 Karakter: Archyadrend
Megjegyzés: ~Miriának
Mélyet szippantok a levegőből. A félelem orrfacsaró, mégis édeskés illata megtölti a poros levegőt. Az izzadság szaga megcsapja érzékeny orrom, nyitott szemeimmel a terem összes kis szegletét tisztán látom, bár fél sötét van. Kéjesen megnyalintom ajkamat, és szinte már érzem fogaim közt porhanyós húsát, folyékony vérét, roppanós csontját. Nem menekül tőlem, és ezt ő is nagyon jól tudja. Ugyanúgy, ahogyan a többiek, ő is a pókhálóim fogságában fog szenvedni egy kis ideig, amíg annyira el nem fogyasztom, hogy a mérgem hatásos legyen. Addig viszont, ugye az ösztön az ösztön, legyen az emberi, vagy állati. Neki az életösztöne a fejlett, nekem a vadászás izgató ösztöne.
A vadászat izgalma a világ legjobb dolga. Bár ez nem kifejezetten vadászat, de nekem tökéletesen kielégítő. Az áldozat remeg, hátrál, retteg, mint sarokba szorított kisegér, aki tudja, hogy mindjárt elkapja a macska, de az utolsó pillanatig reménykedik. Remény… az emberek legnagyobb problémája, hiszen ezzel csak áltatják magukat.
- Előlem nem menekülsz – jegyzem meg dalolós hangon. Az áldozat csak még hevesebben kezd el remegni, és mint aprócska hangya, aki teliholdkor pókhálómba akad, és bár tudja, hogyha kapálózik, csak még jobban belegabalyodik a hálómba, nem tud ellenszegülni az életösztönének, és egyre csak mozog, és mozog, egészen addig, amíg bele nem fullad a hálóba, melybe önmagát csavarta bele. Vagyis… majdnem olyan, csak jobb. Jobb, nagyobb, húsosabb. Élvezet lesz fölfalni. Szám kiszárad a vágytól, ahogyan fölmérem alakját. Külsőre nem tetszik, egyáltalán nem üti meg a mércémet, mivel túl… húsos, de éppen ezért lesz a tökéletes vacsora. Mindenhol gömbölyödik, puha húsa csak arra vár, hogy az én életemet hosszabbítsa meg. Desszertnek meg keresek majd valakit, aki egy kis… torna… után megédesíti ízlelőbimbóimat.
- Engedjen el! Kérem! A feleségem…! – könyörög szaggatottan, remegő hanggal, és arrébb csúszik a falmentén, hogy az ajtóhoz eljuthasson, ahonnan ki tud jutni az épületből, melybe botor módon becsábult. Feleség? Ugyan… ezt ugye nem gondolja komolyan, hogy meg fog hatni? Ha annyira szeretné a feleségét, akkor nem jött volna be ide csak azért, mert megpillantott engem. Pontosítok: ha szeretné, akkor nem lépett volna be egy romos, elhagyatott házba, messzire a várostól, ott, ahol senki nem hallja sikolyait, csak azért, mert megpillantott egy gyönyörűséget – jelen esetben engem. Annyira kiszámíthatóak az emberek. Gúnyosan mosolygok gondolataim közben, ahogyan lassú lépteimmel követem a hangos zihálás forrását.
Bárki, aki erre jár, és meglát egy embernek látszó alakot az épületben, mindenki bejön. Van, aki a könnyű szex reményében, van, aki segíteni akarásból, de mind ugyanúgy végzi: a gyomromban. Végül is… az első fajta az meg is kapja a könnyű szexet – fekete özvegy módra.
Egy pislantás alatt eltűnök. Egyik pillanatban meztelen talpam alatt kövek csikordulnak, és tökéletesen látja feketeségemet a férfi, másik pillanatban pedig már a tetőről lógok lefelé ez egyik pókhálómról, de úgy, hogy nem láthat meg itt az én kis egérkém.
Áldozat lassan a kijárat felé surran, és szinte hallom, hogy megkönnyebbült gondolatokkal bíztatja magát, hogy ki fog jutni. Hogy már nem látja azt a csábító dögöt. Hogy megesküszik, amikor hazaért, megcsókolja az asszonyt, és fölhagy a megcsalásával. Hogy csak képzelődött.
De nem képzelődött. Erről föl is világosítom, miután a biztonság hamis illúziójába ringatva kiengedem az ajtón, de ahogy egy mély lélegzetet vesz a kinti friss levegőből, magába szívja a szabadság édes illatát, ott termek előtte, és rápillantva mind a tizenegy szememmel, elmosolyodok.
- Bú – suttogom arcába. Halálra váltan sikolt föl, és a kétségbeesettek meggondolatlanságával lendíti kezét, hogy beverjen nekem, de lefogom. – Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy megmenekülsz? – kérdezem tettetett kedvességgel, és befelé lökdösöm, vissza a kuckómba. A hófehér óriásháló a plafonon, csak arra vár, hogy egy áldozat végre belefusson. Nos, ha nem is szó szerint, de teljesítem is ki nem mondott vágyát, és nem túl sok erőmet beleadva, föllököm a hálóba. Rettegve próbál szabadulni, próbálja elszakítani a selymes, ragadós hálót, megkockáztatva, hogy leesik a tetőről, és kitöri a nyakát, de akárhogy mozog, az én hálóm, mint szenvedélyes szerető, magához öleli áldozatunkat.
Egy szép kis szálon könnyedén fölmászom a kapálozó férfi mellé, aki amint megérzi, hogy nincsen egyedül a hálón, vad tekintettel felém néz, és üvölteni kezd. Azt hiszem, nem tetszenek neki a szemeim, no meg az édes mosolyom, amit az előttem álló percek csalnak arcomra. Lassú mozgással felé mászok. Se hátrálni, de már mozogni sem igazán tud, hiszen teljesen beletekerte magát, és mint kis gubó, csak lóg, és üvölt. Olyan hangos… még szerencse, hogy a hallásom annyira nem tökéletes, mint a látásom, és a többi érzékszervem, különben már rég megsüketültem volna a kiabálásoktól.
- Ké… rem – nyöszörgi. Piszkos, kövér arcáról patakokban folynak a könnyei, megöntözve a porral takart földet. Szemei őrült félelmet tükröznek, de reményt is, hogy megkönyörülök rajta. Szívemet elönti a lelkiismeret-furdalás, és…
… ja, nem, az a gyomrom, és csak éhes. Hát, így jártál… Legközelebbi életedben ne csald a feleséged! És főleg ne menjél egy olyan épületbe, ahol egy fekete özvegy lakozik. Csak egy kis jó tanács a jövőre nézve.
A pillanatnyi furcsa hangulatot képletesen elhessegetem, és a nyakához hajolok. Ez az egyetlen olyan része, ami közel van a szívéhez, illetve meztelen, nincsen bebugyolálva a hálómba, ami már elkezdte a ruha lemállasztását, és az elő-emésztést, és beleharapok. A számban található méreg mirigy termelődésnek indul, és véráramába kerülve megkezdi a lassú, szenvedéssel teli gyilkolást.
Élvezettel hallgatom immár nem rémült, hanem fájdalmas sikolyait, amik az idő előrehaladtával csak még szebbek lesznek. A cipőt ledobom, azzal nem terhelem a háló emésztését, és le-, bár ez esetben inkább fölhajolok. Lábszaga borzalmas, de elnyomja a félelem, rettegés és fájdalom izgató illata. Számat kitátom, és beleharapok a lábfejébe. Méregmirigyeim bőven fecskendezik a vérébe az idegbénító anyagot, és erős állkapcsommal kitépek egy darabot húsából. Csontjai roppanása zene füleimnek, ordítása, mint angyali muzsika, simogatja hallójáratom. Élvezettel rágom inas lábának darabját, csontjai viccesen ropognak fogam alatt. Valami ilyesmi érzés lehet az embereknek az a roppanós reggeli édesség, amit a reklámokban szoktam látni…
Húsos… Finom. Nem a legjobb, amit eddig ettem, de laktató. Talán a másik felét meghagyhatnám későbbre… - gondolkozom el, mikor eljutok az alfeléig. Combja eléggé eltelített, de feneke még altestéhez tartozik. Hogy nézne már ki csak simán láb nélkül?! Akkor már az egész alfele ne legyen meg… Hasa eléggé nagy ahhoz, hogy egy másik étkezésre bőven elég legyen, így elfogyasztom a fenekét is.
Mielőtt még folytatnám az evést, fölemelkedek, pontosítva: lelógok a hálóról, és végig pillantok a testen. Már rég nem sikoltozik, nyögései is elhalkultak már, ahogyan a vérveszteségtől és az idegméregtől, mely megbénítja izmait, idegeit, és szívét is, meghalt. Szemei az erőlködéstől kidülledten, vérben úszva mered a semmibe, akár egy elfuserált horror babának. Felső testét gyengéden öleli magához a háló, hogy ne essen le a test, míg alsó teste már nincsen meg. Csak a hálómat csúfító, a földet itató vér tanúskodik arról, hogy nem lábak nélkül született, hanem kegyetlen módon lett eltávolítva.
Elmosolyodok a látványon. Férfiassága petyhüdten lóg lefelé, engedelmeskedve a gravitációnak. Alteste egyetlen kitüremkedő dolga, amit még nem ettem meg, bár nem mondhatnám, hogy túlságosan láthatóan lógna… nem túl nagy. Mint egy torzó, lábai teljes egészében hiányoznak, ahol a feneke kezdődik, nincs más, csak egy véres csonk. Kéjesen belenyalok, arcom csupa vér lesz, bár nem mintha eddig nem lett volna csurom vér az arcom. Péniszéből vér folyik ondó helyett, de már untat. Túl kicsi ahhoz, hogy jól nézzen ki, ahogyan lógicsál, főleg, hogy a hasa miatt nem is látszik igazán. Már amúgy sem kell neki, így nagyra tátom számat, és beveszem úgy, ahogyan akkor tervezte, hogy tenni fogom, mikor besétált a területemre. Számat szorosan rázárom péniszére, ami már sosem fog megkeményedni se az én számban, se senki máséban, és egy picit szórakozottan, erősen összezárom állkapcsomat. Tehetetlenül esik bele a kis csomagocska számba, arcom tele folyik vérrel, ami kisebb folyamként ömlik rá fejemre. Ahh… szörnyű, hogy mennyi vér van egy emberben… Öt liter, de mintha sokkal többnek tűnne ilyenkor, mikor a szemeimből kell kitörölnöm. A számban levő csomagocskán rágódok, és kiélvezem minden egyes falatát. Hmm… lehetséges, hogy legközelebb ezzel kellene kezdenem az étkezést.
Ötletemen gondolkozva, hófehér pókhálómba törlöm véres arcom, és míg az vörös lesz, én kissé megtisztulok. Már éppen hajolnék vissza ételemhez, hogy tovább folytassam étkezésemet, egy elszakított pókfonalam értesít, hogy betolakodó közelít, nem emberi sebességgel. Érdeklődve egyenesedek föl, és a plafonról lelógva figyelem, ahogyan egy egyértelműen nem ember, de nem is démon, beront a lakásomba hívatlanul.
Érdekes…
Körül néz, de nem lát engem, mert hálómmal pont abban a sarokban vagyunk, ahonnét jól látni az ajtót, de a bejáratból nem látni ide amiatt, mert pont a feje fölött vagyunk,, csak ha kicsit beljebb jön a behatoló, és megfordul. Vagy annyira hátrahajol, hogy kitöri a nyakát… Négykézlábra ereszkedik a lény, és ahogyan észreveszi pókhálóm kis darabját, egész teste megremeg, és elkezd nőni a haja.
Érdekes…
Még sosem láttam Védőt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyesek… és érdekesek.
Hajam takarásából látom, ahogyan fejét fölemeli, és amikor biztos vagyok benne, hogy észrevett, hátrébb hajtom a fejemet, hogy az arcomat is lássa, és jobban szemügyre vehessem.
- Ó, hát észrevettél – jegyzem meg könnyedén. Mosolyogva mászok le a fonalamon, mire elkezd hátrálni. Ohh… csak nem ijesztő lennék? Egy Védő számára? Ez vicces… Jól megfigyelem, és igencsak tetszik a látvány. Különleges szeme van, nem olyan snassz, mint amilyen az embereké. Fekete szemgolyó, narancssárga szivárványhártya – érdekes kombináció. Haja fekete, bár nem olyan árnyalatú, mint az enyém, és jóval rövidebb is. Helyes arcán érdekes tetoválások láthatók, ami igazán tetszik. Lenyűgöző, hogy mit ki nem találnak az emberek, ha rá vannak kényszerítve…
- Már hallottam a fajodról, de most látok először ilyet… - csodálkozom, már amennyire képes vagyok a csodálkozásra. Igazából biztos voltam benne, hogy fogok találkozni egy Védővel. Az emberek túlságosan félnek tőlünk, nem minden ok nélkül. Fajtánk száma egyre csökken, míg a Védőkből egyre többet készítenek, bár… még így is mi vagyunk fölényben. De igazán érdekes, hogy miket meg nem tudnak valósítani az ellenünk való védekezés miatt… - Hihetetlen, hogy erre képesek. – Pillantásunk nem ereszti egymást, így látom kérdéseit szemeiben. - Például téged teremtenek ellenünk a gyenge emberek. – Lábaim földet értek, és lassú mozgással cserkészem be leendő áldozatomat. Az előző gyenge ember csak azért nincsen még elfelejtve, mert íze még mindig a számban van, de ez itt előttem… Sokkal nagyobb falat. Bár külseje igazán ínycsiklandó, illata finom, mégsem desszertnek való. Ő sokkal inkább a főfogás.
Egyik kezemmel hajamból simogatom ki az alvadt vért, a többivel meg leporolom magam. Mégis csak illik a legjobb formámat hozva köszönteni vendégemet. Szemeimet mind felnyitom, amiket az étkezés folytatásakor csuktam be, hogy ne folyjék a vér a szemembe, és minddel a Védőre tekintek. Meglepődve nézi szemeimet, amikkel visszabámulok rá. Jól megfigyelem minden apró kis részletét. Cserepes száját, különleges szemének csillogását, hosszú, inkább sötétszürkés, mint teljesen fekete haját, puha bőrét. – Hogy meglepődtél! – húzom mosolyra ajkaimat, és kicsit rápislogok. – Tetszik? – érdeklődök kacéran, de választ nem kapok. Hosszú, hosszú pillanatokig csak néz, tekintetével majd’ fölnyársal, mégis, mintha kéjes tűzben égetne. Szemeiből nem tudok semmit sem kiolvasni, arcizma sem rándul látványomra. Ennyire be lennének programozva a Védők…?
Végül mégis csak megmozdul, de azért, hogy meghosszabbodott, nem emberi ujjait felém nyújtsa. Na, nem. Ezt nem így játsszuk, kicsi Védő. Én csábítok, de megdugsz, én megöllek és megeszlek. Talán még a küzdelmünket is besuvaszthatjuk valahová, de nem egyből a gyilkolással kezdjük. Nem így megy az. Előtte játszani kell.
Én is felé nyújtom kezemet, és kéjesen rápislogok. - Gyere… - suttogom, és végre megérzem felőle a vágy édes, mindent elsöprő illatát. Teste megfeszül, és vágyakozva egy nagyot szippant a levegőből. Ohh… Csak nem…? Az illatom vezette el hozzám ezt a különleges lényt, aki eddigi áldozataim leghelyesebbje lesz. - Á, hát így jutottál el hozzám… Micsoda szerencse számomra, hogy ilyen jó a szaglásod. – Lassú, ragadozó léptekkel közelít, éles karmaival felém kapna, de egyik kezemmel ellököm magamtól. Nem-nem.
- Csak óvatosan azokkal a karmokkal… Én sem bántalak – figyelmeztetem a szabályokra. Amíg én nem támadok, ő sem támad. – Jelenleg – teszem azért hozzá. Skorpió farka egyenes, és igazán ingerlően meredezik előrefelé. Egyre közelebb, és közelebb jön hozzám, és megfogja kinyújtott kezemet. Még inkább felém lépdel, és azzal a kezével, amelyikkel nem fogja karomat, megsimítja arcomat. Ez az…
Biztonságom érdekében óvatosan húzom magamhoz, hogy kettőnél több karom ne legyen lefoglalva, ha esetleg támadna, de egyelőre nem úgy tűnik, mint aki megtámadna. Harci készültségben van, igen, de nem árad belőle a testi épségemre ártalmas fenyegetettség.
Közel hajol hozzám, és megszaglássza hajamat. Nyugodtan engedem, és én is megszaglászom őt. A vágy mellé haragjának keserű illata is betársul, ami ágyékomra vágyserkentőként hat. Mrr, ilyen finom illatot még nem nagyon éreztem. Micsoda bűn, hogy hosszú életem során egyszer sem találkoztam még Védővel, mikor ennyire ínycsiklandó(ak).
Hosszú, eddig fenyegetést jelentő ujjaival hosszú hajamba túr, és már várom, hogy mikor ránt magához, hogy csillapítsam kínzó vágyát, mikor megmerevedik. És nem jó értelemben.
Mintha égetnék, úgy enged el, és eszeveszett hátrálásba kezd. Egy pillanatra meglepődök, bár nem tudom, hogy azért, mert így reagált, vagy mert így reagált, de végül is érthető. Őt az emberek védelmére hozták létre. Természetes, hogy nem túl jól fogadja, ha meglát valamit. Lehet, hogy el kellett volna tűntetnem a nem sokaknak vágykeltő megcsonkolt hullát. Késő bánat…
Elmenekül. Hagyom, hadd fusson, hadd rohanjon el a közelemből, minél messzebbre. Úgysem fogja bírni, hogy ne jöjjön vissza. Ha nem az irántam érzett vágya, akkor a testét bombázó parancsok fogják visszavezetni hozzám. Én meg tárt karokkal fogom várni, hogy halált hozó ölelésembe fogadhassam.
---*---*---*---
Napok telnek el. Hosszú, hosszú, kínzó napok, amik lázas vágyban telnek el, hogy újra láthassam a Védőt. Minden várakozásommal ellentétben, nem jött el. Még csak a közelre sem merészkedett. Érzem, hogy itt van, hálóim jelzik, hogy a közelben van, de pár kilométeres körzetben mozog, közelebb nem merészkedik. Nem hinném, hogy fél. Akkor miért nem jön már ide? Miért?!
Bár… nem igazán érdekel. Nem, bizony. Engem csak az érdekel, hogy fenekembe fogadhassam végre. Testem vágyban ég, már régen nem csillapította senki vágyamat. Mióta megpillantottam, azóta vágyok rá, és azóta nem közelíti meg egyetlen ember sem lakóteremet. Che, biztosan eltéríti a felém közeledőket, hogy más ne juthasson az előzőek sorsára. De bárhogy is szervezkedik, saját magát nem fogja tudni megmenteni tőlem. Ó, nem, kicsiny Védő, nem menekülhetsz előlem. A Fekete Özvegy végre talált egy tökéletes zsákmányt, nem fogja elengedni egykönnyen.
Kényelmes életmódomból, hogy mindig házhoz jön a vacsi, ki kell mozdulnom. Kissé le vagyok gyengülve, mert egy ideje nem ettem a Védő elterelése miatt, így nem biztos, hogy a több energiát igénylő, emberi alakomban kellene megközelítenem… útközben meg vadászhatnék valami kis ételt, amíg egy nagyobb vadra rá nem akadok.
Testemet átalakítom, érzem, ahogyan egyre kisebb leszek, a körülöttem levő tárgyak meg nagyobbak. Pókösztöneim vezetnek fától fáig, egyik rovar fölfalásától a másikig. Csáprágóimat belevájom kitinnel védett testükbe, mire pár pillanat rázkódás után megmerevednek, és immár beburkolhatom őket. Érzem, ahogyan az energia elönti tagjaimat, és már sokkal több erővel indulok a Védő keresésére. A közelben van, érzem, és fölmászva a magas, pár száz éves, háborítatlan fákon, az egyik alatt meg is pillantom, ahogyan fáradtan nekiveti hátát, és fölsóhajt.
Pókhálómmal átlendítem magam a szemközti fára, és lefelé lógva átváltozok. Fonalam vastagsága velem együtt változik, hogy megtartsa súlyomat, és lejjebb engedem magam. A Védő egy nagyot szippant a levegőből, és egyből fölveti fejét. Éhes pillantását szemembe fúrja, amitől el kell, hogy mosolyodjak. Tudtam én, hogy tetszem neki.
- Szép estét! Ugye milyen kellemes éjszakának ígérkezik? - érdeklődöm könnyedén, fejjel lefelé lógva a fáról. Nem megyek le olyan mélyre, hogy a hajam vége leérjen, de annyira igen, hogyha esetleg föl találna állni, akkor fejünk egyvonalban legyen. De nem úgy néz ki, mint aki hajlandó lenne elválni szeretett fájától, csak azért, hogy közel kerüljön hozzám, sőt, inkább mintha beljebb akarná magát passzírozni a fába.
Összevont szemöldökkel figyelem, de mikor tényleg, még csak meg sem moccan, csak rám nézve pislog nagyokat, könnyedén fölülök lábamhoz, és kezemmel megkapaszkodok a fonalon. Lengedezek egy picit, és ahogyan elrugaszkodok, pontosan elé érkezek le, ami érkezéskor kiderül, nem volt a legjobb ötlet tőlem. Ahogyan földet érnek lábaim, egyből repülnek is ki alólam, ahogyan a Védő kirúgja őket. Meglepetten pislantok rá, de azon kívül, hogy kisé előrébb dől, hogy jobban lásson, nem tesz mást, csak egy picit meghosszabbítja körmeit.
Négy kezemre támaszkodva fölsegítem magam ülésbe, másik két kezemet pedig magam elé föltartom. – Nyugi, még mindig nem bántalak. Tudni fogod, hogy mikor támadok rád, elhiheted.
Lassan bólint, és továbbra is csak figyel. És figyel. És figyel, és figyel, és figyel.
Lehet, hogy nehéz visszafognia magát a bele programozott parancsok miatt, de most komolyan! Nem tud mást tenni, csak nézni? Legalább ne csak érezni lehessen, hanem mutassa is ki, hogy vágyik rám, vagy valami! De nem, ő csak figyel.
Beszélnie nem is kellene. Untat, ha valaki sokat beszél. Csak egyszerűen támadna már le, hogy megbasszon! Kínzó dolog a tudat, hogy bár vágyik rám, ezt egyáltalán nem mutatja ki. A hiúságomat ez nagyon, nagyon bosszantja.
Az éjszaka nyirkos, párás levegőjébe szippantva ezernyi illatot érzek meg, de a legdominánsabb mégis a Védő felől érkező vágy. Számban összefut a nyál, és a méreg is megkezdi termelődését. Nem várok tovább. Kell nekem ez a lény, és ha ő nem szalad bele a hálóba, akkor a háló jön, és burkolja be. De abban nem lesz köszönet!
Fölnyitom összes szememet, és körmeimet is megnyújtom. Méteresre nőnek szénfekete, hajlékony, mégis éles körmeim, amikkel megcirógatom a Védő haját. Védekezésre és támadásra is kész állapotban várja, hogy mit fogok tenni, de teljesen ártalmatlannak mutatom magam. Ó, nem, a támadásnak még nem jött el az ideje. Ez most a csábításé.
Egyik körmömmel végig karcolom arcát úgy, hogy egy kis, aprócska vércseppecske kicsordul, és éppen időben húzom vissza körömágyamba körmeimet, mielőtt még tőből tépné ki őket. Forró, tüzes lángokban égő tekintetét szemeimbe fúrja, és mint egy megvadult, de még éppen egy aprócska cérnaszálon függő vadállat, mozdulatlanul, föltérdelve mered rám. Az esti szellő meglebegteti hajunkat, és látom, hogy egyre hosszabb lesz. Kezdődik az átváltozása. – Cccc – csitítom dühödt fújtatását, és átváltozását. Nem tudom, hogy meg lehet-e állítani, ha már elkezdődött, de igazából nem is érdekel. Mind a két alakjában nagyon jól néz ki.
Merev, ugrásra kész állapotából az sem billenti ki, hogy közelebb lépek hozzá, viszont mikor kezeimmel nekiállok vetkőztetni magam, már máshogyan lesz merev. Kis helyzetváltoztatással akarja elnyomni, vagy eltakarni, esetleg kényelmessé tenni problémáját, de orromnak, és szemeimnek nem okoz akadályt. Vágyának édes illata orromba kúszik, méregtermelésemet még inkább működésre ösztönözve. Szemeim fele ölére, másik fele szemeibe mered, és picit elmosolyodok. – Jó kisfiú – suttogom, akár a kutyák gazdái szoktak, amikor felém járva, nem mennek be a raktár épületbe, és levetem egyetlen ruhadarabomat, mely takar engem azok elől, akik nem érdemesek a látványomra. Ő viszont tökéletesen alkalmas, sőt…! Előtte fölfedem tökéletes, egyetlen aprócska sebtől, hegtől mentes testemet, mely fehérebb, mint a hó, vagy akár a hullák kihűlt, merev teste.
- Tetszik, amit látsz, Védő? – kérdezem kacéran, és kitárom karjaimat, hogy teljesen megmutassam, feltárjam egész testemet. Szép lassan megfordulok, hogy fölmérjen, bár hajam követi testem vonalát, mint egy személyre szabott palást, így hátamból, fenekemből nem sok látszik.
Remélem, ezzel már ki tudok csiholni belőle valami érzelmet, vagy mozdulatot.
Ha nem…?
Nos, akkor ideje a következő szintre ugrani. Azaz rá.
|
