Lazán int egyet, és ahogyan oldalra nézek, látom, hogy egy férfi fényképezõgépét éppen most töri össze az egyik vámpír nõ. Nem szereti, ha fotózzák, mi? Nem is baj… Ezt a hihetetlen kisugárzást egy fénykép nem tudjam megörökíteni. Semmi nem tudja megörökíteni, csak az emlékek. De azok, már egy pillantás után is, tökéletesen.

Tekintetemet elfordítom az akadékoskodó férfitõl, és inkább folytatom a további nézését. Hogy lehet valaki ennyire… Helyes? És hogy lehet az, hogy én még sosem találkoztam vele?! Kiszáradt ajkaimat megnyalom, kissé benedvesítve azokat, de nem sokat ér, mikor visszafordul felém, és tekintetével majd’ fölnyársal. Természetesen alulról, jó értelemben véve.

Eddig sosem találkoztam egyetlen emberrel, likantróppal, vagy akár vámpírral sem, aki képes lett volna már csak a pillantásával annyira tûzbe hozni, hogy ne csak akkor kezdjek el mindent megtenni a harapásáért, mikor már hozzám ért, hanem már akkor, mikor csak figyel. Néz. Éget.

Testem tûzben ég, szívem vadul kalapálva pumpálja bennem az éltetõ, vörös folyadékot, mintha máris arra készülne, hogy elhagyja testemet. Mozgásom nem áll meg, még vadabban, még szexisebben kezdek el táncolni a zenére. Kell nekem ez a vámpír, és az enyém is lesz.

Vagy én az övé, de ez már részletkérdés.

Megmozdul. Nem áll föl, nem ugrik rám, de érdeklõdve kicsit elõrébb dõl, és talpait a földre téve, összekulcsolt kezeit könyökeinél rátámasztja, és úgy figyel. Nem is: szinte felfal tekintetével. Élvezem, ahogyan néz, de tehetne már végre valami mást is. A nézéstõl fölizgulok, de el nem élvezek, se nem kapom meg a jól megérdemelt harapásomat.

Azt akarom, hogy farkát keményen a fenekembe dugja, és miközben kíméletlenül megbasz, hegyes fogait a nyakamba vájja, még nagyobb élvezetet okozva ezzel mindkettõnknek.

Igen… Ezt akarom.

És úgy tûnik, hamarosan meg is fogom kapni, hiszen egyik kezét lazán kinyújtva, két ujjával int egyet. Tekintete csábítóan csillan meg a sejtelmes fények közt, de nem mágiával, csak a saját, észveszejtõen szexuális kisugárzásával hív maga felé. Engem. És nem pedig az a kis senkit, aki gyorsan, mint egy patkány, akit megriasztanak, úgy rohan felé. Che…

Velem nem veheti föl a versenyt.

Ezt úgy látszik, nem tudja a patkány, de mikor a Vámpír lesújtó, dermesztõ pillantásával megállítja a mozdulat közben, végre õ is rájön, és egy kis segítséggel, elkotródik az útból. Enyhén gúnyos, lenézõ pillantással illetem, de tényleg csak egy pillanatra, ugyanis sokkal jobb dolgom van annál, minthogy egy vesztest nézzek. Mégpedig az, hogy oda vonuljak a Vámpírhoz, aki engem néz vágyakozó, éhes szemekkel.

Kecsesen, a zene ütemére mozdulva libbenek a kis pódiumra, ahonnan ránk, szegény kis pondrókra tekint trónjáról. Érzem, ahogyan az összes tekintet rám szegezõdik, féltékeny, vágytól égõ szemeikkel szinte lyukat égetnek hátamba, és fenekembe is megpróbálnának, ha már alapból nem lenne ott egy. Õket figyelembe se veszem, tekintetem az elõttem trónoló, sötét vámpírra szegezem, csak neki táncolok, csak neki élek. Szexis, egoista, hatalmas. Tetszik.

Elõtte nem sokkal megállok, és csípõmet ide-oda mozdítva izgatóan ingerlem. Pajzán mosollyal figyelem, és elõre élvezem, amit tenni fog velem. Nem tudom, mit fog majd tenni, de bármi is lesz majd, tutira élvezni fogom. Akár itt, mindenki elõtt basz majd meg, akár kettesben, meghitten fog megdugni, és közben megkorbácsol, bármi is lesz majd, elvezni fogom. Mert õ fogja velem csinálni, és mert ilyen vagyok.

Élvezem, ha fáj.

Szemei által követve mozgok, és mikor elég közel érek hozzá, viperaként csap le rám. Dermedt mozdulatlanságából pillanatok alatt olvad fel, és mozdul meg, és máris az ölében találom magam. Csak egy picit lepõdök meg, de már elégedetten föl is veszek egy mindkettõnk számára kényelmes pozíciót. Arról már nem én tehetek, hogy pont a lovagló ülés a legkényelmesebb… Igaz?

Hátam széles mellkasának simul, ahol nem érzek se szívdobogást, se lélegzetet, de nem zavar. Nem, mert bár jéghideg, és olyan, mint egy szobor, mégis, mintha tûzzel égetné porcikáimat. Belemarkol hosszú, vörös hajamba, és kicsit oldalra dönti fejemet. Ahogyan elhúzza hajamat nyakamból, hogy ne zavarja, egyre nehezebben veszem a levegõt, és várom a harapást, ami…

… nem érkezik.

- Hogy hívnak bogaram? – érdeklõdik halk, csábítóan doromboló hangon. Gerincemen végig fut a hideg, és egész testem beleremeg már csak a hangjába. Ahh…

- Keetes – suttogom a szórakozóhely füstös, fülledt levegõjébe.

Egyik kezével hajammal kezd el játszani, másikat pedig hasamra vezeti. Gazdám, érints még! Tegyél velem azt, amit csak akarsz! Ahh…

- Táncolj nekem, Keetes – leheli fülembe. Szavai lágy szellõként simogatják füleimet, végig borzongatva egész testemet. Rendben, gazdám. Már állnék föl, hogy elkezdjek neki táncolni, mikor kezei szorításával megállít. Áh, szóval öl táncot szeretne a gazda… Épp, hogy fölemelkedek, csak annyira, hogy ne nehezedjek rá, és átadom magam a zenének. Lehunyt szemmel élvezem a Vámpír finom illatát, a vad, mégis lágy dallamot, és a teremben kavargó erotikát. Csípõmet ringatom, körkörösen csavarom, és ahogyan dörzsölõdik a bõrhöz férfiasságom, no meg a Vámpír közelsége sem hagy hidegen, egyre inkább fölizgulok. Lágyan simogatja hasam, majd kíváncsi kezei lejjebb csusszannak, és ágyékomra téved. Egy halk nyögéssel élvezem, ahogy cirógatja, majd ahogy másik keze nyakamra téved.

Meglepetten fogadom, ahogyan lejjebb csúsztatja nadrágomat, de semmiféle félénkség nem fog el, csak a vágy, és izgalom, hogy miket fog tenni velem. Ajkaimba harapok, hogy kontrolláljam tetteimet, hiszen bármennyre is akarnám, a gazdám parancsa nélkül nem hagyhatom abba a táncot, még akkor se, hogy elõveszi férfiasságomat, és elkezd izgatni. A közönség leplezett bámulása csak még jobban felizgat, de ami a leginkább vágyserkentõként hat rám, az az elégedett tekintet, ami a hátamba fúródik.

Zihálva támaszkodom meg kissé a kezeimmel, és azzal tartom meg magam, kompenzálva lábaim remegését. Tán-col-nom-kell.

- Hogyan tennél boldoggá Keetes? – kérdezi búgó hangjával, a fülembe suttogva. Erre teljesen egyértelmû a válasz:

- Ahogy az uram csak akarja – felelem teljesen természetesen. Bármit is mond, lelkesen fogom megtenni, kérjen bármit.

Nem kérdezget tovább, kezei beszélnek inkább. Ujja makkomon körözve repít a vámpírok mennyébe, egyben az emberek poklába. Vágyakozom a további élvezet iránt, de amíg a gazdám máshogy nem rendelkezik, csak táncolok, csípõmet máshogy nem mozdítom, hogy saját magamnak örömet szerezzek.

- Az örömért öröm jár, jól gondold meg, mit szeretnél. – Hangja szenvedést, fájdalmat, kínzást, egyben tengernyi örömöt, kéjt és élvezetet ígér, melyek nem is állnak egymástól olyan távolt, bárhogy is hiszik egyesek, hogy teljesen más a kettõ. Szerintem a kettõ kéz a kézben jár. És én akarom. Õt, az élvezetét és a saját élvezetemet. Vele.

- Bármit megteszek – felelem határozottan.

Hajának cirógatása figyelmeztet, majd ál-lélegzése, hogy közelít felém, és ahogyan nyelvével végignyal nyakamon, halkan fölsóhajtok.

Belém harap. Az érzésre azonnal elsülök, annak ellenére, hogy nem engedte meg. Fehér ondóm mellkasomra, és kicsit a padlóra is fröccsen, összepiszkítva mindent, de nem zavar. Nem, hiszen végre érezhetem harapását. Ajkai szorosan tapadnak nyakamra, fogai mélyen bennem, éltetõ vérem benne. A legintimebb közösülés, amit bárki is elképzelhet, és ezen még az sem ront, hogy közönség elõtt történik meg.

Nyelvével véremtõl megtisztogatja nyakamat, miközben az élvezettõl pihegek. Teljesen elgyengülten támaszkodok neki, és lehunyt szemekkel szuszogok. Nem bírok mozdulni, a kicsike vérveszteségtõl, de legfõképpen az élvezettõl.

Nem tudom, hogyan érte el, hogy csak ennyitõl így érezzem magam, hiszen… nem szoktam ennyire elhagyni magam „csak” ennyitõl. Csukott szemekkel próbálom szabályozni lélegzetemet, de ajkai simogatása újra, és újra megborzongat.

Érzem, hogy semmilyen vámpír trükköt nem használ, hiszen azt fölismerném. Tehát… már csak a kisugárzása ennyire… ahh.

- Ha felfrissültél, kövess – suttogja fülembe utasítását. Szemeim fölpattannak, és remegõ lábaimmal megtartom magam, hogy megigazítsam ruháimat, no meg hogy fölállhasson õ is. Hmm… Jól látom, hogy õt sem hagyták hidegen a most történtek, ahogy a szórakozóhelyen található emberek és vámpírok többségét sem.

Élvezetemet letörlõm hasamról, és pár mély lélegzet után elég erõsnek érzem magam ahhoz, hogy lábaimat mozgásra ösztönözve követhessem. A pódiumról fölényesen körbevezetem tekintetemet, és a sok szempárban tömény vágyat látok. Vágyat a fenekemre és a véremre. De õk… õk nem kapnak egyikbõl sem.

Egy halvány fél mosollyal élvezem csodálatukat, de mivel most teljesen másra vágyok, arrafelé sétálok, amerre a Vámpír tûnt el. Lépteim határozottak, bár kissé remegõsek. Elõre élvezem, hogy miket fog velem tenni a gazda, ha már ennyi ilyen érzéseket váltott ki belõlem.

A folyosó fekete-fehér, mintha egy elvarázsolt kastélyba kerültem volna. Azt az illúziót váltja ki a fekete-fehér váltakozása a csempének, mintha hosszú, hosszú folyosó lenne, pedig valószínû nem is az. Fekete ajtók jobbra-balra, föntrõl beépített lámpák világítanak. Ez is sejtelmes félhomályba van burkolva, és a szórakozó helybõl áradó füst kissé misztikussá varázsolja. Mintha egy Tim Burton filmben lennék…

Mélyen magamba szívom a levegõt, és érzem, hogy merrõl árad az a finom és férfias illat, ami a Vámpírnak a sajátja. Ha nem éreztem volna közelrõl, nem tudnám megkülönböztetni a többitõl, annyira nem jó a szagló szervem, de így tökéletesen érzem, hogy a folyosó végérõl árad felém az illata. Nem tudom, hogy gondolta, hogy emberként megtalálom, mivel õ nem tudja, hogy negyedrészt vámpír vagyok, de ahogyan közelebb érek az ajtóhoz, látom. Látom, hogy hogyan gondolta, hogy megtalálom. Ez az egyetlen nyitott ajtajú szoba a folyosón, és nem lehet nem észrevenni a szobát uraló vámpírt. No meg a színeket, amikben ez a különleges szoba pompázik.

Fekete és vörös. A sötétség, a fájdalom, a düh, az agresszivitás és a szenvedély színei. Hmm… Tetszik. Nagyon tetszik.

Egyenletes, egyáltalán nem izgatott léptekkel megyek be, ami teljesen ellentétben áll szívem vad kalapálásával. Vérem alig bír magával, pláne mikor nem csak megpillantom, hanem szemtõl szemben állok az ággyal szemben levõ vörös ágyon terpeszkedõ Vámpírral. A fekete-vörös, nonfiguratív mintákkal díszített falakról bilincsek, láncok, és mindenféle szexuális segédeszközök találhatóak. Kíváncsi vagyok, melyiket fogja rajtam használni… Mrr…

- Játsszunk, Keetes – hasítja át a szoba csendjét a mélyen búgó, szinte doromboló hang. Az ágy elõtt állok meg, nem mozdulok, amíg a gazda azt nem kívánja. És egyelõre még nem parancsolta meg.

Önálló vagyok. Önálló, öntudatos ember – negyed vámpír – vagyok, aki tudja, mit akar. Mégpedig azt, hogy egy nálam sokkal dominánsabb, és persze helyesebb személy, aki lehetõleg egy vámpír, azt tegyen velem, amit csak akar. Márpedig a ma esti domináns vámpír meg is van, nagy örömömre. De még milyen vápmír…

- Igen, gazdám – hajtok fejet. Nem kérdezek, hogy miért akar játszani, sem azt, hogy mit akar. Ha úgy gondolja, hogy fontos, hogy tudjam, megmondja. Õ dönti el, hogy mikor mit tesz, én csak engedelmeskedek neki.

- Mit szeretnél, mit tegyek, Keetes? – kérdezi. Nevem a szájából olyan, mintha egy édes, minõségi cukorka lenne. Édes, ragadós, és tengernyi élvezetet okozó.

Hogy mit tegyen? – Amit csak akar – felelem. Kényelmesen hátradõl a selyem huzattal takart, vörös párnák közé, és onnan tekint rám sötét, kútmély szemeivel. Tekintetétõl végig fut rajtam a jólesõ hideg. Ahh, hogy lehet, hogy még sosem láttam ezt a vámpírt eddig?! Pedig mennyei… isteni… ördögi.

Lustán fölemeli karját, és két ujjával felém int. Az ajtó mögöttem tárva-nyitva áll, de nem zavar. Nem vagyok szégyellõs, ahhoz túl jól nézek ki, és túlságosan szeretem, ha tetszem mindenkinek. No meg… a gazda sem mondta, hogy csukjam be, meg a folyosó végén is vagyunk.

Szótlan parancsának engedelmeskedve felé libbenek. A szórakozóhelyrõl beáramló halk zene ritmusára sétálok fölé, és amikor elérem az ágyat, négykézláb fölmászom rá. Latex csizmám csúszik a vörös selymen, de már régóta tudom, hogyan kell rajta közlekedni. Gazda felé mászom a hatalmas ágyon, amin vagy nyolc ember simán elférne. Tetszik ez a hatalmasság.

Mivel nem állít meg, olyan közel megyek hozzá, ahogy csak tudok. Összezárt, csak picit nyitott lábai közöttem hevernek, és teste fölött mászok föl, egészen addig, amíg arcunk egy vonalba nem ér. Olyan közel hajolok hozzá, amennyire lehetséges úgy, hogy nem érünk egymáshoz, és megállva várom a következõ parancsot.

- Azt akarom, hogy megmondd, mit szeretnél, hiszen mi most játszunk – suttogja ajkaimra szavait. Ajkai apró érintésének érzése perzselõ tûzként száguld végig testemen, és az érzés hatására egy aprót nyögök. Épp, hogy nem érünk egymáshoz, csak akkor érintkeznek testeink egy apró kis ponton, amikor beszélünk. Az érzésre bárhogy is le akarnának csukódni szemeim, tekintete szinte hipnotizál, és nem tudom elereszteni. – Mit szeretnél? – ismétli el kérdését, de már kissé türelmetlenebbül. Ereje lustán csordogál végig gerincemen, válaszadásra ösztönözve.

- A gazda kezeit. A testemen. Mindenhol.

Vágy csillan meg tekintetében. Pillantásától kiszárad a szám, és kicsit megnyalom a számat, de amit nem vettem számításba az az, hogy közben az õ ajkain is végig simítok nyelvemmel. Halk, morgásra hasonlító hangot ad ki, így nem bírom ki, és utasítás nélkül, picit tovább nyalogatom ajkaimat, csak hogy az övét is érezhessem nyelvemmel, mint ahogy normális lenne.

- És mit szeretnél még? – Mély hangja a vágytól kicsit karcossá válik, bár lehet, hogy csak az erejétõl. Mindegy.

- A gazdát. Mélyen magamban – lehelem csábítóan.

- Melyik részemet, hol és miért? – Kérdéseire a válaszokat már az elsõ pillanatban tudja, de azt akarja, hogy kimondjam õket. Ha ezt akarja, szívesen teszem. Nem vagyok szégyellõs. Ennek ellenére szívem oly’ hevesen ver, hogy úgy érzem, mindjárt szétrepeszti bordáimat. Soha, senki nem kérte még, hogy kimondjam, mit akarok.

- A kemény farkát a fenekemben, szemfogait nyakamban, körmeit hátamban, hogy aztán a többszörös élvezet hatására olyat élvezzek, amilyet még soha az életben. – Válaszom hallatán elégedetten morran, és most õ nyal végig ajkaimon. Nem akar belehatolni számba, bármennyire is vágyom már csókjára, az nem érkezik meg.

- Mondd, hogy kérlek! – utasít, és kezeit fejemre vezeti. Hosszú hajamba túr ujjaival, és egy hirtelen mozdulattal megrántja. Élvezettel nyögök föl, ahogyan fejemet hajamnál fogva tartja el magától. Fejbõröm feszül, de egyáltalán nem fáj, szinte édes simogatásnak érzem.

- Kérem, gazdám! – könyörgök vágytól égõ hangon.

Hirtelen nem is tudom, mi történik, számomra csak enyhén követhetõen érzem, ahogyan helyzetet változtatunk, és már csak arra eszmélek, hogy az ágyon térdelek, hátam mögött Vámpírral. Vajon ha nem lenne bennem vámpír vér, mennyire nem éreztem volna ebbõl semmit?!

A Vámpír szorosan hátamnak simul, merevedését fekete bõrrel fedett fenekem két partja közé nyomódva érzem. Hajamat még mindig markolja, így hogy ne tépje ki az összes hajamat, hátam kissé ívbe feszül. Sálamtól megszabadít, és a ruhadarabot az ágy egyik végébe számûzi. Másik kezével hátamon simít végig, gerincem mentén. Elérve nadrágom szélét, megfogja, és lerántja rólam. Reccsenését hallva megremegek, hiszen a kedvenc nadrágom volt, de ahogy belemarkol meztelen fenekembe, el is felejtem, hogy kegyetlenül legyilkolta a kedvenc rövid bõrgatyámat. Nadrágja takarásában merevedõ férfiassága majd’ kiszakítja a szövetet, de nem merek mozdulni, hogy kiszabadítsam. Addig semmit, amíg engedélyt nem kapok.

Teljes testével ráborul négykézláb térdelõ alakomra, ajkát nyakamra simítja. Hajamat markoló kezével megdönti fejemet, másikkal pedig karomnak simulva támasztja meg magát, hogy ne nyomjon össze. Minden apró kis porcikám remeg a vágyakozástól, melyet ajkai okoznak. Vad szívdobogással várom harapását, hogy fogai átszakítsák vékony bõrömet. Halk nyögéssel adom át magam az élvezetnek, ahogyan egy tûszúrásnyi kis fájdalomnak nem mondható érzés után elkezdi kortyolgatni véremet. Merevedésem olyan kemény, amilyen ritkán szokott lenni, fenekem szinte ég a vágytól, hogy végre belehatoljon az a kemény fallosz, ami neki feszül.

Ahogyan kortyolgatja véremet, tépi hajamat, újabb és újabb hullámokban tölt el a gyönyör. Ahhoz nem elég, hogy elélvezzek, így alig bírom ki, hogy ne eresszem el az ágyat csak azért, hogy önkielégítsek. Kezeim viszketnek, hogy hadd érhessenek hozzá merevedésemhez, megkönnyebbülést okozva nekem, de nem tehetem. Nem kaptam rá engedélyt.

Erõsen belemarkolok a lepedõbe, hogy a kezeim ott maradnak, és csípõmet kicsit hátrébb tolom pucsítva, hogy még közelebb érezhessem magamhoz vastag és merev kéjdorongját. Hallom halk kortyait, amellyel éltetõ véremet szívja magába, egyre keményebbé, és keményebbé válva. Hát nem csak rám van ilyen hatással a vérszívása…!

- Kérem gazdám, kérem! – könyörgök a vágytól elborult aggyal. Soha nem éreztem még ilyet egyetlen egy harapás hatására! Ahh, hadd élvezzek el! Vagy hatoljon már belém! Gazdaaaa!

- Mit szeretnél? – válik el egy pillanatra vérem kéjes ivásától, és a fülembe nyal.

- Hadd élvezzek el, kérem, gazdám! – nyöszörgöm a gyönyörtõl remegve. Csípõm magától mozog, hogy még közelebb, és közelebb legyen hozzám farka. Hajamat markoló keze még jobban megrántja, valószínûleg figyelmeztetésül, de semmi hatása, csak még jobban megmerevedek, már ha az lehetséges.

Agyarai ismét nyakamba vágódnak, majd ismét elválik tõlem. Fogaival bele-belemar nyakamba, csak hogy aztán újra, és újra elváljon tõlem, különösen imitálva a szexet. Mintha nyakam lenne a fenekem, fogai meg férfiassága, amivel ki-be hatol testembe. Fenekem lyuka remeg, hogy töltse már meg valami, férfiasságom egyre inkább az elélvezésre ácsingózik, de direkt kínozva, nem teszi egyiket sem. Hangomat kiengedem, önfeledten nyögdösök, ahogy az élvezet hullámai egyre jobban átcsapnak fejem fölött, de még mindig nem érem el az orgazmust. Nem, hiszen nem ér hozzám, én meg nem nyúlhatok saját magamhoz.

- Kérem! – esdeklek egyre gyengébben. Gondolataim az élvezettõl és a vérhiánytól ködbe vesznek, és nem marad más hátra, csak az el nem ért gyönyör.

Csöndesen jegyzetelem, amirõl a tanár magyaráz. Igaz, hogy nem mondhatnám, túl sokat értek abból, amit magyaráz, hiszen egyáltalán nem figyelek oda szavaira, de legalább a kezem, mintha önállóan gondolkozna, lejegyez minden fontos dolgot. Vagy legalábbis remélem, hogy órai fontos dolgot, mert nem lenne túl szerencsés, ha a tanárnõ éppen tõlem kérné el óra után a füzetemet a házi ellenõrzése végett, és példának okáért a tegnap esti fergeteget szexemet olvasná el az órai anyag helyett.

Szegény tanárnõ, azonnali lelki törést szenvedne, az elsõ sor után. Bár nem tudom, és nem is vagyok kíváncsi a szexuális életére – fúúúúúj -, de ahogyan kinéz órákon… a kikeményített, válltöméses fehér blúz, és hosszú barna szoknya, ha jól tudom, már rég kimentek a divatból, hát még a szigorú konty, és az arccsontig kirúzsozott száj is, szóval ezekbõl következtetve nem túl… hogy is mondjam… gyakori… se nem élvezetes. Szóval, ha csak sima olvasmány lenne, akkor csak sima azonnali orgazmust kapna, de mivel az általam írt olvasmány lenne… így eléggé valószínû, hogy szívrohamot kapna. Valamiért õ is azon nõszemélyek körébe tartozik, akik úgy gondolják, hogy én egy földre szállt angyal vagyok, szûz hátsóval, és bûntelen gondolatokkal. De ha megtudná… Hát, lõnének az éjszakai feszültség levezetéseimnek.

Azt pedig nagyon nem akarom, így egy nagy sóhajjal elfordítom tekintetemet az ablaktól, ami a nagyon érdekfeszítõ, vörös téglafalra néz, és belepillantok a füzetembe.

„A II. világháború után létrejött az Észak- Atlanti Szerzõdés Szövetsége, illetve a Szovjetunió oldalán a Varsói Szerzõdés…” Remek, kezem, csak így tovább! Jól csinálod te a tudatos irányításom nélkül is, igazán nem kell figyelnem, hogy mégis mit mond. Sokkal jobban tudom füzetbõl és tankönyvbõl tanulni, mint hallás után. Valamiért sosem ment semmi, ha csak hallottam, és úgy kellett megjegyeznem.

Csengetés. De jó! Kicsit megmozgatom megmerevedett izmaimat, amiknek nem tesz jót a folyamatos ücsörgést, a mozgást sokkal jobban szereti, és kinyújtózkodom. Vállaim kattognak, de ez legalább nem fáj, meg semmi, ami viszont most kegyetlenül csíp, az a tegnap esti harapás. Még nem gyógyult be rendesen, mert az a vámpír eléggé megcsócsálta a torkomat, de már nem annyira vészes, mint tegnap volt. Tegnap olyan szép volt, hogy még egy kötésen át is átvérzett a kedvenc fehér, apró rózsamintás kendõm is. Most viszont csak egy picit szivárog a vér, nem vészes. Attól még csíp.

- Keetes! – szól Jim, a foci csapat kapitánya, egyben a padtársam. Még õ a legnormálisabb a többiek közül, talán õt hívhatnám egyedüli barátomnak. Mondjuk milyen barát az, aki nem tud semmit a másikról? Mindegy. Õ… ha nem is törõdik, de foglalkozik velem. És ezt értékelem. A többiek elvannak a maguk kis világában, ahol én vagyok a hõs megmentõ, aki mindenkin segít, és mindenkit megvéd, õ viszont nem a külsõmet látja, hanem azt is, hogy én is csak egy fiú vagyok a sok közül. Még akkor is, ha igazából nem is csak egy fiú vagyok a sok közül. A szándék a lényeg.

- Mindjárt megyek! – mosolyodok el halványan, és az eddig a padomon árválkodó füzetemet és tollamat fogom, és elteszem az oldaltáskámba.

- Keetes – hallok meg egy nagyon halk, és nagyon vékony lány hangot a fejem fölül. A nõ fóbiám ismét elõjön, és legszívesebben hátraugranék, hogy még csak a közelemben se legyen ez a lány, de jól nevelt vagyok. A jól nevelt fiúk pedig nem tesznek ilyeneket, hanem szépen vesznek egy jó mééély levegõt, majd még egyet, és még egyet addig, amíg elrohanás nélkül a szemébe bírnak nézni a félelmük tárgyának, addig is azt tettetni, hogy nagyon elfoglaltak azzal, hogy becipzárazzák a táskájukat.

- Igen? – nézek föl mosolyogva, ahogyan úrrá leszek félelmemen. Egy alacsony, kissé pufókás alkatú lány toporog a székem mellett, és látszik rajta, hogy zavarában azt se tudja, mit csináljon. Bátorítóan rámosolygok, hogy nyugodtan mondja, amit szeretne, csak gyorsan, különben nem õ fog ijedezni, hanem én fogok sikító frászban kitörni, és a legközelebbi ébren levõ vámpírhoz rohanni. Bár… ha belegondolok, fényes nappal nem valószínû, hogy lenne ilyen, szóval egészen Carlig menekülnék, ami nem igazán lenne jó ötlet, tekintve, hogy nem volna túl ésszerû megbolygatnunk a köztünk levõ állóvizet. Most úgy-ahogy pont jó minden köztünk, nem kellene, hogy…

- Én csak azt szeretném mondani – szakítja félbe a kissé talán hangosabb, de még mindig egércincogásra hasonlító hang a gondolataimat. Kicsit oldalra biccentem a fejemet, hogy lássa, nem tudom, mit szeretne, szóval mondja már. Tényleg nem tudom, hogy miért szólított meg, hiszen egyértelmûen látszik, semmilyen problémája nincsen azon kívül, hogy túl idegesnek tûnik. – Szóval azt szeretném mondani, hogynagyontetszelnekem – hadarja mondanivalóját, és gyorsan elrohan. Percekig meredten bámulom hûlt helyét, és próbálom lelassítani mondanivalóját. Ja, hogy ez volt a baja.

- Hogy csinálod, hogy mindegyik lány odáig van érted? – kérdezi Jim, de nem úgy tûnik, mintha féltékeny vagy irigy lenne, egyszerûen csak érdeklõdik. Kérdésén elgondolkozom, hiszen ez nem teljesen egyértelmû. Nem értem, hogy az a nõ miért mászott rám kiskoromban. Azt megértem, hogy a vámpír miért akarta a véremet, aztán a testemet, hiszen a kis vámpírvér miatt, ami az ereimben kering, olyan vagyok számukra, mint nekem egy finom feketeerdõ torta, a vérivás meg fölizgatja õket néha, viszont hogy a nõk miért vannak úgy oda értem kiskorom óta…? Arról fogalmam sincs. Jó, tudom, hogy jól nézek ki, és örülök is neki, hiszen így sokkal könnyebb esti partnert találnom, ám… Tudom, hogy inkább nõiesen vagyok helyes számukra. Éppen ezért nem értem, hogy a nõk mit szeretnek bennem. – Hahó! Keetes, van még valaki otthon? – lengeti Jim elõttem a kezét. Picit pislognom kell, hogy kitisztuljon elõttem a kép, de aztán gyorsban észbe kapok, és fölállok. Ah, megvárakoztattam, pedig neki edzésre kellene sietnie.

- Bocsi – kérek bocsánatot amiatt, hogy föltartottam, de õ csak mosolyogva megrázza a fejét, és föláll a guggolásból. – Nem tudom – válaszolok a kérdésére. – Nem tudom, mert én inkább nõies vagyok, nem? Akkor miért tetszem nekik? – kérdezem most én, hátha õ viszont tudja ezeket a válaszokat. Bár mondjuk erre kicsi az esély, hiszen õ is fiú, de õ azért többet érintkezik velük, mint én.

- Szerintem azért van, mert mindenki azt gondolja rólad, hogy gyönyörû vagy, és ez a nõknél sincsen másként, hiszen te tényleg szép vagy. És mint olyan, egybõl irigységük, de imádatuk tárgyává is válsz – mondja elgondolkozva. Örülök, hogy van Jim, és fõleg annak, hogy õ olyan, amilyen. Néha egy nagyképû se… bocsánat, fenékfej, de amúgy kedves velem, és meglepõen jó meg-, és rálátásai vannak a dolgokra. Ezért nem is értem az emberek azok általánosításait, hogy a focisták üresfejû szépfiúk. Meg hogy a vámpírok vérengzõ vadállatok…

- Lehetséges – válaszolom hümmögve.

Lépteink konganak az üres folyosókon. Már becsengettek, ami azt jelenti, hogy Jimnek a focipályán kellene lennie átöltözve, és bõven elkezdve a bemelegítõ gyakorlatokat, ehelyett itt sétál velem nyugisan, mintha nem kellene sietnie, és mintha nem kellene attól félnie, hogy az edzõ le fogja üvölteni a fejét. Jim jó barát. Örülök, hogy van nekem, még ha nem is mondok el neki… úgy nagyjából semmit.

Örülök neki, de nem köszönöm meg. Én is itt vagyok neki, és remélem, ez elég lesz számára.

---*---*---*---

A szórakozóhely füstös, vértõl és szex szagtól édeskés illata egybõl megcsap, ahogyan besétálok a helyiségbe. Nem nézek körül, hiszen nem kell, hogy lássam, ma is ugyanaz van, mint tegnap. Csupa vámpírnak öltözött bohóc, turista, és egy-egy igazi vámpír táncol a zenére, ami örömömre most éppen elég változatos. Szeretem azokat a napokat, amikor mindenféle zene megy, mert olyankor nem csak a tüc-tüc zene repeszti ki a dobhártyámat, hanem az igényes klasszikusok simogatva gyógyítják be a hallásomon keletkezett károkat.

Most is éppen egy klasszikus hegedû megy, azt hiszem, Mozart, bár nem vagyok benne teljesen biztos. A bulizók közül kevesen vannak, akik értékelni tudják ezt a mûvészetet, de azért egyikük sem kezd el ásítozni, meg semmi, csak hangosan beszélgetnek.

Hmm… most nem vagyok annyira kiéhezve egy kis harapás után. Azt megkapom majd olyan hajnal fele, ugyanis észrevettem, hogy az alja vámpírok éjjel vadásznak, ám az igazán tuti, helyes és öregebb vámpírok csak hajnal körül. Arra még nem jöttem rá, hogy miért van így, de két év alatt már kifigyeltem.

Mintha a zene szárnyán szállnék, úgy vonulok a bárpulthoz. Cipõm halkan tapad a padlóhoz, bõrgatyám minden egyes lépésemkor nyekken egyet, mint aki így tiltakozik a bánásmód miatt, pedig igazán tudhatná már, hogy ma még táncolni is fogok benne, sõt, valaki le is fogja venni. Öhm… jobb esetben venni, rosszabb esetben tépni, és akkor annyi lesz a gatyáim ékkövének. Különleges egy darab, nem sok került gyártásra belõle. Fekete alapú rövid nadrág, ami feszesen simul fenekemre, mintegy második bõrként, és ezen apró vörös rózsa motívumok vannak, illetve az alján egy bordó csipkeszegély is van. Fölsõm szokás szerint most sincs, így láttatni engedem vékony alakomat. Fehér, vörös szegélyes sálam lazán lóg a nyakamban, és minden egyes lépemkor meglibben utánam. Most nincsen teljesen a nyakamba csavarva, sõt, egyáltalán nincsen rám csavarva, csak hagyom, nyakam két oldalán hadd lógjon. Itt, és most nem kell takargatnom sebeimet. Már egész szépen begyógyult, hála érte a nagypapám vámpír vérének, de a tegnap esti marcangolás hege még most is látszik. Combomon több heg van, azok ha eddig nem tették, már nem is fognak begyógyulni, bár a nyakamon is elég van ahhoz, hogy az emberek rájöjjenek, harapás függõ vagyok. Én büszke vagyok rá, de nem akarom nagy dobra verni. Senkinek semmi köze nincs hozzá.

Egyenesen a bárpulthoz sétálok, és intek a csaposnak. Látom, hogy elég sok vendég van, és most kivételesen csak Pierre, a francia, afro vámpír szolgálja ki õket, igaz, bámulatos gyorsasággal, de azért több keze neki sincsen. Egy fejbólintással megkérdezem, segítsek-e, és vállvonására simán áttornászom magam a pulton, hogy aztán én is beálljak italokat töltögetni.

Egy ideje nem voltam már itt, már egy hónapja másik bárokba járok a változatosság kedvéért, de most, hogy újra itt vagyok, nem is tudom, miért mentem el a múltkor. Jó hely ez. Szeretem a füstös, kissé – a vámpírokon érezhetõ halál szag miatt – áporodott levegõt, a bárpultot, sõt, még azt a trónszék szerû valamit, ahol csak nagy ritkán szokott ülni valaki, valószínûleg a tulaj, de én még sosem láttam. A füst miatt nem lehet innen jól látni, de…

… most igen!

Meglepõdötten kerekednek el a szemeim, ahogyan végre megláthatom, hogy ki szokott abban a trónszéken üldögélni. Egy ultra dögös, baromi helyes vámpír, akinek az erejét ide érzem. Az ezer évet bõven elhagyta már, szerintem még az ezerötszázat is. Heh, ahhoz képest elég jól tartja magát… De még milyen jól! Nem tudom, hogy pontosan milyen színû, de sötét haja van, az biztos. Alkata pontosan az esetem, ohh, de még mennyire! És ez a kisugárzás… Egész testem beleborzong a kisugárzásába. De ami még gyomor-remegtetõbb, azok a szemei. Azok az ónixszerû szemek! Ahh… belenézek, és máris látom magamat elõtte térdepelni, és mély hangján osztogatott szexualitással túlfûtött utasításait hajtom végre, kezdve a leszopásával, folytatva a…

- Egy égetett szemgolyót! – rángat vissza egy spicces hang a jelenbe. Ó, a francba!

- Máris! – nyögöm ki, és elõveszem a direkt erre a célra kifehéríttetett citromot. Az égetett szemgolyó úgy néz ki, hogy van a hámozott citrom, amire rá van festve egy szemgolyó, ebbe bele van szúrva egy szívószál, ezt beleteszem egy pohár alkoholba, abba nyomok kis piros cukorszirupot az íz, és a látvány kedvéért, majd ezt meggyújtom. A vendégnek pedig ezt kell meginnia, az alkoholt a citromon keresztül.

Gyorsan elkészítem, és odaadom a türelmetlen vendégnek. Azt hiszem, kicsit pihenek, mert most egy nagyon szexis zene megy, jól lehet rá táncolni, szóval átmászok a pulton, és a tánctérre vonaglok. Jó, nem vonaglok, mert annál sokkal kifinomultabb az én mozgásom, de nem tudok rá jobb szót.

A zenét hallgatva kiürítem fejemet, és átadom magamat a hangok lüktetésének. Érzéki táncba kezdek, csak úgy, a magam szórakoztatására. Nem. Nem csak a magam szórakoztatására – ötlik föl bennem a gondolat, amit egy alak képe követ. Annak a vámpírnak, a trónszékben. Neki szól a tánc. Csípõmet tekergetem, köröket írok le vele, mellkasom lágyan hullámzik a vad, pörgõs zene ellenére. Szemeim eddig lehunyva voltak, de érezve az égetõ pillantásokat, kinyitom õket. Az összes tekintetet figyelmen kívül hagyom, egyedül a trónon helyet foglaló ördögien helyes férfi ónix szemei érdekelnek. Tekintetébe fúrom sajátomat, és képzeletem ismét elvadul.

… folytatva a megkorbácsolásommal, és végül befejezve azzal, hogy az ágyba döngölés után föl-le húzogatja testemet, mint egy rongybabát, azon a nagy, vastag, és kemény farkán, amit bár nem tudom, hogy ott van, de biztos vagyok benne, hogy olyanja van. Teljes izgalmi állapotba kerülök már csak attól, hogy néz, és végig pörgetem fejemben ezeket a képeket, így nem csoda, hogy egyre közelebb vonz magához, mint egy mágnes. Érzékien végig nyalok számon, és félrehajtva fejemet megmutatom, hogy harapjon csak nyugodtan.

Akarom.