Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


makeme_real2012. 04. 22. 03:28:55#20579
Karakter: Adrian W. Ostrowski (kitalált)
Megjegyzés: (vadállatomnak)


- Lassabahn már, te állath... – nyögöm fintorogva.

Máskor is csináltuk már rendes előkészítés nélkül, de most olyan szinten bevadult, hogy bár így is kurvára élvezem, fáj is rendesen... Ma egész nap ilyen sötét hangulata volt, de reménykedtem, hogy estére elmúlik neki. Hát nem múlt el.

A válasza viszont elég kifejező. Nem szól semmit, csak laza mozdulattal a csuklója köré tekeri a hajam, így rántva föl a fejem, majd egészen a hátamhoz simulva hajol az arcomhoz. Oldalra fordítja a fejem, úgy csókol meg keményen. Gondolkodás nélkül harapok a nyelvére, bosszúból, legalább neki is fájjon valami egy kicsit. Felmordulva kezd még erőteljesebb mozgásba, folyamatosan a legérzékenyebb pontomat eltalálva, mire vadul nyögök a szájába.

- Ilyenkor inkább nyöszörgésre használd azt a csinos kis szádat – morogja az ajkaimra.

Szavait bebiztosítván nyúl előre, majd a merevedésemre markolva kezd izgatni elölről is, én pedig lehunyt szemekkel, nyögve vetem hátra a fejem. Szabad kezével letámaszkodik az ágyra, az enyém mellé, a fülem mellett érzem egyre erősödő zihálását. Fokozom egy kicsit az élvezeteket, a hátammal homorítva érem el, hogy még intenzívebben érezhessem, ő pedig a fülembe nyög, majd a nyakamra harapva kezd még gyorsabb mozgásba. Nem is bírom sokáig, elég még néhány mozdulat, és végem... Egy kisebb sikollyal élvezek el, izmaim satuba zárják, ezzel elérvén, hogy ő is kövessen.

Zihálva roskadunk le az ágyra, a súlya épphogy nem lapít ki, de most túlságosan is extatikus állapotban vagyok ahhoz, hogy foglalkoztasson a dolog.

- Ettől a sikolytól tuti, hogy Tom is elment a szomszédban... – sóhajtja a fülembe.

Csak egy elhaló szusszanással válaszolok, még mindig lehunyt szemekkel élvezem a testem zsibbadtságát. Mikor kezdem érezni magamon a testsúlyát, elég egy kis elégedetlen morgás, máris érti, mi bajom van, és készségesen lehengeredik a hátamról. Elnyomok egy ásítást, miközben a hátamra fordulok, aztán a szemem sarkából pillantok rá. Mindkét kezét a tarkója alá téve fekszik, és úgy bámulja a felső ágy alját, mintha olyan baromira érdekesek lennének rajta az ütött-kopott helyek. Ujjamat finoman végighúzom megfeszülő bicepszén, de mintha egy másik világban járna éppen.

- Blaise – szólítom meg homlokráncolva.

Csak a szemeit fordítja felém, aztán vissza fölfelé, de értheti, mit akarok, mert megszólal.

- Holnap engedik ki.

- Mishelst? – kérdezem.

Az oldalamra fordulva könyökölök fel, és nézem figyelmesen az arcát. Nem gondterhelt, biztos magában – jogosan –, de az azért kétségtelen, hogy a fickó fog némi kellemetlen időt okozni neki.

- Számítok a segítségedre – néz a szemembe, mire felvonom a szemöldököm.

- A segítségemre – ismétlem meg.

- Nem vitás, hogy a fickónak is van sütnivalója. Egy formás popsi viszont mindenkire nagy hatással lehet – néz végig rajtam.

- Nem állok be a kurvák sorába – mordulok fel. – Még a te kedvedért sem.

Olyan gyorsan mozdul, hogy szinte nem is látom. Az egyik pillanatban még kezeivel a feje alatt fekszik, a következőben pedig a hátamra lökve találom magam, ő pedig egyik kezével az államat fogva, másikkal a fejem mellett támaszkodva tornyosul fölém.

- Be ne merj pucsítani neki – sziszegi az arcomhoz közel hajolva. – Ha csak meg is fordul a fejedben...

- Hűtsd le magad, Blaise – nézek a szemébe nyugodtan. – Ha más farkát akarnám a seggembe, most nem feküdnék itt.

- Ajánlom is – néz végig az arcomon kissé ellazulva. – A saját érdekedben.

- Szerintem velem szemben mellőzhetjük a fenyegetőzést – vonom fel a szemöldököm. Mikor visszafekszik mellém, újra felkönyökölök, úgy nézek rá, mintha mi sem történt volna. Nem nehéz úgy tenni... Soha nem bántott, és amíg nem verem át, nem is fog. Márpedig nem tervezek ilyesmit... – Szóval? Mit vársz tőlem? – kérdezek rá.

- A bizalmába kell férkőznöd – néz rám komolyan, mire röviden felnevetek.

- És gondolod, hogy nem jönne rá azonnal?

- Ismerlek már egy ideje, Adrian, tudom, hogy nem üres a fejed – néz a szemembe áthatóan. – Én nem veszem be az „én-nem-tudok-megcsinálni-semmit” dumát.

A fejemet rázva sóhajtok fel, és kezdek összefüggéstelen mintákat rajzolgatni a mellkasára a mutatóujjammal.

- Megpróbálom – fogadkozom felpillantva rám. – De valószínűnek tartom, hogy számára is csak az lenne elég biztosíték, ha szétraknám a lábam, mert hát mondani sok mindent lehet... De akkor abbahagyom.

- Még szép – morogja.

Halvány mosollyal szusszanok egyet, aztán a hátam alá nyúlva kivadászom magam alól a takaró felém eső részét, és kényelmesen elhelyezkedek alatta.

- Nincs kedvem fölmászni – magyarázom, mielőtt megszólalna.

Mintha valami mosolyféle bukkanna fel a szája sarkában, amit el is hinnék, ha nem lenne képtelenség. Nem vártam, hogy leharapja a fejem, volt már, hogy itt maradtam mellette, de azért jó, hogy most sem zavar el a francba.

 

***

 

- Szerintem tényleg nem kellene – sandít rám Mike, Blaise egyik leghűségesebb csatlósa. Az edzőteremben vagyunk, én most érkeztem Blaise oldalán, de út közben Connor hozzám vágott egy adagot a kedvenc dohányomból, én meg kihasználtam a lehetőséget, és rágyújtottam. Amivel nem lenne semmi baj, ha nem lenne két hete új szabály, miszerint tilos bagózni... Bár engem nem izgat. – A rácsoknak nem csak a mi oldalunkon pályázik szinte mindenki a hátsó feledre – rázza a fejét. – És ha Jhonsont rossz kedvében találod, ezért is simán rád sóz pár nap magánzárkát.

- Aki vele baszakodik, az velem baszakodik – szólal meg Blaise. – És ezt az őrök is tudják.

- De már így is a bögyében vagy – mered rá Mike. – Még azt is kinézem belőle, hogy direkt küldjön Adrianre pár alakot, csak hogy kicsesszen veled...

- Azt már eddig is megtehette volna – nyomom el a csikket.

- Ott nem lenne melletted senki, hogy megvédjen – veti ellen Mike.

- Nem hiszem, hogy ilyen messzire merne menni – feleli Blaise, miközben trikóját ledobva ül le az egyik fekve nyomó padra, én pedig végigmustrálhatom már így is igencsak szemrevaló felsőtestét. – Vigyázz, kiesik a szemed a helyéről.

Ha nem néznék föl az arcára, és nem látnám, hogy engem néz, valószínűleg le sem esne, hogy hozzám beszélt. Így viszont csak kinyújtom rá a nyelvem, aztán elkényelmesedve támasztom meg a hátam a falnál, és készülök fel a nyálcsorgatás kellemes óráira. Bár ebből végül csak egy rövid negyed óra lesz, amikor is az egyik őr toppan az edzőterembe.

- Ostrowski! – csattan a hangja, mire Blaise rögtön felül, én pedig nagyot sóhajtok. – Az igazgatóhoz.

- Melyik nyomorék köpött be? – tápászkodok fel.

- Reed – vakkantja.

- Ki gondolta volna? – vonom fel a szemöldököm, és kényelmes léptekkel elindulok felé.

– Igyekezz! – mordul rám, és már nyúl is a karomért, hogy megrántson.

- Csak óvatosan, Cole – dörren mögöttünk Blaise hangja. – Magától is tud menni.

Az őr vonakodva bár, de elengedi a karomat, és hagyja, hogy a saját lábamon, a saját tempómban haladjak előtte. Éppen elérjük a Jhonson irodájához vezető folyosót, mikor is valaki ugyanakkor fordul ki onnan, mint én be, így sikeresen felkenődök egy széles mellkasra. Elég felpillantanom az arcára, tök egyértelmű, hogy a drága sors máris összehozott az emberemmel.

- Hoppá, hoppá! – mosolyodom el. 

- Hoppá? – néz le rám, de nincs nekem most időm különösebben foglalkozni vele, ráér később is.

Ahogy ellépek mellette, futólag végigsimítok az ágyékán, csak hogy ne lepődjön meg, mikor majd meglátogatom... Utána viszont folytatom az utamat az irodába, mert azért tényleg nem hiányzik az a magánzárka.

- Üdv – lépek be az irodába, ő pedig szó nélkül az asztala előtti karosszékre mutat. Leteszem magam, majd negédesen rámosolygok. – Miben lehetek az igazgató úr szolgálatára?

- Úgy értesültem, megszegted a legújabb szabályunkat – fűzi össze az ujjait az asztalon könyökölve, áthatóan pillantva rám a keze fölött. – És a szagból ítélve ez nem csak futó pletyka.

- Sajnálom... Muszáj volt. Nem bírom ezt a stresszt – mosolygok rá, mire felszalad a szemöldöke.

- Nagyon bátor lettél, mióta az izomagyú szeretőd a szárnyai alá vett – húzza össze a szemeit, mire csak vállat vonok. – Ugye tudod, hogy egyetlen szavamba kerülne, és legalább öten kefélnék véresre a segged? – hajol előre, és ezúttal rajtam a sor, hogy a plafonig szaladjon a szemöldököm.

- Most fenyegetőzik?

Felemelkedik a székéről, de nem lép felém, csak így hajol előre.

- Nem is udvarolok... Ideje lenne megtanulnod, hol a helyed – sziszegi. – Neked, meg a védőbástyádnak is. Talán Shon Mishels segít majd nektek benne – mosolyodik el ravaszul.

Homlokráncolva mérem végig.

- Mi a fészkes fenét tervez maga? – Megrázom a fejem. – Talán jobb is, ha nem tudom, milyen mocskos dolgokat szövöget... De arról biztosíthatom, hogy nem fog összejönni – nézek rá megvetően.

- Valóban? – vonja fel a szemöldökét, majd kilép az asztal mögül, egyenesen elém. A szék karfájára támaszkodik le, fenyegetően tornyosul fölém. – Számításaim szerint Ortega hamarosan kivív magának egy-két hét magánzárkát... Majd meglátjuk akkor hogyan boldogulsz – vigyorodik el gonoszul.

- Miről... – kezdeném, de be sem tudom fejezni, mert kivágódik az iroda ajtaja.

- Uram, Mishels és Ortega összeverekedtek az edzőteremben – hallom az egyik őr hangját.

- Látod? Megmondtam – mosolyog le rám önelégülten, aztán végre kivonszolja magát a magánszférámból. – Máris megyek – indul az ajtó felé.

Nagy levegőt véve pislogok egyet, aztán én is felemelkedem a székből. Ahogy megfordulok, az őr még mindig az ajtóban áll, engem néz. Ismerem, Carter az, Blaise embere.

- Minden oké? – kérdezi.

- Persze – eresztek meg egy halvány mosolyt. – Blaise? – kérdezem elkomorodva.

- Elég rendesen elintézték egymást – rázza meg a fejét. – Várd meg, hogy Jhonson kijöjjön, és beviszlek hozzá.

- Köszönöm – mosolygok rá hálásan.

 

Ígéretéhez híven Carter nem sokkal később elkísér a gyengélkedőre. Mishelst már elvitték, Blaise pedig még itt van. A szoba egyik végében pillantom meg, fél kézzel az egyik ágyhoz bilincselve. Rám néz, az arca máris lilás árnyalatot öltött, az orra pedig még mindig vérzik egy kicsit. Odasietek hozzá, és leülök mellé az ágyra.

- A francba, ez gyors volt – sóhajtok fel, megszemlélve a sebeit.

- Számítottam rá – feleli. – Mit mondott Jhonson?

- Nem fogsz neki örülni – sandítok rá, mire a homloka azonnal ráncba szalad. – Megfenyegetett, hogy húzzam meg magam, amíg tudom, mert ha téged félretesz egy időre, nem lesz ki megvédjen – mondom, mire dühösen felmordul.

- Két hét magánzárkát adott az a rohadék... – sziszegi. – Mishelsnek semmit – teszi hozzá, mire felkapom a fejem.

- Nagyon egy nótát fújnak – nézek rá aggodalmasan.

- Mindegy – rázza meg a fejét. – Terv lefújva, amíg ki nem jövök, ne menj Mishels közelébe – fúrja a pillantását az enyémbe. – Mindig maradj Mike vagy valaki közelében, Carternek is szólok, hogy tartsa rajtad a szemét... Két hét. Két kurva hét – sóhajt fel.

- Nem lesz semmi gond – mosolygok rá.

- Csak vigyázz.

- Vigyázni fogok – ígérem.

- Ajánlom is... – emeli föl a bilincstelen kezét, majd a tarkómnál fogva magához húz.

Keményen, birtoklón csókol meg, de nem húzhatjuk sokáig, mert Carter lép be.

- Adrian, menned kell – mondja, majd Blaise-re pillant. – Már jönnek is érted.

Bólintok, még egyszer Blaise-re pillantok, aztán felállok az ágyról, és kifelé indulok. Hosszú két hétnek nézünk elébe... De azt már most tudom, hogy nem tudom teljesen betartani a Blaise-nek tett ígéretemet. Ha hagyjuk, hogy Jhonson és Mishels irányítsák a szálakat, mire Blaise kijön, veszett lesz az egész ügy. Persze rengetegen vannak itt, akik feltétlenül hűségesek hozzá, de Mishels is rendelkezik itt nem kevés csatlóssal, és két hét még a hülyének is elég a visszaszerzésükre. Nem, nem szabad ilyen könnyen hagyni.

Ezért hát nem a mi cellánk felé veszem az irányt. Két szavamba kerül, és már tudom is, melyik cellát kapta Mishels. Mikor odaérek, éppen a cellatársával beszélget, aki szerencsére egy nyugis fickó. Mishels az alsó ágyon fekszik el éppen, mikor mellé élek, de mikor észrevesz, felül.

- Mit akarsz? – néz rám. 

- Csupán ismerkedni – ülök be az ölébe, hátát a falnak döntve.

- Ez rossz ötlet... – feleli egyszerűen.

- Talán nem vagyok ínyedre való? – hajolok közel hozzá.

- Nem lehetsz egyszerre két kutya szukája, mert az egyik idővel átharapja a torkodat – mondja halkan, ujjait a nyakam köré fonva, de nem szorítja meg. 

- Gondolod? – mosolygok rá merészen.

- Tudom... – feleli csendesen, kicsit megszorítva a nyakam, de én csak még közelebb hajolok, egészen közel, lélegzetem már az ajkait súrolja, de nem csókolom meg, hiszen megígértem Blaise-nek.

- Talán meggyőzhetlek az ellenkezőjéről – simítom meg orrommal az övét. – Vagy te engem a csapatváltásról...

- Szerinted az ilyesfajta viselkedés mennyi okot ad a bizalomra? – néz a szemembe áthatóan.

- Csak annyira, mint amennyire én megbízom a jelenlegi szeretőm legfőbb ellenségében, amíg nem tesz érte semmit – mosolyodom el.

- Akkor ez eleve veszett ügy, nem gondolod? – kérdezi.

- Nem akarsz te elszalasztani olyasvalakit, mint én... – suttogom.

- Valóban? – néz figyelmesen, de nem válaszolok, csak a maradék távolságot is megszakítom kettőnk között.

Ajkaim leheletfinoman az övéhez érnek, és érzem rajta, hogy nem lenne ellenére a csókom, ám mielőtt még ezt megtehetné, vigyorogva húzódom el tőle, és hajolok a füléhez.

- Bizonyítást a bizalomért, Shon – búgom a lehető legerotikusabban a nevét.

Látom, hogy hatással is vagyok rá, hogyne lennék...

- Még én bizonyítsak? – vonja fel a szemöldökét aztán.

- Ha akarsz... Akkor kénytelen leszel – kacsintok rá, majd mutatóujjammal végigsimítok az ajkain, mielőtt kiszállnék az öléből, és elégedetten el nem indulnék a saját cellám felé.

Ha ezt a színjátékot fenn tudom tartani két hétig, anélkül, hogy lebuknék Mishels előtt, és megúszom ép bőrrel... Blaise örökké hálás kell hogy legyen.

 

***

 

Az elkövetkezendő napokban lassan, de biztosan kiépítem az utamat, gondos stratégiával haladva. Veszélyes, de nem olyan nehéz, mint amilyenre az ember számítana. Egy férfinak könnyebb elcsavarni a fejét, mint ahogy azt szeretik magukról gondolni... Bárki bármit mondhat, le lehet tagadni, de a kulcs akkor is egyetlen dolog: a vadászösztön. A tény, hogy ebben az egész kócerájban mennyien vágynak rám, önbizalmat ad, és ez az önbizalom most pont kapóra jön ahhoz, hogy magamhoz édesgessem Mishelst. És működik... ezt biztosan tudom. Működik, mert ahogy lassacskán tovább fokozom az érdeklődését, már nemcsak nem küld el, ha felkeresem, hanem ő is keresi az én társaságomat. És ez jó, mert a terv működni látszik...

Egyik nap fürdésidőben szokásosan a végére maradok, így kikerülvén a kanos vadbarmok nagy részét, de alig folyatok magamra egy kevés vizet, máris érzem, hogy valaki megáll mögöttem. Fel vagyok készülve a rohadékok valamelyikére, de ahogy megfordulok, Mishelst pillantom meg, így hát csábosan elmosolyodom.

- Üdv, Shon – nézek a szemébe.

Hagyom, hogy végigmustrálja a testemet, és én sem átallom alaposan felmérni a terepet. Bár ezt eddig is tudtam, azért meg kell állapítanom, hogy nem is rossz... Határozottan nem rossz. Nem volt nehéz kitalálni ugyan, de így, a meztelen valóság azért mégiscsak bizonyosabbá teszi.

Még vissza sem tér a tekintetem az arcára, mikor máris felém lép, és egy egyszerű mozdulattal a falhoz tol, majd saját testével szegez hozzá. Halk sóhajt szökik ki az ajkaimon, ahogy mindenével hozzám simul, de fékezem magam. Csak nyugalom.

- Sokáig húzod az agyam, Adrian... – dörmögi.

- Igazán sajnálom – mosolygok rá csábítóan.

Az arca még csak épphogy elkezd az enyém felé közelíteni, de én már tudom, hogy most meg kell szegnem a Blaise-nek tett ígéretemet. Ha ellököm, vagy nem viszonzom, rá fog jönni, miben mesterkedek... Bár így is biztosan sejti, de azzal csak alátámasztanám. Ha színjátékot akarok, akkor színt kell játszanom.

Így hát amikor minden gyengédséget mellőzve megcsókol, én készséggel viszonzom azt. Ajkaim elnyílnak, hagyom, hogy elmélyítse a csókot, és nyelvével kergetni kezdje az enyémet, közben furcsa ellentétes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészről szorít a mellkasom, mert félek, hogy Blaise árulásnak fogja hinni. Másrészről viszont... nem is olyan rossz. Sőt, egyáltalán nem rossz. Mishels aztán tudja, hogy kell csókolni...

De úgy tűnik, nem éri be ennyivel, hiszen alig néhány perc múlva érzem, hogy a fenekembe markol mindkét kezével. A csók nem szakad meg, inkább csak jobban bevadul, továbbra sem ereszti a hátsó fertályomat, sőt, a következő pillanatban érzem, hogy mutatóujját használva végigsimít a bejáratomon, mire én a szájába nyögve vonaglok meg.

- Talán mégis megéri... – enged el, majd elhúzódva néz végig rajtam újra.

A csempéhez támasztott háttal figyelem, de nem szól többet, csak végigmér, aztán – mintha nem lenne félig merev a farka – elindul kifelé, mintha mi sem történt volna.

 

Másnap ebédidő után éppen visszaindulnék a cellám felé, mikor megpillantom, hogy Mike az edzőterem ajtajánál állva integet nekem veszettül. Meglepve vonom fel a szemöldököm, de elindulok felé, ki tudja, talán valami gond van.

- Mi a helyzet? – kérdezem, mire ő csak türelmetlenül int, hogy kövessem.

Belépek hát az edzőterembe, de néhány lépés után rögtön meg is torpanok. Értetlenül, homlokráncolva nézek végig a félkörben, karba tett kezekkel felsorakozott fiúkon, akik most úgy merednek rám, mint egy tálnyi hernyóra. Mindannyian Blaise emberei... Mi folyik itt?

- Fiúk, mi... – Be sem tudom fejezni a mondatot, mert egy vasmarok elkapja a nyakam, és laza mozdulattal a falhoz vág.

Megmozdulni sincs időm, máris ott áll előttem, alkarját erőteljesen a torkomnak szorítva tart a falnál. Mike... Nem értem.

- Szóval most már Mishels a szimpi, mi? – mordul rám. – Blaise magánzárkát kapott, te meg máris átpártolsz az ellenséghez, hm? Hogy van ez, Adrian? – sziszegi az arcomhoz közel hajolva.

- Teljesen... félreértitek – nyögöm ki nagy nehezen. – Blaise kérte, hogy...

- Azt ne mondd, hogy Blaise kérésére bújtál be Mishels ágyába – horkan fel.

- Nem bújtam az ágyába! – ellenkezek homlokráncolva, mire még erősebben nyomja a nyakam.

Felnyögök, és megragadom az alkarját, de esélyem sincs eltávolítani onnan.

- Ne hazudj, te nyomorult kurva! – mordul fel, majd hirtelen engedi el a nyakam, de nincs időm megkönnyebbülni, ökle máris fokozott erővel vág az arcomba.

A fal adja a másik ütést, ahogy a fejem visszapattan róla, megszédülök, de ő bebiztosítván az elesésemet, újabb ütéssel jutalmaz. Ismét kapok egyet a faltól is, erre viszont már tényleg kihagy egyet az agyam, és a földre csuklok.

- Blaise saját kezűleg fog bosszút állni, arra mérget vehetsz, de egy kis leckéztetés nem fog ártani neked sem... – köpi a szavakat, majd meglendíti a lábát, és mielőtt még reagálhatnék, teljes erejéből gyomorszájon rúg.

Fájdalmas, elhaló nyögéssel kapok oda és görnyedek össze a fájdalomtól, de hamar bekerül egy újabb bakancs a látóterembe. Ez most a fejemet veszi célba, valahol a halántékomnál talál el, mire egy pillanatra megint elsötétül a világ, de érzem, hogy a szemöldököm is felreped. Ahogy odanyúlnék, már jön is a következő, újra a gyomorszájamba, mire újabb fájdalmas nyögéssel rándulok össze. Aztán már időt sem hagynak, csak egyik rúgás követi a másikat, miközben csak úgy záporoznak a hízelgő megjegyzések.

- Elég legyen! – dörren egy erőteljes hang, amit hirtelen fel sem ismerek.

Kábán, nehezen lélegezve bámulom a távolodó lábakat, mintha kisebb dulakodást is hallanék, de aztán puffanás, reccsenés, majd egy fájdalmas üvöltés... Aztán csend lesz. Fáradtan csukom be a szemem, mindenem sajog.

- Adrian? – Bár meglepődök, még így is lassan sikerül csak kinyitnom a szemeimet. Vagy jobban elvertek, mint gondoltam, vagy az imént Mishels állította le őket. De nem képzelődtem... tényleg ő az. – Veszélyes játékokat játszol... – rázza a fejét csendesen. – Fel tudsz állni? Nem ártana elnézned a gyengélkedőre.

- Nem.. tudom – nyögöm ki.

Megpróbálom feltornázni magam, de remeg a karom, mire ő sóhajtva nyúl a hónom alá, hogy segítsen. A lábamban is alig van viszont erő, ráadásul ahogy függőlegesbe kerülök, valami nagyon nem tetszik a fejemnek, mert megszédülök...

 

***

 

Mikor legközelebb kinyitom a szemem, könnyen felismerem a gyengélkedőt. Nem tudom, mióta lehetek itt, de az tuti, hogy kaptam fájdalomcsillapítót, mert már egész elviselhető a hasi meg egyéb fájdalom. Komor arcú férfit pillantok meg nem messze tőlem, engem figyel, de ahogy ránézek, már beszél is.

- Jó pár napja foglalja itt a helyet, szóval ha tud járni, akár el is mehet – mondja roppant kedvesen.

Felsóhajtok, de el is fintorodok, ez azért nem tetszik még a hasamnak. A járással azért megpróbálkozok, kicsusszanok a takaró alól, és láss csodát, megy is. A férfi egy vakkantással beszólítja az egyik őrt, aki a könyökömnél fogva vezet ki, így kissé meg is támasztva. Fogalmam sincs, a férfi túlzott-e, vagy tényleg napokig feküdtem ott... de amikor odaérünk a cellához, és az alsó ágyra pillantok, egy felsőt pillantok meg, ami eddig nem volt ott. Blaise-t kiengedték? Akkor tényleg ott lehettem egy ideje... De ő most hol lehet? Azt hiszem, nem ártana beszélnem vele, ki tudja, miket hallott vissza...

- Ortega zuhanyozni ment, ha őt keresed – mondja az őr, mielőtt távozna.

Remek... ott még talán egyedül is találom.

 

A jókora helyiség előtt két őr áll, mindkettő Blaise embere, így már biztos lehetek benne, hogy egyedül van bent. Az őrök szó nélkül utat nyitnak nekem, én pedig belépek, és meg is pillantom... nadrágban?

- Blaise? – szólítom meg, és elindulok felé.

- Már vártalak – jön a morgó válasz.

Ahogy megfordul, meg is torpanok. Úgy mered rám, olyan színtiszta gyűlölettel, hogy szabályosan mellkason vág.

- Kérlek, mielőtt még olyat teszel, amit megbánhatsz, beszéljük meg... – kérem halkan, de mintha meg sem hallaná, megragadja a pólómat, annál fogva penderít a falhoz.

Felnyögök, a zúzódásaim még mindig fájnak, a landolás meg nem volt túl puha...

- Az áruláson nincs mit megbeszélni – sziszegi az arcomhoz közel hajolva.

- Félreérted, hallgass meg, kérlek – nézek rá könyörögve, de csak egy erőteljes pofon a válasza.

- Nem állsz be a kurvák közé, mi? – köp mellém. – Hát akkor mi vagy most, ha nem egy utolsó, értéktelen szuka?!

- Nem árultalak el! – ellenkezek. – Azt tettem, amit kértél, a bizal...

- Nem kértem, hogy tedd szét neki a lábaidat! – üvölt rám.

- Nem is tettem! – emelem fel a hangom kétségbeesve.

Először Mike, most ő... Ki terjeszti ezt a baromságot? Ki mondta nekik? Talán maga Mishels...? Talán ez a nagy tervük Jhonsonnal, hogy így távolítsanak el a képből?

- Legalább ne hazudnál a szemembe... – mordul fel, majd újra megragadja a pólómat, és ismét a falhoz vág. – Nevetséges, de egy kicsit tényleg bíztam benned, Adrian – sziszegi, mintha csalódottságot látnék a szemeiben. – Pont benned...

Mielőtt még reagálhatnék, újabb pofonnal jutalmaz, ezúttal gondosan a földre lökve. Viszont ahogy felpillantok, megdöbbenek... Újabb emberek érkeztek, méghozzá öten. Tisztán emlékszem rájuk, egyszer kis híján elkaptak, Blaise az utolsó pillanatban lépett közbe. De most... mit keresnek itt...? Nagyot nyelve, rémülten nézek Blaise-re, de ő csak végignéz rajtam, mintha búcsúzna, aztán az új jövevények felé fordul.

- A tiétek.

Összerezzenek a szavaira, hitetlenkedve meredek a hátára, ahogy lassan elindul kifelé. A rohadékok viszont felém... Újabb nagy nyelés, a szívem a torkomban dobog a félelemtől, mire az egyik nyomorult szélesen elvigyorodik.

- Ne félj, cicám, nem fog fájni... annyira. Csak egy kicsit lesz rossz, aztán ígérem, vége lesz, örökre...

Amikor meglátok megcsillanni a kezében egy jellegzetes, könnyedén összeeszkábálható, rögtönzött tőr-féleséget, a rémületem csak tovább fokozódik.

- Blaise, kérlek...! – próbálkozok még utoljára, de meg sem hallja... távozik a helyiségből.

A földön kúszva kezdek elhátrálni az öt rohadék felől. Ezeknek nem lesz elég az erőszak... Nem, ezek itt meg fognak ölni. Vajon Blaise akarta így? Vagy ő csak megleckéztetni akar, és nem tud a tőrről? Vagy ezek már félig meddig Mishels és Jhonson emberei, és végleg ki akarnak iktatni? Nehéz kérdés. De ha Blaise holtan akar látni, legalább a saját kezével ölt volna meg...



Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 07. 25. 21:03:18


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).