|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Mora | 2013. 10. 14. 20:00:51 | #27631 |
 Karakter: Nonohara Tetsunori
Megjegyzés: (Lulumnak)
- Ki volt a megbízó? – kérdezi egészen halkan. Habár nem barátaimról faggat, mégis olyan, mintha meg se hallotta volna az előző kijelentésem. Tudja milyen világban élünk, és mi jár a spicliknek, így ne lepődjön meg, hogy felizzó szemmel, de némán állom a pillantását.
Lassan emeli fel a kezét, és finoman túr a hajamba, de nem vagyok ostoba, tuti nem buksisimit kapok. Gyanakvásom nem is alaptalan, a következő pillanatban durván markolja meg a tincseim, és egy mozdulattal hátra rántja a fejem. Felszisszenek fájdalmamban, de más minden más hangot visszatartok.
- Tudod, igazán kár lenne ezért szenvedned – hajol le hozzám. Színtelen, halk, és érzéketlen a hangja, ez teszi kifejezetten rémisztővé. Mégis tartom magam, ugrásra készen feszülök meg. – Mi a neve?
- Rohadj meg – válaszolom ingerülten.
- Csinálhatjuk másképp.. – suttogja, mélyen a szemembe nézve. – Először levágjuk egy lábujjad. Majd még egyet, és még egyet. Majd ha elfogytak.. a lábfejedet daraboljuk fel. Szép egy centis darabokra.. mint a hentes a húst. Biztos láttál már ilyet – folytatja csendesen. Felgyorsul az amúgy se túl nyugodt szívverésem, és bár keményen küzdök, hogy ne látszódjon meg rajtam, kezdek komolyan megriadni. Nem vagyok gyáva, átéltem már durva dolgokat, de akkor is... – Majd ha már ott sem marad más, folytatjuk a lábaddal.. – Szabad kezével arcomra simít, de ez a gesztus csak még rémisztőbbé teszi. – és ha az is elfogy, neki essünk a másiknak. Mire végzünk, megváltás lesz a tolószék.. - Mire befejezi, érzem, hogy lesápadok, de még tartom magam.
- Úgy sem teszed meg! – vágom rá, néhány mély lélegzetvételnyi csönd után. Nem kapom el pillantásomat sötét szemeiről, és végül ő unja meg az egymásra meredést. Elengedi a hajam, és felegyenesedik.
- Doi! – dörren a hangja, mire kissé összerezzenek a hirtelenségtől. Az ajtó szinte azonnal kitárul, és a már sokat látott embere sétál be rajta. – A lábát.
Elakad a lélegzetem, és elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy a férfi gunyoros mosollyal zárja maga mögött az ajtót, és megindul felém. Zsebéből egy egyedinek tűnő pillangókés kerül elő, és szépen kinyitja, mire elém ér. Hát ez egyáltalán nem kicsi... nem kés... Megfeszülök, félelmemet düh mögé rejtem, és úgy meredek rájuk felváltva. Ezt nem tehetik meg velem...
A Doi nevű fickó mégis elég határozottan térdel le elém, így szitkozódva állok neki ficánkolni. Megpróbálom felrúgni, lefejelni, de csak annyit érek el ezzel, hogy lábamat a székhez köti egy műanyag vacakkal, és leszedi rólam a cipőmet, zoknimat. Levegő után kapkodva próbálok felborulni a székkel, de az nehéz anyagból készült, Doi pedig lefogja a lábam, így ez se sikerül, a kés pedig megvillan a kezében.
- Ne! – csattanok fel riadtan, és komolyan kétségbeesek, mikor csak közömbös pillantást kapok válaszként. Még ha csak a lábujjaim is... Már az is elvesz a szabadságomból, megnehezíti, sőt, szinte lehetetlenné teszi az eddigi életvitelem folytatását.
A kés a levegőbe lendül, én pedig szememet, számat összeszorítva készülök fel a fájdalomra. Fülemben zúg a levegő hasítása, és összerezzenek a kemény csattanásra, de nem érzek semmit, és mikor lassan kinyitom a szemeim, a kést a lábam mellett pillantom meg.
Levegő után kapok, és csak ekkor veszem észre, hogy eddig visszatartottam. Seggfejek! Felpillantok Seihora, és visszatér a harag a tekintetembe.
- Neve? – kérdezi újra. Gyilkos pillantással, megfeszülve átkozom el minden felmenőjét. Nincs kedvem elveszteni az életbiztosításomul szolgáló lábaim egyikét, és használati képességét se, de ha köpök...
- Doi..
- Mitsuo… - préselem ki magamból, mielőtt a férfi mozdulhatna. - Okazaki Mitsuo – folytatom halkan, lehajtott fejjel. A francba, a francba, a francba! Elmehetnek mind a francba! Infófutár vagyok, hogy rohadjanak meg, nem a kis hatalmi játékuk egyik parasztja!
- Hogyan csináltátok? – Maró haraggal nézek fel rá, és hosszú percekig csak fészkelődök, hangot nem adok ki. Ch... már mindegy, Okazaki is dögöljön meg, hogy nem tudta eddig kinyírni, ha már ez volt a célja...
- Taka betört a rendszerbe.. – kezdek bele nehézkesen. – Mi pedig körbe szaglásztunk, kérdezősködtünk, megfigyeltünk.
- Mit akartak tudni?
- Útvonalakat főleg. Neveket. Szokásaid – szűröm fogaim közt. Elegem van ebből az egészből, és főleg a jéghercegből! Lehajtott fejjel, fogaimat csikorgatva meredek magam elé, és amennyire fáradtan, idegesen telik tőlem, igyekszem keményen gondolkozni valami szabadulási terven. Nem tudom most mit akar majd kezdeni velem, de nem fogom megkönnyíteni a helyzetét, ha ki akar nyírni!
Halk kattogásokra emelem fel a fejem, és megkönnyebbülve látom, hogy Doi teszi el a kését. Remek, most már csak a golyótól kell félnem... Kihúzom magam, úgy meredek feljebb Seihora, nem titkolva a gyilkos indulatot, ami bennem munkál. Ami még inkább felhúz, hogy ő maga semmi érzelmet nem képes magára varázsolni.
- Szedd le a bilincset és azt a vackot a lábáról – utasítja emberét, hosszú percek múlva. Bizalmatlanul tartom pillantásomat továbbra is Seihon, miközben lábam szabaddá válik, majd kezemet dörzsölgetve, mikor azok is.
- Vedd fel a cipőd – intézi most hozzám szavait, én pedig dühödten, de teljesítem a parancsot. Mezítláb úgyse jutnék messzire, ha nekilódulnék. Nem mintha most annyira lenne erőm, de ha fegyvert fog rám, futok az életemért.
- Gyere. – Neki se telik többre tőmondatoknál... Meg se várja a reakciómat, megfordulva lép az ajtóhoz, és sétál ki rajta. Kelletlenül követem, a gorillája pedig besorol mögém, jelezve, hogy nem járnék jól a hátraarccal a folyosón se.
Némán kirándulunk a méretes házban, végül elérjük a célját, és kinyitva előttem egy ajtót, a fejével int, hogy fáradjak be. Összehúzott szemmel, de végül egész szófogadóan sétálok be. A szoba közepén megtorpanva, gyorsan felmérem az egészet, és meg kell állapítanom, hogy a maga nemében egész stílusos, csak éppen marhára nem értem, mit csinálok én itt. Ráadásul mit tartanak ezek az ágy mellett? Tigrist?
Amint hallom záródni az ajtót, megpördülök, és figyelem, ahogy a jégherceg valamit pittyeg az ajtó melletti készüléken, majd felém fordul. Hidegen néz rám, én pedig hasonló kedvességgel állom a pillantását.
- Mától ez lesz a szobád – kezdi csendesen, és beljebb sétálva áll neki az öltözete meglazításának. A szobám? Miért nem cella, vagy sírgödör? – Ha kettesben vagyunk, úgy beszélhetsz velem, ahogy akarsz, és azt csinálsz amit akarsz, egészen addig amíg nem zavarod a munkám, vagy egyéb tevékenységem. Kint viszont elvárom a normális viselkedést és hangsúlyt. Nem érdekel a véleményed erről. Beszéd közben egyre több ruhadarabjától szabadul meg. – Holnap hozatok neked ruhákat. Öngyilkosságot pedig felejtsd el, mert a barátaiddal már nem biztos, hogy ilyen kedves leszek – fejezi be, én pedig vad dühvel fixírozom. Normális viselkedés? Ruhák? – Seihonak hívnak. Sei ha úgy jobban tetszik.
Hidegen hagy, hogy hívják, mert úgyis tudom! A szabályaira is teszek, nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő fütyül. Egyszerűen csak azt nem értem, mi a fenét akar?! Ráadásul a ruhái levetése is érdekes hadművelet itt...
- Már csak egy kérdésem lenne. Mi a francot csinálsz? – szólalok meg végül, habár van még amit nem értek.
- Levettem a felesleget, hogy megfürödhessek – válaszolja nyugodtan, felhúzott szemöldökkel, jelezve, hogy ostoba kérdést tettem fel. Mi a...
- Ezt megtehetted volna a saját szobádban is – vágom rá, nagyon remélve, hogy nem arról van szó, amire gondolok...
- Ez az én szobám – jelenti ki csendesen, igazolva egyik sejtésem. – Te pedig mától az én petem vagy. Vagy ágyasom, ha úgy jobban tetszik.
Elkerekednek a szemeim, és kétszer is nyitom a számat, hogy a fejéhez vágjak valamit, de mindkét alkalommal bennem rekednek a szavak. Végül harmadik nekifutásra sikerül hangot adnom gondolataim egy részének, a tisztázás véget.
- Pet? Ágyas? – sziszegem. – Nagyon ajánlom, hogy ez csak egy ostoba vicc legyen!
- Nincs humorérzékem – érkezik a közönyös válasz.
Érzem, ahogy arcom lángra kap a bennem izzó dühtől, és reflexszerűen lódulok meg felé, bár magam se tudom, mi célból. Nem szokásom embert ölni, őt valószínűleg kipihenten se tudnám eltenni láb alól, hát még ilyen kimerülten... Nem meglepő tehát, hogy könnyedén tér ki az ütésem elől, és kirúgja alólam a lábaimat. Nyekkenve terülök ki a szőnyegen, de szitkozódva pattanok is fel.
- Dögölj meg, seggfej! Senki alá nem fogok befeküdni, főleg nem egy magadfajta pókerarcú, vadbarom alá! – prüszkölöm egyre hangosabban, és csak még jobban felhúz, hogy az arckifejezése egy cseppet se változik. – Rohadék! Játszod itt a nagymenő, tundra vérmérsékletű jégherceget, valójában meg melegebb vagy, mint egy vulkánfürdő, mi?
Megint nekirugaszkodom a támadásnak, de sajnos hagytam, hogy elvakítson a düh, így három mozdulat után a földre nyomva találom magam, ő meg a jobb karomat hátracsavarva térdel rajtam.
- Eressz el! Nem hallod? Szállj le rólam! Ha hozzám mersz érni...! Nem leszek pet, inkább nyírj ki! Nem is, inkább én csinállak ki téged! - Vergődök, ficánkolok, az se érdekel, hogy fájdalom hasít a karomba, de nem szabadulok.
- Befejezted? – szólal meg végre, miután hosszú perceken keresztül elhordtam mindennek, próbálkoztam a szabadulással, de sikertelenségem után, elértem a kimerüléshez. Lihegve, feszülten heverek alatta, de a gyilkos düh nem csillapodott bennem.
- Francokat! – fújtatom. – Sose fogom! Minden percben, minden másodpercben ellenkezni fogok, és semmi örömödet nem leled majd bennem. Amint lehunyod a szemed, én majd...
- Nem foglak megdugni.
-...rögtön neked.... he? – Bennem reked a folytatás, és még a mocorgást is abbahagyom. Igyekszem felnézni rá, hogy láthassam az arcát, de nem igazán tudom ennyire hátracsavarni a fejem, így bosszankodva hunyom le a szemem.
Mikor aztán hirtelen elenged, meglepetten nyitom ki, és sajgó tagokkal ülök fel a szőnyegen. Némán áll előttem, és hiába meredek rá magyarázatot várva, elfordulva áll neki lecsatolni magáról az óráját. Ingerülten tápászkodok fel.
- Mit mondtál? – csattanok fel akaratosan. Először azt mondja, az ágyasa leszek, aztán meg azt, hogy nem dug meg... Szórakozik velem?
- Azt, amit hallottál. Nem duglak meg, nem fogok úgy hozzád érni – ismétli közönyösen, hátra pillantva rám a válla felett. – Amíg tudod a helyed, és a szobán kívül viselkedsz, nem esik bántódásod.
- Miért? – kérdezem csendesen, eddigi hangerőmtől teljesen eltérően, majd hirtelen megint felkapom a vizet. – Miért?! Ha ez a helyzet, akkor miért nem engedsz el egyszerűen? Felszívódok a fiúkkal, és nem hallasz rólunk többet.
- Itt maradsz – érkezik a vérlázítóan tömör elutasítás.
- Minek? – hördülök fel, ökölbe szorított kezekkel. – Mégis meddig? És miért?
- Az ott az ágyad – mutat a túlméretezett macskafekhelyre. – Mint már mondtam, holnap ruhát is kapsz. Ha éhes vagy, arról is csak szólnod kell, a fürdő pedig a rendelkezésedre áll, miután végeztem – fejezi be, meg se hallva kérdéseimet, és mielőtt bármit is reagálhatnék, bevonul a mosdóba.
- Fulladj meg, te seggfej! – kiabálom utána, de már túl kevés erőm maradt további hadakozásra.
Tanácstalanul, összezavarva, émelyítő dühvel, és némi kétségbeeséssel rogyok térdre a szőnyegen, majd sóhajtva ki is terülök. Úgy bámulom a plafont, mintha attól várnám a megoldást, és minő meglepetés... Nem kapom meg tőle...
Marha nagy szarban vagyok, és most először, semmi terv nem születik meg a fejemben, ami elősegítené a menekülésem. Remek Tetsunori, most aztán törheted a fejed... Ha legalább Taka, meg Akira itt lenne velem... Nem, jó, hogy nincsenek itt, remélem helyrepofozzák magukat, aztán meghúzódnak.
- Ott alszol? – áll meg felettem Seiho. Hunyorogva nézek az arcára, majd szótlan fintorral ülök fel, és miután talpra kecmeregtem, tüntető némasággal vonulok el mellette. – Kölyök! – Ingerülten pillantok vissza rá, majd elkapom a felém hajított boxert és pólót. – Törülközőt a szekrényben találsz bent.
Majdnem kicsúszik a számon egy köszönöm, de aztán inkább visszanyelem a dolgot. Fenéket fogok én itt köszöngetni neki bármit is!
Bevonulok a fürdése után még mindig párás mosdóba, és miután bevágtam magam mögött az ajtót, rögtön az ablakhoz ugrok, hátha meglóghatok. Hiú ábránd, csak bukóra nyílik...
Morogva rángatok ki egy törülközőt az egyik szekrényből, hogy ha már a szökés most nem sikerült, legalább tisztán pihenhessem ki magam a holnapi próbálkozásokra.
Levetem a ruháim, és sziszegve nyomkodom végig a lila foltokat, zúzódásokat, melyeket a mai nap során sikerült beszereznem, majd sóhajtva állok be a zuhany alá.
Jó sokáig áztatom magam, majd megtörülközöm, és némi hezitálás után, felhúzom a kapott ruhákat. Sajátjaimat felnyalábolva lépek a szobába, és tekintetem azonnal az ajtóra siklik, majd lemondóan fordulok a már ágyán ülő, engem figyelő jégherceg felé. Nem szólal meg, és perpillanat nekem sincs mondanivalóm, legalábbis semmi kedves...
Eltrappolok a macskaágyig, ruháimat ledobom az egyik végébe, és bevetődöm a párnák közé. Magamra húzom teljesen a takarót, és csak egy kis résen követem a mozgását. Az ágya mellett egy gombot teker el, mire fokozatosan kialszik a fény a szobában, és már nem látom mit csinál.
- Nem félsz, hogy kinyírlak álmodban? – morgom csendesen.
- Veled ellentétben, van fegyverem, és gondolkodás nélkül lőlek le, ha a közelemben motoszkálsz. Éber alvó vagyok – feleli higgadtan. Felhorkanva fordítok neki hátat, és küldöm el a pokolba.
Arra számítok, hogy igen hosszú éjszakám lesz, mert ugyan ki tudna aludni ilyen helyzetben. Meglepő, és igen bosszantó módon, mégis elnyom az álom a megalázó, mégis kifejezetten kényelmes ágyban, és arra riadok reggel, hogy bevonul a fürdőbe.
~oOo~
Lélekszakadva loholok végig a folyosókon, és bőszen átkozom ennek a rohadt háznak a méreteit. Alig 5 perce léptem le Seiho, meg az embere mellől, remélve, hogy a következő kanyar után egy kijáratba botlok, de eddig minden ajtó mögött, csak egy újabb üldözésemre alkalmas személybe botlottam.
Nem tudom hova indult velem, bár ha tippelnem kéne, azt mondanám ruhákért, mert ma reggel még a sajátomat vehettem fel, de lehet meg kellett volna várnom, amíg szabad ég alá érünk.
Lefékezek a következő ablak előtt, és gyorsan nekiállok kinyitni, erre még időm is van, mert némi előnyt szereztem a lépcsőkön. Sok kétajtós szekrény lassan döcög rajtuk.
Kitárom az ablakot, és mikor meggyőződtem róla, hogy tényleg a földszinten vagyok, felugrom a párkányra. Tény, hogy alattam méretes rózsabokrok húzódnak, de ha elég jól elrugaszkodom, a mögöttük lévő füvön landolok majd. Mély levegőt veszek, de lélekben nincs időm felkészülni, mert már hangzik is fel mögöttem a dübörgés és kiabálás.
Ugrok, majd egy gurulással tompítom a földet érést, és így viszonylag sérülésmentesen megoldom, a bokrok tüskéit is sikerült elkerülnöm. Levegő után kapkodva támaszkodok meg egy pillanatra a térdeimen, majd gunyoros pillantást vetek az ablakban megtorpanó melákokra, hogy aztán ismét nekilendüljek a rohanásnak, remélve, hogy a méretes birtok határa felé tartok.
Mikor azonban egy lugason vágok keresztül, hirtelen emberekbe botlok. Lihegve, elkerekedett szemekkel torpanok meg, és hiába sikít minden porcikám azért, hogy rohanjak tovább, nem tudok mozdulni, Seiho apjának tekintete megdermeszt.
Jéghideg tekintettel, szórakozott mosollyal néz végig rajtam, és nyugalomra inti a már mozdulni készülő gorilláját.
- Nocsak, a kis kedvenceknek is séta idő van? – szólal meg maró gúnnyal, mire kissé kizökkenek dermedtségemből. Rohadék! Komolyan el kéne gondolkoznom, hogy választani tudjak, melyikük a nagyobb seggfej, ő vagy a fia...
- Nem vagyok kedvenc, szemét! – sziszegem, mire kissé elsötétedik a tekintete. Úgy tűnik nem igazán engedi el úgy a szitkaimat a füle mellett, mint Seiho.
- Hát persze... – jegyzi meg tenyérbemászó mosollyal. – Még nem... De előbb utóbb valakinek a kis kurvájaként, vagy holtan fogod végezni valahol.
Dühösen, gyűlölettel izzik fel a szemem, és gondolkodás nélkül lendülök felé, remélve, hogy fegyvert tudok csórni tőle, de gorillája is mozdul, és egy kemény gyomrossal eléri, hogy a földre rogyjak. A francba, a francba... Tetsu, te idióta, miért nem futottál...?
- Úgy látom a második variációt preferálnád – guggol le elém az immár első számúvá kinevezett rohadék, és az államat megragadva, durván felrántja a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Hunyorogva, fájdalmas dühvel állom a pillantását, és legszívesebben arcba köpném, de mielőtt elkövethetném életem utolsó ostobaságát, zaj támad mellettünk, és Seiho jelenik meg két emberével, akik vele ellentétben, eléggé kapkodják a levegőt.
- Jó reggelt, fiam! – szélesedik ki a még mindig államat szorító férfi mosolya, ahogy a fia felé fordul. Majd minden figyelmeztetés nélkül, a torkomra csúsztatja a kezét, és amint fel áll, nekem is azt kell tennem, ha nem akarok megfulladni. Így is hörögve kapom el a csuklóját, és igyekszem lefejteni magamról, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. – Úgy tűnik mozgáshiánya van a kedvencednek. Mint gazdája, neked kellett volna tenni ez ellen, nem igaz?
Nem érkezik felelet, nekem pedig vészesen kezd fogyni a levegőm, így vergődve próbálok szabadulni. Leszarom, milyen kettőjük viszonya, de engem hagyjanak ki belőle!
- Tegyél rá pórázt – teszi még hozzá fojtogatóm, majd eltaszít a fia felé. Megtántorodva esem a földre ismét, és levegő után kapva dörzsölöm meg a nyakam. Úgy érzem, ennek megmarad a nyoma.
- Rohadékok, szemetek... – mormolom, és mikor Seiho egyik embere mellém lépve húz fel a karomnál fogva, megpróbálom elrántani magam. – Dögöljetek meg minda...
Hirtelen sötétedik el a világ, ahogy fájdalmas ütést kapok a tarkómra, és rongybabaként csúszom össze a melák karjaiban.
|
| Lureka | 2013. 09. 08. 22:06:44 | #27266 |
 Karakter: Hokusai Seiho
Megjegyzés: ~ Morámnak
Dühödten mozdul a kezem, és még mielőtt átgondolhatnám mit csinálok egy váza törik darabokra a földön. Hangosan csörömpölve esik apró darabokra és ahogy leengedem a kezem megnyugszom. A sok szilánkot nézve veszek mély levegőt. Jól van.
Nyugalom.
Pont az a célja, hogy kiborítson. Mert egy hiba és végem. Nem kapom meg a székét. Nem kapok semmit, csak még több szentbeszédet és kibaszott vigyort. A kurva életbe..
- Uram..? – az ajtó lassan nyílik ki, és Doi tétova hangja szivárog be. Ő már tudja, hogy nem jó ötlet háborgatni amikor elönt a düh. Tetszik vagy sem, akkor megmutatkozik apám öröksége… pont ugyan olyan rohadék és kegyetlen tudok lenni, mint ő. Semmivel sem jobb..
- Kell egy új váza – mondom nyugodtan, majd megfordulva nézek rá. – A kölyök?
- Lent van – válaszolja készségesen.
- Mire végzek vele, szerezz egy pet ágyat, hozzá takarót és párnákat, majd vigyétek a szobámba. – mondom sokkal nyugodtabban és lassan megfordulva nézek rá.
- Minek? – kérdi értetlenül, de csak hideg pillantással válaszolok. Szó nélkül indulok el az alagsor felé. Most fontosabb dolgom van az apámnál, és a csevegésnél. Meg kell tudnom, ki volt a megbízójuk. Minél előbb. Nem akarom tovább húzni az időt. Minden perc veszélyes lehet számunkra, ha olyan kezekbe kerültek az információk. Már pedig nem akarok meghalni, mielőtt trónra kerülnék. Ha enyém lesz ez az egész szar, úgy is megreformálom és átalakítom a rendszerünket. Kezdve azzal, hogy fejbe lövetem apám összes seggnyalóját. Apámat pedig én magam lövöm fejbe. Sokszor. Egymás után.
Pár perc alatt leérek és az őrök felé biccentek, mire a kulcs elfordul és nyitják is nekem az ajtót. Belépve már is szembe találom magam a kölyökkel.
Némán sétálok be, megállva előtte és újra végig mérve. Morcos tekintettel ül a székén, lejjebb csúszva ami láthatóan kényelmetlenebb, de úgy tűnik őt nem zavarja ez. Haja fehér, már-már ezüstös színekben játszik, és még jobban kiemelik türkizkék szemeit. Tekintete gyilkos, de nem sötétül el a dühtől. Chh…
Komolyan ezt a kölyköt kell elviselnem mint pet? Kurvára feltűnő és az öltözködését elnézve nem épp egy konzervatív, meghunyászkodó jellem. Minden pólusából sugárzik az önfejűség. Nincs kedvem még egy kolonchoz, és nevelésre szoruló harapós kiskutyához. Van ennél jobb dolgom is. Sokkal jobb, mint egy ilyen vakarcsból csináljak elfogadható ágyast.
- Remélem kényelmesen ülsz – szólalok meg végül hosszú percek után.
- Ha ez a legjobb lakosztály, benyújtanám a panaszom – felesel azonnal, amiért pofon járna, de elnézem neki. Amúgy sem szeretem bepiszkolni a kezem. Meglehet ezt kulturáltan is beszélni.
- Elmondod amit tudni akarok, és kapsz jobbat – válaszolom csendesen, de csak gúnyos mosollyal válaszol. Hátsóját feljebb nyomva dől hátra kényelmesebben és az a vigyor…
- Ezt nem veszem meg, ismerem a fajtád. Amint megkapod amit akarsz, kinyírsz. – hm..
- Most is megtehetném, és máris jobban érezném magam – jelentem ki hűvösen és kezeimet lassan összefonom mellkasom előtt. Kezdem ezt unni. – Megloptatok minket. Tudni akarom hogy csináltátok, és kinek a megbízására?! – morranok rá, de csak száját összeszorítva bámul vissza rám mérgesen. Nem tudom miben bízik ennyire. Benne nem tehetek most már kárt, de a barátai.. róla egy szó sem eset. Velük bármit megtehetek. Bármit…
- Remélem tisztában vagy vele, mi történik, ha nem beszélsz – töröm meg újra a csendet.
- Megversz? Megkínzol? Kiéheztetsz? Megerőszakolsz? Odadobsz az embereidnek? – hadarja dühösen, és arcom meg se rezzen, mégis kissé meglepődök. Nem is rossz ötlet. – Nem félek a haláltól! – csattan fel végül.
- Hm...és másétól? – kérdem színtelenül, és a hatás nem marad el. Vékony teste összerezzen, arca eltorzul, szemei pedig ledöfnek. Egymás után, sokszor, és minél lassabban. Mintha én nem tudnám, milyen fájdalmat okoztak ezek a szavak. De sosem érdekelt más sorsa.. a lényeg, hogy megtudjam amit akarok. Utána már szükségtelen a jelenléte a világban.
Végül pislog párat és úgy száll el a haragja, mintha sosem lett volna. Arcán újabb tenyérbe mászó vigyor, és lábujjhegyre állva kezd el hintázni a székében. Mint aki marhára élvezi a helyzetet és nem épp a legnagyobb szarban ülne nyakig..
- Nem fogod ellenem használni. Nem tudod. – válaszolja, olyan gúnyos hangsúllyal, amit senkitől sem viselek el. Főleg nem egy ilyen vakarcstól.
Szemeim összeszűkülnek, és úgy nézek rá hosszan. Pimasz, gúnyos, magabiztos. Pedig ilyen helyzetben nem lenne szabad akkora önbizalmának lennie. Valamit tud amit én nem.
Már épp venném a levegőt, hogy újabb kérdést tegyek fel, de halk kopogás zavar meg, és Doi sétál be az ajtón, leverten. Ez nem jó..
- Főnök, van egy kis probléma –mondja rosszkedvűen. – A kölykök...
- Megszöktek – fejezi be helyette a kölyök. Hidegen nézek rá, majd vissza testőrömre, aki némán biccent. Rohadt élet. Szóval, ezért volt ilyen nyugodt.. Ujjaim ökölbe szorulnak a feltörő dühtől, és kizavarom Doi-t, de pár mély lélegzetvétel után megnyugszom. Nem tehetek benne nagy kárt. Úgy már nem lehet pet.
Elgondolkodva nézek félre, az ablakra. Az biztos, hogy most azonnal elkapni őket nem tudjuk. Okosak és gyorsak, Biztos eltűntek már is valahol. De a fiúkat ismerve igen komoly sérüléseik lehetnek. Ha el is tűntek nem tudnak mozogni és keresztbe tenni egy jó ideig. Szóval elég erre a vakarcsra összpontosítanom. Ha ő beszél a másik kettőre már amúgy sincs szükségem.
Újra felé nézek. A fehér tincsekre és az élénk, szinte világító szemekre. Még most is dühösen villognak. Nem lesz könnyű megtörnöm. Az egyszer biztos. Utca kölyök lehet, és ilyen életvitellel.. hozzá szokhatott már a fenyegetésekhez. Hm…
- Hogy hívnak? – szólok hozzá végül és látom, hogy meglepődik a kérdésen, de persze pimaszul válaszol.
- Gyere ide – dünnyögi orra alatt, elfordulva tőlem. Hát jó. Két lépéssel termek előtte és állát megragadva rántom vissza fejét, hogy rám nézzen.
- Mi a neved? – ismétlem meg a kérdést hidegen, de csak dühösen néz vissza.
- Nem mindegy?
- Azt kérdeztem, mi a neved? – kérdem újra, kissé idegesebben, és megszorítom állát. Arca megrezzen a fájdalomtól, de nem foglalkozom vele.
- Te-Tetsunori – morogja halkan, de nem engedem el. A teljes neve kell, hogy utánuk nézhessek. - Nonohara Tetsunori.
- Na látod, megy ez – mondom elégedettem eleresztve és kiegyenesedve nézek le rá. – Hogy szöktek meg? Gondolom tudod, hogy felesleges titkolni, az embereimtől úgyis megtudom.
- Egy kütyüvel – válaszolja flegmán vállat vonva. – Legalábbis az eredeti terv szerint azzal zavarjuk meg a kocsi mechanikáját, és meglógunk az ütközéskor. Csak a gond van a modern kocsikkal, mi?
- Hova mennek? – kérdem, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.
- Világgá. És ezt már semmivel se szeded ki belőlem! – morogja kelletlenül és én lassan felvonom szemöldököm. Azt majd meglátjuk.
Elgondolkodva nézek le rá. Dühös, pimasz, elutasító tekintet. Kellemetlen társaság az már biztos. De nem tehetek benne nagy kárt. Lehet el is akarjuk adni. Egy sebhelyes pet, pedig nem mutat jól a piacon. Másrészt, ha elmondja kinek adtak ki minket, akkor már nem érdekelnek a barátai. Csak akkor van rájuk szükségem, ha ő nem beszél. De beszélni fog.
- Ki volt a megbízó? – kérdem halkan és tekintette megint felizzik. Nem szól, egy árva szót sem csak bámul rám. Értem.
Lassan emelem fel a kezem, és finoman túrok a selymes tincsek közé. Látom a szemein, hogy nem tudja ezt hova tenni, de gyanakszik. Jobb is, ha nem bízol bennem kölyök. Nem az a fajta vagyok.
Hirtelen markolom meg a kócos fehérséget és egy mozdulattal rántom hátra a fejét, amitől felszisszen.
- Tudod, igazán kár lenne ezért szenvedned – hajolok le hozzá. Hangom színtelen és halk. Szinte suttogom a szavakat, de tudom, hogy hallja. De még mennyire. Úgy figyel, mint egy dühös kiskutya, aki csak a lehetőséget várja, hogy belém marjon. – Mi a neve?
- Rohadj meg – válaszolja ingerülten. Rendben. Te akartad…
- Csinálhatjuk másképp.. – suttogom a kék íriszekbe nézve érzelemmentesen. – Először levágjuk egy lábujjad. Majd még egyet, és még egyet – mondom lassan, faarccal és szemei megint megrebbennek. – Majd ha elfogytak.. a lábfejedet daraboljuk fel. Szép egy centis darabokra.. mint a hentes a húst. Biztos láttál már ilyet – folytatom csendesen. Szemei még mindig mérgesek, de a tűz lassan kezd elveszni. Arca szép lassan elfehéredik szavaim hatására. Tudtam én, hogy nem vagyok olyan kemény fiú.. – Majd ha már ott sem marad más, folytatjuk a lábaddal.. – másik kezemet felemelve cirógatom meg gyengéden az arcát. – és ha az is elfogy, neki essünk a másiknak. Mire végzünk, megváltás lesz a tolószék.. – fejezem be, és látom, hogy arcából minden szín kifut. Helyes. Jobb ha beszarsz és nem kell erő demonstráció. Nincs időm sokáig húzni a dolgot.
- Úgy sem teszed meg! – vágja hozzám a szavakat, pár pillanat múlva. Nem? Hm.. Mélyen nézek a két türkiz íriszbe, majd elengedve a fejét, egyenesedek fel. Ha bemutatót is szeretnél..
- Doi! – dörgöm és azonnal nyílik az ajtó. – A lábát – parancsolom csendesen, és közömbösen meredek a fiúra. Szemei szép lassan elkerekednek, főleg amikor jobb kezem becsukja az ajtót és gúnyos mosollyal veszi elő kését. Egy speciális neki készített pillangó kés. Pontosabban egy kis macheta.. Kicsire össze lehet hajtani, hogy elférjen a zsebében, vagy zakójában, de egy mozdulat és szép lassan kinyílik. Idegőrlő kattogás, amit a kölyök nagy szemekkel néz végig, majd megfeszülve néz ránk dühösen. Szóval még mindig azt hiszed vicceltem. Nem szokásom.
Némán nézem, ahogy Doi letérdel a kölyök mellé, mire szitkozódva kezd ficánkolni, de egy mozdulattal megoldja ezt a problémát is. Egy olyan műanyag fehér vacakkal köti le a lábát, hogy ne tudja rángatni, majd lassú mozdulatokkal bontja ki cipőjét, húzza le róla, aztán a zoknit, és végül a kis lábát lefogva villantja meg a kését.
- Ne! – csattan fel hirtelen a kölyök és ijedten néz le, majd rám, de csak közömbös tekintettemmel találkozik. Nem fogja levágni elsőre semmijét. Csak ha mondom. Most csak ráijesztünk és remélem ennyi elég lesz, mert ha nem.. akkor valami olyat kell kitalálnom, ami nem jár vérrel, sérüléssel, és hisztivel.. Hm.
A kés felemelkedik, mint egy rossz horror filmben és magamban elmosolyodom a rémült szemektől. Doi lecsap, a kölyök pedig szemét száját összeszorítja. Hangos csattanás, majd testőröm kellemetlen kuncogása. A földbe vágott a késsel, ahogy kell.
Lassan nyitja ki a szemét és döbbenten vesz levegőt újra. Nagy szemekkel mered rám és egy pillanat múlva a düh is megjelenik tekintetében. Bizony. Szívattunk. De a következő lépésem, már nem lesz ilyen kellemes.
- Neve? – kérdem újra. Gyilkosan mered rám, teste megfeszül és látom rajta, hogy épp az összes szentet a fejemre átkozza. Kár hogy nem érek rá, a némaságra.
- Doi..
- Mitsuo… - szólal meg hirtelen a kölyök, mielőtt emberem mozdulhatna. - Okazaki Mitsuo – folytatja csendesen és fejét lassan lehajtja. Okos fiú.
- Hogyan csináltátok? – szólok újra, amit újabb villámokkal reagál le. Hosszú csöndes percek, egy kis fészkelődés a figyelő tekintetem alatt, majd nagy levegőt vesz.
- Taka betört a rendszerbe.. – kezdi nagy nehezen. – Mi pedig körbe szaglásztunk, kérdezősködtünk, megfigyeltünk. – fejezi be. Némán nézem őt. Nem merne hazudni. Ezek után biztosan nem. Taka volt a szemüveges kölyök. A vörös és ő pedig figyeltek. Gondolom miután megtudták ki vagyok főleg engem. Remek. Ez már haladás.
- Mit akartak tudni?
- Útvonalakat főleg. Neveket. Szokásaid – mondja a fogát szívva és látom, hogy kezd belefáradni. De ennyi elég. Nem kell tovább húzni, mert megint felfújja magát és akkor tényleg el kell vennem tőle valamit..
Doi kérdőn néz fel rám, de nem foglalkozom vele. Csak a fiút nézem. Fejét lehajtva néz maga elé. Talán a száját rághatja, nem tudom. Az ezüstös hajzuhatag eltakarja arcát. Egy biztos, hogy ritka szemtelen, és neveletlen. A perverzek az ilyeneket szokták ékszernek hívni. Csiszolatlan szépség. De én mit kezdjek egy ilyen fiúval? Kurvákat se szeretem… Már több mint fél éve nem volt senki a közelemben testileg. De nem is érzem szükséget. Azóta.. képtelen vagyok mással igazán jól érezni magam. Erre ide adott nekem egy ilyet. Semmi értelme. Ő is tudja, hogy nem fogom megdugni. Akkor minek kell ezt eltűrnőm?
Aprót intek és Doi elteszi a kését, amitől a kölyök is kissé megnyugszik. Lassan felnéz rám, és látom a néma kérdéseket és a féktelen haragot szemeiben. Nem hibáztatom érte, és nem is érdekel különösebben. Egy ilyen utca gyerek úgy sem tud megölni. De hogy hosszútávon eltudjuk-e egymást viselni..
- Szedd le a bilincset és azt a vackot a lábáról – adom ki a halk utasítást hosszú percek múlva. Szó nélkül teszi, amit kértem, csak a kölyök néz rám egyre bizalmatlanabbul. Csuklóit dörzsöli meg, de szemét nem veszi le rólam. Hm.
- Vedd fel a cipőd – szólok hozzá, és bár dühösen néz rám készséggel megteszi. Helyes. Nem szeretném, ha minden szavamba belekötne majd. Bár valószínűleg ez a csend, még az előbbi kis műsor utóhatása..
- Gyere – mondom, amikor végez és meg se várva reakcióját fordulok az ajtóhoz és sétálok ki rajta. Hallom a halk lépteket magam mögött, és tudom, hogy Doi mögötte sétál minden mozdulatát figyelve. Jobb is így. Ha most még nem is, de a következő pár napban biztos próbálkozni fog szökéssel, vagy szerény személyem megölésével. Amit persze nem engedhetek meg neki. Hosszú lesz ez a pár hónap..
Némán sétálunk fel szobámig, ahol megállva nyitom ki neki az ajtót és csupán fejemmel intek neki, hogy menjen be. Morcosan bámul rám, de szófogadóan besétál.
- Uram – szól Doi, amikor eltűnik a kölyök.
- Holnap reggel hívd fel Mitsuo-t. Meglátogatjuk – nézek rá hűvösen. – Menj pihenj le te is. Hosszú hetünk volt – teszem még hozzá az ajtó felé fordulva, majd választ nem várva lépek be és csukom be magam mögött a nyílászárót. Az ajtó mellett lévő kis kütyün megnyomok egy gombot, mire a zár kattan, és halk szívó hangot hallat. Jól van. Most jöhet a nap nehezebb része.
Hidegen nézek a kölyökre, aki a szoba közepén ácsorogva néz rám.
Mögötte az ágyam és mellette a kisebb, de pont megfelelő pet ágy a földön. Cseppet sem lesz neki kényelmetlen, bőven elfér rajta, kicsit ovális alakú matrac, rajta puha paplan és jó sok párna, hogy semmiben sem legyen hiánya. A matrac oldalai kicsit felpúposodnak mutatva a párnás részét, mintha tényleg egy hatalmas házimacskáé lenne és nem a kölyöké. Egyébként semmi sem változott. Pár fotel, egy kis dohányzó asztal, ablakok mély lila függönyökkel, és a ruhás szekrényem. Gondolom már kellőképpen szemügyre vette a szobát, és most arra kíváncsi mit akarok tőle.
- Mától ez lesz a szobád – kezdem el csendesen és fáradt mozdulatokkal sétálok beljebb, közben nyakkendőmet bontom ki. Unom már ezt a rohadt hivatalos öltözködést. – Ha kettesben vagyunk, úgy beszélhetsz velem, ahogy akarsz, és azt csinálsz amit akarsz, egészen addig amíg nem zavarod a munkám, vagy egyéb tevékenységem. – nyakkendőt ledobom az egyik fotelra. – Kint viszont elvárom a normális viselkedést és hangsúlyt. Nem érdekel a véleményed erről – zakó utána. – Holnap hozatok neked ruhákat. Öngyilkosságot pedig felejtsd el, mert a barátaiddal már nem biztos, hogy ilyen kedves leszek – fejezem be végül és újra felnézek rá. Még mindig ott áll és engem néz, de szemei egyre jobban izzanak. Nem tetszenek a szabályok? Pech.. – Seihonak hívnak. Sei ha úgy jobban tetszik. – teszem még hozzá, de csak gyilkosan mered rám, majd ledobott ruháimra pillant, végül újra rám.
- Már csak egy kérdésem lenne. Mi a francot csinálsz? – szólal meg pár pillanat múlva, elég mérgesen, de csak hűvösen meredek rá.
- Levettem a felesleget, hogy megfürödhessek – válaszolom nyugodt hangon és felszalad a szemöldöke. Hm.
- Ezt megtehetted volna a saját szobádban is – vágja rá szemtelenül, mintha itt minden az övé lenne. Azt hiszem nem voltam elég világos..
- Ez az én szobám – jelentem ki csendesen. – Te pedig mától az én petem vagy. Vagy ágyasom, ha úgy jobban tetszik.
|
| Mora | 2013. 08. 14. 23:10:43 | #26903 |
Karakter: Nonohara Tetsunori
Megjegyzés: (Lulumnak)
- Azt hiszem nagy szarban vagyunk – jegyzi meg Akira szókimondóan a nyílvánvalót. Taka morogva tolja szemüvegét a helyére, de fel se néz a laptopjából, én pedig vetek egy megsemmisítő pillantást vöröshajú barátomra.
- Mondj olyat, amit ne tudnánk két hét menekülés után! – vágom hozzá a kanapéról az egyik párnát, amit a következő pillanatban kapok is vissza.
- Mindent jól csináltunk, ugyanúgy, ahogy eddig – kapcsolódik be a társalgásba Taka is, némi értelmet hozva bele. – Nem értem, hogy sikerült rájönniük a kilétünkre. Nem a megbízó köpött, magát is bajba sodorta volna, és összekötőink meg nem nagyon vanna, hogy rajtuk keresztül juthassanak el hozzánk.
- Tök mindegy a hogyan! – húzom el a számat. – A lényeges kérdés most az, hogy mit csináljunk a lerázásuk érdekében. Két hete költözünk bázisról bázisra, volt amikor egy hajszálon múlt, hogy el nem kaptak minket, és már a szétszóródással is próbálkoztunk.
- Ha elkapnak minket, nekünk végünk... – sóhajtja Akira, ezúttal két párnát is kiérdemelve a bölcsességgel. Vissza azonban inkább nem szolgáltatja őket, nehogy legközelebb is fegyveremül használjam.
- Mindketten tudjátok, mit kell tenni, ha elkapnának minket – pillantok rájuk komolyan. Bólintanak, és Taka a zsebéhez nyúlva, ellenőrzi a kütyüjét.
- De Tetsu, ez a terv csak akkor működik, ha el akarnak szállítani innen minket, és együtt – jegyzi meg csendesen.
- Tudom. – Más esetben improvizálni kell. – Holnap visszamegyünk a kettes bázisra.
Bólintanak, majd mindketten elfoglalják magukat. Taka a gépén matat, Akira pedig egy fotós újságot lapozgat. Én a sarokba állított hegedűmre pillantok, de végül inkább eldőlök a kanapén, hogy pihenjek. Amióta üldözni kezdtek minket, eléggé összevissza alszunk.
Hirtelen pattannak ki a szemeim, ahogy öszötöneim riadóztatnak, de már így is tudom, elkéstem. Idegborzoló reccsenéssel törik be az ajtó, és pont azok sétálnak be rajta, akik folytonos üldözése miatt elfáradtam annyira, hogy tompuljon az éberségem.
Felszisszenek, és ülőhelyzetbe lököm magam, míg barátaim felpattannak ültükből. Sebesen kezdek agyalni a menekülési lehetőségeken, de zárják, ami az ajtóból maradt, az ablakok pedig nem opciók. A földszinten lakó öregnek kellett volna jeleznie, ha érkezik valaki, de úgy tűnik lefizették, vagy elintézték. Remek...
- Nem szép dolog a lopás fiúk – szólal meg az egyetlen az érkezők közül, aki nem hasonlít egy gorillára, mire a többi ugrik is felénk. Felpattanok, de hosszú távon nem tudom sikeresen védeni magam a nálam kétszer nagyobb izomagyaknál, és hamarosan barátaimmal együtt, a földön térdelünk lefogva. Izzik bennem a düh a megalázó helyzet miatt, és sajognak a kemény ütések helyei, de a szekrények főnöke csak ráérősen szemlélődik. Hosukai Seiho... Általában ő végzi a piszkos munkát az apjának.
Tekintete Taka gépén állapodik meg, és rögtön rossz érzésem támad, ahogy mellé lép. Nem csalódom, a következő pillanatban lelöki a földre, és keményen rátapos.
- Neeeee! – kiált fel Taka, látva szeretett laptopja halálát. Ebből baj lesz... – A gépem te szeméh… - durva pofonnal fojtják belé a szavakat, és ahogy a feje oldalra bicsaklik, leesik a szemüvege.
- Kuss – morogja a mögötte álló gorilla.
- Taka! – kiált fel Akira, akivel egyszerre mozdulunk dühünkben, csak ő kissé forrófejűbb ficánkolásával, magára vonja a figyelmet. Ő is kap egy kemény pofont, de mikor fegyvert is szorítanak a halántékához, nekem is oda a magamra erőltetett higgadtságom.
- Elég! – csattanok fel, mire az ifjabb Hokusai felém fordul. – Mit akar?
Elém sétál, és tüzetesen végigmér. Kifejezetten kellemetlenül érzem magam közönyös tekintetétől, de állom a pillantását, dühödten meredek vissza rá.
- Elégtételt – feleli tömören, mire összeszorul kissé a gyomrom. Pláne mikor elkapja az állam, és fejemet oldalra rántva méreget tovább. Mi a tököm, nem látott még fehér embert?! – Őt hozzátok – mondja nyugodtan, és elengedve, megindul az ajtó felé.
- Mi? – nyekkenek halkan. Nem mindhármunkat? - Nem! Eresszetek! – emelem fel a hangom, de hiába ellenkezek, felcibálnak, és elkezdenek kitaszigálni.
- A másik kettővel mi legyen, főnök? – kérdi az egyik gorilla. Megfeszülve cövekelek le, de úgyis megállnak, mert főnökük is, és hátrapillant barátaimra. Ha meg meri ölni őket, addig nem nyugszom, míg ki nem csinálom!
- Leckéztessétek meg őket. Utána vigyétek a Dobozba – érkezik a nyugodt parancs, majd kilép az ajtón, engem pedig cipelnek utána, kiabálhatok bármennyire.
Igazából csinálhatok bármit, gond nélkül érünk le a kocsihoz, egyik szomszéd se érkezik a segítségünkre, a rendőrség se közeledik. Tehetetlen vagyok a bilincselés, és a fejemre való zsákhúzás ellen is, hamarosan a kocsiba vágva találom magam, és inkább elcsendesedek. Semmi értelme tovább ordítanom, és a dühödt szidalmazással is leállok egy idő után.
Mikor megérkezünk, összeszoruló gyomorral hagyom, hogy vezessenek. Megbilincselve, zsákkal a fejemen nem lenne értelme szökést kísérelnem meg. Fülelve igyekszem felmérni látatlanban is a terepet, de nem igazán sikerül. Végül benyitnak egy ajtón, és a mögötte húzódó szobában torpanunk meg.
- Elkaptuk őket – szólal meg előttem elrablóm. Ha ő tesz jelentést, akkor... az apja!
- Remek! Tudtam, hogy gyorsan megoldod.. és kit hoztál nekem? – érkezik a kérdés, igazán különös hangon. Egyszerre hízelgő és gunyoros, kiráz tőle a hideg. Lekerül rólam a zsák, és némi pislogás után hozzá is szokom a világossághoz. Dühösen mérem végig a szobát, de nem látok egérutat. – Csodás!
Felkapom a fejem a hangra, és tulajdonosa felé fordulok. Végig fut a hideg a hátamon, a férfitól, aki az asztala mögött ülve mosolyog rám. Pontosan az a fajta, aki mellett elmenne az ember az utcán, de ha a szemébe néz, megretten tőle.
- Az egyik a három közül – mondja csendesen a fia, mire a férfi elfordul tőlem, és én újra tudok levegőt venni.
- És a többi?
- Elhallgatatva – válaszolja, én pedig kissé ledöbbenve pillantok rá. Hazudott az apjának? Mert még élnek... ugye?
- Pompás! Akkor őt vigyétek az egyik szobába – adja ki a parancsot, mire megragadnak, és kitessékelnek a szobából. Nem húznak újra zsákot a fejemre, így tudnék nézelődni a folyosón, ha a két gorilla nem takarná előlem a kilátást.
Végül levezetnek egy lépcsőn, és egy alagsori szobába lökdösnek, ahol van ágy, ablak a plafon alatt, és asztal két székkel. Az egyiket a szoba közepére lökik, és hozzábilincselnek. Dühödten meredek fel rájuk, de hiába feszegetem, nem tudom kiszabadítani a kezem. Gunyoros pillantással hagynak magamra, de hiába szemlélődök, és agyalok, nem találok kiutat.
Fáradt sóhajjal csúszom lejjebb a széken, de ebből nem lesz kényelmesebb póz. Hátulra bilincselték a kezem, legalább kerülhetett volna a támla a két lábam közé, nem érezném úgy, hogy mindjárt kiszakad mindkét karom, vállból.
Hiába gondolkodok, nem tudok rájönni, hol szúrtuk el ennyire. Évek óta mindent ugyan így intézünk, és egyszer se kerültünk ekkora bajba. Hiszen mi csak infókkal kereskedünk, nem állunk senki mellé. Ha fizetnek, megadjuk amit kérnek, és mivel így annak vagyunk hasznára, aki akarja, nem akartak félreállítani minket. Erre most... Zaj támad kint, majd nyílik az ajtó, és az érzelemmentes seggfej sétál be rajta.
- Remélem kényelmesen ülsz – töri meg a csendet, amit egymásra meredéssel töltöttünk.
- Ha ez a legjobb lakosztály, benyújtanám a panaszom – horkanok fel halkan. Egyáltalán nem tetszik, hogy képtelen vagyok bármit is leolvasni az arcáról. Olyan, mint egy szobor, és hiába mondják, hogy általában a barna szem szokott a legmelegebb lenni, hát ő ezt cáfolja. Az ö világosbarna tekintete rideg, mint a jég.
- Elmondod amit tudni akarok, és kapsz jobbat – feleli, de csak gunyorosan elmosolyodva dőlök hátra jobban.
- Ezt nem veszem meg, ismerem a fajtád. – Úgy döntök felesleges tovább a magázás, úgyse lehet olyan sokkal idősebb nálam, és meg se érdemli. – Amint megkapod amit akarsz, kinyírsz.
- Most is megtehetném, és máris jobban érezném magam – jegyzi meg hidegen, összefonva mellkasa előtt a karjait. – Megloptatok minket. Tudni akarom hogy csináltátok, és kinek a megbízására?!
Mereven, elutasítóan nézek fel rá, de nem mondok semmit. Ő is tudhatná, hogy a „szakmámban” a titoktartás képessége egyenlő az élettel. Ha minden megbízómnak elkotyognám a dolgait, és a szerzett információkat olyanoknak is tovább adnám, akik nem fizetnek érte, nem maradnék meg sokáig.
- Remélem tisztában vagy vele, mi történik, ha nem beszélsz.
- Megversz? Megkínzol? Kiéheztetsz? Megerőszakolsz? Odadobsz az embereidnek? – sorolom unottan, és megvillantom a szemeimet. – Nem félek a haláltól!
- Hm...és másétól?
Megrezzenek, és dühödten szorítom össze a fogaimat is, de aztán néhány levegővétel után, megnyugszom. Lábujjaimra támaszkodva, hintázni kezdek a székkel, és pimaszul elmosolyodom.
- Nem fogod ellenem használni őket – jegyzem meg. – Nem tudod.
Résnyire szűkülnek a szemei, és bár érzelmet továbbra se mutat, ez is legalább egy reakció. Nem mintha az lenne a célom, hogy kicsikarjak belőle bármit is.
Mielőtt bármit is mondhatna, kopogtatnak az ajtón, és egyik embere nyit be. Rosszkedvűnek tűnik, és ahogy vet rám egy gyors pillantást, én már tudom is miért. Nem tehetek róla, kiszélesedik a mosolyom, és visszaállítom a széket négy lábra.
- Főnök, van egy kis probléma – kezdi gondterhelten. – A kölykök...
- Megszöktek – fejezem be helyette, mire Seiho tekintete rám villan, majd megerősítésért visszanéz az emberére. A gorilla biccent, mire főnöke keze ökölbe szorul, és kiküldi.
Csend ereszkedik a szobára, és hosszú percekig felém se néz. Majd néha rám pillant, de a száját nem nyitja ki, és kezd kissé az agyamra menni. Feszengek a széken, de kényszerítem magam a nyugalom színlelésére. Egészen megkönnyebbülök, mikor megszólal.
- Hogy hívnak? – Nem mondom, hogy nem lep meg a kérdés. Ez volt az utolsó, amire perpillanat számítottam.
- Gyere ide – morgom, félrefordított fejjel. Nem számítok rá, hogy a következő pillanatban előttem terem, és az államat megragadva fordít maga felé. Az ő tekintete még mindig kifejezéstelen, az enyémben pedig izzik a düh. A félelmet nem vagyok hajlandó megmutatni.
- Mi a neved? – kérdezi ismét, jeges hangon. Legszívesebben arcba köpném, de nem süllyedek le arra a szintre.
- Nem mindegy?
- Azt kérdeztem, mi a neved? – Nem emeli meg a hangját, de olyan tónus vegyül bele, hogy összeszorul a gyomrom. Ráadásul az államat is úgy megszorítja, hogy a fájdalomtól halkan felszisszenek.
- Te-Tetsunori – préselem ki magamból, de mikor továbbra se enged, dühödten egészítem ki. – Nonohara Tetsunori.
- Na látod, megy ez – enged el, és felegyenesedve, hátrébb lép. – Hogy szöktek meg? Gondolom tudod, hogy felesleges titkolni, az embereimtől úgyis megtudom.
- Egy kütyüvel – vonom meg a vállam. – Legalábbis az eredeti terv szerint azzal zavarjuk meg a kocsi mechanikáját, és meglógunk az ütközéskor. Csak a gond van a modern kocsikkal, mi?
- Hova mennek?
- Világgá – húzom el a számat. Ugye nem gondolta, hogy ezt komolyan kiszedi belőlem... Van még elég menekülési tervünk, bármit is vetett most be, nem fog újra bejönni. - És ezt már semmivel se szeded ki belőlem!
|
| Lureka | 2013. 06. 26. 22:29:00 | #26316 |
Karakter: Hokusai Seiho
Megjegyzés: ~ Morámnak
Két hét.
Két hete keressük a kis férgeket.
Két hete minden egyes nap kicsúsznak a kezeim közül. Megloptak, és eltűntek. Megtaláljuk őket, de egy óra múlva máshol vannak. De ami a legnevetségesebb, hogy azt sem tudjuk, hogyan csinálják. Amint megneszelik a veszélyt már tovább is állnak…
Dühösen állok fel a székemből és az ablakhoz sétálva nézek ki a kertre. Eljött a tavasz, a madárcsicsergés, a friss levegő, a nap melegen süt és a kert szinte pompázik. Kár, hogy sosem tudtam értékelni ezt az évszakot. Túl szeszélyes és kiszámíthatatlan. Sose tudod mit várj tőle. Én pedig utálom a meglepetéseket és a problémákat. Főleg az ilyen nagy problémákat… Viszont van egy jó dolog is a tavaszban. Ilyenkor áradnak a folyók.
Könnyű eltűntetni a hullákat.
Lassan fújom ki a levegőt, lenyugtatva felborzolt idegszálaimat. Úgy is elkapom őket. Megloptak, és nevetség tárgyává is tesznek. Ha kell, felégetem a várost, hogy megtaláljam őket. Nem érdekel mennyi időbe és pénzbe telik. Túl nagy presztízs veszteséggel járna, ha futni hagynám őket, ami veszélyeztetné a megrendelőim bizalmát. Egyetlen üzlettől sem eshetek el egy-két szabadúszó patkány miatt!
Három kölyök… Három kölyök járt túl az eszünkön. Tiszta röhej. Ennyi erővel én is elmondhatnám az ellenségeinknek a helyzetünket és a gyengepontjainkat.
Bár be kell vallanom igazán okosak. Külön mozognak és sosem maradnak sokáig egy helyen. Sok helyen van bázisuk, ahova bármikor elmenekülhetnek. Az akció után meghúzták magukat és sokáig azt sem tudtuk kik voltak. Nagyon ügyesek és gyorsan rá kellett jönnöm, hogy a gorilláim és az erő nem sokat ér ellenük. Amint meglátták az embereim felszívódtak. Ezért is váltottunk most taktikát. Csak ez idő igényes. Sok besúgó és az összes eddigi bázisukhoz állítottam egy teljesen hétköznapi embert, esetleg olyat „kértünk meg” aki ismeri őket. Semmi mást nem kell tenniük csak figyelni, mikor jönnek. Persze ellenjuttatás fejében… De ez a pár bankó semmi, ahhoz képest amennyi kárt tettek nekünk. Miattuk két teljes szállítmányom oda van. És ez nem tetszik.. nagyon nem.
Az már biztos, hogy le fogom rajtuk verni. Minden egyes centért megfizetnek, amit miattuk ki kellett adnom. Minden egyes centet… Kezdve azzal, hogy elcsiripelik nekem, kinek is adtak ki. Aztán elmondják, hogy csinálták.. Utána golyót kapnak, ahogy minden rendes tolvaj megérdemli. De evvel még várnom kell. Várni amíg valaki be nem köpi őket. Utálok várni..
Összeszedve magam fordulok vissza asztalomhoz. Nincs okom aggódni. Pár nap és elkapjuk őket. De addig dolgoznom kell, hogy visszaszerezzem azt a pénzt amit a kis vakarcsokra ki kell..
- Főnök! – az ajtó kivágódik és legjobb emberem Doi áll meg előttem. - Megvannak! – mondja vigyorogva. Arcomra halvány alig észrevehető mosoly kúszik. Ez gyorsabb volt mint reméltem. Érdemes volt annyi pénzt és időt elfecsérelni rájuk.
- Indulás.
~~~***~~~
Lerobbant környék. Magas panelház. Igen, pont ilyen helyen szoktak meghúzódni a tolvajok. Nyugodtan sétálok fel a lépcsőn, sarkamban hat gorillával, akik ugrásra készek. Egy teljes hétig rohangáltak a kis vakarcsok után. Ők is pont annyira várták már ezt, mint én.
A 36-os ajtó elé érve megállunk. Átlagos, barna, kicsit kopott ajtó. Pont ugyan olyan mint a többi.. Senki sem gondolná, hogy itt csupán három vakarcs lakik. Fejemmel intek és az egyik gorilla előre lép, majd egy célzott rúgással betöri az ajtót. Reccsenés, és az ajtó kivágódik, a három kis madárkából pedig kettő, azonnal felugrik a nyílászáró felé nézve. Megvagytok…
Nyugodtan sétálok be, semmit mondó arccal. A gorillák mögöttem özönlenek be és végül az ajtó bezáródik. Már amennyire be lehet még zárni.
Egy hosszú vörös hajú, aki velem szembe áll, igen dühös arccal. Egy fekete rövid hajú, szemüvegben, aki a laptop mellől állt fel, és a félelem szinte minden porcikájából szivárog. Végül a sarokban egy ezüstös hajú kölyök. Ő az egyetlen aki nyugodt képpel néz végig minket. Hm..
- Nem szép dolog a lopás fiúk – szólalok meg színtelen hangon és gorilláim már mozdulnak is. Hangos kiáltás. Kemény ütések. Fájdalmas nyögés. Keményen harcolnak a kis vakarcsok, de pár perc múlva már mind előttem térdel lefogva, ahogy kell.
Hűvösen nézek végig újra rajtuk, majd a szobát veszem jobban szemügyre. Kanapé, ágy, egy kicsi konyha. Semmi túlzott kényelem. Csak ami a túléléshez fontos. Érdekes. Nem gondoltam volna, hogy három kölyök képes így élni. Tekintettem végül megáll a laptopon, ami még most is világít. Szóval evvel törtek be a rendszerbe. Ejnye…
Közelebb lépve fordítom magam felé a kütyüt, ami még most is épp tölt le valamit. Gondolom egy újabb megrendelés. Kár, hogy erre már nem lesz szükségük. Könnyed mozdulattal söpröm le a földre, majd lendületesen taposok rá, amitől ketté törik.
- Neeeee! – kiált fel hirtelen a szemüveges srác. – A gépem te szeméh… - hangos csattanás és a kölyök hangja elhal.
- Kuss – morogja a mögötte álló gorilla. A fiú arca oldalra bicsaklik, és leesik róla a szemüveg.
- Taka! – kiabál erre a vörös és káromkodva kezd el ficánkolni. Mozdulnom sem kell, és ő is kap egy pofont, majd egy magnum kerül a halántékához. Zöld szemei tágra nyílnak és döbbenten mered maga elé. Épp ideje volt felfogni, hogy mi nem szórakozni jöttünk.
- Elég! – csattan fel a harmadik. Kíváncsian nézek rá, bár arcomon ez nem látszik. – Mit akar? – kérdi dühösen. Kék szemei szinte izzanak, és ezüstös tincsei csak kiemelik ezt. Hm..
Elé sétálva nézem meg közelebbről. Vékony, alacsony és törékeny. Mégis úgy bámul rám, mintha bármelyik pillanatban képes lenne megölni. Dühös, gyilkos tekintett, mérges pofi, mégis teljesen uralkodik magán. Érdekes. Nem akadt ki, mint a másik kettő. Dühös, de nem meggondolatlan. Ő lenne a vakarcsok főnöke?
- Elégtételt – válaszolom nemes egyszerűséggel, és szeme megrebben. Szóval ő is fél. Kezemmel lenyúlva fogom meg állát és nem túl finoman fordítom kicsit oldalra a fejét. Apám kérte, hogy vigyek egy darabot belőlük. Azt hiszem ő megfelelő lesz. Kezelhetőbb mint a másik kettő. – Őt hozzátok – mondom nyugodtan, majd elengedve fordulok meg és sétálok az ajtó felé.
- Mi? – nyikkan halkan - Nem! Eresszetek! – kezd el ő is kiabálni, de elengedem a fülem mellett. Apám nem szereti a szétvert pofit… és ami azt illeti én sem.
- A másik kettővel mi legyen, főnök? – kérdi Doi. A vállam felett nézek vissza a két döbbent srácra. Megölni nem érdemes. Még hasznukat vehetem. Főleg ha ez nem beszél, belőlük még kiszedhetem amit akarok.
- Leckéztessétek meg őket. Utána vigyétek a Dobozba – mondom nyugodtan, majd kilépek az ajtón, mögöttem jön a kiskölyök ordibálva, majd az ajtó bezárul.
Csendben sétálok le, mögöttem a gorillával. Hangosan üvölt, és szidalmaz, még sem jön ki senki és nem találkozunk senkivel sem az úton, érdekes módon. Milyen meglepő. Ha az emberek pisztolyt látnak, már is kétszer meggondolják, hogy mennyire szeretik a szomszédjaikat.
A hátsó ajtón távozunk. A kocsi szinte az ajtóban áll. A gorillám szó nélkül teszi a dolgát. A kölyköt először megbilincseli, majd egy zsákot húzva a fejére löki be az autó hátsó ülésére. Utána én ülök be, és elindulunk. A kis vakarék sokáig morog és szidja a szenteket, de nem érdekel különösebben. Volt már rosszabb.. Meg amúgy is, ha nagyon hisztizik, kap valami olyat, amiért tényleg érdemes hisztiznie…
Alig fél óra alatt haza érünk. Ch… Haza… Otthon.. Valahogy ez a hely nekem sosem volt egyenlő az otthonnal. Inkább csak megszokásból járok minden munka után vissza.. Meg persze a jutalmamért, amit remélhetőleg pár hónap múlva megkapok. Enyém lesz ez az egész kóceráj. Az összes pénz. Minden ami apámé… és akkor már hivatalosan is én fogok mindent csinálni, nem úgy mint most. Ő már csak ellenőriz. De persze ezt nem vallaná be soha. Hiszen én még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy a székébe üljek… Korosodó rohadék.
Békésen sétálunk fel. A kölyök is elcsendesedett az út végére, és most nyugodtan hagyja, hogy vezessék. Helyes. Pont ahogy reméltem. Azt hiszem a másik kettővel nem lett volna ilyen könnyű..
Kopogás nélkül lépünk be. Apám azonnal felnéz avval az undorító önelégült vigyorával. De már nem érdekel, hogy néz. Már nem érzek iránta semmit…
- Elkaptuk őket – jelentem ki hidegen, mire mosolya ha lehet még nagyobb lesz.
- Remek! Tudtam, hogy gyorsan megoldod.. és kit hoztál nekem? – kérdi élvetegen. Apró intés és a zsák lekerül a kölyök fejéről. Pár pislogás, majd újabb morcos, felmérő pofival néz körbe. – Csodás! – fakad ki apám, amikor végig méri. A vakarcs erre rákapja a tekintetét és látom, hogy attól a mosolytól kicsit megilletődik. Hát igen. Apámtól mindenki fél. De nem azért, mert olyan hideg, gyilkos jellem lenne. Hanem.. visszataszító. Mint egy gyilkos bohóc. Az arca vigyorog, de a szemeiben látszik, hogy nem cukrot fogsz tőle kapni, hanem valami mást. Valami sokkal fájdalmasabbat. Mintha őrült lenne. Pedig teljesen ép az agya.. Mégis.. Az az arc.. a mosoly.. a élveteg, búgó hang, amitől kiráz a hideg. Olyan, mint az igazi cukros bácsi, akitől a kislányokat szokták óvni.
- Az egyik a három közül – mondom csendesen, mire apám rám emeli kék villogó szemeit.
- És a többi?
- Elhallgatatva – válaszolom egyszerűen.
- Pompás! Akkor őt vigyétek az egyik szobába – adja ki a parancsot, mire két testőr mozdul és a kölyköt kitessékelik. Jöhet a dicséret, a nyájas beszéd, és utána mehetek elintézni az érdekesebb dolgokat.
- Tetszik neked? – kérdi hirtelen apám és megrezzenek a kérdéstől. Pislogva nézek rá, ahogy arcára elégedett mosoly szökik. Ez most…? – Ne tagad.. Tudom, hogy a fiúkat szereted. Menj szórakozz vele egy kicsit. Tiéd. Tombold ki magad az utolsó hónapokban – fejezi be somolyogva, de most semmi őrült, gyilkos éllel. Tessék…? Rosszul hallottam? Ő azt akarja, hogy…
Hangos, gúnyos nevetése szakít ki döbbenetemből, majd pihegve dől hátra a székén.
- Azóta nem láttalak így nézni, hogy megöltem a kis ribancod. – vigyorog rám teli szájjal - Tudom, hogy hiányzik a szórakozás. Menj fiam.. Játssz vele – fejezi be nyugodtan, és látom, hogy lezártnak tekinti a dolgot. Ez… Ez a…
- Köszönöm apám – morgom halkan, majd sarkon fordulva sietek ki a szobából.
A rohadt szemét! Dühösen viharzok végig a folyosón, majd dolgozó szobámba lépve, vágom be magam után az ajtót. Játékot ad nekem?! Mintha ő fogta volna! Mintha ő tenne evvel szívességet nekem! Szórakozzak.. Tomboljam ki magam?!
Apám… te utolsó féreg… még egyet utoljára belém akarsz rúgni, igaz? Rohadék..
|
| Laurent | 2012. 05. 30. 12:32:22 | #21242 |
 Karakter: Ismert neve: Yume
Megjegyzés: ~Gennek - Szívrablónak~
Yume:
Nevetséges. Azt hittem azok az ókori idők, amikor még a férfiak nőnek öltöztek – elmúltak. Erre tessék. Fuvolám szorongatva állok a hátsó ajtó előtt, nagyokat és mélyet lélegezve, már amennyire megengedi ez a nagy muszlim meg fuszekli... Izé, krinolin. Nem mondom, mindig is csodáltam a ruhát, annyira elegáns és gyönyörő, ez a darab is jól néz ki, de nem is a finom kézzel gyártott drága csipkékkel, maslikkal, fondorlatos fodrokkal van a probléma. Hanem hogy rajtam van! És hogy én szenvedek tőle! Nyavalyás fűző! Hajam már évek óta nem volt vágva, tehát meseszép kontyocskát is kaptam, ne felejstem majd el letörni a kezét annak, aki ezt tette velem. És a szoknya alatt ez a rács! Olyan, mintha kalitka lenne a lábaimon! Se leülni, se csücsülni, lehajolni... Csak állni tudok, meg macerásan leülni. És már nagyon fájnak a lábaim, mert ennyi óra álldogálás meg bájolgás után... És még táncolnom is kellett. Ó, neeeem, nem férfiként, hanem nőként!!! Arcomon finom pír, ami szerencsére nem festék, hanem a düh rózsája. Van rajtam elég por meg pacsuli. Illatozok mint valami virágos lugas! És a hajamon lévő rizsportól is viszketek! Fürtjeim inkább játszanak most fehér, semmint tejfölszőke színben. Utálom! Hát nincsenek jogaim?!
Az esti hűs levegő azonban csendet is ad, így a fűzöben pihegve dőlök az ajtó melletti hideg falnak, lehűtve felborzolt idegeim. Bálok.. Nem nekem valók. Igaz, semmi kivetnivalóm ellenük, de amikor a sok pénzsóvár, kéjsóvár, mindensóvár férfi rámtapad... legszivesebben a ,,női” énem elnyomva alaposan fejbevertem volna mind. Ha annyi bort megittam volna, amennyiért a lerázandó népet elküldtem, már holtrészeg lennék. Kezemmel legyezgetem magam, majd a szoknyám kissé felhúzva megnézem, hogy a combomhoz erősített szütyőm és kis minikésem – női bájaim óvása érdekében... - tart-e még, és úgy döntök, ideje visszamenni, mielőtt még keresni indulnának.
Mielőtt kinyitnám az ajtót, a tengerparti kis villa felbolydul. Ajjaj, túl sokáig maradtam volna?
Összerezzenek, ahogy durva ordítozást hallok bentről, puffanást, rohanást, sikolyokat.. Nem, ennyire nem törne ki a hisztéria hiányom miatt! Fene ebbe a fűzőbe, még pánikolni se tudok tőle! Elhátrálok az ajtótól, mielőtt még megtalálnának. Lehet a gyilkosok? Itt volnának értem? Tudtam, hogy a családom kiirtása nem egy legenda, de...
Megfordulok, és futásnak eredek. Fene a vidékbe, hogy itt egy darab fa vagy kő sincs, ami mögé elbújhatnék. Ebbe a nyavalyás ruhába is a... Puff... Ez azt jelentené, hogy a családom meghalt végleg? Ha már értem jöttek... felkecmergek a földről, majd a fuvolám megmarkolva újra futni kezdek. Elhagyom az egyik cipőm. Hátrapillantok, de a cipőmnél nagyobb gond, hogy a ház még mindig túl közel van! Hátraarc!
Mögöttem az ajtó, amin pár pillanattal ezelőtt még be akartam menni, kinyílik, és ordítva szólnak hátra a házban tartózkodóknak, majd utánam erednek. Kezek nyúlnak utánam, én meg a kemény fuvomállam csapkodom őket harciasan, de fulladozva, mert ezt a alakkarcsúsítót nem épp menekülésre tervezték ugyebár. Sikeresen távol tartok mindenkit, és amikor végre alábbhagy a nagy támadási lendület a fájó testrészek miatt, felrántom a szoknyám. Á, nem magamutogatásos ingerem van, habár az se rossz, hogy a sok felcsigázott tekintet éhesen követi a mozdulatot, falva a felbukkanó, karcsú lábakat, de mindez egy pillanat műve, mert az ott lévő kis késem is előrántom, hogy a másik kezemben is legyen valami.
-Gyertek! Büszkén fogok meghalni!
Kinevetnek. És nem hibáztatom őket, hiszen milyen ijesztő is lehetek talpig fidri-fodriban, zilált hajjal, nőnek öltözve, egy aprócska késsel, míg náluk hatalmas kaszabok vannak... elindulnak felém, de én erélyesen leintem őket, hogy a nagy levegőkapkodástól szédült fejem kicsit kitisztíthassam. Meglepetten állnak meg, talán még senki nem intette le őket? Fuvolás kezem a hasamra szorítom, és igyekszem sok aprót lélegezni, hogy a érkeringésem jól működhessen. Felém ugrik egy, én meg kupánvágom.
-Nana! Mondom várj! Anyád nem tanított modorra?
Ripakodok rá, majd hajamba túrok, hogy a képembe lógó tincseket kisodorjam. Rizspor hullik mindenfelé, és gondolom a szőke szín is kezd előbukkanni itt-ott. Lesimítom a ruhámon a ráncokat, megigazítom magam, és emelt fővel nézek körbe.
-Vezessetek a vezérhez. - csend, merednek rám. - Főnök? - emelem fel a szemöldököm, de még mindig semmi. - Kapitány, ezredes, tábornok, király, akármi? Barbárföldje ennyire primitív?
-Én volnék az.
Kilép egy alak a többiek közül, övébe dugott kézzel, és megáll előttem. Megnyugszom. Nem épp keleti vonások. Mégse kaptak el azok a piszkok!
-Ha!
Teszem nyilvánossá diadalittas örömöm, elvégre ki akarna üldözői által meghalni? Én például jobb szeretnék valami ismeretlen keze által elhalódni, akinek nem a vérdíj a fontos. Elkomorodik az előttem álló, de én most neki szentelem a figyelmem. Oldalra billen a fejem, és kék szemeim le se véve róla felbillen egyik szemöldököm a magasba. Komor, vad, elszánt, gunyoros, és még ezer jelzőt aggatnék rá hirtelen... De akkor is ott van valami a tekintetében... Felé lépek, mire a marconák is egyet közelítenek. Fuvolámmal fenyegetem meg őket, hogy legyenek jó ölebek, és maradjanak csak, és a rablófejhez lépve alulról fölfelé pillantok rá. Nem kívánom kétségbe vonni fölényét és erejét, megküzdeni meg elvetélt ötlet. De engem ő tesz kíváncsivá. Fuvolám megmarkolva, kézfejemmel közelítek lassan arcához, nyugodtan, hogy lássa, nem készülök őt agyoncsapni. De mielőtt még a bőréhez érhetnék, mert hajt a tudásvágy, hogy vajon az ilyen barna bőr napmele-e, durván elkapja és megszorongatja a kacsóm. Előbb megszeppenek, majd duzzogva csücsörítek. Felpiszkáltam volna az alvó sárkányt?
Két kezünk egymás mellett... Milyen durva a keze, és milyen nagyon sötét. Megmosolyogtat a látvány. Ha már meghalok, miért álljak neki sírni? Közelebb húznám a kezem, hogy jobban lássam az ellentétet, mert a sötétben elég nehezen megy a megfigyelés, de magamon érzem tekintetét, így felpillantok rá, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Hagyag mozdulattal löki el kezem, én meg vagy egy métert szállok a levegőben ettől. Hajam szálltomban felmondja a szolgálatot, kíméletlenül szétbomolva, így mikor földetérek, eltelik egy kis idő, mire fel tudok kecmeregni. Hatalmas szonyámon győzedelmeskedve felülök, amennyire csak tudok, majd a hajam fésülöm ki ujjaimmal képemből. Unom a banánt. Amíg én megpróbálok levegőt kapni, addig ők gyors tanácskozást tartanak, majd páran hozzámlépnek, és némi bíbelődés után lefognak, hogy a vezér hozzámlépve átkutathasson. Élvzetet fejez ki tekintete, míg a szoknyám durván felrántja, hogy megnézze, a tőr mellett még mi van ott. Durván gyomronrúgom, mire válaszként egy hatalmas pofont kapok. Máris lenyugodva hagyom, hogy a kis erszényem leszedje rólam. Majd keze elindul feljebb.
Kihagy a szívem egy ütemet. Nem tudhatja meg, hogy fiú vagyok, mert akkor csúnyán elbánnak velem. Hölgyet verni nem nagy teljesítmény, de ha fiú az, aki megbecstelenítette a büszkeséged, máris jobb őt elverni, nem? Hangos kiáltozásba kezdek, majd lefejelem az előttem álló férfit. Az megtántorodva keményfejűségemtől elhátrál, így legalább nem turkál a szoknya alatt. Bosszúsan, mérgesen néz rám, azt hiszem most fog leszúrni, így én lehunyt szemmel, magasra szegett fejjel várom, hogy lecsapjon valamelyik keze, és leszúrjon. Helyette hátulról ér ütés, és mikor hagyot kiáltanék meglepettségemben, levegőhiánytól és az ütéstől menthetetlenül elsötétül minden.
~*~
Aprócska, ismeretlen szoba köszönt, mikor magamhoz térek, és csak pislogni tudok, hogy ,,én életben”? Majd sziszegve nyúlok a tarkómhoz, amin egy böhöm púp éktelenkedik. Szomjas vagyok, éhes és fáradt. És ráadásul ruhástól mindenestől dubtak be, és a hülye ruhától kifacsart póz miatt még el is gémberedtem. Dühödten tépem magamról le az abroncsot. Fene bele! És annak is a szemeivel játsszon a holló, aki ezt feltalálta! Bele is rúgok egyet, majd a hatalmas ruhámban leülök az ágyra. Orgazmushoz hasonló érzések öntenek el a kényelmes üléstől, így sóhajtozásba kezdek. Menten nyílik az ajtó, talán túlságosan hangosan éreztem magam jól. Csúnyán vigyorgó férfi lép be, én meg kétségbeesek, hiszen minden fegyveremtől megfosztottak. Talán mégse... Ráhúzom a kalitkám, és kirugdosom a kis szobából. Néhányat még rátaposok, majd botladozva indulok el balra. Szoknyám a kalitkám nélkül akkora, mint egy nagy ágyhuzat, így a lelógó részeket ölelgetve nekiindulunk, hogy aztán a folyosón megjelenő fiúk miatt hátraarcot vágjak, és másoldalra fussak. Kiáltozva indulnak utánam, de most gyorsabb vagyok a cipőim és a vacak nélkül. Fürgén libbenek át a folyosón, jobbra-balra kanyarogva, elvesztve magam, a helyzetem, és üldözőim. Nem tudom, melyik a jobb... Fülelek, majd nekiindulok, mint egy tilosban járó nőszemély, lopakodva, settenkedve. Várjunkcsak, én most tényleg úgy nézek ki, mint egy tilosban járó nőszemély... És nyílik az ajtó a folyosón, hogy olyasvalaki jelenhessen meg előttem, akivel végképp nem akartam most találkozni.
-Ajjaj...
Kommentálom cincogva, behúzott nyakkal, majd megfordulok, futok, és parádésan elvágódok. Vendettát esküszök a fűző kitalálója ellen is, megfogadva, hogyha lesz időm, ettől is megszabadulok, és elégetem. Szertartásosan. Kántálva.
Hajamnál fogva rántanak fel, én meg bosszúból férfiasságába könyökölök. Nyögés fentről, tőlem egy elégedett szusszanás, majd feltápászkodom. Vérszomjas rablóvezérrel farkasszemezek. Megpróbálok egy mosolykát villantani, és lassan hátrálva tőle megszólalok.
-Nem kezdhetnénk ezt előlről?
Abban a reményben pillantok fel rá, hogy ő most szépen kezét nyújtja, bemutatkozik, én válaszul szintúgy, megiszunk mondjuk egy teát... na jó, lehet az rumos tea is, vagy teás rum, jósolok neki vagy tudomisén, majd elválunk egymástól, mint ágtól a levél...
|
|
