megölni. Gyenge és védtelen, de jól láthatóan észre sem veszi az erőkülönbségeket. Mennyire el van telve magától.
- Elegem van belőled – sziszegem nagyon halkan. - Add vissza Bent.
- Sajnálom, de ez nem egy telefon – köhög fel fulladozva.
Lazítok a szorításon, hagyom, hogy levegőhöz jusson. Nem akarom őt megölni. Lehunyt szemekkel lélegzek mélyeket, míg szabad kezemmel az orrnyergemet is megmasszírozom. Kezd sok lenni. Nagyon, nagyon sok. Félek, ha nem fogja magát vissza még kárt tehetek benne.
- Nem mondom el többször – dörmögöm fáradtan.
- Én sem – bosszantó ez a kölyök. - Majd, ha megérdemled, visszaadom Bent.
Nem fogok addig várni ebben nyugodt lehet. Karját megragadva taszítom őt le az ágyra, míg szabad kezemmel az övemet oldom ki és azzal kötözöm össze a kezeit. Leoltom a villanyokat is, zavar a fény, nincs rá szükségem.
- És most mire készülsz? - nyekereg a sötétben. - Ben csuklója megint vörös lesz.
Az most éppen hidegen hagy.
- Az csakis a te hibád – suttogom a fülébe, szavaimra és a hangomra összerezzen, mégsem hagyom teljesen hidegen, bár ezt tudtam eddig is. Nem csak Ben az, aki vonzódik hozzám. Halkan felnevetek. - Ha úgy akarod, most megtanítalak félni.
- És ez csak úgy megy, ha összekötözöd a kezeimet? Máshogy el sem bírsz velem?
- Ó, dehogynem. Csak ez így szórakoztatóbb.
Nem feltétlen így terveztem eltölteni az estém egy részét, de ő könyörögte ki magának szavak nélkül is. Ha a figyelmemre vágyik hát megkapja. Nem vonom meg tőle sem. Kibontom a nadrágját, de tovább egyenlőre nincs időm jutni, pillanatnyi éles fájdalom hasít az orromba, aztán már csak a tompa zsibongás jut el a tudatomig és a tény, hogy képes volt megrúgni. Őt szidva meredek rá, a kacagása némiképp észhez térít, de nem sikerül teljesen kizárnom a gondolataim közül a harag lángját, amit sikerült fellobbantania bennem az iménti tettével.
- Nem eszik olyan forrón a kását.
Nem bizony, de ezt nem felejtem el neki egyhamar. Tudom, hogy ha őt bántanám, azzal Ben is megsérülne. Egy test, de két tudat. Óvatosabbnak kell lennem velem, nem büntethetem úgy, ahogy akarom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy komolyabb sérüléseket okozzak neki annál, mint amiket még képes elviselni. Nem akarom, hogy olyannak tekintsen, mint amilyenek az ápolói és az orvosai voltak. Tulajdon nadrágjával kötözöm össze a lábait, így legalább nem fog rugdosni és kapálózni. Elegem van már a vergődéséből. Tincseibe marva hajolok vissza az arcához, micsoda vakmerő elszántság tombol a tekintetében, van benne bátorság, de mindez semmit se ér velem szemben. Mikor kezd el végre tanulni a hibáiból?
- Hajfétises perverz – vágja hozzám.
- Idegesítő hulla.
Még csak sejtelme sem lehet arról, valójában mennyire szórakoztató a társasága. Őszintén mulattat. Pólóját felgyűrve lehúzom róla, de a megkötözött csuklói miatt nem tudom őt tőle teljesen megszabadítani, így hagyom, ahol van. A kézfejeinél. Kíváncsi vagyok, hogy mikor éri őt el végre a felismerés. Nem fogok megállni itt és nem fogom őt hagyni. Magának harcolta ki a figyelmemet, hát most kiélvezheti teljes mértékben. Lustán figyelem szemében a váltakozó érzelmeket. Gyönyörű, ahogyan végre fény villan és értelem, most már tudja, szükségtelen felvilágosítanom őt a tényekről. Ne higgye, hogy egy kis ijesztgetéssel megússza. Ne higgye, hogy kettőnk között ő az, aki parancsol.
- Hagyd abba – szól rám majdhogynem tárgyilagosan.
- Legutóbb te voltál az, aki kezdeményezett – felelem. - És utána szinte tálcán kínáltad fel nekem Bent. Akkor azt hittem, hogy...
- Ha azt hiszed most is visszakapod Bent, el kell, hogy szomorítsalak.
- Rühellem, ha a szavamba vágnak, és te ma már ki tudja hanyadszorra teszed. Fogd már be – csókolom meg erőszakosan.
Unom már a folytonos dumát, csak fogja be és kész. Nem kérdeztem, hidegen hagy, hogy mivel áltatja magát. Fogai alsó ajkamba mélyednek, amiből fémes vér serken ki. Dühösen rántom el tőle a fejem, de nem, még ezzel sem sikerül elérnie azt, hogy bántani akarjam. Nem tervezem, van annál sokkal jobb is. Máshogy is megtörhetem Mirrort.
- Mondtam, hogy hagyd abba.
Igen, ő megmondta. De én is megmondtam neki, hogy nem érdekel. Fogja fel végre.
- Nem – törlöm le szám széléről a kiserkenő vért. - Épp most harcoltad ki magadnak, hogy összetörjelek.
- Te nem vagy normális – nyög fel döbbenten.
- És ezt pont tőled kell hallanom? - hajolok a füléhez. - Ha még egyszer megharapsz, vagy megrúgsz én sem leszek kedves.
- Te soha nem vagy kedves – szól vissza. - Velem legalábbis nem.
- Hmmm – gondolkodom el a szavain, és a hangomra édesen megborzong. - Azt akarod, hogy kedves legyek? - mosolyodom el.
- Előbb harapnám meg a hátam közepét. Ne legyél te velem semmilyen se... Hagyd abba! - kiálltja, mikor finoman a fogaim közé veszem a fülcimpáját.
- Nincs kedvem – simítom le kezeimet a testén.
Puha és finom tapintása van a bőrének, de ez még mindig nem az igazi. Hosszú hónapok várnak még ránk, míg egészséges színt és súlyt kap. Így nem hagyhatom, nem érdemelné meg. Elhúzódik, de eszemben sincs leállni, helyette hideg ujjaimmal hasa bőrére simítok. Hiábavaló minden küszködése, hiszen az ágytámlától tovább nem menekülhet, nem hagyom, hogy elhúzódjon tőlem, el az érintéseimből és el a közelségemből. Hiába a jelenlegi helyzete, úgy tűnik még mindig nincs tisztában semmivel. Nem látja, hogy zsákutcába került. Túl büszke még mindig, holott már tényleg nem hiányzik sok ahhoz, hogy letörjem a szarvát. Bent már megtanítottam rá, de neki is meg kell értenie, hogy melyikünk a főnök. Nem én leszek az, aki alkalmazkodik az apróbb ostobaságaihoz.
A dac, ami a szemeiben ég egyszerűen lenyűgöző.
„ Tudod, egy vadállat sosem lesz teljesen szelíd”...Igen, most már tudom. Egy valamiben mégis csak igaza volt az öregemnek. Mirrort nem fogom tudni betörni, itt és most semmiképp.
- Látom, jól érzed magad – szólalok meg őt figyelve.
És még mindig ellenkezne, tiltakozna és ódzkodna. Értelmetlen, hiszen ő is ugyanúgy vágyja az érintéseimet. Mi kell végre ahhoz, hogy ezt ő maga is belássa?
- Nagyon tévedsz – morogja.
- Nem inkább te vagy az – tenyeremmel az ágyékára simítok -, aki tévedésben él?
Innen már nincs tovább és ezt tudhatja ő maga is. Elfojtja a hangját, szükségtelen cselekedet, de nem fedem őt meg emiatt. Elbukott és ezt tudjuk mind a ketten. Már-már szinte magától értetődő. Fogait ajkaiba mélyeszti, de még mindig csak tűr és én nem bánom. Azt tesz, amit akar, meghagyom neki a szabad akarat jogát. Meghagyom neki, hogy ostoba mód cselekedjen. Halkan felkuncogok rajta, ő nem olyan, mint Ben, nem gyámoltalan és nem naiv, de ugyanolyan gyenge és törékeny. Az erős akarat csak egy álca, ahogyan a határozottsága is. Távolabb húzódom tőle és a saját ruháim maradékától is megszabadulok. Nincs rájuk szükségem. Kioldom lábait és kezeit a biztos satuból és a rögzítésre szánt darabokat is elhajítom.
Némi meglepődéssel figyelem heves mozdulatait, azt, ahogy fölém kerekedik és a combjaimra ül. Azt hiszem, valaki ki lehet éhezve. De, hogy ezt ilyen nyíltan a tudtomra adja, őszintén meglep. Puhán elnyíló ajkai közül nem tőr ki hang, belé rekesztem egyetlen mozdulattal. Egyetlen érintésemmel. Ujjaimat csontos csípőjére tapasztom és magamra húzom, míg ő egész testében megfeszülve engem figyel. A torkából feltörő apró hangocskára újra felnevetek. A bukása ennél gyönyörűbb, már nem is lehetne, és ez annyira ő, kipirultan, máris, mielőtt még igazán elkezdenénk. Kezeivel a mellkasomon támaszkodik, biztos pontot keres és úgy tűnik meg is találta. De, hogy az pont én legyek neki.
- Ó, bocsánat – szólalok meg. - Mondani akartál valamit?
Csípőmet mozdítva fojtom belé a válaszadás puszta lehetőségét is. Nincs szükségem a szavaira, elég, ha csak a hangját hallom, ám úgy tűnik egyenlőre még azt is nélkülöznöm kell. De már nem sokáig. Nem olyan kitartó ő.
- Dögölj meg – nyögi reszketeg hangon.
- Majd, ha ráérek.
És az nem most lesz. Orcái szépen kipirultak, sötét tincsein nedvesen csillannak meg izzadságcseppjei, de nem ez az, ami magára vonja a tekintetem, hanem a testén felfutó pillekönnyű remegések. Minden porcikájában reszket, de még mindig tartja magát. Vajon meddig bírja még? Mikor adja fel?
Lassú mozdulatokkal ingerlem, vele kapcsolatban csak egy dolog biztos, hogy semmi nem biztos. Szája szélében vöröslő folt, és még mindig tartja magát. Kitartóan és olyan hévvel, hogy újfent csak magában tesz kárt. Még, ha ő maga tudatosan nem is látja be, de minden mozdulatával alárendeli magát nekem. Minden mozdulata az enyémet követi, felveszi az általam adott ritmust és követ, hiszen mindig is azt tette. Történjék bármi, ő mindig a nyomomban lesz, elszakíthatatlanul kötődik hozzám, hiszen én magam ezt akartam. Körmeivel élesen mar a bőrömbe és még mindig reszket.
- Máris elfáradtál? - kuncogok fel ma már kitudja hanyadszorra. - Remegsz, mint a nyárfalevél. Megint csak a szád volt nagy.
De hiába a kekeckedés, nem reagál rá szavakban. Olyan, mintha félne megszólalni. Talán csak nem bizonytalan a hangjában? Nyelvemmel csettintve gördülök fölé, derekánál továbbra is megtartom, de a másik kezemet az ágyékára simítom. Felnyögve rándul össze, ami elégedetté tesz. Pontosan erre számítottam. Azt adja, amit elvártam tőle. Ujjaim közé fogom és lassan, lazán kezdek csak el játszani vele, de a testén átfutó rándulások egyre gyakoribbakká válnak. Már nem nyújthatom tovább az édes szenvedéseit. Lábait őrült ösztöntől vezérelve kulcsolja a derekam köré, ujjaival a lapockáimba mar és szorít. Meztelen mellkasa az enyémhez simul, tudtam, hogy már nincs sok neki hátra ahhoz, hogy megtörjön az ellenállása. Ismerem őt is, hiszen nem bonyolult lélek. Csak egy egyszerű fiú, aki némi figyelemre, törődésre és kedvességre vágyik. Olyan emberi. Olyan szánni való és közben mégis van benne valami vadság, valami ellenállhatatlan, amivel vonzza a figyelmem. Fogaimmal édes-sós bőrébe marok, és ő még szorosabban magához von.
Percek kérdése csupán, hogy levegő után kapva pihenje ki élvezetét, velem együtt.
Mellé heverve hunyom le a szemeimet, de ő még mindig nem zuhanyzott le. Még egyszer nem utasíthatja el az utasításomat, hiszen már egyel több oka van arra a forró vízre.
- Dögölj meg.
- Te is – szuszogom – Menj fürödni.
Még egyszer nem mondom neki. Ha nem megy magától, akkor viszem én. Remegő tagokkal kászálódik ki az ágyból, és lassacskán bár, de eljut a fürdő ajtajáig is. Nem sok idő kell, hogy meghalljam odabentről a csobogó víz zaját. Megtörlöm magam én is, aztán egy alsót magamra húzva az ablakhoz lépek. Ujjaimmal húzom félre a függöny anyagát, de csak annyira, hogy pár pillanatig szemrevételezhessem a kihalt utcát. Nincs egyetlen lélek sem odakint, minden kopár, üres és csendes. Olyan ez a kisváros, mintha nem élne benne senki. Kedvemre való és tetszetős.
- Ben... - szólalok meg halkan és óvatosan, amikor kilép a fürdő ajtaján, nyomában nagy adagnyi gőz és fullasztó forróság.
Nem fordul felém és nem néz rám. Úgy tesz, mintha nem szólt volna hozzá senki, mintha rajta kívül nem lenne idebent senki. Tökéletesen ignorálja a jelenlétemet.
- Ben... - szólok hozzá újra, de megint semmi. - Válaszolj, ha szólítalak.
- Nincs mit mondanom – motyogja halkan, egészen magába roskadva.
Halkan sóhajtok, még mielőtt odalépnék hozzá, de azután is csak szótlanul megállok az ágy mellett és puhán leülök apró teste mellé.
- Érints meg...
Értetlenül és nyílt zavarral fordul felém. Összekulcsolt kezeit a mellkasához vonja, egészen összekuporodik.
- Tessék? - dünnyögi halkan.
- Fogd meg a kezem, ölelj át, simogasd meg az arcomat, harapj belém, édes mindegy mit teszel, azt akarom, hogy érj hozzám! - mondom színtelenül.
- De miért? - ül fel, és még mindig magát öleli.
- Mert nekem te kellesz. Nem Mirror, nem más, hanem csakis te.
Halvány mosollyal vonom karjaim ölelésébe, csak annyi időre, míg végleg meg nem nyugszik. Sejthettem volna, hogy feltűnnek majd raja harapásomnak a nyomai. Mirror és Ben azonos, s közben mégsem. Érthetetlen és bonyolult, miközben teljesen logikus az egész. Ben lélegzete puhán cirógatja bőrömet, vékony ujjai meztelen bőrömre tapadnak és csak szorít. Úgy, mintha nélkülem szárnyaszegett lenne és teljesen védtelen. Valójában egyáltalán nem áll messze a valóságtól. Nélkülem semmire nem megy. Gyűlölhet, ha akar, bűnbaknak húzhat, de pontosan tudja, milyen az, ha nem vagyok ott vele. Ha nem figyelem minden léptét, ha nem irányítom és mondom meg, mikor mit tegyen. Álla vonalát cirógatom, nyakának ívét aztán az ajkait. Érintésemre a szája finoman elnyílik, teljesen már, mint a testvére, elveszettebb, de ugyanolyan elsöprően érdekes és vonzó. Odaadóan viszonozza a csókomat, nem mélyíti, hanem óvatosan kóstolgat, mintha még nem tapasztalta volna ezidáig egyszer sem.
- Utállak – nyögi beleütve a mellkasomba, aztán halkan, erőltetetten és sírós hangon felnevet.
- Ugyan, ne nevettess – ráncolom össze szemöldökeimet, miközben szüntelenül mosolygok. - Te – bökök mutatóujjammal az orrára - , nagyon is szeretsz engem.
- Én...ne-nem – hajtja le bűnbánóan a fejét.
- Nem a francokat – simítom ujjaimat fekete tincseibe. - De most már aludj – tessékelem odébb, elfekszem mellette és ez egyszer hagyom, hadd bújjon hozzám.
A reggel zavarosan indul és nehezen. Nem úgy, ahogyan elterveztem. A fáradtság, ami az este folyamán rám telepedett túl nagy volt ahhoz, hogy néhány órányi alvással minden helyrezökkenjen körülöttem és kipihenjem magam, így nem meglepő az sem, hogy a tervezett kora reggel helyett majdnem dél van, mikor felébredek. Ez a legelső alkalom, hogy ébredésemkor mellettem nem fogad egyetlen békésen szuszogó arc sem. Ezúttal Ben volt az, aki korábban ébredt meg, mint én, de a reggeli elkészítése ugyanúgy rám vár, mint eddig bármikor.
- Ne haragudj, hogy nem keltettelek fel, csak...
- Csak olyan bájosan csucsukáltam, hogy nem volt hozzá szíved, mi? - fejezem be helyette a mondatát egy futó fintor kíséretében. - Értékes perceket mulasztottunk ezzel el.
- Szükséged volt az alvásra – komolyodik meg az arca hirtelenjében. - Ha már elfelejtetted volna, egyedül te vagy az, aki ismeri az utat, te tudod egyedül, merre megyünk. Hogy hová tartunk.
- Na – szívok egyet az orromon -, hozzád van most kedvem a legkevésbé édes kicsi Mirror.
- Az, amit a múlt éjjel neki mondtál – kezd bele lassan –, valami szívet tépően gyönyörű volt. Elárulod, mégis melyik könyvedből szedted ki? - nevet fel gunyorosan.
Komoran figyelem rezzenéstelen arcát. Hiába fárasztó a jelenléte, de szükségem van rá. Ben gyenge, gyáva, túl őszinte és kedves ahhoz, hogy meg tudja tartani a hidegvérét, de Mirror teljesen más. Őt nem olyan könnyű megzavarni a nyugalmában, hasznomra lehet még. Nincs egyetlen óra sem a motel szobájában, így csak az ablakon át beszűrődő fényekre hagyatkozhatok.
- Mire várunk még? - emelkedik meg az egyik finoman ívelő szemöldöke. - Induljunk.
- Még nem – intem le. - Összepakolok, és megnézem, merre lenne célszerűbb tovább mennünk.
- Az útvonal nem tök mindegy?
- Nem egészen – kezdek bele lassan. - A helyzet az, hogy számunkra pont az útvonal az, ami most nem tökmindegy. Már keresnek minket és így a főutakat messzire el kell kerülnünk.
- Akkor mik maradnak?
- Mellékutak, kisebb kerülők, falvak és apróbb városok – vonok vállat. - De most hagyj, gondolkodnom kell.
Bólintva hagy magamra, felfedezi röviden a szobát, aztán elheveredik az ágyon és bekapcsolja a tévét. Röviden figyelem a műsort, unalmas, engem legalábbis nem köt le, de ha őt igen, hát legyen. Különösebben nem zavar a zaj, ugyanúgy elvagyok benne, mint a csendben. Kihajtogatom a térképet, amit még a kocsiban találtam, néhány pontot már bejelöltem rajta, de azt is optimális lenne végre eldöntenem, hogy merre menjünk tovább. Nincs biztos úti cél, ami nagy hiba részemről.
Néhány órával később halkan felmordulok, mikor két tenyér csapódik az asztalon, távolabb tolom magam a székkel, aztán kíváncsian viszonzom az engem figyelő tekintetet.
- Na, most meg mi bajod? - nyújtóztatom ki a tagjaimat.
- Éhes vagyok – jön a felelet.
- Hát ez remek – állok fel a székből, kihúzom a táskát és visszasétálva a kezébe nyomom a még bontatlan csomagolású kekszet. - Jó étvágyat hozzá.
Újabb kincsével elszórakoztatja magát még egy jó ideig, halkan nyammog rajta és nem telik sokba, míg újra elnyomja az álom. Korán kelt ma és megkockáztatom, hogy ő is fáradt lehetett már az éjjel. Van ideje még, pihenje ki magát nyugodtan. Legalább addig sem lesz nekem útban. Újra nyújtózom és az ablakon túli világot szemlélem. Benne vagyunk már javában a késő délutánban. Túl sok időt szöszöltem az asztalnál, de legalább már megvan a biztos útvonal és cél. Innentől kezdve már csak haladnunk kell és elhagyni ezt a helyet. Újra az ágyban fekvő test felé fordulok, mikor az halkan felszusszan és az oldalára gördül. Összehajtom a térképet és elteszem a táska egyik oldalsó zsebébe, aztán elheveredem az ágyon én is.
- Pofás kis hulla vagy te – tekerem ujjaimra néhány sötét tincsét.
Apró mozdulatot tesz, de azzal is csak azt éri el, hogy hozzám közelebb kerül. Talán a test hője vonzza, nincs idebent túl meleg, így meg is érteném. Halkan állok mellőle fel, úgy, hogy ne zavarjam meg a pihenését, aztán magamhoz veszem a benzinkúton vásárolt portorico rumot, gyufát és az igazolványaimat. Azokra már nincs semmi szükségem. Számat beharapva figyelem az élénk lángokat, nem esik baja a padlónak, csupán egy kis korom kerül rá. Fejemet félrebillentve fordulok az ajtó felé, mikor azon valaki bekopog.
Egyszer. Kétszer. Háromszor.
A következő egy éles hang, egy utasítás, amit sajnálatos módon nem igazán teljesíthetek.
Pár órával később.
Magammal rángattam, ha hagytam volna, hogy Mirror elvigye tőlem messzire, akkor még most is biztonságban lenne. Élhetne akár normális életet is. De nem érzem magam bűnösnek. Nincs miért szégyenkeznem, hisz az önzőség épp annyira velejárója az emberi életnek, mint a feltétlen szeretet és jóság. Létemet ezidáig pillekönnyű anyagba burkoltam, s hagytam, hogy elemésszenek a saját kételyeim, az önmagammal szembeni félelmeim, amiknek se okát, se értelmét nem ismertem, és már talán soha nem is fogom. Nem mertem álmodni, nagy, világmegváltó célokat kitűzni, mert a múltam horgony volt, s remek rabláncnak bizonyult.
Az utat figyelem, fakó jelenésként süvít előttem, és a fényei minduntalan összemosódnak előttem. Egyik kezemmel megdörzsölöm a homlokomat és gyorsítok. Egyre jobban, tovább és tovább. Hiszen ezt kell tennem ahhoz, hogy megőrizhessem a szabad akaratomat.
Igyekszem a vonalban maradni, nem kisodródni, és nem nekicsapódni egy szalagkorlátnak, vagy egy ősi, korhadásra ítélt fának. Szemeim megugranak az úton, mosolyom árnya lassan fagy ajkaimra, míg tábort ver fejemben a megvilágosodás.
- Ben, a szabadság nem a körülmények függvénye – suttogom.
Eleinte nem láttam az összefüggést, elvakult voltam és önző, de most már értem!
Átvágok a mellettem lévő sávba, körülöttem zaj, de az egyedüli, amit tisztán hallok, a kapkodó lélegzetem, és a heves szívverésem. Mosódva érzékelem a fények alatt görnyedő utat, a felfestett vonalak hullámzását, és a szemeimbe villanó autók reflektorait. Hallom a visító szirénákat, tompa fények égnek a szemeimbe, de már túl késő félrerántanom a kormányt. Vállamba és mellkasomba belemar az öv, engem megtart, de Bent nem. Őt szinte kettészakítja, túl vékony, hallom roppanni a csontjait, ahogyan eltörnek, aztán csak az a csattanás visszhangzik. Túl élesen szól a csend. Sípolva tölti be a teret és azt hiszem megsérültem. Vércsepp folyik az orrom hegyére, de nem akarom kitapintani az eredését. Elég a puszta tudat, hogy vérzek.
Az út azon szakaszát – ahol roncsra horpadt a kocsi orra - puha, tejfehér köd lengi be, nyirkosan és alattomosan kúszva a fagyott aszfalt és a fénylő fűszálak fölött. Ben a karját leejti maga mellé, arccal előre dől, de az öv még mindig stabil szorításba fogja mellkasát és így marad ahol van, mozdulatlan, majdnem holtan. Homlokát leszámítva teljesen makulátlan maradt az arca: félig nyílt, lágy ajkait bágyadt lámpafény világítja meg, mely az ablaküveg szilánkjain ragyog. Lehunyt pilláin és homlokába hulló haján megannyi szilánkpor csillámlik.
Félig még mindig magamon kívül vagyok, amikor meghallok egy suta hangot odakintről szólni.
- Feltartott kezekkel szálljanak ki a kocsiból!
Szálljunk ki, nem érzem a lábamat. Valószínűleg a balt. Puhán és botladozva mászom ki, nadrágomon vörös folt tátong át a szakadáson, nem emlékszem rá, hogy hogyan sérültem meg. Hogy következhetett ez be? Miért?
- Maga, fel a kezekkel!
Nem értem, tényleg nem értek már semmit, de nem teszem, amit mondd. Nem engedelmeskedem, mert nem tartozom engedelmességgel senkinek sem. Rezzenéstelen arccal figyelem a rám szegezett fegyvereket. Tudom jól, hogy innen már nincsen tovább. Elkaptak, de azt nem hagyhatom, hogy újra visszavigyenek oda, mert azt Ben nélkül tennék. Nem akarok nélküle lenni abban a pokolban. Akkor már inkább lőjenek le, az lesz a legegyszerűbb mindannyiunknak.
- Sok név van erre: kegyelemlövés. Önvédelem – nevetek fel halkan. - Hát védjétek csak magatokat. Viszont... Kár, hogy vége – mosolyodom el lágyan. - Már majdnem kezdtem élvezni a társaságukat – kuncogok fel elfordulva tőlük.
Ben még mindig odabent van, nem biztonságos neki. Ki kell onnan jönnie, de nem hallja meg, amit neki mondok. Nem érti meg a szavaimat, mert túl messze van. Túl messzire szökött tőlem el. Ezúttal már nem érem el, de szeretném, hogy kérdőre vonjon. Hogy kiabáljon velem, ő vagy Mirror, az nekem édes mindegy, melyikük teszi. Szeretném, ha csak halkan megjegyezné, hogy mennyire gyűlöl most ezért. Gyűlölni akarom, mert a tulajdonom, és az engedélyem nélkül hagyott magamra.
Nem lehetek ilyen hülye.
Nem hagyhatom őt elmenni.
De már túl messze futott.
Túl messze.
Beszéltem velük és hazudtam nekik, de nem akarok a szemeikbe nézni, mert csak megvetést látnék bennük. Ők nem érthetik a tetteim miértjeit. Nem érthetnek semmit, hiszen nem tapasztalták meg mindazt, amit én. Ha így lenne, egészen másként állnának hozzám. Ugye ez így van? Ugye nem tévedek? Elmondhattam volna nekik mindent, de nem.
Nem tettem hozzá szavaimhoz azt, hogy mindennél jobban gyűlölöm, ahogy vele bántak odabent.
Nem tettem hozzá, hogy nem viselem el a tényt, hogy átvertek és tőrbe csaltak.
Nem tettem hozzá, hogy ez az egész – a szökésem -, csak egy hatalmas, rohadt személyes ügy volt, amelynek így akartam véget vetni. Az apámnak, és a nyomorult kis múltamnak. Benre nézek és nem tudom neki elmondani, nem tudok neki szavakba foglalni semmit sem. A gondolataim egyedül az enyémek, de csak körülötte forognak. Miért történik ez?
Nem akarok tőle búcsúzni.
Higgye azt, hogy csak egy őrült vagyok. Hogy belefáradtam az életbe. Hogy most nyugodt vagyok. Higgadt. Megfontolt.
Higgye azt, hogy azért nem érti ezt az egészet, mert egyszerűen felfoghatatlan.
Nem érdekel később mit gondol majd rólam, csak most higgyen bennem.
Államat megemelve rezzenek össze a dörrenésre. A találat pontos. Nagyon közelről hallom, egészen a fülem mögül. A tarkóm az, illetve már nem. Minden nagyon gyorsan történt, olyan érzés, mint végigélni megint egy életet. Egy emberöltőn át tartó iszony, mély zúgás. És ez a hang szúr és vág, élesen a bőrömbe mar, aztán csak zuhanok és zuhanok lefelé. Sípoló némaság vesz körül.
Megsüketültem.
Megvakultam.
Néma vagyok.
Vér folyik végig a gerincem mentén, előrebukom és fekszem, arccal a hideg kövön.
Zuhanni olyan érzés volt, mint alámerülni, mint ezernyi kés közé esni.
Meddig fogok feküdni a kihűlt köveken? Ostoba, végtelenül és naivan ostoba gondolat. Hiszen örökre feküdni fogok. Feküdni fogok akkor, amikor elégettek, eltemettek és férgek lakomája lettem, vagy amikor széthordott a szél, innen, egy névtelen út közepéről.
Feküdni fogok örökre és sajnálni fogom, hogy nem tarthattam be az ígéretem.
Mulattat a halál. Egy perc az egész.
És erre az egy percre semmi se fáj.
Elillan...
Csak a sötétség vesz körbe és lüktetve rám simul.
Gyászfekete.
Félek...
Minek születtem?
MINEK?
|
| LastBreath | 2015. 08. 16. 17:35:38 | #33308 |
Karakter: Benjamin Howard (Mirror)
Megjegyzés: Ördögömnek
A torkom összeszorul. Kezeim ökölbe szorulnak. A nő karcsú és talán még szép arcúnak is mondanám. Biztosan minden esélye megvan rá, hogy bárkit megkaparintson magának. És most pont őt, pont Curtist szemelte ki magának. Nagyot nyelek, ahogy végigmérem. Mögötte a kislány bizonytalanul pislog fel Curtisre.
- A féltékenység a másik fél iránt érzett bizalom hiányából adódik. Persze megértelek, én sem bízom meg benne. Na és mi lesz velünk, ha most lelép ezzel a nővel? - tűnődik el ikrem, de nem szólalhatok meg hangosan.
Nem arról van szó, hogy Curtisben nem bízom. Nem, az életemet is rábíznám. Az, akiben nem bízom, ez a nő itt előttünk. Tekintetében csalóka fény játszik, számító és alattomos. S bár Curtis erős és határozott, kétlem, hogy egy nőt képes lenne bántani, vagy ha képes is lenne rá, azt nem most tenné, nem itt és semmiképp nem ilyen körülmények között.
Feszülten pillantok abba az irányba, ahol kicsivel messzebb az autót parkoltuk le. Mennék már. Legszívesebben karon ragadnám az Ördögöt, és ha szükséges lenne, magammal vonszolnám. Minden egyes pillanat, amivel tovább ácsorgunk itt édes négyesben, egyre nyugtalanabbá tesz.
- Majd csak kitalálunk valamit. Egy darabig kihúzzuk valamelyik híd alatt, aztán... hát munkát nem kapnánk, így pénzünk sem lenne. - hangosan gondolkodik, és egyáltalán nem könnyíti meg saját vívódásomat. - Majd levadásszuk magunknak a betevőt. - hangján hallom, hogy vigyorog és jól szórakozik. Nem tudom mi üthetett belé, de egyáltalán nem tetszik a viselkedése.
Hosszú-hosszú pillanatokig nem történik semmi. A nő keze Curtis karján nyugszik, és ő kifürkészhetetlen arccal néz le rá.
- Nem érek rá, dolgom van. - szólal meg végül az Ördög.
- Máris elmennétek? - erősködik tovább a nő, de hangján és testbeszédén látszik, hogy én teljesen hidegen hagyom, mintha itt sem lennék. Neki csak Curtis kell.
Nem tudja, nem érzi, nem látja, hogy nekem nagyobb szükségem van Curtisre, mint neki. Nem tudja, mert nem akarja tudni, nem érdekli, hidegen hagyja. A fejébe vette, hogy megszerzi magának, és nem tágít ötlete mellől, amíg be nem teljesíti azt. Ha olyan forrófejű lennék, mint Mirror, talán már rég leütöttem volna.
- És miért nem tetted? Szerintem még a drágalátos lovagod is meglepődne rajta. Aztán ki tudja, utána meg is dicsérne, hogy megmentetted az életét.
- A szobát már kifizettük, ha ez okoz problémát.
- Igen-igen... - hadarja és habozik.
Azt hiszi, hogy aranyos és jópofa. Azt hiszi, hogy bájosnak és esetlennek tűnik. Azt hiszi, hogy ezzel az alakítással.... Miket gondolok? Lassan olyan zsémbes leszek, mint Mirror.
- Zsémbes? Én?!
- Csak? - kérdezi Curtis, ő is menne már.
- Nem lenne kedved egy vacsorához? - böki ki végül.
Nagyot nyelek. Végül is, mi van ha Curtis hirtelen rádöbben, hogy ez a normális.
- Figyeld csak meg, elviszi a nőt vacsorázni, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Ben, elég volt már, nem? Menjünk innen. Láthatóan a lovagod nélkülünk is boldogul az életben. Nem vagyunk járulékos hozzávalói az életének. Kezdjük újra valahol messze tőle.
Mély levegőt veszek és ajkamat beharapva igyekszem megszüntetni remegését.
- Nem. - feleli a nőnek. - Nézze. - elmosolyodik, hangja egészen kedvesnek cseng. És bármit megadnék, csak hogy most hozzám beszéljen így. - Nem én vagyok ma estére a maga legmegfelelőbb partnere. Ne velem próbálja meg kompenzálni a lelkében tátongó űrt, ami élete nagy szerelmének a távozásával keletkezett.
- Mi a …. Hogy a … - a nő csak értetlenül hápog, ahogy hitetlenkedve bámul fel rá.
- Legközelebb valamivel alaposabban válogassa meg, kit akar a kölyke apjának.
Elindul és én némán követem. Hatalmas kő esett le a szívemről. Abban az egyetlen, hosszú pillanatban azt hittem, hogy tényleg vele megy. Azt hittem ő is megfeledkezik arról, hogy ott állok mellette, mint a nő. Zaklatottnak érzem magam és dühösnek. És bár a nő nem tett igazából semmi rosszat, én mégis gyűlölöm.
- Ezt nevezik féltékenységnek. - sóhajt fel ikrem. - Jó dolog mi? Nekem ezzel kell élnem a nap huszonnégy órájában.
Féltékenység. Azt tudtam, hogy nagyon közel került hozzám. Azt tudtam, hogy nála már csak Mirror van közelebb. De most rá kell, hogy döbbenjek, nem csak azért jöttem utána, mert biztonságban érzem magam mellette. Vonzódom hozzá, vágyakozom utána... szeretem. És hirtelen valamiért el akarom mondani neki. Azt akarom, hogy tudjon róla. Azt akarom, hogy elnézően mosolyogva megsimogassa a fejem és azt mondja, hogy ne beszéljek butaságot.
Míg ő gondolataiba mélyed, én elé vágok és szorosan átölelem. Megtorpan, lassan felszmél.
- Ben... - szólal meg halkan.
- Köszönöm, Curtis... annyira, é-én azt hittem, hogy majd elmész vele, de nem tetted, és – összefüggéstelenül hadarom gondolataimat, végül kibököm, amit valójában el akarok mondani neki. - ...szeretlek.
Hajamba markolva rántja hátra a fejem. Zöld íriszeiből süti bőrömet haragja. Feldühítettem. De miért? Miért reagál most így. A mindig higgadt Curtis, most miért veszítette el nyugalmát? Nem ezt akartam. Nem erre vártam. Miért kell mindig mindennek rosszul elsülnie amit mondok, vagy teszek?
- Ne mondd ezt nekem soha többé. - simít végig arcomon. - A szeretet egy gyenge érzelem, Benjamin – fülemhez hajol. - és én utálom a gyenge embereket.
Ajkaim megremegnek és szemeim könnybe lábadnak. Tudhattam volna, érezhettem volna, hogy nem vágyik ilyen dolgokra, s hogy ki nem állhatja őket. Magamra haragítottam. Megrendülök és elbizonytalanodom. Most az egyszer elbizonytalanodom abban, hogy vajon tényleg jó ötlet volt-e vele jönni? Valóban jó ötlet volt-e ennyire belefolynunk egymás életébe? Valamelyikünk mindig megsérül.
- És az általában Te vagy.
- Sajnálom... - megmarkolja ruhám nyakát és a falhoz szorít. Állam alá nyúlva kényszerít arra, hogy szemeibe nézzek, de nem akarok és nem is merek szemeibe nézni. - Ne... kérlek. - fordítom el fejem. Soha többé nem akarom látni szemeiben azt a dühöt, amivel rám nézett.
Arcát arcomhoz simítja. Érzem bőrömön a bőrét. Annyira...annyira távol van tőlem. Soha nem fogom őt elérni. Soha nem fogom tudni megérinteni a lelkét, mert még előlem is elzárja. Megtűr maga mellett. De még mindig csak egy játékszer vagyok. Még mindig csak egy szófogadó baba, akit zsinóron rángathat. És sohasem leszek neki ennél több. S ahogy ezt felismerem, fájó gombóc mardossa a torkomat, fáj a mellkasom és nehéz levegőt venni.
Talán, ha normális körülmények között ismerjük meg egymást. Talán ha egészségesek lennénk...
- Nem vagy beteg Ben! Semmiről sem tehetsz. Hagyd ezt abba.
- Cssssss - csitít Curtis is. Magához ölel és mégis úgy érzem minden pillanattal egyre távolabb kerül tőlem. - nincs semmi baj. Nem történt semmi, ugye? - felkuncog.
Nem történt semmi. És ezzel el is van rendezve minden. Mintha meg sem történt volna. Egy lépést előre, s kettőt hátra. Az Ördög pedig úgy fog tenni, mintha semmi sem történt volna. Mintha így is minden a legnagyobb rendben volna. Érzelmeim lassan csillapodnak valamelyest. De nem akarom, hogy most elengedjen. Mégis, csuklómat megérintve tudatja velem, lassan túlzásba viszem. Ha nem történt semmi, ha minden a legnagyobb rendben van, akkor nekem is úgy kéne viselkednem? Mosolyt erőltetek arcomra és felnézek rá. Viszont az Ő tekintete ettől is elkomorodik.
- Csak akkor mosolyogj rám, ha valóban úgy gondolod, hogy meg is érdemlem – szól rám.
Képtelen vagyok a kedvében járni, képtelen vagyok olyasmit tenni, amivel örömöt okozhatnék neki. Valamit mindig elrontok, valahol mindig hibázok. Mert csak egy kacatok közé dobott emberi selejt vagyok. Curtis pedig mindig emlékeztet tökéletlenségemre.
Lassan bólintok, s látszólag a téma le is van zárva. A kocsihoz vezető úton egyikünk sem szólal meg. Bedobja a táskát a hátsóülésre, míg én előre ülök be. Aztán ő is beül és elindítja a motort.
Elindulunk. Ki tudja merre, ki tudja hová. Elhagyjuk a várost. A suhanó táj lustán váltakozik körülöttünk. A felhők között átszűrődő napsugarak egyre nagyobb szöget zárnak be a földdel.
- Tudod nem kell vele maradnod. Szabad akaratod van. Hagyd itt őt, hiszen mindig csak bánt. - szólal meg testvérem. Órák óta nem hallottam a hangját. - Ezek után még abban is kételkednék, hogy megakadályozna, ha menni akarsz. Miért gyötrődsz még mindig itt mellette?
Nem. Mirror ezt nem értheti. Curtis jelenlétének hiánya lassacskán ugyanannyira frusztrálna, mint az övé. Eltulajdonított. Kisajátított. És most kedvére gyötörhet, mert hagyom neki.
- Most hová megyünk? - kérdezem, ahogy behajt egy benzinkúthoz.
- Velem jössz, vagy megvársz idekint? - kérdezi kérdésemre rá se hederítve. Kiszáll az autóból és elindul.
- Várj meg engem is! - kiáltok utána és némi bajlódás után sikerül kicsatolnom a biztonsági övet.
Az autóból kiszállva utána indulok, de nem zárkózom fel. Nemrég világossá tette számomra, hogy nem kér a közeledésemből. Nem is teszi szóvá, hogy igyekezzek és szedjem a lábaimat.
Az ajtón belépve egy apró bolt-szerű helységbe érkezünk. Egy pult mögött középkorú, pocakos férfi ül. Tömött bajsza kefére emlékeztet, szürke pólóján zsírfoltok és elmaszatolt ételmaradékok éktelenkednek, s mindezt keresztbe szeli hózentrógere. Jöttünkre felnéz és biccent, de ennél több figyelmet nem tud és nem is hajlandó nekünk szentelni.
Különbnél különb csomagolású színes papírú csokoládék, cukrok és hasonlók hirdetik, hogy ők a legjobbak, legfinomabbak és legédesebbek. A csokoládét ismerem. Kaptunk néha az intézetben. De csak, ha az orvosok jónak látták. Curtis közben összepakol a kosárba pár dolgot. Nem figyelek.
Aztán a rádió valamiért elhallgat. A benzinkutas halkan beszélni kezd, Curtis teste pedig megfeszül. Hozzám lép és komolyan néz szemeimbe.
- Ben, menj ki innen, ülj be a kocsiba és várj meg, rendben? - utasít olyan halkan, hogy csak én halljam.
Nem. Nem akarom itt hagyni, nem akarom, hogy bármibe is keveredjen, amíg nem vagyok mellette. Nem akarom, hogy eltűnjön, ha én kimegyek. Viszont határozottan tudtomra adja, hogy ez most nem a legjobb idő a vitatkozásra, így végül szót fogadok neki és kimegyek a kocsihoz.
Az autóból nem látok be az üzletbe. A belső tér takarásban van és így nem látom, mi történik odabent. Pár perccel később viszont megjelenik Curtis, feldúltan és ziláltan. Bevágja maga mögött az ajtót és elhajt.
Hiába kérdezem tőle, hogy mi történt, mi baj, mi lett a benzinkutassal. Nem válaszol. Idegesen szegezi tekintetét az útra és ezúttal teljes mértékben figyelmen kívül hagy. Tovább bombázom kérdéseimmel, mert nyugtalansága engem is megriaszt. Tudni szeretném, hogy mi történt, mert nem láttam ennyire kiesni higgadtságából.
- Ben fogd be kérlek! - csattan fel. - Csak... csak hallgass el, jó? Gondolkodnom kell.
Megdöbbenek válaszán. Torkomban akad minden hangom. A mai napon annyira más. Mintha nem is önmaga lenne. Az előző éjjel megígérte, hogy velem marad, de... azt soha nem mondta, hogy kedves lesz és hogy törődni is fog velem. Annyira örültem szavainak, de most mintha minden más értelmet akarna nyerni. Megrázom a fejem és kinézek az ablakon.
- Addig kellett volna lelépned, amíg ő bent volt az üzletben a másik pasassal. - arca visszatükröződik a szélvédőről és én szó nélkül fürkészem vonásait. - Tudod kezd egy kicsit elegem lenni abból, hogy ma ennyire szótlan vagy. Most csak mi vagyunk itt, igazán hozzám szólhatnál végre.
Nem válaszolok testvéremnek. Attól tartok, ha megtenném azzal csak fokoznám Curtis idegességét. Megrezzenek, mikor fél kézzel hátra nyúl és kotorászni kezd a táskában, majd elővesz egy szelet csokit és a kezembe nyomja. Nem néz rám, tekintetét visszafüggeszti az útra. Kibontom az édességet és beleharapok, de továbbra is az ő arcát vizslatom. Tényleg képtelen vagyok eldönteni, hogy mit miért tesz. Ajkai körül halvány mosoly jelenik meg, amit nem tudok mire vélni.
Lassan zötykölődünk és a délután hamarosan kora estébe csap át. Nem szólunk egymáshoz. Szinte már megszokásként. Csak akkor beszélünk, ha szükségét érezzük. De most nem szólunk egymáshoz.
Curtis egy parkolóba irányítja az autót. Hatalmas neon betűkkel világít a MOTEL felirat az épület portájának ajtaja fölött.
- Megjöttünk. - leállítja a motort és kioldja biztonsági övét. -Kiszállhatsz, mindjárt megyek utánad. - kiszáll a kocsiból és én követem a példáját.
- Inkább megvárlak. - nézek bizonytalanul a motel felé. Nem akarok egyedül bemenni oda. Félek az emberektől.
- Ahogy gondolod. - vonja meg a vállát.
Csak a táskát veszi ki a kocsiból, aztán együtt indulunk a porta felé. Viszonylag hamar elintézi, hogy szobát kapjunk. Elindulunk a kulcson jelzett számú szoba felé. Némán és komoran. Ahogy beérünk, ő elhúzza az összes függönyt, bezárja az ajtót, kipakol a táskából pár dolgot, aztán már csukódik is mögötte a zuhanyzó ajtaja.
Leülök az apró asztalhoz és magam elé emelem a tükröm.
- Hosszú napunk volt ma. - mosolygok testvéremre fáradtan.
- Jól vagy? - ráncolja össze szemöldökét.
- Nem fáj semmim. - mosolygok töretlenül.
- Tudod jól, hogy nem erre gondoltam.
- Megmaradok. - felelem, de arcomról lehervad a mosoly.
- Figyelj csak Ben. - szólal meg ikrem hátborzongató nyugodtsággal.
- Hm? - kérdezek vissza.
- Add kölcsön a hangod. Beszélni akarok vele. - tér a lényegre rögvest. - Négy szem közt.
- Nem. Még a végén olyat mondasz vagy teszel, hogy dühös lesz. Lehet, hogy bántani fog. - ellenkezem.
- Ó, ne aggódj, szinte teljesen biztos vagyok benne hogy a hőn szeretett Benjamin Howard testét nem bántaná. A beszólásain meg túlteszem magam.
- Nem szeret. - motyogom halkan. Testvérem türelmetlenül sóhajt egyet.
- Attól még hogy nem mondta, nem jelenti azt, hogy nem érzi.
- Szokatlan tőled, hogy az ő pártját fogod.
- Nem fogom a pártját. Igazából teljesen kiborít a pasas. - vonja meg a vállát. - Még mindig nem értem, mit szeretsz benne, és azt sem, hogy miért kell vele maradnod, de ha már én is ebbe kényszerültem, szeretnék pár dolgot elmondani neki.
- De miért négy szem közt? - kérdezem szemöldök ráncolva.
- Mert nem szeretném, ha közbelépnél, mint a múltkor. - feleli nemes egyszerűséggel.
- Megint arra készülsz, hogy fenyegetőzöl és üvöltözöl vele?
- Nem.
- Akkor miért nem akarod, hogy...
- Elég legyen már! Most az egyszer fogd be a szád és fogadj szót nekem, a rohadt éltbe!
- Mirror...
- Ne haragudj Ben.
- Ha... fontos, akkor nem bánom, de kérek ne veszítsd el a fejed. - most nem nézek a szemeibe.
- Nem ígérhetek semmit. - válaszolja.
- Tudom. - bólintok. - De azért próbáld meg.
- Csak a Te kedvedért.
Legutóbb úgy taszított a sötétség felé, mintha minimum egy szakadékba lökne. De most teljesen másként viselkedik. Most olyan, mintha puha párnák közé fektetne és lágyan takarna be. Mintha csak el akarna altatni. S mivel tiszteletben tartom a kérését, nem fogok hallgatózni. Ha akarja, majd úgy is elmeséli. Hiába próbálja titkolni előttem a szándékait, egy testen és egy elmén osztozunk. Ahogy ő hallja az én gondolataimat, én is hallom az övéit. Ki akar békülni vele, vagy legalábbis elásni a csatabárdot. Csak az én kedvemért.
Nagyot sóhajtok, ahogy Ben visszavonul. Már készültem a veszekedésre, és arra, hogy erőszakkal szerezzem meg, amit akarok. A lelkem mélyén örülök neki, hogy mégsem kellett őt bántanom, mert mindennél fontosabb a számomra.
A fürdő ajtaja halkan nyílik és csukódik. Minden gyűlöletem megtestesítője lassan lépked. A tükröt lefektetem magam előtt az asztalra és ráemelem tekintetem. Nem néz rám. Úgy tesz, mintha valami sokkal fontosabb dolga volna annál, hogy ránézzen arra, akihez ennyire kötődik. Szemem alatt megrándul egy izom, de mély lélegzetet véve visszanyelem az indulatot.
- Menj, zuhanyozz le te is. - mondja.
- Nem. - felelem lassan és halkan. - Előtte még beszélni szeretnék veled. - kelek fel a székről.
- Ben, hosszú volt ez a nap és nekem nincs...
- Nem. - vágok szavába élesen. - ÉN akarok veled beszélni.
Végre rám néz. Vonásai megfeszülnek, megkeményednek. Fáradt tekintete elkomorodik. Ajkait penge vékonyságúra húzza. Szemmel láthatólag felkészült arra, hogy ismét nekitámadok és hogy neki ismét nagy kegyesen szembesítenie kell az igazsággal. De most ő téved.
- Én viszont nem akarok veled beszélni.
- Pedig fogsz.
Összeráncolja szemöldökét.
- Ha megint valami világmegváltó hősködésre....
- Nem szándékozom a torkodnak ugrani. Nem most és nem itt. Én is fáradt vagyok, akár hiszed, akár nem. A hátam közepére se kívánok egy újabb drámai nagy veszekedést.
Egy pillanatra meglepődni látszik, de hamar felveszi pókerarcát. Ledobja magát az ágyra és hosszan kifújja a levegőt.
- Mit akarsz? - kérdezi végül pár perc elteltével.
- Benről akarok beszélni veled. - állok meg előtte. Kicsi, elégedett érzés fog el, hogy most neki kell rám felnéznie. De ez nem tart sokáig.
- Hallgatlak. - szavait méla undorral köpi felém.
- Nem kedvellek, és nem bízom benned. De Ben ezzel nem így van. Szemmel láthatóan kezdesz sokkal többet jelenteni neki, mint én. - apró félmosoly villan meg ajkai körül. Karjaimat egymásba fonom mellkasomon. - Viszont nem az üresfejű bábud. Nem tehetsz vele azt, amit csak akarsz, nem bánhatsz vele úgy, ahogy akarsz. Igényli a törődést és bár igyekszik nem kimutatni hamar meg lehet sérteni. Mindent komolyan vesz, mindennek mögöttes tartalmat képzel. Érzékeny, naiv és törékeny. De neked ezt nem kell külön ecsetelnem.
- Nem. - bólint. - Viszont díjaznám, ha végre a lényegre térnél. Az én türelmem is véges.
- Neked nincs türelmed. - nevetek fel szárazon.
- Valóban. - mosolyodik el ő is.
- Viszont nem fogom tolerálni, ha továbbra is összezavarod. - komorodom el. - Ő nyílt és egyenes veled szemben. Sokat szenved miattad, mert képtelen kiigazodni rajtad. És esküszöm, hogy ha még egyszer bántod, lelkileg vagy fizikálisan, búcsút mondhatsz neki.
- És egy gyenge képzeletbeli barát mit tud tenni ellenem? - érdeklődik udvariasan.
- Ó, többet, mint gondolnád. - vigyorodom el számítóan.
- El tudom képzelni. - sóhajt fel szánakozva. - Majd addig suttogsz a fejében, amíg végre nem hallgat rád?
- Hála neked Curtis. - kezdek bele lassan. - Képessé váltam arra, hogy átvegyem az irányítást a teste fölött. És csak szimplán annyit kell tennem, hogy kisétálok azon az ajtón és eltüntetem őt az életedből. - bökök az zárt ajtóra fejemmel.
- Nem jelent kihívást megállítani téged.
- Mint ahogy az sem, hogy pórázt vegyél és azon vezetgesd? Netán be akarod zárni és kikötözni, hogy én ne tehessek semmit a szökése érdekében?
- Nos, nem pont ezekre gondoltam, de megfontolandó.
- Szökésben lévő őrültek vagyunk. Nem állhatunk meg egy-egy éjszakánál vagy napnál tovább sehol, amíg nem kerülünk biztonságos távolságba. Akkor tüntetem el Bent a közeledből, amikor csak akarom, és hidd el képes vagyok pokollá tenni az életed, még ha nem is olyan értelemben, ahogy Te teszed pokollá az enyémet.
- Ha már nyílt lapokkal játszunk - kezd bele jéghideg hangon, de még mindig mosolyogva -, nekem elég ha, csak összetörlek. - kel fel és tornyosul fölém. - Élég ha csak téged roppantalak össze, és csendet teremtek végre Ben fejében. Itt te vagy a harmadik kerék, sokkal könnyebb lenne mindenkinek, ha végre megszűnnél létezni.
- Nem félek tőled. - nézek fel rá.
- Dehogynem. - kuncog fel.
- Attól még, hogy seggfej vagy, nem vagy cseppet sem ijesztő. - viszonozom a mosolyát.
A másodperc tört része alatt kapja el a torkomat. Megszorulnak ujjai. A falhoz passzírozza testem. Ez valami mániája lehet a fojtogatás mellett. Viszonozom irritált, villámló tekintetét. Másik kezével kisöpri arcomból a hajat. Ujjával többször is erősen megböki a hegeket.
- Te csak egy elbaszott hulla vagy! - szűkülnek össze a szemei. - Miért nem maradsz kussban, mint a többi hulla?
- Mint az anyád? - szűröm fogaim között gonoszan vigyorogva, miközben a levegővételért küzdök.
- Elegem van belőled. - sziszegi fogai között. - Add vissza Bent.
- Sajnálom, de ez nem egy telefon. - köhintek párat.
Ujjai elernyednek, lehunyja szemeit, mély levegőt vesz és megmasszírozza orrnyergét.
- Nem mondom el többször. - mormogja halkan, fáradtan.
- Én sem. - válaszolok lelkesen. - Majd, ha megérdemled, visszaadom Bent.
Elkapja a karomat és az ágyra taszít. Lenyomja a testem és fél kézzel olyan gyorsasággal oldja ki nadrág szíját, hogy az ki van zárva, hogy nem gyakorolta évekig. És már gúzsba is köti hátam mögött két kezem. Megint. Mire sikerül megfordulnom elalszik a fény a szobában. A behúzott függönyök miatt szemernyi fény sem kerül be a falakra. Nem látok semmit, csak a neszezését hallom.
- És most mire készülsz? - kérdezem. - Ben csuklója megint vörös lesz.
- Az csakis a te hibád. - hallom közvetlenül a fülem mellől, minek következtében megrezzenek, ő pedig halkan kuncog rajta. - Ha úgy akarod, most megtanítalak félni.
- És ez csak úgy megy, ha összekötöd a kezeimet? Máshogy el sem bírsz velem?
- Ó, dehogynem. Csak ez így szórakoztatóbb.
Érzem, ahogy kezei nadrágom körül matatnak. Nem gondolhatja komolyan. Nem Ben vagyok, engem hagyjon ki ebből a szarságból. Ahogy azon igyekszik, hogy megszabadítson alsó öltözetemtől sikerül orrba rúgnom a térdemmel. Valami káromkodást mormol az orra alatt, én pedig elégedetten felnevetek.
- Nem eszik olyan forrón a kását.
Könnyen kihasználhatom és megúszhatom ezt a helyzetet is. Mert ez a fickó itt, nem fogja dühből és gyűlöletből bántani Ben testét. Nálam van a Joker.
Nem törődik kapálódzó lábaimmal. Nemes egyszerűséggel kötözi össze bokáimat a saját nadrágommal. Na most mi lesz?
Visszahajol az arcomhoz és hajamba markolva rántja hátra a fejem. Érdekes, hogy a szobában az egyetlen fénypont az ő szeme.
- Hajfétises perverz. - vágom hozzá.
- Idegesítő hulla. - vág vissza.
Felrántja a pólót a testemen és kihúzza belőle fejemet, lehúzza a ruhát hátrakötözött karjaimon, majd otthagyja. Itt fekszem anyaszült meztelenül, összekötött tagokkal, egy dühöngő őrülttel összezárva, aki nagy valószínűséggel arra készül, hogy...
Elkerekednek szemeim, ahogy fölém tornyosul és pár centiméter távolságból néz bele arcomba. Egy pillanatra meginog határozottságom és ezt ő is tökéletesen észreveszi. Rájövök, hogy nem arra készül, hogy megtanítson félni. Esze ágában sincs megfélemlíteni. Valami egészen másra készül. Nem fog megverni, nem fog összevagdosni, megnyúzni vagy bármi más. Zöld íriszeiből tisztán kiolvasom, hogy mire készül, és ez egyáltalán nem tetszik.
- Hagyd abba. - szólok rá színtelen hangon.
- Legutóbb te voltál az, aki kezdeményezett. - válaszol kihívóan. - És utána szinte tálcán kínáltad fel nekem Bent. Akkor azt hittem, hogy...
- Ha azt hiszed most is visszakapod Bent, el kell, hogy szomorítsalak. - csak azért sem.
- Rühellem, ha a szavamba vágnak, és te ma már ki tudja hányadszorra teszed. Fogd már be. - hajol ajkaimra és csókol meg.
Ez nem jó. Én nem Ben vagyok. Mit képzel magáról, hogy ilyesmiket tesz? Ez majdnem olyan, mintha megcsalná őt. Fogaimmal marok ajkaiba. Elrántja a fejét és dühösen néz rám, miközben lenyalom vérét a számról.
- Mondtam, hogy hagyd abba.
- Nem. - törli le vérét kézfejével. Leveszi magáról felsőjét. - Épp most harcoltad ki magadnak, hogy összetörjelek.
- Te nem vagy normális. - nyögöm elképedve.
- És ezt pont tőled kell hallanom? - ismét közel hajol hozzám, egészen a fülemhez. - Ha még egyszer megharapsz, vagy megrúgsz én sem leszek kedves.
- Te soha nem vagy kedves. - szólok vissza neki ismét. - Velem legalábbis nem.
- Hmmm. - karcos hangja közvetlenül a fülem mellet szól és ettől megborzongok. - Azt akarod, hogy kedves legyek? - hallom a hangján, hogy kajánul mosolyog.
- Előbb harapnám meg a hátam közepét. Ne legyél te velem semmilyen se... Hagyd abba! - kiáltok fel, mikor fülembe harap.
- Nincs kedvem. - mormogja és kezei útnak indulnak kihűlt bőrömön.
Mintha nem is két keze lenne egyszerre, hanem mindjárt legalább hat. Egyenetlenül szántanak végig egyszerre bőröm minden apró négyzetcentijén. Igyekszem minél távolabb húzódni tőle, de végül az ágytámla állít meg. Tekintetével elcsípi az enyémet és nem is engedi el. Dacosan nézek bele zöld íriszeibe. Velem aztán nem fog kicseszni. Én nem leszek az a törékeny bábu aki tehetetlenül piheg alatta.
- Látom, jól érzed magad. - szólal meg.
Bennek igaza volt. A sötétben teljesen máshogy cseng a hangja. Már-már megzavar a tiszta gondolkodásban. Már-már kizökkent a saját személyiségemből. De nem adom meg magam neki.
- Nagyon tévedsz. - szűröm fogaim között.
- Nem inkább te vagy az – simít ágyékomra -, aki tévedésben él?
Elfojtom hangomat, ahogy ajkamba harapok és ahogy elégedetten felnevet elfordítom a fejem. Elhúzódik tőlem és megszabadul maradék ruhájától. Végül úgy dönt szabadon engedi lábaimat, majd kezeimet is.
Hirtelen pattanok fel és taszítom őt a helyemre. A halálraítéltek higgadtságával figyel, ahogy magam alá teperem. S már nyitnám a szám, hogy megmondjam, elegem van belőle és hagyjon békén, mikor mindkét hatalmas kezével megragadja csípőmet és magára húz. Testem felhúzott íjként feszül meg és felkiáltok, amit újabb nevetéssel fogad. Két tenyeremmel mellkasára támaszkodom és zihálva nézek bele szemeibe.
- Ó, bocsánat. - szólal meg. - Mondani akartál valamit?
De most sem hagy megszólalni. Megmozdítja csípőjét, lassan és kíméletlenül. Látszólag nagyon jól szórakozik rajtam. Curtis Bush egy tahó. És ez egyre jobban realizálódik bennem.
- Dögölj meg. - remeg meg a hangom.
- Majd, ha ráérek. - válaszolja.
Bőröm hamar felforrósodik és kiül rá az izzadtság. Mellkasán támaszkodó karjaim meg-megremegnek. Szám széle már vérzik, olyan erősen igyekszem visszatartani minden apró hangot és lélegzetvételt. Nem győzött le. Még nem győzött le. Én még mindig ellenállok... aztán rádöbbenek, hogy nem csak az ő teste mozog alattam. Mintha Ben teste ellenem beszélne, ellenem dolgozna. Az én csípőm is felvette Curtis tempóját. A felismerésre mind a tíz körmömet mellkasába mélyesztem. Az a rohadék!
- Máris elfáradtál? - kérdezi kuncogva. - Remegsz, mint a nyárfalevél. Megint csak a szád volt nagy.
Nem válaszolok. Ha kinyitnám a szám, ki tudja milyen kétes hangok törnének fel belőlem. Csettint a nyelvével, aztán megfordítja helyzetünket. Ismét a fülemhez hajol, de most nem mond semmit, nem tesz semmit, nem kerül elő a kés, nem is harapja meg a bőrömet. Végül rájövök, hogy mire készül, míg egyik kezével derekamat tarja, másik kezének ujjai körbeölelnek és keze lassan, kínzóan lassan kezd el mozogni. Ajkaim közül kiszakad egy elgyötört nyögés, mire csak egy érdekes torokhanggal válaszol. Fülem mellett ez olyannak, tűnik, mintha dorombolna.
Nem bírom elviselni. Meg-megvonaglok alatta és egyre többször engedem szabadjára a hangom, ahogy lassan teljesen elborul az elmém. Már nem érzékelem a külvilágot, már csak a másik test hőjét és érintéseit érzem. Lábaim görcsösen kulcsolódnak dereka köré, két karommal magamhoz húzom és lapockáiban kapaszkodom meg. Ekkor belemar kulcscsontomba és engem elborít a forróság. Testemet hozzá feszítem az övének, s érzem, ahogy őt is utoléri a testi kielégülés.
Mellém gördül, és sokáig csak egymás lélegzetvételeit hallgatjuk. Mikor testem már csillapodott és elmém kitisztult annyira, hogy képes leszek beszélni, megszólalok.
- Dögölj meg.
- Te is. - válaszolja. - Menj fürödni.
Remegő tagokkal kikászálódok az ágyból és elindulok a fürdő felé. Magamra veretem a forró vizet és közben igyekszem nem arra gondolni, ami az előbb történt. Ki van zárva, hogy elfogadjam, hogy egy ilyen aljas, szemétláda alak kaparintsa meg magának Bent. Nem fogom hagyni. Nem én!
Letörlöm a párát a mosdókagyló fölötti tükörről és belenézek.
- Ben. - szólítom meg testvéremet. - Ben, végeztem.
- Mi történt? - kérdezi. - Megint összevesztetek?
- Nem akarok róla beszélni. - felelem komoran és visszavonulok.
|
| linka | 2015. 08. 14. 18:03:51 | #33301 |
Karakter: Curtis Bush
Megjegyzés: Rongybabámnak
Benjamin Howard túl ártatlan, túl naiv, túl gyenge és túl őszinte ahhoz, hogy hazudni tudjon nekem. Ismerem a mozdulatait, tisztában vagyok a teste legapróbb rezdüléseivel is és hiába értem el, hogy kötődjön hozzám, tőle nem tud elszakadni teljesen továbbra sem. Mindegy, mit teszek. Mindegy, hogyan manipulálom, az az apró kis hangocska ugyanúgy súgni fog neki. Szüntelenül, hiszen egyenlőre még nem szabadulhat a testvérétől egyikünk sem, mert egymás nélkül nem léteznek. Ha él Ben, hát él Mirror is. Egy parazita, aki nagyobb hatással van rá, mint én. Nevetséges, idegőrlő. Gyűlölöm ezt az érzést, a gondolatát és a tudatát egyaránt annak, hogy Mirror valamilyen szinten még mindig Ben fölött áll. Nem erősebb tőlem, de a gyengeségét sem látom rajta. Félti és óvja az öcsikét, ellenem van, holott én vagyok az, aki a való világban él, aki reálisan lát és aki valóban a segítségére lehet a kölyöknek.
Azt hiszem éppen ideje, hogy ezt belássa végre ő maga is.
Türelmesen kivárom a lépését, aminek végkimenetelével tökéletesen tisztában vagyok. Hiába ott van tőle lépésnyire a szabadság, nem tud vele mit kezdeni. Nem is igazán akar. Gyáva hozzá, Mirror is legfeljebb csak suttogni tud, elborítani a tudatát, de ezzel még nem fogja tudni rávenni Bent arra, hogy eltűnjön a szemem elől. Már túl vékony a határ és én bármikor belökhetem a fiút a szakadékba. Nem értem, nem figyeltem és nem is érdekel, de zavar a halk hangja, értelmetlen szavai. Miről beszél? Miért foglalkozik már megint vele? Nem kockáztathatom meg, hogy más irányba terelje a gondolatait, elpusztítom, ha az kell ahhoz, hogy a fejében végleg csend legyen. Nem akarok senki mást a közelében tudni, egyedüli igényt formálok rá.
- Mit motyogsz?
- Semmit – fordul felém hazug kis mosollyal a szája vonalán, majd mellém heveredik. - Jó éjszakát.
- Azt – oltom még el a villanyt.
Arcomat a fal felé fordítom, de nem érzem magamon a fáradtság jeleit. Valami zavar, nem hagy nyugodni és ha kimerült vagyok, a teljesítményem is leromlik. És ezt nem hagyhatom. Minden porcikám megfeszül, mikor horgas ujjak akadnak a ruhámba, de hosszú másodpercekig is eltart, míg felfogom, mi történik. Csak Benjamin az. Belém kapaszkodik, mintha utolsó mentsvára lennék. Fejét a hátamnak billenti, túl közel van, érzem testének a hőjét és újra orromba kúszik a szappan illat.
- Ben – szólítom meg halkan.
Lehunyt szemekkel hallgatom légzésének a gyorsulását. Riadt kis őzike, akit rajta kaptak valami nagyon-nagyon csúnyán. Vágyja a közelségem, bőrén az érintéseimet, annyira, de annyira kíváncsivá tett most. Vajon mennyire formálható át egy beteg elme? Rabommá tehetem őt? Halvány mosolyba rándul az arcom, hiszen halálosan mulattat ez a feltevés. Vajon milyen lenne most a kicsi Ben, ha megkapta volna ugyanazt a törődést, mint az összes többi gyerek? Akkor is mulattatna? Vagy már rég megöltem volna?
- Bocsánat – húzódik távolabb azonnal.
Ez egyszer nem pont azt a hatást értem el nála, mint amit akartam. Nem reagált a terveim szerint. Felé fordulva simítom mindkét kezem a derekára, túl messzire ment, de még mindig nem eléggé ahhoz, hogy ne tudjam őt könnyűszerrel elérni. Magamhoz húzom, ujjaimmal selymes tincsei közé simítok és puhán a szájára csókolok.
- Semmi baj – mosolygok szüntelenül. - Ügyes voltál ma – húzom ölelésembe még szorosabban.
- Akkor... - kezd bele kisebb habozással -... velem maradsz?
- Igen, veled maradok – kuncogok fel halkan.
Ezt az egyet könnyen betarthatom, hiszen eszemben sem volt eltávolítani magam mellől.
Még szükségem lehet rá bármikor.
Még rávehetem, hogy segítsen.
Még a hasznomra van.
Gyönyörű, ahogy most rám néz; szemei apró ékkövekként ragyognak, arca rózsásan kipirulva, ajkai leheletnyit eltátva.
Szebb, mint bármely festmény.
*
Ben alszik, békésen, csendesen, pont, mint egy halott.
Álmában talán még törékenyebbnek tűnik, eldobott porcelánbaba. Valaki, aki senkinek sem kellett, így elrejtették őt a világ szeme elől. Úgy tűnik ebben az aprócska mesében most én személyesítem meg az őrült gyűjtőt, aki bármeddig elmenne azért, hogy megszerezze gyűjteményének legújabb ékét.
Egy sötét kincs, ami többet rejt magában annál, mint, amit másoknak megmutat. De csak ettől lesz még értékesebb. Szomorú, hogy a világszemében ő csak egy beteg gyermek. Valaki, akinek rossz sors jutott és, akinek mások gondozására van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. Pedig egyszerűen csak el van nyomva. Kiskorában eldöntötték a szülei, hogy mi lesz a sorsa. Eldobták maguktól egy mondvacsinált indokkal. Nem értem, így miért vállaltak egyáltalán gyereket? Mi értelme volt várni a születését, ha után ilyen egyszerűen lemondanak róla? Vagy ez csak engem zavar? Ez csak nekem érdekes? Én vagyok az egyedüli, aki nem érti? De érteni akarom.
- Ben, ébredj.
- Fogd be!
Nem, ezt nem. Nem így, nem most, nem tőle. Tanuljon tiszteletet, ha velem beszél.
- Mit mondtál? Gyerünk kelj fel, indulunk.
- Korán van, hagyjál.
Fogaimat összeszorítva fordulok a digitális óra kijelzője felé. Hat óra múlt pár perccel. Pont optimális idő a távozásra. Vállainál fogva rázom fel, ha másként nem megy, hát rákényszerítem így az ébredésre.
Lassan nyílik a szeme, lustán, ködösen figyeli az arcom, de még ennek ellenére is szemet szúr nekem a változás. Már megint nem, nem ő az.
- Te nem érdekelsz, ébreszd fel Bent – szólítom fel türelmetlenül.
- Ébren vagyok – nyammogja álomittasan. - Bocsánat.
Nem érdekel a bocsánatkérése. Türtőztesse magát, ellenben nem állok jót magamért.
- Szedd össze magad, indulunk.
- Hova? - ül fel az ágyban.
- Vissza a motelba. Összeszedjük, ami kell és tovább állunk, hogy ne találjanak ránk.
- És utána hová megyünk? - húzza magára a cipőjét.
Túl lassú. Én már teljesen felöltöztem.
- Majd meglátod – mosolygok rá le.
Motel, aztán elhagyjuk ezt a nyomortelepet. Nem jövök ide soha többé vissza, nincs semmi, ami itt marasztalna. Minden megvan fejben, az útvonal, az, hogy hová tervezek letelepedni. Nem érdekel, ha Bent különcnek tartják majd, nem érdekel, ha kipécéznek maguknak bennünket az emberek. Majd hozzászoktatom őket a jelenlétünkhöz. De egy biztos: soha többé nem hagyom, hogy falak közé zárjanak bennünket. Leemelem a lakókocsit a kampóról, arra nekünk semmi szükségünk. Megvagyunk nélküle is, nem kellenek az apám kacatjai, ócskák, értéktelenek. Pont olyanok, mint amilyen az öreg is volt. Tudom, hogy utánam jön Ben, hiszen mindig követ engem. Olyan, mint egy magára maradt kiskacsa.
Azt követi, akit meglát, aki kedvesen bánik vele, aki az embert látja benne és nem a szörnyet. Beülve a kocsiba lehúzom az ablakot.
- Szállj be – utasítom szenvtelenül.
Volt idő, amikor csak lázadt, minden mozdulata azt a nemes célt szolgálta, hogy tőlem távolabb jusson. Elkerüljön, távol maradjon és megtartsa azt a törékeny burkot, amiben mindig is élt. Az tartotta őt életben, csak az elméjét óvta. Hallom csapódni a kocsi ajtaját, régi darab, csodálom, hogy még megy. Nem érdemli a finomabb bánásmódot, ez csak egy rozzant tragacs. Nem jó már semmire, de a szükség esetén elviselhető benne néhány óra út. Csak induljunk, menjünk innen minél messzebb, minél hamarabb. Nem érdekel az sem, ha nem lesz hol aludnunk, ha nem lesz állandó lakhely. Ha kell, hát motelben élünk vagy egy hajléktalanszállóba, esetleg egy olcsó kis albérletben. Pont mindegy. Ezen már nem fogok problémázni.
Hallgatagon vezetek, míg Ben jobb híján az ablakon át nézelődik. Ismerem a város minden négyzetcentijét, nincs olyan zsákutca, ahol ne jártam volna már korábban. Nincs olyan ember, akit ne ismernék név szerint. Sablon minden és mindenki. Unalmasok, ugyan olyanok. Nem különböznek egymástól semmiben sem.
A kocsit valamivel messzebb teszem le a moteltől, nem akarom, hogy bárki is szaglászni kezdjen. Gyanús is lehet, hogy elmentünk gyalog, máshol töltöttük az éjszakát, aztán egy kocsival térünk vissza.
Belépve az ajtón egyből a cuccainkhoz lépek és pakolni kezdek. Nem figyelek különösebben arra, hogy mit hova teszek. Az sem érdekel, ha valamit itt hagyunk, lényegtelen minden.
Még, ha meg is találnák az esetlegesen itt maradt holmikat, mégis ki tudná rájuk fogni, hogy az pont a miénk? Hiszen tucatgyártmányokat használunk mi ketten is. Számtalan ugyanilyen van még a világban elszórva.
- Ha készen vagy, indulhatunk – dobom vállamra a teletömött táskát.
- Kész vagyok – vonja ölelésébe a tükrét.
Kezeimen apró ideg rándul meg, valami, ami végigvillámlik egészen az ujjaimig. Számat pár pillanatra beharapom, megmozgatom az ujjaimat, aztán ellazítom ökölbe szoruló kezeimet. Ezt nem. Nem itt és nem most. Sürget az idő és nem fogom hagyni, hogy az a kis féreg keresztbe húzza a terveimet.
- Biztos, hogy azt is hozni akarod? - szaladnak ráncba a szemöldökeim.
Nem, nem akarja. Én nem akarom.
- Igen – bólint rá.
- Jól van – egyezem bele.
Ha nem hozza magával azt, hát talál más tükröződő felületet. Számtalan van, ez végtére is elkerülhetetlen. És pont ez a lehető legbosszantóbb ebben az egészben. Az hidegen hagyna, ha csak magát bámulná abban a rohadt tükörbe, fele annyira se érdekelne, mint az, hogy van valaki, aki még mindig el tudja terelni a figyelmét. Nem érdekel, hogy a testvére, nem érdekel, hogy születésétől kezdve ő van mellette. Hidegen hagy, hogy még csak meg sem született, mert a lényegen még ez sem tud változtatni szemernyit sem. Mirror Ben számára valós, létező, élő.
A kislány, aki korábban a pulóvert hozta nekünk, egyértelműen nem árva. Tudtam magamtól is, az viszont fel nem fogható, miért jött az anyja éppen a mi ajtónkhoz. És, hogy ő maga miért jött el a nővel együtt. Fizettem, amikor bejelentkeztem a motelba. Egyszerűbb megoldás és legalább a felesleges köröket lefaragom, nem távozáskor kell még a pénzt is előkeresni.
- Á, csak nem a fiúk, akik elhagytak egy pulcsit?
Nem. Azok a fiúk pont nem mi vagyunk.
- Az nem a miénk volt – felelem továbblépve, de úgy tűnik a nő teljesen másképp vélekedik a terveimről, mert a kezemet elkapva maradásra késztet.
- Várj még egy kicsit – mosolyodik el csábosan. Legalábbis nagyon próbálkozik.
Látom nem unja meg egyhamar. Tudom, mit akar, de nem érdekel. Sem ő, sem az ajánlata. Nem akarok embereket, akik pusztán első csodálatukból fekszenek be alám, unom, hogy nagy általánosságban én vagyok a szőke szépfiú, akit akár egyetlen szép mosollyal is le lehet venni a lábáról.
De az emberek mind ugyanolyanok. Ostobák és nem is ez a legszomorúbb az egészben, hanem az, hogy mégis olyan makacsul ragaszkodnak az általánosításaikhoz. Nincsen önálló gondolatuk, mindenki másoktól függ. Mindenkire hat egyfajta befolyásoló tényező és ez legtöbbször egy másik személy. Valaki, aki dominánsabb, aki vezetőegyéniség vagy egyszerűen csak befolyásosabb és nagyobb rohadék a többiektől ahhoz, hogy a saját vágyait ültesse bele a tőle gyengébbek gondolataiba. Nem tagadom szórakoztató, viszont azt sosem tűrtem, hogy engem vegyenek hülyére. Ne velem próbálja meg kitölteni azt az űrt, ami akkor keletkezett, amikor a gyerekért cserében elhagyták őt. Hidegen hagy a személyes drámája.
- Nem érek rá, dolgom van – rázom le magamról az érintését.
- Máris elmennétek?
- A szobát már kifizettem, ha ez okoz problémát.
Egyértelmű, hogy nem ez a probléma forrása. Hanem valami egészen más. Valami olyan, amin nem lehet segíteni, mert nem akarom.
- Igen-igen...
- Csak...? - kérdezek vissza unottan.
- Nem lenne kedved egy vacsorához?
Amit természetesen én fizetnék, és még minimum elvárás lenne az is, hogy szórakoztassam, lessem minden óhaját és kitaláljam a gondolatait. Felejtse el. Nem vonzz a vacsora gondolata sem, ahogyan az előttem álló nő is inkább szánalmas, mint lehengerlő.
- Nem – húzom vissza vállamra a táska lecsúszott pántját. - Nézze – mosolyodom el puhán, ahogyan a hangomat is ellágyítom. - Nem én vagyok ma estére a maga legmegfelelőbb partnere. Ne velem próbálja meg kompenzálni a lelkében tátongó űrt, ami élete nagy szerelmének a távozásával keletkezett.
- Mi a...Hogy a..? - megrendülten mered rám, ajkai döbbenetében elnyílnak, de még mindig nem tudja eldönteni, sírjon-e vagy vitába szálljon velem. Óh, igen. Tudja, hogy igazam van. Rá van írva az egész élete, a múltja. Minden ott van a tekintetében, az arca redőiben.
- Legközelebb valamivel alaposabban válogassa meg, kit akar a kölyke apjának – vonok vállat vigyorogva.
Terveztem, nem terveztem, így sikerült. Az, hogy önként keresett fel, tett ajánlatot, több volt számára bőven egy egyszeri ostobaságnál. Idióta, tényleg azt hitte, hogyha oda jön hozzánk, felkínálja magát nekem, akkor majd egyik pillanatról a másikra felhagyok az eddigi életemmel és tovább raboskodok mellette? Mi késztethette erre? Nem értem, nincs benne logika.
Nem retteg attól, hogy egyszer majd pórul jár, ha továbbra is idegeneknek ajánlkozik be? Nem fél attól, hogy egyszer majd jön valaki, aki megelégeli őt? Elég egyszer pattanásig feszíteni a húrt, hogy onnantól kezdve csak remegjen és a legapróbb érintésnek is megadja magát. Harag mindenki szívében lángra tud lobbanni, és mindenkinél ugyanolyan pusztító erejű. Ne mondja nekem senki, hogy még egyszer sem kívánta magában csendesen mások halálát, hogy még egyszer sem kellett fog-összeszorítva visszafognia magát. A templomokban és kolostorokban, az apácák és a szerzetesek sem a véletlen folytán kínozzák magukat, nem a semmiért vezekelnek. Ők démonoknak hívják őket, pedig csak az emberségük nyilvánul meg bennük. Ők is gyűlölnek, irigyek, ahogy a többi ember, annyi, hogy nem teszik szóvá és a tetteik is mindössze karitatív cselekedeteikről beszélnek. Álszent jóság, de mégis annyian körberajongják őket. Tisztelik, holott semmit nem tudnak róluk. Mindössze a látottak alapján hoznak meg egyfajta idealizált személyt, aki egyszerűen tökéletes, kedves, szent. Ilyen erővel akár a börtönből szabadultra is ráaggathatná bárki azt, hogy egy kegyetlen, szívtelen szörnyeteg, csak mert bankot rabolt, mások tulajdonait vette magához, embert ölt. Óh, igaz is, hiszen az emberek pontosan ezt teszik. Ítélkeznek, holott a felét sem tudják annak, ami miatt az ember oda keveredett, ahová. Senki sem ok nélkül épül le, és senkit sem ok nélkül kezdenek el imádni.
És akkor itt vannak az őrültek, a vízválasztók, akiket nem gyűlöl az emberiség, de szeretetet sem kapnak senkitől. Nem amiatt, mert nem érdemelnék meg, sokkal inkább amiatt tartják tőlük magukat távol még a tulajdon családtagok is, mert félnek. Rettegnek attól, hogy talán kárt tehetnek bennük azok a bolondok, rettegnek attól, hogy így kell a szeretteik betegségével szembesülniük újra. Egyetlen olyannal se találkoztam még eddig, aki szívvel látogatta volna az elmegyógyintézetbe került barátját, testvérét, valamelyik szülőjét. Sokan az oda bekerültekre már csak egyszerűen úgy gondolnak, mint a halottakra. Az otthonukba fényképet tesznek ki az asztal sarkára, gyertyát gyújtanak neki és imádkoznak a lelkéért. Nevetséges. Hát nem ugyanezt tesszük a halottakért is?
Mi a különbség?
Pihe könnyű érintés siklik végig a felkaromon, kulcscsontomat és a nyakamat selymes haj cirógatja, ahogy Ben hozzám bújva átölel. Magához szorít, túl erősen, de nem történt semmi, amitől megijedhetett volna. Ez nem riadalom, hanem valami egészen más.
- Ben... - szólítom meg fekete kobakját figyelve.
- Köszönöm, Curtis...annyira, é-én azt hittem, hogy majd elmész vele, de nem tetted, és...szeretlek.
És én ezt tudtam is már a kezdetektől fogva. Várhattam volna rá, fel is készíthettem volna magamat erre, de hülye módon nem számoltam a vallomásával. Nem vártam tőle, hogy majd kimondja azt az egyetlen szót, amit még az életemnél is jobban gyűlölök. Szeretet. Milyen ostoba kifejezése ez a kötődésnek. Vágytam rá én is, jobban talán, mint bárki más a Földön, de nem kaptam meg soha senkitől. Nincs rá szükségem, hogy kifejezzék nekem. Nem akarom ezt hallani senkitől, még Benjamin Howard szájából se. Belemarok a hajába és felrántom a fejét, hogy rám nézhessen. Szeme döbbent tükörként feszül előttem, nem érti, bizakodik, de közben tisztán érzem a félelmét. Reszket, mert érzi a haragom.
- Ne mondd ezt nekem soha többé – cirógatom ujjbegyeimmel végig az arcát, bánat-fekete haját félretúrom és még közelebb hajolok hozzá. - A szeretet egy gyenge érzelem, Benjamin – suttogom a fülébe – és én utálom a gyenge embereket.
Ben mélyen, reszelősen szívja be a levegőt.
- Sajnálom... - szipogja. Kezeimmel megmarkolom a ruhája anyagát, falnak lököm, aztán finoman megemelve könnyes szemeit figyelem. - Ne... kérlek – nyekergi halkan, fejét oldalra billenti kerülve a tekintetem.
Az arcomat az arcának simítom. Zavarosan veszi továbbra is a levegőt, és én magamba szívom az illatát, hogy agyam minél tovább megőrizhesse. Akkor is akarok rá emlékezni, ha már nincs hova tovább. Óvatosan érintem meg, megsimogatom a puha porcelán-arcocskát, ujjaimmal finoman a fekete tincsek közé túrok, ahogy elmélyedek abban a különleges tekintetben.
- Csssss – ölelem át lassan, hagyva, hogy a nyakamhoz bújva csillapodjon – nincs semmi baj. Nem történt semmi, ugye? - kérdem halkan kuncogva.
Érzem a leheletét, cirógatja és csiklandozza a bőrömet, forró és párás.
Azt hiszem hiányozna, ha nem lenne, már egészen hozzá szoktam az örökös jelenlétéhez. Megszoktam, hogy mellettem van mindig, követ még akkor is, ha nincs rá szükségem.
Csuklóját megérintve hívom fel magamra a figyelmét, túlságosan is belemerült a gondolataiba, ajkai halványan felfelé ívelnek, de ez még nagyon távol van az igazi mosolytól.
- Csak akkor mosolyogj rám, ha valóban úgy gondolod, hogy meg is érdemlem – szólok rá figyelmeztetően.
Nem érti, nem értheti, de zokszó nélkül rábólint. Nem akarok műgesztusokat, abból kaptam már eleget. Sőt, a kelleténél jóval többet is. Világ életemben hamis maszkok között éltem, mindössze üres arcok voltak körülöttem. Fakó műmosolyokkal és szánakozó tekintetekkel.
Táskámat a hátsóülésre dobom és hagyom, hogy Ben elfoglalja helyét az anyósülésen, aztán magam is beülök. Az útirányt illetően nincs konkrét célom, egyedüli lényeg, hogy minél messzebbre jussunk ettől a helytől. Az sem érdekel, ha napokon át utazunk majd, hidegen hagy, motel mindenütt van, ételt mindenhol lehet szerezni. Nincs semmi, ami visszatarthatna.
Gyakorlatilag már teljesen szabad vagyok, nem köt ehhez a helyhez semmi különleges. Nem fog hiányozni,ahogyan én sem hiányzom majd senkinek. Ez így tökéletes. Így van rendben. Így ismertem meg az életemet, a tapintatos érdektelenségekkel és a közhelyes beszélgetésekkel. Nem tudnám magamat mások helyébe képzelni, kiskoromban még megpróbáltam. Eljátszadoztam a gondolattal, mi lett volna, ha normális családba születek bele? Mi lett volna, ha normális szülők közt növök fel? Mi lett volna, ha az emberek nem lennének ennyire ostobák? Sok a „ Mi lett volna ha..”, de nincs egyikre sem megfelelő válasz.
- Most hová megyünk? - kérdi Ben az övével szórakozva, miután már befordultunk egy benzinkút parkolójába.
- Velem jössz vagy megvársz idekint? - nem fordulok felé és figyelmen kívül hagyom az imént feltett kérdését. Nem tudom és nem is érdekel. Valahová, majd eldől út közben.
- Várj meg engem is – hadarja gyorsan, kiköti az övét, bár megszenved vele, mire sikerül neki végre.
Ezúttal nem húzódik hozzám közel, laza távban lépked mellettem, de nem is bánom. Belépve az ajtón egyszerű közeg tárul fel előttünk. Szokványos benzinkút, zöld és fehér falakkal, a pénztárnál egy idősödő férfi ül, aki a rádióban hallgat valami statikus zörejjel átitatott meccset. Emlékeztet az apámra, aki már halott. Biccentve köszön nekünk, aztán megszűnünk létezni számára. Míg Ben az édességeket nézegeti, én összeszedek mindent, amire még szükségünk lehet. Alapvető dolgok csak; ásványvíz, némi étel, Bennek édesség és nekem egy csomag gyufa. Nem tankolni álltunk meg, így azzal nem kell bajlódnunk.
Éppen az egyik újságot lapozgatom, mikor a háttérből elhallgat a rádió, léptek zajai csendülnek fel, aztán némi halk motyogás. Sóhajtva lépek a pénztárhoz, hogy megnézzem, mi történik és a balsejtelmem hamar beigazolódik. Tudhattam volna, hogy nem lesz ilyen egyszerű ez az egész. Számítanom kellett volna rá, de ostoba módon nem tettem. Nem számítottam naiv módon semmire, egyszerűen volt más, ami lekötötte a figyelmemet.
- Ben – szólalok meg hangomat lehalkítva annyira, hogy más ne hallja, amit mondok – menj ki innen, ülj be a kocsiba és várj meg, rendben?
Első döbbenetében nagyot nyel és megrázza a fejét. Mikor másodjára utasítom, már pontosan követi az ultimátumaimat és hamar távozik. Úgy közlekedek, hogy ne vegye észre a lépteimet, nem akarom, hogy ellenálljon, de az elkerülhetetlen lesz, így a legtöbb, amit megtehetek az az, hogy elhúzom az egészet. Ha elég halk vagyok, talán sikerül meglepnem őt, talán hamar elhallgattathatom. Nem tudom, mennyi esélye van ennek, de egy próbát mindenképp megér. Nem találok késeket, így egy bozótvágóval kell beérnem, amit az egyik polcról emelek le. Jó minőségűnek tűnik, élesnek, és mindössze százhetvenkét másodperc, míg megölöm a férfit a raktárban és még néhány, míg a kocsihoz érve beülök és a gázra taposok. Nem foglalkozom a mellettem ülő fiú félénk kérdéseivel, van most más dolgom. Valami, ami több figyelmet igényel, ha nem akarunk újra visszakerülni a diliházba. Nem akarok megint a fehér falak közé kerülni. Nem akarok újra ápolókat látni.
Egyszer kijutottunk, de még egyszer nem járnánk sikerrel. Ezt tudom már most.
Talán, ha megpróbálnánk eltűnni egy időre, felszívódni, lehet, lecsillapodnának a kedélyek. Nem keresnének többet, halottnak nyilvánítanának mindkettőnket és vége lenne ennek az őrületnek.. megtennék? Lehetséges lenne? Vagy egyszerűen csak vak reményekben kezdtem el bízni? Mégis mennyire lehetünk reménytelen helyzetben? Felismert bennünket a benzinkutas és értesítette is a rendőrséget, tudják, hogy hol jártunk, de azt nem tudják, merre tartunk tovább. Akkor most melyikünk van előnyben? Mi vagy ők?
- Ben – fordulok felé türelmetlenül és idegesen – fogd be kérlek! Csak...csak hallgass el, jó? - kérdem valamivel nyugodtabban. - Gondolkodnom kell.
Megszeppenve húzza magát összébb és ezúttal eszemben sincs megnyugtatni őt. Nem érek rá ilyen baromságokkal foglalkozni. Majd ráérek akkor vele törődni, ha már biztonságban leszünk. Addig is Ben Howard neve újfent nem más, mint a csend.
Szótlanul ül mellettem és arcát az ablak felé fordítja. Nem a tájat figyeli, elmered valahová, és én tudni akarom, mit lát. Ismerni akarom a gondolatait, mert...mert nincs mellettem senki más, aki leköthetné a figyelmem. Ő az egyedüli, akivel beszélgethetek, akivel kezdeni is tudok valamit. Nem foglalkozom felém forduló kíváncsi tekintetével, az sem érdekel, ha most baromira meg lett hatva, egyszerűen a kezébe nyomom a csokit, amit az imént halásztam ki a táskából és visszafordulok az út felé. Valahogy családias hangulat kerít hatalmába majszolásának a hangja miatt, ismeretlen, de kellemes. Halványan elmosolyodom és ez túl későn realizálódik bennem, esélyem sincs már eltüntetni anélkül, hogy ő ne vegye észre.
A várost már régen elhagytuk, ahogyan a benzinkutat is, idegen helyen vagyunk, de még itt sem nyújt nagy teljesítményt találni egy hotelt.
- Megjöttünk – állítom le a motort. - Kiszállhatsz. Mindjárt megyek utánad.
- Inkább megvárlak – dünnyögi halkan, bizonytalanul billegve a talpain.
- Ahogy gondolod – vonok vállat.
Nem viszek be mindent magunkkal, jobb előrelátóbbnak lenni a mi esetünkben most, így csak a legszükségesebbeket pakolom át a hátitáskámba, a bőröndöt hagyom ott ahol van, a hátsóülésen.
A recepciós lány angyali mosollyal fogad minket, amikor belépünk az ajtón és mindössze tíz percet vesz igénybe, míg kiveszem a szobát és egy kulccsal leszünk gazdagabbak.
Szerkesztve linka által @ 2015. 08. 14. 19:59:47
|
| LastBreath | 2015. 08. 08. 21:50:34 | #33293 |
Karakter: Benjamin Howard (Mirror)
Megjegyzés: Ördögömnek
Olyan érzés kerít hatalmába, mintha Mirror mellkasomat megtaszítva lökne le egy lépcső tetejéről.
- Érted teszem. - mondja még lágyan, majd minden dühével feltör a felszínre és én beleveszek a sötétségbe.
Tompán és homályosan érzékelem a külvilágot, mert testvérem nem enged feljebb. Elindul Curtis felé. Lassan és fenyegetőre szántan.
- Ben, mi bajod?
Ben nincs itt. És ha rajtam múlik nem is jön vissza. Nem hagyhatom, hogy egy hozzád hasonló szemét az ujjai köré csavarja!
- Mirror miről beszélsz?
Mindig mondtam neked, hogy túl naiv voltál. Miért nem hallgatsz rám legalább egyszer az életben?
- Megijesztesz! Hagyd abba!
- Nem hagyom, hogy elvedd őt tőlem. - szűkülnek össze szemeim.
- Óh, valóban? - rövid nevetést hallat. Bukfencet vet tőle a gyomrom. - És mondd, mit akarsz tenni ellene?
- Én... - ha kell megölöm.
- Nem teheted!
Teljes szívemből gyűlölöm. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy veszélyes. Ha én uraltam volna ezt a gyenge testet, most nem lennénk itt. Még az intézet is jobb, mint egy ilyen ördögi alak közelében lenni.
- Ha nekiugrasz, te sérülsz meg! Erősebb nálad!
Hallgass már el Ben!
- Látod? - arcán kaján vigyorral néz le rám. - Gyenge vagy.
- Ne-nem vagyok gyenge. - hangom megcsuklik a méregtől.
- Dehogynem. - bizonygatja olyan hangon, mint amilyennel egy értetlen gyerekhez beszélnek. - Nem tudtad megvédeni őt, emiatt rohant hozzám mindig, ha bajban volt. Neked csak a szád nagy, fenyegetőzöl, de semmit nem tudsz a világról, amiben élsz. Azt hitted, hogy annyi elég lesz Bennek, amit te nyújtani tudnál neki?
- És te tudsz? - kérdezek vissza. - Azt hiszed fontosabb vagy neki, mint én? - nincs igaza, ugye öcsi?
- Mirror, engedj vissza! Könyörgök!
Felnevet. Érzem ahogy remegnek a kezeim, ahogy felforrósodik az arcom. Amíg a tükör hűvös üveglapja mögött pihentem, nem tudtam milyen valóban dühösnek lenni. Hallom a saját szívverésemet, érzem halántékom lüktetését, zihálva veszem a levegőt, és mindennél jobban vágyom arra, hogy addig üssem és szaggassam a bőrét amíg élet van benne, vagy amíg teljesen ki nem merülök.
- Hát nem vetted még észre? Ben az enyém, tőlem függ, él, amíg engedem neki és te ez ellen nem tehetsz semmit.
- Nem érdekel, én majd megvédem őt tőled.
- Valóban? - mosolyodik el gúnyosan. - Gondolod, képes lennél rá? Eddig sem jutottál vele szemben túl sokra. Gyenge vagy te is, de túl vak vagy hozzá, hogy mindezt belásd és értékelni tudd. És most add vissza Őt!
- ENGEJD VISSZA!!!
Mirror felüvölt és mintha megtántorodna. Éles fájdalom nyilall a halántékomba, de hamar elhal. Megragadom az alkalmat és visszaszerzem a testem a saját testvéremtől. Zaklatott vagyok, zavart és félek. Félek kettesben hagyni őket egymással. Félek, ha éjjel elalszom, Mirror megpróbálja megölni Curtist és akkor ki tudja mi történne vele? Nem akarom egyiküket sem elveszíteni. Mirror az egyetlen rokonom, akire számíthatok és Curtis... az egyetlen, akit ilyen közel engedtem magamhoz. Túlságosan fontosak nekem.
Látom szemeiben saját tükörképem. Látom arcán, hogy nem kell megszólalnom ahhoz, hogy tudja újra önmagam vagyok. Gyengéden simít végig arcomon, majd ujjai hajamba siklanak. Legszívesebben sírnék, mert a szívem szakad meg attól, hogy a testvérem riválisaként tekint az emberre, aki előttem áll. Bárcsak Mirror is megértené, hogy milyen Curtis valójában. Hogy nem árt nekem, hogy kedves hozzám és talán kedvel is egy kicsit, törődik velem, megvéd, megnyugtat.
Magához húz és lassan simulnak ajkai sajátjaimra. Szorosan tart és én azt sem bánnám, ha most kéne meghalnom. Lehunyom a szemem és a többi érzékszervemmel igyekszem érezni Őt. Hamarosan elszakadunk egymástól, de nem enged öleléséből és én karjai közé bújok. Belélegzem bőrének illatát ami keveredik a tiszta ruha öblítő illatával. Állát fejemnek támasztja és nem szól semmit. Nincs is rá szükség.
- Ben... - szólal meg halkan és állam alá nyúlva emeli fel fejem. - ...segíts nekem és megígérem, melletted maradok életed végéig. - mosolyog.
- Jó. - életem végéig. - Miben segítsek?
- Emlékszel még a férfira, aki meglátogatott engem odabent? - bólintok. - Vihar lesz az éjjel, menj és kopogj be hozzá, kérj estére tőle szállást, de ne mondd el neki, ki vagy és honnan jöttél, ne beszél neki rólam sem. - nem megyünk vissza a motelbe? De ott vannak a dolgaink. - Ha kopogok, engedj majd be, rendben? - megsimogatja fejem.
- Miért?
- Csak beszélni szeretnék vele. De most menj, itt leszek végig, nem kell félned. - mosolyodik el biztatóan.
Valamit nem árul el, de biztosan elmondja, ha majd ő is csatlakozik hozzánk, így hát bólintok. Még egyszer utoljára szorosan átölelem, aztán elindulok a leszakadt, rozoga kapu felé, ami mögött egy temető terül el.
- Ez nekem nem tetszik.
Óvatosan mászok át a kiskapu fölött és indulok el az egyre erősödő szélben a sírkövek között a lakókocsihoz. Felnézek az égre, amin fenyegető sötétszürke felhők gomolyognak. Bármelyik pillanatban leszakadhat az ég.
- Szóval most kitüntetsz a figyelmetlenségeddel?
Kopott aranykeresztek, nevek, művirágok, koszorúk, csonkig égett gyertyák és mécsesek, porladó sírkövek, burjánzó gaz. Mintha a temető is elhagyatott volna. Miért akarna bárki is a kellős közepén lakni? Bár lassan haladok, odaérek a lakókocsihoz, melyből halovány fény és a televízió hangja szűrődik ki. Visszanézek abba az irányba, ahonnan indultam. De Curtis alakja eltűnt a rozsdás játékok között.
- Nekem több okom lenne haragudni, mint neked!
Tétován felemelem a kezem és bekopogok. Egy fotel nyikorog. Csoszogó léptek. Torok köszörülés. Kattan a zár. Nyílik az ajtó. Ismerős arc bukkan fel.
- Hát te meg ki vagy, fiam? - kérdezi őszinte csodálkozással a szemeiben.
- Jön a vihar és szeretnék éjszakára szállást kérni. - kerülöm ki a kérdést.
- Hát akkor menj a legközelebbi motelbe. - mosolyodik el. - Ne akarj ilyen lehangoló helyen szállást kérni, olyan fiatal vagy még.
- Nem ismerem a várost és pénzem sincs. - felelem, nem is hazudva.
Az öregnek gyanú villan a szemeiben és összeszűkülnek a szemei, ahogy végigmér.
- Hogy kerülsz ide? - szegezi nekem a kérdést.
- Nem akarok beszélni róla! - nézek körbe rémülten.
- Na, rendben van fiam. - enyhül meg és arrébb áll a bejáratból, hogy utat engedjen. - Megértem én. - motyogja. - Mocskos egy világban élünk. Gyere csak.
- Köszönöm. -lépek el mellette.
- Éhes vagy kölyök? - kérdezi visszaroskadva a fotelbe.
- Nem. - rázom meg a fejem.
- Nem hiszek neked, csont és bőr vagy! - tekintetét a képernyőre szegezi. Sok ember kerget egyetlen apró labdát, és ezt több száz ember nézi a lelátón. Értelmetlennek tűnik. - Ott a hűtőben van még valami kis maradék tegnapról. Edd meg.
- Nem, köszönöm. - toporgok az ajtóban. Titkon megkönnyebbülve, mert az öreg elfelejtette bezárni maga után az ajtót, így nem kell kitalálnom, hogyan vegyem el tőle a kulcsot.
- Edd csak meg. - int le.
Nem tehetek mást, mint benyúlni a hűtőbe és kivenni a dobozt.
- Biztos ehető? Nem néz ki biztatóan.
- Kínai. - kommenteli a doboz tartalmát. - Ha nem akarod pálcikákkal enni, ott van villa a fiókban.
Követem az instrukcióit és csendesen kotorászni kezdek, aztán leülök hogy megegyem.
- Melegítsd meg Ben, ne legyél hülye.
Gyorsan felpattanok és beteszem a dobozt a mikróba. Szerencsére a férfi nem vette észre a baklövésemet.
- Na? Mi a fenéhez kezdenél nélkülem? Hm? A hős szerelmes most nincs itt, hogy vigyázzon arra, hogy mindent jól csinálj.
- Hagyd abba. - suttogom fojtott hangon.
- Hogy mondtad? - vakkant felém nem is igazán figyelve az öreg.
- Haha, na most ilyenkor mi van? Nem szólhatsz vissza, mert lebuksz.
- Semmi. - felem és kiveszem a dobozt a mikróból, leülök és megkóstolom. Nem ízlik különösebben, ezért pár falat után otthagyom a pulton.
- Remélem nem kapsz tőle gyomorrontást.
- Be is fejezted? - kérdezi rám nézve. - Ülj csak le. - mutat az ágyra és én feszengve ülök le az ágy szélére. - Tudod – kezd bele le sem véve tekintetét a tévéről. -, nekem is volt egy fiam.
- Volt? - billentem oldalra a fejem.
- Odakint rohangál, az a szemét!
- Igen, de sok évvel ezelőtt valami eltörött benne és teljesen üres lett, mintha meghalt volna. - sóhajt fel. - Egy lelketlen szörnyeteg lett belőle.
- Szimpatikus az öreg.
- De most legalább olyan helyen van, ahova tartozik. - mosolyodik el bizonytalanul, szemeiben könnyek csillannak meg. - Olyan emberek veszik körül, akik segíteni akarnak rajta.
- És tudnak rajta segíteni? - bukik ki a számon.
- Egy jó hírű elmegyógyintézetben van. Én nem aggódom a biztonsága miatt. - letörli a könnyeit.
- És ha nem segítenek rajta?
- Miért vagy ilyen negatív, fiam?
- Ó, nem is tudom, mert mi is onnan jöttünk?
- Sok dolog történt. - motyogom az orrom alatt.
A meccsnek vége. Az öreg az órára néz. Kikapcsolja a készüléket.
- Tegyük el magunkat holnapra kölyök.
És ahogy ezt mondja egy villám hasít a földbe nem is olyan messze tőlünk. És zuhogni kezd az eső. Aggódva gondolok Curtisre. Remélem nem áll az esőben. Remélem hamarosan megjön. Remélem nem fog megfázni.
- Én meg remélem, hogy megfázik és beledöglik.
Kicsi tart vissza attól, hogy ikrembe fojtsam a szót. Felállok, hogy átengedjem az öregnek az ágyat, de ő csak mosolyogva int.
- Én majd alszom a fotelben. Feküdj csak el kényelmesen. Az arcodra van írva, hogy sok mindenen mentél keresztül.
- Köszönöm.
Lekapcsolja a villanyt. Óvatosan fekszem az ágy szélére és nyitott szemekkel várok. Az öreg gyorsan elalszik, még hortyog is.
- Na, már csak a szőke herceget várjuk. De miért is? Hé Ben! Vedd el a kulcsot és zárd be az ajtót. Ne engedd be azt a szörnyeteget!
- Maradj már egy kicsit csendben. Fáj tőled a fejem.
- Ha lenne saját kezem, most megütnélek.
Talán fél órát kell még várnom, mikor halk kopogást hallok az ajtó irányából. Igyekszem minél halkabban az ajtóhoz botorkálni, és ez sikerül is, mert az öreg nem ébred fel. Mosolyogva néz le rám, bár egy kissé ázott. Ásó van a kezében. Vállamra teszi kezét, ahogy belép a lakókocsiba, és engem kellemes melegség áraszt el. Felkapcsolja a villanyt és a fotelben hortyogó férfi lassan ébredezni kezd. Arca egyre rémültebb, ahogy felismeri ki áll vele szemben.
- Curtis, kisfiam... é-én úgy örülök, hogy látlak. Hogy kerültél ide? - idegesen kapkodja tekintetét és telefon után kutat, de Curtis egyetlen mozdulata elég ahhoz, hogy megállásra kényszerítse. - Ülj le, mesélj el mindent. - hangja nem több erőtlen suttogásnál.
- Ennek is csak a szája nagy.
- Mint neked?
- Ben! Mi van veled? Nem szoktál így visszaszólni! Tényleg rossz hatással van rád az a... fazon.
- Én vártalak, hogy gyere, de nem jöttél, így hát én leptelek meg téged. - szólal meg végre Curtis, majd röviden kuncog egyet – Ugyan... - falhoz vágja a telefont, ami ezer darabra törik és hangosan csörömpöl. - ...mit hittél? Hogy odabent megrohadok, míg te vígan leéled idekint a maradék kis nyomorult életedet? Tényleg ennyire idiótának néztél engem?
- Várj - megtántorodik és visszaroskad a fotelbe. - meg tudom magyarázni, csak...
- Igen, efelől nem voltak kétségeim. Te mindig mindet nagyon jól meg tudtál magyarázni. De tudod mit? - nagyot sóhajt, majd meglendíti az ásót. - Nem érdekelnek a kifogásaid. - fejbe vágja apját az ásóval, aki elájul. Erősen vérzik a feje.
- Curtis.... - szólalok meg tétován, fürkészve az Ördög elégedett arcát.
Nem néz rám, betekeri a testet egy lepedőbe és kihúzza a kocsiból. Csak ez után szól hozzám menet közben.
- Ne gyere utánam, menj vissza és keresd meg az öreg dugipénzét. Biztos vagyok benne, hogy gyűjtögetett és valahova ide rejtette el – kiált vissza.
Tétován ácsorogva nézem ahogy eltűnik a sötét árnyékok között a testtel. Jól tudom mire készül és nem tetszik, de nem tudom megállítani. Legalább az eső elállt. Becsukom az ajtót és kutakodni kezdek, ahogy utasította.
- Ben.
Sorra kihúzom a fiókokat.
- Ben!
Kinyitogatom a kis szekrényeket.
- Ben!
- Mi az?
- Tűnjünk el innen! Ez a pasas, akit annyira nagyon szeretsz épp most temeti el élve a saját apját! Nem vagy mellette biztonságban. Fogd a pénzt és pattanjunk meg, amíg még tudunk!
Az ágy alá is benézek és látok egy apró fémdobozt. Bemászok érte és kinyitom. Megtaláltam a dugipénzt. Azt hiszen nem is keveset. De lehet, hogy több is van még. Ezért fojtatom a keresést. Egészen belefeledkezek, mert arra riadok meg, hogy nyílik az ajtó. Megfordulok, Curtis áll ott egyedül.
- Mi az? - ráncolja össze a szemöldökét. - Miért bámulsz?
- Én... se-semmi. - kapom el a tekintetem.
- Menjünk innen!
- Gyere, és aludj. - ül le az ágyra és paskolja meg a matracot maga mellett.
- Ben, menjünk innen!
A kilincsre nézek, ahogy tompán visszafénylik róla a lámpa halovány fénye. Már látom a kezemet a kilincsen lelki szemeim előtt, és látom ahogy feltépem az ajtót és elszaladok, ahogy Mirror mondta. De mégsem teszem.
- Mi lesz már?!
- Azt mondta velem marad életem végéig. Ha most elhagynám nem lenne nagyon magányos?
- Nem inkább te lennél az?
- Mit motyogsz?
- Semmit. - fordulok meg elmosolyodva és mellé fekszem. - Jó éjszakát.
- Azt. - feleli és lekapcsolja a villanyt, majd hátat fordít.
Kényelembe fészkelődöm magam és különös megnyugvással tölt el, hogy érzem magam mellett az Ő testének melegét. Észre sem veszem, hogy mindkét kezemmel szorítom a ruhát a hátán és homlokomat lapockái közé támasztom.
- Ben. - szólal meg halkan.
- Bocsánat! - elengedem a ruhaanyagot és próbálok távolabb feküdni.
Ekkor felém fordul és magához húz. Beletúr a hajamba és szelíden csókol meg.
- Semmi baj. - mosolyog a hangja. - Ügyes voltál ma. - és még közelebb húz magához.
- Akkor... - kezdek bele tétován. - ...velem maradsz?
- Igen, veled maradok. - kuncog fel.
Most úgy érzem, semmi nem lehet jobb ennél. És azt kívánom, hogy bár megállna az idő. Lassan simogatja a hátam, és nekem eszembe jut az első közös éjszakánk a gumiszobában. Halványan elmosolyodom. Már akkor is kedves volt hozzám, de soha nem gondoltam volna, hogy így tart majd a karjaiban.
*
- Ben, ébredj.
- Fogd be!
- Mit mondtál? Gyerünk kelj fel, indulunk.
- Korán van, hagyjál.
Megrázza vállaimat. Majd szemeimbe néz, ahogy lassan kinyílnak.
- Te nem érdekelsz, ébreszd fel Bent.
- Ébren vagyok. - motyogom álmosan. - Bocsánat.
- Szedd össze magad, indulunk.
- Hova? - kérdezem felülve az ágyon.
- Vissza a motelba. Összeszedjük, ami kell és tovább állunk, hogy ne találjanak ránk.
- És utána hová megyünk? - cipőt húzok.
- Majd meglátod. - mosolyodik el.
Kilépünk a lakókocsiból Curtis elindul én pedig utána lépdelek. Leköti a kocsit az autóról és beül.
- Szállj be. - néz ki az ablakon.
Beülök mellé és ő elindítja a motort, majd kikanyarodunk a temetőből és egy teljesen másik útvonalon megyünk vissza a motelhoz. Az égen még mindig szürke felhők gomolyognak. Az aszfalt sötét és vizes. Az emberek csuklóján ott csüng az összecsukható esernyő. Sokakon pulóver van, másokon strandpapucs. Mind-mind máshogy néz ki. Senkin nincs egyforma ruha. És ez felüdülés.
Kisvártatva megérkezünk. Belépünk a kis szobánkba és Curtis azonnal pakolni kezd. Megpillantom az éjjeliszekrényen felejtett tükröt. Összeszorul a torkom.
- Ne most legyen bűntudatod.
Felveszem a tükröt és belenézek. Látom testvéremen, hogy mennyire szenved.
- Szeretlek Ben. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Nem akarom, hogy kárt tegyen benned ez a vadállat.
- Kérlek, próbáld kicsit az én szememmel nézni. Megvéd minket Mirror, ha megpróbálod elfogadni, hogy ő erősebb nálad, ha egy kicsikét lejjebb adsz a büszkeségedből, rájössz, hogy nekem van igazam.
- Nem. Nem fogadom el, hogy egy ilyen alak vegyen el tőlem téged.
- De hát itt vagyok! Senki nem vesz el tőled!
- Mégis elhanyagolsz.
- Csak... kibővült a világom. És a tiéd is.
- De pont vele?
- Ha készen vagy, indulhatunk. - szakít félbe minket Curtis.
- Kész vagyok. - ölelem magamhoz a tükröt.
- Biztos, hogy azt is hozni akarod? - ráncolja össze szemöldökét.
- Igen. - bólintok.
- Jól van.
Kilépünk az ajtón és majdnem felborítunk egy fiatal, szőke hajú nőt. A nő mögül kikandikál egy apró lány. Rettegve néz fel Curtisre.
- Á, csak nem a fiúk, akik elhagytak egy pulcsit?
- Az nem a miénk volt. - válaszolja az Ördög és befejezettnek tekinti a beszélgetést, s már indulna is tovább de a nő elkapja a csuklóját és megállítja.
- Várj még egy kicsit. - mosolyodik el negédesen.
- Ribanc.
- Féltékeny vagy?
Szerkesztve LastBreath által @ 2015. 08. 08. 22:08:57
|
| linka | 2015. 08. 02. 16:47:28 | #33271 |
Karakter: Curtis Bush
Megjegyzés: - Rongybabának
Ben vonásai mintha megolvadnának, izmai elernyednek és ő alig rezzenő pillákkal engem figyel. Szép és nyílt a tekintete, túl ártatlan ahhoz, hogy bárki másnak átengedjem és túl hívogató, hogy én magam ne akarjam magamnak megkaparintani mindenét. Lassan múló nyugalommal eszmélek fel tűnődésemből, úgy tűnik kizökkentem a világomból egy kis időre. Elsőnek a fölgyorsuló és lassuló zajok jutnak el hozzám. Aztán a hús hője jön és az illatok, Ben bőrének édes szappanillata, és végül az ingerek: hogy kiszáradt a szájpadlásom és cserepes az ajkam.
Ujjaim közé veszem a takaró szétszaggatott, rongyos anyagát, oldalán bizonytalan lyuk tátong, és nem foglalkozva a belőle kihulló anyagdarabokkal rádobom, hogy ne fázzon meg. Betegen használhatatlan lenne, nem óhajtok az ágya mellett ülni és várni, hogy rendbe jöjjön. Egyszerűbb, ha megelőzök mindent. Mondania sem kell, már tudom magam is, hogy ezúttal véglegesen magamhoz láncoltam. Már csak tőlem függ, nem a szeretett testvérkéje az, aki számít innentől kezdve, hanem csakis én. Én vagyok az egyedüli, akinek engedelmességgel tartozik, én vagyok, aki gondoskodik róla, aki megvédi. Senki más nincs mellette és senki másra nem számíthat. Ha én nem vagyok, ő idekint elpusztul, akárcsak egy sorsára hagyott kölyökkutya.
Ajkaim vonala megrándul erre az esetlen gondolatra. Hogyan is hasonlíthatom őt pont egy kölyökkutyához. Ben nem ösztönlény, ő gondolkodik, ha veszélybe kerülne az élete még akkor is habozna. Sápadt ujjai a csuklóm köré tekerednek, nem mozdul, de szavak nélkül is megpróbál visszahúzni. Irigylem a naivságát, azt, hogy ismerhetne már, de még így is képes leengedni velem szemben a falait. Sebezhetővé teszi magát önszántából. Szemöldököm megemelve az ujjaimat selymes tincseibe fúrom, élvezem, ahogy vízként siklanak a bőrömön. Visszadőlök mellé, mert megtehetem és mert erre kér. Ráérek később is eltervezni a következő lépéseket. Nem maradunk sokáig itt, nem akarom az életem egy koszos motelben leélni attól tartva, mikor találnak minket meg. Hunyt szemekkel hallgatom neszezését, még mindig a csuklómat markolja, de lassan nyugvó légvételeiből könnyedén kikövetkeztetem, mikor alszik el. Lábamat felhúzva szabad kezem alkarját a szemeimre teszem. Nem viselem el a fényt, minden függönyt behúztam már, de még így is világosnak érzem a szobát.
*
Hamarabb kelek, mint ő. És az egyetlen szerencséje az az, hogy ezúttal nem látom okát annak, hogy felrázzam az álmaiból. Rövid ideig még az arcát figyelem, mert hiába ébredtem előbb, hiába jobbak az ösztöneim, mint neki, egyszerűen nincs semmi, ami rávenne arra, hogy felkeljek mellőle. Az ember azt hinné, hogy legalább az álmok megnyugvást adnak, de úgy tűnik rá az sincs hatással. Nem mosolyog, ajkainak vonala valamiféle bánatosan bús ív.
Túl gyenge még mindig, hogy egymagában életben maradjon. Ismerem az életét, a múltját és most már a jelenét is, de ez nem azt jelenti, hogy elfogadom tőle a gyámoltalanságát. Arra nincs kifogása még neki sem. Magam mellé nyúlva felcibálom a ruháimat, vetek még egy utolsó pillantást az alvó fiúra, aztán a telefonért nyúlva pizzát rendelek. Eszemben sincs megint főzni, van annál jobb is, amivel leköthetem a figyelmem. Elveszem a könyvemet az ágy melletti szekrényről, fellapozom és folytatom az olvasást onnan, ahol a legutóbb abbahagytam. Nem mondom éppen klasszikusnak, de kellőképp leköti a figyelmem, amíg arra várok, hogy megérkezzen a pizza. Foglalkozhatnék éppenséggel mással is, de egyenlőre még nem tudom, mi lesz. Abban biztos vagyok, hogy hol találom az apámat, de jobb, ha leellenőrzöm. Nem hibázhatok, így mindennek tökéletesnek kell lennie. Ellenben nagyot bukhatok és a bukásommal Bent is rántanám magammal. Résnyire nyitom az ajtót, amikor bekopog valaki, meggyőződöm, hogy csak egy ártalmatlan kölyök az, odaadom neki a pénzt és elveszem tőle a dobozt, aztán becsapva az ajtót visszaülök a fotelba. Egyszerűen is meg lehet ezt oldani, szükségtelen fölösleges köröket futni, pontos összeget kapott tőlem borravaló nélkül. Késett, amit nem tolerálok senkinek. Legközelebb igyekezzen, ha plusz pénzt is akar kapni. Maga a pizza nem a legjobb, de nem is ehetetlen. Meleg még, így az ízek valamivel kellemesebbek, de az sem lesz nagy baj, ha kihűl mire Ben felébred. Meg lehet melegíteni ezt is ugyanúgy, mint minden más ételt. Elfogyasztom a saját részem a maradékot pedig a dobozban hagyom. Majd, ha felébred úgyis észreveszi.
Halk nyögésére felé fordulok, de nem engedi sokáig az arcát tanulmányozni, mert a takaróval elrejti előlem.
- Felébredtél – állapítom meg közömbösen. - Ha végeztél a lustálkodással, fürödj meg és egyél.
Nem értem mire jó neki ez a gyerekes viselkedés, de tegye csak, ha ettől jobban érzi magát. Amíg nem kezd ellenkezni velem, nekem mindegy, mit csinál. Nekem hátat fordítva nyúl a tükréért, de aztán nem veszi el, meglepő, és valamiért elégedettséggel tölt el. Ugyan, hiszen nem megmondtam, hogy elérem, hogy fontosabb legyek számára, mint a tulajdon testvére? Felül, feláll, remeg, mint a nyárfalevél, de azért elkacsázik előttem és beveti magát a fürdőbe. Sok időt tölt odabent és még akkor is kerüli a tekintetem, amikor az ételt magához véve leül az asztalhoz. Talán zavarba lenne? Ostobaság. Nincs rá semmi oka. Halkan nyammog rajta, unottan, mint aki nem is éhes. Unom a műsort, magamhoz veszem az igazolványaimat, amiket még a szökéskor vettem vissza, és felveszek még egy melegebb pulóvert is. Kezd hűvösödni az idő odakint, be van borulva ás ez a vihar közeledtét jelzi.
- Hová mész? - kérdi lenyelve még egy falatot.
- Körül akarok nézni.
Tudnom kell, hogy itt van-e még. Látni akarom, nem a magyarázatért, nem azért, hogy értelmet nyerjen a tette a szememben, óh, dehogy. Egyszerűen meg akarom neki adni, amit megérdemel. Megmondtam neki, hogy megölöm, ha egyszer kijutok innen. Egyetlen ostoba lépésével mindent elvett tőlem. A legkevesebb, amit tehetek az az, hogy most én is elveszek tőle mindent.
- Veled mehetek? - süti le a szemeit, mint aki fél a választól.
- Miért akarnál velem jönni? - szaladnak ráncba a szemöldökeim. - Nem olyan helyre megyek, ahova magaddal hozhatod a tükröd.
- Ne- nem baj – vágja rá gyanúsan gyorsan.
Tényleg ennyire nem jelent már neki semmit a testvére? Képes ilyen egyszerűen lemondani róla csak azért, hogy mellettem maradjon?
- Jól van, nem bánom – egyezek bele. - Jót tesz neked egy kis levegő. Feltéve, ha tudod tartani velem a lépést.
- Nem maradok le – ígéri.
Szeretem, ha valaki betartja az adott szavát és Ben most nagyot nőtt a szememben. Ígéretet tett nekem és tartja is magát hozzá. Sietek, de ő mégsem marad le. Csendben van és tartja velem a lépést, amit őszintén csodálok. Nem viszem ki olyan helyre, ahol emberek is közlekednek, névtelen mellékutcákra vezetem, aztán egy régen elhagyatott vidámparkba, amit már évek óta az idő vasfoga őröl. Legszebb példája annak, hogy akár még a pusztulás is lehet lélegzetelállítóan gyönyörű. Ezt teszi az entrópia mindennel, ami valaha az embereké volt.
- Megérkeztünk – töröm meg a ránk telepedő csöndet.
- Mi ez a hely? - csodálkozik el.
- Egy vidámpark – válaszolom. - Vagyis valamikor az volt.
- De most szomorú.
És mindennél gyönyörűbb.
- Igen, az – nevetek fel halkan.
Belépve a rozsdaette vaskapun szemeink elé tárul az egykor még népes látogatókat befogadó vidámpark. Szép, egyhangú és valóban megvan a maga komor és sötét hangulata. Elgondolkodom, vajon Ben volt-e már valaha ilyenbe? Volt neki egyáltalán gyermekkora? Nem hiszem. Én sem gazdagodtam túl sok múltbéli emlékkel, de az én apám legalább megpróbált velem törődni akkor, amikor még kicsi voltam. Nem kényeztetett el, mert vasszigora volt. De nem is hagyott magamra, hogy egyedül kullogjak a sötétben, míg felnövök.
- Ne kóborolj el messzire – szólok még vissza.
Pontosan tudom az útvonalat még mindig. Ezt a helyet nem építették át sohasem. Mindig is ilyen volt és ezen az idő sem változtathat. Lassú léptekkel közelítem meg a kerítést aminek a túl oldalán egy még mindig látogatókat fogadó temető fekszik. Nevetséges módon a sírok fele már összedőlt, elburjánzott bennük a gaz és a többi sírkőre is átkúszott az enyészet. Ez hát az élet. Mindegy, mit tesznek az emberek. Hiába küzdenek és hiába építenek betondzsungeleket, a természet mindig visszafoglalja azt, ami egyszer már az övé volt. Mögöttem valami élesen és hangosan koppan, félrevonja figyelmem a lényegről pár pillanatra, de csak Ben volt az. Ő zajongott, leejtett valamit, nekiment valaminek, akármi lehetett. De most nem tudok ezzel foglalkozni. Azt hiszem nem is igazán akarok. Figyelmemet visszaterelve valamivel hátrább húzódom, amikor mozgást érzékelek a lakókocsi tájékán. Hiába nem látom őt, de pontosan tudom, hogy ott van valahol. Nem ment el, talán szentimentalizmusból, talán csak a bűntudat vezérli. Nekem az ok olyan mindegy. A viharos szél beletép a ruhámba és áttúrja a tincseimet, már nem kell sokat várakoznom. Ami azt illeti, nem bántam meg, hogy magammal hoztam Bent. Szükségem van rá. Csak őrá van szükségem. Tökéletes.
Szemeimet lehunyva szívom magamba a tiszta levegőt és a közelgő eső illatát. Ben lesz az a kulcsszem, ami majd beindítja a gépezetemet. Nem is értem erre miért csak most gondolok. Hiszen a megoldás szinte magától értetődő. Egyszerűen szükségem van egy sovány, szomorú tekintetű kölyökre, aki elég nyomorult látványt fest ahhoz, hogy még egy szegény ember is képes legyen befogadni őt estére a vihar elől. És Ben erre a legtökéletesebb alany.
Bosszúsan fordulok hátra, amikor a fiú mögöttem riadtan és a hangjában valami megmagyarázhatatlan éllel felkiált.
- Ben, mi bajod?
Komoran figyelem arcának éles vonásait, valami mintha megváltozott volna, talán a mimikája, talán a tekintetében villanó harag lángjai. Igen, az lesz az. Ben nem gyűlöl, képtelen lenne rá, mert pontosan tudja ő is, hogy idekint csak rám számíthat. Halvány mosollyal figyelem a felém lassan közeledő alakot. Mindig is kíváncsi voltam rá, érdekelt, ki lehet az, aki ennyire fontos a kölyöknek. De még álmomban sem gondoltam volna, hogy előttem is megmutatkozik majd.
- Nem hagyom, hogy elvedd őt tőlem – sziszegi egyre közelebb érve.
- Óh, valóban? - nevetek fel jóízűen. - És mondd, mit akarsz tenni ellene?
- Én...
Igen. Valahogy én is erre a válaszra számítottam. Komolyan azt hitte, hogy majd beijedve tőle magára hagyom? Úgy tűnik nem számolt a válaszommal és ezzel leginkább nekem kedvez. Ostoba kölyök.
- Látod? Gyenge vagy.
- Ne-nem vagyok gyenge.
- Dehogynem. Nem tudtad megvédeni őt, emiatt rohant hozzám mindig, ha bajban volt. Neked csak a szád nagy, fenyegetőzöl, de semmit nem tudsz a világról, amiben élsz. Azt hitted, hogy annyi elég lesz Bennek, amit te nyújtani tudtál neki?
- És te tudsz? - villannak meg a szemei. - Azt hiszed fontosabb vagy neki, mint én?
Nevetve tárom szét a karjaim.
- Hát nem vetted még észre? Ben az enyém, tőlem függ, él, amíg engedem neki és te ez ellen nem tehetsz semmit.
- Nem érdekel, én majd megvédem őt tőled.
- Valóban? - sóhajtom elnéző kis félmosollyal. - Gondolod, képes lennél rá? Eddig sem jutottál velem szemben túl sokra. Gyenge vagy te is, de túl vak vagy hozzá, hogy mindezt belásd és értékelni tudd. És most add vissza Őt!
Olyan könnyű megtörni egy ember akaratát, annyira egyszerű és én szinte alig tettem bármit is. Mindössze szembesítettem őt az igazsággal. Nem is értem miben reménykedett, hiszen már a legelején rájöhetett volna, hogy nem fogok lemondani a fiúról. Mindig is túl jól élveztem a társaságát, hiba is lenne részemről, ha ilyen egyszerűen hagynám visszatáncolni. Míg én nem láncoltam őt magamhoz szinte élete sem volt. Ezt még a testvére sem akarná tőle elvenni.
Valamivel kedvesebb mosollyal lépek oda hozzá, amikor már a megszokott fényt látom a tekintetében, a megnyugvás és a bizonytalanság valami észveszejtően morbid keveréke. Hideg nyugalommal simítok végig a fehér bőrön, arcán halvány pír fut fel, ami mulattat. Beletúrok kusza, egyenes szálú, fekete tincseibe és ettől az apró mozdulattól is nehéz, fojtó szappanillatot árasztanak. Fürkészőn figyelem az arcán átfutó érzelmeit: bizonytalanság, kétkedés, halvány öröm. Kezemet felemelve Ben tarkójára simítom és magamhoz húzom őt. Puha, vékony ajkai már az én elnyílt számon vannak. Érzem Ben ízét az ajkain, a nyelvén, a bőrének finom szappanillata van. Magamhoz ölelve tartom őt szorosan, de még akkor sem eresztem el, amikor tőle elszakadva államat feje búbjának támasztom. Önelégült mosollyal figyelem a temető ürességét, az egyik korhadt tölgy mellett egy már kiásott sírgödör van, talán használható is lenne.
- Ben... - álla alá nyúlva emelem magamra a tekintetét - … segíts nekem és megígérem, melletted maradok életed végéig – mosolyodom el szelíden.
- Jó – bólint viszonozva a mosolyom. - Miben segítsek?
- Emlékszel még a férfira, aki meglátogatott engem odabent? - bólint. - Vihar lesz az éjjel, menj és kopogj be hozzá, kérj estére tőle szállást, de ne mondd el neki, ki vagy és honnan jöttél, ne beszélj neki rólam sem. Ha kopogok, engedj majd be, rendben? - simítom meg a fejét.
- Miért? - lepődik meg.
- Csak beszélni szeretnék vele. De most menj, itt leszek végig, nem kell félned – biztosítom tovább mosolyogva.
Lassan bólint, utoljára még megszorulnak körülöttem a karjai, aztán elszakadva a rozsdás kiskapuhoz lép. Mindig is egyszerűbb volt azon át közlekedni, kissé talán morbid lehet, hogy egy vidám parkot pont a temető mellé építették, de ez a tény nem igazán zavarta az embereket. Sokan jártak el ide, sokan szerették is, aztán mindennek vége lett, mintha csak elvágták volna. A vidámpark egyik pillanatról a másikra zárt be, aztán üresen és elhagyatottan maradt. Úgy tűnik ez a sors előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik minden és mindenki számára. Mozdulatlanul állva figyelem Ben távolodó alakját, de a tervem egyértelműen sikereket ér el. Ismerem már az apámat, még, ha engem utál is, az emberség ugyanúgy megvan benne. Segíteni fog a fiúnak, befogadja éjszakára és ezzel alá is írja majd a végrendeletét. Én soha nem a levegőbe beszélek. Ígéretet tettem neki, amit be is fogok tartani.
Nagyjából tíz percet vesz igénybe, míg az ajtó nyílik és a kölyök beljebb kerülve udvarias fogadtatásban részesül. Ugyan szó sincs arról, hogy féltékeny lennék, mindössze bosszant, hogy még egy ismeretlen ágrólszakadttal is kedvesebben bánik, mint a tulajdon fiával. Örökbe szoruló ujjakkal döntöm csípőmet az egyik üresen hagyott fémbódé falának. Döntöttem. Nem érdemli meg, hogy meghallgassam a magyarázkodását. Nem érdekel a kifogása, azokkal már találkoztam eddigi életem során bőven. Hidegen hagy, hogy neki milyen nehéz lehetett az élete, mert az enyémet sem könnyítette meg. Fejemet hátradöntve sóhajtok fel, korán keltem, azt hiszem fáradt is vagyok, így tartok tőle nem lesz türelmem a tervek szerint eljátszadozni vele. Nem akarom a hangját hallani, de ismerem már annyira, hogy tudjam. Elég meglátnia ahhoz, hogy magyarázkodni kezdjen. Abban mindig nagyon jó volt. Majd gondolom előadja, hogy kettőnk közül ő szenvedett a legtöbbet. Ő volt mindennek az áldozata. Rajta csattant minden és nem rajtam. Végül is. Nem is lenne nagy hülyeség. Hiszen tényleg ő volt az, akit nyíltan gyűlölt a tulajdon anyja, ő volt az, akit cserben hagyott az apja, ő volt az, akit egy elmegyógyintézetbe dugtak és még véletlenül sem én.
Ahh, így csak magamat hergelem. Igyekezzen Ben, mert mérges leszek. Nagyon-nagyon mérges.
Míg arra várok, hogy a Nap végleg lebukjon, zsebembe dugom kezeimet és körülnézek egy kicsit ezen a helyen. Rég jártam itt, de semmit nem változott.
Mire visszaérek, már minden eddigi zaj elcsendesedett a lakókocsi körül, úgy tűnik elmentek aludni, legalábbis az apám mindenképpen. Halkan nyitom ki a kaput, ami eddig sem volt túl stabilan bezárva, így Ben még meg is könnyítette a dolgomat. Ezt már szeretem. Halkan kopogok be és csak annyi zajt okozok, ami még feltétlen szükséges ahhoz, hogy meghalljon engem a fiú. Nem is kell sokáig várnom rá, elismerő mosollyal figyelem félénk tekintetét és kezemet a vállára téve belépek mellette. Körülnézve nem csodálkozom el különösebben a rendszertelenségen. Nincs kosz, ügyelt a tisztaságra, de a rendre már kevésbé. Az ásó fejéről leverem a rá száradt sárrögöket és ezzel a kellő hatást is elérem. Szeretetteljesen figyelem az öreg reszketeg kezeit, szemeiben a félelem egyik legszebb típusa ölt alakot. Óh, igen, a halálfélelem. Pontosan tudja ő is, miért jöttem.
- Curtis, kisfiam... é-én úgy örülök, hogy látlak. Hogy kerültél ide? - áll fel a fotelból, kezeim megszorulnak az ásó nyelén, amikor észreveszem a keze ügyébe kerülő telefont. - Ülj le, mesélj el mindent – suttogja remegő hanggal.
- Én vártalak, hogy gyere, de nem jöttél, így hát én leptelek meg téged – kuncogok fel elégedetten. - Ugyan... - csóválom meg a fejem, kezéből kitépem a telefont és falnak vágom az egész készüléket -... mégis mit hittél? Hogy odabent megrohadok, míg te vígan leéled idekint a maradék kis nyomorult életedet? Tényleg ennyire idiótának néztél engem?
- Várj – esik neki a fotelnak, ez jár annak, aki nem figyel a lába alá – meg tudom magyarázni, csak...
- Igen, efelől nem voltak kétségeim. Te mindig mindet nagyon jól meg tudtál magyarázni. De tudod mit? - kérdem nagyot sóhajtva. Az ásót magasba emelem és vigyorogva figyelem holtsápadt arcát. - Nem érdekelnek a kifogásaid – lendítem meg a kezem úgy, hogy az ütés pontosan a halántékát érje. Ettől még nem hal meg, nem volt olyan erős a lendítésem, de kiüti annyi időre, míg élve eltemetem.
- Curtis...?
Nem fordulok meg, belecsavarom a testet egy lepedőbe, aztán kihúzom a lakókocsiból egészen el a gödörig.
- Ne gyere utánam, menj vissza és keresd meg az öreg dugipénzét. Biztos vagyok benne, hogy gyűjtögetett és valahova ide rejtette el – kiáltok vissza.
Színtelenül figyelem az apám testét. Csak azt kapta tőlem, amit megérdemelt. Ami kijárt neki. Lábammal rúgom be a gödörbe, majd az ásóért nyúlva rágórom a földet. Az eső hamar átáztatja a ruhám, tincseim az arcomhoz tapadnak, de legalább a földet is feláztatta, így valamivel könnyebb dolgom van. Nem mintha máskülönben nem birkóztam volna meg a helyzettel. Van időm arra, hogy nyugodtan behantoljam, elég mélyen van ahhoz, hogy ne halljuk meg a lármáját, már, ha lesz annyi ereje, ha magához tér, hogy kiabálni kezdjen. Levegőhiánytól mindössze egy óra és meghal, ha a seb súlyosságát nézzük, akkor még ennyi sincs. Még csak azt sem mondhatja, hogy olyan nagyon rossz halált szántam neki. Ezzel még kedves is voltam.
Az ásót letakarítom és visszatámasztom a helyére, ugyanúgy, ahogy volt. Cipőmet levéve fáradtan lépek be az ajtón. Ben kitartóan kutakodik és összerezzen, amikor meglát engem.
- Mi az? - kérdem szemöldökömet összevonva. - Miért bámulsz?
- Én... se-semmi – süti le a szemeit gyorsan.
- Gyere és aludj – sóhajtom fáradtan megmasszírozva a homlokom, leülök az ágyra és magam mellett megveregetem a helyet. Elfér itt ő is. Eszemben sincs szakadó esőben visszasétálni a motelhoz.
Szerkesztve linka által @ 2015. 08. 02. 16:58:13
|
| LastBreath | 2015. 07. 27. 22:18:15 | #33242 |
Karakter: Benjamin Howard (Mirror)
Megjegyzés: Az Ördögnek
- Köszönöm.... Curtis.
Elveszem a poharat, de nem figyelek oda különösebben saját cselekedeteimre, ahogy lassan kezdem kortyolgatni a vizet. Hirtelen, villámcsapásként ér a felismerés: soha nem mondtam ki a nevét. Soha nem formáltam úgy a hangokat, hogy Őt a nevén szólítsam. Mert nem volt rá szükségem soha. De most szinte örvényként forog velem minden és mégis egy helyben áll. S bár nagyon nehéz, mégis muszáj türtőztetnem magam, hogy ne mondjam ki újra és újra a nevét, mintha attól függne az életem, hogy hányszor és milyen meggyőzően vagyok képes az Ördögöt szólítani.
És ő haloványan mosolyodik el, mint aki egy pillanatra belelát a fejembe. Úgy érzem a világ körülöttem kimerül Benne. Mintha semmi más nem is létezne addig, amíg azt Curtis meg nem mutatja nekem. Mintha Ő teremtene körülöttünk mindent. Félelemmel tölt el ez a felismerés. És hullámokban támad rám az a többletinger, amit azóta érzek, hogy kiléptem az intézet ajtaján.
A nap lebukni készül a szmog-ködös házak mögött. Ahogy a motel felé sétálunk lassacskán az utcai lámpák is fel-fel kapcsolódnak. Feszült vagyok, egyre feszültebb. Nem csak az önjelölt terror jelenléte miatt, de szinte egész nap távol voltam a testvéremtől és nem is vettem észre, mintha megszűnt volna létezni. És ez bűntudattal tölt el. És ennek tetejében ezek az idegen ruhák is feszélyeznek, mintha nem is én lennék.
Belépve az ajtón azonnal magamhoz veszem a tükröt, de hogy Curtis ne fogjon gyanút bekapcsolom a tévét is. Tudom, hogy veszekedni fogunk, és ezt szeretném minél feltűnésmentesebben elintézni.
- Szia Spongya Bob!
- Szia Patrik!
- Mit csinálsz?
- Épp medúzákat fogni indultam.....
És hasra fekve az ágyon magam elé emelem a tükröt. Nagyot nyelek, mikor megpillantom Mirrort. Félek tőle, félek a haragjától, mert megérdemlem. Mert elhanyagoltam, pedig ő volt mindig az egyetlen, aki megvédett és mellettem állt.
- Igazi hajas baba lettél. - jegyzi meg cinikusan. - A pelusodat is kicseréli néha ugye?
- Mirror én...
- Az öcsikém olyan jól érzi magát a pótmama társaságban, hogy még rólam is hajlandó megfeledkezni.
- Nem. Nem akartalak itt hagyni, de kényszerített... - szabadkozom.
- Ó igen erőszakosan megfogta a tükröt és mosolyogva letette az éjjeliszekrényre. És te csak álltál és nézted.
- Nem akarok visszamenni oda. Ha magammal vittem volna a tükröt, akkor...
- És ha nem? Honnan tudod, hogy a világ tényleg olyan, mint amilyennek Ő mondja?
- Miért hazudna?
- Miért ne? Idekint csak tőle függsz. Az mond, amit akar, te meg vakon követed. Gyámoltalan vagy és könnyen kihasználható. Mert hagyod magad.
- Ő nem...
- Nem? Nem mi? Nem olyan? Ő nem gonosz? Nem bántana? Nem kényszerítene semmire? Biztos vagy benne, hogy olyan szent és sérthetetlen, mint amilyennek te idealizálod magadban?
- Hiszen eddig sem bántott.
- Miért az ő pártját fogod?! - csattan fel végül. - Mi a fészkes fene ütött beléd? Hol a francban van az „egységben az erő”? Ki vagy te és mit csináltál a testvéremmel?! Add őt nekem vissza!!!
- Mirror, kérlek. - a viselkedése megijeszt. - Hagyd ezt abba. Nagyon sajnálom.
- Mit?
- Mindent!
- Akkor ezt mondd meg neki is! Már egy ideje magára akarja vonni a figyelmed. - húzza össze szemét gyűlölködve.
- Nem figyelsz rám – néz le rám szúrós tekintettel az Ördög, ahogy felemelem a tekintetem. - Az ember azt hinné ennyi velem töltött idő után törekedsz majd a biztonságra.
- Elegem van belőle! Megmutatom neked, milyen ember valójában! - szűri ikrem fogai között és én mintha elmém leghátsó zugába lennék száműzve hirtelen; hangom mimikám és testem fölött átveszi az irányítást. Ez egyszer már megtörtént, de azt hittem nem történhet meg többször. - Attól tartok... - lassan rágja meg minden egyes szavát és én nem tehetek ellene semmit. Hallom a saját hangomat, érzem ahogy a szám mozog és mégsem én beszélek. És ez rettegéssel tölt el. - …, jó ideje nem ismerem ezt a szót.
- Óh, te jó ég, elég legyen! - rivall rám. De mintha ő is észrevette volna, hogy most valami más. Egy pillanatra látom szemeiben a különös csillogást, végül félredobja és nem törődik vele.
- Mirror kérlek!
Az Ördög fölém mászik és ikrem hanyatt fordulva néz szemeibe. Félek. Kiáltozok. De egyikük sem hallja. Most én lettem a kis hang a fejben. Mintha most én lennék testvérem tükörképe. Megfogja Curtis ruhájának nyakát és magához rántja. Lábait dereka köré kulcsolja. Nem tudom mit akar elérni ezzel, de ami most a leginkább megrémít az nem Curtis, hanem Mirror.
- Könyörgöm, hagyd abba!
Az egyetlen amit látok, azok a zöld szemek és a különleges fényű tincsek félelmetes közelségből; és egy érzés, ami villámcsapásként ér, ahogy testvérem feljebb emeli a csípőmet. És ahogy az én hangomon nyög fel. Nem én irányítok. Ezt nem én csinálom, de meg kell állítanom, nem mehet ez tovább, mert akkor ki tudja mi történhet.
- Elég!!!
Curtis megszabadul pólójától, villámló tekintetével fogva tartja az enyémet és érzem, hogy testvéremet is képes volt ezzel kizökkenteni egy pillanatra. Talán most visszavehetem az irányítást. Talán sikerülhet. De nem számolok azzal, hogy pár gyors mozdulattal összekötözi csuklóimat és az ágy fémrácsos támlájához rögzíti őket. Viszont újra én uralom tagjaimat. Mégsem vagyok képes kiáltani. Zavarba hoz meztelen bőrének a látványa, felsőtestének egészséges színe. Mindenben különbözünk és ez napról-napra világosabbá válik számomra. Végül a fülemhez hajol és én elveszítem önmagam. Forró lélegzetvétele megborzongat. És bár ikrem újra ki akar törni, valami őt is eltompítja. Olyan érzések árasztanak el, melyeket még soha nem tapasztaltam. Homályosan, álomszerűen érzékelem a világot magunk körül. Légzésem ok nélkül szapora, testem különösen viselkedik és mohón reagál Curtis érintéseire.
Ő pedig belém harap. Testem megvonaglik, ahogy a fájdalom egészen csontomig nyilall, de mégsem tart tovább egy szempillantásnál.
- Olyan ruhát kellett volna felvenned, amit egyikünk sem bán. - súgja fülembe újabb borzongásokat indítva el testemen. - Segítsünk rá egy kicsit, rendben?
Kés van nála. Mégsem kiáltok segítségért. Azt tesz, amit csak akar. És én kábultan hagyom neki, s még azt sem bánnám, ha élve felboncolna. Ebben a pillanatban nem érdekel, hogy mi lesz velem. És akármennyire is ijesztő ez a gondolat, képtelen vagyok félni.
Azt akarom, hogy érintsen még. Hogy harapjon. Hogy csak nekem szentelje most minden figyelmét. Hogy most én legyek neki a világ. Hogy csak velem foglalkozzon.
Kipp-kopp. Kipp-kopp. Egyesével szakadnak a kés pengéjétől az ingemről a gombok, majd landolnak kopogva a padlón. És ahányszor leesik egy gomb a földre, ő annyiszor hajol arcomhoz és ad forró csókot nyirkos bőrömre. Azt kívánom, bár lenne még több gomb az ingen. De hamar elér az utolsóig. Ujjával végigsimít száraz számon és széles mozdulattal lendíti meg a kést, s ahogy az ing, úgy a matrac is ropogva szakad mozdulata után.
Nyakamba mar és a fájdalom végighullámzik rajtam. Mégsem gyűlölöm. Nem olyan, mint mikor az ápolók ütlegeltek. Soha nem gondoltam volna, hogy fájdalom és fájdalom között ekkora különbség lehet. Meglep a felismerés, hogy tetszik az amit az Ördög tesz velem. A kés pengéje mélyen a matracba fúródik. Ő pedig nyakam köré fonja az ujjait. Képes lennék megemelni a fejem, hogy több teret adjak neki, hogy könnyebben megfojthasson. De képtelen vagyok még a legegyszerűbb mozdulatokra is.
- Hmm – hangja mély és érzéki. - van ötleted, mivel is folytassuk?
Nem vár választ. Pár pillanatig elégedettség ül szemei sarkában és ajkain, ahogy végigmér. Halkan kuncog fel. Mozdulatai kiszámíthatatlanok, durván ér ágyékomhoz és hirtelen söpri félre arcomba lógó hajamat. Fürkészi arcomnak azt a felét, melyben ikrem nyugszik. Elmosolyodik.
Újra megvillan a penge ujjai közt és recsegve szakad szét a ruha, ami gúzsba kötötte csuklóimat. Testemet végigperzseli zölden derengő tekintete. Úgy néz rám, mint aki arra készül, hogy elevenen felfaljon. És én azt kívánom, bár mihamarabb megtenné.
A nevén akarom szólítani. Magamban hallom, ahogy elcsukló, sírós hangon kiejtem az Ő nevét a számon. Siettetni akarom. Könyörögni akarok neki, hogy faljon fel. Azt akarom, hogy tudja, hogy most mindenem az övé.
Végül mégsem mondok semmit.
- Mondd. - töri meg a csendet. - Megtehetem?
Most már egészen biztos, hogy a fejembe lát. Válaszolnék, de rájövök, hogy nem jön ki hang a torkomon. Bólintok. Nem is egyszer. Hátha az elsőt nem vette észre. Lábaimmal átkarolom a derekát, ahogy azt nemrég Mirror tette. Az Ördög pedig egyre közelebb és közelebb kerül míg testünk között egyre redukálódik a távolság, hogy aztán megszűnjön. Hiába mondanám azt, hogy nem tudom mi történik; valójában minden egyes sejtemben érzem és tudom. De nem hagy időt elrévedni és ahogy megérzem Őt ajkaimat összeszorítva igyekszem elnyomni saját hangomat. Felülnék, nem tudom, hogy meggondoltam-e magam; egyszerre félek reménykedek és vágyakozom utána. Összezavar és megőrjít. Minden érintése, minden mozdulata egy-egy lapát szén a tűzre ami bensőben egyre hevesebben lángol.
Mellkasomra támaszkodva nyom vissza a párnák közé. Aztán nem mozdul. Meredten, babonázón néz szemeimbe, s egy pillanatra sem engedi el tekintetem. Börtönbe zárja azt.
- Túl messzire mész. - hangja, mintha bőröm alatt futkosna, megremegek tőle. - Túl. Messzire. Drága. Benjamin. - lassan tagolja a szavakat melyek közt a szünetben saját zihálásom hallom. - Istenkém, mit csináljak most veled? - halkan csettint nyelvével.
Ismét ott terem a kés a kezében. Hátrarázza haját, ahogy kihúzza magát és én egyre mélyebben érzem Őt magamban. Az ájulás és az ébrenlét között egyensúlyozok, és ezen nem sokat segít hatalmas kezének érintése, mely végigsimít hátamon, hogy aztán derekamon állapodjon meg, s ott biztosan tartsa meg félig ernyedt testem. Kábulatomból a kés pengéjének jeges érintése ránt vissza a valóságba. Lassan, bőrömet gyötörve halad egyenetlenül. Forró, sugárzó fájdalmat hagyva maga után. Keresem a tekintetét, látni akarom, ahogy a szemeimbe néz. Szükségem van rá, hogy újra és újra elmerüljek feneketlen mélységű íriszeinek tükrében. És az Ördög rám néz. Pengéjével újra és újra felsérti bőrömet.
Mirror halkan felnevet, de mégsem veszi át fölöttem teljesen az irányítást. Bódult ő is, akárcsak én. Igyekszik egyre közelebb fészkelődni hozzá. Testvérem is érezni akarja, addig ameddig csak lehet. És most ő sem erőszakos, most ikrem is sodródik az árral. Mert Curtis kezében van az irányítás. És eszünk ágában sincs most ellentmondani neki.
Ráhajol cserepes és száraz ajkaimra, s forrón hosszan csókol meg. Nem akarom lehunyni a szemem. Félek, ha kinyitnám eltűnne mindez. Ezért nem hunyhatom le szemem. És Ő sem teszi. Szemein keresztül láthatatlanul szorongatja, rabul ejti a lelkem, és nem ereszti többé soha. Mindenem az övé lett. Nincs ezen a világon rajta kívül senki, aki így ismerne. Nincs előtte titkom, nincs mitől félnem, ha az Ő árnyékában lépdelhetek.
Elviselhetetlenül felhevült testemben egyre csak gyűlik a feszültség. Szívem felrobbanni készül a bordáim között. És hamar elér a vég. És félkábultan nézem ahogy Curtis mellkasa is hevesen hullámzik, s teste megfeszül pár pillanatra, fejét hátraveti.
Lenéz rám és felnevet. Vajon én okoztam neki örömöt vagy csak a gúny bújik meg tekintetében? Mellém rogy az ágyban és ujjai groteszk mintákat írnak le nyirkos bőrömön. Összetörte a testvéremet. Harcnak indult ez a dominanciáért, de Mirror nem tudta; hogy is tudhatta volna, hogy semmi esélye ellene?
- Tudod, drága, a gyűlölet igazán szenvedélyes érzés, hiszen magában hordozza a vágyat és az örök sóvárgást. Megölni. - ujjait végighúzza mellkasomon. - Tapintani. Megfojtani. - átfogja nyakamat. - Bemocskolni. - megcsókol. - Végül kisajátítani. Ha úgy vesszük, a gyűlölet és a szerelem jegyben járnak. Egymás szinonimái.
Most már egészen biztos, hogy lepaktáltam vele, és Ő most cserébe elvette a lelkemet. Rám dobja a pengétől megviselt takarót és felül, hogy itt hagyjon, de elkapom csuklóját. Szemöldökét felvonva néz vissza rám. Szeretném azt mondani neki, hogy maradjon mellettem, de nem találom a hangomat. Pár pillanat csupán, amíg tekintetem fürkészi, majd sóhajt egyet és hajamba borzolva fekszik vissza a matracra.
Olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Azt akarom, hogy mellettem legyen, de nem merek közelebb feküdni hozzá. Félek, eltaszítana magától, ha átölelném. Pedig én csak egy kicsit tovább szeretném érezni testének közelségét, érezni bőrének tapintását.
Leragadnak a szemeim. De csuklóját nem engedem el.
***
Fázom. A félhomály erőszakosan tolakszik be látóterembe. Egyedül fekszem az ágyban. Étel illata terjeng a levegőben. Egy nagy doboz fekszik az asztalon, benne óriási pizzával. Curtis a fotelben ül, olvas.
Fel akarok ülni, de furcsamód tagjaim remegnek és gyengék. Mintha a végkimerülésig hajtottam volna izmaimat. Halkan, kelletlenül nyögök fel sikertelen próbálkozásom közben és ezzel akaratlanul is magamra vonom az Ördög figyelmét. Zöld fényű tekintete megvillan és nekem minden eszembe jut, mindenre emlékszem, kristálytisztán. Arcomat eltakarom a takaróval.
- Felébredtél. - konstatálja tárgyilagosan. - Ha végeztél a lustálkodással, fürödj meg és egyél.
Úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Persze, neki semmi és senki vagyok. Csak egy kolonc. Egy púp a hátán. Egy pióca, aki a vérét szívja. Mégsem vagyok képes tőle elszakadni. S azok után végkép nem.
Hátat fordítok neki. Meglátom a tükröt az éjjeliszekrényen. Kinyújtom a kezem, de mozdulatom félúton megtorpan. Nem merem felemelni az üveglapot. Nem merek testvérem szemébe nézni. Rettegek attól, mi történne. Hogy reagál majd arra, hogy a terve olyan egyszerűen dőlt össze, mint a szalmaház, amit elfújt a farkas.
Nehézkesen, reszkető tagokkal tornázom fel magam az ágyon. Az Ördög olvas, könyvébe temetkezni látszik, de tudom, hogy fél szemmel engem figyel. Nem mutathatom gyengének magam. Elbotorkálok a zuhanyzóig és magamra eresztem a vizet. Hamar felcsap a forró gőz. Vágott sebeimet égeti, marja a forró víz. Csuklóim lüktetnek, mint nyakam és kulcscsontom. Rajtam hagyta a nyomát, megjelölte a bőrömet. Kisajátított, ahogy Ő mondta.
Jócskán eltöltöm az időmet a vízsugár alatt, majd lassan megtörölközök és belebújok újonnan kapott ruháimba. Kerülöm a tekintetét, ahogy leülök az asztalhoz. A pizza már csak langyos. Ímmel-ámmal látok neki az egyik szeletnek, s mire egy másiknak látnék neki Curtis felkel a fotelből és készülődni kezd.
- Hová mész? - bukik ki számon a kérdés.
- Körül akarok nézni. - feleli, s bár válaszolt, semmit nem tudtam meg.
- Veled mehetek? - kérdezem szemlesütve.
- Miért akarnál velem jönni? - ráncolja össze szemöldökét gyanakodva. - Nem olyan helyre megyek, ahova magaddal hozhatod a tükröd.
- Ne-nem baj. - vágom rá a kelleténél hevesebben.
Egy pillanatig néma csend ereszkedik közénk ahogy átható tekintetével végigmér. Végül mégsem kérdez rá, arra amire szeretne.
- Jól van, nem bánom. - feleli. - Jót tesz neked egy kis levegő. Feltéve, ha tudod tartani velem a lépést.
- Nem maradok le.
Fél órával később már jócskán úton vagyunk úttalan utakon barangolva. Az Ördög céltudatosan halad előttem. Ismer minden utcát, sarkot, sikátort és ösvényt. Én pedig szorosan mögötte baktatok. Csendünket nem töri meg semmi, csak néha egy-egy elhaladó autó vagy motor. Egy kóbor kutya vagy macska. Verebek vagy galambok. De egyikünk sem beszél. Nem találok szavakat melyekkel hozzá szólhatnék és Ő nem is igényli a beszédet.
Szeretném, ha a nevemen szólítana. Szeretem, ahogy kimondja a nevem. A hangját, ahogy hozzám szól. De nem akarok semmi olyasmit tenni, ami miatt csak tehernek érezne és elhajítana. Ha mellette akarok lenni, nem bosszanthatom fel semmivel.
- Megérkeztünk. - töri meg a csendet.
- Mi ez a hely? - kérdem csodálkozva.
Nem néztem merre jövünk, nem néztem körül; végig csak az utat néztem magam előtt, vagy az Ördög széles hátát.
- Egy vidámpark. - feleli egyszerűen. - Vagyis valamikor az volt.
- De most szomorú. - fűzöm hozzá.
- Igen, az. - nevet fel röviden.
Belépünk a félig kidőlt rozsdás kapun. Óriáskerék, hullámvasút, dodzsem és sok más. Mond öreg. Lepereg róluk a festék. Letűnt korok boldog időinek melankolikus hangulatába burkolózva. A lekövezett ösvényt feltörték a gyomok, melyek hamar ki is száradtak. Fojtogató indák kötik gúzsba az óriáskereket, melyről az utolsó kocsi is rég a mélybe hullt. Hatalmas fák tördelik sokfelé a síneket és a vasút állványzatát. A kis vasúti kocsikból bokrok leveleit lengeti a szél. A dodzsemek és gokartok festett, vidám arcait rémítővé faragta az idő vasfoga.
- Ne kóborolj el messzire. - hagyja meg utasításban és elindul.
Megfogadom a tanácsát, nem kóborolok. A környéken maradok, míg őr keres valamit, amit hamarosan meg is talál. Meredten néz valamit, ami teljesen leköti a figyelmét. A szél felkap egy maroknyi száraz falevelet és apró forgószélként táncoltatja végig a körhinta alatt, melynek láncai keservesen nyikorogva zokognak fel. Nehéz elképzelni, hogy ez a hely nyüzsgött az emberektől fénykorában. Mi történhetett, hogy már nincs itt senki? Miért hagyták el? Miért hanyagolták el?
Lassan lépdelek a táncoló unikornisok között. Egykor fehérek voltak, de mostanra rozsdavörös és torz az összes. Egyikük szarva a kezemben marad, ahogy megérintem. Hangosan koppanva zuhan a földre tenyeremből. Curtis felfigyel a zajra, de amint látja mi történt nem szentel neki több figyelmet.
A dodzsemek felé veszem az irányt. Gumis talpuk rég elkopott, leeresztett szétmállott vagy ripityára szakadt már. Csillogó arany, vörös, kék és zöld festékük már a múlté, csak itt-ott egy-egy kitartó foltban látszik még haloványan. Üléseik töröttek, a kormányok elgörbültek, vagy eltörtek.
A hely egy óriási emlékműve a mulandó boldogságnak. Egy elhagyatott kripta, ami régmúlt kacajok szellemét idézi fel. Egy hely, ami még lelke mélyén reménykedik, hogy egyszer visszatér az élet a játékok közé, s újra megtelik a levegő nevetéssel, vattacukor és hotdog illatával. Hiába.
Két hinta között a körhinta alatt egy kopott, kalapos rongybaba árválkodik. Egyik szeme rég kiesett már, egykor fonott barna haja már megfakult a kosztól és az időjárástól. Fodros, eperszín ruhácskáját megrágták az állatok, azt hívén találnak alatta valami élelmet. Szánalmas és szomorú látvány.
Az óriáskerékhez lépek. Felnézek a magasba. A rozsdás vasszerkezet mély, fémes hangon nyöszörög, ahogy fúj a szél. Dülöngélni látszik, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet a fáradtságtól. De az indák és kúszónövények egy helyben tartják.
Ekkor testemen végigfut a hideg, s megremegek. Borzasztó előérzet nyilall belém, de mielőtt jelezhetném balsejtelmemet Curtisnek, már régen késő.
- A testvéred vagyok. Benned születtem, benned élek. Ha el is hagyod a tükröt, Én mindig veled leszek.
Rémülten kiáltok fel és esek hanyatt a váratlan hangtól, ami elmém egyik hátsó zugából, lassú patakként árad öntudatom felé. Elvesztem.
Szerkesztve LastBreath által @ 2015. 07. 27. 22:33:57
|
| linka | 2015. 07. 07. 20:02:37 | #33145 |
Karakter: Curtis Bush
Megjegyzés: LastBreath-nek
Amíg nem zártam rá az ajtót, és velem beszélt, nem mutatta ki, de rettegett tőlem már akkor.
Hangja éles rikoltásként szakít bele a fullasztóan ránk nehezedő csendbe, de még ez sem elegendő zaj ahhoz, hogy a Kisherceg figyelme elterelődjön a televízió képernyőjéről.
Ismerem azt a mesét amit néz, pontosan tudom, milyen hatással vannak a lepergő képkockák az ép elmére.
Hát még egy őrültére...
Az első napokban igencsak idegesen viselkedtem, mikor ő megjelent a közelemben, követett vagy követtem. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki hosszútávon is a közelemben vendégeskedik és árnyékomként mozdul. Úgy érzem, mintha szándékosan is a közelemben felejtette volna magát, mert esze ágában sincs külön utakon fojtatni a " szabadságot", és ez már a kezdetekben is egyértelművé vált számomra.
Újra és újra fellapozom a könyvem, de ezúttal már nem köt le. Nincs semmi, ami magára vonhatná a figyelmem, így idejét látom, hogy a a villogó képernyő előtt szendergő fiút felriasszam és az ágyba parancsoljam. Fáradtan fele annyi hasznát se venném, mint így, éberen.
Vállát érintve vonom magamra kásás tekintetét, koromfekete haja fésületlen és nyirkos, az arcbőre egészségtelen színű, de ez mind-mind-mind elmulasztható és kezelhető. Mindössze értékes percekbe telik, időt kell szánnom arra, hogy még, ha csak látszatra is, de egészséges fiatalt varázsoljak belőle.
- Ha aludni akarsz, akkor feküdj be az ágyba – nem éppen javaslat, de mindenképpen okos döntés megfogadni és engedelmeskedni.
Magához veszi a tükrét, majd bágyadt fáradtsággal botladozik az ágyhoz, amiben aztán hamarost el is nyomja az álom. Tűnődve figyelem a tükrét, kerete egyszerű és letisztult, de túl nagy ahhoz, hogy mindig maga mellett tudja tartani. Nincsen benne semmi praktika, de ráérek ezen agyalni később is.
Fáradt vagyok, nyomott hangulatú és ezen nem segít még az sem, hogy látszólag minden kezd körülöttem helyrezökkenni.
*
A korán kelésnek is megvan a maga előnye és gyönyöre. Míg én nekilátok reggelit készíteni, nyugalom vesz körül és nincs senki, aki ostoba kérdésekkel zargathatna. Nem vonja el a figyelmem semmi, így teljesíteni is jobban tudok, nem mintha bármi baj lenne az eddigi cselekedeteim végeredményével. Egyszerűen megszoktam már, hogy ha teszek valamit, azt inkább egyedül vagy sehogy. Szükségtelennek érzem, hogy társaságban legyek, nem érzek késztetést arra, hogy másokkal barátkozzak, vagy ismeretlenekkel beszélgessek. Megvagyok egymagam is, ha valakivel kapcsolatot tartok, az csakis amiatt van, mert szükségem van rá.
A Kisherceg ez alól az egyetlen kivétel, mert őt magam mellett tartom, de még én sem értem milyen indíttatásból.
Benjamin puha léptekkel andalog mellém, hogy aztán némán adózzon a reggeli látványának.
- Ülj le – utasítom. - Mindjárt kész.
Ellép mellőlem, magához veszi a tükröt és helyet foglal az asztalnál. Engedelmes és van benne valami, ami magához vonzz. Talán az elveszettsége és az, hogy minden gyámoltalansága ellenére képes volt a közelembe férkőzni, és elérni, hogy többnek tekintsem őt egy egyszerű őrültnél. Hallom halkan duruzsoló hangját, kellemes, de az már kevésbé, hogy újra testvérével beszél. Valakivel, aki soha nem született meg és soha nem élt.
Kiszedem neki az ételt a tányért pedig lerakom elé, amit reflexből köszön meg. Nem látom értelmét annak, hogy rendre tanítsam, ez egyszer elnézem neki, hogy helyettem a tükrével és testvérével foglalkozik. Nem is igazán érdekel, hiszen, ha kedvem úgy tartja, könnyedén felhívom magamra a figyelmét. El tudom érni, hogy áhítattal csüngjön rajtam. Kérdés: Hogy akarom-e én ezt?
- Ben! - szólok rá, hogy felém forduljon és rám nézzen végre. - Ha végeztél elviszlek magammal.
- Hova? - kérdi szelíden.
- Nem lófrálhatsz mindenhova kórházi pizsamában – mérem végig. - Veszünk néhány ruhát.
- Nekem nincs pénzem – lesz rajta úrrá meglepettsége.
Azt egy szóval sem állítottam, hogy majd mindent ő fizet. Vannak más módszerek is a törlesztésre.
- Az lehet, de nekem van – válaszolom türelmesen.
Vonásai megfeszülnek, gyanakvás fénye költözik a szemébe.
- És mit akarsz, hogyan fizessem vissza?
Mulattató, hogy ennyire kiismert helyenként, ugyanakkor nem terveztem most semmi különöset. Egyszerű kedveskedésből és szükségszerűségből szántam neki ezt az apró kis kiruccanást. Szüksége van ruhákra, ellenben hamar lebukhatunk, és ezzel nem csak magát veszélyezteti hanem engem is. Nem akarok visszakerülni abba a pokolba. Akkor már inkább választom a halált tárt karokkal.
Megvárom, míg hozzám hasonlóan ő is befejezi a reggelijét, aztán nekilátok a készülődésnek. Nem mindegy, hogy hogyan megyünk az emberek közé. Időszerű elkerülni minden szúró tekintete és a feltűnést.
Az ajtóból visszafordulva várakozón nézek rá. Türelmes vagyok, de nem a végtelenségig.
- Nem – szólalok meg, mikor meglátom az ujjai közt szorongatni a tükröt. - A tükör itt marad.
- Mi? - torpan meg döbbenten.
- Így is elég feltűnő leszel az utcán, hát még ha egy tükröt is magaddal hozol.
- De...
- Ben, ugye nem akarsz visszamenni abba a pokolba? - mosolyodom el kedvesen.
- Nem – hunyja le a szemét.
- Akkor tedd szépen azt, amit mondok – karolom át a vállát, figyelmetlenségéből talán vagy beletörődéséből, hagyja, hogy megérintsem a tükröt.
- Ne- nem akarom itt hagyni – feszülnek görcsbe az izmai.
- A szentségit! - morranok fel türelmetlenségem végett. - Azt hiszed, hogy miután megszöktünk, minden megy a régi kerékvágásban? - emelem meg a hangom. - Azt hiszed nem keresnek minket? Az ő szemükben szökött őrültek vagyunk! Mi van, ha valaki meglát és riasztja a zsarukat?
- Akkor menj nélkülem! - vágja rá. - Megígérem, hogy egy tapodtat sem mozdulok, amíg vissza nem érsz és ajtót sem nyitok senkinek!
- Velem jössz – jelentem ki ellentmondást nem tűrve. - Ne akard, hogy kényszerítselek – veszem ki kezéből a tükröt, ellenkezne, ha hagynám, de hamar belátja ő maga is, hogy velem szemben szemernyi esélye sincs. - Nézd – kedveskedek neki újra. - A testvéredet ide letesszük, és rázárjuk az ajtót. Semmi baja nem eshet.
Homlokán elmélyülnek a ráncok, engem meg nincs semmi, ami türelemre sarkalna, így csuklóját elkapva magammal húzom őt és kulcsra zárom magunk mögött az ajtót. A kulcsokat elteszem, aztán elindulunk.
Jöttünket halvány, kellemes csengőszó jelzi, aztán egy kedves mosolyú fiatal lány penderül elénk, aki a kelleténél talán jóval nagyobb figyelmet szentel ránk, mint a többi vásárlóra és ruhák közt nézelődőre. Vannak, akik pusztán a kinti hőség elől menekültek a légkondival hűtött épületbe. Míg én szót váltok a lánnyal, Ben körbenéz az üzletben, és hamar rossz sorhoz fordul be.
- Ben – szólok rá valamivel halkabban. - Az ott a női részleg, gyere el onnan.
Megvárom, míg visszatér hozzánk a fiatal lány, aki hamar kezelésbe veszi Bent, kezeibe nyomja a ruhákat és betuszkolja őt az egyik öltözőbe. Hallom a halk, duruzsoló hangot az öltözőből és látom a kérdő tekintetet felém villanni, de csak egy nyugodt vállrándítással felelek. Mindent megveszek neki, amire szüksége lehet, és amitől hétköznapi embernek nézhet ki. Új ruhák, cipő, zokni és egy teljesen más külső, mert a mostani ruháktól Ben már teljesen más hatást kölcsönöz, és már egyáltalán nem olyan, mint egy gyámolításra szoruló rakat szerencsétlenség.
Helyes, vonzó és valami egészen különleges.
És csakis az enyém, nincs senki más, aki mellette lenne, elég egyetlen lépés ahhoz, hogy elérjem, innentől kezdve már csak tőlem függjön.
Kilépve a szabadba egy egyszerű kis kajálda felé veszem az irányt, rá fér már, hogy egyen, nem szeretném ilyen soványnak látni soha többet. Kérdő tekintetével kísérve egyszerűen vállat vonok.
- Elviszlek egy olyan helyre, ahol jobban főznek, mint én.
Rég jártam itt, és azt hiszem hiányzott is már ez a közeg. Szeretem az olaj égett szagát, és a sült húsét is, ami belengi a helyet. Nem sokan időznek most az épületben, de még ez sem riasztó, sokkal inkább kellemes és békés. Helyet foglalunk és mind a ketten leadjuk a magunk rendelését. Természetesen ezt is fizetem neki, van pénzem, ennyi kiadásba még nem fogok belehalni és tönkremenni se. Volt annyi megtakarított pénzem, hogy vígan eléljünk belőle még jó darabig akár ketten is, aztán majd alakul, ha a pénz elfogy. Szótlanul várakozom az ételre, aztán a kitartott csend megmarad a továbbiakban is. Engem ugyan nem zavar, nincs semmi, amit mondhatnék neki, a szótlanságot pedig viszonozza ő is.
Ben az idő múlásával egyre feszültebbé válik, egyre többet mocorog és egyre többször vonja el a figyelmem az ételről. Engem pásztázó tekintetét nem tudom hirtelen hová tenni, van benne valami egészen különleges fény, amit számtalanszor tapasztaltam már, de ezidáig még egyszer sem érdekelt annyira, hogy elgondolkodjak a jelentésén. Fakó bőrén halvány pír szökik fel, szétfut orcáin és lángra lobbantja a fiút.
Összehúzott szemekkel figyelem torkához kapó csontos ujjait.
- Valami a torkodon akadt? - érdeklődök. - Nem kellett volna olyan mohón enned azt a hotdogot – nyújtok felé egy pohár vizet.
Tíztől kell visszaszámolnom ahhoz, hogy történjen valami végre. Hogy megmozduljon, a pohárért nyúljon, visszautasítsa vagy köszönetet mondjon a semmiért.
Légzésem hangját akarattal tompítom, mígnem lassú szuszogássá nem halkul. Egyé olvad a környező zajokkal, körbeöleli a tátongó semmit és szertefoszlik felkenődve a maszatos falakra.
Tíztől kell elszámolnom, hogy rájöjjek, nincs semmi, ami változtatni tudna az életemen, a jellememen, rajtam.
Olyan kevés pillanat van az életemben, mikor végre valahára tudom, mit akarok, s biztos vagyok benne, hogy ez most tényleg az, amire szükségem van.
Sosem vágytam mások elismerésére, mindig csak egy személytől függtem. Nem vágytam barátokra, csak egyetlen ember törődésére. Nem tartozom semmilyen körbe, mert nincs is semmilyen kör.
- Köszönöm...Curtis!
Arcizmaim mosolyba rándulnak. Egyszerű szó, a világ legegyszerűbb neve és mégis varázslatos érzés valaki idegen szájából hallani ezt. Különös felismerés, hogy rá külön odafigyeltem mindig is. Őt életben tartottam, mert ezt tűnt ésszerűnek. Őt figyelve, még ha rövid időre is, de elképzelem milyen lenne megismerni. Nem kínzással, még csak nem is fenyegetéssel. Inkább amolyan emberi dialektusokkal. Csak beszélgetnénk, úgy, mint mindenki más.
Halkan felhorkantok, mennyire abszurd néha még akár a világ legegyszerűbb gondolata is. Lehetetlen, hogy valaha is egyszerű emberi létbe kényszerüljünk. Nekem még menne is. Nincs helyzet, amihez ne tudnék könnyűszerrel alkalmazkodni.
Társadalmikaméleon...
Óhh, hányszor is illettek már ezzel az egyetlen egy szóval.
Fürkésző szemekkel figyel,m miközben apró kortyokban fogyasztja el a felé nyújtott vizet. Ha arra számít, hogy majd elveszem tőle, csalódni fog. Eszemben sincs ilyet tenni. Máskülönben nem nyújtottam volna át neki.
Késő délután van már, mikor visszatérünk a lerobbant motelbe. Ben fázósan húzza össze magán vékony pulóverét és az alóla kikandikáló laza szabású inget is folyamatosan igazgatja. Én unom meg leghamarabb a szerencsétlenkedését, de még akkor sem szólok egyetlen szót sem, mikor végleg a tűréshatárom legszélére keveredik.
Belépve az ajtón Ben lesüti a szemeit és halványan megborzong.
Míg én az asztalra pakolok ki, addig ő elkényelmesedik a paplanon, aztán újfent a villódzó képernyőnek szenteli minden figyelmét. Újabb nap, újabb ostoba rajzfilm.
A szememet forgatom. Most már őszintén unom magam, főleg így, hogy végeztem a pakolással is.
Közelebb lépek hozzá, lassan tíz perce játszadozik a tükörrel, míg én lassan tíz perce beszélek hozzá, bár olybá tűnik szavaim nagy része el se jutott hozzá.
- Nem figyelsz rám – konstatálom tárgyilagosan, amikor végre hajlandó rám nézni. - Az ember azt hinné ennyi velem töltött idő után törekedsz majd a biztonságra.
- Attól tartok... - kezd bele lassan, minden szavát átgondolva -..., jó ideje nem ismerem ezt a szót.
- Óh, te jó ég, elég legyen! - villannak rá a szemeim, míg ő dacos pillantásokkal viszonozza a tekintetem. Nocsak...Van benne valami más. Valami, ami túl friss ahhoz, hogy bármit is kezdeni tudjak vele.
Fölé mászva hagyom, hogy egy hirtelen mozdulattal magához rántson a pólóm anyagánál fogva, lábaival a derekamba kapaszkodik, míg ujjaimmal a hajába marva egy helyben tartom és nem hagyom, hogy elforduljon tőlem. Meglepő mozdulatok sora ez tőle, hiszen eddig teljesen az ellentettjét mutatta annak, mint amit most tükröz a szeme. Feljebb emeli a csípőjét, hogy aztán elgyötörten elnyíló ajkaim közé nyögjön. Igazán hatásos, ami a legkevésbé sincs ellenemre. Egy laza mozdulattal lecibálom magamról a pólót, aztán csuklóit összefogva az ágy olcsó keretéhez rögzítem őket. A ruha minden mozdulatára roppan egyet, míg pillanatnyi kétségbeesésében a torkába szorul a levegője. A lábai közt térdelek, nagyot nyel, amikor élesen villannak rá a szemeim. A levegő szinte kirobban belőle, száraz elfojtott nesz csupán, amit egyetlen érintéssel fojtok belé.
Benjamin Howardnak most csend a neve.
Az írisze mélyén feltörni készül valami, amit korábban nem ismertem. A vonásai most élesebbek és íveltebbek, az arca kérdő kíváncsiság és félelem elegye. Ez a Benjamin Howard most egy teljesen más ember. Puhán lehunyja a szemét, finoman megborzong, mikor a fülcimpájához hajolok, perzselő lélegzet, ahogy elnyílnak az ajkaim, később felszisszen a szemfogaimtól.
- Olyan ruhát kellett volna felvenned, amit egyikünk sem bán – súgom tettetett szánakozással és az ingébe tépek. - Segítsünk rá egy kicsit, rendben?
Jobbomban éles kés fénye villan, a penge elidőzik minden egyes gombnál, lassan vágva végig a cérnát, ami az anyaghoz fűzi őket. Minden egyes koppanó gombnál csókot lehelek rózsapírral befuttatott arcára, míg el nem érek a legutolsó gombig. Hüvelykemmel alsó ajkát simítom, figyelmét terelem, mozdulok és oldalra hasítok a pengével. Roppanva szakad az ing és kisebb kiterjedésben a takaró is, fogam durván a bőrébe mélyed a nyakánál. Szuszogva nyeli a levegőt, de a mozdulataiban szemernyi ellenkezés sincs. Késemet az ágy matracába állítom és kezemmel átfonom a torkát. Könny gyűlik a szemébe, pedig nem szorítok rá. Minden ragom ernyedten bizsereg, követeli a folytatást, Ben ujjai a ruha anyagára fonódnak. Megvonaglik.
- Hmm – duruzsolom a fülébe – van ötleted, mivel is folytassuk?
Kuncogva figyelem bágyadt arcát. A tekintete ködös és pontatlan fókusszal keresi az enyémet. Cserepesre száradt ajkai és az orcái pirultan ragyognak, és még utoljára felzihál, mielőtt a nadrágjába kapok, fejem előre bukik, kiseprem tincseit az arcából. Látni szeretném, nem az ép, egészséges orcáját, hanem a másikat is. Az a fél is ugyanúgy őhozzá tartozik.
Rövid időn belül azon kapom magam, hogy mosolygok, hogy viszonozom az ő szájának rándulásait.
Markolatra fogva vágom le róla a pólót, szabadon eresztem és gyönyörködöm a bíbor-lila horzsolásokban amik a csuklói körül futnak fel. Hasonlóak a fogaim által hagyott nyomokhoz, amik nyakának és kulcscsontjának lettek ékei.
Percek telnek el, míg meztelen testét csodálhatom. Nem várt események sora, hogy most előttem fekszik ilyen kiszolgáltatottan és mégis reménykedve.
Szóra nyíló ajkakkal néz a szemeimbe.
Aztán visszanyeli.
Ahogyan visszanyeli az ajkán kiserkent vért is.
- Mondd – duruzsolom édes kedvességgel a fülébe. - Megtehetem?
Igennel felel, heves bólintásokkal. Szórakozottan csókolok a szájára. Lábaival körbefonja a derekam, újra magához láncol, mennyire, de mennyire ismerős mozdulat. Nem húz magához közelebb, de ez nem is szükséges, vele mozdulok én is, közel simulok hozzá és még azelőtt lassan körözni kezdek csípőmmel, hogy belé hatolnék, kitartóan és könyörtelenül. Ben felnyüszít és a háta ívbe hajlik, próbálna feljebb ülni, amit nem hagyok. Kuncogva támaszkodok a mellkasára és visszanyomom őt a párnák közé. Újra levegő után kap, mozdulatlan maradok.
- Túl messzire mész – szűröm a fogaim közt. - Túl. Messzire. Drága. Benjamin. Istenkém, mit csináljak most veled? – ciccegek halkan.
Újra roppan a matrac és a kés újra a ujjaim közt feszül. Egyetlen mozdulattal kirázom nyirkos tincseimet az arcomból, aztán kihúzom magam. Szabad kezem vékony testét tartja, hátáról lassan a fenekére kúszik, hüvelykem a medencecsont völgyébe mélyed és biztosan tartom őt. A penge a belső comb közelében, hidegen és idegenül, lassan a húsába süllyed. A penge utat szánt magának a lábán, érzem vérének forró cseppjeit. Látom szemében a vágy tükröződéseit. Ez most több, mint adrenalin és több mint a külvilág hangjának tompa fodrai borult elméjében. Bódult nyugalommal hagyja, hogy a penge újra és újra végigszántson a bőrén, jeleket és mintákat vések rá, amik majd örökké emlékeztetni fogják őt rám. Széles mosolya meglepő. Nevetve rázza a fejét és újra aprókat mozdul, hogy közelebb kerüljön hozzám. Szemei felpattannak, ahogy az ajkaira hajolva ismét megcsókolom, félig öntudatlanul bár, de viszonozza. Ujjaim mélyebben markolják meg a derekát, egyikünk sem hunyja le a szemét, szüksége van mindkettőnknek a másik íriszeinek látványára. Kell a visszaigazolás arról, hogy ez nem csupán ködkép, nem káprázat, hanem valós. Egyszerre érzem magamhoz közel, s egyszerre távolabb, mint mennyektől a pokol mélyét.
Halkan és lefojtva nyög fel, ajkain apró vérmaszat, míg én hátravetett fejjel élvezem ki élvezetünk kicsúcsosodását. Ben körmei belevájnak a bőrömbe, tíz aprócska, vérző nyomot hagyva a csípőmön.
Éles zihálásán felnevetek, szórakozott mozdulatokkal kezdek rajzolgatni ujjaim végével a meztelen mellkasán.
- Tudod, drága, a gyűlölet igazán szenvedélyes érzés, hiszen magában hordozza a vágyat és az örök sóvárgást. Megölni – ujjaimat puhán húzom végig a szíve felett. - Tapintani – egyetlen pillanatra simítom végig a sápadt bőrt. - Megfojtani – kezeim óvatosan kulcsolódnak Benjamin nyakára. - Bemocskolni – sóhajtom óvatos csókot lehelve az ajkaira. - Végül kisajátítani. Ha úgy vesszük, a gyűlölet és a szerelem jegyben járnak. Egymás szinonimái.
Szerkesztve linka által @ 2015. 07. 07. 20:57:03
|
| LastBreath | 2015. 07. 01. 22:44:26 | #33118 |
Karakter: Benjamin Howard (Mirror)
Megjegyzés: linkának
- Esteledik. - feleli. - Egyelőre keressünk szállást.
- Szállást? Tényleg Vele fogsz menni? Pont vele? Amikor annyi fele mehetnél?! - némán lépdelve az Ördög nyomában hallgatom ikrem dühkitörését.
Valamilyen szinten megértem testvéremet. De ha nem Curtisszel mennék, sokkal kiszolgáltatottabb lennék a külvilágban. Nem tudom mi működteti, mi motiválja. Sőt egyáltalán nem tudom, hogyan működik. Így hát amíg hagyja, addig vele tartok.
***
A külvárosban bolyongunk. Már régen besötétedett. Lábamon papucs, de zokni nincs. Slattyogok a fekete aszfalton, mint a rút kiskacsa a kacsmama után. Borzong a bőröm a friss, esti széllökésektől. Hallom az éjszaka hangjait. Nem rohangálnak ápolók, nincs több neonfény, nincs több hibbant, sem orvos. Nincsenek többé hipnotizálóan fehér falak.
Helyettük házak, fák, fű, autók, emberek, akik mit sem törődnek velünk. Ezt jelentheti szabadnak lenni? Szívesen levetném magam a fűbe a házak előtt. Szívesen magamba szívnám a föld illatát. Közelről hallgatnám a tücskök ciripelését. De most erre nincs idő. Az éjszakában Curtis alakja megnő, vállai még szélesebbnek tetszenek, mint korábban. Nem merném biztosra venni, hogy ez csak az utcai lámpák fényétől van így.
Kisvártatva betérünk egy házba. Nem kapcsol villanyt. Céltudatosan vonul át a nappalin egy szobába. A lámpák fénye pont annyira szűrődik be, hogy bevilágítsanak mindent.
- Ez a te szobád? - kérdem; elrévedve tanulmányozom egy szekrény kacskaringós, csigavonalas, leveles mintáját. Hanyagul, sietve vésték a fába. Még csak nem is mestermunka. Mégis tetszik, mert idekint van.
- Volt. - feleli pakolás közben. - Már nem az én szobám. Én már nem lakom itt többé, de ahogy látom más sem.
- Ezt hogy érted? - fordulok felé.
- Ki van téve az ablakba, hogy eladó.
- Sajnálom. - biztosan szomorú lehet, amiért elvesztette mindenét. Amíg odabent volt, valaki alattomos módon kisemmizte mindenéből. Szörnyű lehet, hogy itt van az otthona, de többé nem jöhet már haza.
Vállára kapja a táskát és a kijárat felé indul. Én pedig szorosan mögötte lépdelek. Csak lopva merek körülnézni, és nem merem kimutatni mennyire lenyűgöz ez a kinti világ. Az intézetben sokan emlegették, hallottam róla történeteket, de azok mind rózsaszín felhőn úszó tündérmesének tűntek.
Viszont ez itt... ez az enyhén szmog szagú, még este is mozgalmas külvilág, ahol az aszfalt kemény, a kutyák nagyok és ugatnak; ahol az emberek behúzkodják a függönyt, ha valami furcsát látnak az utcán. Ez a külvilág, ahol hangosan robog a fejünk fölött a vonat, ahol cifrákat káromkodnak az építőmunkások... ez annyira valóságos, kézzel fogható és szabad.
A hely ahova érkezünk egyáltalán nem bonyolult. A falakon kopottas bézs tapéta, egy konyha-szerű helység, fürdőszoba, mellék helység. Két fotel, két ágy, egy-egy éjjeliszekrény, televízió. Nem túl tágas, nem túl fényes. Kényelmes.
Curtis gondosan körülnéz, ő is behúzza a függönyöket, majd pakolni kezd. Nem igazán köti le a figyelmem a ténykedése. Jelenleg egy valami vált ki belőlem többletingert, az pedig a tévé. Ezt ismerem, ilyen a foglalkoztató szobában is volt, de nem sokszor volt bekapcsolva és ha ment is valami rajta az mindig valami állatos, cukiságos borzalom volt. De most enyém a választás lehetősége. Egy ideig nyomkodom a gombokat a távirányítón, olyan csatornát keresve, ami érdekel is. Így bukkanok rá egy rajzfilmre.
- Gyerünk Scoob! - ösztönzi a szőke a beszélő kutyát.
- Én aztán nem! - vágja rá amaz.
- Még egy Scooby Snack-ért sem? - kérdezi negédesen a lila ruhás lány, igazi címlap mosollyal.
Még csak nem is sejtik, hogy én már tudom, hogy a sheriff a gonosz rákszörnyeteg.
- Melyik kutya olyan hülye, hogy élő csali legyen? - morran fel mellettem Mirror.
- Ezért hívják rajzfilmnek. - magyarázok sokat tudóan.
Mögöttünk valaminek jó illata kerekedik, bár egyetlen konyhásnéni sem jött fel, hogy vacsorát készítsen. Vagy az is lehet, hogy egy hátsó ajtón közlekedik, de nem érek rá oda nézni, mert épp most leplezik le a rákszörnyet.
- Na mit mondtam, hogy a sheriff lesz az! - mosolyodom el elégedetten.
- ...és a tervem be is vált volna, ha nincsenek ezek a kotnyeles kölykök, meg a kutya! - vége, főcím.
- Kész a kaja kölyök. - hallom az Ördög hangját, aztán egy tál forró étel landol az ölemben. Ilyet sem láttam még. Az illata kellemes, kicsit sem hasonlít arra, amit odabent elénk raktak.
- Köszönöm. Ez mi? - beletúrok a villámmal, de választ nem kapok.
- Úgy tűnik magadnak kell kiderítened. - szólal meg testvérem, melyre egy apró biccentéssel válaszolok.
Eltűnődve emelem számhoz az első falatot, és nem kell sokáig ízlelgetnem ahhoz, hogy eldöntsem: ehető. Még finom is. Vagy csak nagyon éhes voltam már. A tévében pedig egy újabb rajzfilm kezdődik. [KATT]
Rózsaszín, lila, kék, zöld állatkák hatalmas kerek buksikkal. Valami hihetetlenül ostoba zenét játszanak az elején. Aztán egy nagy orrú kék szarvas-szerű állatot mutatnak, amit egy sárga nyúllal játszanak. Egy-egy madzaggal összekötött konzervdoboz van náluk, de a kísérlet nem sikerül. A következő egy-egy teásbögre, de forró tea van benne, és a sárga nyuszi fél arcát meg is égeti. Mirrornak tetszik a rajzfilm. A következő egy borsszóró és egy hordó. A nyuszi véletlenül beszippantja a borsot és a zsinór másik végén ki tudja milyen indokkal, a hordó felrobban és a szarva dobhártyái beszakadnak.
Ajtónyitódást hallok, rövid párbeszédet, majd ajtócsapódást. Végül egy kislány hangját, amint sírós-hisztérikus hangon elszaladva kiáltja „Anyuuuuuuu!!!”.
Az önjelölt terror visszafekszik olvasni, én pedig továbbra is a tévé képernyőjének szentelem a figyelmem.
Egy kezet érzek a vállamon, és egy mély hangot hallok, amint a nevemen szólít. Kinyitom a szemem és Curtis néz vissza rám.
- Ha aludni akarsz, akkor feküdj be az ágyba. - látom rajta, hogy nincs ínyére a bébiszitterkedés.
Magamhoz veszem a tükröm és az ágyhoz botorkálok. A tükröt leteszem az éjjeliszekrényre, aztán fülig betakarózva, szinte pillanatok alatt visszaalszom.
***
Másnap korán felkelek, bár nem elég korán ahhoz, hogy az Ördögöt is az ágyában találjam. Odalépek hozzá a konyhapulthoz és némán szemügyre veszem, mit csinál. Egy kopottas serpenyőben rántottát készít.
- Ülj le. - utasít. - Mindjárt kész.
Visszalépek az éjjeliszekrényhez és magamhoz veszem ikrem hordozóját, ezzel ülök végül asztalhoz.
- Jó reggelt. - köszönök neki. - Hogy aludtál.
- Mint, akit agyonvertek. - jön a felelet. - Na és te?
- Elaludtam a fotelben. - halkítom le a hangom. - De felébresztett és ágyba parancsolt.
- Ó, szóval anyu ilyen gondoskodó? - kérdezi gúnyos félmosollyal. - Meddig akarsz még a nyakán lógni?
- Hogyhogy meddig? - kérdezem megütközve, közben beszédünk tárgya letesz elém egy tányért. - Köszönöm. - mondom oda sem figyelve. - Hát ameddig engedi. - válaszolok testvéremnek.
- Áh, szóval úgy tervezed, hogy addig osonsz a nyomában, amíg meg nem elégeli és el nem tesz láb alól?
- Nem hiszem, hogy olyat tenne. - billentem oldalra fejem.
- Nem, igazad lehet. Csak kitépi a karjaidat, mint a kezelőorvosnak. - komorodik el.
- Miért gondolsz mindig a legrosszabbra? - kérdezem szemöldök ráncolva.
- Mert az ipse teljesen kiszámíthatatlan!
- Ben! - szól közbe az Ördög. - Ha végeztél elviszlek magammal.
- Hova? - kérdezem megilletődve.
- Nem lófrálhatsz mindenhova kórházi pizsamában. - mér végig. - Veszünk néhány ruhát.
- Nekem nincs pénzem. - kerekednek el a szemeim.
- Az lehet, de nekem van. - feleli.
Hirtelen gyanút fogok és ez arcomra is kiül.
- És mit akarsz, hogyan fizessem vissza?
Először megdöbben, majd rövid száraz nevetést hallat, de nem mond semmit. Befejezi a reggelijét és megvárja, hogy én is befejezzem sajátomat. Aztán valóban készülődni kezd, majd az ajtóhoz lépve rám néz. Tekintetéből sugárzik, hogy komolyan gondolta, amit korábban mondott, így nincs választásom, vele kell mennem.
- Nem. - szólal meg szigorúan. - A tükör itt marad.
- Mi? - torpanok meg letaglózva.
- Így is elég feltűnő leszel az utcán, hát még ha egy tükröt is magaddal hozol.
- De...
- Ben, ugye nem akarsz visszamenni abba a pokolba? - kérdezi negédes mosollyal.
- Nem. - felelem szemlesütve.
- Akkor tedd szépen azt, amit mondok. - karolja át vállam türelmesen, míg másik kezével a tükröm után nyúl.
- Ne-nem akarom itt hagyni. - feszülnek meg izmaim.
- A szentségit! - fogy el a türelme. - Azt hiszed, hogy miután megszöktünk, minden megy a régi kerékvágásban? - emeli fel a hangját. - Azt hiszed nem keresnek minket? Az ő szemükben szökött őrültek vagyunk! Mi van, ha valaki meglát és riasztja a zsarukat?
- Akkor menj nélkülem! - vágom rá szinte azonnal. - Megígérem, hogy egy tapodtat sem mozdulok, amíg vissza nem érsz és ajtót sem nyitok senkinek!
- Velem jössz. - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Ne akard, hogy kényszerítselek.
Kiveszi a kezemből a tükröt, én utána kapok, de egyszerűen félretol.
- Nézd. - szólal meg valamelyest megenyhülve. - A testvéredet ide letesszük, és rázárjuk az ajtót. Semmi baja nem eshet.
Erősen gondolkodom valami ellenérven, de megragadja a csuklómat és kiránt az ajtón, kulcsra zárja és a kulcsot elsüllyeszti nadrágja zsebében.
Betérünk egy üzletbe, és amint egy kedves eladónő rárepül az Ördögre, hogy megérdeklődje miben segíthet, én felfedező útra indulok. Leakasztok egy vállfáról egy sötétszürke pólót, aminek egész érdekesen nagy kivágása van, elejére hatalmas fekete pillangó van nyomva.
- Ben. - szól rám Curtis. - Az ott a női részleg, gyere el onnan.
Az eladó a kezembe nyom pár ruhadarabot és betuszkol egy fülkébe.
- És szó nélkül hagytad, hogy elrángasson.
- Mirror! - örülök meg testvéremnek, aki a fülke faláról lógó tükörből néz vissza rám.
- Gyerünk öltözz át és majd én megmondom, hogy jól áll-e. - sürget unottan.
Magamra kapkodom a ruhákat és megszemlélem. Semmi rikító szín, semmi giccses minta. Letisztult, egyszerű és kényelmes.
- Milyen? - kérdezem ikremet.
- Egész jó. - ismeri el. - Kényelmes?
- Igen, az.
Még néhány hasonló ruhadarabot felpróbáltatnak velem, aztán az utolsó garnitúra rajtam is marad. Zoknikat és egy pár cipőt is kapok. Ellenben az Ördög nem vesz magának semmit. Kíváncsi vagyok mit fog kitalálni, amivel törlesztenem kell az adósságom.
Az üzletből kilépve nem arra indulunk amerről jöttünk és én kérdőn nézek fel rá. Válaszul egy vállrándítást kapok.
- Elviszlek egy olyan helyre, ahol jobban főznek, mint én.
Nem gondoltam volna, hogy ez a hely egy étterem lesz. Nem a legfényűzőbb vagy a legpuccosabb, de étterem. Vagy valami hasonló. Leülünk egy asztalhoz és egy felszolgáló rögtön ott terem. Megkérdez mit hozhat, gyrost, hamburgert vagy hotdogot. Csak ez a három fajta étel szerepel az étlapjukon. Én hotdogot kérek, mert az tűnik a legolcsóbbnak, de az ördög gyrost rendel.
Egy szót sem szólunk egymáshoz. Korábban már megtanultam, hogy fölösleges beszélgetést kezdeményezni vele. Úgyhogy csak némán tömöm magamba az ételt és arra gondolok, hogy csak érjünk már vissza. Minden testvérem nélkül eltöltött perc egyre frusztráltabbá tesz. Mire befejezem a hotdogot feszengve mocorgok a széken.
Ekkor találkozik a tekintetünk és most először szédülök azokba a zöld ragyogású kutakba. És akaratlanul is eszembe jut, hogyan jutottunk ki a gumiszobából. Bőröm felidézi minden érintését és elkerekedett szemmel, kipirult arccal a torkomhoz kapok.
Az ördög összehúzza a szemöldökét.
- Valami a torkodon akadt? - kérdezi. - Nem kellett volna olyan mohón enned azt a hotdogot. - nyújt felém egy pohár vizet.
Szerkesztve LastBreath által @ 2015. 07. 01. 22:49:04
|
|
