|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| darkrukia | 2014. 01. 26. 19:07:04 | #29128 |
 Karakter: Yoshino Chiaki
Megjegyzés: (nanának)
- Igen, tessék? – szól bele.
- Szia! Chiaki vagyok.
- Szia! Hogy vagy? – kérdi.
- Mit is mondjak. Megcsináltuk szerencsére a kéziratot rendesen így már nyugodtabb vagyok – mondom, de muszáj tőle megkérdeznem: - Ma találkozhatnánk? – kérdem egy kisebb csend után.
- Munka után átmegyek, ha úgy neked megfelel esetleg.
- Annak nagyon örülnék – mondom kissé vidámabban. Alig várom, hogy láthassam, ettől valami izgalom önt el.
- Akkor majd nálad beszélünk, de most vissza kell mennem dolgozni – mondja. – Mire elmegyek hozzád, kérlek, szedd rendbe magad és pihenjél – kéri, majd elköszön és le is teszi.
Alig várom, hogy végre találkozzunk.
***
Este kicsit próbálom elfogadhatóvá tenni magam, de még mindig könnyesek a szemeim.
Hallom, hogy valaki velép.
- Tori – ejtem ki nevét, s szinte szaladok hozzá, hogy megöleljem. Ő is körém fonja karjait, közelebb húz magához. – Annyira hiányoztál – mondom, nem is vagyok hajlandó elengedni őt. – Kérlek, ne haragudj rám.
- Rendben – mondja, ami kicsit meglep. – Felejtsük el, ami történt.
Rápislogok, hisz alig hiszek a fülemnek. Végre, végre annélkül csókolhatom, hogy nem kínoz a bűntudat. Azonnal ajkaira is tapadok, s ő készségesen viszonozza csókom. Maga a menny, ahogy érzem.
- Elindítottam ma megint a kérelmet, hogy a szerkesztőd lehessek – mondja, megszakítva csűkunkat.
- Ezt komolyan mondod?
Bólint.
Sikoltva ugrok nyakába, s ölelem szorosan.
Egy felejthetetlen kibékülős szeretkezéssel töltjük az estét. Imádom azt az érzét, mikor a teste az enyémhez simul, hogy egy centi, annyi sincs köztünk távolság. Mikor lehellete bőrömet cirógatja, az illata pedig orromba szökik. Szeretem érezni ajkait bőrömön, simogató, óvó kezének melegét.
Reggel kipihenten ébredek, mint ahogy rég nem. Az is sokat dob a dolgon, hogy érzem magamon Tori tekintetét. Megfordulok karjaiban, hogy rámosolyogva bújjak mellkasához.
- Jó reggelt – dorombolja álmos hangján. Szexi~
- Neked is – hintek puszit az elöttem lévő kulcscsontjára, majd megharapom, mire felkuncog kicsit.
- Ha éhes vagy csinálok kaját, ne engem falj fel – hint puszit homlokomra.
- Te finomabb vagy – mosolygok fel rá. – De azért jó lenne valami kaja.
- Akkor engedj el és összeütök valamit. – Igen. Mindig is ő gondoskodott rólam, és ezt szeretem, viszont...
- Nem engedlek el. Túl kényelmes vagy – jelentem ki.
Pár perc csend után azonban a gyomrom is megkordul.
- Azt hiszem kénytelen leszel elengedni – kel ki mellőlem gyorsan, hogy nem tudok utána kapni.
- Segítsek? – kérdem a párnától, amibe belefúrtam a fejem.
- Nem akarom leégetni a konyhát. Menj fürdeni addig.
A fürdéssel végezve magamraveszem az egyik ingjét, imádom az illatát. A fűtés be van kapcsolva, így nem is fázok meg, ráadásul, ő is csak egy szál boxerben ment le.
- De fincsi az illata – szimatolok a levegőbe. Ah, de hiányzott ez már.
- Ne szagolgasd, hanem egyél – szól rám egy fakanállal a kezében.
Felnevetek.
- Igen is, de előbb kérek egy csókot – bújok hátához pirulva.
Ahogy megfordul mosolyától még a szám is eltátom, s érzem, ahogy a levegőt nehezen kezdem kapkodni. Jajj, szívecském, ki ne ugorj, még szükségem van rád.
Kapok egy édes csókot, meg egy buksisimit. Na, elégedj be ennyivel.
Leülök az asztalhoz félaléltan, s csak nézem, mint egy agyalágyult.
- Ne bámulj – szól rám.
Kinyújtom a nyelvem rá. De, igenis bámulom. Pont.
- Tori...
- Na? – kérdni, ahogy leteszi elém az ételt és ő is leül.
- Szeretlek – mosolygok rá kipirult arccal.
Szerkesztve darkrukia által @ 2014. 01. 26. 19:07:30
|
| oosakinana | 2013. 11. 03. 21:44:09 | #28081 |
Karakter: Hatori Yoshiyuki
Megjegyzés: (Chiakimnak)
- Elmész? – kérdezi meg eléggé nehézkesen és rekedtes hangon.
- Még nem tudom. De jó lenne most egy kis távolság köztünk. – legalább is nekem így lenne a legjobb szerintem, de magam sem tudom, hogy mit akarok, vagy hogy érzem magam, vagy mit kéne éreznem. Annyit tudok, hogy fáj, ahogy láttam őket…
- Távolság? Miről beszélsz? Így is elég messze vagyunk egymástól – pattan fel és bár nem teljesen értem, hogy mire érti, hiszen most is itt van velem és a kezemet fogja, meg egyebek.
- Fogod a kezem – jegyzem is meg neki, hogy észrevegye.
- Nem, nem a testedre gondoltam – válaszolja, amit nem értek, de szerencsére egyből magyarázatot ad nekem – Nem a tested nem érem el, Hatori Yoshiyuki, hanem a szívedet – néz rám könnyes szemeivel és ez nekem is rossz, hogy így látom, de ha állandóan engedek neki akkor nem tudom, hogy megfogja-e érteni, amit megszeretnék értetni vele.
- Ne nehezítsd meg, kérlek! – mondom neki csukott szemmel. Mindjárt elgyengülök és magam aláteperve viszem az ágyba, hogy addig dugjam, amíg meg nem érti, hogy ő csak az enyém és senki más nem érhet hozzá.
- Nem fogom, ha azt akarod, menj! De akkor lépj ki teljesen az életemből és ne hitegess folyton! – ezen a kijelentésén, hogy én lepődtem meg. Még ő van felháborodva, hogy hitegetem? Én csókolóztam más férfival ráadásul félmeztelenül???
Már éppen azon volnék, hogy megmondjam neki a magamét, amikor megszólal a telefonja és csak ez menti meg attól, hogy leosszam.
- Igen?... Valami baj van? – nem tudom ki telefonálhatott, de miután lefagy valahogy gondolom, hogy a szerkesztőségtől hívhatták. Nem tudom, hogy felfogja-e a dolgokat, amiket mondanak neki, de végül átveszem tőle a kagylót és én beszélek a szerkesztőjével, hogy mi a helyzet és megkérem, hogy faxolja át nekem a lapokat, mert jó lenne, ha én is láthatnám, hogy miket is javítottak át, amit esetleg nem kellett volna. Leteszem a telefont, majd úgy jön meg a fax is. Odamegyek, és kivéve nézném meg, amikor Chiaki kikapja a kezemből.
- Most már lesz elég időd átgondolni mindent, remélem, de nekem mennem kell – már megy is az ajtóhoz. És az eszem meg áll, hogy még mindig ő van megsértődve.
- Segíthetek – ajánlom fel segítségemet, és már kezdenék öltözni, de megállít.
- Nekem már van más szerkesztőm, nem emlékszel?! – és magamra is hagy, de nem fogok utána menni, ha ő ennyire meg van sértődve rám, akkor én nem fogok rohanni.
***
Jó párnap telik el, mire. Újra hírt hallok felőle, mert most is éppen dolgozok, amikor csörög a telefonom. Felveszem.
- Igen tessék? – szólok bele, mert nem nézem, hogy ki keres.
- Szia. Chikai vagyok. – mutatkozik be, én meg abba hagyok mindent, amit eddig csináltam. Felállok, és úgy megyek olyan helyiségbe, ahol nincs semmi.
- Szia. – köszönök neki. – Hogy vagy? – kérdezem meg, mert nem tudom megtenni, hogy ne kérdezzem meg.
- Mit is mondjak. Megcsináltuk szerencsére a kéziratot rendesen így már nyugodtabb vagyok. – jegyzi meg, de hallom, hogy valami van. – Ma találkozhatnánk? – kérdezi meg végül egy kisebb csend után, ami közénk telepedik.
- Munka után át megyek, ha úgy neked megfelel esetleg. – ajánlom fel.
- Annak nagyon örülnék. – mintha kicsit vidámabb lenne a hangja. Be kell azért vallanom, hogy ő is hiányzik nekem, de egyszerűen meg kell értenie, hogy engem piszkosul zavar, hogy Yuu-val is történnek közöttük dolgok, még akkor is ah tényleg barátok. Nem akarom nagyon elkülöníteni őket, de akkor kellő képpen még is csak szeretném.
- Akkor majd nálad beszélünk, de most vissza kell mennem dolgozni. – mondom neki. – Mire elmegyek hozzád kérlek szedd rendbe magad és pihenjél. – kérem meg, majd elköszönve tőlem teszem le és megyek vissza dolgozni.
Este a munkavégeztével egyenesen Chiakihoz vezet az utam, hogy lássam és megbeszéljük a dolgokat, bár nem tudom, hogy van-e értelme hatodjára is újra átbeszélni, hogy utána minden folytatódjon, úgy ahogy eddig folytatódott.
Megérkezve bemegyek a lakásba és pár perccel később Chikai lép ki a nappaliból.
- Tori. – mondja, majd könnyes szemekkel szalad szinte hozzám és ölel meg. Én sem bírom ki, hogy ne öleljem meg és karjaimat köré fonva ölelem meg és szívom be édes illatát. – annyira hiányoztál. – mondja Chikai, miközben még mindig nem enged el. – Kérlek, ne haragudj rám.
- Rendben. – mondom neki. – Felejtsük el, ami történt.
Ekkor olyan szemekkel néz rám, mint aki nem akar hinni a fülének, majd ajkaimra tapadva csókol meg, amit viszonzok. Annyira jól esik, hogy itt van, és most tényleg érzem rajta, hogy engem szeretne.
- Elindítottam ma megint a kérelmet, hogy a szerkesztőd lehessek. – mondom neki és remélem, hogy örülni fog neki. Azt szeretném, ha boldog lenne mellettem, még akkor is ha olykor összezörrenéseink vannak.
- Ezt komolyan mondod? – kérdezi meg én meg bólintok rá egyet.
Sikítva ugrik a nyakamba és ölel meg szorosan. Nem tudom, hogy tehetem-e ennél boldogabbá, de most úgy érzem, hogy kellő boldogságot adtam neki, aminek én is örülök.
A vége a dolgoknak meg az, hogy a háló rejtekében töltünk el egy igen feledhetetlen és kellemes ágytornát. A kibékülésben verhetetlenek vagyunk. Nagyon szeretem, és nem tudnám elhagyni végleg. Már nem… kivéve, ha ő maga kérné, hogy hagyjam el és nem akar többet látni. Akkor meg tudnám tenni, de csak úgy, ha más kontinensre költözök, hogy a lehető legkisebb legyen annak az esélye, hogy találkozunk.
De most az a legfontosabb, hogy itt vagyunk egymásnak, és szuszogva öleljük egymást, hogy jól az emlékezetünkbe véssük ezt a pillanatot, ahogy megint együtt vagyunk és remélem, hogy ezek után Chiaki is megfogja érteni, hogy Yuu-val vigyáznia kell…
|
| darkrukia | 2013. 04. 17. 10:12:48 | #25604 |
Karakter: Yoshino Chiaki
Megjegyzés: (Torimank)
Másnap reggel kissé szétesve ébredek. A szemem alig bírom felnyitni. Olyan finom illat van, azonban hűvös az ágy. Összehúzom magam apróra, de úgy sem lesz melegebb. Végül kénytelen-kelletlen felkelek. Tori ágyában vagyok, az ő illatát érzem, de ő nincs itt. Ekkor jutnak eszembe a tegnap történései, s megsúrolom a mellkasom, ahogy a fürdő felé haladok.
Az asztalon találok egy cetlit, amit ő írt. Elment dolgozni és ma készítsem el a kéziratot, mert nagy szükség van rá. Délután meg érte küld valakit.
Hát, még ilyen érzelemmentes levelet sem olvastam, dehát, én tettem magasra a labdát, most szedjem is le onnan.
Takano-san jön a kéziratért, oda is adom neki. Kávéval kínálom, ami szerencséle le van főve, csak meg kell melegíteni, s a kanapéra ülve kicsit beszélünk.
***
Nem tudom mennyi lehet az idő, de úgy döntök, hogy visszamegyek Torihoz. Kopogok, s szomorúan hajtom le a fejem. Régen még kopognom sem kellett, most úgy érzem, zavarná az, hogyha csak úgy benyitnék.
- Szia! – köszön, mikor ajtót nyit és beenged. – Gyere be.
- Szia! – lépek beljebb.
Leveszem a cipőm, majd a nappaliba megyek.
- Takano-san volt a kéziratért? – kérdi, amire bólintok, s felé fordulok.
- Tori, kérlek, ne haragudj rám – fogom megint könyörgőre. – Tudom, hogy fájdalmat okoztam és hasonlóképpen viselkednék én is, ha hasonlót látnék, de kérlek, ne haragudj rám – kérem őt. – Szükségem van rád! Nem tudok nélküled létezni! Olyan vagy számomra, mint a levegő. Ha nem bújhatok oda hozzád, akkor egy idő után megfulladok- mondom, amjd letérdelek. – Kérlek, bocsáss meg nekem – nézek fel rá. Érzem, hogy mindjárt sírni fogok megint.
Mellémlépve állít fel, majd a kanapéra ültet, ő meg velem szemben, az asztalra ül.
- Chiaki. Engem az bánt nagyon, hogy már elmondtam neked rengetegszer, hogy vigyázz vele, mert szerelmes beléd és, ha valami van közöttünk, akkor állandóan nála kötsz ki, és olyan szituációkban talállak titeket, amikből akár olyanra is gondolhatok, hogy ha később jövök, akkor akár már a kanapén találhatlak titeket, ahogy épp magáévá tesz.
- De, ez nem így van! Lehet, hogy ő megcsókolt, de én kicsit sem vonzódok hozzá – mondom komolyan. Megfogom a kezét. Szeretem érinteni őt, ha a közelemben van, zavar ez a távolság. Itt van előttem, mégis fényévekre érzem magam tőle.
- Elhiszem, de nekem akkor is rosszul esik, hogy olykor őt többre veszed, mint engem, amikor elméletben én lennék a társad – mondja komolyan, miközben a kezünket figyeli. Zavar, hogy nem a szemembe néz.
- Sajnálom – szólok még bűnbánóan.
- Egy kis időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat és lehiggadjak, meg felejtsek.
Komoly a hangja. Végig az volt, miközben velem beszélt.
A torkomban dobog a szívem, s valami megakadt a torkomon, amitől alig tudok rendesen levegőt venni. A szemem pedig szúr.
- Elmész?
- Még nem tudom. De jó lenne most egy kis távolság köztünk.
- Távolság? Miről beszélsz? Így is elég messze vagyunk egymástól – pattanok fel.
- Fogod a kezem – világít rá a tényre.
- Nem, nem a testedtre gondoltam – ingatom meg a fejem, majd közelebb lépek hozzá és mellkasára simitom a kezem. Érzem, ahogy megrezzen. – Nem a tested nem érem el, Hatori Yoshiyuki, hanem a szívedet – nézek könnyes szemeimmel az ő tengernél is mélyebb, sötétebb tekintetébe. De ő elzárja előlem őket, becsukja szemét.
- Ne nehezítsd meg, kérlek! – suttogja aztán. Testemen borzongás fut végig. Annyira szeretem a hangját. Az illatát. Őt magát.
- Nem fogom, ha azt akarod, menj! De akkor lépj ki teljesen az életemből és ne hitegess folyton! – mondtam komolyan. Érzem, ahogy arcomon folynak a könnyek, de akkorsem hátráltam el.
Egészen addig, míg nem csengett a mobilom. Fogalmam sem volt, ki lehet az.
- Igen?
- Yoshino-san, Satori Yori vagyok – hallom hangján, hogy még kissé szokatlan neki a munka.
- Valami baj van? – kérdeztem, s egyből mintha kétszáz tonnát helyeztek volna rám.
- Öhm... a kézirat... – bökte ki, mire nyeltem egyet. – Elnézést kérek, de ez szerintem használhatatlan – elkerekedtek a szemeim, s azonnal le kellett ülnöm. Nem szóltam, csak szám elé kaptam a kezem. – Takano-san is átnézte, szerinte az alapkiindulás jó, de nem kelti fel az olvasó érdeklődését, túl csorsan változnak a helyszínek, és nehezen lehet kikövetkeztetni, hogy mit is akar a főszereplő lány – sorolta, én meg csak hallgattam.
Sosem mondtak nekem olyasmit, hogy használhatatlan, amit alkottam.
- Takano-san azt mondta, adjam vissza a kéziratot, ő meg elintézi a határidőt, mostmár nem tudsz sokat változtatni rajta, de Hatori-san segítségével talán meglesztek szerinte. Ha szeretnéd, akkor én is segíthetek, Yoshino-san – magyarázta, de teljesen le voltam fagyva, azt sem tudtam, hogy mit mondjak, vagy tegyek.
Tori kivette a kezemből a telefont, s ő is beszélt vele. Hallottam, ahogy szól, hogy küldje át akkor a lapokat faxon. Amint bontották a vonalat, csend borult a házra. Pittyegés, majd láttam, ahogy a faxból előbukkannak a lapok. Odarohantam, s gyorsan átnéztem a javításokat. Szinte minden piros, a ceruzarajz alig látszik a háttérben. Levágtam az asztalra a lapokat, amíg felvettem a kabátom és a cipőm. Láttam, hogy Tori a lapokat nézi, erősen ráncolja a homlokát. Kikaptam a kezéből azokat.
- Mostmár lesz elég időd átgondolni mindent, remélem, de nekem mennem kell – léptem az ajtó felé.
- Segíthetek – nyúlt a kabátjáért, de megráztam a fejem.
- Nekem már van más szerkeztőm, nem emlékszel?! – vágtam egy fintort, aztán távoztam.
***
Most vagy én vagyok hülye, vagy ő, de valamelyikünk a kettőnk közül az, az biztos! Szerintem inkább megártott nekünk az, hogy már hajnalodik, s egész este, délután a kéziratot böngésztük, csak a kávé fogyott. Mindenki fáradt volt, láttam rajtuk, azt is, hogy kissé pikkelnek rám, de nem tudtam mit csinálni. Hatalmas ásítások közben ment a meló. Takano-san és Onodera-kun is átjöttek segíteni, gyorsabban haladunk. Szinte új sztorit kellett kitaláljak, így kissé vontatott az egész, de mindenki belead apait-anyait.
Takano-san teszi a vállamra az egyik kezét, a másikat Onodera-kun hátára.
- Pihenjetek le kicsit – int az ajtó felé. Akarok én egyáltalán pihenni? Torin gondolkozni? Nem.
- Minden rendben, majd pihenek, ha végeztem – mosolyogtam erőltetetten. Elhízta a száját, de bólintott, azonban a másik fiúra rákiabált, hogy menjen pihenni.
Yuu adta a kezembe a készen lett lapokat, majd szólt, hogy kicsit ő is ledől. Bólintottam, de nem néztem rá. Nem akartam.
***
Úgy keltem fel, mint egy élőhalott. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán rájöttem, hogy a saját ágyamban. Görcsösen szorítottam magamhoz egy inget, elzsibbadt már mindkét kezem, de nem voltam hajlandó elengedni. Annyira örültem, hogy Tori itthagyta még régebb az ingjét, másképp nem is tudtam volna elaludni. Azonban, még mindig hiányzott mellőlem.
Végül úgy döntök, hogyha az illatát érzem, akkor szükségem van arra, hogy a hangját is halljam. Elnyúlok a telefonért, s felhívom.
|
| oosakinana | 2013. 02. 23. 22:29:49 | #25210 |
Karakter: Hatori Yoshiyuki
Megjegyzés: (Chiakimnak)
Otthon vagyok, amikor nagyon nyomni kezdik a csengőmet. Nem értem, hogy mi lehet ilyen sürgős, bár van egy sejtésem, hogy ki lehet az… Már nagyon kezd elegem lenni a csengőmből, amikor végre ajtót nyitok és nem tévedek az ott állóval kapcsolatosan.
- Tori… - mondja a nevemet, de meg akad benne, majd félre és néz. Nem tudom, hogy mit vár tőlem. – Már… már azt hittem idefagyok. Mi tartott ennyi ideig? – lép be mellettem. Már megint felelőtlen. Minden felöltözés nélkül szaladgál az utcán ráadásul, amikor esik a hó és ha nem vagyok itthon, mit csinál? Itt fagy meg?
A fürdőbe megyek, ahol egy törölközőt hozok ki neki. Megállok mögötte, de még mindig nem néz rám, hanem csak hülyeségeket beszél:
- Hull a hó – mondja, de én erre csak a fejére dobom a törölközőt, amire a földre esik össze.
- Jobb ha megfürödesz, a végén még náthás leszel – mondom neki semlegesen. Nehéz ilyennek lennem, miközben alig várom, hogy a karjaimban legyen és velem csókolózzon úgy, mint ahogy Yuu-val teszi.
- Be… beszélnünk kellene – mondja halkan, de én inkább ideges vagyok, meg csalódott. Azt hittem tényleg szeret, de csak játszadozik velem. - Én… - kezd bele, mikor kezemet a mellkasára helyezi, de nem igazán tudja folytatni, ám végül csak meg találja a szavakat. – Én… nem tudtam… nem tudtam, hogy te küldted az ajándékokat – lehajtja a fejét. Ezt a legegyszerűbb mondani. – Yuu adta nekem mindet kezembe, vigasztalásképp…
- És azért csókolt meg, hogy megvigasztaljon? – kérdezem gúnyosan, mert nagyon úgy nézett ki.
- Nem… nem tudom… miért csókolt meg… - kezd el magyarázkodni. – De… de én nem akartam… a csók közben is… végig rád gondoltam – de attól még megcsókolta és akkor ezek szerint akarta is, ami még rosszabb. – Én nem… nem akartam veszekedni veled… Csak… bántott, hogy elhallgattad előlem… Most már tudom, milyen az, ha veled mindig találkozom… Miért van az, hogyha velem vagy, akkor úgy érzem mindig a karjaidban akarok lenni, ha meg távol, akkor ég a mellkasom a hiányodtól? – zokogni kezd, és úgy bújik hozzám. Nem tudom, hogy mit csináljak, de nem hagyhatom csak így. Nekem is hiányzik, de akkor is. Yuu állandóan vele van és bármikor átpártolhat hozzá.
Végül magamhoz ölelem. Felemelem a fejét és orrát az enyémmel piszkálom meg egy kicsit.
- Olyan hideg az orrod, mint egy kiscicának. Jót tenne az a fürdő – állapítom meg, mire elmosolyodik és hozzám bújik.
- De csak akkor, ha te is velem jössz – motyogja elpirultan.
- Most nem – tolom el kicsit magamtól. – Megvárlak a nappaliban, vagy csinálhatok vacsorát, ha éhes vagy, bár én már ettem. – mondom neki kicsit közömbösen. Nem tudok csak egy ennyivel megbocsájtani. Túlságosan fáj, amit csinál, vagyis amit láttam.
Látom rajta, hogy szeretne valamit kérdezni vagy kérlelni, de végül csak megrázza a fejét. Elhiszem, hogy rossz neki, de fordított helyzetben ő is csalódna bennem.
- Nem kérek, köszönöm – mondja végül és a fürdőbe megy.
Leülök a kanapén és csak nézek ki a fejemből. Most vajon jogosan vagyok vele ilyen, vagy csak én reagálom túl a dolgokat. De hiszen csókolóztak. Megkértem, már párszor, hogy ne legyen vele, de folyamatosan vele van és nem úgy néz ki, mint, aki tényleg tenni akar ellenne akár mit is.
Annyira elmerülök a gondolataimba, hogy nem veszem észre, amikor kijön a fürdőből és kicsit megfeszülök, amikor kezét a vállamra simítja. Más helyzetben örülnék neki, ám most annyira nem örülök neki, mert csak jobban felszakítja bennem a sebeket.
- Nyugodtan dőlj le az ágyba, én majd itt alszom a kanapén. – mondom neki, ahogy felnézek szemeibe. Ő csak pislog arra, amit mondtam. Gondolom nem akarja elhinni, hogy nélküle akarok aludni, de most szükségem van egy pihenőre, hogy átgondoljam a dolgokat.
- Menj. A végén még tényleg megfázol – mondom neki, mert bár hiába fáj, ami történt nem akarom, hogy fázzon. Aggódok miatta.
Felmegy én meg elfekszek a kanapén és csak forgolódok, mert az agyam csak körülötte jár, de kicsit ki kell vernem a fejemből, mert ez így nem lesz jó. Szükségem van valakire, akinek elmondom a gondjaimat és megbeszélem vele, de csak olyan ember lehet, aki nem ismer mindkettőnket, hiszen akkor lebuknánk a szerkesztőségnél…
Addig gondolkozok, amíg végül teljesen el nem elaszok.
~*~
Másnap reggel elég nyúzottan ébredek az órámra. Elmegyek letusolok, majd benézek Chiakihoz, de még alszik. Nem akarom felkelteni, és csak egy kis ideig nézem, majd a konyhába megyek, ahol készítek neki egy kis reggelit, majd írok neki egy cetlit.
„Szia!
Elmentem dolgozni. Ma készítsd el a kéziratot, mert nagy szükség van rá. Délután érte küldök majd valakit.
Tori”
Leteszem az asztalra, hogy észrevegye, majd felveszem a cipőmet és irány a munkahelyre, ahol kicsit magamba roskadva ugyan, de próbálok dolgozni.
- Hatori. – hallom meg főnököm hangját, mire felé fordulok kérdő tekintettel.
- Igen főnök?
- Valami gond van? – teszi fel a kérdést. Tudom, hogy látszik rajtam, de nem akarom pont a főnökömnek elmondani, hogy amúgy összejöttem az írómmal, de most kicsit összetörte a szívemet és ennyi a probléma okozója.
- Nincs semmi. – hárítom egyből, majd megpróbálok koncentrálni a feladatomra, de csak húzgálok, mert most veszem észre, hogy mindent rossz helyre írtam be.
- Hatori. – fogja meg a vállamat. – Gyere velem. – mondja, amire bólintok, majd felállok és mivel ő is veszi a kabátját, ezért én is felveszem és elindulunk a szerkesztőségből egy közeli kis cukrászdába.
Megérkezünk, leülünk, majd rendel két kávét, de végül rátér a tárgyra.
- Mi a baj? Látom, hogy valami nagyon nyomja a lelkedet. – Végül nem bírom magamban tartani és elmondom neki az egész történetet, ami velem történt és ami nagyon fáj, hogy így alakult, mert a fene se tudja, hogy mit szakítottam félbe és kitudja, hogy ha később megyek, akkor még rosszabb helyzetben találom őket… nagyon bonyolult.
Végül kapok egy szabad napot és megígéri, hogy ő maga fog érte menni a kéziratért, amiért hálás vagyok. Ezért csak haza megyek, ahol egyedül lehet és egy kicsit magamba roskadhatok.
Nem tudom mennyi időt töltök el így, amikor kopognak az ajtómon. Felállok és odamegyek, majd kinyitom és Chiakit látom meg ott lehajtott fejjel, de eléggé szomorúan.
- Szia. – köszönök neki, majd beengedem. – Gyere be.
- Szia. – köszön és beljebb lép. Leveszi a cipőt, majd bemegy a nappaliba.
- Takano-san volt a kéziratért? – teszem fel a kérdést, amire bólint egyet, de felém fordul.
- Tori kérlek ne haragudj rám. – kezd bele. – Tudom, hogy fájdalmat okoztam és hasonló képpen viselkednék én is, ha hasonlót látnék, de kérlek ne haragudj rám. – mondja szinte esdekelve. – Szükségem van rád. Nem tudok nélküled létezni. Olyan vagy számomra, mint a levegő. Ha nem bújhatok oda hozzád, akkor egy idő után megfulladok. – mondja, majd letérdel a földre. – Kérlek, bocsáss meg nekem. – mondja felnézve rám.
Odamegyek és felállítom, majd leültetem a kanapéra, én meg az asztalra ülök le vele szembe.
- Chiaki. Engem az bánt nagyon, hogy már elmondtam neked rengetegszer, hogy vigyázz vele, mert szerelmes beléd és ha valami van közöttünk, akkor állandóan nála kötsz ki és olyan szituációkban talállak titeket, amikből akár olyanra is gondolhatok, hogy ha később jövök, akkor akár már a kanapén találhatlak titeket, ahogy éppen magáévá tesz.
- De ez nem így van. Lehet, hogy ő megcsókolt, de én kicsit sem vonzódok hozzá. – mondja komolyan és megfogja a kezemet. Jól esik, de még akkor is fáj, amit csinált.
- Elhiszem, de nekem akkor is rosszul esik, hogy olykor őt többre veszed, mint engem, amikor elméletben én lennék a társad. – mondom neki komolyan és a kezünket figyelem.
- Sajnálom. – mondja bűnbánóan.
- Egy kis időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat és lehiggadjak, meg felejtsek. – mondom neki komolyan, bár nem tudom, hogy erre mit fog regálni…
|
| darkrukia | 2012. 12. 25. 10:49:52 | #24607 |
Karakter: Yoshino Chiaki
Megjegyzés: (Torimnak)
BOLDOG KARÁCSONYT!
“Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.”
(Márai Sándor)
- Tori – mosolygok rá, ahogy belépek az ajtón.
- Szia! Merre jártál? – kérdi kedvesen.
- Takano-sannál és azt mondta, hogy visszabesz, hát ez nem csodálatos? – kérdem mosolyogva. Remélem örül ennek.
- Köszönöm – mondja. – Valamit el kell mondanom. – Őszinte szavaitól, elkerekednek a szemeim.
- Baj van? – kérdem azonnal.
- Csak annyi, hogy nem is voltam valójában kirúgva, csak szerettem volna neked megmutatni, hogy milyen lenne az, amire valójában vágysz, és, hogy én nem olyan vagyok teljesen, mint amilyennek elképzelsz. A minka lefoglalja az összes energiámat, és ez így van rendjén. Nem hiszem, hogy többet kéne találkoznunk, azon túl, amit találkozunk, mert csak egymásra unnánk, amit meg nem akarok – jelenti ki. Jézusom! Beszélt ő valaha ennyit?
- Hogy mi? – nézek rá hitetlenkedve. – Akkor átverés volt az egész? – kérdem kiakadva.
- Én nem átverésnek mondanám, hogy megmutattam, hogy milyen lennék, ha állandóan találkoznánk – beszél őszintén és jön, hogy öleljen meg, de eltaszítom magamtól.
- Hagyj békén. Menj most innen – szólok, mire már veszi is a cipőjét. Az ajtó csukódása még sokáig vísszhangzik a fejemben. Minek kell nekünk folyton vitázni?!
~*~*~*~*~
Három napja annak, hogy nem találkoztam Torival. Egy egész napot sírtam át, de Yuu kedves volt velem és megvígasztalt. Minden nap kapokű tőle valami ajándékot, ami jobb kedvre derít. Szeretem, hogy ilyen figyelmes, bár jobb szeretném másvalaki figyelmét. Már nagyon hiányzik, nélküle minden olyan egyhangú, félelmetes és hideg.
- Már megint az orrod lógatod? – ül le mellém a kanapéra Yuu és átkarolja a derekam. Odasimulok hozzá. A napokban ő vígasztalt, amúgy is hiányzik egy test melege.
Ahogy kicsit oldalra fordítom a fejem látom, hogy csak egy nadrág van rajta, annak is az eleje nyitva. Pirultan nézek máshová. Oké, hogy barátok vagyunk, meg minden, de akkor se “meztelenkedjen” itt előttem.
Kipirult arcom ujjaival édesgeti , egész addig, míg ajkaink nem érnek össze. Döbbenten fagyok le. Milyen más ez, mint amikor Tori csókol. Akkor úgy érzem, hopgy a világ csak körülöttünk forog. Az az édes, nedves puhaság most keserűen hideg. A forró ölelés meg inkább kötelekhez hasonlít, amik nem eresztenek. Yuu, miért csinálod ezt? Belevigyorodik a csókba. Mi olyan vices?
Hallom, ahogy valaki megköszörüli a torkát és én azonnal kipattanok Yanase karjaiból. Kipirult az arcom, nehezen veszem a levegőt. Lefagyok. Tori…
- Tori, hát te meg mit keresel itt? – kérdezi hátam mögül Yuu és felvesz egy felsőt, meg megigazítja a nadrágját. Direkt… direct csinálta? Azért jött be félmeztelen, hogy Tori így lásson minket? Ő tudta?
- Csak a kéziratért jöttem, mert ma kell leadnom – jelenti ki Yoshiyuki szemrebbenés nélkül.
- Még… még nincs kész – hajtom le a fejem szégyenkezve.
- Akkor készítsd el holnapra, mert le kell adni és valakit érte küldök – fordul és már menne is ki az ajtón.
- Tori, kérlek, várj – szólok utána kétségbeesetten.
- Remélem, azért az ajándékaim tetszettek – mondja, majd kinn is van az ajtón. Ajándék? Milyen ajándék? Dehát, akitől az ajándékokat kaptam az… az…
Ahogy Yuu fele fordulok, ő csak vállat von.
***
Veszettül nyomom lakásának csengőjét. Már nagyon beszélni akarok vele, meg nagyon hideg is vann kinn, nem gondoltam volna én sem arra, hogy sálat, vagy kabátot vegyek fel. Igaz, ezekre mindig ő figyelmeztet. Ebből is látszik, hogy mennyire függök tőle.
Mikor végre kinyílik az ajtó, teljesen megrökönyödök. Ez lenne Tori?
- Tori… - akadok meg, mivel elcsuklik a hangom. Alsó ajkam beharapva fordítom el a fejem és próbálok normálisan viselkedni. – Már… már azt hittem idefagyok. Mi tartott ennyi ideig? – lépek be mellette, ahogy mindig, de a nappaliba lépve megtorpanok. És most?
Hallom lépteit, ahogy mögém áll meg. Veszettül gyorsan dobog a szívem, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Mondani kéne valamit… De mit?
- Hull a hó – nyögöm ki, de majd’ leesek a földre, ahogy a fejemre dob egy törülközőt.
- Jobbha megfürödsz, a végén még náthás leszel – mondja semmilyen hangon, mitől testem megremek. Megijedtem tőle. De… de jól esik, hogy még most is velem törődik.
- Be… beszélnünk kellene – motyogom halkan. Látom, hogy remeg a keze, ahogy az én egész teste is, de nem törődök vele. Megfogom a kezét és mellkasomhoz húzom. Milyen jó meleg… - Én… - kétségbeesetten nézek szemébe, hogy hogyan is kéne folytassam. Elpirulok, a pillantása mindig is megigézett. – Én… nem tudtam… nem tudtam, hogy te küldted az ajándékokat – hajtom le a fejem. – Yuu adta nekem mindet kezembe, vígasztalásképp…
- És azért csókolt meg, hogy megvígasztaljon? – kérdez gúnyosan keserűen. De nem nézek máshova.
- Nem… nem tudom… miért csókolt meg… - motyogom. – De… de én nem akartam… a csók közben is… végig rád gondoltam – szipogom neki, mert szemeim gyanúsan égni kezdtek, s mire észbe kapok már a könnyeim folynak az arcomon. – Én nem… nem akartam veszekedni veled… Csak… bántott, hogy elhallgattad előlem… Mostmár tudom, milyen az, ha veled mindig találkozom… Miért van az, hogyha velem vagy, akkor úgy érzem mindig a karjaidban akarok lenni, ha meg távol, akkor ég a mellkasom a hiányodtól? – sírom neki és odabújok mellkasához. Szorosan ölelem magamhoz derekánál fogva. Vállaim, és egész testem rászkódik a sírástól. Amikor végre átölel, úgy érzem, hogy hazataláltam, végre nem mar a hiánya és az illata is elbódít. Megpiszézi orrunkat és én pirulva nézek rá. Ez már a régi Tori?
- Olyan hideg az orrod, mint egy kiscicának. Jót tenne az a fürdő – szól édesen. Elmosolyodok és visszabújok mellkasához.
- De csak akkor, ha te is velem jössz – motyogom ruhájának pirultan.
- Most nem – tol el magátol kicsit. – Megvárlak a nappaliban, vagy csinálhatok vacsorát, ha éhes vagy, bár én már ettem.
Kissé szomorú és eseklő pillantással nézek rá. Alsóajkam beharapva mérlegelek és úgy érzem, most nem kéne erőltetnem azt, hogy együtt fürödjünk.
Megingatom a fejem.
- Nem kérek, köszönöm – mondom és lépek is a fürdő felé.
Ahogy a zuhanyzókabinban folynak testemre a meleg vízcseppek, érzem, hogy tényleg felmelegített. Ahogy végeztem megtörölközöm és egy kötösbe bújok. Először a szobába megyek, hogy a szekrényből elővegyem a pizsamám. Fura, hogy nála is megtalálható néhány ruhaneműm, de már megszoktam. Amint magamrakapom a piszamát, megyek a nappaliba, ahol ő épp a kanapén ül, a gondolataiba merülve. Odalépek mellé, de ahogy vállára simítom ujjaim, érzem, ahogy az izmok megfeszülnek érintésem alatt. Rám néz. Tekintetéből semmit sem tudok kiolvasni.
- Nyugodtan dőlj le az ágyba, én majd itt alszom a kanapén.
Csak pislogok rá.
- Menj. A végén még tényleg megfázol – int el, mintha valami zavaró tényező lennék. Ugyanakkor a hangja nyugodt, ahogy mindig.
Félszegen botladozok fel a szobába, ahol leheverek a nagy ágyra. Olyan üres a hely, egyedül nem sokat foglalok. Magamhozszorítom az egyik pánán, amin érezni az illatát és odabújva próbálok elaludni. De még így is nagyon hiányzik.
Aztán inkább alvásra kényszerítem magam, mert érzem, ahogy szemeim gynúsan égni keznek.
Szerkesztve darkrukia által @ 2013. 02. 22. 21:04:12
|
| oosakinana | 2012. 12. 09. 14:15:30 | #24432 |
Karakter: Hatori Yoshiyuki
Megjegyzés: (Chiakimnak)
- És ezt hagyod? – jön utánam, de nem tudom miért lovagol még ezen, hiszen nem hogy örülne, hogy nem fogok dolgozni, hiszen ezt szeretné, hogy többet legyünk együtt…
- Mi mást tehetnék? Egyébként is, így csak megkönnyítették a helyzetünk – állapítom meg, mert ez így van teljes mértékben.
- De... – tovább akarja folytatni a dolgokat, de nem most kell megbeszélnünk szerintem ezt a dolgot, mert nem tartozik senkire.
- Koncentrálhatnánk végre a munkára? – kérdezem tőle kicsit idegesen, amire végre folytatjuk is.
***
- Biztos jó lesz ez így – kezd el faggatózni megint egy jó menet után. Nem igazán szeretem az ilyen faggatózásokat, de végül is beszélni kell róla, de hátha lesz majd valami.
- Majd keresek más munkát – kezdem el simogatom, mikor hozzám bújik.
- Szerkesztőit?
- Majd meglátom, de most... – mászok felé és éhes szemekkel nézek rá. – Ne beszéljünk többet – ajkaira tapadok, és mohón kezdem el csókolni, amire belenyög a csókba. Érzem, hogy már most kezdek kicsit sok lenni neki… Remélem hamar rá fog jönni, hogy milyen is lesz ha tényleg állandóan találkozunk.
- Nekem reggel dolgoznom kell – szavaival teljesen már mond, mint a testével. Nem elég, hogy kezeivel nem enged el, de még ágyékát is érzem az enyémnél hogy mennyire is meg van keményedve.
- Addig még sok van.
***
Reggel viszont nem adom neki olyan egyszerűen a pihenést, mert dolgoznia kell és ezzel is próbálom neki megmutatni, hogy milyen jó lesz neki akkor, ha vissza kerülök dolgozni.
- Édes, fel kéne kelni – próbálom keltegetni, de nem engedi, hanem csak magára húzza a takarót. Kicsit meglátom a fejét, de ekkor is csak a telefonért nyúl, ahol az időt nézi meg.
- Dehát, még csak hét óra... – kezd el nyavalyogni, pedig ez nem olyan egyszerű. Nagyon jól tudja, hogy milyen vagyok. Ha meg dolgozni kell, akkor dolgozni kell.
- Minél előbb kezdesz, annál hamarabb végzel, akár ötven oldallal is.
- Meg vagy húzatva? – meglepődök reakcióján. Hiszen meg kell csinálnia, hogy ne legyen elcsúszva. – Egy hét alatt csinálok annyit!
Erre viszont csak egy csókocskát adok ajkaira.
- Ha felkeltél, gyere reggelizni. – hagyom magára ennyivel és most már tényleg megyek én is reggelit készíteni meg a többi.
***
Az utóbbi időben meg mutatom a kicsikémnek, hogy miként is mennének a dolgok, ha én tényleg állandóan vele lennék és milyen szerencsés, hogy csak néha vagyok vele, na meg telefonon beszélgetünk. Nem mondom, hogy szándékosan csinálom, de tényleg ilyen vagyok. Nem akarom, hogy a másik szerkesztőnek gondja legyen vele, mert akkor tényleg leszedik az én fejemet is, na meg az övét is, aminek nem lesz jó vége.
Most viszont nincs itthon, amit nagyon furcsállok. Nem szólt egyáltalán hogy elmegy, pedig mindig szól én meg vele megyek. Ez valamiért nagyon furcsa, de majd csak elő kerül…
Ahogy várok egyszer csak megszólal a telefonom és Takano-san keres.
- Igen tessék. – szólalok bele.
- Most volt itt Yoshino és megkért, hogy vegyelek vissza és ezúton kijelentem, hogy kivssza veszlek. – mondja, én meg csak elmosolyodok.
- Akkor nem mondtad el neki, hogy mi volt valójában.
- Nem, de legközelebb az ilyen kis üzelmeidből hagyj ki, ha kérhetlek. – mondja kicsit komolyabban. – Meg visszakapod akkor, mint mangakád. Holnap meg várlak, mert felhalmozódott a munka, mivel a helyettesed nem tudta normálisan végezni a dolgát.
- Rendben és köszönöm. – teszem le és pont időben, mert ekkor lép be az ajtón Chiaki.
- Tori. – jön be Chiaki mosolyogva.
- Szia. – köszönök neki. – Merre jártál? – érdeklődök kedvesen.
- Takano-sannál és azt mondta, hogy visszavesz, hát ez nem csodálatos? – kérdezi mosolyogva és gondolom most azt várja, hogy hálálkodjak.
- Köszönöm. – mondom neki, de itt az ideje, hogy meg tudja az igazságot. – Valamit el kell mondanom. – mondom őszintén, amire elkerekednek a szemei.
- Baj van? – teszi fel a kérdést.
- Csak annyi, hogy nem is voltam valójában kirúgva, csak szerettem volna neked megmutatni, hogy milyen lenne az, amire valójában vágysz, és hogy én nem olyan vagyok teljesen, mint amilyennek képzelsz. A munka lefoglalja az összes energiámat és ez így van rendjén. Nem hiszem, hogy többet kéne találkoznunk azon túl, amit találkozunk, mert csak egymásra unnák, amit meg nem akarok. – mondom el a dolgokat, de szerintem életemben nem beszéltem ennyit, mint amennyit most beszélek.
- Hogy mi? – néz rám hitetlenkedve. – Akkor átverés volt az egész? – kérdezi kikelve magából.
- Én nem átverésnek mondanám, hogy megmutattam, hogy milyen lennék, ha állandóan találkoznánk. – mondom neki őszintén és oda mennék magamhoz ölelni, de csak annyit érek el vele, hogy eltaszít magától.
- Hagyj békén. Menj most innen. – mondom én meg fájó szívvel, de eleget teszek a kérésének.
Felveszem a cipőmet és elmegyek a lakásából, bár tudom, hogy nem ez a legjobb dolog, amit tehettem volna, de máshogy nem tudtam volna az eszébe vésni, hogy miért nem jó, ha állandóan találkozunk.
~*~
Már vagy három napja nem láttam és nagyon hiányzik. Küldök neki mindig valami kedvességet, hogy azért ne feledkezzen meg rólam, meg hátha ezek után megbocsájt nekem. Ma viszont el kell mennem hozzá, mert nem veszi fel a telefont és a kéziratot kéne elkérnem tőle. Bemegyek a lakásba, hogy tovább folytassam az utamat, de amikor belépek olyan dolgot látok, amiben menten összetörik a szívem… Chiaki és Yuu félig meztelenül csókolóznak. Lefagyok és csak figyelem őket egy ideig, bár Yuu az lát és látom azt a győzelem ittas mosolyt, hogy csak na.
Megköszörülöm a torkomat, amire Chiaki egyből elpattan tőle és kipirult arccal néz rám, de sajnálkozó tekintettel.
- Tori, hát te meg mit keresel itt? – kérdezi Yuu megfogva a felsőjét és felveszi, na meg a nadrágját is megigazítja, mert le volt húzva.
- Csak a kéziratért jöttem, mert ma kell leadnom. – mondom felvéve a munkás álarcomat.
- Még… még nincs kész. – mondja lehajtott fejjel. Gondolhattam volna, hogy nem fogja megcsinálni, amikor Yuu itt volt, hogy megvigasztalja.
- Akkor készítsd el holnapra, mert le kell adni és valakit érte küldök. – megfordulok és már mennék is.
- Tori kérlek várj. – hallom meg a kétségbe esett hangját, de mint aki meg se hallotta, csak annyit jegyzek meg:
- Remélem azért az ajándékaim tetszettek. – és már nem is vagyok bent.
Most haza megyek, mert egyedül akarok lenni. Amikor haza érek csak az ajtónak dőlök, miközben próbálom vissza fogni magam, hogy ne sírjam el magam. Lehet, hogy megbántottam, de ennyire az nem volt durva, amit én tettem vele, mint amit most ő. Jobb lesz ha továbbra is megint elrejtem az érzelmeimet és csak mint munkatársra tekintek rá… Akkor nem lesznek ilyen gondjaim szerintem…
|
| darkrukia | 2012. 10. 14. 08:06:03 | #23728 |
Karakter: Yoshino Chiaki
Megjegyzés: (Torimnak)
BOLDOG SZÜLINAPOT!
Mikor kigyúlnak a fények,
pajkos tündérek zenélnek.
Huncut mosollyal egy Rád kacsint,
kicsi kendőből csillámot hint,
így adja át üzenetemet:
Boldog szülinapot Neked!
Yuu átjön hozzám, de most nem akarok vele beszélni sem. Úgy érzem, mintha Tori csak kihasználna, vagy én használnám ki őt. Lehetséges az, hogy mindketten kihasználjuk egymást? De... Nem tudom. Összezavarodtam, fogalmam nincs mit szeretne.
- Yoshino – hallom meg a hangját. Felkapom a fejem.
- Tori – rohaok neki és mellkasát kezdem ütögetni. – Hazug. Azt mondtad, minden rendben lesz – kiáálom, teljesen kikelve magamból. – Hiszen tegnap még össze is jöttünk – mondom, hidegen hagyva, hogy mások is tartózkodnak benn.
Mindennek lehordom, a szótarba sincsenek olyan szavak, amiket használok. Magához ölel, de nem tesz semmit. A lakásba húz inkább, ahol mégnagyobb hangon kezdem szidni.
Nem tudom mikor állok le, de a torkom is megfájdul.
- Yoshino. Én soha nem mondtam neked, hogy minden a régi lesz, csak azt, hogy szeretlek – jelenti ki. – Mondtam, hogy még nem kérhetlek vissza.
- De miért nem lehetek mellettes? Így semmit nem fogunk tudni találkozni – akadok ki ismét. Ő nagyot sóhajt.
- Akkor ott hagyom a munkámat. – Megfagy a levegő. Ijedten nézek rá.
- Nem hagyhatod ott – rázom meg a fejem.
- De akkor, hogy akarsz velem lenni?
- Nem hagyhatod ott. Veled akarok dolgozni. Tori! Engem más nem tud úgy motiválni, mint te.
Szavaimnak most enged. Leülünk és együtt fejezzük be a minkát, már amennyire tudok én arra koncentrálni. Tori telefonja megcsörren, mire kimegy. Pár perc múlva utána megyek.
- Tori – szólítom óvatosan. – Ki volt az?
- Csak Takano-san – válaszolja zsebredugott kézel. – De menjünk vissza dolgozni.
Valami furcsa van a hangjában, nem szokott így viselkedni. Hátához bújva átölelem.
- Mit mondott?
- Könnyített a helyzetünkön – feleli egyszerűen, mire lefagyok.
- Kirúgott? – kerekednek el szemeim, de ő csak az ajtó felé közelít.
- Igen – válaszolja félvállról, majd visszamegy folytatni a munkát.
- És ezt hagyod? – lépekutána jó pár perc múlva. Az új szereksztőm nagy szemeket meresztve néz.
- Mi mást tehetnék? Egyébként is, így csak megkönnyítették a helyzetünk – von vállat.
- De... – szólok, de nem tudom folytatni.
- Koncentrálhatnánk végre a munkára? – szúrós szemű szerkesztőcske kezd ideges lenni. Hajajj...
***
- Biztos jó lesz ez így – faggatom még mindig, mikor összebújva heverünk az ágyon, még kissé pihegek az előbbiektől, de olyan jó érzés a karjaiban lenni.
- Majd keresek más munkát – simogatja meg tincseim.
- Szerkesztőit?
Kicsit el is szomorodom. Nincs nagyon ínyemre, hogy valaki más szerkesztője legyen.
- Majd meglátom, de most... – kerekedik fölém, mire kicsit megdöbbenek. – Ne beszéljünk többet – tapad ajkaimra, s félregyömöszöli a köztünk lévő takarót. Belenyögök ajkaiba.
- Nekem reggel dolgoznom kell – kuncogok fel. Viszont tarkójára markolva nem engedem, hogy elszakadjon ajkaimtól.
- Addig még sok van.
***
Enyhe rázogatásra ébredek. Inkább a takarót húzom a fejemre.
- Édes, fel kéne kellni – rázogat, simogat, de nem engedem oda neki a takaróm.
Egy pillanatra dugom ki a fejem, míg a telefonon megnézem, mennyi az idő.
- Dehát, még csak hét óra... – nyavajgom álomittasan. Ilyenkor szoktam másik oldalamra fordulni, nemhogy felkellni...
- Minnél előbb kezdessz, annál hamarabb végzel, akár ötven oldallal is.
- Meg vagy huzatva? – felpattanok, s elkerekedett szemekkel nézek rá. – Egy hét alatt csinálok annyit!
Apró csókot nyom ajkaimra.
- Ha felkelltél, gyere reggelizni – megy ki a hálóból. Utánapislogok. Ez megörült.
***
Olyan furcsán érzem magam. Mintha Tori folyton azt akarná, hogy agyonhajszoljam magam a munkában, aztán vele az ágyban. Ez így sehogysem jó. Mikor együtt dolgoztunk könnyebb volt. Nem is nyaggatott, csak hiányzott. Most meg itt van, s úgy érzem, hogy mégsem jó így. Hiányzik az, mikor várni kellett rá, hogy mikor végzünk, egy kis kávézóban üllve mesélje el az aznapi dolgait. Egy hét után kaptam a telefont a kezembe, s tárcsáztam Takano-san-t, hogy beszélgessünk kicsit. Szerintem tudja, hogy miről van szó, így mikor odaérek hozzájuk, már az ajtóban áll, vállán egy kényelmesen elnyúló macskával, kezében cigivel. Betessékel és akkor látom, hogy Onodera-kun is ott van vele. Felé is biccentek.
Aztán megunom velük a bájcsevejt, s rátérek ittlétemre, meg hamar távozni akarok, túlságosan fáj a fenekem az egy helyben ücsörgéshez.
- Takano-san, kérlek, vedd vissza Torit – hajolok meg előtte, mire olyan tudálékos szemekkel néz, hogy feszengni kezdek. Értem már miért ilyen Onodera-kun, ha a közelében van.
- Ő rúgatta ki magát.
- De... de... – mentegetőzni szeretnék, de ebbe nem nagyon tudok beleszólni. – Könyörgöm – hajolok meg ismét. – Vedd vissza, ő remek szerkesztő, megérdemel még egy esélyt – hadarom el.
- Nem le...
- Takano-san! – szól rá Onodera-kun
- Jó, jó, amúgy is kellett volna felvenni valakit a helyére. Hozzá hasonlót meg nem találtunk volna – von vállat.
Miután vagy ezerszer köszönetet mondtam Takano-sannak, aki mentegetőzött, hogy amúgy sem miattam veszi vissza; szinte hazarepülök. Az ajtóban már Yuu vár, mire csak pislogok. Mondja, hogy menjünk együtt vacsizni valamit, mivel nem is törődtem vele mostanában. Bólintok, de majd csak holnap ebédnél futunk össze, mert most Torival akarok lenni.
Kicsit furcsállom, hogy eddig az az érzés hiányzott, hogy hiányoljam, most meg legszivesebben a karjaiba repülnék.
|
| oosakinana | 2012. 10. 02. 19:35:32 | #23604 |
Karakter: Hatori Yoshiyuki
Megjegyzés: (Chiakimnak)
Másnap reggel próbálom ébresztgetni a kicsikét, de nem megy olyan egyszerűen, mivel eléggé álomszuszék. Lehet nem mostanában aludt ennyit, mint most, de nem hagyhatom sokáig, mivel dolgoznia kell és nekem is mennem kell.
Csókokkal keltegetem, de csak nyűgösen bújik hozzám és fúrja a fejét a mellkasomba. Lesimogatom róla a takarót, mire ő visszahúzza, de nem hagyom magam és csak tovább simogatom édes testét és a takarót le róla.
- Fel kéne kelni – kezdem kóstolgatni a fülét, de csak próbál hesegetni.
- Naa... – csak tovább rejtőzik, amire felkuncogok.
- Mit szólnál egy kávéhoz? – próbálom keltegetni továbbra is.
- Oké, de előtte fürödjünk le, ragadok – látom, hogy elpirul a kijelentésre, amire a kezeimmel simogatom meg az arcát. Jól áll neki a piros szín.
- Velem fürödnél? Biztos vagy te ebben? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, hiszen eddig még csak akkor fürödtünk együtt, amikor éppen szeretkeztünk is közben.
- Igen – eléggé komolynak tűnik így örömmel belemegyek.
- Akkor gyerünk, hime – lerántom róla a takarót, majd amikor hozzám simul, teljesen karjaimba kapom, ahol a fürdőbe viszem. – Csakhogy teljesen éber vagy – nevetve jegyzem meg, majd a kádba engedek vizet, hogy alaposan megfürödjünk mindketten.
~*~
A nap eléggé feszülten telik az irodában, mert nem hogy a saját mangakámmal kell foglalkoznom, de még az ujjonc is rajtam keresztül akarja elérni Yoshino-t, ami nekem nem tetszik főleg, hogy ennyire el van csúszva a kicsike.
Fel is hívom, hogy merre van. Csörög.
- Hallo, tessék? Áúcs, áúcs, áúcs! – hallom a jajgatását, meg egy kisebb csörömpölést is a háttérben.
- Yoshino, jól vagy? – kérdezem tőle aggódva. Az hiányzik, hogy összetörje magát.
- Tori...
- Igen, én vagyok. Mit csináltál?
- Nyugi, csak beütöttem a bokám, áú... – nyavalyogja én meg csaka fejemet fogok és meg is rázom.
- Figyelhetnél kicsit jobban is – figyelmeztetem a nyilvánvalóra. Nem akarom, hogy összetörje magát.
- ... Miért hívtál? – igaz is térjünk a tárgyra.
- Csak akartam szólni, hogy a szerkesztőd már ki van akadva attól, hogy nem kapta meg a jegyzeteket. – mondom egy szuszra, amit akarok. Lehet ki lesz akadva, de majd elmagyarázom neki, hát ha megérti.
- Tessék? Tori, nem...
- Ha akarod most utána tud menni, itt áll mellettem. Hol vagy? Otthon?
- Igen, de...
- Oké, máris indul – le is teszem a telefont, mert nem itt szeretnék neki magyarázkodni. Most kivételesen én is elmegyek az ujjonccal, mert tudom, hogy Yoshino teljesen ki lesz akadva és én kellek ahhoz, hogy megnyugodjon. Meg is kérem, hogy amíg engedélyt nem adok, addig ne tegyen semmit.
El is megyünk. Belépünk a házba. Levesszük a cipőt és ahogy elkezdek besétálni Yuu-t látom meg kijönni a szobából.
- Yoshino? – kérdezem tőle, de rám se néz.
- Hála neked összeomlott megint. – jegyzi meg én meg nagyot sóhajtok. – Jobb ha nem mész be hozzá.
- Majd én azt eldöntöm. – mondom és elsétálva mellette megyek be a szobába, ahol alkotni szoktak. Az ujjonc persze követ, de nem baj.
- Yoshino. – lépek beljebb és amikor meghallja a hangomat felemeli a fejét.
- Tori. – feláll és hozzám rohanva kezdi el verni a mellkasomat. – Hazug. Azt mondtad minden rendben lesz. – kezd el kiabálni ki kelve magából. – Hiszen tegnap még össze is jöttünk. – mondja megfeledkezve arról, hogy második is vannak bent a szobában, de nem érdekel, hiszen tényleg így van.
Nem mondok semmit. Hagyom, hogy elmondom mindennek, miközben magamhoz ölelem. Hagyom, hogy kidühöngje magát, majd bemegyünk a lakásba inkább, hogy ott kiabáljon el minden szemétládának.
Kell fél óra mire lehiggad, de végül csak szóhoz jutok én is.
- Yoshino. Én soha nem mondtam neked, hogy minden a régi lesz, csak azt hogy szeretlek. – jelentem ki neki. – Mondtam, hogy még nem kérhetlek vissza. – emlékeztetem.
- De miért nem lehetek melletted? Így semmit nem fogunk tudni találkozni. – akad ki megint egy kicsit. Komolyan mondom olyan, mint egy gyerek.
Nagyot sóhajtok és nem tudom mit tehetnék. Imádom a munkámat, de nem akarom őt se elveszíteni.
- Akkor ott hagyom a munkámat. – erre szinte meg fagy a szobában a levegő é s ijedten néz rám.
- Nem hagyhatod ott. – mondja egyből és rázza a fejét, de akkor nem tudom, hogy mit akar.
- De akkor hogy akarsz velem együtt lenni? – teszem fel neki a költői kérdést.
- Nem hagyhatod ott. Veled akarok dolgozni. Tori! Engem más nem tud úgy motiválni mint te. – ez mondjuk igaz, de akkor sem lesz ez így jó. Mindenkinek jobb lesz az ott hagyom az irodát és másba kezdek bele, mert akkor tényleg együtt lehetünk Yoshinoval.
Most viszont leülünk, és együtt fejezzük be a munkát annak ellenére, hogy nekem a saját mangakámnál kéne lennem, de azt nem kell tudniuk. Egyszer csak csörög a telefonom… Takano-san.
Felállok és kimegyek a szobából. Felveszem és cseppet sem kecsegtet jó hírekkel. Mivel nem ott vagyok ahol lennem kell és ez már nem az első alkalom, hogy hirtelen változtatok és nem vagyok kész időre, még ha nem is az én hibám, de meg válik tőlem. Elfogadom a döntését és ha azt nézzük jogos, amit mond, hiszen elég keveset voltam dolgozni az elmúlt időszakban.
- Tori. – hallom meg Chiaki óvatos hangját. – Ki volt az?
- Csak Takano-san. – válaszolom és zsebre teszem a kezemet. – De menjünk vissza dolgozni. – kérem meg, de ekkor hátulról megölel.
- Mit mondott? – csak nem firtatja tovább a dolgokat.
- Könnyített a helyzetünkön. – mondom egyszerűen és érzem, ahogy meg fagy teljesen.
- Kirúgott? – kérdezi kerek szemekkel, de én csak az ajtó felé közelítek.
- Igen. – válaszolom egyszerűen, majd visszamegyek és folytatom a munkát, amiért eljöttünk, hogy segítsek Chiakinak befejezni időre, hogy őt ne rúgják ki legalább, ha már velem megtették… Mondjuk én sokkal jobban pótolhatóbb vagyok, mint Ő valaha is lesz.
|
| darkrukia | 2012. 08. 12. 18:18:24 | #22854 |
Karakter: Yoshino Chiaki
Megjegyzés: (Torimnak)
- Sajnálom, de nem lehet – ingatja meg fejét.
- De én nem tudok másnál dolgozni – lépek közelebb, s egyre jobban zúgó fejem a mellkasának döntöm. Milyen jó illata van. – Könyörgök, fogadj vissza – kérlelem, de megjeleniko Takano.
- Hatori, minden rendben?
- Persze. Mindjárt megyek – bólint, majd elmegy, mire Tori ismét rám figyel. Persze. Minden a legnagyobb rendben? Semmi sincs rendben! – Menj szépen haza. Fejezd be a maradék oldalt, amit még nem tudtál és akkor este beugrok hozzád.
- Rendben – egyezek bele színtelenül. – Biztos, hogy eljössz? – szorongatom jobban kezemben tartott lapjaim.
- Hazudtam neked valaha is?
- Soha. – Kapok egy fejsimit. Nagyszerű. Kölyök szint.
- Pihenj, de fejezd be a mangát – figyelmeztet, majd sarkon fordul, s ott hagy.
Amióta hazajöttem a kiadótól, azóta vizslatom az ajtót, hogy mikor lép be. De csak néha jön be Yuu, akit sikeresen sikerül megbántanom. Most azért is gyötröm magam, hogy a barátom is elmartam magam mellől. Eldőlök a kanapén. Talán túlságosan naív vagyok ahhoz, hogy észrevegyem, hogy Tori miért viselkedik így Yuuval, de nem fogom engedni, hogy valamelyikölyüket is elveszítsem. Vagy mindkettő megtanulja mit jelent az életemben, vagy... Erre nem is akarok gondolni.
Hallom az ajtó nyitódását.
- Yoshino – szólít.
- Tori? – tényleg ő az? Amint bejön már a levegő is nyugodtabb a házban. Leül a földre elém.
- Nézd Yoshino... Én szeretlek téged nagyon is, de te közben a Yuu-hoz való folytonos meg állandó kötődéseddel bántasz engem.
- De ő csak egy barát, semmi több – mondom, mire felém fordul, s szemeimbe néz. Nem jó ez így, hamar elveszek ezekben a lélektükrökben.
- Ő viszont nem így veszi, mert szerelmes beléd, akár csak én – beszél őszintén. Lökött, Yoshiyuki, miért kell neked újra és újra felhoznod Yuu-t, ha kettesben vagyunk.
Közelebb csúszok hozzá, ajkaira apró csókot hintek. Magához ölel végrem, s viszonozza csókom. Lehúz a kanapéról, s az ölébe öltet, közben simogat, csókunkat mélyíti. Én meg nem ellenkezek. Csinálja azt, ami neki jó. Nekem csak ez a fontos, hogy ő jól érezze magát.
Nem tudom, hogy kerültünk ágyba, meztelenül, de ahogy fölém hajol, s érzem közelségét, illatát, elbódulok, nem is érdekel. Vadul csókoljuk egymást és minden pillanatot próbálunk az emlékezetünkbe vésni. Bárhol érinti testem, ott szikrák gyúlnak, teljesen beleremegek ebbe az érzésbe. Próbálom én is minél több helyen érinteni, de nyögéseim már nem tudom visszafogni, gátlástalanul tőr fel belőlem minden. A behatolás pillanatában érzem, hogy teljesen elvesztem a józan eszem. Ahogy egyre gyorsabb tempót diktál, úgy érzem, hogy a mélybe taszít, hogy csak mi ketten vagyunk és csak mi ketten érezzük ezt. Nem sok kell, hogy mindketten hangosan felnyögve lépjünk át a gyönyör kapuján. Érzem, ahogy rámereszkedik teste, s szorosan ölelem magamhoz, minden megmaradt erőmmel. Mellém gördül, s én szorosan simulok, bújok hozzá. Nem fogom elengedni. Most nem!
Betakarózunk és nemsokára álomba szenderülünk.
***
Finom ajkak simitság meztelen vállam, mire felsóhajtva fordulok meg, s Tori mellkasába bújva ficergek közelebb. Próbálom visszahúzni vállamra a takarót, de folyton lesimitsa róla. Végül felhagyok ezzel, s megpróbálom beérni teste melegével, finom illatával.
- Fel kéne kelni – suttogja a fülembe, s megcsócsálja, mire felnyögve hessegetem el.
- Naa... – rejtőzöm el vállhajlatába, mire felkuncog.
- Mit szólnál egy kávéhoz? – jó ajánlat.
- Oké, de előtte fürödjünk le, ragadok – motyogom álmosan, s még így is érzem, hogy piros az arcom. Kuncogva simulnak féltékeny ujjai pír helyére.
- Velem fürödnél? Biztos vagy te ebben? – suttogja fülembe. Kiráz a hideg, megborzongok jól esően.
- Igen – sóhajtom. Bármit, csak magam mellett tudjalak.
- Akkor gyerünk, hime – rántja le rólam teljesen a takarót, mivel csak azt éri el, hogy jobban hozzasimulok. Sóhajtva kap ölbe. Felsikkantok, s nyakába kapaszkodom szorosan. – Csakhogy teljesen éber vagy – nevet fel, s a fürdőbe visz, ahol beletesz a kádba, majd megengedi a vizet.
***
Egész nap olyan vagyok, mint aki felhőkön jár. A kis asztalkám mellett csak cirka-firkákra futja, még normálisan gondolkozni se tudok, csak azon jár az eszem, ami este történt. Azonban Yuu eldöntötte, hogy visszatérít a földre, s egy akkora taslit kapok tarkómra, hogy még a könnycsepp is kiszökik szememből.
- Figyelnél már ránk is? Ayume vagy két perce legyez a szemed előtt! – szól a tőle megszokott nyugodt hangon, mire felnézek. Jé, tényleg itt van a lány. Basszus, tényleg a felhőkön járok.
- Bocs, Ayu-chan, nem figyeltem – nézek rá bocsánatkérően mosolyogva. Egyszerre sóhajt fel midenki, én meg fülig pirulok. Reménytelen vagyok.
***
Csörög a telefon. Kapok is utána, ám az kiesik kezemből. Ajajajajj!
- Hallo, tessék? – ugrok utána, s felkapom. – Áúcs, áúcs, áúcs! – surolom bokámat.
- Yoshino, jól vagy? – elmosolyodom.
- Tori...
- Igen, én vagyok. Mit csináltál?
- Nyugi, csak beütöttem a bokám, áú... – nyökögöm neki, mint valami óvodás.
- Figyelhetnél kicsit jobban is – fed meg. Oké, tudom, Mr. FigyelekMindenre úraság!
- ... Miért hívtál? – kérdem kis jajjgatás után.
- Csak akartam szólni, hogy a szerkesztőd már ki van akadva attól, hogy nem kapta meg a jegyzeteket. – Mi?
- Tessék? Tori, nem...
- Ha akarod most utána tud menni, itt áll mellettem. Hol vagy? Otthon?
- Igen, de...
- Oké, máris indul – s azzal leteszi.
Nem értem... Nem Tori lesz újból a szerkesztőm?
Érzem, ahogy mellkasomban vadul dübörög szívem.
Ez azt jelenti... hogy mostmár nem lehetünk együtt annyit... hogy...
Szemeimet szúrni kezdi valami, s arcomon sósvíz bucskázik le.
Tori...
|
| oosakinana | 2012. 06. 17. 20:55:37 | #21559 |
Karakter: Hatori Yoshiyuki
Megjegyzés: (Chiakimnak)
Végül csak nem bírok addig várni. Beszélek Takano-val, hogy helyezzen át másik Managaka-hoz, meg másnál akarok én is lenni. Az indokot is kérdezi, de egy kisebb hazugságot összehordok, hogy már nem tudunk úgy együtt dolgozni, mint eddig és nem akarom, hogy ez a szerkesztőség kárára váljon, amire rá bólint.
Fel is hívom Chiakit és elmondom neki, hogy mostantól mással fog dolgozni és nem velem, mert másik mangaka-t kaptam. El is búcsúzok tőle, meg azért sok sikert kívánok neki a sikeres mangáihoz, majd leteszem a telefont és elkezdem újra dolgozni a másik mangakámmal. Még szerencse, hogy tudok csak a munkára koncentrálni azok mellett, hogy Chiaki is folyamatosan a fejemben jár és olykor el is bambulok.
Egyik nap a gondolat mentemből Onodera szakít ki.
- Hatori. – felé fordulok.
- Tessék?
- Keresnek lent az automatánál. – mondja, mire felhúzom a szemöldökömet.
- Még is ki? – nézek rá érdeklődve, majd felállok és megigazítom a ruhámat.
- Öhmm. Azt nem mondhatom meg sajnálom.
- Túl átlátszó vagy Onodera. Tanulj meg jobban hazudni. – sétálok el mellette. Szóval eljött és velem akar beszélni, de vajon miért? Hiszen már nem én vagyok a szerkesztője… sőt szinte semmi közöm nincs már hozzá.
- Szia – mondja eléggé vékony hangon, mikor megállok előtte. Teljesen el van vörösödve az arca és a lapokat fogja, amiket hozott magával, de remélem, tisztába van még vele, hogy nem én vagyok a felettese.
Ahogy végig nézek rajta kicsit gyűröttek a ruhái és eléggé vékony. Nem eszik rendesen ezt a hülye is tudja… főleg én. majd beszélnem kell Yuu-val, hogy gondoskodjon róla.
- Yoshino – biccentek felé.
- Öhm… jól vagy? – kérdezi kipirultan.
- Jól vagyok. – válaszolom, de nem igazán hallja meg a válaszomat, mert nagyon el van merülve gondolataiba én meg csak várom, hogy mi lesz az ami ki fog jönni belőle, meg hogy mit is szeretne, miért akar velem beszélni.
- Gyere vissza hozzám… - suttogja, amire számítottam, majd könnyei is elindulnak az arcán.
Nem szeretem így látni, meg sosem szerettem, ha sírnak miattam pláne, hogy most ezt ő teszi.
- Sajnálom, de nem lehet. – rázom meg a fejemet, de folyamatosan őt figyelem.
- De én nem tudok másnál dolgozni. – lép közelebb, majd fejét a mellkasomnak dönti. – Könyörgök, fogadj vissza. – kérlel, de ekkor jelenik meg Takano-san.
- Hatori minden rendben? – néz ránk, mire csak bólintok.
- Persze. Mindjárt megyek. – bólint, majd felmegy a részlegbe én meg megint Yoshino-ra tudok figyelni.
- Menj szépen haza. Fejezd be a maradék oldalt, amit még nem tudtál és akkor este beugrok hozzád. – jegyzem meg. Remélem, ezzel kicsit megnyugtatom.
- Rendben. – még mindig nem néz rám. – Biztos, hogy eljössz? – szorongatja még mindig a lapokat.
- Hazudtam neked valaha is? – mert ha erre tudja a helyes választ, akkor nem kell a kérdésre se válaszolnom.
- Soha. – mondja ki, mire csak megsimítom a fejét.
- Pihenj, de fejezd be a mangát. – figyelmeztetem, majd megfordulva megyek fel az irodába. Végig csak azon gondolkozok, mit csináljak vele és mi lenne a legjobb mindkettőnknek.
- Hatori. – hallom Takano hangját, mire ránézek. – Mi a probléma? Nem gondoltad még se komolyan ezt az áthelyezéses dolgot igaz? – néz rám, mindent tudóan.
- De. így sokkal jobb lesz mindenkinek. – mondom határozottan.
- Ne kövesd el azt a hibát, amit Onodera is elkövetett. – mondja, mire az említett személy sipákolva jelenik meg és elkezd ordítozni Takano-val én meg csak azon gondolkozok, amit mondott. Volt egy alkalom, amikor Takano elvitt beszélgetni és ott elmesélte, hogy mi történt vele meg Ritsuval…
Este ígéretemhez híven megyek Yoshino lakása felé. Amint oda érek be is megyek, majd leveszem a cipőmet.
- Yoshino. – kezdem el keresni a lakásban.
- Tori? – hallom a hangját a nappaliban. Bemegyek, és akkor látom meg, hogy a kanapéján fekszik. Odamegyek, majd leülök a földre, hogy a fejénél legyek.
- Nézd Yoshino. – kezdek bele. – Én szeretlek téged nagyon is, de te közben a Yuu-hoz való folytonos meg állandó kötődéseddel bántasz engem. – mondom őszintén.
- De ő csak egy barát semmi több. – mondja, majd felé fordulok és végre a szemébe nézhetek.
- Ő viszont nem így veszi, mert szerelmes beléd, akár csak én. – mondom el neki még egyszer, ám nem válaszol, hanem csak közelebb kúszik hozzám és csókot ad ajkaimra.
Nekem se kell ennél több. Magamhoz ölelve viszonzom a csókját, majd lehúzom a kanapéról és az ölembe ültetve simogatom é mélyítem csókunkat, ahogyan csak tudom, hogy minél többet érezzek belőle.
Nem sokkal később már a hálójában vagyunk és az ágyon fekszek felette, miközben már senkin nincs egy szál ruha sem. Vadul csókoljuk egymást és minden pillanatot próbálunk az emlékezetünkbe vésni.
Lassan kényeztetem tagját, meg mindenhol a testét, ahol csak tudom, miközben kicsit tágításával is foglalkozok. Ő addig hátamat és testemet simogatja nyögéseivel párosítva, ami zene füleimnek. Nem is kínzom magam sokáig, mert bejáratához helyezkedek és egy mozdulattal hatolok belé, amire mind a ketten hangosan felnyögve adjuk egymás jelzésére milyen jól is esik ez a kis együttlét.
Eleinte lassan kezdek el mozogni, majd ahogy a vágyunk fokozódik úgy gyorsul az én tempóm is. Imádom, mikor szeretkezünk olyankor nincsenek a gondok csak ő és én. ezt a világot szeretném egyszer elérni, hogy csak mi ketten legyünk és senki más.
Nem kell sokáig várni, mert mindketten hangosan felnyögve élvezünk el. Kicsit rároskadok, mire ő szorosan ölel magához és érzem, hogy nem akar elengedni. Végül csak mellé gördülök, de nem hagy sokáig egy magamra, mert szorosan hozzám simulva szinte lefogva bújik hozzám, hogy ha akarnék se tudjak elmenni innen sehova, bár nem is mintha annyira nagyon akarnék.
Végül betakarózunk, és egymást ölelve alszunk el.
|
|
