Egyik pillanatról a másikra kerül hozzám túl közel. Már épp azon vagyok, hogy megfordulva megkérjem lépjen kicsit távolabb a személyes terembõl, mikor számomra meglepõ és váratlan mozdulattal ragadja meg torkom. A mozdulatsor teljesen letaglóz, a nagy ledöbbenés közepedte pedig csak a reflexszerû védekezésre jut lehetõségem. Kezem ösztönösen az övére kulcsolom, hogy lefejtsem szorító ujjait. Sajnos veszett erõsnek bizonyul, az agyamon pedig úrrá lesz a pánikszerû légszomj. Nem tudok észszerõen vagy érdemlegesen reagálni, fõleg mikor megemel, hogy lábaim ép csak leérjenek. Érzem, hogy lassan minden levegõm elfogy és homályosan kezdek látni. ~ Ezt most miért tesz? Tényleg meg akar ölni?~ Fut át az agyamon, de vad elmebajos tekintete visszazökkent, hogy újra küzdeni próbáljak.
- Még egy dobásod van – jelenti ki nyugodt hangon, miközben közel hajol hozzám. Mintha a fuldoklás önmagában nem lenne elég, ráadásul azt sem tudom mivel hoztam ki a sorából. És mi az, hogy még egy dobásom van? Mit tettem? -, s gondolkodás nélkül kicsinállak. - teszi még hozzá kisvártatva.
A hangneme már normálisnak mondható, ahogy az arcvonásai is rendezõdtek, de ettõl még értetlenül vergõdöm tovább.
- És mielõtt azt hinnéd, hogy nem teszem meg politikai okokból – magyarázza és egyre közelebb hajol. Immár annyira közel van, mint eddig talán csak az anyám lehetett. Nem is tudom eldönteni mi a rosszabb. A közelsége, vagy a tudat, hogy képtelen vagyok tenni ellene. A fulladásról már nem is foglalkozom igazán. - nem véletlen tartanak a fõnököm örökösének, és nem véletlen, hogy ennek ellenére nem vagyok mellette, hogy "tanítson". 
Szavai eljutnak hozzám, de nem értem mi közöm van nekem az õ pozíciójához. Egyszerre vagyok tõle rémült és dühös. Azzal akar fenyegetni, ha már nem lesz rám szükségük megöl? Nem szeretem a fenyegetõzést, én magam sosem élek vele. Az ember vagy tegye meg amit akar vagy ne mondja! Ez nagyon bosszant, ráadásul mi a faszt érdekel engem, hogy õ lesz a fõnök, ha a másik tag, akit még életemben nem láttam feldobja a talpát? Leginkább mégis önmagamon bosszankodok. Hagytam magam sarokba szorítani és ez nem vall rám.
Ujjai lassan engednek a szorításból, de olyan lassan, hogy úgy érzem valójában nem is akar elengedni. Amint lábaim talajt érnek és a szorítás megszûnik, levegõ után kapkodva próbálok észhez térni. Kacaját hallva értetlenül és zavartan pillantok föl rá, mégis megõrzöm higgadt önuralmam. Belül remegek az idegtõl. Iván szép kis bajt sózott a nyakamra. Szívem szerint most nekiugranék, hogy átmetszem a torkát amiért a saját otthonomban megfenyegetett. Az egyetlen ami ebben meggátol, hogy nincs a közelemben erre alkalmas eszköz és persze az a tény, hogy Iván megkötötte a kezem.
Szúrós pillantással méregetem és újabb támadásra számítva igyekszem felkészülni a felkészülhetetlenre. A pasas viselkedése kiszámíthatatlan, mint egy enyhe szellõ, ami pillanatok alatt tornádóvá alakulhat, minden ok nélkül.
- Azt hiszem, újból meg kell mosnom a kezem. - emeli elém tenyerét, míg a másikkal rámutat. A hangneme elég gúnyos, talán ezzel is mondani akar valamit? - Ja, mégsem, olyan tiszta vagy, hogy az már idegesítõ – teszi még hozzá, majd egy újabb váratlan mozdulattal közel hajol és végignyal arcomon. A hideg ráz ki, testem megfeszül és érzem, ahogy kimelegszem. Ugyanakkor furcsa mód nem kezdek émelyegni. A közelsége nagyon zavar, az is amit tesz, mégsem undort, hanem inkább dühöt érzek a tette miatt.
- Holnap este legyél kész, érted jövök kilencre és folytatjuk a melót. - szólal meg ismét higgadt hangon. Élvezi a helyzetet. A beteges agyát kielégíti a nyomorom.
Zsebre vágja a kezét amit én úgy érzékelek, mintha engem vágott volna zsebre. Meredten nézem távozását, majd ahogy az ajtó becsukódik a fürdõbe rongyolok és alaposan megmosom az arcom. A nagy mosakodás közepette megszólal a mobilom. Nem akarom fölvenni, mert tudom remegne a hangom. Sajnos az illetõ nagyon rámenõs és nem akarja abba hagyni.
Megtörölközöm és felveszem a negyedik hívását. Nem meglepõ, hogy Iván az.
- Miért nem veszed föl elsõre?! Esik nekem azonnal.
- Már ledõltem... - hazudom. - Mit szeretnél Iván?
- Akkor ezentúl tartsd magad mellett a telefont, mert már kezdtem azt hinni bajod esett! - meglep a hangnem és, hogy látszólag aggódik értem. Mégis mi ütött belé? Valami nem stimmel. Ez az egész úgy ahogy van nem stimmel.
- Itt minden rendben... - hazudom ismét. Evans ugyanis az én gondom és nem vagyok egy kislány aki sírva rohan apucijához. Iván hangjából úgy is kihallatszik, hogy neki komolyabb gondjai vannak.
- Akkor jó. Kicsit beparáztam, hogy megölitek egymást! Nemrég beszéltem kicsit Evans fõnökével és kiderült, hogy a tag megállíthatatlan mint egy tank. Vigyázz vele. Nem akarom, hogy kicsináljon. Megmondtam a fõnökének, hogyha bajod esik, fuccs a megállapodásunknak! Azért legyél vele óvatos és próbáld meg nem feldühíteni. - magyarázza én meg szeretném rávágni a telefont, és közölni vele, hogy bekaphatja, de ehelyett nyelek egy nagyot.
- Nem lesz gond. - rakok rá egy újabb hazugságot. Valójában lövésem sincs mit várhatok Evanstõl, mert még azt sem tudom mit követtem el ellene. Csak abban reménykedhetek, hogyha folyok az árral és igyekszem nem olyat tenni vagy mondani ami számára bosszantó, akkor túlélem. Persze ebben nem hiszek igazán, hisz nehéz nem megtenni valamit amirõl gõzöm sincs. Ugyanakkor a méreg még mindig dolgozik bennem és ennek kapcsán fut át egy gondolat az agyamon, mégpediglen, hogy rendesen kicseszek vele. Ha már egyszer megöl, neki se legyen utána hosszú az örömteli pillanat. Természetesen ezt csak akkor játszom meg, ha végkép nem látok kiutat.
**
A megbeszélt idõre meg is érkezik. A csöngõ éles késként hatol testembe és egyik porcikám sem kívánja a vele való munkát. Jár az agyam rendesen hogyan úszhatom meg épp bõrrel és persze azon is, hogy mivel dühíthettem föl. A tisztaságmániámra tudok csak gondolni, de ez annyira abszurdnak tûnik, hogy el is hessegetem és máshol keresgélek. Mindeközben lemegyek hozzá, mert minél elõbb el akarom végezni a munkát.
- 'estét – vakkantja félvállról. Biccentek, de túl nagy jelentõséget nem tanúsítok ennek a semmilyen köszönésnek. Amint beszáll a kocsiba, követem példáját és elhelyezkedve becsatolom az övet.
- A mai menetrend: Viszovszkij - egy elég hírhedt, késdobálós poharazó. -, Afrodité ligete - egy híres-hírhedt didibár. -, aztán reggeli, majd Vörös tér 2. és Szolzsenyicin utca 67. - adja elõ a betervezett menetrendet. Rendesen zsúfolt így estére, hajnalig tuti nem végzünk, és õ még reggel is folytatni akarja?
- Zsúfolt – jegyzem meg, de nem fûzök hozzá kommentet.
- Muszáj tempózni, egyrészt minél elõbb le akarom tudni ezt a szart, másrészt mi élvezet van abban, hogy minden adóst fel kell kb. kutatni, mert elér hozzájuk a razzia híre, és behúzzák fülük-farkuk, menekülve, elbújva, fasz tudja, mire vetemedve még. 
Egyetértek az eszmefuttatással, végül is napi négyet ötöt is meg lehet csinálni, ha másra nem fordítunk energiát, csak erre és az evésre alvásra. Azzal sem szándékozom vitatkozni, hogy lassabban haladjunk, mivel én is gyorsan szeretnék túl lenni rajta. Azt sem tartom kizártnak, ha ennek vége el kell felejtenem Ivánt és a jól fizetõ munkáit. Ha egyesül Iván Evans fõnökének csapatával én nem biztos, hogy részese akarok lenni. Arról nem is beszélve, hogy elvileg Evans a csapat nagy üdvöskéje, akkor milyen lehet a fõnök?
* * * 
 Az elsõ esetet gond nélkül zavarjuk le. Bár ilyen lenne mind, de nem reménykedem. Az adósok valamiért túl sokszor érzik úgy, hogy kicsusszanhatnak a felelõsség alól.
Evans unott képpel lép be a didibárba, csak úgy mint az elõzõ helyre, de amint megcsapja a hely átható hangulata valami megváltozik benne. Feszülté válik és úgy nézi a rúdon táncoló szajhákat, mintha bármelyik percben nekik eshetne, hogy kizsigerelje valamennyit. Furcsa érzés kerít hatalmába, egy vészcsengõ kezdene visítani az agyamban jelezvén, hogy itt nem fog simán menni a meló.
A pulthoz lépve kiderítjük ki az adósunk. Evans meglepõdik a név hallatán, a feszültsége pedig rohamosan megemelkedik. Szinte harapni lehet a levegõben a belõle áradó negatív hullámokat. Két italt is benyakal, meg egy ásványvizet. Más esetben rászólnék, hogy fejezze be, mert józannak kell maradnia, de az ökölbe szorított keze alapján ezt az ötletet inkább elnapolom. Így vagy úgy, de nem szeretném ha pofán verne hirtelen felindulásból. Elég kemény lehet az ökle, mert a markának szorítása vetekszik egy satuéval. Innentõl még kevésbé értem, hogy mi zaklathatja föl és mi nem.
Rám sem néz, csak bambul maga elé, mintha töprengne valamin. A rossz elõérzetem egyre nõ. Õt figyelem és próbálok rájönni, mi járhat a fejében. A célpontunk eközben a rúdon táncol, de nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet. Egy nõ, pont olyan mint bármelyik másik ribanc itt a klubban. A belem fordul ki az ilyen nõktõl, másrészt Evans most sokkal jobban érdekel.
Egyik pillanatról a másikra áll föl a pulttól elsétálva mellettem. Meglepetten fordulok utána és akkor veszem észre, hogy a nõ eközben lejött a színpadról. Evans után megyek, úgy érzem mondhatnék most bármit õ irányít. Valamiért a kezébe akarja venni az irányítást és ha a megérzésem nem csap be akkor nem pénzbehajtás miatt.
Félúton a biztonsági õr megpróbál megállítani minket, mire azonnal fegyvert ránt. Erre sem lenne szükség talán közbe kellene avatkoznom, csak a szavakat nem találom. Most bármit mondanék szerintem azonnal robbanna. Szar dolog egy atombombán csücsülni ami élesítve van és nekem fogalmam sincs hogyan lehetne hatástalanítani.
Utána kiáltok, ahogy megállok a biztonsági õrnél, de ügyet sem vet rám, csak megy egyenesen a célja felé. Megkérem az õrt, hogy szóljon a fõnöknek és ne engedjenek hátra senkit.
A fõnök már ott is terem mire kimondom a kérésem. Nyilván egy másik õr, vagy a pultos szólt neki, végül is mindegy.
- Bármi történjék, ne hívja a rendõröket a saját érdekében. Én mindent elrendezek, ezért vagyok itt. - próbálom lecsillapítani, mikor kiabálásra és hangos zajra kapjuk fel a fejünket. Azonnal a hang irányába rohanok, fegyvert rántva, közben visszafordulva még megerõsítem iménti mondatom. - Megértette?!
A tulaj bólint, és int két emberének, hogy menjenek velem. Most nincs idõm õket is lerázni, mert az események megállíthatatlan forgatagába csöppenek. A két õr elõtt érek a széttört ajtóhoz, belépve teljesen lefagyok és egy hosszú pillanatig csak meredten nézem amit mûvel. Mintha a két félmeztelen személy ábrázata nem lenne elég, ahogy vadul menekülni próbálnak, mindhiába mert Evans eszeveszett mód csap le rájuk. Nincs bennem szánalom, csak ledöbbenés. Az az elmebajos vigyor amivel mind ezt véghez viszi, a fékezhetetlen düh amivel folyton lesújt fagyaszt meg igazán. A két õr megpróbál közbe avatkozni, szintén sikertelenül. Valahol lenyûgöz az ereje, és a vadsága. Fura mód irigylem, hogy így ki tudja adni magából, bármi is legyen benne.
Végül csak magamhoz térek, de addigra a ribanc és a szeretõje is halottak. A biztonságiak engem szólongatnak, hogy csináljak valamit ha már egyszer azt mondtam, hogy megoldom. A hangjuk olyan távolinak hat, és csak Evans ordibálása jut el igazán a tudatomig. Egy nõi nevet emleget, miközben a holtestet ütlegeli ~Angelina~ Ezt a nõt nem így hívják. A két õrre nézek. Rendesen ki vannak dekorálva, nem biztos, hogy úgy szeretnék járni mint õk. Ennek ellenére odalépek hozzá és szólongatni kezdem, miközben igyekszem elkapni karját. Többször nekem ront, mintha nem is fogná fel, hogy ki vagyok. Csak a fürgeségemnek köszönhetem, hogy nem kapok én is néhány maflást.
Nagy nehézségek árán végül csak sikerül kitessékelnem az utcára a hátsó kijáraton át, amit a tulaj mutat, tisztes távolból. Evans végig õrjöng és csak akkor áll le mikor már a hideg levegõt megérezve mélyet szippant.
* * * 
 - Mire volt ez most jó? - kérdezem feszülten és némileg neheztelve a bárban okozott felfordulás és elmebajos vérfürdõ miatt. A csaj biztos fizetett volna és most itt állunk két hullával és megannyi sérülttel pénz nélkül, mind ez - az ördög tudja honnan jött - idegroham miatt. Odabenn nem igazán tudtam a helyzet súlyosságát mérlegelni, mert azzal foglalkoztam, hogy mentsem a menthetõt, de most így a levegõn, távol a bár zajától minden kitisztul. Észre kellett volna vennem a jeleket, a két whiskey-t, mikor elvileg dolgozunk, na és persze az az arckifejezés a mozdulatai. Annyi árulkodó jel volt és én mégsem tettem semmit.
Most meg itt térdel elõttem és vigyorogva nézi a kezét. Mi a fene van ezzel a barommal? Én magamról tudom, hogy defektes vagyok, de õ nálam is rosszabb.
- Megfojtottam, s most pépessé vertem a fejét. Az a némber duplán megfizetett, az a büdös rohadt kurva! - mormolja maga elé, mintha nem is hozzám beszélne és nem is errõl a ribancról. Odabenn egyfolytában egy nõnevet emlegetett, de nem értem, hogy jöhetett oda.
- Olyan csodálatos volt hallani, ahogy pépesre reccsennek a csontok, masszásodik a hús...
A hozzáaggatott beteges szöveg nem vidít fel jobban. Az ábrázata még kevésbé, ez nem profizmus. Valamit a józan esze elé tett, és ez nem használ az ügyünknek. Ráadásul ennek fényében a tegnap éjjeli fenyegetése most még érzékletesebbnek hat.
- Nem kellett volna kérdezés nélkül kinyírnod – jegyzem meg, miközben próbálom kifújni magam. Rendesen leizzasztott, hogy kicitáljam onnan. - Ki az az Angelina? - kérdezek rá kisvártatva.
- Kurvára semmi közöd hozzá. - vágja hozzám agresszívan és lehet benne valami, vagyis lehetne benne, ha nem kavart volna bele ebbe a szarságba.
- De igenis van, ha a munkám és a saját személyes biztonságom is veszélyben van miatta! - felelem tõlem szokatlan ingerrel a hangomban. Nem szeretném lekorholni mint egy gyereket, de amit most tett az nem vall stabil elmére, nekem pedig nem pálya, hogy egy elmebeteg mondja meg mit tegyek.
- Az exfeleségem. Most boldog vagy?!
A válasza kissé meglep. A volt nejére emlékeztette? Talán egy ringyó volt mint ez a szerencsétlen? Mélázom el, majd a felismeréstõl kikerekedik a szemem. Megölte a volt nejét? Ezek szerint utálja a nõket és pont a volt neje miatt. Remek! Vagyis ez a labilis idegzetû pszichopata akit Evans teste némileg magába zár, bármikor elszabadulhat akár egy nõi parfüm illatától is. Mit tehetett az asszony, hogy ennyire orrol rá? Egyre kevésbé érzem a kiutat ebbõl a kutyaszorítóból, ahová Iván nagyravágyása juttatott. Másként megfogalmazva, giotin alá csapta a nyakam és a pengét tartó madzagot ennek a leendõ fõnöknek a kezébe adta. Tegnap még eljátszottam a gondolattal, hogyha kussolok és csak teszem a dolgom megúszhatom. Ez mára elszállt mint a füst.
A kocsi mellett állva várom meg, hogy a delikvens „Társam!” visszatérjen. Nem kell sokat várnom, nemezisem cigivel a szájában cammog komótosan a kocsijához.
- Szállj be! - adja utasításba, csakhogy nem tehetem. Ezt elcseszte, nekem pedig helyre kell hoznom.
- További szép estét Evans. Ezt már csak holnap tudjuk folytatni... - köszönök el tõle higgadtan. Nem áll szándékomban hegyi beszédet tartani arról, hogy mennyire nem ez volt a célunk és, hogy ott hagytunk két hullát, meg az idegbeteg tulajt. Ez ismét csak ténymegállapítás lenne, ahogy az is, ha pszichopatának nevezném.
- Azt mondtam szállj be!! Még nem végeztünk a mai kvótával!! - kiált utánam dühösen. Hangjára megtorpanok és visszafordulok felé. Megint kezd fölmenni benne a pumpa, amit eszemben sincs magamra venni.
- Miért? Ha nem teszem, megölsz? - közelebb lépek hozzá és folytatom. - Kibelezel, eltöröd a csontjaim, megcsonkítasz? Miféle halálnemet találtál ki nekem Evans? Biztos vagyok benne, hogy ezen a téren sokkal nagyobb a fantáziád mint nekem. - hangom kicsit sem gúnyos, inkább beletörõdõ, mint aki elkönyvelte, hogy a végkifejlet úgy is a halál.
Evans kicsit elvigyorodik. Beteges ábrázata elgondolkodtat. Vajon mi járhat abban a csökevényes agyában? Úgy vélem nem hiszi, hogy amit mondok az nem félelembõl vagy hátsó szándék nélkül mondom.
- Evans hidd el ha mondom, hogy hozzám hasonló emberrel még nem találkoztál. Undorítónak érzem, ha egy gyilkos fél a haláltól. Aki fegyvert ragad, az fegyver által vész oda!
- Na és ezzel mi a faszt akarsz mondani? Nem a haláltól kell tartanod, hanem az odavezetõ úttól. - kuncogja betegesen.
- Az utat is kijelölték és hiába vergõdnék, már rá is léptem, karöltve veled. Ami a kvótát illeti, tartom magam hozzá. A harmadik nem fér bele, de reggeli után mehetünk a többi címre. Ha minél elõbb le akarod tudni a dolgot, tõlem dolgozhatunk egész nap is és estére csak a rázós eseteket hagyjuk. – személy szerint jelenleg ennek örülnék a legjobban. Minél elõbb túl lenni rajta és ha lehet kiiktatni az életembõl Evanst. - Akkor másfél hét alatt letudhatjuk az egészet. Húzós lesz és zsúfolt, de megoldható. Most vissza kell mennem a bárba, el kell takarítanom a mocskot amit ott hagytunk, hogy a fõnökeink elégedettek legyenek. Várj meg ha akarsz, de ha nem nekem úgy is jó, hazatalálok. - azzal ismét hátat fordítok és elindulok vissza a bárba. Még hallom Evans szitkozódását. Dühösen csapja be a kocsija ajtaját és elhajt. Jobb is így! Nem tudom hogyan beszéltem volna le róla, ha mondjuk úgy dönt, hogy visszajön velem. Séta közben megcsörren a telefonom. Az egyik informátorom az ezért azonnal fölveszem.
- Igen? - nem szólítom a nevén, mivel nem is tudom, hogy hívják.
- Az ötösszámú patkánya mozgolódik. Hirtelen családi nyaralásra indult, de a lényeg, hogy jó pár hónapra.
- Értem! Hívj ha megtudod az okát. - azzal le is teszem a készüléket és nagyot sóhajtva állapítom meg, hogy vagy tényleg hirtelen jött ötletbõl távozik, vagy készülõdik valami a városban és menekül, mint a patkányok a léket kapott hajóról. Több indikátorom van a városban, akik mozgolódása jelzik, ha valami alakulóban van.
***
A klubba érve egy igazán ideges tulajjal találom szembe magam. Nem bizonyul könnyûnek a lecsillapítása. Végig a fülembe ordibál mint egy megveszekedett vadbarom. Nehezemre esik nem átvágni a torkát, mégis megõrzöm higgadt önuralmam és lassan de biztosan megoldom a helyzetet. Valahol jogos a kiborulása. Az emberei összeverve, egy halott kliens és egy prosti, plusz a halálra rémült ribancok. A szétvert öltözõrõl nem is beszélve. A jó hír, hogy ebbõl a vendégek nem sokat érzékeltek így csak a két hullát kell eltávolítanom és kitalálni a megfelelõ fedõsztorit, hogy a tulaj lehiggadjon. Mázlink, hogy nem hívta a zsarukat a pánikroham közepette. Mire az összes vér és mind két hulla eltûnik már a hangneme is megváltozik és lecsillapodva elárulja a halott bige címét és, hogy a nõ nem bankban hanem otthon tartotta a pénzét. Remek így talán a pénzt megtudom szerezni.
Taxival megyek hazái, ahol felveszem a motorom és úgy megyek vissza a ribanc lakására. Nem szokásom betörni mások otthonába, akkor sem ha az illetõt ez már a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, de az is igaz, hogy olyanokkal sem dolgozom együtt akik nem tudják féken tartani az indulataikat. Mérges vagyok Evanra a felfordulásért, mégsem vetem meg érte. Volt abban valami tiszta brutalitás ami egyrészt felborzolt érzelmileg, másrészt teljesen letaglózott. Ezek nálam nagyon ritka érzelmek, sõt talán még nem is igazán megtapasztaltak. Mindent összevetve, tetszik vagy sem, lenyûgöz vagy sem a munkarészét hátráltatja.
Vonakodva és némi undorral kutakodom a nõ lakásán. A felfordulás és kosz elképesztõ méreteket ölt odabenn. Mindenhol a levetett holmijai hevernek amikrõl nem tudnám eldönteni, hogy tiszták vagy koszosak. Én biztos fõbe lõném magam, ha ezen a kupac szaron kellene élnem. Hogy lehet egy nõ ennyire dzsuvás. Undorom és hányingerem nõttön nõ, ahogy a konyhába is bekukkantok. A mosatlan edények és az ételmaradékok szagától felfordul a gyomrom és öklendezni kezdek. Ezért nem fizet eleget Iván!
A fürdõben találtam meg a rejtegetett pénzt az ékszerei között. Hihetetlen, hogy mekkora isten állatkertje. A hülye kurvának volt elég pénze, hogy kifizesse az adósságát, mégsem tette. Nem értem én ezek a balfékek miben reménykednek. Talán arra apellálnak, hogy a maffia majd elfelejti õket? Nevetséges és szánalmas húzás. Valószínûleg arra utazott, hogy húzza amíg lehet. Apránként törleszt és ha nagyon szorul a hurok, megadja. Na igen Evansel nem számolt. Így visszagondolva a sors iróniája ez és kicsit megmosolyogtat.
Összeszedem a lét és hazamegyek, hogy végre lemoshassam magamról a sok koszt, ami nehéz teherként nyomja törékeny, tisztaságmániás lelki világom. Jó tudom, hogy defektes vagyok! Már gyerekként is szkafandert húztam magamra ha a tesóm náthás volt és hisztirohamom lett mikor a cuccaimban kotorászott. Gyerekkoromban rengeteg fóbiám alakult ki ennek kapcsán és mikor tömegbe keveredtem, -mint például az iskola- szinte láttam lelki szemeimmel, ahogy osztálytársaimról átugrálnak rám a bacik és vírusok. Ez persze azért már jócskán enyhült, de az alapok megmaradtak, mindössze már tudok uralkodni magamon.
A lakásomba lépve hablelkem némileg lecsillapodik a rendezett körülmények láttán. Szét se nézve rakom le az összeszedett pénzt az asztalra és ledobálva a cuccaim berakom a mosásba. Miközben a gép elindul jellegzetes búgó hangjával, megcélzom a fürdõt és a zuhany alá lépve alaposan lecsutakolom magam. Nálam a fürdés is külön procedúra. Mindig új szappant használok, ami saját gyártású, házilag készült levendulás glicerines. Nem készítek belõlük nagy darabokat, így egy fürdésnél nagyjából el is fogyasztok egyet. A testápolóm és a mosószerem is magam készítem, mivel a boltban kapható termékek tele vannak kemikáliákkal amiket a bõröm nem bír és kipattogok tõlük. A zuhany után rendszerint jöhet az üllõ fürdõ, hogy fáradt tagjaim megpihentessem. Sokakat meglepi, hogy fürdés elõtt lezuhanyzom, de nem szeretek ázni a saját koszomban.
Mire a fürdõbõl kijövök már hajnalodik. Ép belemerülök gondolataimba, hogy vajon Evans mikor fog felbukkanni és lesz e idõm hunyni elõtte pár órácskát, mikor megérzem a levegõben parfümjének jellegzetes illatát. ~Hogy a fenébe jött be?~ Ötlik fel bennem a kérdés és persze a tudat, hogy megint védtelen vagyok, egy szál törölközõbe bugyolálva. Ráadásul azt sem tudom a sötét szobában, hogy merre lehet.
- Milyen parfümöt használsz? - szólítom meg, remélve, hogy nincs hátsó szándéka és nem fog megfojtani, vagy rám támadni. Elvileg kiélhette vérszomját a bárban.
- Valentino. - feleli egyszerûen.
A hang irányába fordulok és higgadt mozdulattal feloltom a lámpát. A kanapén ül és engem néz. Nem tudom merre járhatott eddig, de az biztos, hogy nem otthon, mert még mindig ugyan abba a véres ruhába van, mint mikor elváltunk egymástól. Ellenben tekintete most higgadt, de tapasztalatból tudom, hogy ez nem sokat jelent.
- Hogy jutottál be és merre jártál eddig? - teszem föl újabb égetõen fontos kérdésem.
- Azért ez nem a Fort Knox... és kibaszottul nincs közöd hozzá, hogy én merre járkálok... - kuncogja és arrébb helyezkedik a kanapén. Vagy fáradt vagy valamit bevett, esetleg mind a kettõ. Nem tudom eldönteni, mert annyira kiszámíthatatlan, hogy mikor mi járhat abban a tekervényes fejében. A mozdulattól megrezzenek és egy lépést elhátrálok. Akaratlan reflexszerû mozdulat ez. Veszélyben érzem magam és a testem reagál. Ezen ismét jót kuncog, mintha élvezné, hogy tartok tõle.
- Te ezt élvezed? Átjáróházat csinálsz az otthonomból, mintha érzékeltetni szeretnéd, hogy sehol sem vagyok biztonságban! - nem vagyok ingerült, legalábbis látszólag nem.
- Még szép, hogy élvezem. - tekintete kifürkészhetetlen számomra. Nem tudom eldönteni mit mondhatok neki és mit nem. Az sem nyugtat meg, hogy elvileg féken van tartva. - Nem gondoltam, hogy leesik az üzenetem, mivel azt sem igazán értetted meg, hogy csak egy húzásod van.
Szeretnék megszólalni, de rámförmed kizökkenve nyugalmi állapotából és dühösen megindul felém. Kezeit megtámasztja mellettem és sarokba szorítva ismét elzár minden menekülési lehetõséget. Teljesen letaglóz ezzel a vadsággal, majdnem úgy mint a didibárban. Nem tudom értelmezni ezt az érzést, de most világosan érzem, hogy nem félelem. Talán lenyûgöz vele? Szemébe nézek, egyszerûen képtelen vagyok elszakadni tõle.
- Kuss!! Nem kell pofáznod, úgy is csak faszságok jönnek ki a kicsi szádon, amivel felhúzol! - elborult tekintete ismét meghökkent. Nem tudom hová tenni ezeket a hirtelen kirohanásokat. Mivel dühítem fel folyton? Együtt kellene dolgoznunk, de így semmi esély rá. - Na mozgás öltözni, aztán húzzunk reggelizni. - egyik kezét elveszi, megnyitva vele a menekülési utat. Mégsem akaródzik elindulni. Tekintetébe mélyülök. Az a barna szem inkább hasonlít egy sebzett vadhoz, mintsem egy fékezhetetlen elmebajoshoz. Értelmet és megannyi érzelmet sugároz. Tekintete egyik pillanatról a másikra változik kérdõvé, tanácstalanná. - Mi a faszt bámulsz rajtam?! - vált ismét mérgesre.
Volt már dolgom elmebetegekkel. Az õ tekintetük mindig zavaros volt, nem ilyen tiszta fényû mint Evané. Talán tényleg én vagyok az idegesítõ! Elõfordulhat, mert Iván alapból egy elég nyugis fazon, de mikor elkezdtem neki dolgozni, sokszor említette, hogy idegesítõen nagyképû vagyok és, hogy a viselkedésem bicskanyitogató.
- Beszélhetek? - kérdezem halkan de le sem veszem róla a szemem.
- Kérdeztelek nem? - jön vissza a válasz, mire bólintok.
- Evans neked céljaid vannak, ha jól vettem ki nagyon határozottak. Nekem sem kényelmes, hogy együtt dolgozzam valakivel, mert mindig egyedül dolgoztam. Tudom, hogy nem könnyû velem. Betegesen irtózom az érintéstõl, a kosztól a mocsoktól és még csak érzelmileg sem vagyok a toppon. Mindazonáltal tudom, hogy jó szakember vagyok és hasznodra lehetek a céljaid elérésében. A fõnökeink pedig ragaszkodnak mindkettõnkhöz. Gondolom a te kezed is alaposan megkötötték, ezért mi lenne, ha megpróbálnánk inkább megalkudni a helyzettel és ha ennek vége, majd lerendezzük.
- Remélem nem hiszed, hogy idõvel kevésbé leszel idegesítõ?! - vágja rá azonnal. Kicsit olyan mintha ezzel akarna védekezni. VIGYÁZZ HARAPOK, NE GYERE A KÖZELEMBE!! Persze ebben nem lehetek biztos.
- Ez eszembe sem jutott. Én sem tudok kivetkõzni önmagamból, még a te kedvedért sem, de ami jelenleg a fõnökeinket izgatja az nem a mi személyiségünk, hanem... - lépek ki elõle és az asztalhoz sétálva felveszem a pénzt. - inkább ez.
- Honnan van? - kérdezi flegmán. - Csak nem ki akarod fizetni a ringyó helyett a tartozást, hogy ne legyen gond? - vonja fel szemöldökét.
- Ne nézz bolondnak! Elmentem a ringyó lakására... A részleteket hagyjuk, de a tartozását ki tudta volna fizetni. Nos az ajánlatom. Szedjük össze a pénzt és majd meglátjuk. Ha utána is meg akarsz ölni, vagy kicsinálni, én nem szaladok el. - magyarázom tovább és elhallgatva várom válaszát.
- Nem ígérek semmit! - jelenti ki határozottan.
- Nem is kell! Az ígéretek úgy is csak arra vannak, hogy megszegjék õket. - visszateszem a pénzt az asztalra és visszasétálok hozzá. - Elmegyek felöltözni, addig te nyugodtan fürödj meg. Odakinn lassan világos lesz, a ruhád pedig nem kifejezetten szalonképes. - célzok a tökig véres ruháira. - Kimosom a ruháid és készítek reggelit, mire megreggelizünk már vissza is veheted a ruháid. - tekintetem és hangom, csak úgy mint mindig elég egysíkú. Evans nem válaszol, csak figyel egy darabig, majd magára pillant, mintha eddig fel sem tûnt volna neki, hogy áldozatai vérével összepecsételve flangál. Végül elkezd vetkõzni. Kigombolja az ingét felfedve felsõ testének részleteit. A hatalmas heg a nyakán teljesen megmutatkozik, ahogy szikárra dolgozott teste is. Olyan kõkemény izomzata van amit csak ritkán lehet látni. Fura érzés kerít hatalmába a látványtól és pár pillanatig elgondolkodom. A teste rengeteg dologról árulkodik, leginkább a nehéz életérõl. Az eddig is egyértelmû volt számomra, hogy a volt neje nyomorította meg lelkileg, de a testét ki vehette célba?
A ruháit elém dobálja én pedig elszakadva testének látványától fölmarkolom.
- Törölközõt a fürdõszobai szekrényben találsz. - azzal hátat fordítok neki és kiszedve a saját ruháim berakom az õ holmijait. Amíg elindítom a mosást a saját ruháim átrakom a szárítóba és elindítom mind a két gépet. Ezek után a szobám veszem célba, és felöltözöm, hogy a konyhába reggelit készítsek mindkettõnk számára.
***
Nem tudom mit szeret igazán, és végül is csak azzal tudok gazdálkodni ami fellelhetõ a hûtõmben. Mondjuk nem kicsi a választék, de nem vagyok egy étterem. Végül a tojás mellett döntök, amit kétféle módon készítek el, és majd azt választja amelyik szimpatikusabb számára. Én mind a két félét imádom, így nekem mindegy. Mellé készítek néhány kaviáros falatkát, teát és kávét. 1,2,
Mire mindennel kész vagyok a mosógép is végez . Könnyed programot használok, nehogy tönkretegyem a kényes ruhadarabogat. Megterítek és Evans ruháit is berakom szárítani, míg az enyémeket gondosan kifüggesztem egy fogasra.
Evans eközben bent a fürdõben veszettül szitkozódik.
- Valami gond van? - kopogok be.
- Nincs... - morogja. Csak a törpeméretû szappanjaid kiesnek a kezembõl. Mégis miféle kretén használ törpéknek való szappant?! - õt aztán tényleg minden felhúzza, még a szappanok mérete is. Állapítom meg és mély sóhajjal nyugtázom, hogy ezt nem lesz egyszerû kezelnem.
- Én vagyok az a kretén. - felelem, bár valószínûleg költõi kérdésnek szánta. Az ajtó hirtelen vágódik ki, elõttem pedig egy totál meztelen Evans áll meg, rosszalló pillantással méregetve. Nagyot nyelek a látvány hatására, ahogy a vízcseppek csorognak ki hajából. Kacéran felfedezõútra indulva szikár izmos testén. Zavartan kapom el tekintetem és elsurranva mellette belépek a fürdõbe, hogy törölközõt adjak neki.
- Nem találtál törölközõt? - nyúlok be a szekrénybe és felé nyújtok egy hófehért törölközõt.
- Mi van, talán van rajtam valami ami neked nincs?! - kérdezi ingerülten, de rá se kell néznem, hogy tudjam félmosolyra húzta a száját. Nem megszokott számomra, hogy meztelen faszik lóbálják a farkukat a lakásomban, pláne nem ilyen provokatív módon.
- Nem néztelek elég ideig, de nemhiszem. - felelem és még mindig tartom a törölközõt. - Kihûl a reggeli! - teszem hozzá türelmetlenül. Megpróbálok egérúton kislisszolni elõle, mert valamiért úgy érzem még véletlenül sem hagyná ki, ha kellemetlen helyzetbe hozhat. Sejtésem nem csal. Ahelyett, hogy elvenné a törölközõt megragadja a csuklóm és a falnak taszítva toronyként magasodik parányi termetem fölé. Meztelen testét mellkasomnak szorítja, olyan erõvel, mintha ki akarná préselni belõlem a szuszt. Persze azonnal rájövök, hogy csak a ficánkolásban próbál megállítani, de az érzés ettõl még nem jobb. Most igazán aprónak és sebezhetõnek érzem magam, ami külön bosszant. Riadtan nézek rá, akár egy rémült õz a vadász láttán, amivel csak azt érem el, hogy még jobban begerjed és rászorít törölközõt markolászó csuklómra. Az anyagdarab kifordul a kezembõl és pedig felnyögök, oly fájdalmasan mintha csak kínoznának.
- Most buktál le igazán kis hülye! - kuncog bele egyenesen az arcomba, megint vészesen közel hajolva hozzám. - Többféleképpen is meg lehet nyúzni egy vadat. - nem értem mirõl beszél, hisz én nem vad vagyok, még ha most szorult helyzetem ezt is váltja ki belõlem.
- Mégis mire jó ez neked? - kérdezem visszafojtott hangon.
- Unatkozom. - feleli egyszerûen. - Ráadásul bosszantasz. Nekem csak egy valaki mondhatja meg mit csináljak és hidd el madárkám, az nem te vagy. Szóval pofa alapálláson és ha én meztelenül akarok reggelizni, mert úgy tartja kedvem, akkor úgy fogok tenni. - magyarázza és közelebb hajol a fülemhez. Légzésem felgyorsul, szinte légszomjam van. Nehezen viselem mások közelségét és a fogalom, hogy valaki benne van a személyes terembe, most új hátborzongató értelmet nyert. Ebben a helyzetben valami mégis más. A kellemetlen érzés mellé bekúszik egy másik eddig sosem tapasztalt borzongás, ami a gerincvelõmben nyilvánul meg és mégis a torkomban képez apró gombócot. Megpróbálom visszanyelni és elfojtani, de nem megy.
- Megértettem, de most már engedj el. - suttogom. Érzem, hogy testem megremeg.
- Szerintem nem értetted, mert most is utasítani próbálsz. - feleli és ráharap fülcimpámra. A testem megremeg és felnyögök. Nem fáj, mégis egy újabb borzongást küld a testem különbözõ részeibe. Érzések kavarognak bennem, egyszerre több. Eddig biztos voltam benne, hogy számomra van a fekete meg a fehér. Valami vagy jó, vagy rossz, de most ez megdõlni látszik. A bõröm üvölti, hogy harapjam át a torkát. Az agyam Iván és az utasítás miatt meggátol, míg a lelkem egy eldugott szeglete egyáltalán nem akar ártani neki, sõt inkább csodálja õt. A gyûlölet a kétségbeesés és a vágy, az ismeretlen és rémesen bosszantó érzés után egyszerre nyilvánul meg arcomon.
- Mit vársz tõlem, talán könyörögnöm kellene? - pihegem még mindig levegõ után kapkodva, ugyanakkor némileg éreztetve, hogy nem fogom megtenni.

A tél beköszöntével, hangulatom, valahogy, mindig derûsebbé válik és az orosz táj igazi élettel telik meg, legalábbis az én szememben. A csodálatos, hófehér paplan, amibe Moszkva takarózik, mindig ámulattal tölt el, akár gyermekkoromban a mai napig ez a legszebb, amit el tudok képzelni. A hatalmas Vörös téren sétálok, egy padig, amirõl szépen lesöpröm a havat és leülve felteszem fülhallgatóm, hogy a város zaját elnyomva, belemerüljek a csodálatos, hópelyhek zuhatagába. Ilyenkor, még a zajok is teljesen másak, mint általában, mintha minden átadná magát ennek a lenyûgözõ jelenségnek, tisztelettel adózva szépsége elõtt. A nyugalom áthatja egész testem és lelkem. Az emberek ruhájukba burkolózva sietnek dolgukra, hisz az élet nem áll meg, csak számomra. Számomra igenis érdemes kicsit lassítani egy ilyen tökéletes napon. Táskámból egy termoszt veszek elõ, és finom orosz teát kortyolgatok. Nem tehetek róla, Oroszország a szívem csücske, ha máshová születhettem volna is ide vágynék, nekem a hazám a szerelmem. Elmélázva iszogatom tovább forró italom, mikor telefonom rezegni kezd zsebemben. Elõször nem is akarok figyelni rá, de nagyon kitartó, ezért feltételezem, hogy munka lehet. Nagy sóhajjal veszem elõ, a mai nyugalom eddig tartott. Komótosan veszem le hallgatóm és a telefont fülemhez emelve unottan szólok bele.
- Igen? – hangom végtelenül nyugodt, milyen is lehetne ebben az idõben.
- Merre jársz kicsikém? – szól bele egy nagyon is ismerõs hang. A családfõ az, aki szárnyi alá vett engem annak idején és azóta is nagy becsben tart. Tisztelem õt, és nem csak emiatt, s férfi megjelenése is magában tiszteletet parancsol. Robosztus hangja, felélénkíti lelassult testem.
- Mormotaként alszom, mint ilyenkor mindenki… Mi a probléma? – hangom kicsit fellengzõs, vele szemben mégis minden esetben tisztelettudó. Érzem, ahogy elmosolyodik a vonal másik végén, majd pár másodperces hallgatás után, bele s kezd mondandójába.
- Akkor ébredj fel a téli álomból, mert probléma mindig akad… Aranyom, most azonnal gyere ide hozzám, van egy kis feladatom számodra.  Hosszú távú munka, de te vagy a leg alkalmasabb rá, majd ha ideértél elmondom a részleteket…  - hosszú távú munka? Ehhez most cseppet sincs kedvem, de neki nem fogok nemet mondani, nem bolondultam meg.
- Jól van ott vagyok fél órán belül… Kicsit csúszósak az utak… - fejezem be ennyivel és köszönés nélkül le is rakom mobilom. Zsebre vágva feltápászkodom és elpakolva cuccaim már indulok is a tér másik végében parkoló motoromhoz. Nem sokan járnak ilyen idõben motorral, de a taxit utálom kocsim meg nincs, nem is érzem szükségét. Nyakig húzom motoros dzsekim és a sisakot fejemre helyezve már indulok is, keresztül a nyüzsgõ városon, ki a gazdag negyedbe. A fél óra negyven percé alakul egy kisseb dugó miatt, amit egy figyelmetlen sofõr okoz, de még idõben vagyok. A hatalmas házhoz érve, bemegyek az udvarba és leparkolva indulok az épület felé. Néhány testõr megállít, mintha nem ismernének és mint mindig most is megmotoznak. Nem zavar ez a túlzott óvatosság , sõt egyet értek velük. Hiába tekint Ivan a barátjának, számomra a barát csak az az ellenség aki még nem árult el. A túlzott bizalom, sokak vesztét okozta már. Lõfegyver persze nincs nálam, csak egy igen tetszetõs kés, aminek a pengéje még épp beleesik a megengedett méretnek, amit magánál tarthat az ember.
- Ezt meg mire használod, szalonnaszeletelésre? – kérdezi az egyik vicces kedvében lévõ pasas, mire csak unott képet vágva rakom vissza eszközöm a helyére.
- Szívózz csak tovább és megtudod… N e tartsatok fel, így is késtem… - susogom nekik, egész sejtelmesen. Hangom messzire viszi a szél, majd elnyeli, mintha nem is mondtam volna semmit. A tag biccent és fenyegetésem figyelmen kívül hagyva invitál be a házba.  Végre benn, már azt hittem sosem jutok be. Az inas lesegíti kabátom és tovább mutatja az utat a dolgozószobáig. Voltam már itt párszor, szóval magamtól is odatalálnék, de ez is amolyan protokol amit be kell tartani. Még be is jelent, mint valami kibaszott herceget vagy mit, mondjuk pont úgy mozgok, mintha egy kiskirály lépne be a tágas helyiségbe.
- Nyikolaj megérkezett uram… - nyitja ki elõttem az ajtót.
- Jól van engedd be, gyorsan sok megbeszélni valónk van… - vágja hozzá, sürgetõsen. Mégis mi lehet ilyen égetõen sürgõs, hisz ha hosszú távú dolog, akkor azért ráérünk, mondjuk annyira nem izgat fel a dolog, elõbb utóbb úgy is megtudom. Belépek s dolgozóba, ahol rajtam és Ivanon kívül még egy ember tartózkodik. Háttal áll nekem és ügyet sem vet rá, hogy valaki bejött a szobába. Végig nézek rajta, de nagyjából én is figyelmen kívül hagyom õt.  Ivan természetesen azonnal oda jön hozzám és megölelget, mint rendesen. Ez a mániája, pedig tudja mennyire nem szeretem az érintést, számomra ez egy fölösleges és zavaró tényezõ, de neki elnézem.
- Végre, csak nem eltévedtél aranyom? – érdeklõdik, mire csak felhúzom szemöldököm.
- Ivan… Megtennéd, hogy nem becézgetsz mint egy kiskutyát, vagy mit? Amúgy mi olyan sürgõs, hogy nem élvezhettem a hóesést? – kérdezek vissza, számomra ez nem a tiszteletlenség jele, én ilyen vagyok és kész, amit Iván pontosan tud és azzal is tisztában van, hogy sokra tartozom õt, talán pont ezért van annyira odáig értem, mivel én mindig kimondom, amit gondolok és nem köntörfalazom, vagy nyalizok, hogy bevágódjak nála. Átkarolva mosolyodik el és az imént felfedezett férfi felé mutat.
- Már megint a hó, tudtommal szinte egész télen esik, nem tudom mi olyan különleges ebben a mostaniban… - indul el velem, a férfi irányába, aki szépen lassan felénk fordul, mintha kimondott szívességet tenne, azzal, hogy tekintetét ránk emeli.
- Na igen, de ez az elsõ hó, ilyenkor öltözik a táj, teljesen új ruhába… Ezt semmi sem pótolja.. – fejtem ki, mire odaérünk és a férfi is teljesen felénk fordul. Marcona legény, azt meg kell hagyni, jobb szeme alatt, hatalmas heggel . Mindent szemügyre veszek rajta, rögzítve, mintha annyira érdekelne külseje, pedig ez is, csak egyfajta szokásom, szeretem alaposan szemügyre venni a dolgokat, még akkor is, ha az egy ember. Mellkasa is feltûnik, amit nem rejt el a csíkos ing alá, pedig mások rejtegetnék az effajta sérüléseket, õ mégis szinte kiemeli, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse.
- Had mutassam be neked Evanst, aki szintén segítségünk re lesz, most ebben a projektben. – a férfi kezet nyújt, hogy normálisan bemutatkozzon, de én csak végig nézek rajta, majd vissza tekintetébe. Barna szemei kérdõn és kicsit mérgesen néznek vissza rám. Valószínûleg azt hiszi, félek tõle, vagy csak nagyképûen nem óhajtok kezet fogni vele.
- Nyikolaj … örvendek… - Ivan azonnal kapcsol és kis magyarázkodásba kezd
- Ne vedd sértésnek Evans, mindössze nem bírja, ha hozzá érnek, sosem fog kezet… Bár az okát nem értem… - le sem veszem róla tekintetem, de arckifejezése megváltozik és tudomásul veszi amit Ivan mond.
- Igazán egyszerû oka van… fölösleg dolog ráadásul mocskos is… Nem ismerem, ki tudja mit fogott meg elõtte… - fejtem ki rezzenéstelen arccal, ami szintén sértésnek hangzik, de Ivan elkuncogja magát, próbálja oldani a feszültséget, ami kezd kialakulni kettõnk közt. Még sosem klátott engem ennyire furcsának, pedig alapban furának tart, ahogy mindenki más is, de nem a jellemem miatt kerültem ide, hanem mert kiváló szakember vagyok és precíz, a bogaraim pedig elviselhetõek.
- Értem… a kislány, túl finnyás, majd vigyázok, nehogy bekoszolja a pici mancsait… Akkor kezdjük a megbeszélést… Nem értem miben tud segíteni ez a fletnis, megoldom magam is… - sétál a kanapéhoz és kényelmesen leül rá. Megjegyzése elmeállapotomról kicsit sem zavar, már megszokta. Én is helyet foglalok, szinte mellette, de mégis kicsit arrébb, hogy ne kerüljünk közvetlen kontaktusba. Ivan rágyújt egy szivarra és szintén helyet foglal.
- Lehet, hogy fletnis, de nagyon jó szakember és én megbízom benne. – jelenti ki egész egyszerûen, mire felkapom fejem.
- Na ezt rosszul teszed, nem érdekel, hogy minek tart, felõlem hibbantnak is hívhat, amíg betartja, hogy semmit a kéznek… - vonok vállat és mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen elhelyezkedem, hátra dõlve a kanapén.
- Áruld el nekem, kis hülye, hogyan fogsz velem együtt dolgozni, ha nem érek hozzád? – mintha egy kisebb vita kezdene kialakulni köztünk.
- Áruld már el, Evans, miért is akarsz te engem tapogatni? Amúgy nem állítottam, hogy nem érhetsz hozzám, mindössze kezet nem fogtam veled és az ölelgetés, amit kizárólag Ivannak nézek el, nos ezekre semmi szükség a munkakapcsolatunkban…  - nézek rá unottan, mire szeme megvillan. Érzem rajta, hogy szíve szerint, most megütne, mégsem fújok visszavonulót, eszemben sincs meghunyászkodni elõtte, csak mert neki úgy tetszene. Ivan gyorsan menti a menthetõt és csatlakozik hozzánk, mielõtt túlságosan is elfajulna köztünk ez az érdekfeszítõ eszmecsere. Persze az idegbaj csak az õ részérõl áll fen, hisz én nyugodtan ülök, akár az iszap és sem a szöveg, sem a stílust nem sértõ számomra. Mondjuk szeretem, ha elfogadnak olyannak amilyen vagyok, de ha ez nem megy az sem hat meg. Alapban én tiszteletben szoktam tartani más rigolyáit, de minden esetben kiállok magamért, még akkor is, ha késõbb, talán az életemmel fizetek érte. Egyszer meg kell halni, ez vitathatatlan, de legalább úgy halhatok meg, hogy közben nem dobtam el önmagam.
- Nos akkor térjünk a tárgyra… Rengeteg a kintlévõségem és már kezdem unni, hogy ezek az emberek, valamiféle jótét léleknek vagy angyalnak éreznek, aki bárkinek adakozik és nem vár cserébe viszonzást. A jelenlegi adósaim száma, eléri a 78-at, ami már magában is szép szám, de ezek csak azok akiknek nem akaródzik a fizetés. – magyarázza, mire a szavába vágok.
- Na várj kicsit Ivan… Sok mindent elvállalok, de nem vagyok behajtó, ezt te is tudod… Mégis, hogy jövök a képbe? – kérdezek rá konkrétan, mert az ilyesmiben nem szoktam és nem is akarok részt venni. Ennyire már ismerhetne.
- Nyugi kicsike… - erre kicsit rámordulok, hisz az imént fejtettem ki mennyire rühellem, ha becézget, de csak elvigyorodik és fojtatja, még ha értette is a célzásom.
- Természetesen te nem behajtásra leszel ott, mindössze Evans segítségére leszel, ha a tag végképp nem tud, vagy nem akar fizetni… Most példát statuálunk és aki nem fizet az szépen kinyiffan, ha érthetõ vagyok.
- Igen, így már érthetõbb… - dõlök vissza, és tovább hallgatom Ivan eligazítását. Ügyet sem vetek Evansre, de érzem magamon tekintetét. Méreget és próbálja kitalálni, mitõl vagyok ennyire más, mint a többi ember, pedig õ sem éppen azaz átlagos fazon, sõt talán nálam is bogarasabb és furább, de ezt nem akarom kitárgyalni vele. Ivan csak beszél, beszél és beszél, mintha sosem akarná abba hagyni, pedig szerintem már mind a ketten pontosan tudjuk, hogy mi a feladat.
- Szóval amíg kell együtt fogtok dolgozni és szeretném, ha nem ölnétek meg egymást… Egy csónakban evezünk … - fejezi be mondandóját, majd feláll és az asztalához sétálva elõvesz egy listát, amit Evans kezébe nyom.
- Ez alapján dolgozzatok… Evans kifáradnál? Akarok pár szót váltani Nyikolajjal négy szem közt.
- Felõlem… - áll fel komótosan és kisétál, majd Ivan azonnal felém fordul, mintha valami fejmosást tartogatna számomra. Erre nem vagyok kíváncsi, de persze végig kell hallgatnom. Néha úgy érzem, túl sokat beszél.
- Nyikolaj, tudom, hogy ez nem tetszik neked és nem is kényszerítenélek ilyesmire, hogy ha nem lenne nagyon fontos ez az ügy… - most aztán fején találta a szöget. Semmi jót sem nézek ki ebbõl a társulásból és csak idõ kérdése mikor esünk egymás torkának. A pasas furcsa hatással van rám. Mondhatni kiráz tõle a hideg, de valahogy jó értelemben, valójában ez nagyon új számomra és jelen pillanatban csak zavarónak érzem.
- Ráadásul Evans nagyon jó úton halad, hogy átvegye fõnöke pozícióját és családfõvé nõje ki magát, ezért próbálj meg alkalmazkodni hozzá… õ nem fog…  - fejti ki, amit én is érzékelek, ez az alak irányításra született és, hogy másokat eltiporjon, de akkor sem vagyok hajlandó, csak úgy meghunyászkodni neki. Ivanra viszont tekintettel vagyok és eszemben sincs keresztbe tenni neki, így átgondolva helyzetem bólintok.
- Megértettem és igyekezni fogok, nem kötekedni, majd megalkuvóbb leszek… - válaszolom halkan, de nem vagyok benne biztos, hogy képes is leszek betartani, ami látszik is rajtam. Ivan megcsóválja a fejét és kivezet Evans után. Próbálom lenyelni ezt a békát és úgy állni hozzá, ahogy kell, persze lehet sértõnek hangzott ahogy viselkedtem, de nem ez volt vele a szándékom, különben csak elküldtem volna a búsba. Egy valamit meg kell értetnem vele, a közös munka érdekében, hogy én szimplán ilyen vagyok. Ez komoly feladat lesz, már elõre érzem. Mikor kiérünk és végig nézek rajta, látom, hogy még mindig forrong, rendesen felhúzhattam, bár valójában még ebben sem vagyok biztos, az is elõfordulhat, hogy csak a látszat téveszt meg és mindössze a tekintetével akar hatást gyakorolni rám. Bizonyára sokan tartanak tõle, talán ezért emeli ki a sérüléseit, hogy még félelmetesebb legyen, amitõl majd meghátrálnak a közelébe kerülõk. Persze nem vitatom, hogy félelmetes alak lehet a maga durva, nyers módján, de azért engem sem kell félteni. Ezen agyalgatok és egyre közelebb lépek új társamhoz. Próbálok úgy hozzá állni, hogy az mindenkinek kifizetõdõ legyen, de ezzel a magas fokú arroganciával nem tudok mit kezdeni, ráadásul ott van bennem a kisördög, hogy kifeszegessem valódi határait. Ez lehet, hogy nem túl jó ötlet, de mégis tudnom kell, meddig mehetek el büntetlenül. A jelenlegi arckifejezését elnézve nála gyorsan pattan a cérna.
- Mehettek… Nyikolaj hagyd itt a motorod és menjetek együtt… Addig is talán összemelegedtek… - kuncogja, nem értem mi olyan vicces ezen, de nem vitatkozom, viszont azt erõsen kétlem, hogy annyira összemelegednénk, ebben a pasasban rengeteg agresszió van és kicsit sem rejti véka alá. Felhúzom dzsekim és bólintok, majd elindulok Evans után a kocsijához és beszállva már indulunk is a az elsõ címzetthez. Még a vezetése sem túlfinomkodó, pedig az út rendesen csúszik. Nem szólok semmit, ahogy kihajtunk a gazdag negyedbõl és a belváros felé vesszük az irányt. Elhelyezkedem az ülésben és kifelé bámulva, gyönyörködöm a hóesésben, majd mintha valami hiányozna, megmozdulok és elõveszem a kedvenc válogatás lemezem.
- Egy kis zene mehet? – kérdezem, de választ nem kapok, mintha magában forrongna vagy ilyesmi, ezért csak önkényesen a hallgatást beleegyezésnek veszem és berakom a lemezt, mire hirtelen oda nyúl és megérinti kezem. Gyorsan kapom el, mintha tûzbe nyúltam volna. Erre persze megint csak egy mérges tekintetet kapok.
- Tényleg ennyire undorodsz másoktól?! – förmed rám és elindítja a kellemes zenét.
- Ez nem undor… és nem sértésnek szánom, még akkor sem, ha annak tûnik. – nem is értem miért magyarázkodom ennek a számomra vadidegen férfinak. Nem szokásom, de valahogy úgy érzem neki el kell mondanom, hogy megértse és belássa, ez csak egy berögzõdés, ami teljesen ösztönös részemrõl.
- Nem ismerlek és ki tudja mit csináltál, vagy miket mûvelsz alapban… Már jártam meg kézfogást idegennel, talán furán hangzik, de a kézfogással rengeteg fertõzés terjed át egyik emberrõl a másikra… Nem azt mondom, hogy te biztos egy gusztustalan alak vagy aki mosdó után nem mos kezet, de feltételezhetem és elõbb inkább megismerném az illetõt mielõtt közelebbi kontaktusba lépek vele.. Sajnálom, ha ez téged szíven üt, de én ilyen vagyok… - fonom karba kezem és inkább próbálok a zenére koncentrálni.
- Nos köszönöm a feltételezést, ezzel a felfogással én is feltételezhetek rólad hasonlókat… - húzza el száját.
- Hát feltételezz, engem nem zavar és meg is értem…  - fejezem be ezzel mondandómat és nem csak azért mert nem akarom tovább fokozni ezt a nevetséges eszmecserét, hanem mert megérkezünk az adott címre. Kicsit meglepõdöm, mivel ismerem az étterem tulajdonosát és nem tudtam, hogy kapcsolatban áll Ivánnal, mondjuk nem is nagyon zaklat fel a dolog. Kiszállok a kocsiból és még mielõtt bemennénk felveszek egy gumikesztyût, mire Evans igen érdekesen néz rám.
- Nem biztos, hogy megölöm… - zárja be az ajtót és mellém sétál.
- Ez amolyan elõvigyázatosság, mert lehet, hogy megölöd és nem szeretném szanaszét hagyni az újlenyomatom… - fejtem ki egysíkú hangon, mintha nem is arról beszélnénk, hogy egy ember lehet meg fog halni.
- Fura vagy… - erre csak vállat vonok és szépen besétálunk az étterem hátsó bejáratán. Jelenleg épp zárva tart, így nem tartózkodik benn senki, csak az iroda felõl hallani némi kopácsolást, mintha valaki nagyon igyekezne a munkával. Evans fegyvert vesz el és lassan kinyitja az ajtót, minden eshetõségre felkészülve. A háta mögött állok és addig be sem megyek, míg belépve a pasas fel nem kiált. Evans nem vacakol, azonnal a lényegre tér és már egy szép balegyenessel indít. Nem értek ehhez a munkához, ezért inkább bele sem szólnék az eszmecserébe, de egy biztos a belépõje hatásos és igen érdekfeszítõ. A tag ennek ellenére váltig állítja, hogy nem tud fizetni, de mindent elkövet, hogy valahonnan pénzt szerezzen. Szépen komótosan sétálok be az irodába és mikor meglát nagyon megörül, valószínûleg a segítségemben reménykedik, bár elképzelésem sincs miért.
- Nyikolaj… Kérlek segíts, mond meg ennek a férfinak, hogy tisztességes ember vagyok és amit lesz pénzem azonnal fizetek. – Evans rám néz, amolyan kérdõ tekintettel, hogy ismerem e a pasast.
- Ismerem igen, de Avram én nem azért vagyok itt, hogy errõl meggyõzzem ezt a férfit… Ha nem fizetsz most én fogom eltakarítani a hulládat… Mindössze ennyi a feladatom, ráadásul kicsit sem tudom õt afelõl biztosítani, hogy te milyen tisztességes vagy… - nézek a rémült tekintetébe.
- De Nyikolaj a keresztapád vagyok… - na ez már tényleg meglepi Evanst és felnevet, de igen gonoszan és gúnyosan.
- Ez a forma a keresztapád és nem állsz ki érte? – löki vissza a székbe Avramot, aki idõ közben megpróbál felállni.
- Maradsz, ha jót akarsz! – morran rá határozottan.
- Igen a keresztapám, viszont ennek semmi köze ahhoz, ami miatt mi most itt vagyunk… Avram inkább fizess és ne húzd fel jobban, én nem fogom meggátolni abban, hogy megöljön…
- Nincs pénzem, már mondtam…
- Ez már csak a te problémád… Az ember mindig addig nyújtózkodjon, amíg az a bizonyos takaró ér… és kereszt apuci, neked az a bizonyos takaró, a csupasz faszodat sem takarja el… Ha a maffiától kérsz pénzt uzsorakamatra, mégis mire számítottál? – csóválom meg a fejem, de hangom annyira unott és egysíkú, hogy érzelem még véletlenül sem tükrözõdik rajta, mintha a fazon egy vad idegen lenne.
- Intézzétek el, ahogy jól esik… - ülök le a kanapéra és egy újságot a kezembe véve olvasgatni kezdem a napi rovatokat. Evans visszatér a feladathoz és tovább dolgozza Avramot. Szánalmas egy dolog, de a végre mikor már tényleg kiderül, hogy nem tud fizetni, még sírva is fakad és így könyörög kegyelemért. Evans persze hajthatatlan és mivel nem tud fizetni zokszó nélkül lövi fejbe. A jajveszékelés abba marad, ahogy a pisztoly elsül én pedig komótosan lerakom az újságot kezembõl.
- Mégis csak kell a kesztyû… - kuncogja, de nem reagálok rá, csak felállok és  a telefonom kézbe véve telefonálni kezdek.
- Szia, hozok egy kis húst… Remélem, éhesek azok a disznók…
- Jöhetsz már nagyon ki vannak éhezve, de ha lehet kicsit darabold fel a múltkor is órákig cuppogtat rajta…
- Hogy neked micsoda igényeid vannak, de rendben… - felelem és lerakom a készüléket, majd elõveszem a késem.
- Mire készülsz?
- Eltüntetem a hullát. – nézek rá, teljes nyugalomban, majd kutatni kezdek néhány fekete szemeteszsák után. A higgad önuralmam lenyûgözõ, szépen kiterítem a zsákokat.
- Segíts rárakni a testet… - lépek oda hozzá, látom rajta, hogy meglepi ridegségem, mert nem is lenne gond ezzel, ha nem ismertem volna a pasast, pláne nem ilyen közelrõl. A zsákokra rakjuk, én pedig hozzá kezdek a feldaraboláshoz.
- A vért takarítsd el, minden honnan, jó alaposan, ne hagyjon nyomot… - mutatok a szekrényre ahová a férfi agya kifröccsent és visszatérek a testhez, laza utasításokban adom az instrukciókat, amit vonakodva ugyan, de Evans teljesít. Nagyon precíz vagyok, csak kizárólag a késsel, darabokra szedem az ürgét, még a feje is külön zsákba kerül és bár rengeteg vér folyik ki a testbõl, rám egy csepp sem kerül és a padlóra sem. Lassan minden egyes darabja a zsákokba kerül és az addigra megalvadt vérrel teli fóliát összehajtom, és szintén berakom az egyik zsákba.
- Kész is… mehetünk… Mindent alaposan letakarítottál?- fogok meg két zsákot, majd Evans is csatlakozik és a másik két zsákot megemelve indulunk ki a kocsihoz. Mindent a csomagtartóba pakolunk.
- Minek ez a nagy felhajtás? Példát akar statuálni, akkor meg minek kell ennyire eltüntetni a hullát? – ez egy nagyon jó kérdés, látom használja az eszét amitõl némileg szimpatikusabbá válik, mondjuk még sok mindenre nem tartom ettõl, de így legalább bizonyos, hogy nem egy agyatlan gyilkos. Alapban azért furcsállom, hogy a részletek érdeklik, talán csak a hosszú távú munka miatt.
- Nos ez most szükséges, mivel a pasas apja rendõr volt és biztos nem hagyja annyiban, hogy a fia, csak úgy eltûnt… Kutatni fog és ismerem Ivan észjárását, csak akkor akarja majd, hogy kiderüljön ki áll a háttérben mikor már végeztünk a begyûjtéssel. Amíg pedig a rendõrség ezzel a taggal van elfoglalva addig mi nyugodtan dolgozhatunk tovább… Ez kielégítõ magyarázat? – nézek rá, miközben lecsukja a kocsi csomagtartóját.
- Egész egyszerûen fenomenális… - csóválja meg a fejét.
- És most hová pontosan?
- A sertés hizlaldába… A disznó az egyetlen állat, ami még a csontokat is felfalja, legyen az bármi, még a fémet is képes megemészteni… - adom a magyarázatot és beszállva a kocsiba el is indulunk. A hely a város másik végében van, rendesen távol a várostól a szagok miatt. A maffia gyakran használja ezt a helyet vallatásra is, hisz itt még az ordítás is új értelmet nyer, de mi persze nem emiatt vagyunk itt. A bûz, ami körül lengi a helyet igazán ocsmány és visszataszítóan gyomorforgató. A kocsiból kiszállva ez a szag fogad minket és egy nyakig mocskos férfi, kezeslábasban, gumicsizmában.
- Jófajta árut hoztál Nyikolaj? Ki a tag? – néz Evansre. Meg sem próbál kezet fogni velem, tudja úgy sem tenném, így csak int, de Evansnek kezet nyújt, mint egy normális ember.
- Mindegy nem? Kapd ki a kocsiból a cuccokata, had lépjünk le gyorsan errõl az ótvar helyrõl… - vágja hozzá, de azért kezet fog vele. A pasas bólint és kinyitja a csomagtartót, majd szépen kipakol .
- Mond meg Ivannak, hogy a jövõ hétig nem tudunk több csomagot fogadni, a disznók, már túlhíztak, le kell õket a vágni, az utánpótlás meg még nem érkezett meg… Akad majd melónk bõven… - kuncogja elég betegesen, ez a tag egy állat és még beteges is, legjobb tudomásom szerint a disznókkal szokott hetyegni, amit azért elsõ ránézésre nem mondana meg az ember. Egyszerûen undorodom, ettõl a fazontól és nem is értem, hogyan volt vele képes kezet fogni Evans. Mindegy, ez az õ problémája, de én inkább távol tartom magam tõle, úgy vakaródzik, mint aki már egy hónapja nem fürdött és ki tudja lehet, hogy keveset mondtam.
- Jól van, majd megmondom… - azzal beszállok a kocsiba és inkább ott várom új társam, aki nem sokkal késõbb csatlakozik hozzám, és tovább hajtunk. Leveszem a gumikesztyût ügyelve, hogy a legkisebb mértékben érjek hozzá, majd a táskámba rakom, hogy késõbb megszabaduljak tõle.
- Azért én sürgõsen kezet mosnék a helyedben… - jelentem ki teljesen normális hangon, mint egy jó tanácsot.
- Mégis, miért? Ennyire nem lehetsz finnyás. A tag koszos volt, de a munkájával jár… Amúgy sem szólhatsz egy szót sem, úgy daraboltad fel a keresztapád, mintha egy csak egy döglött állat lenne… Nem vagyok családcentrikus, sõt a család csak hátráltat, de ez akkor sem átlagos… - elteszem táskám a hátsó ülésre és testel felé fordulva nézem arcát, egész pontosan azt a hatalmas heget látom, ami arcán éktelenkedik.
- Ezt  most bóknak veszem, mégis azt kérem ne személyeskedjünk… - Kezem lassan felemelem és ujjammal végig simítom a sérülést, mire mérgesen kiabál rám, majdhogynem a kormányt is elrántja. Valószínûleg váratlanul éri a tettem.
- Mi a faszt mûvelsz?! Én ne érjek hozzád, de ha te tapizol az okés?!  - elveszem kezem, de nem fordulok el, csak tovább figyelem.
- A pasas szereti a disznókat, ha érted mire célozgatok… - erre beletapos a fékbe.
- Miért nem figyelmeztettél?! – förmed rám és már csak egy hajszál választja, hogy ne üssön meg, legalábbis tekintetébõl ezt lehet kiolvasni.
- Már mondtam én mindenki bogarát, beteg hajlamát elfogadom, nem vagyok tiszteletlen vagy bukó, de ezért nem fogok kezet senkivel akit nem ismerek… A maffiánál jó pár ilyen típusú ember van, de alapban a világban is… Ráadásul nem véletlenül mondtam, hogy moss kezet…
- Ezek szerint te egy ilyenhez hasonlítasz?
- Nem, dehogy csak betartom a szabályom és egy tiszta ruha nem sokat jelent… Viszont nem látlak ilyennek, sõt ritka, ha valakit megérintek… Az a heg nagyon látványos és mivel mutogatod, nem gondoltam, hogy zokon veszed, ha megérintem. – vissza ülök rendesen Evans pedig elindul, néha a kezére nézve.
- Nagyjából három percre lakom innen, ha zavar feljöhetsz megmosakodni… - még a címem is megadom, ha esetleg igénybe venné felajánlásom, majd újra bekapcsolom a zenét. Azonnal irányt vált és hozzám hajt. Nagy lendülettel pattan ki a kocsiból, én pedig utána. Elég sürgõs lett neki hirtelen, de ezt most meg tudom érteni. Lehet beáztatnám magam fertõtlenítõbe, ha az a fazon hozzám ér. A lakásom nem túl nagy, de egy személynek bõven elég tágas és rettentõen tiszta és rendezett. Sima, egyszerû, lesimult stílusú berendezésekkel. Azonnal a fürdõt mutatom mire eltûnik egy idõre, addig én megpróbálok átöltözni, hisz nem voltunk túl tiszta helyen és jól esne egy ruhaváltás, ha már zuhanyra nincs lehetõség, mivel szinte biztos vagyok benne, hogy tovább indulunk a következõ delikvenshez. Éppen alsóban próbálom összeválogatni a ruháimat, egy szekrény elõtt, mikor Evans megjelenik a hátam mögött. Ügyet sem vetek rá, mivel meg sem fordul a fejemben, hogy vonzódna a testemhez.