Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Geneviev2014. 05. 01. 18:40:10#29862
Karakter: Derek Morgan
Megjegyzés: ~ Reginek


https://www.youtube.com/watch?v=UcNk9QdOqcs&list=PL10A80E048A9E16BA

Sötét, szinte már koromfekete nappalin át sietek, közben pedig próbálom berúgni mindegyik makacs ajtót, ami mellett elhaladok. Nem egyszerű, némelyik olyan rég nem lehetett már kinyitva, hogy az én lábam előbb fájdul meg, mint hogy kinyíljon, de így legalább tudom, hogy nem az az ajtó, amit keresek. Reménykedek, hogy hamar megtalálom a Szépfiút, de ahogyan egyre beljebb jutok az épület belseje felé, a remény úgy kezd elhagyni. Csak azért nem rohanok ki fejvesztve ebből a borzalmas, rettegést árasztó épületből, mert tudom jól, hogy Spence itt van valahol, és én nem hagyhatom itt. Ha egy aprócska kis remény van csak rá, hogy megtalálom, akkor meg is fogom találni.

Itt van valahol. Érzem.

Szenved. Érzem.

Nem hagyhatom. Tobias Hankel után meg még kevésbé.

Levegő után kapkodok, mert bár kifejezetten jó edzésben vagyok a folyamatos veszélyhelyzetek miatt, a por, a kosz, a dohos, penészes levegő úgy rakódik rá tüdőmre, mintha nem volna az én légzőszervemnél jobb hely számukra. Alig kapok levegőt, se az orromon, sem a számon, már-már fájdalmas minden egyes lélegzetvétel. De kibírom. Kitartok. Szépfiúért. Magamért.

Körülbelül harminc órája vagyok talpon pár perces szundításokkal, de muszáj kitartanom, muszáj megmentenem Csinifiút. Csak abban reménykedek, hogy a többiek hamar ránk találnak, még mielőtt mi is úgy, és ott végezzük, ahogyan a többi holttest. Borzalmas elriasztásként, a közeli erdő fáira fölakasztva, megcsonkítva, kivéreztetve és kibelezve. Nem tudom, mióta keresem Spencet, nem tudom, mióta lehetünk bezárva ebbe a pokoli házba, csak azt tudom, hogy ha nem találom meg minél hamarabb Spencert, és nem szökünk meg gyorsan, akkor Ő ugyanazt fogja tenni velünk, amit a többiekkel is tett.

Nem akarom sem átélni, sem pedig azt, hogy Spence élje át. Ő még túl fiatal, főleg ahhoz, hogy szörnyű kínok között haljon meg. Hogy meghaljon. Hogy kínozzák. Még túl fiatal mindenhez, és mégis… mégis oly sok mindent élt már át. Az FBI-nál való munkát, Tobias Hankelt, gyógyszer függőséget, Gideon eltűnését… oly sok mindent. Ezt már nem engedem, hogy át kelljen élnie!

- Derek Morgan – hallom meg nevemet valahonnan messziről. Egy dallamos férfihang szólít, valahonnan a nappaliból, amerről jöttem. Nem tudom, honnan tudja a nevemet, nem tudom, honnan tud bármit is rólunk, hiszen tudom jól, hogy ez a férfi biztosan nem folyt bele semmilyen módon a nyomozásba, és direkt nem hoztam magammal semmiféle igazolványt. Nem akartam, hogy tudja, ki vagyok, nem akartam, hogy tudja, Spencer ki, ám mégis megtudta valahonnan. De honnan?!

Nem nézek hátra, csak rohanok tovább, keresek, kutatok Spencer után. Néha elkiáltom a nevét, hisz úgyis mindegy már, ám sehol nem hallok a saját lélegzetvételemen, illetve a lassan, komótosan utánam lépegető férfi ütemes lépésein kívül más zajt. Se kívülről rendőrautót, se bentről kiáltásokat. Semmit, csak a néma, hátborzongató csöndet.

- Derek Morgan – hallom meg ismét a nevemet, egyre közelebbről. Tudom, hogy menekülnöm kell, tudom, hogy Spencert ki kell menekítenem. De fáradok. Annyira, de annyira fáradt vagyok.

- Morgan! – Fájdalmas, rekedt kiáltás, ám ezer közül is felismerném a hangot. Ez Reid! Követem egyre hangosabb kiáltásait, és végül elérek ahhoz az ajtóhoz, ami felől jön a hang. Könnyedén kinyitom, nincs bezárva, de még lánc sincsen a szökés akadályozásáért. Nem jó jel. Nem jó jel, mert ha Spencer nem tudott elmenekülni ennek ellenére, akkor valami súlyos dolog akadályozhatja meg. Teljes sötétség fogad, ám azt érzem, hogy még nem itt van Reid, mert bár közelről jön a hang, de nem innen. Borzalmas szag árad az egész helyiségből; nem elég a doh, a por, de még vér és ürülék szag is keveredik az orrfacsaró egyvelegbe. Beljebb megyek, nincs más választásom. A talpam alatt a talaj nem olyan, mint eddig, nem parketta, hanem puhább, mely elnyeli lépteim hangját. Ez nem jó, nem biztos, hogy megfogom tudni hallani, ha a gyanúsított közeledik, és nem ad ki hangot.

Lefelé vezet egy lépcső, nekem pedig az eddigi rossz érzésem csak még rosszabb érzéssé formálódik. Sose menj lefelé egy olyan házban, ahol a gyanúsított nyugodt léptekkel követ, és nem tudod, merre menekülj. De nem tehetek mást, egyrészt, a kínzással gyilkoló tettesek szeretnek a pincében hentelni, másrészt pedig Spencer hangja lentről jön, egyre kivehetőbben. Persze, ilyenkor nincsen nálam semmiféle világító eszköz, amikor kellene, ám lentről világosság látszik, így már lassan látom is, mi van a lábam előtt. Nem tudom, mire számítok, ahogyan leérek, ám nyöszörgésre biztos, hogy nem. De, igazából igen, ám reménykedtem, hogy mégsem fogok ilyen fájdalmas hangokat hallani Reid felől.

Ahogyan leérek, mintha egy horrorfilm részletével találnám szembe magam. Már elvileg hosszá kellett volna szoknom ehhez a látványhoz az évek alatt, ám még mindig megvisel. Bár, talán az a jó, hogy még nem fásultam bele, még nem érzek közömbösséget az ilyen látványoknál, hiszen akkor nagy lenne a baj. Az már azt jelentené, hogy én is elvesztettem az emberségemet, mint ahogyan ezek az állatoknak sem mondható szörnyek tették.

Világos van, talán valami ablakon keresztül szűrődik be, hiszen természetes a fény, de nem látom, merre lehet az ablak, és mennyire lehet le- és bezárva. Az egyetlen dolog, amit látok, az az, ahogyan Spencer… Uram Atyám! Egy pillanatra le kell csuknom a szemem, de mivel minden pillanat számít, erőt veszek magamon, és odarohanok hozzá, hogy lássam, le tudom-e valahogyan szedni onnan. Spencer egy, a plafonra erősített láncról lóg le, félig már aléltan. Teljesen meztelen, így jól láthatóak a zúzódások, és az apró, ám rengeteg vágás is, amiből patakokban folyik vére, egészen a lábai alá helyezett műanyag edénybe. Körülbelül egy centis sávban van tele a lavór, tehát még nem életveszély, ám azonnal kórházba kell szállítani, ez egyértelmű. De előtte valahogyan innen le kell szedni, és persze ki is kell jutni erről az átkozott helyről!

- Most megvagy – énekli egy hang az ajtóból. Átkozom magam, hogy ennyire figyelmetlen voltam, hogy nem vettem észre a közeledését, ám már nem tudok mit tenni, még védekezni sem, olyan gyorsan mozdul a férfi, és már csak az ütést érzem a tarkómon.

 

Elájulok.

---*---*---*---

59 órával ezelőtt

Új ügy. Lassan a csapat többi tagja is megérkezik a terembe, hogy meghallgathassuk a részleteit. Amint mindenki elfoglalja a megszokott helyét, JJ bekapcsolja a képernyőt, ahol a megszokottaknál is durvább kép jelenik meg. Egy fiatal férfi testét mutatja mind a két kép, ám az első képen csak a hullaház a háttér, tehát már elmozdították a tetthelyről az másodikon viszont a megtalálása után készült jelenet látszik. Fehér, huszonöt év körüli lehet. Teste tele van zúzódásokkal, apró vágásokkal, a hasán pedig egy nyílt seb található, amin látni, hogy a beleit kivették a hasüregéből. Csak az egyik lábfeje maradt meg, a másikat levágták, látszik, hogy amatőr, hentes munka. Nyaka körül kötél, egy fára van fölakasztva, de a hullaházban készült képen jól látszik, hogy az már csak a halála után került a nyakára. Valószínűleg inkább a vérveszteségtől halt meg.

- Ez a kép az ohio-i Mansfield mellett készült. A férfi neve Kevin Holmes, huszonnyolc éves volt. Öt nappal ezelőtt tűnt el, tegnap találták meg a közeli erdő egyik fájára fölakasztva. Megcsonkították, kibelezték, kivéreztették és számtalan verésre utaló jelet találtak – mondja JJ monoton hangon, ám látszik rajta, hogy eléggé megviseli a kép, és az ügy. Nem szép, az egyszer biztos.

Megnyom egy másik gombot, új képek jelennek meg, ám most négy darab, hullaházi kép. Mindegyik testen ugyanazok a nyomok vannak, kivéve a bal szélsőn, azon mind a két láb ép, és mintha antemortem lenne a kötél nyoma.

- Az első képen… - kezdem a mondatomat egyszerre Reiddel, mire JJ elmosolyodik, és bólint.

- Igen, azon a halál oka az akasztás volt – válaszolja meg a végül föl nem tett kérdést JJ. – Az a legelső, két hónapja talált test. A férfit Thomas Ebbs-nek hívták, harminc éves volt. Mindegyik holttestet ugyanabban az erdőben, ám mindig máshol találták. A rendőrök nem tudnak mit kezdeni az üggyel, azért hívtak minket.

- Mindegyik férfi, és fehér. Az életkoruk is hasonló? – kérdezi Hotch.

- Huszonkettő és harminc között vannak az áldozatok. Fehér férfiak, barna hajjal, és barna szemmel. A munkájuk különböző volt, nem ismerték egymást, semmi közös ismerős, semmilyen kapcsolat nincs közöttük – feleli JJ. Hotch bólint, ám Garciára néz, aki egyből érti is, mit kell tennie. Az én Istennőm.

- Ha mégis van bármiféle kapcsolat, akkor azt én megtalálom! – kiáltja lelkesen az én Bébi babám, és ujjai már süvítenek is a billentyűzeten.

- Érdekes, mintha mindegyik vágás ugyanott, vagy majdnem ugyanott lenne elhelyezve. Mennyi van belőlük? – kérdezi Prentiss, elgondolkozó arckifejezéssel.

- Pontosan ugyanannyi: négyszázhetven darab.

- Fontos lehet neki ez a szám, vagy esetleg alakzat, ha képes annyi időt rászánni, hogy mindig ennyi vágást, és ugyanott ejtsen – mondja Reid. Szinte ide hallom a fogaskerekek kattogását, ahogyan a négyszázhetvenes szám, vagy éppen a látott minta jelentésén gondolkozik, ám egy kis idő után csak megrázza a fejét. Szinte mind kissé csalódottak vagyunk emiatt, hiszen az lehetett volna egy előrelépés, de még egy zseni sem tudhat mindent, főleg, ha az a gyanúsított személyes kötődése, nem pedig egy jobban ismert dolog.

- A kivéreztetés, a csonkolás, a kizsigerelés és a felakasztás annyira különböző dolog, nem is tudok olyan alkalomról, hogy ezeket egyszerre használta volna valaki egyetlen áldozaton. – Ebben igaza van Rossinak, én sem tudok egyetlen egy ügyről sem, ami mind a négy módszert tartalmazta volna. Általában az elkövetők megelégszenek egy, vagy kétféle gyilkossági móddal. Mondjuk, a csonkolás nem kifejezetten halálos, de nem is egészséges, mondjuk úgy.

- Van egy. Még az ezernyolcszázas évek végén, Texas déli részén. Philip Monroe, megölt hat fiatal lányt, hasonló módszerekkel. Csak ő nem véreztette ki teljesen az áldozatait, a halál oka a felakasztás volt, és a zsigerelést a halál beállta után tette meg – hadarja Reid, mint aki egy könyvből olvassa, és őt ismerve valószínűleg így is van. Nem tudom, hogy működik az agya, de valahogyan úgy tudom elképzelni, hogy van egy saját kis személyes könyvtára, ahol minden egyes általa olvasott könyv, vagy ismert film, törtnet, mindenféle megtalálható, és ha kell neki valami, csak a kezébe röppen az adott helyen kinyitva, és már olvashatja is föl.

- Hogyan találtak rá?

- Föladta magát az utolsó lány megölése után.

- Csak így, egyszerűen föladta magát? – kérdezem hitetlenül, de mivel Reid bólint, így ennek igaznak kell lennie. Ha ő mondja, én bármit elhiszek. Na, jó, nagyjából bármit.

- Á-á, tényleg nincs kapcsolat – szólal meg Garcia, fölnézve a számítógépe monitorjáról. – Se családi, se munkahelyi, de még szórakozóhelyi kapcsolatot sem találtam. Egyedül azt, hogy a harmadik és a negyedik áldozat egyszer ugyanabban az étteremben evett, ám öt hónap eltéréssel. Óóó, viszont, ha jól látom a dátumokat, mind a ketten a házassági évfordulójukat ünnepelték – lelkendezik Gracia, és tovább nyomoz az adatok hálójában.

- A többi áldozatnak is van felesége? – kérdezi Hotch, hátha ez lehet a kapcsolat, de JJ megrázza a fejét.

- Az utolsó áldozat elvált, a másik kettő pedig agglegény volt. – Hát, ez akkor nem jött össze. Hotch a szokásosnál is komorabbá és morcosabbá válik, majd ránk pillant.

- Egy óra múlva indulás, addig mindenki szedje össze magát – határozza el, és miután fölkel a székéből, kisétál az ajtón. Hát, akkor egy óra múlva repülünk!


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).