Lassan húztam végig a pengét a falon. Hangja az én elmémig is elhatolt, de tudtam jól, hogy a szobában kucorgó férfinak a zsigeréig nyúlt. Ez járt, ha olyantól kértél kölcsön, aki minél hamarabb vissza akarta kapni a pénzét. Előre tudtam, hogyha teljesítem a kérést, miszerint vágjam le a jobb kezét, segítség nélkül el fog vérezni. Azonban semmi kegyelem nem volt bennem felé, eszem ágában sem volt, hogy majd egy rongyot szorítok a csuklótól lemetszett csonkjára.
- Kérem… Én… Én megadom…
- Már késő – feleltem nemes egyszerűséggel, miközben kihúzom az övemre erősített hüvelyből a pengét. Arcára kiült a halálfélelem, s teljesen a falhoz simult. Hiába ellenkezett, hiába kérlelt és ordított, egy könnyed mozdulattal kezét vettem. Az egész házat s utcát bejárta ordítása, de senki nem jött a segítségére. Mindenki jól tudta, hogy ez lesz annak a következménye, ha adósságodat nem adod meg. A kezet gondosan egy szövetzsákba raktam, majd otthagytam a földön vergődő férfit. A munkámat bevégeztem, ő már nem volt lényeg.
A legtöbb bérlő – aki felbérelt egy bérgyilkost – többnyire üzent valakivel, akinek szint úgy pénzt fizetett a szolgálataiért. Ekkor sem volt másképp a dolog, a megbeszélt utcánál várakoztam, mikor odaszaladt hozzám egy fiatal férfi. Egy darabig megszeppenve nézegetett engem, majd megköszörülte a torkát, s közelebb lépett hozzám. Ismert már, ő adta át a feladatot is. Akkor még remegett is.
- Bevégezve a feladat? Az úr örülni fog.
- Hol a pénzem? – kérdeztem vissza, mire elővett egy kistarisznyát. – Számold meg.
- Tessék?
- Számold meg. Ha egy érem is hiányzik, az ujjaidat is ebbe rakom – emeltem fel a saját zsákomat, ami már átázott a vértől. Nyelt egy nagyot, majd a zsebébe nyúlva három érmét visszarakott a jussomhoz. Felém nyújtotta, én kikaptam kezéből majd nyugodtan hozzávágtam a levágott kezet. Arcára kiült az undor, mikor rájött, hogy rosszul fogta meg, s összekente kezeit, de nem érdekelt.
- Az úr hálás… - nyöszörögte. – És elégedett… - Én is az voltam, szóval még nyugodtabb szívvel hagytam ott, hogy elindulhassak haza. A feladatomat bevégeztem, nem volt hangulatom még egy mitugrász nyöszörgéseit hallgatni a gazdájáról, aki néha egy kis alamizsnát dugott a zsebébe. S amúgy is örülhetett, hogy nem vágtam le három ujját az érmékért.
Nem messze laktam, vagy két nyomornegyednyi sarokra. Csupán a tarisznyában lévő aranyból jobb helyre tudtam volna költözni, de ott nem tartották volna tiszteletben azt, ami az enyém. Itt féltek tőlem, tudták ki és mi vagyok, milyen összeköttetéseim vannak, s mire vagyok képes azért, ami az enyém. Bár nem kellett félnem, a könyveimhez sose nyúltak. Nem tudták az értéküket, hogy mire voltam képes pár darabért. Többnyire a fegyvereim közül vittek el: s ez volt az utolsó tettük. Háromszor történt meg, hogy valaki lopott tőlem, én megtaláltam s levágtam mindkét kezéről a mutató, gyűrűs és kisujját. S még kegyes is voltam…
A házam nem tűnt ki a többi közül, kívülről ugyanolyan lelakottnak tűnt, mint a többi. Igaz nem szaladgált körülötte egy poronty sem, ajtaja előtt nem állt asszony, ki prostitúcióra adta fejét, hogy fenntartsa a családját. Az enyém üres volt, sokak szerint volt valami baljós kisugárzása. Sokan jártak arra, sok rossz alak. Rablók, gyilkosok, és még sorolhatnám. Már csak két romos lakás volt hátra, hogy hazaérjek. Az idő olyan volt, mint mindig: száraz és meleg. Egy kis szellő sem kószált a házak között, enyhülésre nem volt alkalom.
Első dolgom volt, hogy hátrahajtsam az arcomba lógó szövetet. Leültem a rozoga székbe, majd elővéve egy rongyot gondosan elkezdtem letörölni a vért a pengémről. Szerettem, ha minden tiszta, s nem árad belőle a tömény vérszag. Természetesen nem vetkőzhettem ki magamból: a gyilkolás igenis vérrel járt. Odabent kissé hűvösebb volt, mint odakint az utcán. A vastag agyagfalak nem melegedtek át olyan könnyen, ahogy a kinti zsivajt se. Tompa zajjá halkultak az árusok kiáltása, a gyerekek kacagása. Csend volt.
Legalábbis addig, míg enyhe zajt nem hallottam a szobám felől. Mintha valaki visszarakott volna egy könyvet a polcra. Rögvest leraktam a rongyot, majd rámarkoltam a penge markolatára. Lassan álltam fel, próbáltam a lehető legkevesebb nesszel odalopózni. Igaz az ajtót hangosan csuktam be, de ha ezt se hallotta meg az illető, biztosan amatőr volt. Megforgattam kezemben a pengét, hátamat a szobaajtó jobb oldali falának döntöttem, majd mikor újra hallottam az oly ismerős kopó hangot, az ajtóba léptem. Nem hezitáltam, a pengét egyenesen a könyvespolc előtt álló alaknak dobtam. Nem akartam kárt tenni benne, nem még nem. A penge pontosan a kecses ujjai mellett álltak bele a könyvespolc fájába, mire ő egy halk sikkantást hallatott.
Egy nő. Egy nő tört be hozzám…
- A következő a lábadba megy, hogy ne tudj elfutni – szólaltam meg, mire ő végre felém fordult. – Utána pedig levágom az ujjaidat. Egyesével.
- Üzenetet hoztam… - felelte halkan, míg én az ajtófélfának dőlve vizslattam. Ami rögvest szemet szúrt a mélykék szemei mellett a fehér bőre. Nem tartozott az úgymond „őslakók” közé, akik ezen a területen éltek évszázadok óta. Úgy bámult rám, mintha megbánta volna a bűneit, de sajnos volt már dolgom hozzá hasonló mesterkélt asszonyokkal… pontosítva leányokkal. Alacsony volt, látszólag törékeny testalkatú, csapzott barna hajjal, ami arról árulkodott ő is a nyomornegyed boldog lakói közé tartozott.
- Mit? – léptem hozzá közelebb, míg ő arrébb suhant, hogy hozzáférjek a tőrömhöz.
- Munkaügyben.
- Munkaügyben… - dörmögtem, majd felé villantottam egy fenyegető pillantást. – Milyen munkát tud nekem biztosítani egy csapzott utcakölyök?
- Nem vagyok utcakölyök. Jósnő vagyok – vágja rá rögvest, talán kicsit sértődötten is.
- Még jobb – rakom vissza a hüvelyébe a tőrömet. – Csak egy gond van vele – fordultam teljes testemmel felé -, hogy én ebben nem hiszek.
- Galea Wilcox vagyok – hagyta rám a dolgot, ami nagyon nem tetszett.
- Nem kérdeztem a nevedet. S nem is lényeg, hisz ha megöllek, nem kell tudnom. Betörtél a lakásomba.
- Te pedig Amasai vagy, a bérgyilkos. Az egyik ügyfelem gazdájának dolga akadt valakivel, akit meg kéne ölni. Engem küldtek, mint összekötőt, s hogy megkérjelek, vállald el. Természetesen megfizetnek érte. Busásan. – Újra végigmértem, majd felsóhajtva visszaindultam a nappalinak szolgáló részbe. Intettem neki, hogy kövessen. Nem tetszett a dolog, hogy a szobámban ácsingózva beszéljük ezt meg, az ágyam és a könyveim társaságában. Halk léptekkel jött utánam, nesztelenül osont mögöttem. Párszor hátralestem rá, hogy tényleg követ e. Visszaültem az előző helyemre, míg ő invitálás nélkül elfoglalta a másik rozoga székemet s nagy szemeivel engem fürkészett.
Halkan kopogó cipő hangjára figyel fel mindenki. Magas sarkú, halk, nőies, lassú és megfontolt léptek. Nyílik az ajtó, de ettől még nem nyitom ki a szemeimet. Nyikorog a szék ahogy elhelyezkedik a Királynő. Ó igen, Őfelsége. Mélyen tisztelt és nagyra becsült tökmag kislány. Arra sem érdemes hogy különösebben figyeljek mondandójára, de tisztelem a feletteseimet így erőt veszek magamon.
-Daviel. – sokat sejtető fenyegető éllel a hangjában szólít fel. Felállok.
-Alázatosan esedezem bocsánatáért Királynőm. – hajolok meg mélyen. Lassan kifújom a levegőt és kihúzom magam. Mérgesen néz rám. Na mivan? Nem tetszik? Szopás.
-Ülj le.
-Igenis. – lehelyezem bársonyos seggem és felkapom a mappát ami előttem van. Sok-sok haláleset, nagyügy. Emberbőrbe bújt vadállatok vagyunk és még csodálkoznak hogy elcseppen pár emberi élet. Vérszopó dögökkel vagyok körbevéve, és a királynő a legrosszabb, ő szedi be a legtöbb emberi életet.
-Túl sok. – jegyzi meg kifejezéstelen arccal.
-Csodálkozik drága Királynőm? Csak nem a felét maga csipegette el. – összehúzott szemöldökökkel nézek rá. Látszik rajtam a haragom.
-Nem mindenki éhezteti magát Daviel. – már mögöttem áll körmével felsértve nyakam bőrét. – És a jövőben tudd kivel beszélsz. – egyenesedik fel, lassan a székéhez sétálva nyalja le ujjáról vérem, lehunyt szemekkel élvezi.
-Végeztem, az aktákban ott van minden,akinek ötlete van azt várom szeretettel. – lazán kisétál. Felhúz a Kisasszony. Felállok és elhagyom a termet a többiekkel együtt. Megállok az ajtóban és hátrafordulok.
-Szeretettel várok mindenkit a kastélyomban mához egy hétre. Huszonkilencedik születésnapi bálomon remélem mindannyiótokat viszont láthatom.– mosolyra húzom számat.
-Lenyűgöző vagy Daviel, alig huszonkilenc. Itt hozzád hasonló nincs. – jegyzi meg cinikusan az egyik tanácstag Yoh.
-A gének teszik. – mert hogy így is van.
-Szerencsés vagy barátom. – teszi vállamra kezét. – Nos, viszlát a bálon. – sétál el mellettem mindenki.
~§~
Már egy ideje utazom. Messze lakik a Kislány. Már elültem a seggem. Bosszúsan szólok a sofőrnek hogy mikor érünk már oda mire a képembe böfögi hogy megérkeztünk. Pazar!
Kinyitják nekem az ajtót, fekete körömcipőm alatt ropognak a hófehér kavicsok.
-Kérem kövessen, uram. – jön elém a komornyik, s vezet be a hatalmas kastélyba. Nagy! Talán nagyobb is mint az enyém, ezen változtatni kell. Majd lerágom a felét a háznak. Hehehe...
Bevezetnek a nappaliba ahol egy asztal mellé leültetve kell megvárnom Őfelségét.
-Uram, milyen típusú vért óhajt?
-Olyan feketét és teásat sok cukorral. – nézek rá vigyorogva. Megemeli szemöldökét.
-Igenis. – kisétál én meg jót mosolygok rajta.
Nyílik az ajtó.
-Daviel, te voltál az utolsó, akire most számítottam. – lehelyezi magát a székre. – Nos mond, mit akarsz? Közben bejön mellette az inas és hozza a teámat a Királynő elé meg lehelyez egy pohár vért.
-Először is a javaslatom van a sok mészárlásra, például ne tessék annyit inni. – eltörik a kezemben a pohár, ereje meg fojtogat, de csak kifejezéstelenül ül és engem néz. Lerázom kezemről a forró teacseppeket és a szilánkokat.
-A második meg hogy megtisztelne azzal, ha szerény hajlékomban fogadhatnám önt hat nap múlva huszonkilencedik születésnapom alkalmából. – az asztalra helyezem a tájékoztatót és türelmesen várok válaszára.
Szerkesztve Nejicica által @ 2012. 08. 12. 18:36:55
