 Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Kezdés Ayaménak)
"Az eső csillogó, óezüst függönnyé sűrűsödött. A bokrok illatoztak. Erősen és hálásan párállott a föld. (...) Az éjszaka létezett csupán, az hullatta esőjét a csillagokból, titokzatosan és termékenyítően ostromolta a kőváros fasorait és ligeteit, virágok milliói tárták felé színpompás szemérmüket, hogy magukba fogadják, ágak várták kitárt karokkal, a víz pedig benyomult a földbe, hogy ott majd fekete péppé keveredve egyesüljön a rá váró gyökerek millióival; az eső, az éjszaka, a természet, a növekedés, minden-minden létezett, és fittyet hányt pusztulásnak, halálnak, gonosztevőknek, hamis szenteknek, győzelemnek vagy vereségnek, ők voltak csak; mint évről évre, mindöröktől fogva, és ezen az éjszakán végre részévé lehetett mindennek ő is, felpattant a burok, tagjait nyújtóztatta az élet, az áhított és áldott élet!" ( Erich Maria Remarque)
Teljes áhítattal és gyönyörűséggel siklik tekintetem a sorok között, miközben fantáziám szárnyra kél, és messzi tájakra röpít, messze a fehér falaktól és a robosztus épülettől, az orvosoktól és a ködös tekintetű megtört lelkektől. Olyan tájakra, ahova nagy valószínűséggel már nem lesz lehetőségem betenni a lábam. Gondolatban bejárom az egész világot, dzsungelekben kalandozok, fehér homokos tengerparton sétálok, hegyeket mászok meg…
Majd az álom egyszeriben szertefoszlik, mikor az ajtó halkan kattan és egy óvatos nővérke kukkant be a szobámba.
- Shoji, jöjjön az étkezőbe, ebédelünk.- kéri halk, remegő hangon, majd menekül is. Fásultan tekintek a fehér, nyitva hagyott ajtóra, amely halkan nyikorogva csukódik be. Végül fáradt sóhajjal csukom be a könyvem és teszem az asztalra, majd nyújtózva állok fel.
Semmi kedvem lemenni a közös ebédlőbe, és nézegetni a nyáladzó, rettegő elmebetegeket. Csak még lehangoltabb leszek.
De nincs mit tenni, nem szálloda hogy behozzák az ételt, így tétován, a számat elhúzva indulok meg. Ahogy kilépek a folyosóra, a légkör érezhetően megtelik feszültséggel. Az eszetlen őrültekben ha más nem, hát az ösztön munkálkodik és sietve rohannak előre vagy húzódnak vissza a szobájukba, abba az apró, személyre szabott kis cellába.
Komor képpel sétálok végig a folyosón, halk lépteimet visszaverik a fehérre mázolt falak, felhangosítva azokat. Mikor belépek az ebédlőbe, a hatás itt is elsöprő: a halk morajlást egyszeriben elvágják, rémült, ideges szemek merednek felém, az orvosok összesúgnak, néhány beteg megvadul és el kell vezetni.
Ahogy beállnék a sorba a tálcámmal, az szétnyílik előttem, akár a Vörös-tenger Mózes előtt. Csak kotródjak el minél hamarabb…
Így hát elveszem a konyhásnéni által kiadott ételt, majd leülök a sarokba egy teljesen üres asztalhoz. Elmerengve kezdek enni, megpróbálva újra felépíteni azt a gyönyörű idillt, amely a könyv olvasása közben jött létre, de próbálkozásomat a szék éles nyikordulása szakítja félbe.
A jelenlegi orvosom az, Mr. White. Egy mosolygós, makacs, keményfejű férfi, a negyvenes éveiben, aki azt hiszi magáról, ő maga a Teremtő.
- Szép napot, Shoji.- mosolyog tenyérbemászóan, miközben megkavargatja a levesét.
- Önnek is, Frank.- mosolygok vissza hasonlóan, majd enni kezdek.
- Hogy érzi ma magát?- kérdi villanó szemekkel, tanulmányozva az arcom minden rezdülését, de nyugodtan, töretlen mosollyal tekintek rá.
- Jól, köszönöm. És ön?- teszem fel udvariasságból a kérdést, mire széles mosolyt villant.
- Nagyszerűen.- mondja, a hangja szinte mézgént csurog le a hallójárataimon, feláll a szőr is a hátamon ettől az alaktól. – De ami a fontosabb… nem érzi magát feszélyezetten? Nem érez semmilyen frusztráltságot?- vonja fel a szemöldökét, és látszik rajta, hogy szinte eleped a válaszomért, de hideg mosollyal fordulok felé.
- Igazán értékelem az aggodalmát és a figyelmességét, de doktor úr, nem halaszthatnánk ezt ebéd utánra?- pillantok rá, kérdésem pedig inkább kijelentés. Azonnal lefagy a mosoly az arcáról és felveszi hivatalos ábrázatát. Csak nem csalódott?
- Dehogynem.- mondja egyszerűen, majd a levese felé fordul és elkezdi bekanalazni. Sóhajtva fordulok a sajátomhoz, a kanalat a számhoz emelem, de mielőtt megkóstolhatnám a levest…
Öld meg…
Ledermedek. A szemem nagyra tágul, a kezem pedig remegni kezd, a leves a kanálból cseppenként hullik alá, mígnem az evőeszköz koppan a tányéromban.
- Valami baj van, Shoji?- pillant rám meglepetten az orvos, mire észbe kapva rendezem a vonásaimat.
- Nem, dehogy. Semmi probléma. Csak rájöttem, hogy nincs étvágyam.- mosolygok rá, majd egyszerűen felállok, a tálcámat a beadó pulthoz viszem és felsietek a szobámba.
Ahogy becsukom magam után az ajtót, a cigimért nyúlok és rágyújtok egy szálra. Az ablakpárkányra telepedek, mint ilyenkor mindig és nagyot szívok a mentolos rúdból.
Miért most? Miért pont most…? Pedig olyan rég nem szólalt meg… már lassan egy éve semmi baj nem történt… akkor miért pont most?
Rámeredek a kezemre. Úgy remeg, mint egy elvonási tünetekkel küzdő alkoholistának. Idegesen túrok a hajamba, majd az ajkamra harapok. Most mi lesz? Mihez kezdjek? Ha elmondom Franknek, bezárat egy kipárnázott kis szobába, kényszerzubbonyt adat rám és otthagy, mondván megvárja, amíg elmúlik. De nem múlik el. Tudom jól, hogy neki még ez sem lenne akadály… már történt ilyen, és ugyanúgy kiszabadult. Egy zárt ajtó nem jelent számára akadályt…
Viszont ha nem mondom el… akkor is meg fog halni valaki. Mindenképp meg fog halni valaki.
Zsigereld ki…
Megdermedek. Halk, egészen halk, tenyérbe mászó suttogás. Mély, karcos, élveteg hang. Mélyről szól, a lelkem legmélyéről.
Remegésem fokozódik, kétszer olyan hévvel kezdem szívni a cigarettámat, majd rábámulok a parázsló csikkre.
Nem akarom ezt. Nem akarom ezt az egészet…
Vágd el a torkát…!
Zihálva csúszok a fal tövébe, égő szemekkel nyomva a csikket a kézfejemre. Felszisszenek az égető fájdalomtól, majd megkönnyebbült nyögéssel döntöm a hideg felületnek a fejem. Lehunyom a szemem, egészen elnyúlok és élvezem az ideiglenes csendet. Vért akar… sokat. Tudom, hogy most nem úszhatom meg. Legutóbb beérte a sajátommal is, de most másként lesz…
Újra ajkamba harapok és elgondolkodva meredek a semmibe. Vajon vége lesz ennek valaha is…?
*
Ülök az ágyam sarkán mozdulatlanul, felhúzott lábakkal, üveges tekintettel a semmibe meredve. Nem aludtam az éjszaka egy szemhunyásnyit sem, reggelizni sem mentem le.
Vedd a vérét! Rajta!
Megrezzenek, ahogy az éles, parancsoló hang elnyom minden mást, kitölti a tudatom. Belefájdul a fejem is. Összeszorított szemekkel harapok a számba, a vér fémes íze pedig valamelyest megnyugtat.
A térdeimet markolom, a körmeimmel a pizsamanadrágon keresztül kapargatva szüntelenül. Kell valami kényszercselekvés, ami lefoglal, állandóságot nyújt, kapaszkodót ad…
A térdeim tompán sajognak már, az anyag is kezd vékonyodni, de fittyet hányok rá.
Tépd ki a szívét a mocskos testéből!
Üvölt, egyre hangosabban és hangosabban, nekem pedig nincs elég erőm, hogy elhallgattassam. Hatalma van felettem, és ezt tudja jól. Nem vagyok más, csak egy erőtlen báb, akit zsinóron rángatnak…
A viselkedésemre lassan az ápolók és orvosok is felfigyelnek. Bejönnek, szólongatnak, integetnek a szemem előtt, de meg se rezzenek. Továbbra is bámulok a semmibe, egy nem létező pontot fürkészve a levegőben, miközben a számat harapdálom véresre.
Egy kéz ér a vállamhoz, én pedig felriadva, rémülten üvöltök fel, hátrahőkölve. Huppanok a padlón, majd csúszva a sarokba menekülök. Egészen apróra húzom össze magam, egész testemben remegve, már a levegőt is sípolva veszem. A szívem mindjárt kiugrik a mellkasomból…
Kezemet a számhoz emelem és a kézfejembe harapok, az éles fájdalom pedig kijózanító hatással van rám.
- Hagyjanak… csak hagyjanak békén… zárják be az ajtót… meneküljenek…- súgom lassan forgó nyelvvel, a szám alig akar engedelmeskedni. Újra a kezembe harapok, a vér íze pedig mint mindig, most is megnyugtat.
Vájj belé egy kést, egyenesen abba a rothadt szívébe és forgasd meg benne!
Felnyüszítve rándulok össze, fogaim egész mélyen a húsba hatolnak. Ahogy üvölt, az már szinte elviselhetetlen. Mintha a fejem készülne szétrobbanni. Feszít, lüktet, tompán zúg és sajog…
Nem akarom ezt… félek… annyira félek…
*
Sötét van. Mindenhol csend. Csak a halk, ritmikus, tompa kopogás tölti be a csendet. A levegő feszültséggel tele. Úgy érzem magam, mint egy sarokba szorított, riadt vadállat, aki félelmében támad.
A tekintetem ide-oda rebben, szaporán veszem a levegőt, a szívem hangosan zakatol. Egész testemben cidrizek, halkan sípolva veszem a levegőt. Rémült, nagyra tágult szemeimből forró könnyek folynak, hogy az államon lecsepegve áztassák el a nadrágomat.
Bal kezem a számban, az ujjaim végétől egészen a könyökömig vörös fognyomok vannak rajta mindenütt. Néhol már varos, máshol kényelmesen szivárog a vér a sebekből. Szabad kezemmel a térdemet kaparom. A nadrágom kilyukadt, a bőr már maszatos a vértől.
A fejemnél, a hófehér falon vörös, elmosódott folt vigyorog groteszkül.
Kopp.
Kopp.
A tompa fájdalom a koponyámon egészen elzsibbaszt, blokkolja a gondolataimat.
Kínozd meg!
Erősebben harapok a kezembe, a vér kicsordul a szám sarkánál és a könnyeimmel keveredve lecsöpög az államról, a fehér nadrágomra.
Kopp.
Kopp.
Erősebben lendítem a fejem, nagyobbat koppan a falon. Meleget érzek a hátamnál… valami csiklandozza a nyakam… sötét hajam ébenfeketének tűnik a vértől.
Gyáva vagy! Nem mered megtenni! Mindig is gyáva voltál és gyenge! Semmirekellő nyomorék!
Utálkozva sziszeg, mély, fenyegető, recsegő hangon, én pedig halkan nyüszíteni kezdek. A körmöm a térdembe vájom, de már nem hallgat el a fájdalomtól. Egyre hangosabban és hangosabban üvölt…
Még mindig csak azért vagy életben, mert én itt vagyok! Nélkülem semmi lennél! Légy hálás és tedd, amit mondok!
Alig kapok levegőt. Mindenem tompán sajog. Egész testemben vadul remegek.
ÖLD MEG!!!
Fennakadnak a szemeim.
*
Vér mindenütt… rengeteg, tengernyi vér. Rémült sikolyok és fájdalmas hörgés… hallom a saját eszement röhögésem… látom, ahogy a kezem újra és újra lesújt. Félek… meg akarom állítani, de nem tudom. Az én testem, mégsem tudom irányítani…
Az orvos zokogva kegyelemért könyörög, kétségbeesetten csúszik a padlón, ígérve fűt-fát, a családjára hivatkozva, a gyerekei miatt könyörögve… de az üvegcserép újra lesújt. Látom, ahogy fennakadnak a szemei, mély hangon hörög, a nyakához kap. Vér spriccel, elterül a földön, vadul rángatózni kezd… aztán megfeszül és néhány pillanat múlva elernyed… újra hallom a saját röhögésem.
*
Véreres, karikás szemekkel bámulok magam elé. Egyedül vagyok, körülöttem tökéletes fehérség és néma csend. Csak egy magányos villanykörte zizeg a plafonról lelógva, az egyetlen fényforrás. Még ablakok sincsenek.
Ernyedten ülök a földön, hátamat a puha falnak vetve. Tagjaimat egy fehér kényszerzubbony fogja béklyóba. Zsibbad a kezem.
Hihetetlenül fáradtnak és elhasználtnak érzem magam. Mintha hónapok óta intenzív fizikai és szellemi munkát végeztem volna. Mindenem sajog, az agyam tompán zúg. Messze kerülnek a gondolatok.
Meredten bámulok magam elé a fehér földre. És bár a józan eszem azt súgja, nincs ott semmi, én mégis látom.
Látom az elterült, ernyedt hullát, alatta a vörös vértócsát, még az alvadt vér szúrós, gyomorforgató szagát is érzem. Látom Frank arcán a rémült fintort, amelybe a vonásai rendeződtek halála pillanatában. A szája nyitva, épp sikoltott. A szemei fennakadtak. Fehér köpenye vértől maszatos, ott van rajta a saját tenyérlenyomatom. A nyakában pedig ott van a hosszú, éles üvegszilánk, amit fegyverként használtam…
Tudom, hogy nincs ott, én mégis látom. Látom őt…
*
Egy hónapot töltöttem abban az apró, kipárnázott fehér szobában. Egy hónap összezárva a démonaimmal…
Megviselten gyújtok rá egy szál cigire, miközben a nővérke sietve kicseréli a kötéseimet. Négy orvos álldogál mellettünk, mindegyik kezében altatóval töltött injekciós tű a vész esetére.
Az egész bal karom szét van harapdálva meg égetve. A fejem is be van kötözve, hátul a koponyám megrepedt. A jobb tenyeremen van egy mély vágás – abban tartottam azt a vastag üvegszilánkot, belém vágott. Az öklöm is sebes – azzal pedig az üveget törtem ki.
A többi karcolásról meg véraláfutásról meg nem is beszélve, amit dulakodás közben szereztem. Na meg a nyakamon lévő szúrásnyomokról, csak altatóval tudtak leszerelni az orvosok…
Türelmesen várok, hogy átkösse a sebeimet, addig épp elszívom a cigimet. Ahogy ezzel végzünk, visszaadják rám a muszájdzsekit, majd kikísérnek az épületből, egy kisbuszhoz. A holmijaim egy kisebb dobozba csomagolva már a csomagtartóban várnak. Beültetnek a hátsó ülésre, majd a megbízott sofőr a gázra lép.
Újabb diliház…
*
Bekísérnek a legújabb szobámba – cella, ahogy én hívom -, hozzák a cuccaimat is majd magamra hagynak. Tanácstalanul ülök le az ágy szélére, kényszerzubbonyban nehéz lenne bármit is csinálni. Így még rágyújtani sem tudok, pedig ebben a helyzetben szükségem lenne egy szál cigire…
Pár perce ücsörgök odabent, már-már kezdem azt hinni, így kell eltöltenem a napomat, mikor halkan kattan az ajtó és egy férfi lép be.
Fáradtan emelem rá a tekintetem.
Egy egészen magas alak, jó fél fejjel lehet magasabb nálam. De kimondottan kellemes megjelenésű.
Szikár alakját fehér orvosi köpeny takarja el, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, vékony, ámbár izmos felépítésű. Egészen jóképű, férfias, lágy vonású arca van, ajkán semleges mosollyal. A haja igazán különös, néhol hosszabb, máshol rövidebb, mintha félig vak lenne a fodrásza. Ami viszont igazán feltűnik rajta, az a tekintete. Fekete keretes szemüvege mögül egy igazán élénk, jelentőségteljes szempár néz rám érdeklődve, minden porcikámat alaposan megszemlélve.
Furcsa, nagyon furcsa aura lengi körbe. Megvan benne az orvosokra jellemző komolyság és elhivatottság, de van ott még valami, ami megkülönbözteti a többi fehérköpenyestől. Valami, amit egyenlőre nem tudok hová tenni…
- Üdvözlöm. A nevem Keath Ashitaka Gray. Én leszek az új orvosa.- mutatkozik be, mély, kellemes hangja betölti a szobát, oldja a felgyülemlett feszültséget.
- Örvendek. A nevem Ryuuzou Shoji.- mosolygok fel rá fáradtan. Máskor talán udvariasabb és kedvesebb lennék, de most eléggé meggyötört állapotban vagyok, a formalitásokra pedig nem telik az erőmből. – Kezet is nyújtanék, ha nem lennék ennyire lefoglalva.- mondom sután. Ahogy elnézem, korombéli lehet, talán a harmincas évei elején vagy a húszas évei végén járhat.
- Akár segíthetünk a problémán.- mondja könnyed hangon, közelebb lépve, mire felvonom a szemöldököm. – Elengedem, de csak ha megígéri nekem, ha nem próbál kárt tenni sem magában, sem a környezetében, sem pedig bennem.- fekteti le a szabályokat, hangja ellent mondást nem tűrő, én pedig beleegyezően biccentek.
- Semmi ilyesmi nem járt a fejemben.- mondom, ő pedig bólintva hozzám lép. Felállok és hátat fordítok neki, mire lassan kezdi kioldani az ezernyi kis bőrszíjat, és mikor végre felszabadulnak a karjaim, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Még kibújni is segít belőle, és ahogy teljesen felszabadulok, elégedetten nyögök fel. Nyújtózok egy nagyot, megpróbálom a vért visszakergetni elmacskásodott végtagjaimba, majd mikor nagyjából kezdem érezni a kezeimet, őszinte, hálás mosollyal fordulok felé és baráti jobbot nyújtok.
- Igazán hálás vagyok.- mondom, mire halovány mosollyal rázza meg a kezem. Az érintése magabiztos, mégis puha. Visszaülök az ágyamra, ő pedig egy széket kerít magának.
- Semmiség. Mondja, nem bánná, ha tegeződnénk?- teszi fel a kérdést, mire szélesen elmosolyodom.
- Cseppet sem.
- Hogy szólíthatom?
- Ryu. És én téged?
- Keath.
- Keath…- ismétlem meg a nevét elgondolkodva, mintegy ízlelgetve, szokva a hangzását.
- Hogy érzed most magad, Ryu?- kérdi érdeklődve, azok az örvénylő kék szemek pedig úgy vizslatnak, mintha bármelyik pillanatban beszippanthatnának… zavartan tűröm ki a hajam a szememből.
- Fáradtan és megviselten.- sóhajtom őszintén, majd magam mellé húzom a kis kartondobozom. Lehámozom róla a ragasztót, majd felnyitva pakolászni kezdek. Először óvatosan kiveszem belőle a fekete könyvemet és az asztalra teszem, majd turkálni kezdek, egészen addig, amíg meg nem találom a cigimet. – Nem bánod, ha rágyújtok?- pillantok az új dokimra tétován, aki csak a fejét megrázva mosolyodik el. Megkönnyebbülten lépek az ablakhoz, hogy résnyire kinyitva elővehessek egy szál cigarettát és orvosolhassam nikotinelvonási tüneteimet.
Nem szól, csak néz rám csendesen, átható pillantással. Kicsit zavarnak azok a szemek, mintha a lelkem legmélyéig látna le velük… kénytelen vagyok elfordítani a tekintetem.
- Furcsa vagy.- töröm aztán meg a csendet. Nincs a szavaimban semmi él, semmi rosszindulat, csupán egy megállapítás a részemről.
- Miért?- kérdi érdeklődve, miközben hátradől a székében és keresztbe fonja a kezeit. Nem látok az arcán undort, félelmet, semmi negatív érzést, és ez valahogy… megnyugtat.
- Nem félsz tőlem?- kérdem halkan, a füstöt beszéd közben engedve ki a számon, a szürke bodrokon keresztül szemlélve őt. – A többi orvos mind frusztrált volt először, mert pontosan tudták, miket követtem el. És minden bizonnyal te is tudod. De ennek ellenére mégis olyan nyugodtan ülsz ott… tényleg nem félsz?- kérdem őszinte meglepettséggel, miközben felé fordulok, csípőmet az ablakpárkánynak támasztva.
- Nekem még nem adtál rá okot, hogy féljek tőled.- jelenti ki egyszerűen, mire meglepetten pislogok rá. – Nálam amúgy is mindenki tiszta lappal kezd. A múlt bélyegével nem tudnálak rendesen megismerni. Ezért mellőzni fogjuk mindazt, ami megtörtént és koncentráljunk a jelenre és a jövőre. Ez az első lépés a gyógyulás felé.- jelenti ki lágy hangon, mire hitetlenkedve nézek rá, majd keserű mosollyal ölöm a csikkem a hamusba.
- Gyógyulás? Ábrándokat kergetsz. Több tucat orvos próbált már "meggyógyítani", mind sikertelenül. Miből gondolod, hogy pont te fogsz sikerrel járni?- kérdem éles hangon, keserűen. Elkomorodva lépek vissza az ágyamhoz hogy sietős mozdulatokkal kidobáljam a dobozban maradt holmikat.
- Onnan, hogy én más vagyok, mint ők. Én tényleg segíteni akarok.- jelenti ki, még mindig meglepően türelmesen. Segíteni…? Hányszor hallottam már ezt… egyszerűen képtelen vagyok elhinni, amit mond. Képtelen vagyok komolyan venni őt.
Több tucat ember mondta nekem ezelőtt ugyanezeket a szavakat, mégis mindegyikben csalódnom kellett. Nem akarok újabb csalódást.
- Segíteni… ostobaság. Rajtam senki nem akar segíteni.- súgom halkan. Egy pillanatra erőt vesz rajtam az önsajnálat, de mielőtt felülkerekedhetne rajtam mélyen a lelkem mélyére száműzöm és fásultan tekintek az új orvosomra. – Ha kérhetném, magamra hagynál? Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.- kérem csendesen, ő pedig nem visszakozik, feláll, elköszön majd távozik.
Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, letelepedek az ágyam szélébe, hátamat a falnak vetve, fejemet pedig a térdeimre fektetem. Segíteni… milyen furcsa szó is ez…
Nem vágyom semmi másra, csak hogy valaki tényleg segítsen rajtam. Hogy megértsen, hogy kezelje a problémámat, elhallgattassa a hangot… de nem létezik olyan ember, aki tényleg őszintén segíteni szeretne rajtam… egyszerűen nincs.
|
