|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Morticia | 2016. 08. 09. 17:15:59 | #34511 |
 Karakter: Ashaleena
- Azt hiszem csalódtam benned – önti gondolatait szavak formájába, majd kikerülve a szoba egyetlen ülőalkalmatosságában helyet foglal, s a már tőle megszokott, negédes mosollyal rám emeli a tekintetét.
- Valóban? – kérdem, azonban valójában legkevésbé sem érdekel, mit gondol rólam.
- Valóban – suttogja, megismételve előbbi szavamat, akárha így akarna nyomatékot adni állításának.
Mikor elszánnám magam a válaszadásra, tettével torkomra forrasztja a szót.
Lábainál eleven, mégis, sötéten izzó lángok lobbannak, s a teret megtölti a szenvedésben fuldokló, szívszorító sikolyok hangja, a szoba falaiból néma, mégis eleven arcok tűnnek elő, arcuk fájdalmuk néma tükre. Lényem egy eldugott részében megmozdul az együttérzés halovány emléke, származásom egy elnyomott töredéke.
- Mit akarsz? – kérdem, igyekezvén teljes mértékben semleges hangot megütni, tükrözni azt, miszerint számomra teljesen értéktelen ezen halandók szenvedése, még ha ezáltal saját fajtám is tagadom meg.
- Hogy felfogd végre, kivel állsz szemben – feleli, miközben kényelmesen, akárha élvezné a műsort, hátradől ültében. Ekkor egy újabb arc tűnik fel, egy gyermeké, mely nem sikolt, azonban zokogásba torzult vonásai sokkal hatékonyabban marnak a lelkembe, mintsem társaié. Egyre jobban növekszik bennem az ösztön, a génjeimbe kódolt parancs, miszerint védjem meg ezeket a lényeket. Amennyiben magam lennék, könnyűszerrel elfojtanám ezen ösztönömet, ám jelen helyzetben ez nehézségekbe ütközik, lévén, nem vagyok egyedül, s a társaságom igényli a teljes koncentrációt. Hiszen, ki tudja, szeszélyes természete a következő percben mit fog neki diktálni?
- Azt akarom, hogy észrevedd végre magad. Ellenkezhetsz velem, szembeszállhatsz itt akárkivel, és megjátszhatod az elérhetetlent, de akkor számolj is tetteid következményeivel. Nem a jó szamaritánusod vagyok, és nem célom, hogy neked mindenképp jó legyen, noha úgy gondolom eddig még kedves is voltam hozzád. Megadtam neked mindent, holott sokkalta rosszabb sorod is lehetne ennél.
- Mit tettél vele? – tekintetem a kisfiúra vándorol újra s újra.
- Semmit – hirtelen feláll- De a lelke az enyém, s csak rajtad múlik, mi lesz a gyermek sorsa – elmosolyodik, s ekkor a sikolyok a múlt árnyába vesznek, az arcok semmivé foszlanak a lángokkal. - Gondolkodj el, drágám, azon, amit mondtam neked.
- Nem köt semmi a fiúhoz. Miért rajtam múlna hát, hogy mi lesz a sorsa?
- Mert így döntöttem. - Ajkain újfent a negédes mosoly játszik, láthatóan jól szórakozik a kialakult szituáción.
Meglepnek a szavai, azonban számítanom kellett volna valami effajta, ostoba válaszra. Nem cáfolja meg sem a róla kialakított képem, sem pedig a fajtájáról a birtokomba került információkat.
-Tégy, amit jónak látsz. – felelem kurtán, nem törődve a bennem sikoltó hanggal, mely újra s újra tiltakozásának ad nyomatékot.
Akaratom ellenére a testem már az ő tulajdona, köszönhetően atyám alkujának. Bármi is az ára, nem fogom a lelkem is kiszolgáltatni neki, hűséges bábjává téve ezzel magam. Ellentétben más lényekkel, a bennem lakozó nem pusztítható el, s sokkal több viszontagságnak kitehető…
Rá emelem a tekintetem, s amit látok, egyáltalán nincs kedvemre. Láthatóan, a válaszom pedig az övére. Véleményem szerint meg volt arról győződve, miszerint ezzel sikerül bárminemű engedelmességet elérnie nálam. Amennyiben hallgatnék az ösztöneimre, nos, nem kellene csalatkoznia, ám sajnálatos módon, ellenállok a csábításnak, mégha ezzel tetézem is saját benső kínjaim.
- Meghoztad a döntésed, s most halld az enyémet – újfent elmosolyodik, s nem tudom, miért, de rossz érzéseket kelt most bennem a két, felfelé hajló ív. – Kárhozatra ítéltél egy lelket, ennek a súlya pedig örökké a sajátod terheli majd. Illetve még egy apróság… - szünetet tart, kiélvezve, miszerint először bírja teljes figyelmem. – A fiú minden kínját többszörösen, a saját bőrödön fogod ettől a pillanattól érezni. A szenvedésed pedig addig tart, míg magával nem ragad az őrület, vagy… - újfent elmosolyodik – míg nem könyörögsz, miszerint szabadítsalak meg tőle.
Amint befejezi a mondandóját, egy pillanatra elakad a lélegzetem. Nem a szavai, hanem a rám törő, kibírhatatlannak tűnő fájdalom okán. Nem a fizikai entitásom, hanem a szellemi szenved, olyan módon, melyet szavakba önteni is képtelen vagyok. A tekintetem elhomályosul, azonban a bennem dúló dac erősebbnek bizonyul. Bármilyen alantas trükkel is próbálkozik, nem fogom engedni, nem engedhetem, hogy gyengének lásson, nem győzhet le.
Ajkaimba harapok, minek köszönhetően kiserken a vérem. Az édes íz segít valamelyest, a fejem kezd tisztább lenni, a látásom pedig élesebbé válik. Tekintetem összekapcsolódik az övével. Úgy fürkész, mustrál, akár holmi ragadozó a prédát.
Mély lélegzetet veszek, s igyekszem tompítani a kínjaimat, melyekkel volt oly kegyes tetőzni a már meglévőeket. Nem egyszerű feladat, úgy suhannak tova a percek, akárha csupán egy szívdobbanásnyi idő telne el.
Magam sem hiszem el, mikor sikerül úrrá lennem az őrület határára taszító fájdalmon. Tudom, miszerint ez csupán átmeneti állapot, mely tarthat akár a következő pillanatig, avagy akár egy hétig is, s hamarosan újult erővel, sokkal elevenebben fog belém marni, ám addig van időm valamilyen tartósabb megoldás fellelésére, mivel érthető módon, nem szeretném elveszteni az ép eszemet, s a másik opciót nem tartom járható útnak.
Nem állítom, miszerint nem érzem, amit a gyermek, csupán az élességét, az őt kínzó lángok hevét sikerült ezen trükkel elviselhetőbbé alakítanom. Azonban nem örülhetek soká ennek az apró kis „győzelemnek”.
-Bravó. Csodálatos. – közelebb lép, s letérdel hozzám. Fogalmam sincs, mikor veszíthettem el az egyensúlyomat s kerülhettem a földre. – Bíztam benne, hogy nem fogod már is feladni, mert akkor újfent csalódnom kellett volna benned. – állam alá nyúlva kényszerít arra, hogy feljebb emelve a fejem a tekintetem összekapcsolhassam az övével. – A játék azonban még nem ért véget. – tekintetében huncut fény csillan, minek köszönhetően a gyomrom egy pillanatig görcsbe rándul. – Ez még csak a bemelegítés volt. Míg jobb belátásra nem térsz, minden nap újabb s újabb lelkeket taszítasz a mélybe, s ezáltal a kínjaid is nőni fognak.
- Nem érdekel sem az ő sorsuk, sem pedig a fájdalom. Kibírom.
-Óh, kedvesem, remélem is. Nem lenne túl izgalmas a játék, ha már az első kör után feladnád, nemdebár? – a mosolya most őszintébbé válik, láthatóan boldogságot okoz neki mások szenvedése.
Ellököm a kezét, majd felegyenesedem. Egy pillanatra a világ újfent vakító fehérséggé válik, azonban most könnyebben sikerül úrrá lennem rajta. Mielőtt újra szóra nyithatná a száját, megpördülve az ajtó felé iramodom s mire egyet pisloghatna, már az épületen kívül, messze járok…
|
| linka | 2016. 05. 31. 18:13:42 | #34356 |
Karakter: Abbadon
Nem várok tőle többet annál, mint amit nyújtani tud. A reakciója elfogadható, mulattat ez a passzív engedetlensége, amivel titkon nekem tesz keresztbe újra és újra. Tiszteletreméltó zsenialitással szórakoztat a tudtán kívül engem. Pedig kettőnk alkuja nem egészen ebből áll, nem arra szerződött le, hogy engem szórakoztasson, s, hogy személyes birodalmamat romba döntse.
- Ahogy kívánod – feleli kurtán, aztán mellettem ellépve távozna is, ha hagynám neki.
Elkapom a csuklóját, keze vékony, karcsú, szép vonalú ujjai vannak. Túl alázatos most, ami szokatlan. Másnál egészen eseménytelen lenne, ha azt tennék, amit nekik parancsolok, de ő más. Ez a lány ittléte alatt soha, egyetlen pillanatig nem alázkodott meg előttem. Soha, egyetlen pillanatra nem ugrott a parancsaimra idomított kutya módjára. Magam felé fordítom a karcsú testet.
- Ne álmodozz arról, hogy átverhetsz, kicsi lány! Még a napnál is világosabb, hogy készülsz valami... kellemetlenségre. Túlságosan kezesen viselkedsz.
- Mintha kissé... hogy is mondják? Paranoiássá váltál volna, Abbadon. Olyan dolgokat is látsz, melyeknek semmi valóságtartalma nincs.
- Szemtelenkedsz?
Maga a kérdésem ostobaság. Hiszen egyértelmű, hogy azt teszi. Olybá tűnik nem vesz engem komolyan. Nincs fölötte tekintélyem, amit mihamarább pótolnom kell majd.
- Mernék én olyat tenni? - pillant szemeimbe.
Mérhetetlen önelégültség, s az a rejtett pimaszság, amivel a szavakat intézi felém, bámulatos, ugyanakkor elfogadhatatlan is egyben.
- Komolyan gondoltam, amit mondtam, Ashaleena – figyelmeztetem jegesen.
- Ahogy magam is. Most pedig... - hagyom, hogy ujjbegyei kézfejemet érjék, lefeszegeti ujjaimat a csuklójáról, és én engedem.
Szótlanul figyelem távozását, majd a mögötte csukódó ajtót. Bosszantó, valahol mélyen még talán felháborító is, és mégsem tudok szabadulni a ténytől, hogy a pimaszságával csak még inkább kíváncsivá tesz. Növeli az érdeklődésemet, és eléri, hogy ezúttal már okkal akarjam magam mellett tartani őt hosszú- hosszú éveken át. Visszavonulok én is, míg a pult mögött álló fiatalnak meghagyom, hogy elpakoljon, s zárja majd a helyet.
Sokáig azt hittem, hogy az élet idefent más lesz majd. Hogy az unalom posványa messzire elkerül, mert nem adok neki teret, pedig itt sem történik másként semmi. Az emberek évekkel korábban imádtak engem, rettegve tisztelték a nevem, s mostanra már kiveszett belőlük a hit írmagja is. Mára már alig emlékeznek rám, s talán nevem jelentésével sem vannak tisztában. Találtak mást, akit imádhatnának, akiért rajongva mészárolhatták embertársaikat. Mert a lényeg ugyebár ez, nemdebár? Gyilkolás, ölés, terror és vérontás a hitért.
Mészárszéket csinálnak, és vérbe borítják a szikkadt anyaföldet. Szeretetteljes mosollyal ragyogok a tejfel szőke kisfiúra, ki az édesanyjától elszakadva a szökőkút falánál várakozik. Türelmes, jó gyermek, tiszta és hűséges lélekkel.
- Nocsak, eltévedtél? - kérdem tenyeremet kócos üstökére simítva.
Megszeppen, ahogy felpillant rám.
- Nem találom anyut – motyogja lefelé görbülő szájjal.
Ajkainak mind a két szeglete szabályos lefelé konyuló ív. Egek, mennyire szabályos, kár lenne veszni hagyni őt. A kezemet nyújtom felé, lágy mosollyal fonom ujjaimat az övéire, majd talpra állok, s elindulok. Hagyom, hadd kövessen a vesztébe...
Késett és elment az engedélyem nélkül. Megtette mindazt, mi tilos volt neki, s mit megszabtam neki, hogy ne tegyen. Nem látom rajta a megbánás jeleit, ahogyan nem érzem pólusaiból sem áradni a félelem kesernyés aromáját. Nem érdekli őt a jelenlétem, nem aggasztja a hatalmam. Nem tesz azért semmit, hogy a saját helyzetét megkönnyítse, hát majd most megtanulja mit illik és mit nem. Intésemre szélesre tárul szobájának ajtaja, rám emeli tekintetét, s érzelmeit mélyre rejti lelkének zugaiba.
- Azt hiszem csalódtam benned – szólalok meg őt kikerülve, majd szobájának egyetlen karosszékébe helyet foglalok, s bűbájos mosollyal figyelem arcának lágy vonásait.
- Valóban? - kérdi, de nem mozdul helyéről.
Magabiztosan áll, s mégis elővigyázatosan, mintha élénk tekintetével rájöhetne titkaim gyökerére.
- Valóban – suttogom.
Megemeli az állát, ahogy intésemre parázsló lángok lobbannak lábaimnál, szemeiben visszatükröződik a gyehenna lángja. Velőtrázó sikolyok szállnak, s töltik meg a teret, a szoba faliból néma arcok domborulnak, sikolyra tátják szenvedő ajkaikat, de hang soha nem hagyhatja el egyiket sem.
- Mit akarsz? - kérdi.
- Hogy felfogd végre, kivel állsz szemben – dőlök hátra, ahogy a szenvedők közt felsejlik egy szőke fürtös kobak is. Ő nem sikolt, de a zokogása sokkal elevenebben mar bele a lélekbe. - Azt akarom, hogy észrevedd végre magad. Ellenkezhetsz velem, szembeszállhatsz itt akárkivel, és megjátszhatod az elérhetetlent, de akkor számolj is tetteid következményeivel. Nem a jó szamaritánusod vagyok, és nem célom, hogy neked mindenképp jó legyen, noha úgy gondolom eddig még kedves is voltam hozzád. Megadtam neked mindent, holott sokkalta rosszabb sorod is lehetne ennél.
- Mit tettél vele? - kérdi, bízom benne, hogy a látvány elborzasztja őt is, noha merev vonásait figyelve tartja magát.
- Semmit – állok fel ültemből. - De a lelke az enyém, s csak rajtad múlik, mi lesz a gyermek sorsa – mosolyodom el, ahogy szavaim nyomán a szobában beálló csend már-már fülsértővé válik. A lángok feloszlanak, mintha képlékeny álmok lettek volna csupán, pedig tudjuk mind a ketten, hogy ez valóság mind. - Gondolkodj el, drágám, azon, amit mondtam neked.
|
| Morticia | 2016. 04. 16. 17:27:38 | #34202 |
Karakter: Ashaleena
Sokként ér, amit önnön magam követek el. Nem csupán elvettem egy életet, melynek sorsa nem az én kezemben volt, hanem még örömömet is leltem benne. Ezen tény hatására egyetlen szempillantás alatt megnyugszom, ősz tincseim újra ébenszínné mélyülnek, szemeim újra smaragdban játszanak.
Próbálom értelmezni mindazt, amin keresztülmentem, azonban ez még jelen pillanatban, ismereteim hiányosságának köszönhetően, lehetetlen feladatnak tűnik.
Ám megmagyaráz nem egy, sok esztendővel ezelőtti eseményt, melyeket atyám csupán álomképeknek, képzeletem szüleményeinek titulált.
S lám, egy idegen világban, Démonoktól nyüzsgő városban kell ennek hamisságára ráeszmélnem…
Gondolataim szövevényéből egy erőteljes, mégsem tolakodó kopogtató hang zökkent ki.
-Igen? – felelem, s örömmel konstatálom, miszerint a hangom is visszatért régi valójához.
-Az Úr hívatja, azt üzeni, tíz órára legyen a bárban.
- Értettem. – felelem kurtán, több szóra nem méltatva.
Meg sem várva a választ, hangját kirekesztem a tudatomból. Sok mindent kívánok az Urának, miknek egyáltalán nem örülne, ahogy jelen pillanatban sok mindennek gondolom őt magát is. Mielőtt újra úrrá lehetne lelkemen az indulat, kényszerítem magam, hogy békéssé váljak. Nem kell másra gondolnom, csupán a Tengerre, s pár szemvillanás alatt már magával is ragadja minden kétségem s nyugtalan gondolatom egy fiktív hullám.
Tudni nem tudhatom, ám sejtem, miért hív. Ennek okán az átöltözés mellett döntök, mivel úgy vélem, nem lenne éppenséggel szerencsés népem viseletét keverni ennek a világnak a szülöttjeiével.
Mikor megtekintem magam a tükörben, ajkam kesernyés mosolyra húzódik. Nem csupán kényelmetlen, hanem illetlen, és furcsa is.
Hamarabb készülök el, mint vártam, azonban eszem ágában sincs az általa kikötött idő előtt megjelenni. Még hamis képzeteket gyártana magában arról, miszerint sikerül szerény személyemet is a … hogy is mondják…? Kutyájává szelídítenie?
Amint elüti az óra az egészet, mély lélegzetet véve elhagyom a szobámat. Megkönnyebbülésemre nem kell átlépnek a pokolbeli lény hulláján, ennek köszönhetően kicsit pozitívabbá válik alaphangulatom. Egészen addig, míg meg nem látom őt, ahogy a … pultnál? … Igen, annál támaszkodva felém nem fordul, ragadozószemeivel nem követelve saját tekintetemet.
- Hívattál? –kérdem, miközben igyekszem teljes mértékben semleges hangot megütni vele szemben.
Érzelemmentesen elmosolyodik, majd int kezével, jelezvén, fáradjak beljebb, a másik férfi mellé.
- Gyere, ő itt Max.
- Ő lesz a segítségem? - kapja fel neve hallatán a férfi a fejét.
- Egyenlőre. De nem adsz neki se tanácsot, se javaslatot. Megfigyeled, hogy mindent jól csinál-e.
- És, ha ront? – érezhetővé válik hangjában a zavar, ami tekintetébe is elég hamar kiül.
Abbadon erre megvonja a vállát, mintha szerény személyének ez teljes mértékben mindegy lenne.
- Rád bízom, lényeg, hogy tanuljon a hibájából.
Amint ezt a kérdést tisztázottnak nyilvánítja, félreáll, szavak nélkül adva a tudtomra, szerinte hol a helyem. Eleinte kissé elveszettnek érzem magam az idegen tárgyak tengerében, amiknek a rendeltetése teljesen ismeretlen számomra. Igyekszem a látszatra idősebb férfi minden mozdulatát elkapni, megjegyezni és elsajátítani.
Nem telik el sok idő, s már szinte minden világossá válik előttem. Mikor saját első megrendelésemnek teszek eleget, a szemem sarkából látom, miszerint Max tekintetébe őszinte csodálat költözik. Már csupán csak ez hiányzott…
- Lenyűgöző, hogy még csak nem is ellenkeztél a rád szabott munka miatt – az igyekezetem, miszerint igyekeztem teljes mértékben ignorálni a jelenlétét, sikerül egyetlen mondatával semmissé tennie. Magamban mélyet sóhajtok, miközben a tekintetemet a pohárra szegezve végzem tovább a feladatomat.
- Elvégre te vagy a főnök, nem igaz? – kérdem semleges hangon. Mivel ezen tény valósságában oly bizonyos, mint hogy a Föld kerek, nem pazarlom arra az energiámat, hogy megingassam benne. Illetve megbizonyosodik róla, miszerint elfogadtam ezt a téveszméjét, talán még kevésbé fog a társaságával kínozni.
- Gyanítom – biccent rá, majd mint vártam, a pulton megtámaszkodva közelebb hajol hozzám. Tipikus erődemonstráló mozdulatsor…. - Pontosan emiatt nem bízom benned. Mondd csak, Ashaleena, miben mesterkedsz?
- Ne tarts fel – örömtelen, udvarias mosollyal adom tudtára, hogy egyáltalán nem érdekel, mit gondol, a saját gondolataimat pedig nem fogom megosztani vele. Telnek a percek, majd az órák, azonban egyáltalán nem akar tágítani a helyéről, úgy néz rám, ahogy macska az egérre, minden mozdulatomat fürkésző tekintettel.
Igyekszem tudomást sem venni róla, ennek köszönhetően sikerül elviselnem őt a műszak végeztéig.
- Legközelebb a pult ellentétes oldalán várlak kirobbanó örömmel. Kapsz majd egy csinos kis tálcát is, csak, hogy ne legyen hiányérzeted semmiből.
- Miért nem állapodunk meg egy munkakörnél?
- Te leszel az én kis mindenesem – feleli vállát megvonva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Magamban újfent minden kellemes és szépet kívánok neki, mikor jelzi, hogy mára végeztünk.
- Ahogy kívánod. –felelem kurtán, miközben úgy igyekszem elhaladni mellette, hogy egyetlen porcikámmal se érintsem.
Hirtelen elkapja a csuklóm, megállásra késztetve, majd szembefordítva magával olyan halkan ejti ki szavait, hogy mások ne hallhassák meg.
- Ne álmodozz arról, hogy átverhetsz, kicsi lány! Még a napnál is világosabb, hogy készülsz valami…. kellemetlenségre. Túlságosan kezesen viselkedsz.
-Mintha kissé… hogy is mondják? Paranoiássá váltál volna, Abbadon. Olyan dolgokat is látsz, melyeknek semmi valós tartalma nincs.
- Szemtelenkedsz? – kérdi, hangjának enyhe élt adva. Mivel teljes mértékben hidegen hagynak a fenyegetőzései, megeresztek egy újabb udvarias mosolyt, mielőtt válaszra nyílnának ajkaim.
-Mernék én olyat tenni? – kérdem, szándékosan ártatlan hangsúlyt megütve, miközben tekintetem az övébe fúrom. Minden egyes másodperc, melyet a jelenlétében kell eltöltenem, minden szívdobbanás, melyben hozzámér, fokozza az undoromat irányában, azonban inkább előbb halok meg, mintsem ezt a tudomására hozzam.
-Komolyan gondoltam, amit mondtam, Ashaleena. – jeges a hangja, mint mindig, amikor ajkára veszi a nevem. S mégis… Mintha tetszene neki, mélyen, a felszín alatt az, hogy nem engedelmeskedem, mintha szórakoztatná az a tény, hogy ellen merek állni.
- Ahogy magam is. Most pedig… - kezemmel megfogva az övét lefeszítem az ujjait csuklómról, Maxnak biccentek, majd pedig nemes egyszerűséggel a bejárati ajtó felé véve az irányt távozom az épületből.
Nem nézek hátra, mivel bizonyos vagyok affelől, hogy az eleven árnyékom a nyomomba szegődött. Igyekszem ezt a tényt teljesen egészében a tudatom legmélyére űzni. Szükségem van a nyugalomra, a csendre, s legfőképpen a szabadságra.
Hosszabb időintervallumban ugyanis képtelen vagyok elviselni a négy fal közti létet. Felemészt, akár a száraz faleveleket a hirtelen támadt lángok.
Lábaim önkéntelenül is újfent a sziklához visznek. Hangos sóhajjal konstatálom, miszerint engem is utolért a kór. A tenger, annak hívása, az Igaz otthon felkeresésének vágya…
Magamban elmosolyodom a helyzet abszurditásán. Míg odahaza tengődtem, sosem éreztem a húzást, melyről annyit hallottam már. S amint elhagytam a hazám, már vágyom is rögvest… Teljes mértékben nevetséges a szituáció, ezt meg kell hagyni…
Letelepedem a szirtre, s valószínűleg mint sokan mások előttem, magam is eljátszom az ugrás gondolatával. Azonban csupán pár röpke pillanatig, mivel tudatosul bennem, miszerint ilyen könnyen nem lelném a halálomat. A testi nyomorúság pedig az utolsó dolog, ami jelen helyzetben hiányzik…
Órák múltán térek csupán vissza, s legnagyobb örömömre sem vele, sem pedig egyik talpnyalójával sem találkozom, míg a szobámhoz érek. Azonban, mintha a szerencsém hagyna el ebben a minutumban, megérzem a jelenlétét. Ösztönösen húzom ki magam, miközben kezem az ajtó kilincsére fektetem.
S ekkor hallom meg a hangját.
|
| linka | 2016. 04. 16. 14:56:15 | #34199 |
Karakter: Abbadon
Indulatai elenyészőek, csekély jeleit mutatja annak csupán, hogy azt a mindig higgadt vérmérsékletét, még, ha felszínesen is ugyan, de sikerült felkarcolnom. Heves légvételei lebilincselőek, tüneményes, ahogy elzárkózva telt ajkait késpengévé szorítja össze. Szórakozottan figyelem őt, szemeimmel kísérem mozdulatait, s ahogy ő is visszatér már oly megszokott maszkjához, magamra öltöm én is ugyanúgy az érdektelenség álarcát.
Játszani úgy lehet a legkiválóbban, ha nem tud róla senki más, csak mi magunk.
A beosztását már megírtam, egyeztettem a többiekkel is, ám nem adtam nekik feladatként azt, hogy támogassák a hölgyet, szükségtelen tanítaniuk vagy óvva vezetniük az éjszaka világában. Gyorsan tanul, tisztában vagyok vele, hogy az lesz neki a legjobb, ha saját maga tapasztalja meg, meddig mehet el bizonyos helyzetekben. Nem kimondottan aggódom érte.
Elé csúsztatom a lapot, amit ő hozzám hasonló merevséggel fogad és olvas el.
- A beosztásod. Most pedig menj. Dolgom van...
Nem tekintek rá újra részemről végeztem vele, nincs már tovább indoka arra, hogy az irodámban tartózkodjon. Hallom a halk szisszenést, ahogy ajkainak résén át éltető oxigén árasztja el a tüdejét, aztán jön a roppanás, ami egy üveg kettétörését jelzi.
- Életért életet. Leróttam tartozásom. Innentől elnézősségem irányodban semmissé válik.
Mert amúgy én elvártam mindezt tőle?
Gyanítom félreértett, ugyanakkor értelmét sem látom annak, hogy téves eszméivel kapcsolatban felvilágosítást adjak neki. Minek? Értelme szemernyi sem. Pukedlizve távozik, de ne higgye, hogy ezzel rendezve lett minden. Hozzám tartozik, s kizárólag ÉN szabhatom meg létének helyszíneit. Az én engedélyemmel mozdulhat ki, s hagyhatja háta mögött ezt a helyet. Nélkülem nem ér semmit.
Ezúttal már véglegesen is hozzám tartozik, kérdéses, hogy vajon mind3ezt őneki is sikerült-e megértenie...?
Sorra halmoztam fel a napok múlásával a papírokat, így kénytelen vagyok magányomba zárkózva lefoglalnom magam velük. Valakinek a helyet is vezetnie kell, nem bízhatok mindent rá a bizalmasomra, hiszen már így is annyi teher nyomja a vállát, amivel aligha hiszem, hogy a segítségére vagyok. Ugyanakkor szabad akaratából választotta magának ezt az életet. Önszántából döntött úgy, hogy mellém áll.
William.
Itt van, az ajtóm előtt reszket, de a vastag lapon keresztül is könnyűszerrel megállapítom, hogy neki bizony kutya baja. Ugyanakkor érzem a halál édeskés illatát is, ami a vér fémességével keveredett.
- Ha akarsz valamit gyere, de ne odakint szenvedj nekem, mint egy kivert kutya!
Megvárat a felszólításom ellenére is. Szemeimet lehunyva fojtom el a türelmetlenségem csíráját. Jobb lesz a hidegvér, könnyebb, egyszerűbb azzal élni, mint a heves indulatokkal, amik akaratlanul is megkísérlik vörös ködbe borítani az elmém minden zugát.
- Meghalt, Uram, az a nő...
Nem lépi át a küszöböt, helyette ijedt kisfiú módjára csüng a résnyire kitárt ajtón. Felsóhajtok. A halállal tisztában vagyok, ahogyan tudom azt is, ki tette és kivel. Nem érzek részvétet az áldozat iránt. Magának harcolta ki, hogy végül egy kislány által vesszen oda.
- Menj, keresd meg a lányt, és üzend neki, hogy pontban tízre lent legyen.
- De...
- Nincs de – vágok a szavába apró félmosollyal. - Legyen ott és ne várasson. Amennyiben megtagadja a parancsom, érte megyek magam.
Lehunyt szemekkel szívom magamba a hely energiáját, élvezem a nyüzsgést, az általános hangzavart és a zene dallamát. Nem, itt szó sincs arról, hogy vadul dübörgő zene szólna, nem vagyok híve az őrület ilyen fajtájának, helyette a hangszórókból lüktető dallamok lágyak, már-már andalítóan puhák, lágy selyemként vonják be a teremj falait.
Előre dőlve támaszkodom meg könyökeimmel a pulton, míg a tömegben gyönyörködve arra várok, hogy a lágy lejöjjön, és megtiszteljen végre a jelenlétével. Mellettem a csapos gyöngyöző verejtékcseppeket itat fel a kezében tartott ronggyal a homlokáról. Mintha stresszben lenne a jelenlétemtől, holott nem egyszer végignéztem már, ahogy dolgozik. Ezt is vehetné egyszerű kis rutinfelmérésnek, noha ezúttal kivételesen ő is láthat engem, és nem csak én őt.
- Hívattál?
Elmosolyodom a várt hang hallatára, és felé fordulva biccentve intek kezemmel, hogy akár közelebb is léphetne. A munka nem a pulton kívül lesz neki.
- Gyere, ő itt Max.
- Ő lesz a segítségem? - kapja fel neve hallatán a férfi a fejét.
- Egyenlőre. De nem adsz neki se tanácsot, se javaslatot. Megfigyeled, hogy mindent jól csinál-e.
- És, ha ront? - zavarodik össze.
Megvonom a vállam. Hát mindent én találjak ki?
- Rád bízom, lényeg, hogy tanuljon a hibájából.
Nem fogom megszabni a büntetésének mértékét, ahogyan osztályozni sem fogom azt, ahogy a munkáját végzi. Tartom őket annyira érettnek, hogy maguk között is meg tudják oldani a problémáikat, már feltéve, ha adódnak is egyáltalán. Segítőkészen lépek félre, hogy mellettem a lány könnyedén elléphessen és be tudjon állni a helyére. Eleinte csak érdeklődve figyeli a mellette mozgó férfit, felmérni a mozdulatait, hogy aztán fejben elismételve ő is leutánozza azokat.
Az első rendelését aránylag ügyesen intézi, ezt még én is elismerem, nem beszélve Max őszinte csodálatáról, ami időnként vissza-visszatér a tekintetében, akárhányszor a lányra téved a pillantása.
- Lenyűgöző, hogy még csak nem is ellenkeztél a rád szabott munka miatt – nem remeg meg a keze, stabilan, biztos satuval fogja közre karcsú ujjaival a pohár vékony falát.
- Elvégre te vagy a főnök, nem igaz?
- Gyanítom – biccentek rá, aztán a pulton megtámaszkodva közelebb hajolok hozzá. - Pontosan emiatt nem bízom benned. Mondd csak, Ashaleena, miben mesterkedsz?
- Ne tarts fel – udvarias mosollyal koptat le.
Félelmetes. Nem tisztel továbbra sem, de ez még mindig jobb annál, mintha társult volna a talpnyalóim közé. Így legalább hoz egy kis színt a már amúgy is ellaposodott életembe.
- Legközelebb a pult ellentétes oldalán várlak kirobbanó örömmel. Kapsz majd egy csinos kis tálcát is, csak, hogy ne legyen hiányérzeted semmiből.
- Miért nem állapodunk meg egy munkakörnél?
- Te leszel az én kis mindenesem – felelem vállamat megvonva.
|
| Morticia | 2015. 01. 03. 12:52:58 | #32218 |
Karakter: Ashaleena
Hirtelen ülök fel ágyamban, mint kibe villám sújtott. Körbetekintek, ám lidérceim erős marokkal szorítanak, örökkévalóságnak tetsző másodpercekig látásom ködbe burkolódzik. Amint sikerül úrrá lennem rajtuk, emlékeim visszatérnek hozzám. Tudom, hová fújt a szél.
Hatalmas sóhaj szakad fel elnyíló ajkaimból, míg ujjaim öntudatlanul medálomon simítanak végig, becézőn, ahogyan esztendőkkel ezelőtt az Ő orcáján…
Az ágy mellett álló éjjeliszekrényhez lépek, hol egy vízzel telt korsó, törölköző s tál vár. Sietve mosom meg arcom, majd a ruhásszekrény elé lépek. Kinyitom, s legnagyobb meglepettségemre saját ruhadarabjaim fogadnak. Kiválasztom hangulatomhoz a legmegfelelőbbet: éjszín bliaud, ezüstfényű öv, ruhámhoz illő, festett bőrcipellő. Hajam szabadon hagyom, így palástként öleli körül karcsú alakom. Az asztalhoz sétálok, hol penna s papír várakozik rám, mintha megsejtették volna szándékom, szükségességük valóságát.
„Tisztelt Lessos Főtanácsnok!
Gyászba borult szívvel olvastam sorait. Szeretett szüleim halála mély seb, mit nem gyógyíthat be ezer esztendő múlta sem. Ennek okán kérem koronázásom halasztását. Méltatlan lenne emlékükhöz, ha elmúlásuk hetednapján már nevetés s öröm költözne otthonukba.
Megfelelő napként ezen fényes alkalomra három hold múltát tartom, a tavasz ünnepének kezdetét, mikoron minden megújul. Távollétemben húgom, Deneire hercegnő kormányzására bízom országunkat, kit erről külön levélben már értesítettem.
A nevezetes alkalomra vendég érkezésére készüljenek, lakosztálya legszebbünk legyen.
Arshaheleena Tinúviel Királynő”
Beletúrok tincseimbe, ahonnan tenyérnyi nagyságú, apró ékszer kerül elő. Spirál alakban összetekeredett kígyópár, halálos, mégis szerelmes ölelésben. Az első szemei zafírban játszanak, hatalmat és dacot sugallnak, míg a másiké smaragd, tekintete mélységes kút. Fejüknél nyíló rózsabimbó, melybe foguk mélyed.
Hajtűként, s pecsétként használt tőr, mi nem csak a testet, hanem a benne lakozó lelket egyaránt elpusztítja. Népem féltve őrzött titka az efféle penge létrehozatalának módja, birtoklása szigorúan tiltott idegen földeken, ám ettől az egytől szabadulni nem tudok …
Meggyújtom s kis idő múltán elfújom az asztalon található vérvörös gyertyát, faggyúját a papírosra csepegtetem, majd lezárom ékszerem markolat részével. Kitárom az ablakot, s a levelet népem dallamos szavainak kíséretében a szélnek adom át, ki megbízottamként hátán viszi azt címzettjének.
Miután végeztem a formaságokkal, kopogtatás zavar meg magányomban.
- Igen? – kérdem, s intésemre a retesz kattanva kerül helyére, megelőzve az esetleges belépési szándékot.
- Az Úr hivatja. – érkezik a felelet, majd távozó léptek hangját hallom.
Felállok, s a reteszt félretolva kilépek szobámból. Magabiztos léptekkel sétálok ahhoz a férfihoz, kit legkevésbé vágyom látni. Hosszú folyosók, hajbókoló szolgák, remény vesztett lelkek…Legszívesebben azonnal elhagynám börtönöm, ám köt az esküszó, még ha azt nem önnön magam mondtam is ki.
Kopogtatás nélkül lépek be az oroszlán barlangjába, hol szinte mellbe vág a belőle áradó gonoszság. Tenger, mely lábaim nyaldossa, s ha nem figyelek, elnyel, magával ragad, s többé nem térek vissza.
Jöttömre előrébb görnyed, könyökeivel támasztja meg magát az asztalon. Int, foglaljak helyet vele szemben. Állva maradok, tekintetem reá emelem, s látom, ahogyan sajátja végigpásztáz, fürkész, kutat, azonban egyetlen érzelem-morzsát sem sikerül leolvasnia orcámról, mi jelenleg éppen kedvező számomra.
- Felség – hajt fejet gunyorosan, farkasvigyorral az ajkain.
Szó nélkül hagyom megjegyzését, azonban szívem mélyére meglepettség költözik. Vajon létezik tudás ezen megszólítás mögött, avagy élcelődés okán vált használatossá?
- Van valami mondanivalód nekem?
- Nincs – felelem, míg helyet foglalok.
Mit mondhatnék neki? Mit magamnak sem szándékozom beismerni? Félelmeimet, aggodalmaimat, mik megfosztanak a kapaszkodóktól, míg egyre mélyebbre süllyedem a mocsárban, ahonnan nem látom a kiutat? Uralkodástól való iszonyom, ami lassan az elme betegségével fenyeget minden éjjel kísértő lidércnyomásaimmal karöltve?
Nem, inkább maradok szótlan, mint mindig, mintsem ezen gondolatokat megosszam egy Démonnal, élvezetet nyújtva neki szenvedésem láttán.
- Vagy úgy – bólint, majd fiókjából kihúz egy levelet, s azt lassan elém csúsztatja. A sorokra emelem smaragdjaimat, s azok kis híján elkerekednek a döbbenettől. Az írott szavak pontos másolatai annak, mik szobámban vártak reám tegnap éjjel.
- Ezt hol szerezted? – kérdem elhalóan, szinte már-már leleplezve meglepettségemet. Gondolataim szélvészként száguldanak tekervényeimben. Honnan szerezhette ezt?
Nyelvét végigfuttatja alsó ajkán, majd csigalassúsággal elhúzza előlem a papírost.
Két tenyere az asztal lapján csattan, fenyegetően emelkedik fel székéből, csupán annyira, hogy könnyűszerrel mellettem teremhessen. Ujjai az állkapcsom alatti bőrhöz feszülnek, kényszerítve arra, hogy reá összpontosítsam minden figyelmem. Karjaimon az apró szőrszálak az égnek merednek érintésétől, az undortól, mit nem kívánt közelsége vált ki.
Dacosan állom tekintetét. Legyen bármily hatalmas Úr, bennem méltó párjára lelt. Akaratunk, erőnk, hatalmunk, befolyásunk közel egyforma mértékű. Érzem ezt, ahogyan Ő maga is. Egyikünk a Sötétség, míg másikunk a Fény. Nem létezhet a kettő egymás nélkül, mégsem adatott meg a békesség képviselőiknek, az ellentét nem enyészhet el..
Nem fogok meghátrálni, mint azok, kik féltik éltüket. Nincs mit vesztenem, mindenem oda. Csupán becsületem s létem maradt, melyek közül az utóbbihoz egyáltalán nem ragaszkodom.
- Ezt akarod, Ashaleena?
Érzem a hangjából áradó feszültséget, mely olyan, akár a vihar előtti csend… Mire készülhet?
Ujjai közé fogja borospoharát, ínyenckedve beleszagol, majd ráharap az üvegre. Ajkaiból üvegszilánkok merednek az ég felé, melyekről vére cseppen alá. Tágra nyílt szemmel kísérem végig minden mozdulatát, s fájdalmas üvöltésétől összerezzenek. Szerencsémre nem rám pazarolta figyelmét, így nem sikerült lelepleznem magamat. Iszonyodom a feleslegesen kiontott vértől azon naptól fogva…
Végigsimítja tenyerét nyakamnak ívén, hátra egészen a tarkómig. Mielőtt tiltakozhatnék, ragadozó sebességével és kegyetlenségével ránt magához, fájdalmas csókot erőszakolva ajkaimra. Szemeimet szorosan összezárom, mikor az üvegszilánkok felszakítják puha bőröm. Érzem, ahogyan vére keveredik az enyémmel, megerősítve a köztünk lévő köteléket, mit eddig csupán az írott szó képviselt, s aláfolyik egészen államig, ahonnan kebleimre cseppen.
Igyekszem eltaszítani magamtól, azonban mintha elhagyott volna minden erőm.
S ekkor vége szakad.
- Ezt akartad, Ashaleena? – kérdi ajkait beharapva, majd mintha mi sem történt volna, visszatelepszik székére, s tekintetét reám szegezi.
A pohár maradványait magasba lebegteti, s az ezer apró szilánkra robbanva kering fejünk felett, mint holmi groteszk hóáradat.
Kezeimet, mik remegnek az indulattól, gyorsan az asztal lapja alá rejtem. Melleim hevesen emelkednek és süllyednek a szapora légvétel által, ám igyekszem uralkodni indulataimon. Ajkaimat késpenge vékonyságúra préselem össze, nehogy felgyülemlett feszültségemnek hangot adhassak. Felemelem egyik kezem, amint sikerül úrrá lennem remegésén, s mutatóujjam hegyét végigsimítom alsó ajkam mentén, eltávolítva onnan a nem kívánatos testnedvet, mit ezután nyelvem hegyével megízlelek. Édes, szinte már mámorítóan az.
Tekintetem reá emelem, s ekkor egy papírlapot csúsztat elém. Nem látok arcán mást, csupán közönyösséget minden iránt, mi lélegzik s mozog. Mintha csupán eszmecserét váltottunk volna dolgozószobája rejtekén.
Dacosan a papírosra koncentrálok, s magamhoz húzom. Napok s órák sora íródott rá.
- A beosztásod. Most pedig menj. Dolgom van. – mondja, ám tekintete már nem rajtam, hanem az előtte lévő papírok halmán időzik.
Mély levegőt véve, kezemben a beosztásommal felegyenesedem. Egy üvegpohár akaratom ellenére darabokra törik a visszafolytott indulataim tengerének áradatától. Helyén, mondhatni, az ivóalkalmatosság hamvaiból és a fa polc hajdani lelkéből apró virág szökken szárba s virágzik ki egyetlen szempillantás alatt. Tekintetem róla Abbadonra vándorol.
- Életért életet. Leróttam tartozásom. Innentől elnézőségem irányodban semmissé válik. –
felelem, s az időközben kezembe került Elf-tőrt visszarejtem ében tincseim mélyére. Mielőtt válaszolhatna, pukedlizem irányába, majd sarkon fordulva távozom.
Lábam nyomán minden, miben valaha volt élet, újra megtalálja annak lényegét. Sziromtengerré válik a padló s az ajtó, ezernyi színben játszva, mely Abbadon irodáját rejti, a folyosó, melyen keresztül sietek a minél messzebb tőle. Kezdeti nyugodt lépteim futássá válnak, ahogy egyre messzebb kerülök tőle.
A szobám előtt állok csupán meg. Kinyitom az ajtót, majd indulatoktól fűtötten be is csapom. Érzem, ahogy valami úrrá lesz gondolataimon, s azok már nem csupán sajátjaim. Emlékek, mik nem az enyémek, érzelmek, miket sosem ismertem… Nem vagyok immáron egyedül, s mégis. Kettősség, mi az egysébe olvad…
Nem hiába igyekszem önkontrollt tartani, s lám, ennek az alaknak sikerült évtizedek alatt felépített burkaimat megrepeszteni…
Nekidőlök az ajtónak, s végigcsúszom annak mentén. Térdeimre hajtom fejem, ében koronám eltakarja vonásaimat. Igyekszem visszanyerni önuralmam, ám a baj immáron megtörtént, s talán nem sikerül azt megelőznöm…
Mégis hogyan képzelte? Hogyan merészelt egy ilyen teremtmény megérinteni, gonoszságának árnyékával fényem beszennyezni? Hiszen feltételeim egyike volt, miszerint nem érinthet meg sosem… Csupán ezt kértem, s még ezt sem volt hajlandó tiszteletben tartani. Tisztaságom, becsületem oda…Vajh hogyan fogom visszaszerezni, mit 20 esztendőn át óvva dédelgettem? Kedvesem utolsó csókja, mit halála előtt adott oda lett, befeketítette emlékét egy Démon…Ezt sosem bocsátom meg neki, míg élek!
Nem csupán megszegte egyezségünk, immár szabadásom utolsó reménységét is elorozta... Ezen pecsét okán sosem lehet már az, s lassan annak tudatát, vágyát egyaránt elfeledem...
Érzem, miszerint más élőlény is tartózkodik ezen szobában rajtam kívül. Feszültség költözik vállaimba, ahogyan felegyenesedem. Csak most ne…Csaljanak meg előérzeteim s hagy álljon rendelkezésemre annyi idő, míg megnyugszom…
Ám amikor körbetekintek, meglátom őt. Valahonnan ismerős ábrázata, ám lehetséges, összekeverem más fajtársával. Hiszen mind oly egyforma…
Lassan közeledik felém, ám amikor észreveszi, hogy nem teszek ez ellen semmit, felbátorodva átszeli a megmaradt távolságot. Keze nyakamnak feszül, míg a másik mutatóujjának körmével felszántja arcom puha bőrét, sejtetve, mi szándéka van azzal, amivel éppen a levegőtől igyekszik megfosztani.
- Most megdöglesz, elf szuka! Éreztem a gazdám vérének szagát… Te voltál! Ezt megkeserülöd! Féled-e a halált? – kérdi vigyorogva, majd vérem kéjesen lenyalja ujjáról, s szemeimbe néz.
Ám azok immár kékeszöld színben ragyognak vissza rá, rabul ejtve nem csupán tekintetét, hanem elméjét is egyaránt.
- Szereted a vért, Démon? – kérdem, ám hangom mintha messzebbről szólna. Kihívóbb, s
sejtelmesebb, mint a megszokott.
Kérdésemre sután bólint, félelem árnya szökik tekintetébe. Hamisan elmosolyodom, mire keze elengedi nyakamat. Hang nélküli parancsomra elhátrál, majd a fal felé fordulva, hátrafelé menetben elindul s nekisimul.
- Szereted a halált? Élvezed az élet kiontását? – szemeim immár teljességében zafírban
játszanak, hajamba ezüstszín tincsek vegyültek. Áldozatom remeg, szűköl, akár egy vert kutya. Ám menekülni nem tud, szavaim béklyóba kötik minden egyes porcikáját. Fürtjeim közül csigalassúsággal előhúzom tőrömet, s azt lassan engedem megtekinteni neki is. Csillog a fényben, mi rávetül, s élvezettel futtatom végig rajta nem csupán zafírjaimat, hanem ujjaimat egyaránt. Szemében a félelem helyett rettegés költözik, ahogy kimért léptekkel elindulok felé. Közel simulok hozzá, tenyerem a mellkasát becézi.
- Igen? Nos, akkor kedvedre teszek. – lehelem fülébe, s ekkor egy erőteljes mozdulattal tőröm
mellkasába taszítom. Nézem, ahogyan elszáll belőle az élet, ahogy kihuny szemében a fény. Hallom lelkének halálsikolyát, amint az enyészet elragadja s megsemmisíti, ezer apró darabra szaggatja és elnyeli.
Tőröm kihúzom immár jéghideg s merev porhüvelyéből, megtisztítom ruhájában, majd helyére teszem. Kinyitom az ajtót, s a hullát fél kézzel kihajítom a folyosóra.
- Kellemes takarítást. – felelem élő árnyékomnak, ki valószínűleg Abbadon parancsára lesi
minden mozdulatom, majd apró bűbájt bocsájtva az ajtóra bezárkózom annak rejtekébe.
Szerkesztve Morticia által @ 2015. 01. 03. 12:58:38
|
| linka | 2014. 12. 24. 13:09:44 | #32141 |
Karakter: Abbadon
Pár pillanatig még a szemeit figyelem, üres kristályok, néma mélység, de nem elfogadás.
- Mindenki, kivéve engem – sóhajtja és bár eszemben sem volt bármit is reagálni a szavaira, ő érintésével hallgattat el. - Akár ítéletnapig folytathatnánk ezen eszmecserét, Abbadon. Ám magad sem óhajtod, így javaslom, térjünk vissza rá máskor, s most induljunk vissza otthonodba – körültekintve lép hozzám közelebb. - Sok itt a szóra éhes fül, látványt szomjazó tekintet.
Talán nem voltam egészen egyértelmű vele szemben. Lehet kimaradt valami, nem figyeltem teljes egészében oda arra, amit vele közöltem. Nem tűröm az efféle érintéseket, sem az indokolatlan gyanakvást és közeledést. Magam körül felforrósítom a levegőt, nem törődöm a lány jelenlétével, okítom, ha arra van szükség. Nem hátrál, dacosan tűr és néz. Mással szemben ez talán egy működő taktika, de velem szemben nem fog így semerre sem jutni. Egyre lejjebb és lejjebb süllyed a szemeimben, míg végül a semmivel válik egyenlővé számomra. Biccentve köszönök el, mára elég volt ebből a gyermeteg játszadozásból, de önszántából nem fog követni én meg nem hagyhatom magára, így megtorpanok.
- Ahogy kívánod. Igyekezz.
Követ, ezt anélkül tudom, hogy félpercenként ellenőrizném minden léptét. Ha nem szükséges, ne packázzon velem. Nem vagyok a barátja, nem vagyok az ellensége és ez talán a lehető legrosszabb. Szórakoztató a megértés, az, hogy az ember akármit kap, akármit mondanak neki, ő csak tűr, tűr, tűr. Szánalmas, hogy vannak, akik a végletekig hagyják magukat kihasználni.
Lépteim gyorsabbak, mint jövetelemkor. Ezúttal nem törődöm a lánnyal. Nem érdekel, hogy lassú, nem izgat, hogy gyengébb tőlem.
Másfajta bánásmódot akart? Hát most megkapja. Nem leszek vele elnéző, nem fogok rá vendégként tekinteni. Megtudja milyen érzés kiérdemelni az ellenszenvemet.
Intéssel tárom ki az ajtót, az érintésem hiányával és előreengedem őt. Megvárom, míg elindul a szobája felé, nem kísérgetem, nagylány már, biztosra veszem, hogy nem téved el útközben.
***
William teste árnyaktól lüktet, lidérces fény ég a szemeiben, de ami a legnagyobb meglepetést nyújtja az a sietsége. A karórámra nézek és teátrálisan felsóhajtok.
- Korán érkeztél. Foglalj helyet. Bort? - fordulok felé székemmel.
Nemlegesen int, én azért csak kitöltök magamnak egy pohárral. Lassan kortyolok bele, a folyadék felhevül, sötétvörössé válik és a levegőt fémes szag lengi be. Halál és rothadás. Ékcsontján egy ér lüktetni, pulzálva domborodik a bőr alatt. Kendőjével törli le verejtékcseppjeit a homlokáról.
- Uram...
- Oh igen, tudok róla. Nem kell mondanod semmit. Semmi sem kerüli el a figyelmem, de várok, hátha szorult belé egy kis jó modor, hátha elmondja önként és nem várja meg, míg én szedem ki belőle.
- Értettem, uram – hajtja le a fejét, olyan így akár egy elveszett, reményteljes gyermek.
- Kérlek, most már igazán szólíthatsz az igazi nevemen.
Biccentve hajt fejet újfent, távozási szándékát gyermeteg módon jelzi felém. Testsúlyát jobb lábáról a balra helyezi. Toporog, tördeli az ujjait és beharapja a száját. Mindent szemrevételez, de az én tekintetemet elkerüli.
- Abbadon?
- Menj, nincs már rád szükségem, amit akartam azt már megkaptam. Hívlak majd, ha újra a hasznomra lehetsz valamiben.
Hátradőlök székemben, mikor hallom csukódni az ajtót.
Tisztán hallom még a bejárati ajtó körüli halk neszezést, annak nyitódását és csukódását. William távozott, fogadhatom a következő személyt az irodámba. Már hívattam, így csak várnom kell rá.
Nem kopog, egyszerűen belép az ajtón és ez már meg sem lep. Neveletlenül távozik és úgy is lép be hozzám. Előre görnyedek, könyökeimmel támasztom meg magam az asztalon és intek, hogy foglaljon velem szembe helyet. Nem látok érzelmet az arcán így azt sem tudom eldönteni, hogy fél-e tőlem, vagy épp lenéz. Egyiknek sem örülnék az ő esetében, de ha mindenképp választanom kell, akkor rettegjen, tekintsen rám élete megkeserítőjeként.
- Felség – hajtok fejet gunyorosan, farkasvigyorral az ajkaimon.
Szó nélkül hagy, nem törődik a jelenlétemmel és nem foglalkozik a felé intézett beszédemmel. Elkeserítő, hogy valakit ennyire semmibe vegyenek.
- Van valami mondanivalód nekem?
- Nincs – feleli leülve.
Félrebillentem a fejem, s tanakodva figyelem. Nem látok át a maszkján, de tisztán érzem rajta, hogy valami nem stimmel, valamit elrejt előlem. Ez akarva akaratlan megérződik rajta, titkolózása a bőrébe issza magát, a vérébe és a ruháiba.
- Vagy úgy – bólintok, fiókomat kihúzom és egy levél másolatát tolom elé. Ugyanazt, ami az ő szobájában is volt. Ami várt rá. Várt arra, hogy elolvassa, királynő lett.
- Ezt hol szerezted? - halkan kérdez, látszólag nincs rajta nyomás, nem aggódik az életéért, mert megpróbált engem naiv kisgyereknek nézni. Nyelvemet végigfuttatom alsó ajkamon és visszahúzom a levelet.
Most akkor mondjak el neki mindent? Mondjam el neki, hogy a magánélete csak látszólagos? Hogy valaki mindig van körülötte, aki figyeli minden mozdulatát és tudósítja azt nekem? Hogy minden, amit kap, az előtte hozzám érkezik és csak azután hozzá? De tényleg, most mégis mit vár tőlem? Hogy legyek vele őszinte, mikor ő velem egyértelműen nem az?
Két tenyerem az asztal lapján csattan, fenyegetően emelkedek fel a székből, de csak annyira, hogy könnyűszerrel átívelhessem a köztünk levő távot. Ujjaim az állkapcsa alatti bőrhöz feszülnek, megemelem a fejét, hogy a szemeibe nézhessek. Dacos még mindig, gőgös, gyönyörű és annyira, de annyira sebezhető.
- Ezt akarod, Ashaleena?
Ujjaim közé veszem a borospoharat, ínyenckedve beleszagolok és ráharapok az üvegre. Felszisszenek, majd szisszenésem üvöltésbe csap át, de csak egy pillanatig. Utána újra csak az állandó közömbösség marad. Vigyorogva simítom tenyeremet nyakának ívére, hátra a tarkójára. Ajkaimból szilánkok állnak ki, ráheged a bőr, azonnali gyógyulás. Magamhoz rántom őt és kegyetlen természetességgel pecsételek az ajkaira. Szabadulni akar, s vérem az álláig buggyan, égetve szűnik meg, feloldódik, elillan.
- Ezt akartad, Ashaleena? - kérdem számat beharapva, rendezem vonásaimat, visszaöltöm magamra hűvösségemet és visszaülök a székembe.
Magasba lebegtetem a poharat, apró szilánkokra robbantom szét, a világ körülöttem dermedten fagy bele a jelenbe. Felhevítem az üveget, hagyom, hogy a benne lévő vér párologva essen szét atomjaira.
Szerkesztve linka által @ 2014. 12. 24. 13:46:30
|
| Morticia | 2014. 10. 12. 20:15:15 | #31589 |
Karakter: Ashaleena
Megjegyzés: linkának
- Hol hibáztam el? – teszem fel akaratlanul is hangosan a szívem nyomasztó kérdést, melyre választ nem remélek. Tekintetem azóta is a messzeséget kémleli, s szemeimet rabul ejtik az óceán égszín hullámai. Azt tartják, olyan, akár egy nő: rejtélyes, magával ragadó, ám kiszámíthatatlan s bármikor képes a veszted okozni. A szirtek úgy vonzanak, akár fémet a mágnes… Csupán néhány lépés, s éltem hosszú percei végleg leperegnek…
- Ott hibáztad el, hogy feltételezted az első fordulóban győztél. – feleli kimérten, kizökkentve merengésemből. Öntudatlanul is hátrálok két apró lépést, ám smaragdjaim továbbra sem szakítom el a víz ostromolta kövektől.
- Miért kötelezel, hogy veled éljek? –erőszakkal kell megszabadítanom magam a menekülés efféle ostoba megoldásától. Felé fordulok, s érzelmeimet egy apró, aranyból készített, rubintoktól díszes dobozba rejtem, elmém legmélyebb zugába, távol a kíváncsi szemektől.
Nevetése váratlanul csap le reám, akár napsütésből a zivatar. Baljósló,s hideg, akár a jég, melynek szilánkjai egyenes utat találtak szívemhez, megfagyasztva ezáltal, véremmel együtt. Érzem, arcom sápadttá válik, akár az őszi hold, így ismételten elfordulok tőle. Magam sem tudom, hogyan képes arra, mire másnak még nem volt szerencséje… Csakis Andruilnak…Fellobbantotta lelkemben az érzelmek szikráit, megrepesztve falaimat, megtalálván a kulcsot, melyet réges régen elhajítottam…
- Én végighallgattalak téged, s most ugyanezt elvárom tőled is. Nem ismersz engem, nem tudod ki vagyok, s gyanítom ezen nem is óhajtasz változtatni. Más esetbe talán megadnám neked a választás lehetőségét, de a tudatlanság akár a vesztedet is okozhatja. Nem fogom hazug szavakkal tömni a fejed, nem burkolok semmit mézédes csomagba. Démon vagyok, de koránt se hidd, hogy alantas elhanyagolható semmiség. Nem tűröm, hogy lenézzenek, s nem ismerek kegyelmet azoknál, kik önön akaratukból lépnek egy egészen más ösvényre. Bár lételemem a könyörtelenség, mindenkivel szemben őszinte vagyok, s ugyanezt én is elvárom másoktól.
- A szolgáddá tettél – sziszegem, s hangomból akaratom ellenére kihallatszik haragom egy apró szilánkja, melyre évtizedek óta nem volt precedens. Érzem, ahogyan láthatatlan csápokkal simogat, cirógat, s fúrná magát elmém legrejtettebb zugaiba, megismerve igaz valómat. Azonban nem számíthatott ellenállásra, hiszen ily gyenge támadást pár esztendős koromban úgy törtem össze, akár az üveget.
Felismervén, hogy lelepleztem, felhagy ezen szándékos vagy akár tudat alatt folytatott tevékenységével. Meghátrált, ám tudom jól: nem véglegesen. Ezen harc sosem fog kettőnk között lezárulni, ám szíves örömest állok elébe.
- Látom nem figyeltél – sóhajt, mintha nehezére esne szólni, untatná társaságom, fárasztaná a beszéd. - Nem tartok szolgákat, egyszerűen nincs rájuk szükségem. Mindenki, akit körülöttem látsz, önszántából él mellettem. Nem követelem meg tőlük, hogy alázatosan várják a parancsaimat, de amit mondok nekik, azt minden további nélkül megteszik nekem. S amit tőled kérek csak annyi lenne, hogy légy szófogadó. Úgy gondolom ez nem nagy ár az életedért és a szabadságodért.
- Mindenki, kivéve engem. –sóhajtom, s mielőtt szólhatna, ajkaira illesztem mutatóujjam. Puhák, ám mégis égetnek, akár a tiszta, eleven láng. Legszívesebben elkapnám, ám félek, megtörném a behódoltság illúzióját s tovább kellene elviselnem jelenlétét, melyre most egyáltalán nem vágyom. Időt kell nyernem, hogy megtalálhassam a szabadság kulcsát. Ám míg gyanakszik, lehetetlenséggel egyenlő a feladat. – Akár ítéletnapig folytathatnánk ezen eszmecserét, Abbadon. Ám magad sem óhajtod, így javaslom, térjünk vissza rá máskor, s most induljunk vissza otthonodba. – körbetekintek, mielőtt folytatnám, egy lépést közelítek hozzá, hogy szavaimat csupán csak ő halllja, kellemetlen helyezetbe hozva ezzel saját magam. Minden porcikám sikoltva tiltakozik a közelségétől.
– Sok itt a szóra éhes fül, látványt szomjazó tekintet.
Érzem, ahogy felforrósodik körülötte a levegő, s áll némán, akár egy ősrégi szobor. Ujjam megégett azalatt a pár röpke másodperc alatt, míg hozzá ért. Magamban sikoltok, ám a külvilág számára apró szikráját sem mutatom fájdalmamnak. Csigalassúsággal emelem el tőle kezem, s tekintetem az övébe fúrom, már-már dacosan, kihívóan. Nem megyek közelebb, ám nem is hátrálok, holott gyomrom görcsbe ugrott, oly közeli ez a három lépés távolság…
Biccent, s minden szó nélkül sarkon fordul. Pár lépés után megáll, félig felém fordul, s úgy szól.
- Ahogy kívánod. Igyekezz.
Magamban szitkozódva, fejem lehajtva indulok meg utána, egyetlen árva szót sem szólva. Nem tudom megfogalmazni azon érzést, mely látványakor, hangja hallatára elmémen eluralkodik. Rejtélyes, megmagyarázhatatlan félelem, olyan, melyre még létem során nem adatott példa. Ez nem tetteiben, szavaiban nyilvánul meg: lénye az, ki jeges borzongással tölti meg szívemet.
Bizakodom benne, miszerint míg nála kell tartózkodnom, egyetlen percig sem kell a társaságát elviselnem, s az iménti közelség a múlt homályába merülhet…
Sosem fogom közel engedni magamhoz, ahogyan másokat sem….
Mikoron megérkezünk otthonába, ajtót nyit, s szinte már udvariasnak nevezhetően előre enged. Lesütött tekintettel indulok meg magam akaratából börtönömbe, melynek nyomasztó levegője szinte fojtogat. Érzem a halál, pusztítás, kegyetlenség bűzét, mely már úgy beleitta magát a folyosókba, mint papírba a tinta.
Testemet feszültség járja át, lényem ellenkezik ezen falak közelségétől, ám meghátrálni nem fogok. Legnagyobb szerencsémre nem követ, s bolyonghatok egyedül az ódon falak labirintusában, míg meglelem a szobámat.
A berendezését figyelmen kívül hagyva a hatalmas baldachin ágyhoz igyekszem, a lerogyom rá. Úgy érzem, elhagyott minden erőm. Körbepásztázom érzékszerveimmel s erőmmel egyaránt szobámat, s mikoron nem érzek senkit és semmit, merevségem semmivé lesz. Szemeimet könnyek járják át, kik sosem szabadulhatnak, ajkaimat fájdalmas sóhaj hagyja el.
- Szabadság… Vajh szabad azon madár, ki díszes kalitkában tengeti napjait? –kérdem a fehérre mázolt falaktól, kik az örökkévalóság csendességével válaszolnak.
Tekintetem megakad egy levélen, mely az ajtótól nem messze, egy mahagóni asztalon pihen. Új erőre kapva oda sietek, a pecsétet látva nagyot dobban a szívem. Arany rózsaszál, vércseppel a tüskén… Húgom címere.
Izgatottan szakítom fel a papírost, azonban a betűket látva keserűség járja át lelkemet. Nem Deneire gyönyörűségesen szép, hurkolt, kecsesen íves kézírása fogad, hanem atyám főtanácsosának, annak a félszemű, sunyi Lessosnak betűi sorakoznak előttem.
„Arshaheleena Tinuviel Hercegnő!
Királyunk halálakor gyászba borult királyságunk, ám e veszteség leginkább édesanyját súlytotta. Az Ön távoztának éjjelén megszakadt a szíve, s feladta a harcot, örökre elhagyta ezen földet.
Szomorú, ám reám hárult azon feladat, miszerint ezt közöljem.
Mivel maga az örökös, ezen tények tudatában hercegnői mivoltja a mai fényességes naptól semmissé tétetik, s büszkén jelentem ki, miszerint az új királynőnk lészen. Fogadja gratulációm s hűségem, Úrnőm.
Koronázásának időpontja mához egy hétre, hajnali órákban, a felkelő nap első sugarainál történik meg. Kérem, ezen ünnepélyes esemény előtt egy nappal érkezzen meg királyságába.
Lessos tanácsnok”
Kezeim közül erőtlenül hull ki a papíros. Ágyamra roskadom, s elterülök a párnákon…
Magam vagyok a királynő…Nem, ez egyszerűen nem lehetséges…Nem…Sosem vágytam ezen sorsra, s most mégis elérkezett az idő…Ashaleena, királynő lettél…
Ezen gondolatok s kétségek szárnyán érkezem meg a nyugtalan, vértől és fájdalomtól terhes álmaim birodalmába, ahonnan nincs menekvés…
Szerkesztve Morticia által @ 2014. 10. 23. 22:08:59
|
| linka | 2014. 10. 12. 13:26:42 | #31586 |
Karakter: Abbadon
Megjegyzés: Morticiának
Elmélyülten meredek a lány engem pásztázó szemeibe. Biztosra veszem, hogy páratlan látvány lehetek neki, de a továbbiakban meg kell kérnem őt arra, hogy tartózkodjon az értelmetlen bámészkodásoktól. Nem vagyok kiállítási tárgy, nem vagyok gondos vonalakkal meghúzott festmény.
- Atyám immár a túlvilág ösvényét tapossa, egyezsgégteknek megfelelően. Figyelmetlensége s hanyagsága okozta saját és családja vesztét. Vagy tán tévedek?
Apja vesztét korántsem a figyelmetlensége okozta. Itt a Földön, mi mindannyian azt tesszük, amihez a leginkább értünk. Én az alkuk mesterévé váltam az idők folyamán. Szólítanak, kérnek, de a segítségemnek mindig nagy ára van. Nem önzetlen kedvességemből jutottam ekkora hatalom birtokába.
Figyelmetlenség és veszteség. Ugyan.
Hiszen a lány veszte már születése pillanatában bekövetkezett. Én nem tettem mást, mint kiskaput nyitottam neki egy új élet ígéretével. Szemeimben hazug érzések teljességével nézek a lányra. Higgye csak azt, hogy meglepett. Higgye csak azt, hogy van lehetősége átejteni és hazugságba ringatni.
- Miért kerestél fel hát?
Egyenlőre még nem látom át tisztán a szándékait, s tetteinek a miértjeit.
- Tisztázni szeretnék pár dolgot, s már itt sem vagyok. Első: testemet megvásárolhattad, ám a lelkemet nem. Az elsőként említettet sem adom át önként. Atyám szavai nem köteleznek, ahogyan a te parancsaidat sem fogom követni, akár holmi öleb. Nem leszek szolgád, gyarló bábod, játékszered, melyet akkor és arra használsz, amikor kedved van. Második: nem tűröm a rabságot. Akkor megyek el, s térek vissza, mikoron nekem tetszik, ám előbb a rám rótt feladatot, ha nem ellenkezik elveimmel, teljesítem. Kellemes éjszakát.
Édes, ártatlan, tudatlan, naiv kicsi lány. Hát hogy hiheti azt, hogy kettőnk közül majd ő lesz az, ki parancsokkal látja el a másikat? Nem ismer még, de hamar pótolva lesz ez a mulasztás. Nem vagyok senkije, hogy ilyen közönyös szavakkal illessen, mint holmi régről szalajtott nem kívánt ismerőst.
Távozó alakjáét figyelembe véve van még mit tanítanom neki.
Elsődlegesen is nem azért fogadtam be magamhoz, mert részvétet tanúsítok sanyarú sorsát illetően. Pillanatok alatt elérheti, hogy cselédhez sem méltó bánásmódban részesítsem őt a szófogadatlansága és az irántam tanúsított pimaszsága végett.
- Nem adtam engedélyt a távozásra!
- Nem is kértem.
BUMM...
Előrébb görnyedve támasztom államat tenyerembe. Asztalon heverő poharam alig észlelhető reszketéssel csörren meg mindahányszor belülről feszíti meg egy-egy baljós energiahullám, ami egyre csak fortyogó mérgem előjele.
- Uram...
- Kímélj meg a társaságodtól - szólok halkan.
Szoknom kell még az életemben bekövetkezett változásokat. Nem veszíthetem el a fejem, csak mert egy ostoba csitri nem megfelelő hangot ütött meg velem szemben.
- De Uram! A kisasszony pár perce távozott az épületből.
- Szabad akarata van. Ő döntése felhergel-e, vagy sem.
- De...
Igen, tudom. Érte kell mennem. Nem jártas a mi világunkban. Nem tudja mi mindenre képes az emberi faj.
Ostoba liba!
Lépteim minduntalan előrébb visznek, nem figyelek, s nem nézek előre. Gondolataimba mélyedve kerülök egyre messzebb, s messzebb attól a helytől, melyet évszázadok óta otthonomnak tudhatok. Közelségét hamar megérzem, hangját már egészen messziről meghallom, s önmagát tudatomba fészkelve éri el, hogy felé induljak. Noha érte indultam el, céljaim közé aligha tartozott a tényleges megkeresése.
A lánynak...Ashaleenának kesernyés, puha hangja van. Törékeny és félelmetesen gyönyörű, érzelmes, könyörgő, kissé talán melankolikus.
Nem figyel fel közelgő lépteimre, tudatosan, akarattal kerüli tekintetével az enyémet, ami halvány mosolyt csal ajkaimra.
Hányszor okoz még meglepetéseket?
- Hol hibáztam el?
Megannyi kétséget rejtő hangja szilánkokra zúzza szét az amúgy is ingatag lábakon álló törékeny mosolyom. Ugyan, mit mondhatnék neki? Foglaljam szavaimat egy gyönyörű hazugság keretébe úgy, mint ahogyan minden más démon tenné? Legyek őszinte vele, úgy, mint mindenki másnál? Tán mindezt meg sem érdemelné? Késő már a múlton, s hibákon rágódni.
- Ott hibáztad el, hogy feltételezted az első fordulóban győztél.
- Miért kötelezel, hogy veled éljek?
Nevetve hajtom hátra a fejem, szemeim a távoli űrt kémlelik, melyben robbanásszerűen parázslanak fel a csillagok. Késő van, talán ideje lenne visszatérnünk az épületbe. Ott biztonságban van. Nagyobb biztonságban, mint idekint. Jóval kevesebb mindentől kell tartania.
- Én végighallgattalak téged, s most ugyanezt elvárom tőled is. Nem ismersz engem, nem tudod ki vagyok, s gyanítom ezen nem is óhajtasz változtatni. Más esetbe talán megadnám neked a választás lehetőségét, de a tudatlanság akár a vesztedet is okozhatja. Nem fogom hazug szavakkal tömni a fejed, nem burkolok semmit mézédes csomagba. Démon vagyok, de koránt se hidd, hogy alantas elhanyagolható semmiség. Nem tűröm, hogy lenézzenek, s nem ismerek kegyelmet azoknál, kik önön akaratukból lépnek egy egészen más ösvényre. Bár lételemem a könyörtelenség, mindenkivel szemben őszinte vagyok, s ugyanezt én is elvárom másoktól.
- A szolgáddá tettél – sziszegi apránként burjánzó harag lobbanásaival.
- Látom nem figyeltél – sóhajtom. - Nem tartok szolgákat, egyszerűen nincs rájuk szükségem. Mindenki, akit körülöttem látsz, önszántából él mellettem. Nem követelem meg tőlük, hogy alázatosan várják a parancsaimat, de amit mondok nekik, azt minden további nélkül megteszik nekem. S amit tőled kérek csak annyi lenne, hogy légy szófogadó. Úgy gondolom ez nem nagy ár az életedért és a szabadságodért.
Szerkesztve linka által @ 2014. 10. 12. 13:28:59
|
| Morticia | 2014. 09. 11. 09:56:36 | #31283 |
Karakter: Ashaleena
Megjegyzés: linkának
Kegyetlen játékot űznek hatalmasságok, melyek éltek felett rendelkezhetnek. Ám mily’ jogon? Ki adhatott nekik akkora hatalmat, erőt s merszet, hogy ezt megtehessék?
Népem fejedelme, igazságtalan s könyörtelen atyám, születésem előtt már réges-rég eladott. Egy népnek, kit gyűlölt s félt egyaránt.
Feláldozható porszem a nemes célok oltárán. Hatalmasságok kicsiny játékszere.
Négy esztendős koromban tudatomba ivódott egy mondat, mely meghatározta napjaimat, gondolkodásomat. Köszöntött reggel, kísérte lépteim s elalvás előtt szorongatta szívemet.
„Adj hálát, Ashaleena, amiért te magad lehetsz a béke záloga.”
Hárították kérdéseim azzal kapcsolatosan, miért is kellene boldogságot éreznem bábságom bizonyítékáért.
Kalitkába zárt, értékes madárka, mely csak rácsain keresztül szemlélhette a körülötte lévő csodát, ám nem énekelt, s nem is sírt. Komor hallgatásba burkolózott.
Minden ország kiválóságait körém gyűjtötték csokorba. Pallérozták elmém, fejlesztették képességeim, megtanítottak mindenre, mit tudnom illett, mire szükségem lehetett s arra is, amire nem.
Kora hajnaltól egészen késő éjszakába nyúlóan tartott óráim hosszú sora, melyben mentsváramat találtam. Barátaim lettek a betűk, ételt, italt, álmot pótoló társak, kik segítettek és vigaszt nyújtottak.
Mindent első hallásra s olvasásra egyaránt megjegyeztem, elsajátítottam, bármiről is legyen szó. Kétféle táncot tanultam meg járni; azt, mit hölgyeknek illik tudni s azt is, mely csak a férfiak sajátja.
Nem olyanná váltam, mint azt atyám szerette volna. Szépségemmel felülmúltam bármely elf teremtést múltban s jelenben egyaránt. Gyönyörű, göndör, ében színű fürtök simogatják végig márványfehér, tökéletes tisztaságú és vágású arcom, karcsú vállam, telt halmokra emlékeztető melleim, darázsderekamat és feszes combjaim. Szemeim erőt, magabiztosságot és tudást rejtenek magukban, ragyogó smaragdban játszanak. Ajkaimat szorosan összezárva tartom, mint aki nem képes a mosolygás szépségére. Hajlékony, kecses és igen fürge vagyok. Lassan, kimérten s megfontoltan mozgom, fürtjeim szélcsendben is lágyan lengedeznek. Hangom kellemes, lágy, tiszta, akár a hegyről lezúduló patak, magabiztosságot sugalló. Ruházatomban kedvelem az egyszerű bilaudot, ám népemtől eltérően nem az erdő színeibe, hanem az éjszaka sötétségébe burkolózom, melyből szemeim csillogása szolgáltatja csupán a világosságot.
Jellemem elütött fajtámtól, s senki sem tudta volna megmondani rajtam kívül, miért alakult ez eképpen. Soha nem nevettem. Mosolyogni már csecsemőkoromban sem tudtam, hogyan kell. Később pedig, mikoron öntudatra ébredtem, feleslegesnek találtam. Érzelmeim, melyek úgy söpörtek át rajtam, s olyan mélyen, akár a forgószél, megtartottam magamnak, sejtelmessé s félelmetessé téve személyemet. Bölcs, intelligens, művelt, igazságos, igazmondó, hazugságot nem tűrő, segítőkész, ám segítséget el nem fogadó fiatal nő vált belőlem.
Mágiám mellett elenyészett fajtám összese, érzékszerveim élessége s csalhatatlansága lenyűgöző mértékeket öltött. Páratlan voltam, s az is maradtam.
Bizalmatlan megfontoltság kísérte minden döntésem, s elzárkóztam mindenki elől. Magamba fordultam, magányosan töltve minden napomat, melyek egyre közelebb vittek a herceghez, kinek még a nevét sem árulták el…
Mikoron elérkezett népem által oly várt nap, reszkettem a félelemtől. Nem jövendőbelim személye késztetett efféle balgaságra, hanem utolsó mentsváraim omlása. Szabadságom, bátorságom emlékének elvesztésének félelme, jellemem elbitorlása s összetörése.
Hajkoronám koszorúba fonták, fehér, csipkéktől ölelt, testhez simuló, fűzőkkel ékített ruhadarabot aggattak rám.
Szemeim nem tükröztek mást, mint ürességet. Tekintetem leszegve léptem a terembe, ahol Ő várt rám.
Illedelmesen, ahogyan azt megkövetelték, elébe járultam. Reá sem nézve meghajoltam, s úgy maradtam.
- Kérlek, ne alázkodj meg. Nézz rám. – hangja, akár mennyei hárfák, egészen szívemig hatoltak, mely ettől hevesebben kezdett dobogni. Ujjaival kedvesen állam alá nyúlt, majd felemelte fejem s tekintetünk találkozott. Elvesztem azokban a gyönyörű, sárgászöld szemekben. Még sosem láttam ehhez fogható szempárt, s a belőle áradó melegség felolvasztotta jéghártyáktól fagyos lelkemet.
- Gyönyörűbb vagy még a csillagoknál is… -suttogta elhaló hangon, miközben arcom fürkészte. Magam nem találtam szavakat, csupán figyeltem minden apró rezdülését azt kívánván, sose érjen véget ez a pillanat.
Fenekestül felforgatta az eddigi életemet. Frigyünk előtt pontosan 14 nappal érkezett, ám az elsőtől elválaszthatatlanok lettünk. Mindenhová elkísért, s ez úgy éreztem, így van rendjén. Fényt gyújtott ködös, sötét, csillagtalan éjszakáimba. Ingoványos talajon jártam születésem pillanatától, s mikoron már csupán arcom látszott ki egy botlásom okán, s már beletörődtem halálomba, megjelent ő, kapaszkodót nyújtván; kihúzott, napfénytől ölelt virágos rétekre vezetett, ahol nem érhetett el sem bú, sem magány.
Meghozta lelkembe a világosságot, mely napról napra egyre nőtt, míg végül fajtám sajátosságaként, de külső fénnyé vált, mi lényemből áradt. Körüllengte alakom, megcsillant tincseimen, utat mutatva éjszakába nyúló sétáink során.
Boldog voltam. Halálosan szerelmes s mérhetetlenül boldog.
Esküvőnk napján úgy ragyogtam, akár a hajnalcsillag, népünk kedvence és védelmezője. Csilingelő, szívet s lelket melengető nevetésem először hangzott fel száz esztendőnyi nélkülözés után, akkor, amikor kimondtam az igent.
Százszor, sőt, ezerszer is igen. Szerelmem, drágaságom, egyetlen kincsem…
Először érintette ajkaival sajátomat, s édessége elzárta előlem a külvilágot. Abban a percben nem létezett semmi más, csak Ő és én; mi ketten. Külön testeken osztozó lélek, mely összetartozik s nem választhatja el más, csupán a halál…
Ekkor az történt, mire senki sem számított.
Katonák jelentek meg, ellenségeink színeiben. Felségárulással vádolták, majd tolmácsolták a büntetését: azonnali halál, mely kertünk békességét felrúgva azonnal végrehatatik. Elszörnyedtem, s rettegés lett úrrá rajtam.
Elszakították mellőlem, s hiába küzdött, tizenkét pár erős marok ellen nem nyerhetett. Szerény személyemet csupán négy testőröm fogta le, ám kezeink még utoljára összekapcsolódhattak, mielőtt elvezették volna.
Nevét sikoltottam, fület sértőn, lelket sebzőn. Életemben először és utoljára hangos, szívet tépő zokogásba fulladtam, könnyeim úgy áradtak, akár ha eső szakadna őszi éjszakákon. Testemet rázta a bánat, lelkem összetört, szívem darabokra szakadt.
Vele együtt haltam magam is; megfosztottak a teljes élet lehetőségétől, boldogságomtól, szerelmemtől. Soha többé nem leszek képes gyengéd érzelemre. Talán semmilyenre sem… Mosolyom hamvába halt, lelkem megfeketedett a lángban, mely gyászom parázsából született.
Magamba zárkózva, ételt és italt elutasítva, szót és vigaszt elutasítva, lefüggönyzött szobám fény nélküli rejtekén várom s vágyom, érjen utól engem is a végzet, s legyek azzal, ki nélkül létem értelen…Ám tudom: nem szakadhat meg hosszú létem szála, örök időkig fájdalmas gyászommal kell tengetnem napjaimat, míg a világ elpusztul s eltűnök magam is…
† † † † † † † † † † † † †
Rémülten, fájdalommal telt szívvel riadok fel álmomból. Minden éjjel ugyan az, már húsz esztendeje. Újra s újra átélem létem minden pillanatát egészen addig, míg elvesztettem Őt.
Nem bírok reá emlékezni, amint felébredem, ám az álom éget, akár a tűz lángja, s félek: hamarosan hamuvá leszek.
Arcom megmosom hideg vízzel, mely az ágyam mellett lévő tálban vár rám. Sikerül úrrá lennem kezem remegésén, szívem vad táncán.
A mai nap fontos számomra. Atyám már harmadjára ad el, s azt hiszem, végzetesen visszafordíthatatlan lesz ezesetben. Olvastam a szerződést, melyet atyám akarva vagy akaratlanul, de szobámban felejtett. Káröröm járja át lelkemet, s ha tehetném, se figyelmeztetném. Mindenki megérdemli, mit rájuk sújt a sors keze.
Körbejárom szobámat, melyet valószínűleg utoljára látok, s mégsem érzek emiatt sem fájdalmat, sem pedig semmi mást. Az ajtóval szemben, két szárnyú ablak engedi a felkelő nap fényét az előtte terpeszkedő asztalomra. Jobb oldalon vörös huzatú, baldahin ágy, vele szemben mahagóni könyvespolcok sora, melyek a plafonig érnek, s telis-tele vannak bőrbe burkolt, értékes könyvekkel. Ágyam mellett kicsiny szekrény, miben szegényes ruhatáram található. Odasétálok, s egy ében színű bilaud mellett döntök, hozzá illő cipővel. Hajam szabadon hagyom omlani testemre, mely többet ér mindenféle palástnál.
Búcsúszó nélkül hagyom el börtönöm.
Furcsábbnál furcsább helyeken át vezet utam ahhoz a férfihoz, kihez láthatatlan kötelék fog fűzni. Egész úton gondolkodom, fürkészem a jövőmet, ám a ködöt nem sikerült eloszlatnom; csupán balsejtelem az, mi lelkemen eluralkodik.
Amint megérkezem, szinte letaglóz a hely negatív kisugárzása, gondolataimon aggodalom lesz úrrá. Az épület bűzlik az ártó szándéktól s haláltól. Nagyot sóhajtva, megacélozva lelkem s testem egyaránt, belépek a főkapun. Nem nézek sem jobbra, sem balra. Egyenesen megindulok azon lény felé, kihez kapcsoltak vérrel írt szavak. Tartóztatni nem tudnak a tárgyak, lények, szolgák.
Megállok egy szoba előtt, ahová mellém szegődött kísérőm besiet. Szinte unatkozva, mégis ugrásra készen várakozom.
- Ashaleena –hangja olyan, akár a metsző szél téli éjszakákon. Hideget csöpögtet s megfagyasztja a szívet. Magabiztosan, kecsesen, akárha táncolnék lépek elé. Igazán másra számítottam, azonban megtanultam: nem jelent semmit sem a külső. Végigvezetem tekintetemet rajta: finom metszésű arc, ezüstösen csillogó haj, jégkék szempár. Acélos izmok, melyek ugrásra kész fenevaddá változtatják szememben
- Mit tehetek érted? – emeli meg egyik szemöldökét, nem titkolva kíváncsiságát. Velem ellentétben nem uralkodik mimikáján, szíve dobbanásán, teste összes porcikáján. Emlékezetembe vésem ezen hiányosságát.
- Beszélni szeretnék Önnel – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Mintha jogom lenne neki parancsolni. Lelkemet béklyóba köti, mit tekintetében találok. Pusztítás, halál, becsvágy…Minden gonoszságot magában hordoz ez a lény. Veszedelmes fenevad karmai közé kerültem, s ha nem vigyázom, elnyel, ahogyan sokakkal megtette már. Azonban ha reám vadászik, ne számítson könnyű győzelemre!
A gonoszság s a jóság két megtestesítője, halhatatlanságba burkolózva, egymáshoz láncolva az idők végezetéig… Izgalmas évezredek állnak előttünk; ezt rejti magába lénye. Állok elébe!
- Sír és kacag, fél és félt. Ilyenek vagytok ti mindannyian. Ilyen a természetetek, esendő báj, érintetlen lélek és értetlen tekintet. Apádról szeretnél kérdezni, igaz? – mosolyog rám szelíden, ám cseppet sem őszintén. Felfordul tőle a gyomrom, ám mégis állom vizslató tekintetét. Sosem voltam gyenge, esendő lény, aki bárkitől megrémül, legyen az akár ember, elf, törp vagy démon. Már elvesztettem mindent, mi számomra kedves volt ezen világon, így az érdektelenek egykedvűségével nézek szembe mindennel.
- Atyám immár a túlvilág ösvényét tapossa, egyezségteknek megfelelően. Figyelmetlensége s hanyagsága okozta saját és családja vesztét. Vagy tán tévednék? – kérdem, mikoron megpillantok a döbbenethez és elégedettséghez hasonlatos szikrát szemeiben, melyek ahogy felbukkantak, el is tűntek.
- Miért kerestél fel hát? – kérdi cseppet sem érdeklődő hangon, inkább megszokásból. Mivel nem adta meg reám nézve a tisztelet apró morzsáját sem, így magam is eképpen cselekszem.
- Tisztázni szeretnék pár dolgot, s már itt sem vagyok. Első: testemet megvásárolhattad, ám a lelkemet nem. Az elsőként említettet sem adom át önként. Atyám szavai nem köteleznek, ahogyan a te parancsaidat sem fogom követni, akár holmi öleb. Nem leszek szolgád, gyarló bábod, játékszered, melyet akkor és arra használsz, amikor kedved tartja.
Második: nem tűröm a rabságot. Akkor megyek el s térek vissza, mikoron nekem tetszik, ám előbb a rám rótt feladatot, ha nem ellenkezik elveimmel, teljesítem.
Kellemes éjszakát. –azzal elindulok lassan az ajtó felé, tekintetemet elszakítva az övétől.
- Nem adtam engedélyt a távozásra!
- Nem is kértem. – felelem szemtelenül, az ajtót erőteljesen lököm helyére, s már a folyosón kopognak halk, de magabiztos lépteim. Mivel nem hoztam magammal semmit, szobám felkereste nélkül távozom az épületből.
Élvezettel tölt el a szél gyengéd érintése orcámon, a csókja a csillagoknak s a holdnak. Elindulok, felfedezni vágyván ezt a furcsa, s kellemetlen gyengeséggel kecsegtető birodalmat.
Szótlanul, minden képet rögzítve, minden szót magamba szívva járom az utakat, melyek nagyon lassan futnak ki lábam alól.
Erdőbe tévedem, melynek ismerős illata, ereje, hangja ismételten feltölt, erőssé tesz. Simogatva becézem a leveleket, törzseket, s megyek, míg a fák elmaradnak mögöttem s egy meredélyhez érek. Évszázad óta nem mozdulhattam ki szobámból, így ha még csak pár órára is, de szabadon szárnyalhattam.
Letekintek, s az óceán terül el előttem. Odalent, szédítő mélységben víz és szikla járja ősi táncát, magával ragadva tekintetemet, rabul ejtve lelkemet. Egy ősi dal jut eszembe, azon korból, mely már a múlt ködébe veszett. Egy dal, mely erről a földről szól… Vágyakról, melyek ide vezettek s romba dőltek hamarosan.
Hangom tisztán szál, akár a legszebb gyöngy ezen világon. Erős, magabiztos, magával ragadó, szívhez szóló. Minden lény érti és érzi, bármilyen húsbörtönbe legyen is zárva. Ez népem kiváltsága, melyet magam fejlesztettem tovább, s felruháztam gyógyító bűverővel. Minden begyógyul, s eltűnik, mi fáj…Kivéve nekem.
Ősi szavak hullanak alá elnyíló ajkaimról, ám szívemnek kedves mind. Akkoron máshogy neveztek még minket, s nem törpültünk mai mivoltunkká.
"Tengerre, tengerre!
Rikoltoznak a fehér sirályok.
Fúj a szél s felcsapnak a fehér habok.
Nyugat, nyugat felé, merre a kerek nap lehanyatlik.
Szürke hajó, szürke hajó, hallod hívásukat,
Népem hangját, kik előttem keltek át?
Elhagyom, elhagyom az erdőt, melyben születtem.
Mert napjaink s éveink a végéhez érnek.
Egyedül hajózva szelem át a hatalmas vizeket,
Az Utolsó Part hullámai magasra csapnak.
Édesen hívnak a hangok az Elveszett Sziget felől
Eressea-ból, Tündehonból, melyet ember soha fel nem fedezhet,
Hol nem hullnak a levelek: népem földje örökre!"*
Ahogyan elhalt hangom, megérzem Abbadon jelenlétét. Tekintetem dacosan a messzeségben felejtem, s igyekszem tudomást sem venni róla.
* Saját fordítás
Szerkesztve Morticia által @ 2014. 09. 12. 15:39:29
|
| linka | 2014. 09. 09. 17:21:38 | #31275 |
Karakter: Abbadon
Megjegyzés: Morticiának.
Egy vékony falú, elegáns borospoharat forgatok az ujjaim között. A súlyosan áramló bor lanyhán nyal végig az íveken, a fény fulladozik, vérem ősi ritmust dobol ősi hazugságokról. Fejem félrebillen, tekintetem árnyakat keres irodám falain. Baljóslatú csönd szövi hálóját mindenütt amerre lépteim visszhangot vernek.
Embereim már már kényesen ügyelnek a tökéletességre, egy látképre, ami sok mindent befolyásolhat. Hiszen az emberek miért is tagadnák meg előítéleteiket egy démonnal szemben. Miért is kapnék én más bánásmódot, mint egy satnya földi féreg.
Nyelvemet közömbösen futtatom végig a pohár peremén, lenyalva a kicsorduló vöröslő cseppeket. Irodám fala életnagyságú tükröt tart felém, látni vélem benne önmagam. Szemeimben üres fények lebegnek, ijesztő, tompa árnyai a pokolnak.
Itt, a földön csendes érdektelenséggel mosódik össze a magány és a fájdalom.
- Uram!
Ajkaimon nosztalgikus mosollyal szakadok el az ölemben tartott olvasmánytól. Csuklóm újabb kört ír le, míg fellötykölöm a pohárban lévő vörösbort. Tekintetem elidőzik az édes folyadékon, míg mosolyom formát bont, s vált. A bor színe egyre csak mélyül, ahogyan összetevői is változásokon mennek át. Ugyan az az éltetű nedű marad. Bor és vér. Mindkettő nagy szerepet tölt be a világban.
Mindkettő jelentéssel bír.
- Nem hívtalak – szólalok meg vészjóslóan halk hangszínen.
- Éjjel érkezik – szívének heves dobbanásai, ereiben pulzáló vére, páratlan aláfestései az általam oly régóta áhított csöndnek.
- Elmehetsz!
Biccent, meghajol, elmegy.
Zsinórok nélküli báb, ész nélküli, szív nélküli porhüvely.
Csodálatos teremtmény, kinek kétségkívül elhoztam a kárhozatot.
Egyetlen mély sóhaj, tüdőm éltető oxigénnel telítődik, amire feleannyira sincs szükségem, mint mások fájdalmára és őrületére. Mindent eltűntetek az asztalomról, s hátradőlve hagyom, hogy sűrű, feszültséggel teli köd szálljon rám.
Hagyom, hogy tetteim megelevenedjenek lezárt szemhéjaim mögött. Hagyom, hogy újabb életek vesszenek csúfos, halállal teli kudarcba. Nem számít kik voltak haláluk előtt, nem számít kit hagynak maguk mögött, nem számít hányan szerették őket. Nekem mind, mind csak játék. Könnyen megunható, könnyen eldobható szórakozás.
Penge villan és elszánt szemek, esélytelen küzdeniük valami ellen, amit még csak nem is láthatnak. Esélytelen küzdeniük valaki ellen, akit úgy hívnak Abbadon. Halálraítéltek és mégis győztesként vívják küzdelmüket. Perzselő hőség, égő, s rothadó hússal kecsegtető tűzfüggönyök szikrái, szörnyek egész hada, melyek egytől egyig az én parancsomat várják. Szavaimért epekednek, mint holmi kivert pokolkutyák. Félve remélt diadal és dicsfény remeg a vértócsák peremén. Hát lehet hibáztatni valakit azért, mert vak? Számukra nem adatott meg a döntéslehetőség. Az, hogy sorra szembeszálltak a hatalmammal, s velem nem más, mint vegytiszta öngyilkosság.
Szemeim örömteli kábulattal nyílnak fel, élvezem a diadalt, amit fél perce arattam. Élvezem a diadalt, amit okkal tudhatok a magaménak.
De mégis, minden nagyszerű tettben, szóban, látomásban ott van az idegen, a félelmei, a fájdalma és a mosolya.
...ooOoo...
- Mondd, mit tennél, ha a kezeidbe helyezném a világomat, cserébe a tetteidért?
- Mondd, mit tennél, ha szépen és csendesen elmetszeném a torkodat, cserébe a hazugságaidért?
Nagyot nyel. Hallom, érzem. Szíve vadul pulzál bordái boltozatában. Áruló. Hisz elárulja gazdáját, elárulja azt, akit élettel tölt meg minden egyes heves dobbanás után. Hátamat a falnak támasztom, higgadtan állok, mígnem észreveszek némi halvány balsejtelmet. Túl korai fázis ez még. Ki hitte volna, hogy ily hamar súlyt le rá a felismerés. Ki hitte volna, hogy meglátja bennem magát a pusztítást. A halált. A féktelen tombolást. Államat tenyereimbe támasztom. Élvezem ezt a kétségbeesett, fakó arcot, de annyiszor láttam már, hogy még ez sem tud kellően lekötni. Unalmas, unom a műsort, ami köretekben bár gazdag, de a lényege minduntalan egy és ugyanaz.
Ujjai ismerős mintázatú tőrre markolnak. Felnevetek, élesen, mélyen, hangom megannyi pokolban sínylődő sikolyt rejt.
- Ezt így itt add fel – kacagom démonjaimat uszítva rá.
- Nem teheted.
- Mármint mit? - fordulok felé őszinte értetlenséggel.
- Szerződést kötöttünk.
- Óh, legközelebb fusd át az apró betűs részeket is – kacsintok rá mosolyogva.
Vele végeztem. Minden lehetséges módon. Kezemet magasba dobva intek neki búcsút, majd kilépek az ajtón sikolyai és halálhörgései díszkíséretében.
...ooOoo...
Hangos dörömbölés az ajtón. Intés tőlem, s az kitárul.
Számtalan épületet hívhattam otthonomnak, de egy sem hasonló a mostanihoz. Múlt és jelen örök küzdelmei a falak között. Borús, s mégis virágzóan üdítő légkör.
Léptek közeledte, kopogtatás, de hangom nem felel. Ujjbegyeim puhán érintik a kezemben tartott könyvem gerincét. Tapintása selymes, maga a könyv sötétkék bársonyburok.
Újra kopogtatnak.
- Ennyi évvel magunk mögött, igazán mellőzhetnénk ezeket a felesleges udvariassági köröket.
- Uram...- hangtalanul nyílik az ajtó -...megérkezett a kisasszony.
- Kísérje a szobájába – felelem lustán előregörnyedve és az asztalra könyökölök.
- Ragaszkodik az önnel való találkozáshoz.
- Ashaleena – emelem meg hangom. Pár pillanatig tart csupán a csend, mígnem egy karcsú test magára nem tereli mindkettőnk figyelmét. Halovány mosollyal figyelem magabiztos lépteit, melyekkel könnyűszerrel szeli át az ajtó, s a köztem lévő távolságot.
- Mit tehetek érted? - emelem meg egyik szemöldököm.
- Beszélni szeretnék önnel – néz zöldjeivel egyenesen rám. Míg én szép sorjában tudatomba vésem lényének bájait, ő szemeivel minduntalan tekintetem fürkészi. Még számomra sem tiszta, hogy meddig marad meg ez a határozott magabiztossága. Idő kérdése és összeroppan mellettem.
Miért pont ő lenne a kivétel. Ezidáig számtalan lélek halt meg csak azért, mert én szárnyaim alá vettem őket. Ajkait egyetlen vonallá préseli, hiába nyílnak el, szavakat nem formál velük. Nem hallatja csilingelő hangját.
Vajon nála mikor szakad át a gát? Mikor dönt úgy, hogy soknak bizonyul számára ez az egész?
- Sír és kacag, fél és félt. Ilyenek vagytok ti mindannyian. Ilyen a természetetek, esendő báj, érintetlen lélek és értetlen tekintet. Apádról szeretnél kérdezni, igaz? - mosolygok rá szelíden.
|
|
