- Újabb nyolc éves kislány holtteste került elő a tegnapi nap folyamán. A rendőrség nem nyilatkozik, de valószínű, hogy a három hete eltűnt Laura Hanzer volt a gyilkos újabb áldozata. A kérdés az, hogy ezek ut... - sóhajtva kapcsolom ki a tévét, és inkább visszatérek a dúdoláshoz, hogy elűzzem a nyomasztó csendet. Még egy kislány. Három hónap alatt ő a negyedik. Mindig ugyanaz. Eltűnik, pár nap múlva felhívja a szüleit, majd hetekig néma csend, végül előkerül a holttest. Hiába próbálnánk tagadni, a sajtó túl sokat megtudott, már biztos, hogy ugyan az a gyilkos. Pár napja beszéltem Friedrichel, és nagyon dühös volt rájuk. Nem tudja honnan derítenek ki ilyen részleteket, de ez csak árt a nyomozásnak. Legalábbis szerinte. Csodálom, hogy képes ilyen borzalmakkal foglalkozni. Sosem kérdeztem az ügyek részleteiről, én nem bírnám elviselni, és az így a jó. Ezekkel a kislányokkal sem tudom mi történik, de vannak elképzeléseim. Remélem minél hamarabb elkapják a gyilkost, mert az ilyen szörnyetegeknek rács mögött a helye. Nem értem hogy képes valaki gyermekeket bántani.
Halvány mosollyal pillantok a falon lévő fotókra, amikről saját kis tündérkéim mosolyognak rám. Ha ők nem lennének, valószínűleg már rég elkallódtam volna. Rajtuk kívül kevés dolog van, ami ihletet tud adni, ami meggyőz arról, hogy érdemes tovább dolgozni. Apropó munka. Nyújtózva fordulok vissza laptopomhoz, és folytatom a fejezetet, amivel már hetek óta szenvedek. Egy kicsit megakadtam a könyvben, a válás sok időmet elvette, de a szerkesztőm már szorongatja a torkom, így kénytelen leszek befejezni valahogy. Komolyan, ha találok olyan embert, aki azt állítja, hogy nem retteg semmitől, akkor bemutatom neki a szerkesztőmet. Nála ijesztőbb embert nem is ismerek. Bár ahogy a többi írótól hallottam, nem csak én vagyok így ezzel. Úgy tűnik, hogy szerkesztőnek csak az megy el, aki ostorral a kezében született. Igazán bájos gyerekek lehettek.
Már éppen újra ráhangolódok, mikor apró talpak csoszogása üti meg a fülem. Úgy tűnik a sort is úgy akarja, hogy ma ne írjak, de egyáltalán nem bánom. Inkább a lépcső felé fordulok székemmel, ahol épp Stefan lépdel óvatosan lefelé, kezeivel a korlátba kapaszkodva. Mikor leér, és észrevesz, azonnal ledermed, mintha valami rosszban sántikálna. Lehet hogy sütit próbál csenni a konyhából? Nem hiszem, ő sosem volt olyan. Túl jószívű ahhoz, hogy megpróbáljon kijátszani engem. Olyan kis érzékeny.
- Mi a baj nagyfiú? - kérdem halkan, megnyugtató mosollyal arcomon, mire csak megrázza fejét. Felvonom szemöldököm, fölállok, és elé sétálok. Valamiért nem tudok hinni neki. Túl rémült az arca, és szinte remeg a félelemtől. Sajnos mostanában egyre gyakrabban fordul ez elő. Stefannak rengeteg rémálma van, szinte minden második éjjel felkel és átjön a szobámba. Azt nem hajlandó elmondani, hogy miről szólnak ezek az álmok, csak azt, hogy ijesztőek, és nem akar egyedül aludni. Nagyon sajnálom, de muszáj mindig visszavinnem a saját ágyába. Nem aludhat velem, öt évesen már muszáj lesz ezen túllépnie, és ahogy tudok, segítek neki. - Rosszat álmodtál? - leguggolok elé, és megfogom kis kezecskéit, amivel eddig autós pizsomáját gyűrögette. Bólint, és látom, hogy hatalmas kék szemeiben már gyűlnek a könnycseppek. Jajjj kicsikém. - Stefan, emlékszel mit mondtam ezekről az álmokról?
- Azt, hogy nem igaziak... - halk motyogással ismétli el szavaim, amiket még az első rémálom után hallott tőlem. Ügyes fiú, és egy idő múlva rájön, hogy ez így is van, csak még nehéz neki. Megviselte őket, mikor Eva elment. Bármennyire is szörnyű nő volt, a gyerekek szerették. Próbálom rávenni, hogy néha vigye el őket, de hallani sem akar róla. Elég elszomorító, hogy egy anya képes így bánni a saját gyerekeivel. Bár nem lep meg, hiszen Helgát már nem is szerette volna. Véletlenül jött össze, és ha nem harcolok érte, akkor elveteti. Sosem bocsátottam volna meg neki. Így legalább megszülte, és utána ment el. Legalább Helga nem fog emlékezni rá, így neki nem fog annyira hiányozni.
- És még?
- Nem bánthat semmi, amíg te itt vagy - már ölel is át kis karjaival, én pedig sóhajtva szorítom magamhoz apró testét.
- Na látod, ez a beszéd öcsi. Most gyere, próbáljunk meg aludni egy kicsit.
oOoOo
Természetesen reggel minden olyan, mint az őrültek háza, de már megszoktam. Meg sem próbálok uralkodni a káoszon, hiszen szinte lehetetlen. Amíg nem tesznek kárt egymásban, addig végül is semmi gond.
- Helga, kincsem, ne turkálj a reggeliben, nem homokozó! - kiveszem Helga apró kis kezeit a tálkájából, mire csak hangosan kacarászik egy kicsit. Egy tündér, de néha igen bosszantó játékokat tud kitalálni magának.
- Kezet akarok mosni! - jelenti ki, én pedig csak sóhajtva veszem ki a székéből, és már szalad is a fürdő felé. Ez az új kedvenc hobbija. A többiek sosem élvezték ennyire a kézmosást, de Helga valóságos megszállott lett. Majdcsak kinövi egyszer, ha meg nem, akkor egy fürdőben fog dolgozni csaptesztelőként. Kiváló életcél.
- Apa, nem találom a lila, cicás felsőmet! - Henriett még az emeleten van, most is késésben, mint mindig. Egy igazi kis hercegnő, aki imád öltözködni, és a tükörben nézegetni magát. Pedig még csak nyolc éves... el sem merem képzelni, hogy mi lesz vele egy újabb nyolc év múlva. Mindig kinevettem azokat az apákat, akik a tinilányuk miatt aggodalmaskodtak, de kezdem őket megérteni.
- A szárítón van! - kiáltok föl neki, miközben leteszem Stefan elé a rántottáját, Henriett tányérjára pedig a lekváros kenyereket pakolom ki. Pár perc, és meg is érkezik, karon fogva a csurom vizes Helgát. Csak fáradtan sóhajtok egyet, és megcsóválom a fejem. A két lány nagyon hasonlít egymásra. Ugyan az a hosszú szőke haj, és a zöld szemek, amiket tőlem örököltek. Annyi a különbség, hogy Henriett magasabb és szárazabb, ami így reggel határozottan jó jel. Legalább csak egy gyereket kell átöltöztetnem.
- Fejezzétek be a reggelit, míg keresünk Helgának új ruhát. Uzsonna a pulton, tíz perc múlva legyetek a kocsiban - adom ki az utasításokat, és már sietek is föl a lépcsőn, útközben majdnem átesve pár szétszórt játékon. Lábjegyzet magamnak, muszáj lesz kicsit rendet raknom délután, különben el fog minket borítani a szemét, és a koszos ruha, na meg a játékok. Kellemetlen halál lenne, az már egyszer biztos.
Szerencsére még pont időben állok meg az iskola előtt. Stefan már az oviban van, őt szoktuk először kitenni, most pedig már Henriett kapcsolja ki az övét, és pattan is ki a kocsiból, hátán a táskájával.
- Szép napot hercegnő - kap egy széles mosolyt, mikor a lehúzott ablakomhoz sétál elköszönni.
- Neked is apu - kapok egy puszit az arcomra, és már siet is be, mielőtt lemaradna az óráról. Követem tekintetemmel, míg el nem tűnik végleg a tömegben, majd felhúzom az ablakot, megigazítom a babatükröt, és a nyugodtan nézelődő Helgának is küldök egy mosolyt.
- Nos, úgy tűnik, ketten maradtunk tündérkém. Hová szeretnél ma menni? - kérdem, de mivel úgyis tudom mit fog mondani, már indítom is be újra a motort.
- Játszótérre! - sejtettem. Szóval egy kis mászókázás, majd ebéd, és amíg ő alszik, én megpróbálok írni egy keveset. Aztán már jöhetünk is vissza a többiekért. Néha úgy érzem, egy napnak minimum harminckét órából kéne állnia ahhoz, hogy mindenre legyen elég időm. Nem is rossz ötlet... talán majd egy következő könyvben.
oOoOo
- Aztán tudod mit csináltunk? Lizbeth néni megmutatta hogyan kell papírhajót hajtogatni! Olyan igazi, szép hajót, amit mindig szerettem volna. Megmutassam? Otthon majd hajtogathatok neked hajót, apa? - Stefan szája be sem áll, én pedig hümmögve válaszolgatok. Érdekel amit mond, szeretem hallgatni, olyan kis lelkes mindig, de most egy kicsit fáradt vagyok. Helga nem akart aludni délután, így végig őt kellett lefoglalnom. Csak akkor aludt el végre, mikor beraktam a kocsiba, és elindultunk a testvéreiért, de persze azonnal fölébredt amint Stefan elkezdett mesélni. Ha nem alszik egy órán beül, akkor nagyon nyűgös lesz, és éjjel fogja magát kitombolni, amit azt hiszem senki sem szeretne. Szóval csak fölveszem Henriettet, és már mehetünk is.
Megállok az iskola előtt, és értetlenül meredek a kapura. A biztonság kedvéért rápillantok a karórámra is, de az csak ugyanazt mutatja, mint az autó műszerfala. Henriettnek már itt kéne lennie. Minden nap itt találkozunk mikor végez, és ezt ő is nagyon jól tudja. Ha valami történik, akkor mindig felhív, hiszen ki tudja mikor akar épp átmenni valamelyik barátnőjéhez. Nem tetszik ez nekem.
Aggódva veszem elő mobilom, de azon egyetlen nem fogadott hívás sincs. Megnyomom a gyorshívót, és már tárcsázza is Henit, de... semmi. A telefon ki van kapcsolva. Sosem kapcsolja ki, csak lenémítja. Egyszer már összevesztem vele azért, mert nem tudtam elérni, és akkor olyan szobafogságot kapott, amit sosem kockáztatna meg még egyszer.
Egyre gyorsabb szívveréssel keresem ki a tanárnője számát, hátha bent maradt az épültben, vagy valami. Bármi.
- Jó napot, Kurt Zweiran vagyok, Henriett apukája, és csak azt szeretném kérdezni, hogy véletlenül nem maradt e bent a lányom a teremben - lélegzetvisszafojtva hallgatom a válaszát, majd megköszönve teszem le, de már szinte elejtem, annyira remegnek a kezeim. Azt mondta kijött. Azt mondta kijött, mert tudta, hogy itt várom. De akkor hol van? Akkor még miért nincs itt?
- Hol van Heni? - Stefan aggódó hangja kizökkent a gondolkodásból, a tükörben hátra pillantok, és fölöltök egy halvány mosolyt, hogy kicsit megnyugtassam. Nem szeretném, ha megijedne vagy sírna. Ha elkezd sírni, akkor Helga is rákezd, és akkor sosem tudom leállítani őket. Nyugalom Kurt, minden rendben lesz.
- Biztos az egyik barátnőjénél. Mi most hazamegyünk, és ott megvárjuk, rendben? - láthatólag beletörődik, és már folytatja is a mesélést. Bárcsak én is ilyen könnyen meg tudnék nyugodni.
oOoOo
Föl-alá járkálok a nappaliban, ujjaimmal görcsösen szorongatva a mobilom, agyam kattog, de nem talál semmi megnyugtató magyarázatot. Felhívtam minden barátnőjét, de sehol nincs. Mentem pár kört az autóval a környéken hátha úgy gondolta hazasétál, de nem. Sehol sincs, és mindjárt sötétedik. Sötétedik, és Heni egyedül van valahol odakint. Az én kis Henim. Mi van, ha valami baj történt vele? Csak baj történhetett, mert különben nem ment volna el. Mi van ha... ha... nem, erre gondolnom sem szabad. De ha mégis, akkor... nem, nem lehet. Henit nem. Őt nem.
Kétségbeesetten túrok hajamba, de már kifogytam a megoldásokból, és kezdek beleőrülni a tehetetlen várakozásba. Már négy órája nem találom. Ennyi idő alatt már messzire vihették. Ha berántották egy kocsiba, akkor már rég messze járnak. Már talán el is adták valakinek. Vagy talán... jeges rémület rázza végig testem, ahogy bevillan az esti híradóban mutatott kislány képe. Hosszú szőke haja volt, akár csak... nem, nem nem!
Talán harmadjára sikerül a helyes névre kattintanom, annyira remegnek az ujjaim. Összeszorított szemekkel emelem a fülemhez, és némán fohászkodok, hogy ne legyen igazam. Elkapták. Kérlek mondd, hogy elkapták... mondd, hogy nincs rá esély...
- Gyorsan Kurt, éppen dolgozom - Friedrich hangja feszültnek tűnik, de legalább fölvette. Legalább sikerült elérnem, és így válaszolhat.
- Friedrich... ugye már elkaptátok? - szinte suttogva teszem föl a kérdést, mert ha hangosabban tenném, szinte biztos, hogy dadognék. Nagyon félek a válaszától. Talán még sosem féltem ennyire semmitől. Nem vagyok vallásos, de kérlek Istenem... csak most az egyszer...
- Sajnos még nem, de miért fontos most ez? - szinte látom ahogy értetlenül felemeli a szemöldökét, de nem tudok válaszolni. Csak valami nyöszörgés szerűre telik, miközben lerogyok a kanapéra. Semmi erő nem maradt a lábaimban, úgy remegnek, mintha kocsonyából lennének. Egy igen instabil kocsonyából. - Kurt, minden rendben? - csak megrázom fejem, de az már igen lassan esik le, hogy ezt nem láthatja. Gyerünk Kurt, kicsit szedd össze magad.
- Heni... Heni eltűnt - próbálom összekaparni józan gondolkodásom utolsó maradványait, mielőtt teljesen eltűnnék az őrület hullámai alatt. Kimondtam. Megtörtént. Innentől végleges és visszavonhatatlan. Elismertem, hogy elvesztettem. Elvesztettem a lányom! Vigyáznom kellett volna rá, ő mégis eltűnt. Kicsi Heni...
- Ez... Biztos vagy benne? Az iskola? A barátai? - kezd kérdezősködni, de remegő hanggal szakítom félbe. Nincs időnk erre. Heni valahol odakint van, és meg kell mentenünk. Vissza akarom kapni a lányom. Vissza kell kapnom a lányom!
- Mindenit végigtelefonáltam, és a környéket is beautóztam. Sehol sincs. Eltűnt... elvesztettem... - egyre zaklatottabban magyarázok neki, de igyekszem uralkodni érzéseimen, még mielőtt elkezdek ordibálni. Már nem sok kell hozzá.
- Hol vagy most? A gyerekek? - ő is ideges, de nálam nem jobban. Annyira félek...
- Itthon. Helga alszik, Stefan a szobájában játszik.
- Ne mozduljatok, ne menjetek sehová, húsz perc múlva ott vagyok - már bontja is a vonalat, én pedig a szőnyegre ejtem a telefonom, és az arcomba temetem a kezem. Miért történik ez? Miért pont velem? Heni... kis hercegnőm, kérlek tarts ki. Kérlek... nem lesz semmi baj, visszaszerezlek. Bocsáss meg... kis hercegnőm...
Éppen a rendőrségre tartok, mivel felkértek, hogy segítsek egy ügy kapcsán. Nem tudom, hogy vállalom e még és ezt nekik is megmondtam, hogy majd az akták átnézése után, na meg ha beszéltem az illetékessel, akkor fogok dönteni. Segítettem már jó pár ügyben és jobban vagyok a rendőrfőnökkel Collin, ezért vállaltam, hogy én megyek be hozzájuk, mert különben simán megmondom, hogy ha akarnak, valamit keressenek fel.
Beérkezve elkísérnek a Collinhoz, majd miután váltunk pár szót, átmegyünk együtt Lyle Daniel Woodro nyomozóhoz, aki vezeti az ügyet.
- Lyle, ő itt Dr. Amori Asato. Magatokra is hagylak titeket. Asato előre is köszönök mindent. – mosolyog rám, majd távozik.
- Dr. Amori Asato vagyok, mint hallhatta. – nyújtok kezet a magas szőke férfinak. Meg nem mondanám róla, hogy rendőr, bár én magam tudom a legjobban, hogy sosem szabad a külső alapján ítélni.
- Lyle Daniel Woodro nyomozó. – fog velem kezet. Erős, határozott és magabiztos kézfogás van. – Foglaljon helyet. – mutat a székre, ő pedig az asztalának támaszkodik velem szembe. Végigmér többször, mire csak elmosolyodom. Sejtem, hogy mi járhat a fejébe.
- Most azon gondolkozik, hogy vajon, hány évesek vagyok, igaz? – vonom fel a szemöldököm. Elmosolyodik, amitől a sármja csak nő.
- Eltalálta. Bocs, de annyira fiatalnak tűnik. – jegyzi meg, mint mindenki más.
- Jó géneket örököltem ennyi az egész, de 32 éves vagyok már. – kacsintok rá.
- Akkor még nálam is idősebb igaz csak két évvel. Mondjuk az csak jó, ha az ember fiatalabbnak nézz ki, mint fordítva. – jegyzi meg, mire csak bólintok.
- Ez így van, bár a kor csak egy szám. Mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Viszont inkább térjünk a lényegre és amondó vagyok, hogy tegezzük egymást. – ajánlom fel, sokkal jobban szeretek így beszélgetni.
- Benne vagyok és igazad van. – biccent. – Akkor rátérek az ügyre. – megfordul, majd elvesz pár aktát az asztalról. – Előre mondom a képek igen csak brutálisak és véresek. Biztos bírni fogod? – vonja fel a szemöldökét. Milyen figyelmes tőle. Sok borzalmas dolgot láttam és éltem át, és a vértől igaz egyenesen irtózom, de ha képen látom még meg birkózok vele.
- Mutasd csak. Hidd el sok dolgot megéltem már. – nyújtom a kezem, még kicsit hezitál, majd a kezembe adja.
- Nagyon profi az elkövető még egyetlen egy nyomót se hagyott, így nem tudunk sokat, de az biztos, hogy elkövető a férfi és mindig késsel támad, éjszaka. – mondja, miközben kinyitom az aktát. Megremegek kicsit a képeket látva.
- Valamint egyre brutálisabb, mert már nem elégszik meg úgymond egyetlen késszúrással. – bólintok és tovább nézzem a képeket valamint a leírtakat hozzá. Az ügy nem egyszerű, bár már ezt akkor tudtam, amikor hozzám fordultak, hiszen okkal fordul a rendőrség dilidokihoz. Nem mondok semmit és teljesen belemerülök az aktákba, lehet beszél hozzám, de azt se hallom meg. Segíteni akarok amennyit csak tudok és azt akarom, hogy a gyilkos rácsok mögé kerüljön vagy elmegyógyintézetbe ez már részletkérdés. Talán még engem is megerősít az ügy és képes leszek legyőzni a vér iránti gyengeségemet. Kihívás lesz az már biztos, de én szeretem a kihívásokat, és ami nem öl meg az megerősít.
- Vállalom az ügyet. Segíteni fogok, amiben csak tudom. – csukom össze az aktát, majd visszaadom. – Nos, akkor mostantól társak leszünk. Mit szólnál ma egy vacsorához? Jobban beavathatnál meg lefektethetünk pár szabályt. Az első és legfontosabb, hogy egyenrangúak vagyunk, vagyis nem parancsolsz nekem és én se teszem. – jegyzem meg komolyan. A másik amit hisznek rólam a kinézetem alapján, hogy cuki és édes vagyok, pedig nem vagyok az vagyis tudok lenni, de azt az énem nagyon kevés ember ismeri, egyetlen egy ember ismerte leginkább, de ő már halott.
- Akkor, 8-kor megfelel? – vonom fel a szemöldököm.
- Here I am… Rock you like a hurric… - tovább nem tudja énekelni, ugyanis akkora tockost kap, hogy becsókolja a padlót a gyakorlópályán. Körüljárom, míg a földön röhög, fetreng és szinte hörögve szedi a levegőt.
- Meg ne fulladj, Brian – duruzsolom, szinte várom, hogy megtámaszkodjon, amit kínjában meg is tesz, így kirúgom alóla a lábát, szóval ismételten elterül a földön, szinte szétveti a röhögés. Égnek emelem a tekintetem, miközben a jól ismert fogást alkalmazom rajta.
- Poooker faceee…
- Így gyakoroljak önvédelmet, főtörzs úr? – nézek sandán az említettre, aki éppen egy nagy tál ráment töm a fejébe, ferde szemeivel is szinte bólogat, a háta mögött Csíkszem őrnagynak csúfoljuk. Kicsi, pattogós és kérdéses, hogyan elégíti ki a feleségét azzal a ropival a lábai között.
- Egenfh…! – érkezik a válasz, a pálcika úgy csattog a kezeiben, mint valami krokodil állkapcsa. Felsóhajtva engedem el Briant, aki szerintem mindjárt összepisálja magát a röhögéstől.
Felkapom a cuccom oldalt a székekről, és fapofával elhagyom a termet. Elegem van a japán oktatókból, mindegyik csak hádzsimézni akar, de fullra nem fogják fel, hogy a japcsi bűnözőket ezzel nem lehet legyűrni, amerikai módon kell mindent megoldani.
- Chwapfly! – köhög utánam, szerintem már mindenhol tésztadarabkák szállnak, úgy önti magából a levest beszéd közben, mint egy kerti spriccelőgép. Idióta vadbarom.
- Nyelje le, főtörzs úr! – szólok hátra illedelmesen, mire hallom, hogy Brian az erőlködéstől egy hatalmas galambot ereszt el a csarnokban, ahol eddig hárman voltunk. Belenyúlok a táskámba, és előveszem a napszemüvegem.
- Istenem, mennyi idióta… - morgok az orrom alatt, és még hallom, hogy Csíkszem őrnagy visítva, valamint enyhe mély hangszínnel megtoldva szétveri Brian seggét, amivel engedély nélkül eresztett ki tekintélyes méretű gázt.
Tökéletes tömegoszlató fegyver, és nem betiltott.
Még.
Csíkszem elintézi, hogy mostantól büntetés járjon érte.
Hazafelé cammogva csörög a mobilom, felvéve látom, hogy Randall az. Felveszem, és hallom, hogy hátulról üvöltés, zihálás, valamint gyönyörű, válogatott japán káromkodások szállnak.
- James! Baszki, rohadt nagy bunyó van a közeli bárban, értékelném, ha… A JÓ BÜDÖS KURVA ANYÁD, FIÚK, A KIS KÉKET! AZT ÜSSÉTEK! A KIS KÉKET! – hallom, hogy emelt hangon dirigál, így eltartom magamtól a telefont, a mellettem elhaladó idős néni megbotránkozva csapja el a fejét. - Hallod, baszd meg, itt van két japán banda, tiszta jó, csak… harmincan vannak, vagy még többen, és… NE TEDD ODA A KEZED, MERT… úh, ez fájhatott… edzésről jössz? Hoznál egy kis Könnyit?
- Könnyit? Ennyire gáz van? – veszem sietősebbre a lépést, még a telefonon keresztül is hallom, hogy valaki harsány hangon parancsokat osztogat, és ez biztos nem Randall.
- AZ APÁD KURVA VÁNYADT VALAGÁT! – nagy durranás, mint mikor betörik valaki orrát, utána pedig szilánkok repkednek, tehát üveggel is bunyóznak. - Bocs, le kell tennem, asszem Lower lábát eltörték! Haladj!!!
Bípbípbíp.
***
Hamar megtalálom a bárt, vagy mi a francot, ahol éppen bandaháború dúl, az idegbeteg tulajdonos meg kint áll az utcán, kezeit tördelve, amik gyönyörű vérpiros színben pompáznak. Remek, jó buli lehet.
- Öné ez a kóceráj?
- Igen! Igen… ne menjen be, fiatalúr, őrültekháza!
- Miért nem hívja a rendőrséget? – baszom le a táskámat a földre, miközben a két büdös edzőcipő között megkeresem a könnygáz gránátokat. Összeszámolva van három darab, ez egy egész irodaházat taccsra tenne, és mivel odabent pont egy irodaháznyian tombolnak, tökéletes lesz.
Ha elájulnak, majd mondom, hogy fegyver volt náluk, és szükséges volt.
Hehe.
- Hát… tudja… nem lehet… errefelé ez mindennapos, de mindig a szomszéd éttermében zavarták le a nézeteltéréseiket… - felnézek rá, lenézően, hihetetlen, hogy most ezen agyal, ráadásul még a konkurenciának se segítene annyival, hogy…
Bahh, baszd meg!
- Mert Ön egy csicska – jelentem ki, miközben felháborodottan hápogni kezd, de ahogy kiemelem a kezem a táskából, mindjárt megnémul. – James Crawly, rendőrségi biztos vagyok. Lépjen hátra. Szó szerint könnyesen megható, siralmas élmény lesz.
Kibiztosítom, és bedobálom őket a betört ablakokon, ahogy hallom osztatlan sikert arat, odabent többen döndülnek a földre. Olyan vicces, mikor a sok kis szarházi lefekszik a padlóra, azt reméli, ott nem csíp annyira.
CSÍP.
Rohadtul csíp, mivel a gáz alulról spriccel körbe a helyiségben, így ez sajnos olyan, mintha a Sátán segglyukához illesztenéd közvetlenül a fejedet, vagy esetleg Brianéhez. Egyre megy, ugyanolyan rohadtul förtelmes és szar érzés.
- Hívja ki a rendőrséget – közlöm nyugodtan, miközben kiveszek egy tucat bilincset a táskámból. Szeretek biztosra menni, és ha mégsem kellenének, tökéletes biciklizárat tudok belőle fabrikálni, ami nem a menőzés végett tök biztonságos, hanem ki az az elmebeteg állat, aki bilincsekből csinál biciklizárat?
Bemászok a sűrűjébe, a napszemüveg és az ideiglenes maszk mellett egészen jól tűröm, mi tagadás, a kommandós kiképzésen egy ilyenben kellett ülnöm, felszerelés nélkül, hogy megszokjam.
- BAZD MEG! – hallok oldalról egy ordítást, majd egy hatalmas nyögést, azt hiszem, hogy a közelben van a felbujtó, aki sikeresen farkon talált egy ismeretlen farkat, ugyanis nem igazán volt ismerős a sípoló nyögés.
Benyúlok a sűrűjébe, és megragadom a szegecses csuklót, leszarva a fájdalmat, ahogy a bőrömbe mélyed a fém karkötő. Hátraszorítom neki, de mielőtt még a szabad kezét is végigtapogathatnám, hogy milyen fegyver van nála, beszól a nyomorékja:
- Megtennéd, hogy nem töröd el a kezem, cseszd meg?
- Ne kapálózz, és akkor nem töröm el, kisanyám! – vigyorodok el a kölykön, akinek látom, csudálatos rikító kék haja van, a piercingek is könnyeznek helyette. Kíváncsi vagyok, alul izzad e, a kis pisis.
A kis pisis egy jól irányzott lendítéssel – ami mellesleg tökéletes hazafutáshoz lett volna ütés -, betalálja a gyomorszájam, így nyögve görnyedek össze a fájdalomtól, ami kurva nagy szerencsém, mert a szarházi ökle a fejem felett suhant el.
- NEM vagyok csaj te vak fasz!
Fasz a kurva japán nénikéd térdkalácsának elbaszott és egyetlen porckorongsérve! Becélzom azt a rohadt, pattogós, idegbeteg fejét, és egy jól irányzott ütéssel telibe találom a pofacsontját, úgy csattan, hogy már zene füleimnek.
Ah, ezaz, verjük!!
- Pedig… pontosan úgy ütsz… - köpök ki oldalra egy kis adag nyálgombócot, amit szívem szerint a szeme közé csurtam volna, de hát na, nem illik, a rondább verekedésbe tartozik, én pedig nem szarozok ilyen marhaságokkal…
Erre válaszul leveri a fejemről a napszemüveget, még a füleim is kettéállnak egy pillanatra. Na várj csak, te kis harci kakas, tönkre tetted az én napszemüvegemet?!
A JÓ KURVA ANYÁD!
A többi kis szarjankó felfogja a helyzetet, akik kintebb álltak, azok már talán jobban látnak, mint ez a nyomorék itt előttem. Úgy átölel, hogy a karjaimmal mozdulni sem tudok, ha nem tudnám, hogy ezzel lefegyverez, teljesen romantikusnak ítélném meg a pillanatot.
De sajnos ez nem az a pillanat.
Ez az a pillanat, mikor keményen szétverem a pofáját.
Kiszabadulok a kezei közül, kiamputálom az arcomba ágyazódott, hasznavehetetlen napszemüveget, mire megérzem, hogy ez a kis mitugrász igen erőteljesen ráfogott a farkamra. És megint. És újra. És rendíthetetlenül nyomkodja.
Egész ügyes, de most legszívesebben a torkáig nyomnám, hogy megfulladjon.
- Te miért markolászod a farkamat? – kérdezem negédesen, mire úgy pattan el onnan, mintha az anyjának szüzességét vonnám kétségbe.
Eléggé pofátlanul idétlen arckifejezést vág, majd miközben a röhögésével foglalkozik, szépen elmarom a karját, a rohadt baseball ütője koppan a földön. Azzal fogok begyújtani, Japánban úgyis finomak, kellemesek a telek…
- MI A FASZOM VAN A TE NADRÁGODBAN? AZ EGY STUKKER! – kezd el üvölteni, mint a fába szorult féreg, én pedig el sem hiszem, hogy ez most így akarja bagatellizálni a dolgot?
Jól megcsavarom a karját, míg el nem hal a folyamatos ordítás, ameddig nem jönnek a rendőrök, addig kiélem minden problémámat ezen a kis szartúrón. Azt hiszed, hogy francos faszagyerek vagy?
- Hát, nem a te faszod van a nadrágomban, hanem az enyém… te csak SZERETNÉL ilyen nagyot, kisanyám… - röhögök a fülébe, mire artikulálatlanul megjegyzéseket tesz az anyámra, az apámra, annak anyjára, valamint szerintem még a kelta ősöket is bepocskondiázta.
- A farkamat máshogy is végigtapogathatod… mondjuk a nyelveddel… - terelem a szót szebb vizek felé, élvezem, hogy az előbb bevörösödött a feje, mikor a farkát emlegettem.
Szóval igaz, tényleg kicsi!
Bahh, hiszen japán.
És mégis annyian vannak, mint a nyű.
Isten állítólag direkt adott kisfarkat az ázsiaiaknak, hogy ne szaporodjanak tovább, a niggereknek meg kibaszott nagy bránert, hogy Afrikán kívül is produkáljanak, és fennmaradjanak. Történelem óra off.
- MI A HALÁL FA… - kezd el ordítani, de a lábammal felpattintom az ütőjét, és szépen a szájába nyomom.
- Természetesen nem zavar, ha piercinged van – röhögök fel kajánul, talpra rántom, mire az egyik még egy kicsit füstölgő könnygázos gránát felé viszem, és belenyomom a pofáját a szivárgó cuccosba.
Jól van, előtte kivettem a szájából az ütőt, nem vagyok vadállat…
- Szépen ki is tudod faragni most a drága kis ütődet, a piercing fém szerszám… lehet, hogy összetévesztetted a farkam egy póznával, de ennyire ne durvulj, csajszi.
- NEM VAGYOK KIKÚRT LÁNY! – kezd el vergődni, én pedig gonosz vigyorral nyomom közelebb a fejét a füsthöz. Látom, hogy taknya nyála egybe van, így felemelem, és elvágom a padlón.
- Na gyere, így mutasd meg, hogy látlak, csillagom – vágom mellé az ütőjét is, levágom a zakóm a faszba, nekikészülve. Felhergelem, adjon bele mindent, széthasítom a fejét. - Anyukád biztos büszke lesz rád, milyen ügyibügyi voltál, majd megnünüz otthon a mamával együtt!
Szerintem nem csak a lelkébe tapostam bele, hanem az ütőjének lelki világát is jelentősen megtrancsíroztam, ugyanis olyan lendülettel kapja fel a drága fogpiszkálót, és lendül felém, hogy alig van pár másodpercem, hogy odébb hajoljak.
Az öklöm máris a gyomrában van, köhögve köp ki egy kis maradék vért, ami az orrából szivárgott a szájába, na meg annyi nyálat köpködött szerte szét, hogy már palackot is lehetne tölteni vele.
Kirúgom a lábait, mire úgy térdhajlanton vág, hogy összecsuklik a lábam, de sajnos a kicsi elfelejtette, hogy a földön fekszik, nekem meg a két kezem szabad… Leszorítom a földre, kapálózó kezeit lefogom két oldalt, és ráülök.
- Mi van, kispárna?
Úgy felfújódott, mint valami gömbhal, élvezettel nézem a pofatúráját, ahogyan robbanni készül.
- Vajon… - nyúlok az övemhez, mire olyan elrettent fejet vág, hogy kishíján megsajnálom. De nem a sliccem akarom kibontani, és nem a harmadik lábam a szájába nyomni, hanem a bilincset szedem le róla, és meglengetem az orra előtt. – Vajon… belefér a fültágítódba?
Lök egy hatalmasat a csípőjével, de sajnálatos módon nem pille a súlyom, így csak egy nagy nyögést produkálva fekszik vissza. Szívós egy dög, meg kell hagyni. Talán futni kellene hagynom, hogy később is jól elláthassuk egymás baját.
Kifejezetten tetszik a stílusa.
- Elélveztél? Remek. Na, mit mondasz, Szempilla Királylány? Elengedlek, és később kölcsönösen beverhetjük egymás képét, vagy… - megcsipkedem az arcát, mire csattint egy kurva nagyot a fogaival, de elvéti, max egy kis szőrt kapott le a kezemről. – Vagy a börtönben mások verik be neked, máshová, másvalamijüket.
Talán nem vagyunk itt egy percre, de máris ugrik az első vadbarom, akit azt hiszi, hogy legyőzhet ENGEM, persze azzal már nyilván nincs tisztában, hogy kábé a biztos intenzív osztályi beutalóba próbál belekötni. Sebaj... gyertek... gyertek! Leverem az összeset...
Arcomra sátáni ragadozó vigyor ül ki, mikor ütő távba kerül a hülye gyerek, s mikor már épp kapálózna az arcom felé, olyan könnyedséggel illesztem a talpam a disznó pofájába, hogy az magam már művészet, és még ő maga is fájdalmas, orrtöréstől elhalkult gyönyörködéssel rogy a földre előtte... aahhh... ez az... imádom a csont törés hangját! Ki tanította ezt a faszt verekedni? Most komolyan? Mit mondanak mikor valaki a lábát az arcod elé tartja? Ne fuss bele, te vadbarom!
Talán féltheti a lassanként banda harc színterévé alakuló játéktermét a tulajdonosa, ugyan is fejét fogva, remeg próbálja lehűteni a kedélyeket, de mikor a plüss automata kis híján leteperi inkább menekülőre fogja a dolgot és eltűnik a zsetonos pult mélyén... ajánlom is neki... csak útban lenne.
A haverok szinte azonnal akcióba lendülnek, s felpattanva a nyilván kurva érdekes táncpadról mellém teremve vetődnek bele a másik banda szerencsétlenei közé, akik hirtelenjében azt se tudják heterók vagy melegek, olyannyira igyekeznek vagy megtaperolni valahol vagy menekülve ellökni maguktól...
- Adjatok nekik! –adom ki a parancsot, s mindegyik, aki az én brancsomból itt van vigyorogva, harci ordítással esik neki egy-egy jövőbeli korházi ágynehezéknek.
Én sem vagyok rest, drága Mary-met kezembe véve lendülök neki, és ütök mindent, ami él és mozog... elém kerül egy benga állat, aki kábé kétszer olyan magas, mint én de még így könnyebb lenne átugorni, mint megkerülni. Eltorzult arccal lendíti felém öklét, ám annak esélye sincs eltalálni, mert elő vágom gyomron ököllel, amitől meglepetten görnyed össze... heh... nem gondoltad volna, hogy van bennem szufla, mi? Te köcsög... látom a szemidben, hogy csajosnak látsz! Majd segítek én onnan kiverni! S ezzel én szó szerint kedvesen segítek neki megszabadulni mindazon csekély tudásanyagtól, amit kemény 20 éve alatt talán sikerült magába szívnia, s egy gyilkos mozdulattal suhintom tarkón Mary-vel, amitől rekord időalatt esik a földre... ennyi volt. Ch... gyenge barom. A méet nem lényeg! A csajok meg akis pöcsűek is mindig ezt mondják! De állj... én nem vagyok az.... se csaj se kis pöcsű... akkor minek mondtam? Bassza meg!
Dühösen suhintom pofán Mary-vel a legközelebbi embert, akit érek és közben tovább tépelődöm és mérgelődöm magamban azon, hogy akkor én most tulajdonképpen elismertem, hogy kicsi a farkam és csajos vagyok... na jó. Nem épp Európai méreteim vannak... és? A japán csajok úgy sem láttak élőben még európai faszt! A Lányosság meg... akkor mi van ha a puha a bőröm? És szép a szemem... meg a szám.... ilyenekről dalokat is írnak a picsába! MIÉRT NEM ÍRTAK MÉG RÓLAM DALT?
Ennél a felháborodási pontnál már ott tartok, hogy a földön már eddig is épp elég vért és nyögést produkáló hülyét rugdosok tovább, abban a reményben, hogy a bordáinak a törése elég szép óda lesz hozzám... ajánlom neki, mert ha nem akkor a lábait is eltöröm!
- Miért... nem... nyögsz... már... ritmusosabban?! – ordítok rá, minden szó közé egy rúgást iktatva, de mikor megunom, hogy már arra sem figyel, hogy épp széttaposom a belső szerveit és elájul, akkor kutatok szememmel következő áldozatom után, akit meg is találok a bandavezér, Kurohito személyében... megvagy... te idióta... a te ordításod szép zene lesz nekem...
- KUROHITO! MEGDÖGLESZ! – rikítom, mint egy idegbajos, és ha nem vakítana épp el az édes adrenalin, akkor elgondolkoznék rajta, hogy tulajdonképpen én ilyenkor mennyire elmebeteg és kezelhetetlen egy barom vagyok. De ez a szexepilem. Nem? Hát melyik pasi nem néz ki jól, miközben más vére van rajta és tele van zúzódásokkal?
Ennyi elég is, mert rögtön észrevesz elereszti Kisaki kissé elgyepált fejét, bennem pedig két dolog ötlik fel. Az egyik, hogy ezért ezt a köcsögöt tuti kettéverem, a másik pedig, hogy mi a fasz van mostanság Kisakival? Nem mintha eddig nem verette volna magát meg úton-útfélen... de mostanság különösen balfasz. Túltesz magán. Komolyan.
Már csak pár méter választ el, de már most úgy kerülgetjük egymást, mint két tigris, aki két percen beül tép, harap és konfettire marcangol... régóta érett ez a bunyó. Nagyon régóta... ideje lenne már végre elintézni, kié ez az utca.... AZ ENYÉM, BASSZA MEG! VÁGOD?!
De mielőtt még akár egy mozdulatot is tehetnék Mary-vel valami landol közöttünk, ami határozottan nem úgy tűnik, hogy ott kéne, hogy legyen. Erre már komoly gyanúm van, mikor abból a kis kólás dobozra hasonlító szarból elkezd szivárogni a füst és másodperceken belül, minden testnyílásomat szarrá csípi... nem elég, hogy a szemeim a perc törtrésze alatt lábadnak könnybe, még az a határozott érzésem is támad, hogy a segglyukam is bőgni kezdett... mi a fasz ez? MELYIK BAROM SZERZETT KÖNNYGÁZT, BAZD MEG?
Köhögve, szememet takargatva ordítok fel, de az istenért nem engedném el Mary-t, így bárki is legyen az, aki hátulról mögém lopózott, valamit zörögtetve, aminek határozottan bilincs hangja van, épp most vágom orrba, ahogy kiáltozva forgolódok... ezzel persze ennek a köcsög fasznak is adok egy szép emléket, mert szitkozódva hátrál, már amennyire látok a füsttől és a könnyeimtől... hat éves korom óta nem sírtam... akkor is csak azért, mert apám nem engedetett bunyózni a szomszéd kissráccal...
- BAZD MEG! – ordítom el magam, s random kapálózni kezdek, ahol az engem épp hátulról becserkészni valót gondolom, s lám sikerül is valamelyik lágy pontját jól megtalálnom, mert lenyögve kezd el morgolódni, majd valaki megragadja a csuklóimat és úgy megszorítja, hogyha nem lennék ilyen gyakorlott és fájdalomtűrő, akkor tuti felordítanék, de így csak szenvtelenül káromkodva hallgatom, ahogy ropog a csuklócsontom...- megtennéd, hogy nem töröd el a kezem, cseszd meg?
- Ne kapálózz és akkor nem kell eltörnöm, kisanyám! – morogja, de hangján hallom, hogy vigyorog és nekem nem csak ettől, de hirtelen a megszólítás realizálásától is fel megy bennem a pumpa, olyan magamra, hogy a dühtől egészen kiélesednek az érzékszerveim, s kitépve Mary-t szorító csuklómat a satu szorításból, olyan erővel vágom gyomron támadómat, amitől az hirtelen nem akarja a mások kezem is fogságban tartani... az lehet, hogy még mindig nem látok semmit, hanem elmosódott pacákat, ás azokat is homályosan, de tuti, hogy az a pasa, ami épp begörnyed nem viccből teszi... MEGVAGY TE GECI!
- NEM vagyok csaj te, vak fasz! – nyomom meg jelentőségteljesen a tagadószót, arra felé hadonászva és botladozva, ahol őt sejtem... és bizony jól sejtem, mert abból az irányból viszik be az első ütést, ami arcomat éri, és amitől érzem egy darabig szép vörös folt lesz az arcomon... ez persze nem akadályoz meg abban, hogy tovább feszítsem a húrt, és az arccsontozatomba mély benyomást tévő igencsak erős öklöt megragadva azonosítom be, hogy hol az a kis senkiházi, aki épp velem baszakszik...
- Pedig... pontosan úgy ütsz...- ejti meg élete utolsó mondatát, amitől kábé azonnal kapok vérszemet, s nem törődve azzal, hogyha tovább nyitogatom a szemem több füst megy bele, megragadom a vadbarom kezét, s közelebb rántva magamhoz ismertetem meg csodás öklöm minden örömével, ami pontosan az arcán találja el, ami talán fájhat neki, mert valami szemüveg féleség volt rajta... te baszd meg... ennek a gáz ellen van ez?
Kezd bennem fellobbanni a gyanú, hogy nem épp jó emberekkel kezdtünk ki, főleg mikor már csak foltokat látok, mert eltűnik a füst és az ellenséges brancs tagjainak hangja is eljut hozzám, akik mind valami olyasmiről karattyolnak, hogy „Crawly”, amitől én nem lettem okosabb, de vagy egy másik banda az vagy a zsaruk... ugyan is az én sleppem meg ettől van begyulladva...
Míg ez a vadbarom azzal küszködik, hogy kierőszakolja magát kezeim közül és leszedje a fejéről a szemüveg izét, én közelebb húzódva kezdem el taperolni, amitől ő is megdermed de hamarosan én is, mikor határozottan egy stukit markolok meg a nadrágjánál... a rendőröknél AZ mindig van. Ha zsaru, akkor van nála pisztoly. Vagy ez, amit itt lelkesen nyomogatok más? Hát... nem elég kemény hozzá, de van olyan nagy... Most komolyan mi a faszom ez... nem látok semmit a kurva könnygáztól...
- Te miért markolászod a farkamat? – érdeklődik egy cseppet felháborodva én pedig úgy kapom el a kezemet, mint aki tűzbe nyúlt... baszd meg... ez akkora... az hittem hogy egy stuki... ettől talán furcsa kifejezés költözhet arcomra, ami vegyül az értetlenségemmel, mert felröhögve hagyok neki alkalmat arra, hogy kiszabadítsa magát karmaim közül, s megpenderítve szorítsa hátam mögé kezeimet, kicsavarva belőlük Mary-t ami koppanva nyúlik el a földön...
- MI A FASZOM VAN A TE NADRÁGODBAN? AZ EGY STUKKER! – kelek ki magamból, ezzel leplezve, hogy igazából eléggé kellemetlenül érint a dolog... az tényleg egy fegyver volt. Komolyan... de ha igazam van akkor... akkor... ezek zsaruk? Kajak?
De akkor ki ez a balfasz, aki könnygázzal dobálózik és zsaru ruci nélkül csavargatja a kezemet, s farka mellé egy pisztolyt rejt? Ha az egyáltalán a fegyvere volt... kizárt, hogy ekkora bránere van. Olyan nincs... akkor tényleg beigazolódik, hogy nekem nincs nagy... BASZD MEG!
És ettől ismét belekezdek az őrült rángatózásba, amit viszont ő könnyedén hárít... ki a faszom ez? KI A FASZOM EZ? MEGÖLÖM!
Természetesen senki nem figyel fel ránk. Miért is tennék? Mindenkinek van jobb dolga is annál, mint hogy ránk figyeljenek... A kezeim remegnek a félelemtől, de nem lázadok a parancsok ellen, még nincs kedvem meghalni.. csendben maradok.
Egyenesen a parkolóba vezetnek, ahol egy hatalmas, fekete, hátul ablaktalan furgon mellett állunk meg.
- K-kérem.. – kezdek bele halkan, de egy arcomon csattanó pofon elhallgattat.
Érzem a számban a saját vérem fémes ízét, így inkább nem is próbálkozom újra.
- Azt mondtam, csend legyen! – rivall rám a fegyveres férfi.
A másik férfi kinyitja a furgon hátsó terének ajtaját, aztán elém áll, és mindkét kezével taperolni kezd.
- Hé...! – kezdenék újra beszélni, de a mögöttem álló hatalmas tenyerét a számra tapasztja.
A rémület nőttön-nő bennem, de végül kiderül, hogy nem megerőszakolni szándékoznak. Az előttem álló férfi csak a mobilomat veszi ki a zsebemből, hogy aztán teljes erőből a földre dobja és rá is taposson.
- Erre nem lesz szükséged, cicuska – vigyorog rám undorítóan.
Ellép az útból, mire a mögöttem álló csak taszít rajtam egy nagyot, én pedig a furgonban landolok. Az ajtó azonnal rám csapódik, az autó pedig rövidesen elindul.
Összekuporodok az egyik sarokban, és igyekszem visszanyelni a könnyeimet, miközben végig Alexre és Borisra gondolok.
- Segítsetek.. – suttogom a sötétségbe.
***
Körülbelül háromnegyed óra múlva a furgon lefékez, egy-két perc múlva az ajtó is kinyílik, engem pedig szinte kirántanak onnan. Csak az segít talpon maradni, hogy a két férfi közrefog két oldalról, de így is majdnem felnyalom a padlót.
De amikor fölegyenesedem, jön az újabb meglepetés. Egy viszonylag nagyobb darab fickó áll előttem, lerí róla, milyen arrogáns seggfej lehet. És az is, hogy nem orosz... sokkal inkább olaszosnak tűnik.
- Üdv, szépségem! – húzódik széles mosolyra a szája. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Mario, és én leszek a gyilkosod.
A szemeim tágra nyílnak, és hirtelen még levegőt is elfelejtek venni. Meg akarnak... ölni?
***
Végül egy udvarszerűségen kötünk ki. Belső udvar lehet, mert az épület körbeveszi.. de fogalmam sincs, hol vagyunk. Próbálom nem mutatni, hogy félek, de nem tudom, ilyen helyzetben mit kéne csinálnia az embernek...
Gépfegyveres őrök pásztázzák a területet, és vagy 20-30 férfi van körülöttünk, feltehetően ennek a Mario-figurának az emberei. De kik ezek?! És miért pont én kellettem nekik?
- Gyere, kicsikém, ez lesz mostantól a te helyed – ragadja meg a karom Mario.
A szemközti falhoz ráncigál. Először nem értem, mi a jó a falnak pont ebben a részében, de ahogy fölnézek, megértem. A rettegés újra eluralkodik rajtam. Följebb erős bőrszíjak vannak a falba erősítve, feltehetőleg a csuklóknak...
- E-ez..?
- Így van. – A vigyora egyre szélesebb lesz. – A férfi, akivel már megismerkedtél, a segítőm, Sebastian. Ő fog rád vigyázni, nehogy elszaladj.
Undorító nevetésben tör ki utolsó szavára. Aztán – még mindig vigyorogva – int két emberének. Azok rögvest mellém lépnek, és vasmarokkal szorítva a kezeimet a falnak nyomnak. Esélyem sincs ellenük.. Megemelik mindkét kezemet és a bőrszíjakat a csuklóimra kötözik, jó szorosan, én pedig percek múlva már tehetetlenül állok a falnál.
Rövidesen egy újabb ember bukkan fel, én pedig rémülten konstatálom, hogy egy szájpecket tart a kezében. Nem törődve ellenkező vergődésemmel, és ügyesen kivédve a harapásaimat, beleerőlteti a számba, és rögzíti a fejem mögött.
- És most jön a finálé – jelenti be vigyorogva Mario.
Közelebb lép, mire rémülten észreveszem, hogy egykés van a kezében. Azonban ahelyett, hogy beleállítaná a mellkasomba, megragadja a pólóm nyakát és lassú mozdulattal elkezdi kettévágni. Szemeim hatalmasra nyílnak, a rémülettől a levegő is bennem reked egy pillanatra, aztán rögtön vergődni kezdjek, hogy megpróbáljam leállítani. Semmit nem érek el vele, csak azt, hogy a kés több helyen a bőrömet is éri..
***
A szégyen könnyei mögül nézek föl újra, mikor Mario visszatér. Talán gyerekes, de igen, a könnyeim már utat nyertek maguknak. Hosszú, óráknak tűnő percek óta kell anyaszült meztelenül állnom az összes embere előtt, akik szabadon legeltethetik a szemüket rajtam.
Mario elégedetten vigyorogva szemlél, aztán fejével int Sebastiannak.
- Tartsd meg a fejét!
Amikor meglátom, hogy egy igen nagyméretű injekciós tűt tart a kezében, sikítani akarok, de a szájpecek nem engedi. Sebastian oldalra fordítja a fejem, a nyakam egyik felét teljesen kifeszítve.
- Nyugi, szépségem – duruzsolja a fülembe Mario –, ez csak erős heroin. Érted teszem.. így kevésbé lesz kellemetlen, amikor az embereimnek szórakozni vagy kefélni támad kedve.
Reagálni sincs időm, a tűt a nyaki ütőerembe szúrja. Az érzékeim szinte azonnal eltompulnak, és rövidesen már semmit nem vagyok képes felfogni a külvilágból.
***
Sebastian úgy dől el mellettem, mint egy zsák, aztán Boris egyenesen fejbe lövi.
Boris?!
Kényszerítem a szemeimet, hogy próbáljak meg tisztán látni. De ez.. ez tényleg ő.. mögötte pedig Mario jelenik meg. Az agyam magától kapcsol, és rögvest úgy kezdek el figyelmeztetően sikítani, ahogy csak a pecek engedi. Boris megfordul, de Mario abban a pillanatban lő..
Felkiáltva zokogok fel, ahogy Boris elterül a földön.
- Most végre bosszút álltam!! – kacag fel Mario. Csak tompán hallom a hangját, de hallom.. – Végre megdöglesz Boris Fredor az oroszok nagy maffiavezére! Még ha most én is meghalok, nyugodt szívvel távozok! Megbosszultalak.. drága Lucasom...
Hirtelen hangos kiáltással esik össze. Boris pedig.. Boris felkel a földről.. Odasétál Mario mellé, valamit mond neki, aztán egyszerűen fejbe lövi.
A következő pillanatban azt veszem észre, hogy a kezeimet elengedik a bőrszíjak, és a szájpecek is a földre hull. Valaki gyengéden rám terít egy nagy kabátot, hogy eltakarjon, mire rémülten sikoltanék fel, de ugyanebben a pillanatban a bátyám hangját hallom meg.
- Denis..
A hang a torkomban reked, ahogy felé fordulok. Alex tekintete tele van aggodalommal és fájdalommal, én pedig zokogva ejtem fejem a mellkasára, ahogy magához ölel.
- Menj előre, nyisd ki az autót. Majd én kiviszem – hallom meg Boris halk hangját.
Alex nyom egy puszit a fejem búbjára, aztán elenged, és elindul. Boris egyszerűen a karjába vesz, és lassan utána indul. Az illata.. még mindig ugyanaz az illat, mint amit akkor éreztem rajta, amikor megcsókolt... Fejem kezd elnehezülni, aztán a szemeim is lecsukódnak, és elsötétül a világ.
***
Valami nagyon kényelmesen és puhán fekszem, testem kellemes melegség öleli körül. Az egész testemben furcsa, zsibbadó érzés van, a fejemet tompának és nehéznek érzem. Szemeimet csak lassan nyitom ki, de kellemes félhomály fogad.
Nem otthon vagyok, ezt a berendezésből könnyedén meg tudom állapítani. Egy hatalmas franciaágyban fekszem, nyakig betakarva. A szoba nagy és tágas, a berendezése modern, de még egészen biztosan nem jártam itt soha.
Kintről halk beszélgetés foszlányai szűrődnek be. Rögtön felismerem Alex és Boris hangját, de csak egy mondat végét tudom elcsípni.
- Én most hazamegyek. Ha felébred, nyugtasd meg helyettem is, kérlek! És mindenképpen értesíts, ha magához tért. Vigyázz rá, Boris..
- Vigyázni fogok, testvérem. Megígérem.
Egy-két perc múlva kinyílik, majd bezárul a szoba ajtaja. Halk léptek közelítenek az ágy felé, és érzem, hogy valaki leül az ágy szélére.
- Boris? – suttogom, miközben lassan felé fordulok.
- Én vagyok, kicsim – simítja ki a hajam az arcomból gyengéden.
Ahogy ránézek, megpróbálok visszaemlékezni... de nem sikerül teljesen. Csak odáig van meg, hogy az a Mario nevű fickó bedrogozott... utána semmi... és ez ejt a legjobban kétségbe. Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett.. hogy mit.. mit csináltak velem.
De meg kell tudnom... muszáj..
- Boris...
- Igen?
- Én nem emlékszem mindenre.. Szerinted... szerinted mit csináltak velem? – kérdezem meg félve.
Szerkesztve makeme_real által @ 2010. 10. 17. 18:34:10
- Köszönöm. A kedvencem, imádom ezt az autót – vigyorog.
- Biztosan nagyon drága volt – nézek rá, továbbra is mosolyogva. Boris elneveti magát, amivel rendesen megdobogtatja a szívemet. – Amúgy hova megyünk?
- Megmutatom neked az új kaszinómat – feleli, miközben felém nyúl és végigsimít az arcomon.
Egy pillanatra még a fonalat is elvesztem a jóleső érintéstől, de aztán leesik, mit is mondott.
- Kaszinódba? – lepődöm meg.
- Jah most vettem meg a spanyoloktól... – szélesedik ki a vigyora.
- De én nem hoztam magammal annyi pénzt.. – hajtom le a fejem szégyenkezve.
- Szépségem – teszi egyik kezét a combomra, mire jólesően végigfut rajtam a hideg. – Én hívtalak el, fizetned nem kell! Amúgy is már az egész hely az enyém.
- Na de… – kezdeném az ellenkezést, de amikor végigsimít a combom belső felén, elhallgatok.
Felbőgeti a motort, aztán már megyünk is.
***
Odaérünk, én pedig elképedve nézek ki az ablakon. Hatalmas hely! És ordít róla, hogy „elit”.
- Apám, de nagy ez a hely!
- Igen az – neveti el magát. – Gyere.
Megáll a parkolóban, aztán kiszállunk. Egymás mellett indulunk el a hatalmas kaszinó felé, de amint belépünk, megjelenik előttünk egy férfi.
- Főnök.. – kezdi.
- Remélem fontos – szólal meg Boris, miközben átkarolja a vállam.
Jóleső érzéssel tölt el, hogy fontosabbnak tart, mint a munka.
- Ööö... semmi elintézem én. Jó szórakozást! – hajol meg.
- Köszönjük – feleli Boris.
Belépünk a játékteremmé alakított részbe. Úgy tűnik, nagy a forgalom. Rengeteg vannak, mindenütt játékgépek, boxok, hangulatvilágítás.
- Nem vagy éhes? – néz le rám.
- Egy kicsit igen – felelem felnézve.
Hú, hozzá kéne szoknom, hogy ilyen magas!
- Akkor együnk valamit – irányít az éttermi részleg felé.
Ez a rész is hatalmas, és itt is nagyon sokan vannak. Úgy tűnik, jól megy az üzlet. Leülünk egy kétszemélyes asztalhoz, és azonnal megjelenik mellettünk egy pincér.
- Jó napot Fredor Úr! – szólal meg.
- Jó napot! – köszön vissza Boris. A pincér elénk tesz egy-egy étlapot. – Köszönjük!
- Na mit eszel? – kérdezi vigyorogva.
- Nem tudom. – Mutatóujjamat elgondolkodva a számra teszem, miközben tanulmányozom a választékot. – Talán sült kacsát, egy kis krumplival.
- Jó választás! A magyar ételek nagyon finomak – mosolyog rám. – Én is azt eszek.
Int a pincérnek, aki rögtön oda is jön hozzánk, mi pedig leadjuk a rendelést.
Vacsora alatt teljesen általános dolgokról beszélgetünk. A munkámról kérdezget, én pedig készségesen válaszolok neki. A vacsora valami isteni… És nagyon jól érzem magam Boris társaságában.
Rendel egy üveg pezsgőt, majd az üveggel a kezében a játékterem felé irányít. Rengeteg minden van itt, kártyaasztalok, játékgépek tömkelege, és egy külön kis teremben biliárdasztal is.
A biliárdterem felé vesszük az irányt, és Boris rögtön ki is hívja az egyik győztest.
Én beismerem, hogy nem tudok biliárdozni, de ettől függetlenül jókedvűen figyelem Borist, ahogy játszanak.
***
Egy óra múlva már el is fogy a rendelt pezsgő. Nem igazán vagyok hozzászokva az alkoholhoz, ezért hamar a fejembe száll… Kicsit többet beszélek a kelleténél, a nyelvem pedig gyakran összeakad, de ettől függetlenül nagyon jó kedvem van.
A biliárdozásban természetesen Boris nyer, aztán felém fordul.
- Gyere Denis – int nekem, én pedig közelebb megyek. – Megtanítalak játszani.
- É-én nem is tudom – jövök zavarba. – Nem tudom, hogy meg e tudom ezt tanulni.
- Csak gyere – fogja meg a kezem, és odahúz magához. – Fogd meg a botot! – utasít vigyorogva, majd egy kicsit lefelé kezd nyomni, hogy rádőljek az asztalra. Ő is velem együtt dől előre. – Csak célozd be a golyót.
Hangja izgatóan mély, ahogyan a fülembe duruzsol. Testünk teljesen egymáshoz simul… a fenekem pedig egyenesen az ágyékának nyomódik. Amikor megérzem, hogy szerszáma ennek hatására kezd keményedni, rögtön elvörösödöm, de közben kellemesen megborzongok.
Az első ütésem egész jól sikerül, de csak azért, mert Boris irányítja a kezemet.
- Nagyon jó – súgja a fülembe, lélegzete forrón simogatja a nyakam. – Most egyet egyedül…
Engedelmesen megpróbálkozok eggyel egyedül is. Egész jó… de mire sort keríthetnék még egyre, a figyelmem elterelődik. Boris keze ugyanis a karomtól indulva végigsimít az oldalamon, és a csípőmnél állapodik meg. Még jobban odaszorít magához, mire én nem tudok visszatartani egy halk sóhajt.
Szembe fordulok vele, a tekintetünk találkozik. Boris pillantása egészen elsötétül, ahogy engem néz. Szemem felváltva pásztázza a szemeit és az ajkait, akaratlanul is az jut eszembe, milyen lenne megcsókolni…
Megnyalom az ajkaimat, mire Boris kajánul elvigyorodik. Aztán fölemel, és a biliárdasztalra ültet – így már könnyebben elérem a magasságát –, majd rögvest az ajkaimra támad. Nem kérdéses, hogy az alkohol elsöpri a gátlásokat, nagy hévvel csókolok vissza.Átölelem a nyakát, ő pedig a derekamnál fogva húz közel magához.
Fogalmam sincs, mennyi ideig csókolózunk, csak azt tudom, hogy egyre jobban elönt a vágy. Boris forró csókokkal halmozza el a nyakam, de amikor meg akarnék szólalni, megelőz.
- Css… Ne mondj semmit! Te sem akarod elsietni, csak az alkohol beszélne belőled – mosolyog.
Meglepve nézek rá.
- Honnan tudtad, mit akarok mondani?
Boris erre csak elneveti magát, amitől mondanom sem kell, hogy teljesen elgyengülök.
- Ugyan már! Nem nehéz kitalálni – simogatja meg az arcom mosolyogva. – Várj meg itt! Hozok neked egy kis vizet, attól majd kitisztul a fejed.
Mosolyától csak még jobb kedvre derülök, és bólintok. Ad egy puszit a számra, majd elsiet az étterem felé. Én közben leszállok a biliárdasztalról, és leülök egy székre. Jól nevelt fiú vagyok.
Boris hamarosan visszatér, kezében egy üveg hideg vízzel.
- Köszönöm – mosolygok rá.
Leül mellém, én pedig elveszem a vizet, és majdnem egy hajtásra ki is iszom. Miután megittam néhány másodpercre becsukom a szemem – és valóban, a furcsa, kótyagos érzés kezd alábbhagyni a fejemben.
- Na? Hatásos?
- Igen – fordulok felé mosolyogva.
- Akkor jó – hajol közelebb, és újra megcsókol.
Elpirulok, a szívem pedig majd’ kiugrik a helyéről örömében. Olyan tipikus „el-sem-hiszem-hogy-ez-velem-történik” érzésem van.
Még jó ideig beszélgetünk ott ülve, amikor érzem, hogy az alkohol tényleg megtette a hatását. Muszáj kimennem a mosdóba.
- Mindjárt jövök – mondom Borisnak.
Adok neki egy gyors puszit, aztán elsietek a mosdók felé. Még jó, hogy kiszúrtam befelé jövet. Bemegyek, elvégzem a dolgomat, aztán a mosdókagylókhoz lépek, hogy kezet mossak. Lehajolok, és az arcomra is locsolok egy kicsit a hideg vízből.
Egy odakészített kis törölközőben megtörlöm az arcomat, de amikor fölegyenesedek, megdermedek.
Egyenesen egy pisztoly csövével nézek farkasszemet.
Mi a… mi folyik itt?
- Örülök, hogy Boris szerzett magának egy új áldozatot… így lesz mivel zsarolni – szólal meg egy érdes, rekedtes férfihang mellettem. Ujjaival megragadja az államat és durván maga felé fordítja a fejem. Harmincas fickó lehet, a haja vörösesszőke, a szemei pedig jellegtelen barnák. Az arca visszataszító… Nagyon hasonlít arra a férfira, aki éppen rám fogja a fegyverét. – Ha jót akarsz magadnak, befogod a szádat! Nem akarok kiabálást vagy feltűnő viselkedést, mert egy mozdulattal szétloccsanthatjuk azt a szép kis fejedet, Megértetted?!
Nagyot nyelek, aztán lassan bólintok. Kik lehetnek ezek? És mit akarnak Boristól?
- Akkor most szépen kimegyünk innen és a kaszinóból is. Egy nyikkanást sem akarok hallani!
A férfi, aki beszélt, előttem indul el, a fegyveres pedig mögöttem jön. Erőteljesen taszigál előre, miközben érzem, hogy a fegyver csöve is a bordáim közé fúródik. Kimegyünk a mosdóból, és a kijárat felé vesszük az irányt. Fogalmam sincs, mit tegyek…
- Boris Fredor – viszonozza a bemutatkozást. Szemei mélyen az enyémbe fúródnak. – Bizonyára már tudod, hogy én vagyok a bátyád főnöke. Vagy nem?
Furcsa tekintetet vet a bátyámra. Gyanúsnak tűnik… Vagyis, biztosan csak paranoiás vagyok. A rendőrségen mi ne lenne gyanús?
- Nem, még nem – felel Alex helyettem.
Feláll, és odalép mellénk. A szívtipró nagy tenyerét az enyémbe csúsztatja, és könnyedén kezet ráz velem.
- Nagyon örülök Denis – szólal meg újra a gyomor remegtető hangján. Tekintete erősen végigmér, mire érzem, hogy elpirulok. Egy ilyen férfipillantása kit ne ejtene zavarba? - Nah menjünk! Útálom a rendőrség szagát!
Elindulunk kifelé. Néhány papírt alá kell írnunk, de elengednek minket. A bejárati ajtón kilépve az első, ami feltűnik, az egy gyönyörű, fekete Mustang. A bejárat előtt parkol hanyagul.
Ki lehet olyan befolyásos, hogy ezt megengedheti magának?
Nem kell sokat töprengenem, ugyanis Boris lép az autó mellé.
- Én most hazamennék főnök – szólal meg Alex.
- Rendben – hangzik a felelet. Int Alexnek, hogy menjen közelebb. Fojtott hangon, majdnem sugdolózva váltanak pár szót, amiből semmit nem hallok. Vigyorogva megpaskolja Alex vállát, majd újra hozzám fordul. - Remélem látlak még szépségem!
Zavaromban csak egy biccentésre vagyok képes. Igazán szellemes, gratulálok, Denis!
A fantasztikus férfi a motor bőgésével, és a kerekek csikorgásával kísérve hajt el.
Mosolyogva Alex felé fordulok.
- Az Escalade merre van? – kérdezem.
- A kulcsai itt – lebegteti meg előttem a slusszkulcsot –, a verda meg a hátsó parkolóban. Menj előre nyugodtan, otthon találkozunk!
Homlokon puszil, majd elindul a hátsó parkoló felé. Az Audimhoz sietek, beszállok, és már indulok is.
***
Fél óra múlva már a nappaliban ülünk a kanapén.
- Szóval? Mit kerestél az őrsön? – kérdezem.
- Egy egyszerű félreértés volt az egész. Semmi komoly. Ha nagy lett volna a gáz, nem engedtek volna be hozzám… és te is láthattad, milyen egyszerűen elengedtek.
- Jó…
- Nincs semmi baj, Denis. Nem lesz több ilyen – mosolyog rám.
A karjaiba mászom, ő pedig átölel.
- Oké, csak annyira aggódtam… máskor mindig telefonáltál – motyogom a mellkasának.
- Tudom, öcsi, ne haragudj. – Megsimogatja a hátamat, és a kanapé támlájára ejti a fejét. – Ígérem, máskor is fogok, ha nem jövök haza.
***
Másnap reggel a kanapén ébredek. Valószínűleg abban a helyzetben aludhattunk el, ahogy voltunk, de Alex már nincs mellettem, és a takaróm is a hátamon pihen – nem beszélve a fejem alatti párnámról. Mindig gondoskodik rólam…
***
Egy fél órán belül már egy trikóban és egy vékony melegítőnadrágban vagyok. Magamhoz veszek egy törölközőt, egy üveg vizet, na meg az iPodomat, aztán el is indulok a reggeli edzésre.
***
Jó ideje futok már, amikor elhallgat a zene a fülemben. A francba! Megint elfelejtettem feltölteni…
Csak arra figyelek föl, hogy aki mellett az előbb elfutottam, most majdnem belém ütközik. Még az út közepére is sikerül állnom?!
- Ne haragudjon! – szólalok meg.
Felpillantok, és az arcomon azonnal levakarhatatlan mosoly jelenik meg. Ez Boris!
- Szia szépségem – húzódnak ajkai édes mosolyra.
Újra végigmér, engem ezzel újfent zavarba ejtve.
- Jó látni, hogy nem én vagyok az egyetlen elvetemült, aki kora reggel futni jár – mosolygok rá, mire felnevet.
Istenem, ő a legjóképűbb férfi, akit valaha láttam…
- Hát igen, nem sokan vállalkoznak erre.
A nyakamban lévő törölköző segítségével kicsit megtörlöm az arcomat.
- Azt hiszem, most borzalmasan festhetek – pislogok zavartan.
Egy hajtincsemet a fülem mögé simítja, arcán kaján vigyorral szólal meg.
- Szerintem nagyon aranyos vagy így… izzadtan.
A kijelentés kétértelműségének hatására természetesen én is kezdek egyre inkább közelíteni egy rák színéhez, de azért rámosolygok. Arról nem tehet, ha teljesen megbabonáz, és néhány óvatlan pillanatban megfordul a fejemben a perverzebb lehetőség is – vele…
- Na igen, gondolom ki-ki értse a maga értelmében – vigyorodom el.
Kacéran rám kacsint, majd vigyora mosollyá szelídül.
- Viccet félretéve, mit csinálsz ma délután?
- É-én… még nem… nem tudom – felelem.
Uramisten! Csak nem… csak nem találkozni akar velem? Érzem, hogy a szívem rögtön a torkomba ugrik.
- Akkor hadd foglaljalak le! Szeretnélek egy kicsit közelebbről megismerni. Persze, csak ha nem bánod…
- Nem! Mármint, persze, hogy nem bánom! Természetesen, szívesen elmegyek veled b… valahová – nézek rá ragyogó mosollyal.
- Remek – vigyorodik el. – Ötkor fölveszlek a házatok előtt.
- Rendben.
A mosolyom levakarhatatlan, a szemeim őrült módon csilloghatnak.
- Akkor viszlát ötkor, szépségem – néz a szemembe mosolyogva.
Arcán csókol, majd elmegy.
***
Négy óra negyvenöt perckor már készen is vagyok. Van rajtam egy fekete farmernadrág, egy viszonylag elegáns Adidas cipő, és egy kék póló, ami megy a szemem színéhez. A hajam szabadon, egyenesen omlik a hátamra, szemeim leheletnyi feketével kiemelve.
Aztán meglátom a kocsiját, amint lefékez a ház előtt. Magamra kapom a bőrdzsekimet.
- Elmentem! – kiáltom be Alex szobájába.
Nem akarok különösebb indoklást hozzáfűzni, elég lesz majd hazaérkezés után veszekedni. Így talán kihatással lenne a hangulatomra a… találkozón, vagy akármi is ez.
Kilépek az ajtón, és az autóhoz sietek. Boris már az ajtó mellett vár.
Felfrissülve érek haza a szokásos délelőtti futásból. Néha elég fárasztó, de valahogy karban kell tartanom magam…
Egy gyors zuhanyozás után fölveszek egy szűkebb, világos farmert, és egy fekete ujjatlan felsőt. Az ujjatlanra még jöhet egy piros, fekete és fehér színekből álló skótkockás, rövid ujjú inget – amit persze kigombolva hagyok – magamhoz veszem a pénztárcámat, a lakáskulcsot, és a kocsikulcsot, és már készen is állok.
Belebújok fekete edzőcipőmbe, kilépek az ajtón, és bezárom a házat. Zsebre teszem a kulcsot, majd a garázshoz megyek. Igyekszem nem aggódva tudomásul venni, hogy a fekete Cadillac Escalade még nem áll a garázsban. Alex még mindig nem ért haza…
Megrázom a fejem, és tudatosítom magamban, hogy mire visszaérek, már itt lesz. Beszállok az ezüstszürke Audi R8-asomba, kiállok a garázsból, majd az automata távirányítóval be is zárom a garázst.
Igen, Alex teljesen elkényeztet ezzel az életmóddal. De most irány vásárolni.
***
Két óra múlva haza is érek. Már egy óra körül járhat az idő, de mikor beállok a garázsba, Alex autójának még mindig semmi nyoma. Mi történhetett? Hátha csak az autót nem hozta haza…
Az élelmiszerekkel teli zacskókkal megpakolva belépek a házba.
- Alex! – kiáltom.
Semmi válasz. Nincs itthon.
Bosszankodva kezdek elpakolni a szekrényekbe. Előfordult már korábban is ilyesmi, de akkor telefonált, hogy ne aggódjak. Valószínűleg az ilyen esetek miatt nem adta meg soha a munkahelye címét – pontosan tudja, hogy ilyenkor már rég ott lennék, és minden egyes emberen őt keresném.
***
Este fél hat. Semmi hír… Alig néhány falatot tudtam legyűrni a torkomon, most már komolyan kezdek aggódni érte. Két napig még soha nem maradt távol anélkül, hogy szólt volna.
Különbözőbbnél különbözőbb rémképek villannak be, hogy mi történhetett vele, és a végén már totális idegroncsnak érzem magam.
Ebben a pillanatban megszólal a telefon. A szívem azonnal a torkomba ugrik, és olyan hevesen kezd el dobogni, hogy még a telefoncsörgést is majdnem elnyomja. Alex mindig a mobilomon hív.
De attól még lehet ő…
Vagy a kórház. Vagy a rendőrség, hogy megtalálták a…
Elég legyen, Denis!
Remegő kezekkel veszem föl a telefont.
- Igen?
- Denis Mihailovval beszélek, Alexander Mihailov testvérével? – szólal meg egy rekedtes férfihang.
- Igen, én vagyok – rebegem.
- Sergei Borichevskiy vagyok, a városi rendőrkapitányságtól. – Ahogy ezt kimondja, a torkomat azonnal összeszorítja a félelem. – A testvérét a tegnapi nap folyamán letartóztatták, és most őrizetben tartjuk.
- Micsoda? – döbbenek meg. – De hát… de miért?!
- Ezt sajnos nem közölhetem telefonon keresztül. Megtenné kérem, hogy befárad a kapitányságra? A bátyja látni szeretné, és hamarosan az is kiderül, továbbra is őrizetben tartjuk-e, vagy szabadlábon távozhat.
- Természetesen. Azonnal indulok!
Válaszra sem várva leteszem a telefont, és már magamhoz is veszem a fekete bőrdzsekimet. A zsebébe süllyesztem a pénztárcámat – hiszen biztosan kérni fogják az igazolványaimat – és a kulcsaimat, majd cipőt veszek és rohanva távozom.
Sietve bezárom a házat, és csak a remek vezetőképességemnek köszönhetem, hogy a nagy rohanásban nem viszem le a jobb oldali visszapillantót. Bezárom a garázst, és padlógázzal indulok meg a kapitányság épülete felé.
Lehet, hogy Alex lebukott? Csak azt ne…
***
Röptében parkolok le a hatalmas parkolóban, ami most szinte teljesen üres. Kiszállok, bezárom és –riasztózom, aztán már rohanok is a bejárat felé. Ahogy belépek, egy rácsozott ablaknál kell megállnom.
Automatikusan előveszem a személyi igazolványomat, és a kis pulton keresztül az ügyeletes rendőrnek csúsztatom.
- Denis Mihailov, a bátyámhoz jöttem.
A rendőr bólint, és vissza is adja a személyimet.
- Köszönjük, hogy befáradt, uram. Borichevskiy kapitány már várja. Menjen végig a folyosón, aztán forduljon balra, majd a folyosó végén jobbra. Ott megtalálja.
- Köszönöm! – veszem el az igazolványt.
Miközben zsebre teszem, már sietek is az elmondott irányba. Egy mogorva tekintetű, őszülő, bajszos férfi vár rám.
- Üdvözlöm – nyújt kezet. – Sergei Borichevskiy.
- Denis Mihailov – viszonzom a kézfogást. – Hol a bátyám? Miért van őrizetben?
- Azt hiszem, ezt jobb, ha ő maga meséli el. Kérem, kövessen!
Engedelmesen megyek a férfi után. Bemegyünk egy ajtón, majd egy rövid folyosó után egy újabb, vastagabbon. Egy üres, nyomasztó betonszobába érkezünk, mindössze egyetlen asztal van bent két székkel, nincs ablak vagy bármi, csak az ajtó, amin bejöttünk.
Alex az asztal túlsó felén ül a széken, egyik keze az asztalhoz bilincselve. Amikor meglát, azonnal fölpattan ültéből.
- Alex! – kiáltok fel.
Kikerülöm Borichevskiyt, és szinte a karjaiba vetem magam. Szabad kezével átölel, felsóhajt, és magához szorít, arcát a hajamba temetve. A mellkasába fúrt arccal veszek néhány mély levegőt, hogy ne sírjam el magam a megkönnyebbüléstől.
Igen, több mint egy fejjel magasabb nálam. Valamennyire hasonlítunk, de nem eget rengetően. Mindkettőnknek fekete a haja és kék a szeme, valamint a vonásaink is hasonlítanak, de ő sokkal férfiasabb arccal rendelkezik. Valamint ő 190 cm, és izmos testalkatú.
- Én nem is zavarok tovább – szólal meg Borichevskiy. – Nyugodtan beszélgessenek, itt senki nem hallja magukat. Amint kiderül valami, szólok.
Már csak az ajtó nyitódása és csukódása jelzi a távozását.
***
Nagyjából fél óra telhet el. Alexszel szemben ülök, és a kezét szorongatom, miközben beszélgetünk. Semmit nem akar konkrétan elmondani, és én ezt meg is értem. Attól, hogy a rendőrkapitány azt mondta, nem hallgat senki… valószínűleg éppen ellenkezőleg.
Csak arra kapom fel a fejem, hogy az ajtó újra kinyílik, és már éppen fordulnék meg, hogy megkérdezzem, mik a fejlemények, de a szó a torkomon akad.
A helyiségbe ugyanis nem a kapitány lépett be… hanem egy karizmatikus megjelenésű férfi. Elegáns, öltönyt visel, testalkata hihetetlenül izmos és magas. Még Alexet is túlszárnyalja, pedig őt mindig is csodáltam a megjelenése miatt… Makulátlan, napbarnított bőre és barna haja van, szemei pedig sárgás színben játszanak. A szemeiben megcsillanó fenyegető fény megrémít, de nem tudom levenni a szemem róla.
Ő is engem néz, hosszan, fürkészőn.
- Alex – biccent a bátyám felé. A hangja olyan mély és férfias, hogy kezdem azt hinni, csak álmodom. Aztán újra rám néz, felvont szemöldökkel, de szavait továbbra is a bátyámhoz intézi. – Nem is mondtad, hogy kapcsolatban vagy.
Alex megköszörüli a torkát, mintha kényelmetlenül érezné magát.
- Ő az öcsém.
- Ó! – A férfi ajkai mosolyra húzódnak, tekintetével végigméri minden porcikámat. – Nos, erről sem tudtam, de azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy bemutass neki. Nem igaz, szépségem?
A csábító mosoly, amivel fölteszi a kérdést, teljesen levesz a lábamról. Meg kellene erőltetnem magam… teljesen hülyét csinálok magamból!
