- Miért akarsz mindig elhagyni? – kérdem halkan, mintha félnék a pillanat széttörésétõl. Talán így van... félek, hogy elhagy.

 Sóhajt egy nagyot, majd választ ad kérdésemre: - Mert nem bírom tovább.

 A hangja neki is halk, a mellkasom is majd megszakad ettõl.

- Te annyira odáig vagy Yuuért, hogy egyszerûen nem értem, hogy miért vagy velem, ha egyszer vele akarsz állandóan lenni – mondja, majd kibontakozik ölelésembõl.

- De nincs igazad – tõr ki velõlem, szinte hisztérikusan. – Nekem Yuu csak a barátom, ahogy te is az voltál.

- Szóval csak barát – húzza félre száját. - Nekem te már nem csak egy barát vagy, Chiaki – mondja, amit nem értek.

- Tudom és én is – mondom értetlenül, de csak megrázza a fejét. Félek, egyre jobban megrémít, hogy itt akar hagyni.

- Nem érted – jelenti ki.

- Akkor magyarázd el nekem – kérlelem, de csak  hezitál. Mellkasomban hidegség árad szét. Vissza akarok bújni a karjaiba.

 Kicsapódik az ajtó, s Yuu röppen be rajta.

- Chiaki megjöttem. Mehetünk fagyizni? Mondjuk szívesebben nyalnám le rólad a fagyit. – Francba, tud idõzíteni az tuti!

- Már nem hiszem, hogy el kéne magyaráznom – mondja Tori semlegesen, s amint megjelenik Yuu, szélesen elvigyorodik.

- Yuu, ez most nem a legjobb alkalom – mondom. Nem akarom õt sem megsérteni.

- Még is miért?

- Mindegy most jobb ha megyek – zárja le a dolgot, majd a cipõjét kezdi felvenni.

- Tori várj kélek – sietek utána. Megragadom kezét.

- Majd folytatjuk, amikor ráérsz ha egyáltalán valamikor rá fogsz érni.

 Kezét kihúzza az enyéim közül, s elmegy. Csak nézek utána. Mozdulni sem tudok. Jeges tõrként hasít mellkasomba a felismerés.

- Yoshino – kukkint ki az elõszobába Yuu is. Érzem, ahogy zúg a fejem. – Ne sírj egy ilyen alak miatt – jön közelebb és megölel. Sírni? Csak most érzékelem, hogy arcomon vízcseppek fogócskáznak.

 Ellõköm magamtól hirtelen, de el is szégyenlem magam ezért a tettemért.

- Most lefekszem – intek, s hangom is megcsuklik.

***

 Telefonon, semleges hangon közli, hogy ki lesz az új szerkesztõm. Se köszönés, se a szokásásos kérdezõsködése. Mindig érdekelte, hogy mit csinálok épp, vagy hogy ettem-e már. Most meg csak a munka.

 Az új szerkesztõm neve Satoru Yori. Fogalmam sincs, ki lehet, biztos új a Marukawánál.

- Yoshino, mit csinálsz? – dugja be a fejét az ajtón Yuu.

- Sztrájkolok – vonom meg a vállam.

- Ma van a határidõ. Hagyd a sztrájkot késõbbre, s gyere, így is késni fogsz, fogadni mernék – ragadja meg karom, hogy felkanalazzon az ágyból, de lerázom magamról.

- Nem megyek sehová – jelentem ki színtelenül. Nincs az az isten, hogy felkeljek innen.

- Ne hülyéskedj már!

- Eh? De akkor te viszed be a Marukawának – kelek fel duzzogva.

- Nem vállalod a felelõsséget a tetteidért, mi? Te késtél, s én kérjek bocsánatot? Az Hatori dolga – jelenti ki, s elõszed valami normális ruhát a számomra.

 Kikapom kezeibõl, s berobogok a fürdõbe. Olyan lendülettel csapom be az ajtót, hogy szinte visszafordulok bocsánatot kérni a faltól.

***

 Végül csak én kellett eljöjjek. Nem vagyok kész, hiányzik még két oldal. Igazából nem is azért jöttem, hogy odaadjam a kész rajzokat. És önszántamból is jöttem – már amennyire. Csak egy valamit szeretnék: látni õt. Hogy hogy van, hogy még szóba áll-e velem egyáltalán.

- Szia! Te biztos Yoshino-chan vagy – áll elém egy szõke. Fogalmam sincs ki az, még nem láttam itt.

- Jó napot! Igen. Te meg…

- Satoru Yori vagyok, az új szerkesztõd – villant rám egy 32 fogas mosolyt. Már nem tetszik a pasi, pedig kinézetre elég szemrevaló. Szõke kócos haja van, s nagy barna õzikeszemei, a testalkata majdnem megegyezik Toriéval, talán egy picit soványabb. Ami meglep, az mégis az illata. Pontosan az az illat, amit Torin is érzek. Nem sok ember használhat ilyen parfümöt. Azt hiszem a Marukawa kínozni akar engem.

 Felsóhajtok.

- Örülök, hogy találkoztunk – mosolygok nagy nehezen rá.

- Hát még én… Ó, azok a kézirat lapjai? Add csak ide, majd odaadom a kiadónak – akarja kikapni a kezembõl a lapokat, mire úgy szorítom õket magamhoz, mint valami mentõövet. Meglepetten néz rám, s én fülig pirulok.

- Öhm… nem kell, kösz… izé… elõször meg szeretném mutatni Takano-sannak – hadarom gyorsan és szinte futok a shoujo részlegre. Ahol beleszaladok valakibe, s mindketten a földön kötünk ki.

- Áúúú – jön mindkettõnktõl. Felnézek. Jééé!

- Yoshino-san… sajnálom… - pattan fel azonnal idegesen, s segít is fel. Csak tudnám miért mindig ilyen feszült ez a fiú?!

- Semmi baj, Ododera-kun. Legközelebb majd a lábam elé nézek – mosolygok rá elnézõen.

- Öhm… Satoru-san épp az elõbb ment ki, nem futottatok össze? – kérdi meglepetten. Ja, hogy itt mindenki tudja, hogy új szerkesztõt kaptam.

- De igen – bólintok. – Beszélhetnék Torival – pislogok rá kérlelõen.

 Elõször gondolkodik kicsit, majd bizonytalanul bólint.

- Mondd meg neki, hogy a lenti automatánál várom, de ne szólj, hogy én vagyok az, aki keresi – kapok keze után esdekelve.

- Rendben – bólint, majd miután elengedem, visszamegy a részlegre, én meg lefele veszem az irányt. Nem is tudom, miért hívtattam ki, azt sem tudom mit mondjak neki. Elõször talán csak annyit kéne megtudnom, hogy szóba áll-e velem.

***

 - Szia – cincogom hallkan, mikor Tori megáll elõttem. Úgy érzem magam, mint egy sarokba szorított állat, aki felett az orrvadász magasodik. Elpirulok, s a szerencsétlen kézirat lapjait markolászom.

Eszembe jut a tegnapelõtti telefonbeszélgetésünk:
 “- Yoshino, én vagyok az. Az új szerkesztõd Satoru Yori. Még új a Marukawánál, de már szerkesztett mangákat. Ne késs, a határidõ holnapután van. Átnéztem a rajzokat, szerintem túl sötét lett néhány helyen. Egy cetlin megtalálod az oldal számokat, ahol javítanod kell. Vigyázz magadra! Visz…

- Várj… Tori…”

 - Yoshino – biccent. Sosem szólít így, ha kettesben vagyunk. A mellkasom majd megszakad. Kérlek, ne tedd ezt velem!

- Öhm… jól vagy? – kérdem elpirultan. Legalább beszél hozzám, hajlandó találkozni velem. Nem tudom mit kéne mondanom, bocsánatot szeretnék kérni tõle. Kész káosz vagyok nélküle, egy emberi roncs. Nélküle a jobb kezemet sem találom meg, fogalmam nincs, ha nem bocsájt meg, mihez fogok kezdeni. Még a szemébe sem merek nézni. Félek attól, amit benne látnék. – Gyere vissza hozzám… - suttogom elhalóan gondolataimban, s még egy könnycsepp is utat vés arcomon, ahogy rájövök, ezt hangosan is kimondtam.

 Már attól is lefáradok, ha ránézek a sok lapra magam elõtt. Még tíz oldal van hátra,fogalmam nincs ma hogyan fogom befejezni. Ha Yuu nem lenne itt, biztos, hogy csúsznánk megint. Bár, az utóbbit nem kétlem. Nem tudjuk befejezni határidõre, ez tény. Két nap múlva le kell adni, mi meg még csak a közepénél tartunk.

-         Elfáradtál? – kérdi Yuu, mikor kimegyünk egy kis kávéért. A lányok is örülnek, ha van friss kávé.

-         Még reggel van, és máris kifáradtam – panaszkodom neki, ha már rákérdett.

 Hirtelen telefonom csörgése hasítja meg a beszélgetést.

-         Ah, bocsi – intézem szavaim Yuu felé. – Igen? – szólok bele vidáman a telefonba.

-         Szia Chiaki. Hogy érzed magad? – hallom Tori hangját, amitõl kellemes érzés tõlt el, mint mindig, mikor vele beszélek.

-         Chiaki mit akar? Mond meg neki, hogy ne zaklasson – néz rám Yuu dühös szemekkel, amiktõl kiráz a hideg.

-         Hé. Ne mondj ilyet – szólok oda, majd ismét Torira figyelek. – Jól vagyok köszönöm.

-         Akkor kezd el csinálni a legújabb könyvedet – mondja komolyan, mire ledöbbenek. Még ezt sem fejeztük be! Rabszolgahajcsár.

-         Annyira azért nem vagyok jól. Olyan kis zsarnok vagy – durcázom a telefonba.

-         Kezd el, mert nem sokára itt lesz a határidõ. Most megyek dolgozni. Szia. – Ééés leteszi. Munkamániás barom.

 Este épp Yuuval épp az új „Kan”-t olvasgatjuk. Õ a földön, én meg a kanapén ülünk. Aztán hirtelen belemászik a képembe és elkezdi mutogatni, hogy melyik jó rész és melyik nem. Koppanást hallok. Jajj, ne, ismerõs helyzet.

-         Tori – szólok utána, majd lefejtem magamról Yuu-t és utánamegyek. – Várj már.

-         Nem akartam zavarni – veszi fel a cipõjét és egyszerûen kimegy az ajtón.

 Heh? Most meg mi baja van? Mérges, mert megint csúszni fogok? Vagy... csináltam valamit, amit nem kellett volna?

 Aznap már nem is látom. Se fax, se telefon. Ez lelépett a földgömbrõl. Reggel aztán álmos fejjel totyogok ki a konyhába, ahol meglátom serénykedni a hercegemet. Ez biztos megint álom.

-         Tori? – kérdem egy ásítás közben. – Tegnap miért viharoztál csak úgy el? – kérdem kicsit józanabbúl, majd elmanõverezek az asztalig és leülök. Ha az én hercegem, akkor csinál kaját.

-         Másik szerkesztõt fogsz kapni – jelenti ki, majd elém teszi a kaját.

 Döbbenten nézek rá. Mi? Én... nem akarok más szerkesztõt. Ennyire dühös lenne rám?

 A szemembe néz, az õ tekintetébõl semmit sem tudok kiolvasni.

- Miért? Tori... – kérdem kissé talán ijedten.

- Most megyek beszélgetni a szerkesztõséggel. Jobb lesz így. Egyél rendesen, ha végeztem megírom majd, hogy ki lesz az új szerkesztõd. Szia – búcsúzik és már megy is.

 Egy falat sem megy le a torkomon, pedig imádom Tori fõztjeit. Jobb lesz így? Egy fenét?

 Összehúzom magam a széken és átölem lábaim. Fejemet térdemen pihentetem. Hogy fogok én boldogulni Tori nélkül?

 A szék feldõl, mikor felpattanok róla és futni kezdek. Az ajtót is sikeül nyitva hagynom, de nem érdekel.

- Tori! – kiáltok utána, mikor egy taxiba ülne be. Minha meg sem hallaná, ezért ismét odakiáltok. Mondd valamit, de nem hiszem, hogy szavait nekem intézné. Aztán végre odaérek elé. Kezeimet térdemre teszem és úgy fújom ki magam. – Mi ez így hirtelen? – esek neki kérdéseimmel. – Miért kapok új szerkesztõt. Mindjárt határidõ, erre lelépsz?! Én csináltam valamit? Ha igen, akkor sajnálom. De már meguntam, hogy folyton ezzel a dumával érzékelteted, hogy haragszol rám – órdtok neki, mire mindenki minket kezd bámulni. – Fogalmam nincs mit tettem, de már bocsánatot kértem! Nem veszed észre, hogy nélküled el sem tudtuk volna kezdeni a munkát? És mi lesz az új könyvvel? A vázlatok megvannak, tudom, hogy szokatlan tõlem, de már készek és ma akartam odaadni, hogy kijavítsd õket. Egy ilyen munkamániásnak, mint te, nem ez a legjobb alkalom, hogy lelépj. – Észre sem veszem és pólóját kezdem szorongatni mellkasánál. – Ne menj el, kérlek – suttogom az utolsót már, csak úgy, hogy õ hallja. Fejemet a vállára döntöm és ott pihegek. Túl dühös lettem most, a szívem is úgy dübörög, mintha ketté akarna hasadni.

- És Yuu? Vele mi van? Nekem nem úgy tûnt, hogy csak a munkát beszéltétek meg – száll be õ is a vitába. Áh, szóval ezért mérges.

- Heh? Mi lenne vele? Yuu egy barát, már mondtam, nem akarom, hogy megint mérges legyél rá – hajtom le a fejem megbántottan.

- Tényleg nem fogod fel, úgye? – Mit kéne felfognom? Értetlenül nézek rá. Mikor ülne be az autóba, még mindig nem engedem el. Görcsösen kapaszkodom belé. Érzem, ahogy arcom kipirul.

- Nem... akarok más szerkesztõt! – hangom halk, mégis követelõzõ és önzõ. Önzõ vagyok? Igen, azt hiszem.

- Uraim, nem haladhatnánk? – néz ránk kérlelõen a söför, mire Tori felsóhajt. Ne, ne, ne, ne, ne, akkor elmegy!

 Végül visszatértünk az én lakásomra. Egyikünk sem szólal meg, õ némán tesz-vesz a konyhában, én meg... Hát, a kanapén kucorodom össze, úgy téve, mintha nem léteznék. Most is túlságosan függök Toritól... Annyi mindent tesz értem, még akkor is, ha most haragszik rám. Nekem is kéne tenni valamit viszonzásul, meg békítés céljából. Hmm... mit szeret Tori?

 Igazából sosem kérdeztem, hogy õ mit akar. Mindig önzõ módon csak magammal törõdtem.

 Azon kapom magam, hogy lábaim a konyhába visznek. Karjaim is magától mozdulnak, agyam nem is adott parancsot rá. Derekát ölelem át, arcomat hátába fúrom.

-         Tori... – suttogom elkábúlva illatától. Annyi mindent tesz értem. Kipirult arcomon érzem, hogy végigördülnek könnyeim, egészen az õ ingjéig. Szorítom magamhoz, mintha õ lenne az egyetlen biztos pont az életemben. Talán így is van... Nélküle én semmi vagyok...

 Megfordul és átölel, mire hozzábújva szorítom magamhoz. Tori...