Miután olyan szinten degeszre zabáltam magam, hogy a hasam mérete vetekedik egy hathónapos terhes nõével, újra eszembe jut az az átkozott cikk. Úgy nagyjából a hétszázhuszonharmadik alkalommal, pedig még csak rá sem néztem.

- Mit néztek? – vonom fel a szemöldököm, mikor észreveszem, hogy Jack és Nancy engem bámulnak, miközben úgy vigyorognak, mint két tejbetök.

- Csak öröm nézni, ahogy eszel – vágja rá Jack.

- Hát... – Már éppen elkezdeném kifejteni, hogy én miért tudok nagyon is megbecsülni egy jó evést, de aztán kiszúrom, hogy Nancybõl kis híján kipukkan a nevetés. – Hazudsz – hunyorítok a bátyámra.

Erre mindketten hangosan felnevetnek. Karba tett kezekkel hátradõlök a széken és felvont szemöldökkel, türelmesen megvárom, hogy kikacagják magukat.

- Valójában majd’ belepusztulunk a kíváncsiságba – sandít rám Nancy csillogó szemekkel. – Azóta jártatod az agyad, mióta beléptél az ajtón, és mindketten biztosan vagyunk az okában...

- ...úgyhogy jó lenne, ha végre beszámolnál a tegnap történtekrõl.

- Mert tényleg nagyon szeretnénk tudni, miért piszkálja a csõröd egy ilyen nevetséges cikk.

- Vagy inkább kiért – teszi hozzá Jack, mire kuncogva összenéznek.

Lassan elmosolyodom, aztán elnevetem magam.

- Nem tudom eldönteni, hogy olyanok vagytok-e, mint a gyerekek, vagy inkább egy öreg házaspárra emlékeztettek – vigyorgok rájuk.

- Ugye meghívod az esküvõre? – csap le a gondolatra Nancy.

Ismét elnevetem magam és megrázom a fejem.

- Életemben elõször találkoztam vele tegnap és lehet, hogy mióta ez a cikk megjelent, átkozza a pillanatot is, amikor szóba elegyedett velem. Kicsit korai lenne megmondani – mosolygok rá halványan, bár magamnak sem merem beismerni, igazából mennyire zavar ez a lehetséges forgatókönyv.

- Oké, de egy élménybeszámolóval azért még mindig tartozol – vigyorog Jack.

Mindketten kíváncsian merednek rám, én pedig a sorsomba beletörõdve felsóhajtok.

Már esteledik, mire elindulok hazafelé, a hónom alatt azzal az ominózus újsággal. Tényleg a szennylapok szennylapja, jól mondta Jack, engem viszont az még jobban érdekelne, hogy ki készítette a képeket. A cikk íróját természetesen feltüntették, a lesifotós kiléte azonban titokban maradt. Vajon miért...

A pozitívum az, hogy a lap szerkesztõjét és a cikk íróját is ismerem, úgyhogy holnap azt hiszem teszek egy kis kirándulást a StarNews felé.

***

Másnap éppen idõben sétálok ki a szerkesztõségbõl ahhoz, hogy elérjek Nancy irodájához. Megbeszéltük, hogy ma együtt ebédelünk, mert Jacknek valami közbeszerzési tárgyalása van egész nap, én viszont ráérek társaságot nyújtani neki. Nekem néhány napig szó szerinti fizetett szabadságom van, minden cikkhez ki vannak válogatva a képek, új munka pedig egyelõre nincs kilátásban.

A StarNewsnál tett látogatásom érdekesen alakult. A cikk írója majdnem kiesett a székébõl, mikor negédes mosollyal az arcomon besétáltam az irodájába – lehetséges, hogy bele sem gondoltak, hogy ha egy kollégájukat is kapcsolatba hozzák egy alaptalan bulvárcikkel, azt a kérdéses kolléga nem kifejezetten fogja díjazni. Akkor már túl voltam egy eredménytelen beszélgetésen a seggfej szerkesztõvel, viszont ebbe a találkozásba magam is több hitet vetettem.

Nick kifejezetten aranyos srác, ezért is lepõdtem meg, mikor az õ nevét láttam meg a cikk végén. A mostani reakciója kevésbé okozott csalódást: miután magához tért, kapkodva felállt a székébõl és becsukta mögöttem az ajtót, majd beljebb húzott az irodába.

- Ne haragudj, Mark, kérlek! – hadarta nagyra nyílt szemekkel. – Mikor megláttam a fotókat, rögtön ki akartam vágni õket a kukába... Én nem akartam megírni, esküszöm! Smith kényszerített rá, ragaszkodott a cikkhez és azt mondta, vagy megírom, vagy mehetek az archívumba dobozokat pakolni...

- Pont, ahogy sejtettem.

- Kérlek, bocsáss meg! – esedezett tovább.

Mosolyogva meglapogattam a vállát, nem is ígérkezett ez olyan nehéznek.

- Nem haragszom rád, Nick – biztosítottam kedvesen, õ pedig megkönnyebbülve leengedte a vállait. – Ugyanakkor volna egy apróság, amit megtehetnél értem...

Így történt, hogy Nick bevallotta nekem, kitõl kapta a fotókat. A dolog érdekessége abban rejlett, hogy az illetékest, egy bizonyos Kyle névre hallgató fickót, én személyesen ismerem is. Egy ideig a mi lapunknál volt próbaidõs és már akkor is kissé... furcsának találtam. Emlékszem, egyszer tíz percen keresztül próbált dadogva invitálni valahova, de mikor kerek perec megkérdeztem, hogy randira akar-e hívni, fülig vörösödött és szó szerint elrohant. Pedig a hangomban tényleg nem volt egy cseppnyi ellenszenv vagy gúny sem.

Mindenesetre amikor besétáltam az irodába és egy szó nélkül becsuktam magam mögött az ajtót, tudta, mi vár rá. Ettõl még kifejezettnek rémültnek tûnt, de nem is tette zsebre amiket mondtam neki... Az viszont biztos, hogy egy életre elvettem a kedvét a lesifotós „szakmától”, mire magára hagytam. Tudom, hogy ez Vincenten aligha fog segíteni, most várhatóan rá fog szállni a sajtó egy – remélhetõleg csak rövid – idõre, de legalább én egy kicsit jobban érzem magam tõle.

***

A következõ néhány napot azzal töltöm, hogy céltalanul csatangolok a parkban. Kár lenne tagadnom, úgyhogy inkább be is vallom: igen, Vincentre vadászok. Nagyon szeretnék vele találkozni, hogy megbeszéljük ezt az egész ügyet, mert nem akarom, hogy azt higgye, csapdába csaltam. Túlságosan szimpatikus volt nekem ahhoz, hogy veszni hagyjam a dolgot, fõleg egy ilyen miatt. Az az egyetlen néhány perces beszélgetés már meggyõzött arról, hogy szeretném megismerni... de Kyle és Smith úgy tûnik, rövidtávon elrontották az egészet. Legalábbis abból ítélve, hogy hiába járok napokig a parkba, egyszer sem találom meg õt.

Egy-két alkalom után taktikát változtatok: mindig más idõpontokban megyek ki, hátha így nagyobb esélyem nyílik találkozni vele. Pár nappal késõbb éppen napnyugtakor indulok el a lakásomból, és mire a parkba érek, már sötétedni is kezd. Elindulok a szokásos útvonalamon, reménykedve nézve meg minden egyes padot vagy kisebb tisztást, hátha most végre szerencsém lesz.

A következõ pillanatban azonban az egyik bokor mögül elém ugrik egy alak. Megtorpanok, egy másodpercig csak arra tudok gondolni, hogy ez valami tolvaj vagy gyilkos lehet, fõleg, mikor felemel valamit...

Aztán egy vaku belevillan egyenesen a szemembe.

Szokásomtól eltérõen hangosan káromkodok egyet, miközben a szemem elé kapom az alkaromat, de a fickó kiáltása elnyomja a hangomat.

- Itt van! Itt van a fiú!

Egy kicsit megdörzsölöm a szememet és homlokráncolva, értetlenül nézek rá. Engem keresett? Mi a franc folyik itt? Amikor az alak mögött dobogó léptekkel egy egész tömeg jelenik meg hirtelen, elkerekednek a szemeim és ösztönösen hátrébb lépek egyet.

- Mr. Harrison! – üvölti egy másik. Honnan tudja a nevemet?! – Megosztana velünk néhány részletet a viszonyáról Vincent Monroe-val?

Érzem, hogy szabályosan leesik az állam. A... viszonyomról? Vincenttel? Ezek most komolyan ennyire rákattantak a témára?! Becsukom a számat és dühösen összepréselem az ajkaimat, aztán egyszerûen hátat fordítok nekik és elsétálok.

Õk viszont nem adják fel. Ami azt illeti, még többen jönnek. Hallom magam mögött a lépteik dobogását, de hiába fogom sietõsebbre a tempót, kitartóan követnek... aztán hirtelen szembõl is érkezik egy csoport, de ezek már mikrofonokkal. Most komolyan? Riporterek? Megkísérlem kikerülni õket, de elállják az utamat, aztán lassan félkört kezdenek formálni körülöttem, hogy ne nyerhessek egérutat. A szemem sarkából hátrapillantok, de azt kell látnom, hogy már utolértek, ráadásul ott is ugyanez a szituáció lépett fel.

Bevallom, kezdek pánikba esni, ahogy szorosan körbeállnak. Szinte levegõt sem kapok, az arcomba tolják a mikrofonokat, a vakuk kiégetik a szemeimet, a kérdések meg csak úgy záporoznak felém.

- Mikor kezdõdött a viszonyuk?

- Hol ismerkedtek meg?

- Mennyire nevezné komolynak a kapcsolatukat?

- A hírneve vonzotta Vincent Monroe-hoz?

És ehhez hasonlóak. Megilletõdve bámulok rájuk, képtelen vagyok megszólalni, bár valójában szándékomban sem áll. Látom, hogy idõközben egy kisebb embertömeg is körénk gyûlt, de õk is csak kíváncsian bámészkodnak ahelyett, hogy segítenének vagy valami. Mintha nem lenne elég egyértelmû az a jó néhány próbálkozás, amivel megpróbálok áttörni a riporterek gyûrûjén magam körül... Mindig összezárnak ott, ahol megpróbálok kijutni, és cserébe kapok még néhány áradatnyi kérdést minden egyes alkalommal.

Csak akkor figyelek fel, mikor szinte a semmibõl felbukkan egy kapucnis alak és meg sem állva megragadja a karom, majd elkezd maga után húzni.

- Hé! – szólok rá erélyesen, megpróbálván kiszabadítani a karom az ujjak közül. El is akarnak rabolni némi információért cserébe?

Nem ereszt el és továbbra is maga után vonszol, ügyesen átslisszolva a fotósok és riporterek között, de a hangomra egy másodpercre hátrafordítja a fejét. Elég megpillantanom az ismerõs zöldeskék szempárt, hogy azonnal megnyugodjak, és a lépteimet kissé megszaporázva készségesen követni kezdjem.

A riporterekbõl és fotósokból álló mini hadsereg a nyomunkra szegõdik – a hangok felerõsödésébõl és a vakuk fokozott villogásából ítélve már õk is rájöttek, ki is az én titokzatos megmentõm a kapucni alatt. Vincent nem engedi el a karom, miközben sietõs léptekkel elhagyjuk a parkot. Ahogy látom, egy kocsit vett célba, minden bizonnyal azzal érkezett.

A kérdések továbbra is csak úgy záporoznak, a legtöbben engem szólongatnak, miközben olyan szorosan ránk tapadnak, hogy kis híján letapossák a sarkunkat. Egyik kérdésre sem figyelek oda és pláne nem reagálok rájuk, egyik fülemen be, a másikon ki, de amikor elcsípek egy „Mennyire szenvedélyes szeretõ Vincent Monroe?” felkiáltást, hálát adok az égnek, hogy elértük az autót.

- Szállj be! – nyitja ki az utas oldali ajtót, én pedig habozás nélkül beugrok az ülésre.

Becsukja az ajtót, aztán elindul, hogy megkerülje a kocsit. A rohadékok egyáltalán nem könnyítik meg a dolgát, de õ kitartóan töri magának az utat és végül lassan, de biztosan átszenvedi magát a túloldalra, majd bepattan a volán mögé. Még akkor sem adják fel, mikor beindítja a motort: körbeveszik az autót, a vakuk meg csak villognak... De aztán Vincent felbõgeti a motort, amire már õk is megijednek, õ pedig ügyesen kihasználja a kínálkozó alkalmat, és amint szétrebbennek, gázt ad és gyorsan elhajt a közelükbõl.

Némi nagy sebességû lerázó-hadmûveletet követõen már nyugisabb tempóban sorol be a forgalomba, én pedig lassan kezdem felfogni, hogy most tulajdonképpen megmentett.

- Hú... köszi szépen – fújom ki a levegõt megkönnyebbülve. – Nem igazán tudtam mit kezdeni velük. Nem gondoltam, hogy ez ennyire durva.

Még mindig nagyokat pislogva próbálom feldolgozni az iménti jelenetet... õt is beleértve. Ez azt jelenti, hogy nem haragszik rám?

- Örülök, hogy segíthettem – feleli, és a hangján sem érzek elfojtott dühöt. – De jobb, ha tudod, ez még igen szolid volt. Legalábbis az átlaghoz képest.

A szemem sarkából rásandítok, és nem tudom nem észrevenni az arcán megjelenõ halvány mosolyt.

- Akkor ezek szerint nem vagy rám kiakadva a képek miatt? – kérdezek rá, bevallom egy kicsit félve. – Mert nekem tényleg semmi közöm hozzájuk, nem szoktam átverni senkit, fõleg nem ilyen undorító módon. A találkozásunk csak véletlen volt, nem volt kitervelve.

Folyamatosan õt figyelem, próbálom a mimikájából leszûrni a véleményét, ha esetleg egy kitérõ válasszal próbálna meg lerázni. Felém fordítja a fejét és pár másodpercre összekapcsolódik a pillantásunk, én pedig reménykedni kezdek, hogy a szememben keresi a válaszokat. Mert ott bizony csak õszinteséget fog találni.

- Nem hiszek a véletlenekben – fordul vissza, de ezzel a mondattal éles ellentétben áll az édes félmosoly az arcán. Vagy az egy gúnyos mosoly akar lenni? Talán mégsem hisz nekem... – De, amit mondasz, azt elhiszem – húzza széles vigyorra az ajkait az arckifejezésem láttán.

Aha, ez már tetszik. Én is elmosolyodom, miközben kifújom a levegõt, amit akaratlanul is bent tartottam.

- Akkor jó – sandítok rá ismét, még mindig mosolyogva.

- Inkább nekem kéne bocsánatot kérni – vált kissé komolyabb hangvételre. – Szólhattam volna, hogy rizikós mellém ülni. – Az égre emeli a pillantását, én pedig kis híján felnevet, ahogy elképzelem a szituációt. Arról nem is beszélve, hogy ez nem igazán tartott volna vissza. – Elég zavaró lehet az a cikk valaki olyannak, aki nincs ehhez hozzászokva. Remélem nem lett belõle bajod.

- Ugyan! – intem le mosolyogva. – Nem igazán érdekel. Felõlem azt írnak, amit akarnak – vonom meg a vállam.

Azt inkább nem mondom meg neki, hogy inkább annak az egy szem álnok kis fotósnak lett belõle baja – legalább egy nagy adag lelkiismeret-furdalás és szégyen. Talán majd késõbb.

- Szuper! – bólint. – Akkor, ha tényleg nem zavar, hogy velem kell mutatkoznod, eljöhetnél velem megünnepelni, hogy sikeresen letettem életem... vagyis a világegyetem legnehezebb vizsgáját. Persze csak, ha ráérsz, nem akarlak feltartani.

Felnevetek, és gondolkodás nélkül rábólintok.

- Ezer örömmel, az én estém szabad – mosolygok rá. – Alig várom, hogy meghallgassam a beszámolót arról a vizsgáról – szélesedik vigyorrá a mosolyom.

- Remek – vigyorodik el õ is. – Van esetleg valami kedvenc helyed?

- Ami azt illeti, nem nagyon – rázom meg a fejem –, de ha neked van, akkor szívesen rád bízom magam.

- Nos, nekem éppen akad egy – kúszik az ajkaira egy újabb édes félmosoly.

Körülbelül tíz perccel késõbb leparkol a kocsival a járda mellett sorakozó néhány autó közé. Kiszállunk, én pedig mellé szegõdöm, miután bezárta a kocsit. Nem is megyünk sokáig, egy olyan kicsi táblánál állunk meg, amit egyébként talán észre sem vennék, pedig az a bizonyos bár, amit hirdet, már akkor elnyeri a tetszésemet, amikor megpillantom a lefelé vezetõ lépcsõt, és a hangulatos alkóvot, ahová vezet. Vincent elõre enged, úgyhogy lemegyek a lépcsõn, majd bemegyek az alkóv végén lévõ nyitott ajtón, amin újra ott a bár neve, már egy kicsit díszesebb betûkkel.

A hely már akkor mosolyt csal az arcomra, mikor belépek. Nagyon hangulatos, olyan, mint egy kis kocsma, de mentes a részeg emberektõl, vagy a sivalkodó, buliba készülõ fiataloktól. A zene is ízléses, ráadásul csak olyan hangerõvel megy, hogy élvezni lehessen, de azért az emberek kényelmesen hallják egymás hangját is. Az asztalok nincsenek túl szorosan rakva, és mindegyiket egy-egy vékony fal választja el, ezeknek a falaknak a két oldalára vannak felszerelve a valamiféle szarvasbõr-szerû anyaggal lefedett, párnázott padok.

- Na, mit szólsz? – lép mellém Vincent.

- Egyáltalán nem csalódtam – mosolygok fel rá. Furcsa, csak most, közvetlenül mellette állva tûnik fel, hogy nem is olyan elenyészõ a magasság-különbség. – Nagyon tetszik ez a hely, csak azt sajnálom, hogy nem tudtam róla eddig.

- Jobb késõbb, mint soha – vigyorodik el. – Gyere, üljünk le!

Kiválasztjuk az egyik boxot, ami nincs túl messze a bárpulttól, de nem is közvetlenül az ablak alatt van, ha esetleg itt is szerencsét akarna valaki próbálni. Leülünk egymással szemben, én pedig gondolatban újabb piros pontot adok a helynek a tiszta és rendezett asztal miatt, mielõtt magam elé venném az egyik itallapot.

- Szóval, szeretnél valamivel koccintani arra az ominózus vizsgára?

A gyógyszereimre kifejezetten nem ajánlatos alkoholt inni, de néhány korty erejéig kivételt tehetek Vincent kedvéért. Mikor nem válaszol rögtön, kíváncsian felpillantok rá és azt látom, hogy furcsa tekintettel néz rám. Hirtelen nem is igazán tudom hova tenni... hitetlenkedõ? Értetlen? Meglepett?

- Mi a baj? – kérdezem homlokráncolva.

- Te tényleg semmit nem tudsz rólam? – kérdez vissza válasz helyett, de a hangja egyáltalán nem vádló, sokkal inkább... igen, meglepett.

- Nem igazán – vallom be félénk mosollyal. – Ez baj?

Nem tudom eldönteni, hogy ez a meglepetés számára pozitív-e vagy sem. De aztán lassan elmosolyodik, én pedig rögvest megnyugszom – ezek szerint pozitív.

- Épp ellenkezõleg. Megbocsátható, ha megígéred, hogy nem fogsz elhamarkodottan ítélkezni, mikor utánam olvasol – vigyorodik el.

Kuncogva megrázom a fejem, de nem veszem le róla a szemeimet, jobban érdekel, mint az itallap.

- Nem terveztem utánad olvasni. – Felvonja a szemöldökét, én pedig rámosolygok. – Mi lenne, ha inkább te mesélnéd el?

- Miért? – billenti kissé oldalra a fejét egy igazán édes mozdulattal.

- Ismerem a sajtót, te pedig valamiért lehetõséget látsz arra, hogy ítélkeznék feletted. Ez azt jelenti, hogy rizikósabb dologról lehet szó, ha pedig ilyesmirõl van szó, biztos vagyok benne, hogy a legtöbb errõl szóló cikk eleve úgy lett megírva, hogy magában hordozza az elítélést és rossz szájízt hagyjon maga után. – Vállat vonok és újabb mosolyra húzom az ajkaimat. – Jobban szeretném a te oldaladról megismerni a dolgokat.

- Egy ilyen érveléssel nehéz lenne vitába szállni – mosolyodik el végre õ is.

Figyelmesen nézem az arcát és a szemeit, de még mindig ott látom a tekintetében azt az egészen enyhe bizonytalanságot. Nem szégyen, csak az a finom félelem, hogy hogyan és mennyit beszéljen róla. Biztos vagyok benne, hogy valami komoly dologról lehet szó, amire minden bizonnyal nem is büszke, én viszont szeretném megismerném õt és ez is õhozzá tartozik – de attól még nem kell rögtön fejjel menni a falnak.

- Nem foglak rögtön kivallatni, ne aggódj – vigyorgok rá. – Nekem az is elég, ha egy következõ alkalommal, vagy akár azután elmondod.

Lassan az õ mosolya is kiszélesedik, ahogy megérti a szavaim mögött megbúvó célzást.

- Micsoda rejtett invitálás – jegyzi is meg –, hát lehet erre nemet mondani?

- Remélem nem – nevetek fel.

Õ is velem nevet, aztán határozottan bólint egyet.

- Rendben, megegyeztük. Egy feltétellel – teszi hozzá, a szemeiben huncut szikra csillan.

- Mi volna az? – kérdezem, az a tekintet újra mosolyt csal az arcomra, bár... ha jobban belegondolok, mellette nem is igazán tudom befejezni a mosolygást.

- Ha ma te kezded a mesedélutánt... illetve estét.

Újra felnevetek, de gondolkodás nélkül rábólintok. Én bármirõl beszélek neki egy dolgot kivéve, de annak még csak a lehetõsége sem fog felmerülni. Már profira fejlesztettem az életem és a dolgaim elmesélését úgy, hogy egyetlen apró megragadató lyuk se legyen a történeteken.

- Áll az alku – jelentem ki mosolyogva.

- Ennek örülök – mosolyodik el õ is, majd újra az itallapra pillant. – Én mindenesetre ejtem az alkoholt az esti repertoárból.

- Ez esetben én is – fordulok vissza a kínálathoz. – Ami az illeti, az esetek nagy többségében megrögzött antialkoholista vagyok.

- De velem kivételt tettél volna? – néz fel rám ugyanazzal a huncut szikrával a tekintetében. – Ez igazán megtisztelõ.

- Azért csak ne bízd el magad – vigyorodom el.

Újabb piros pontot kap a bár, mert igen hosszúra nyúlik a választék az alkoholmentes italok és koktélok esetében is. Miközben válogatunk, az agyam elkezd egy kicsit azon pörögni, hogy vajon mi lehetett az a bizonyos dolog Vincent múltjában. Minden bizonnyal valami köze van az alkoholhoz, de attól ez még bármit jelenthet. A gondolataimnak mindenesetre hamar megálljt parancsolok, és otthon nem fogok rákeresni, ez egészen biztos. Tényleg az õ szemszögébõl szeretném hallani a történetet.

Végül mindketten egy-egy alkoholmentes koktélt rendelünk, és míg az italokra várunk, újra a másikra fordítjuk a figyelmünket.

- Rendben, akkor mesélj magadról – mosolyodik el Vincent. – Kezdjük mondjuk azokkal a kivételes fotókkal. Jártál valamilyen mûvészeti iskolába, vagy istenadta tehetség?

- A második – felem kuncogva. – Az igazat megvallva érettségi után több mûvészeti fõiskolára is jelentkeztem, aztán az egyik helyen el is kezdtem egy tanfolyamot, de... Túl szájbarágós volt – rázom meg a fejem. – Õk akarták megmondani nekem, hogy mit, hogyan és miért úgy fotózzak le, nekem viszont ez egy kicsit sok volt.

- Hát, a parkbéli képek sem arról árulkodtak, hogy túlságosan elveszett lettél volna egymagad – vigyorog rám. – És hol dolgozol?

- Egy természettudományi magazinnak, minél távolabb a bulvársajtótól – húzom sokatmondó vigyorra a szám, mire értõn felnevet. – A National Geographic egyik kihelyezett irodájánál vagyok. Õk megmutatják a következõ szám cikkeit, vagy csak megmondják, mirõl fog szólni, én pedig kitalálom, milyen képek illenének hozzá. Õk meg elégedettek – teszem hozzá, mire újfent elvigyorodik.

- És hogy találtak rád? Hivatalos képzettség nélkül is jelentkezhettél az állásra?

- Nem – rázom meg a fejem vidáman. – Az egyik ismerõsöm nyitott egy galériát, de mivel még nem voltak megfelelõ kapcsolatai ismert mûvészekkel, az én képeimet állította ki. A megnyitón ott volt a lap szerkesztõje és azonnali hatállyal állást ajánlott.

- Ez nagyon sorsszerûen hangzik – mosolyodik el.

- Még a végén újra kell gondolnod a véletlenekbe vetett hitedet – kacsintok rá, mire újra elneveti magát. Szeretem ezt a hangot. – Végzettség hiányában csak részmunkaidõs állásra tudtak szerzõdtetni, de ez a lényegen nem változtat. Legalább nem kell egész nap az irodában unatkoznom – vonok vállat.

- Az már igaz – bólint egyetértõen. – Mi a helyzet a családoddal?

- Van egy bátyám, Jack – mosolyodom el szeretettel. – Két évvel idõsebb nálam, de igazából ikertestvérek is lehetnénk. Kétpetéjûek – teszem hozzá vigyorogva. – Gyerekkorunk óta nagyon szoros a kapcsolatunk, amióta csak az eszemet tudom, õ volt a legjobb barátom, el sem tudnám képzelni nélküle az életem. – És sajnos õ sem, teszem hozzá gondolatban keserûen. – Most is alig két utcányira él tõlem a menyasszonyával, Nancyvel.

- Menyasszony? – mosolyodik el. – Milyen a kapcsolatod a lánnyal? Ilyen szoros testvéri kapcsolat mellett biztosan sokat nyomott a latban a te véleményed is.

- Ó, igen – bólintok kuncogva. – Emlékszem, Jack szinte halálosan félt, mielõtt bemutatta nekem. Én pedig voltam olyan jó testvér, hogy nem árultam el neki, hogy nekem már a szeme csillogása elég volt, amikor beszélt róla. – Mindketten elvigyorodunk. – Nancy egyébként rögtön megnyert magának engem is. Nagyon édes lány, gyönyörû, okos és kedves, ráadásul imádja Jacket. Nem is kívánhatnék jobbat a bátyámnak.

- Látszik, hogy tényleg nagyon szeretitek egymást – mosolyog Vincent.

- Igen, ez tagadhatatlan – viszonzom a mosolyát.

- És a szüleid? – kérdezi aztán kíváncsian, azt hiszem, neki is feltûnt, hogy még csak meg sem említettem õket.

- Mindketten évekkel ezelõtt meghaltak.

- Sajnálom – feleli halkan.

Egyik kezével átnyúl az asztalon és finoman az én ott nyugvó kézfejemre helyezi a sajátját. Ahogy felpillantok rá, látom, hogy a tekintetében együttérzés csillan. A kedvessége és az a gyengéd gesztus mosolygásra késztet, de aztán csak vállat vonok.

- Valójában sosem voltunk igazi család – ismerem be. – Még gyerek voltam, mikor elkezdett tönkremenni a házasságuk és mindkettõjüknek fontosabb volt a másikkal való marakodás, mint Jack vagy én. Aztán apa más nõkhöz kezdett menekülni és pár éven belül végérvényesen elhagyott minket, anya pedig az alkoholba fojtotta a bánatát.

- Csoda, hogy mindketten megúsztátok lelki károsodás nélkül – ingatja a fejét komoran.

Halványan elmosolyodom, ahogy felnézek rá. Ha tudná, hogy miért alakult így minden, rögtön megértené, hogy nehezebb dolgokkal is meg kellett birkóznunk.

- Számomra a család mindig is Jacket jelentette, és persze most már Nancyt is – felelem végül magyarázatképpen. Oldalra pillantok és felsóhajtok. – Talán csak anya halála miatt gyötör némi bûntudat.

- Miért? – billenti újra oldalra a fejét azzal az aranyos mozdulattal.

- Jack azonnal húzta a nyúlcipõt, amint betöltötte a 18-at. Érettségi után munkát keresett és vett egy kis lakást, persze engem is vitt magával. Anya nem sokkal késõbb autóbalesetet szenvedett, részeg volt és frontálisan ütközött egy kamionnal. – Elgondolkozva rázom meg a fejem. – Lehet, hogy ha ott maradunk, vissza tudtuk volna tartani, hogy ittasan volán mögé üljön.

Egy pillanatra zavarba jövök, mikor realizálódik bennem, hogy mi mindenrõl és milyen mélységben beszéltem neki. Persze senki elõtt nem titkolom a múltamat, mégis... ennyire részletesen még senkinek nem számoltam be a történtekrõl. Azt hiszem, azok a túlságosan értõ szemei zavarnak össze, és a hangja, ami önmagában is mágikus hatású lenne, de még azt is érezteti velem, hogy bármit mondhatok neki, õ meg fogja érteni.

Bármit, de azért csak óvatosan. Egyvalamit a saját érdekében nem fog megtudni.

- Õ választott mindig más helyettetek. – Felpillantok rá, azok a varázslatos kékeszöld szemek figyelmesnek és komolynak tûnnek. – Elõször a civakodást az apátokkal... A válás után visszatérhetett volna a gyerekeihez, de õ inkább az alkohol mellett döntött. A bátyád pedig nyilvánvalóan a ti érdekeiteket tartotta szem elõl, és szerintem jól tette.

Le sem veszem róla a szemeimet, miközben beszél, a szavai pedig lassan mosolyt csalnak az arcomra.

- Köszönöm.

- Mit? – vonja fel a szemöldökét.

- Mindent, amit mondtál. Hogy... megnyugtatsz.

- Én csak az igazat mondom – mosolyodik el édesen, nekem pedig muszáj visszamosolyognom.

Hol bujkált eddig ez a srác? Kétségtelenül egy fõnyeremény, bár távol álljon tõlem, hogy nyomulni kezdjek rá. Semmi garancia nincs rá, hogy a saját neme is érdekelné, én pedig nem szándékozom azzal elrontani egy remek barátság ígéretét, hogy ilyesmivel támadom le. Ha a vonzalom kölcsönös, elõbb-utóbb úgyis ki fog derülni, de addig is biztosra vehetek még néhány kellemes beszélgetést vele... Aztán az idõ majd eldönti, hogy milyen folytatást szán a dolgoknak.

Mona, az ügy fõ érintettje ez alatt gõgösen terpeszkedik a mérlegen. Pedig az állatok többségét nehéz lemérni, sokan nem akarnak a mérlegen maradni egy pillanatot se, de õfelsége meg sem mozdul, csak lustán pislog felém, mintha élvezné a helyzetet és direkt maradna a mérlegen, hogy az minél hosszabb ideig mutassa a súlyát, ezzel is az orrom alá dörgölve, hogy mekkora egy idióta vagyok. De azt hiszem, ezúttal nagyon is megérdemlem a gonoszkodását. Ha ezt a suliban meglátnák, még az unokáimat is eltiltanák az állatorvosi szakmától, az egyszer biztos.

-Ne haragudj öreglány, errõl én tehetek.- veszem a karjaimba, miközben kisétálok a fürdõszobából- Nincs mese, mától sajnos diétáznod kell.- közlöm vele, de hiába próbálom a szörnyû hírt egy kis jólesõ fülvakargatással elviselhetõbbé tenni, õ azonnal kiugrik a karjaim közül, majd egy fenyegetõ „Azt próbáld meg!” pillantás után komótos léptekkel otthagy.

Aznap délután a parkban vagyok kénytelen tanulni a vészesen közelgõ vizsgákra, ugyanis Mona nem igazán viselte jól már a diéta elsõ pár óráját sem. Olyan hihetetlen hangosan követelte magának a délutáni nasit, hogy még az sem segített, hogy becsuktam az egyik szobába, én pedig tábort vertem a lakás legtávolabbi pontján. Pedig nagy a lakás, de ebben a macskában van ám szufla…ha még az énekesi pályán lennék, mostantól felléphetnénk akár duóban is…elég egyedi produkció lenne. Így hát kénytelen voltam elmenekülni otthonról és mivel tökéletes az idõ, gondoltam sokkal jobb itt, mint a könyvtárban, vagy egy zajos kávézóban.

Elõveszem hát a könyveimet és belevetem magam a tanulásba. Elõször nem könnyû odafigyelni az olvasottakra, mert szeretek ilyen helyen nézelõdni, de végül sikerül annyira belemerülnöm a könyvbe, hogy a körülöttem lévõ világ teljesen megszûnik létezni, ezért a lábamnál landoló frizbitõl kis híján megáll a szívem. Felveszem, de mielõtt még körbepillanthatnék, hogy ki is akart vele megorvgyilkolni, a gazdája már ott is liheg a lábamnál. Már elsõ pillantásra is gyönyörû kutya, a szõre fényes, egészséges, hatalmas teste kellõen izmos…na jó, úgy tûnik nem minden gazdi olyan felelõtlen idióta, mint én. Kezem szinte magától mozdul, hogy megsimogassam, megvakargassam a füle tövét. Órákig el tudnék vele lenni, de mikor játékosan felteszi a mancsát a térdemre, jelezve, hogy most már aztán kéri vissza, ami az övé, felnevetve adom vissza a játékot a hatalmas fogak közé. Még egy kis búcsúsimogatás, aztán már szalad is el, amit mosolyogva figyelek.

A pillanatot azonban alaposan elrontja egy ismeretlen alak, pontosabban a kezében tartott gép látványa. Elsõ ránézésre olyan, mint bármelyik másik lesifotós. A ruhája nem túl feltûnõ, sem a fazonja, sem a színe nem ragadja meg az ember tekintetét, szóval tökéletesen el lehetne benne vegyülni. Azt viszont, hogy miért áll a park közepén, ahelyett, hogy egy bokor rejtekébõl, kis ágacskákkal a fején próbálna teljes titokban lekapni, nem tudom hova tenni. Ez valami új módszer lehet? Talán nekik is van bizonyos idõközönként valami továbbképzés, ahol új taktikákat tanulnak? Ki tudja…

Régebben ilyenkor elhúztam volna a csíkot, vagy rosszabb napjaimon megismertettem volna az öklömet a fotós képével, a betont meg a fényképezõgépével, de mivel már egy ideje nem érdekel ki, mit hol és milyen megszerkesztett képekkel alátámasztva ír rólam, most csak olvasok tovább. Vagyis csak olvasnék, mert még mielõtt belekezdenék, az ismeretlen felém kezd sétálni. Úgy tûnik, a pofátlanságnak tényleg nincs határa. Gondolom, a békés kutyasimogatós képelért nem lehet annyit kapni, mintha mondjuk alaposan felbosszantana, aztán lefotózná, ahogy dühöngök. Elõször nem akarok vele foglalkozni, ha nem figyelek, majd elmegy alapon. De ahogy közeledik, felüti bennem a fejét a kíváncsiság, mert hát a lesifotósok inkább azonnal elhúzzák a csíkot, ha észreveszik õket.

- Szia- köszön vidáman csengõ hangon, és ahogy felnézek rá, egy egészen röpke pillanatra elveszek az egem vizslató csodaszép smaragdzöld íriszekben. Hû…

- Szia.-köszönök vissza semlegesen, várva, mi lesz ebbõl

- Ne haragudj a képek miatt. Sokszor járok ki ide, és szeretem megörökíteni a pillanatokat, már egy ideje figyeltem azt a kutyát, mielõtt idejött hozzád... Viszont ha zavar, természetesen kitörlöm õket.- apró mosoly kunkorodik a szája szélére, ami nekem cseppet sem tûnik megjátszottnak, sõt…talán elhamarkodott kijelentés ez tõlem, de azt hiszem, ennél õszintébb, vagy legalábbis annak tûnõ mosollyal rég találkoztam. Hát Vincent, most jól melléfogtál!

- Nem, nem, hagyd csak – rázom meg a fejem, közben én is elmosolyodom – Nincs semmi baj, csak egy kicsit elkapott a paranoia, azt hiszem – magyarázkodom, miközben saját hülyeségem vigyort csal az arcomra

- Paranoia? – kérdez vissza egyre szélesedõ mosollyal, szemében pedig némi értetlenség csillan meg– Ugyan már, nem lettek olyan rossz képek! –ennél a mondatnál elnevetem magam. Érdekes ez a srác. Nem tudom eldönteni, hogy most direkt viccelõdik, vagy tényleg nem tudja, ki vagyok? Nem mintha kötelezõ lenne mindenkinek ismernie, de még most is ritkán találkozom olyannal, aki egyáltalán nincs képben velem kapcsolatban, fõleg nem korombelivel. – Egyébként a nevem Mark, Mark Harrison.

- Vincent Monroe.- fogom meg a felém nyújtott kezet

- Vincent... – ismétli meg, közben jól láthatóan nagyon beindultak a fejében lévõ fogaskerekek. Ha jól sejtem, még pár pillanat és…– Ó, te jó ég, most már értem a paranoiát is – nevet fel, miután megvilágosodott.  – Teljesen megállja a helyét a paparazzi elmélet - teszi hozzá, de meglepetésemre ugyan olyan hangszínnel és arckifejezéssel, mint amilyennel eddig beszélt. Nem tûnik se zavartnak, se megilletõdöttnek, úgy tûnik, nem villanyozza fel és nem is zavarja a dolog.

- Ne aggódj, tényleg nincs semmi gond –pillantok rá, ismét mosolyogva, majd tekintetem a fényképezõgépére téved. Egyre jobban érdekel ez a srác, kíváncsi vagyok, mi ragadja meg a figyelmét– Megnézhetem a képeidet?

- Persze! Nézd meg õket nyugodtan, és még mindig kitörölhetem õket, ha nem tetszenek.

- Ez nagyon rendes tõled.- elkezdem nézni a képeket és már a legelsõ elvarázsol. Pár pillanat múlva meg már azon kapom magam, hogy kisgyermeki kíváncsisággal és csodálattal nézegetem õket- Ejha! Te nagyon tehetséges vagy – mivel elég sok fotóssal volt már dolgom, ezt könnyen megállapítom. A képei egyszerûek, mégis árad belõlük valami vitathatatlan különlegesség, szóval pont olyanok, mint amilyennek õ is tûnik.

- Ugyan már, én csak kattintgatok – rázza meg szerényen a fejét, persze ezt is mosolyogva– A képeket a pillanat adja.

- A pillanatot is tudni kell elkapni.

- Ez igaz – kuncog fel, majd lelkesen a kijelzõre bök – Látod, itt a bizonyíték, hogy igazából a kutyát követtem!

- Igen, látom . Tárgyi bizonyíték ellenében ejtem a vádat.

- Köszönöm, bíró úr.  – neveti el magát, majd érdeklõdve pillant az ölemben pihenõ könyvre- És te mit olvasol?

- Tankönyvet – felelem egy kedvetlen sóhaj kíséretében  – A nyakamon van néhány vizsga, úgyhogy muszáj volt kijönnöm ide, hogy nyugodtan tanulhassak.

- Állatorvosnak tanulsz?- kérdezi õszinte ámulattal, mintha azt fedezte volna fel, hogy egy leendõ ûrhajóssal beszélget. Aranyos…

- Igen – felelem, akaratlanul is megmosolyogva a reakcióját– Szereted az állatokat? Vagy az állatorvosokat? –incselkedem vigyorogva.

- Mindkettõt!- hm…ravasz válasz

- Merész választás –bólogatok

- Úgy gondolod? – kérdezi szemöldökét felvonva, ám a telefonja miatt már nem tudok felelni- Ah, ne haragudj.

- Ugyan, semmi gond. –rázom meg a fejem- Rossz hír?-érdeklõdöm, mert miután vége a beszélgetésnek, olyan gondterhelten sóhajt fel, mint ahogy azt én is tettem nemrég, mikor a vizsgáim kerültek szóba

- Nem, csak munkaügy. Tényleg ne haragudj, de most el kell mennem.

- Persze, menj csak, nincs mit tenni, ha szólít a kötelesség. –mosolygok ismét, ügyelve, hogy csalódottságomnak se az arcomon, se a hangomban ne legyen nyoma- Örülök, hogy találkoztunk.-teszem hozzá, miközben felé nyújtom a kezem

- Én is örülök. –fogja meg a kezem, amit aztán szokatlanul sok ideig el sem enged, de õszintén szólva valahogy nem zavar. Meglepõen kicsi keze van, legalábbis az enyémhez képest- Talán még összefutunk máskor is.- engedi el végül és feláll mellõlem

- Remélem .- bólintok, szándékosan nem elrejtve elõle a mosolyomat

Csak miután elmegy, akkor tûnik fel, hogy mennyire megváltoztatta a hangulatomat az, hogy vele beszélgettem. Mintha valami furcsa vidám aura követné, amibe én is belekerültem, amíg itt volt. Pedig magamat sem tartom valami depis figurának, de õ teljesen más…nemcsak, velem, hanem talán mindenki mással is összehasonlítva. Biztosan ki fogok ide még jönni a közeljövõben.

~*~*

Másnap este egy barátommal ülünk az egyik belvárosi kávézóban. A mai napom eseménytelenül telt, egészen addig, amíg az óráim után észre nem vettem a mobilom kijelzõjén virító „9 nem fogadott hívás” szöveget. Csak egy embert ismerek, aki ilyen türelmetlen tud lenni és mivel azt is tudom, hogy belõle is csak az idegesség hozza ki ezt, azonnal tudtam, hogy nem jó hírt fogok kapni, ha visszahívom. És így is lett. Elsõnek azért ordította le a fejemet, hogy mégis hogy képzelem, hogy nem lehet engem órákon át elérni, aztán pedig jött a lényeg. Elmondott mindent az újságban lévõ cikkrõl és követelte, hogy találkozzunk. Mivel ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, úgysem nyugszik meg, amíg élõben ki nem oktathat, megbeszéltünk egy találkozót.

-…Figyelsz rám egyáltalán?-tépi ki a kezembõl a könyvet , cseppet sem bûbájos arckifejezéssel

Most erre mit mondjak? Egy jó negyed órája már nem igazán követem a mondandóját. Nagyjából háromféle verzióban elõadva kaptam már meg a fejmosást. Figyeltem, megértettem, az õ szemszögébõl talán még igaza is van, de az a cikk már megjelent, nem lehet ellene mit tenni. Félreértés ne essék, hálás vagyok Eathan-nek, amiért vigyázni próbál rám, de a visszavonulásom óta eltelt több év sem volt neki elég ahhoz, hogy megértse, már nem a menedzserem, hanem a legjobb barátom.

-Háát...- akárhogy próbálom letörölni a vigyort a képemrõl és komoly arccal egy komoly választ adni, az ábrázata túl vicces ahhoz, hogy legalább egy széles mosoly nélkül meg tudjam állni

 -Az Isten szerelmére, hányszor mondjam még el, hogy legyél kicsit óvatosabb?- förmed rám ismét, majd sóhajtva lapoz bele  már vagy századszorra abba a bizonyos újságba, közben úgy ingatja  a fejét, mintha az apám lenne és épp most mutatnám meg neki a karókkal teli bizonyítványomat

-És pontosan mit értesz óvatos alatt? Szerezzek egy pisztolyt és puffantsak le mindenkit, aki hozzám szól?- viccelõdöm, ám látom, hogy most nem vevõ a humoromra, ezért befejezem, még mielõtt jobban felbosszantom

-Szörnyen vicces-morogja grimaszolva, majd felhörpinti az utolsó pár korty sörét. Na, ebbõl látszik, mennyire ideges, hiszen máskor kínosan ügyel arra, hogy a társaságomban még csak ne is beszéljen alkoholról. Tudom, hogy csak azért ilyen, mert fél, hogy megint tönkretesz ez a sok rólam terjengõ hazugság, de már vagy ezerszer elmondtam, sõt már többször bizonyítottam neki, hogy már nem lehet ilyen könnyen a padlóra küldeni- És ne add itt nekem a lazát, látom, hogy neked sem tetszik a dolog.

-Rosszul látod.- közlöm és visszaveszem tõle a könyvemet- És akkor mit javasolsz? Nem fogok bezárkózni a lakásomba, nehogy még a végén ezeregyedszerre is lefotózzanak. Egyszer úgy is megunják.

 -Nem azzal van a baj, hogy eljársz otthonról, de jobban is megnézhetnéd, kivel cseverészel ilyen önfeledten. Bármibe lefogadnám, hogy a fotós, meg ez a kis szemét összejátszottak. –bök az újságban lévõ képre- Sokkal többet ér ez a kép így, mintha csak te, egyedül lennél rajta.

 -És még azt hittem, én vagyok a paranoiás-nevetem el magam, persze õ még véletlenül sem nevet velem. –Na jó, megígérem, hogy ezentúl óvatos leszek. Nem állok szóba idegenekkel, nem fogadok el semmit ismeretlen bácsiktól és még a bankkártyám kódját sem adom meg senkinek. Becsületszavamra.-húzom ki magam az ünnepélyes hatás kedvéért

 -Marhára humoros vagy-morogja, de hiába próbálja rejtegetni, látom, hogy már az õ szája is felfelé görbül

-Tudom-dõlök hátra elégedetten vigyorogva

Ha õszinte akarok lenni, azért egy kicsit tényleg zavar ez az ügy. Persze nem a képek, vagy a cikk, de nem vagyok teljesen biztos benne, hogy Mark nem volt benne a dologban. Hiába tûnt õszintének, hiába volt kedves, jó néhányszor koppantam már azért, mert nem láttam át azokon, akik átvertek. Ha legalább biztosra tudnám, hogy átvert, akkor gyorsan elfelejteném az egészet… de így, bizonyíték nélkül nem tudom, vagyis nem akarom kijelenteni, hogy bûnös.

*~*~

Néhány nappal késõbb az egyik vizsgámról tartok hazafelé. A vizsga sikerült, így most, hogy egy gonddal kevesebbel kell foglalkoznom, végre utána járhatok a Mark-dolognak. Jobb ötlet hiányában leparkolok a park mellett, hiszen azt mondta, gyakran jár ide. Hátha szerencsém lesz…

Csak sétálgatok körbe-körbe eredménytelenül és már sötétedik, mikor a sokadik és egyben utolsónak tervezett kör megtétele közben félreismerhetetlen villanásokat látok meg a közelben. Hurrá, vakuk…

Odapillantva kicsit messzebb meglátok egy nyüzsgõ, hangos embercsoportot. A felhajtásból ítélve vagy UFO-t találtak, vagy egy szegény híresség akadt egy falka riporter horgára. Nem igazán érdekel a dolog, ezért még csak nem is nézek abba az irányba, viszont muszáj kicsit közelebb mennem, mivel a kijárat is arra van. Közelebb érve a hangokból még megállapítom, hogy bizony itt egy hírességet kínoznak éppen a riporterek, ezért igyekszem a lehetõ legészrevétlenebbül elhagyni a helyszínt, mielõtt engem is kiszúrnak. Elég volt ennyi felhajtás erre a hétre…vagy egy életre.

Már majdnem sikerül is elszivárognom a közelükbõl, mikor a sok egyszerre beszélõ riporter valamelyikétõl mintha a nevemet hallanám. Elõször azt hiszem, kiszúrtak és már épp gyorsítanám meg a lépteimet, de aztán feltûnik, hogy egy eszeveszett fotós vagy riporter sem rohan felém. Talán mégsem a nevemet hallottam és tényleg kezd úrrá lenni rajtam a paranoia? Álljunk meg egy pillanatra! Csak nem…

De. A riporterekbõl, fotósokból és bámészkodókból álló emberkupac közepén meglátom Markot. Szerencsére még nincs teljesen sötét, így arcán látom, hogy cseppet sincs ínyére a helyzet, amiben éppen van. Amit persze nem is csodálok. A kérdések csak úgy záporoznak felé, de nem felel rájuk, csak próbál szabadulni, persze sikertelenül. Elég masszívan körbeállták, nagyon úgy tûnik, hogy nincs éppen a helyzet magaslatán. Mondjon mindenki amit akar, de szerintem, ha átvert volna, és direkt fotóztatta volna le magát a társaságomban, nem érintené ilyen kellemetlenül ez a felhajtás.

A kapucnit-régi szokás szerint- a fejemre húzom, majd megindulok egyenesen Mark felé. A riporterek gyûrûjén könnyen átszivárgok és mielõtt bárki rájönne ki is csöppent ide, már meg is ragadom Mark karját és elkezdem húzni magam után. Az õ reakciója erre egy méltatlankodó „Hé!” miközben megpróbálja kihúzna a kezét az ujjaim közül, de amint hátrapillantok és tekintetem egy röpke pillanatra találkozik az övével, készségesen követni kezd. Persze a riporterek sem hagyják annyiban a dolgot, hiába a kapucni, lassan nekik is leesik, ki vagyok és a nyomunkba erednek.

Mire a kocsim közelébe érünk már lépni sem lehet tõlük. Nincsenek annyira sokan, de szörnyen rámenõsek. Közben kattognak a fényképezõgépek, záporoznak a kérdések, a legtöbb Marknak, hiszen már tudják, hogy velem felesleges próbálkozni. De meg kell, hogy mondjam, õ sem csinálja rosszul, nem felel rájuk és nem is hebeg össze vissza, pedig az egyik riporter igen csak szaftos részletekre kérdez rá a mi állítólagos szerelmi viszonyunkkal kapcsolatban. De õ mindet elengedi a füle mellet és csak szedi a lábát, próbálva tartani a tempót, miközben én még mindig nem engedem el a karját, biztos, ami biztos

-Szálj be!- nyitom ki az anyósülés ajtaját, mire õ habozás nélkül bepattan

Aztán megkerülöm az autót, persze drága barátaink nem könnytik meg a dolgomat. Miután beszállok, jóformán körülveszik a kocsit, viszont elég egy pillanatra megbõgetnem a motort és mint a verebek, úgy rebbennek szét utat engedve nekünk. Ki is használom az alkalmat és gyorsan elhajtok, még mielõtt valamelyiknek eszébe jutna kocsiba ülni és követni.

-Hú…köszi szépen.- sóhajt megkönnyebbülve- Nem igazán tudtam mit kezdeni velük. Nem gondoltam, hogy ez ennyire durva. –pislog nagyokat, le sem tagadhatná, hogy nincs hozzászokva ehhez

-Örülök, hogy segíthettem. De jobb, ha tudod, ez még igen szolid volt. Legalábbis az átlaghoz képest.- mondom, miközben a régi riporteres balhék mára megszépült emlékei halvány mosolyt csalnak az arcomra

- Akkor ezek szerint nem vagy rám kiakadva a képek miatt?  Mert nekem tényleg semmi közöm hozzájuk, nem szoktam átverni senkit, fõleg nem ilyen undorító módon. A találkozásunk csak véletlen volt, nem volt kitervelve.- egy pillanatra felé fordítom a fejem és amint a szemébe nézek, a kétségeim utolsó morzsái is elszállnak. Lehet, hogy megint hülye vagyok, amiért hiszek neki, de…valahogy most nem érdekel

-Nem hiszek a véletlenekben.- közlöm egy féloldalas mosollyal- De, amit mondasz, azt elhiszem- teszem gyorsan hozzá szélesedõ vigyorral, mert az arckifejezése alapján félreértette az elõzõ mondatomat

-Akkor jó.-fújja ki a levegõt, mostanra már õ is mosolyogva

-Inkább nekem kéne bocsánatot kérni.- mondom cseppet komolyabb hangvétellel- Szólhattam volna, hogy rizikós mellém ülni.- forgatom meg a szemem- Elég zavaróak lehet az a cikk valaki olyannak, aki nincs ehhez hozzászokva. Remélem nem lett belõle bajod.

-Ugyan!-legyint kedves mosollyal az arcán- Nem igazán érdekel. Felõlem azt írnak, amit akarnak.- közli egyszerûen, egy nemtörõdöm vállrándítással. Kicsit irigylem, hogy ilyen lazán tudja venni, nekem évekbe telt, amíg többé-kevésbé legyinteni tudtam az ilyenekre. De örülök, hogy így gondolja, mert a mai parkbéli szereplésünk képei is tutira vissza fognak köszönni a holnap újságokon, a hozzá költött történetekrõl nem is beszélve…

-Szuper!-bólintok elismerõen – Akkor, ha tényleg nem zavar, hogy velem kell mutatkoznod, eljöhetnél velem megünnepelni, hogy sikeresen letettem életem…vagyis a világegyetem legnehezebb vizsgáját. Persze csak, ha ráérsz, nem akarlak feltartani.

- De akkor minden rendben van, ugye?

- Persze, minden a legnagyobb rendben – felelem vidáman, miközben a vállam által a fülemhez szorított telefonnal próbálok kilavírozni az ajtón, majd be is zárni azt. – Csak egy ártalmatlan gyomorrontás volt, semmi más.

- Biztos vagy benne? – kérdez vissza legalább tizedszerre.

- Jack! – nevetek fel.

- Jó, jó – sóhajt fel, amibõl már biztosan tudom, hogy feladta. – De ha rosszul vagy, rögtön hívj fel!

- Mindig szólok, tudod jól – ingatom a fejem mosolyogva.

Idõközben sikerül végre bezárni a lakásom ajtaját is, anélkül, hogy elejteném akár a telefont, akár a vadiúj gépemet.

- Tudom, persze – fújja ki a levegõt, azt hiszem most végre elraktározta magában, hogy tényleg nincs semmi baj. Õ valahogy sokkal feszültebb mostanában, ez már az ötödik rosszullétmentes hónap, és mindhárman tudjuk, hogy csak idõ kérdése egy újabb hullámvölgy érkezése. Csak Jack a bátyámként jobban aggódik, mint én magam... Hallom a háttérben a menyasszonya hangját is, de az övé már vidáman csend, nem aggodalmasan. – Nancy kérdezi, hogy akkor holnap számítsunk-e rád is ebédnél.

- Még szép! – vágom rá. – Sosem hagynám ki a fõztjét.

- Helyes válasz – neveti el magát végre õ is.

- Most viszont leteszlek, mert itt a lift, és el fog menni a térerõ.

- Rendben, vigyázz magadra! És akkor holnap várunk.

- Ott leszek – lépek be a liftbe mosolyogva. – Szia! – teszem is le, amíg még él a vonal.

Leliftezek az ötödikrõl a földszintre, aztán kisétálok az utcára, ami az egyik forgalmas fõútba torkollik. Szerencsére kora délután van, így nincs annyi ember az utakon, mint mondjuk három óra múlva, amikor mindenki hazafelé igyekszik a munkából vagy az iskolából. Most az emberek többsége dolgozik, tanul, vagy éppen ebédel, de azt tudom, hogy a kedvenc parkomban ilyenkor is lesz élet. Az ilyen kora tavaszi kissé hûvösebb, éppen egy bõr- vagy farmerdzsekit igénylõ idõjárás sok embert kicsalogat a szabadba.

Nagyjából húszpercnyi séta kell csak, és már ott is vagyok a park bejáratánál. Ez a kedvenc helyem, szinte minden nap kijárok ide, amikor csak tehetem, legyen reggel, délután, vagy este. Az egész park olyan békés és nyugodt, ráadásul tiszta és gyönyörû is. Ide nem járnak a bulizni készülõ vagy buliból jövõ fiatalok, de még a hajléktalanok sem, egyedül családokat, idõs vagy fiatal párokat, illetve kutyát sétáltató, vagy csak egyedül üldögélõ embereket látni itt.

A park üresen is rejt magában izgalmas pillanatokat, amiket lencsevégre lehet kapni, de amikor csendesen folyik benne az élet, csak még több lehetõséget ad.

Elõször csak körbejárom a parkot a fõösvényen haladva, közben csinálok néhány egyszerû képet, de a legtöbbet ki is törlöm, mert semmitmondóak és nem tetszenek. Az elsõ kör után bemegyek a füves területre is, aminek a túlsó felén máris kiszúrok magamnak egy sokkal izgalmasabb jelenetet: egy kisgyermekes család egy gyönyörû huskyval, és a kislány éppen a kutyával játszik. Egy frizbit dobál a kutyának, aki lelkesen csaholva, vidáman szalad utána és viszi vissza neki minduntalan.

Mosolyogva emelem a szememhez a gépet és csinálok pár képet, ezúttal már sokkal tetszetõsebbeket. Sikerül elkapnom, ahogy a kislány nevetve éppen eldobja a frizbit, aztán azt is, ahogy a kutya éppen visszaviszi neki, õ pedig mosolyogva magához öleli az állatot. Nagyon édesek, és a képek is remekül sikerülnek. Néhány kattintás után a kutyára kezdek koncentrálni, csinálok egy sorozatfelvételt is, ahogy éppen felugrik a frizbiért, ami különösen jól sikerül.

A következõ dobásnál a frizbi túl magasra repül, éppen elkapom, ahogy a husky felugorva utána kap, de nem éri el. Utána tovább rohan a frizbi után, el mellettem, én pedig megfordulva követem a tekintetemmel. A frizbi az egyik padon ücsörgõ fiatalember lábánál ér földet, aki felpillant a könyvébõl, és lehajol a játékért. A kutya már ott is van elõtte, vidáman rázza a farkát és lihegve néz a férfira, aki mosolyogva megvakarja a füle tövét. A kedves mozdulat megragadja a figyelmemet, le is fényképezem õket, aztán azt is, ahogy a husky játékosan felteszi a két mellsõ mancsát a férfi térdeire, mire õ nevetve a szájába adja a játékát. Ahogy jobban megfigyelem, a férfi önmagában is megérne egy teljes fotósorozatot. Valahonnan ismerõs is az arca, de nem igazán tudom hova tenni... Csak az tûnik fel, hogy milyen megkapó a külseje. Már eleve a stílusos öltözködése figyelemfelkeltõ, ráadásul a haja egészen különleges, kékes színben csillog a napfényben. És mindehhez még hozzájárul az arca is, ami innen kissé távolabbról is feltûnõen jóképû.

A kutya kap még egy kis simogatást, amit szintén lefényképezek, aztán a kutya visszaszalad a kislányhoz. Már éppen fordulnék én is utána, mikor észreveszem, hogy a fiatalember egyenesen rám néz, méghozzá elég furcsa tekintettel. A pillantás olyan... Gyanakvó? Dühös? Elõször nem is tudom hova tenni, de aztán leesik, hogy valószínûleg rajtakapott a fényképezésen. Általában senki nem szokta megszólni a dolgot, de persze vannak olyanok is, akiket zavar az ilyesmi. Azt hiszem, legjobb lesz, ha megbeszélem vele a dolgot.

Sóhajtva kikapcsolom a gépet, aztán elindulok felé. Látom, hogy vissza akart térni a könyve olvasásához, de észreveszi, hogy elindulok felé, ezért újra felemeli a fejét, továbbra is kissé furcsa pillantással figyelve a közeledtemet.

- Szia – állok meg mellette halvány mosollyal az arcomon.

- Szia – biccent, engem pedig szinte gyomorszájon vág a hangja különleges, mély és rekedtes tónusa.

Már nem gyanakvó a tekintete, de még mindig kissé bizalmatlannal tûnik.

- Ne haragudj a képek miatt – intek a fejemmel hátrébb, ahol az elõbb álltam. – Sokszor járok ki ide, és szeretem megörökíteni a pillanatokat, már egy ideje figyeltem azt a kutyát, mielõtt idejött hozzád... – Vállat vonok és rámosolygok. – Viszont ha zavar, természetesen kitörlöm õket.

- Nem, nem, hagyd csak – int le, és õ is elmosolyodik, ahogy megrázza a fejét. – Nincs semmi baj, csak egy kicsit elkapott a paranoia, azt hiszem – teszi hozzá vigyorogva.

- Paranoia? – szélesedik ki az én mosolyom is. – Ugyan már, nem lettek olyan rossz képek! – kacsintok rá, mire felnevet. Már eleve a nevetése is az arcomra tapasztja a széles mosolyt, de ahogy a gyönyörû, kékeszöld színû szemei is csillogni kezdenek, majdnem zavarba jövök, amit inkább egy bemutatkozással leplezek. – Egyébként a nevem Mark, Mark Harrison – nyújtok neki kezet.

- Vincent Monroe – mutatkozik be õ is.

- Vincent... – Egy pillanatra elgondolkozok, honnan ilyen ismerõs a neve? Kell néhány másodperc, mire beugrik a név, bár csak darabosan és halványan, akkoriban a fél életemet kórházban töltöttem. A lényegen viszont nem változtat a dolog, annyit biztosan tudok, hogy híres volt, színészkedett és zenélt is. – Ó, te jó ég, most már értem a paranoiát is – nevetem el magam. – Teljesen megállja a helyét a paparazzi elmélet – rázom meg a fejem.

- Ne aggódj, tényleg nincs semmi gond – mosolyog rám, aztán kíváncsian ránéz a nyakamban lógó fényképezõgépre. – Megnézhetem a képeidet?

- Persze! – Leülök mellé, és kiakasztom a nyakamból a gépet, majd bekapcsolom, és átváltok a fénykép nézegetõ üzemmódra. – Nézd meg õket nyugodtan, és még mindig kitörölhetem õket, ha nem tetszenek – vigyorodom el.

- Ez nagyon rendes tõled – nevet fel, miközben átveszi a gépet, és elkezdi nézegetni a képeket. – Ejha! – bólint elismerõen az elsõ néhány kép után. – Te nagyon tehetséges vagy – néz rám mosolyogva.

- Ugyan már, én csak kattintgatok – mosolyodom el én is, és megrázom a fejem. – A képeket a pillanat adja.

- A pillanatot is tudni kell elkapni – fordul vissza a képekhez.

- Ez igaz – adom meg magam kuncogva. – Látod, itt a bizonyíték, hogy igazából a kutyát követtem! – mutatok az állatról készült képekre.

- Igen, látom – neveti el magát. – Tárgyi bizonyíték ellenében ejtem a vádat – vigyorog rám.

- Köszönöm, bíró úr – tartom fel a kezeim nevetve, aztán kíváncsian az ölében fekvõ könyvre pillantok. – És te mit olvasol?

- Tankönyvet – sóhajt fel. – A nyakamon van néhány vizsga, úgyhogy muszáj volt kijönnöm ide, hogy nyugodtan tanulhassak.

- Állatorvosnak tanulsz? – kérdezem elámulva, ahogy elolvasom a könyv címét.

- Igen – bólint, elmosolyodva az ámulatomon. – Szereted az állatokat? Vagy az állatorvosokat? – teszi hozzá huncut vigyorral.

- Mindkettõt! – nevetek fel.

- Merész választás – bólogat vigyorogva.

- Úgy gondolod? – vonom fel a szemöldököm pajkos mosollyal, de mielõtt még válaszolhatna, közbeszól a telefonom. – Ah, ne haragudj – sóhajtok fel, miközben elõveszem a zsebembõl a zavaró tényezõt.

- Ugyan, semmi gond – rázza meg a fejét mosolyogva. – Rossz hír? – kérdezi, miután újból sóhajtok egy nagyot.

- Nem, csak munkaügy – teszem vissza a telefonomat. Bevallom, egy kicsit valóban elszomorodtam, hogy így félbe kell hagynunk a beszélgetést. – Tényleg ne haragudj, de most el kell mennem – nézek rá bocsánatkérõen.

- Persze, menj csak, nincs mit tenni, ha szólít a kötelesség – mosolyog rám. – Örülök, hogy találkoztunk – nyújtja felém a kezét.

- Én is örülök – fogom meg a kezét mosolyogva, egy kicsit talán késõbb is engedem el, mint kellene, de úgy tûnik, nem vette észre, vagy nem zavarja õt sem. – Talán még összefutunk máskor is – állok fel a padról.

- Remélem – bólint, az az édes mosoly még mindig ott ül az arcán.
Vidáman integetek neki, aztán a fõút felé veszem az irányt, ahol remélhetõleg elkaphatok egy taxit. Esküszöm, még a részmunkaidõs állásokra is igaz, hogy a fõnök mindig akkor talál meg, amikor a leginkább nem szeretném...

De legalább volt valami jó is a napomban. Határozottan jó.

***

Másnap éppen a heti egyszeri sokáig alvást szerettem volna beiktatni, így igencsak felbosszant, amikor még korán reggel éktelen csörgésbe kezd a telefonom.

- Mondjad – morgok bele az átkozott készülékbe, úgyis tudom, ki az egyetlen ember, aki ilyenkor is képes felhívni.

- Nem azt mondtad tegnap, hogy fotózni mész a parkba? – üdvözöl a bátyám hangja.

- De igen, és így is volt – ásítok egy nagyot.

- És a fotózásnak mióta része, hogy leáldozott csillagú hírességekkel találkozol?

Erre a mondatra egy csapásra felpattannak a szemeim, és minden álmosság kiröppen a fejembõl.

- Mi van? – kérdezem homlokráncolva. – Te meg honnan tudsz errõl?

- Engem inkább az érdekelne, miért nem tõled tudok errõl.

- Valószínûleg azért, mert egészen tegnap délelõttig még én magam sem tudtam, hogy találkozni fogunk... – morgom. – Elárulnád végre, mirõl van szó?

- Nos, mindössze arról, hogy most már mindenki tudja – feleli pofátlanul egykedvûen. – Ma reggel bedobták a postaládába ezt a szennylapok szennylapját, itt virítotok a legfrissebb szám címlapján, amint egy padon ülve nevetgéltek.

- Ó, te jó ég... – törlöm végig a képem.

Na ezért dolgozok én egy természettudománnyal foglalkozó magazinnak.

Baromira nem izgat, mit írogatnak azok a nyomorult újságok, de tegnap igencsak megkedveltem azt a fickót... nagyon nem szeretném, ha esetleg mégis megfordulna a fejében, hogy nem ártatlan fényképekbõl adódó találkozás volt a miénk, hanem valami elõre kitervelt csapda.