Finom, édes illatok csapják meg az orromat ültömben, ahogy megpróbálom kiroppantani a vállaimat. Elõrehajolva érintem meg a bokámat, úgy figyelek fel arra, hogy a lépcsõn jön felfelé hozzám, minden második fok nyikorog, mert a jobb lába sarkát mindig kicsit jobban odanyomja. Behúzom a lábaimat magamhoz, felbillenõ térdeimen megkönyökölök, ahogy hallom, hogy a kulcsot teszi a helyére. Nem tudom, milyen hangulatban lehet, jobb lesz felkészülnöm.

- Addy! – nyílik ki az ajtó, majd egy kezében tartva a kemény falú dobozt visszazárja az ajtót. Csillognak a szemei, így egy kicsit enged a tarkómban a feszítõ, húzó érzés. – Addy, nézd, mit sütött a szomszéd Evelyn néni! – közeledik, majd a kis fehér asztalt odahúzkodja hozzám, hogy letegye a dobozt. Megsértõdik, ha nem mutatok érdeklõdést, így belekukkantok és látom, hogy többsávos, színes kockák sorakoznak benne, a tetejükön valami csillogóssal, amiben gyümölcsdarabkák rezegnek. Van, amiken tejszínhab is van, kis csúcsokat formázva.

Míg én a süteményeket próbálom kideríteni, hogy mibõl is lehetnek, mellém ül, megfogja a bal kezem és a doboz mellé teszi. Értem mit szeretne, ezért megpróbálok kivenni egy tejszínhabosat, vigyázok arra, hogy ne nyomkodjam el a többi alakját. Az egyik kezemmel alátartok, hogy ne morzsáljak mindent össze, az elsõ harapásnál elszorul a torkom. Ismerõs ízek szaladnak szét a számban, amitõl a gyomrom is megremeg.

- Nem ízlik? Nem jó? – kérdezõsködik, mire megrázom a fejem. – Hagyd, az a vén satrafa ahogy öregszik, úgy spórol a hozzávalókkal – int a kezével, a hangja bosszús.

Leteszem a doboz tetejére, emelem a kezem, hogy megtöröljem a szám, de nem engedi. Behajol elém és lenyalja a számról a morzsákat, de fõleg a habot, be is kapja futólag az alsó ajkam, majd visszaül a sarkaira. A forró nyelv érintésétõl régóta nem ráz ki a hideg, inkább... Átkarolja a vállaimat, úgy húz magához és temeti az arcát a nyakamba. Csak akkor hoz süteményt, ha bocsánatot akar kérni.

- Addy… ugye nem haragszol rám? – csuklik el a hangja a végére, szorosabbra veszi az ölelést, szinte a mellkasára húz. – Nem akartam, bocsáss meg… Elborult az agyam, nem szeretem, ha kinézel, tudod, hogy nem… Kérlek! Lehet egy kívánságod. Csak ne nézz ki többet… ígérd meg, hogy nem fogsz! Megõrülök, ha másra figyelsz, vagy másra gondolsz, egyszerûen belehalok a gondolatába is. A halálomat akarod? Ne légy rám mérges! Addy… - az arcát az enyémhez simítja, úgy súgja a nevem a fülembe, apró puszit ad az orrom tövére. Hagyom, hadd csináljon amit szeretne, gyurmaként tûröm.

Mivel nem szólok hozzá, pánikolni kezd, pedig jól tudom, hogy ilyenkor a legrosszabb az, ha válaszolok neki. Mikor egyszer kilestem a postást, ugyanúgy elvert dühében, majd másnap süteményt hozott és ugyanezeket sorolta el nekem. Én pedig válaszoltam, mindenre, ahogy úgy gondoltam szeretné, hogy válaszoljak. Akkor kifakadt, hogy csak azért teszem, hogy kimentsem a postást, tudja, hogy levelezgetünk és kibeszéljük Õt, de ne aggódjak, többet nem fog jönni. Ezért ülök csendben, betuszkol az ölébe, lábaival és karjaival pókként tart, a hátam a mellkasához húzza. A hasam simogatja, a fülembe suttog, rengeteg puszit ad az arcomra.

- Rendelek neked egy könyvet – szólal meg hosszú idõ után. – Most lemegyek, és lerendelem az internetrõl, jó? Akár holnap reggelre is megérkezhet a gyors-futárszolgálattal. Mit szólsz? Szeretnéd? Örülnél neki?

- Igen – válaszolok halkan, mire boldogan megszorít úgy, hogy még fáj is. Valamit dünnyög, nem értem, hogy mit, de mikor maga felé fordít és a számra simítja az övét, megértem. Csak egy nagyon hosszú puszit ad a számra, nem csókol, egy hosszabb cuppanásra tartja ott a száját.

- Képes lennék belehalni, annyira szeretlek! – ölel meg újra szorosan. Lehet, hogy azt hitte, hogy a rossz sütemény miatt nem fogok megbocsátani neki. Mernék én olyat, hogy nem bocsátok meg? Én csak abba nem merek belegondolni. Egyszer mondtam neki, hogy nem, akkor három napig nem nézett felém, nem akarom újra átélni azt a… azt a fájdalmat és kétségbeesést, a csendet. Az egyedüllétet. Mindig mondja, hogy nélkülem magányos volt, egy senki, egy… szardarab. Õ mondta! Én tudom, hogy én nem voltam magányos nélküle. Nekem jó volt.

Összepakolja a tálat, elteszi a maradékot is, amit otthagytam. Ez az egy valami, amiért sosem kaptam ki. Ételt feleslegesen nem erõltetett belém, nem kellett minden morzsát megennem, mert nem sértõdött meg érte. „Férfi vagyok, nem nõ” - ezzel mindig vállat vont.

- Mindjárt visszajövök, jó? Lerendelem gyorsan – fordul hátra, a kis fehér mûanyag asztal mögül figyelem, ahogy nyitja az ajtót. Odakint több zár is van, egyszer láttam. – Valami kalandosat! – ezt már nem nekem mondja, hanem lefelémenet a lépcsõn.

Felsóhajtok, ahogy olyan távolságra ér, ahol már nem hallja meg. Odakuporodok a helyemhez, a falba ütött réshez, felhúzom a lábaimat és azokon megtámaszkodva nézelõdök kifelé. Most biztosan nem jön vissza egy ideig, a zárral mindig hangosan zörög, lesz idõm elmászni innen. A szomszéd ház fája szinte teljesen kitakar mindent, de a piros kocsi, ami a másik oldalt parkol, mindig is odahúzta a tekintetem. A levelek szélei sárgulnak, õsz van. Szeretem az õszt, az esõ illatát, ahogy felkavarja a földön a leveleket, és azok felpattannak. Télen lehullanak a levelek és az egész utcát láthatom.

Megtörlöm a szám a térdemben, majd tovább leskelõdök. A levelek között megpillantok egy fehér és egy zöld furgont, ahogy Evelyn néni bejárójára gurul fel az egyik, a másik pedig a piros kocsi mögé húzódik fel a járdára. A fehér furgonból kiszáll egy magas, sapkás férfi, de többet nem látok a levelek miatt. A keze mozog, azt látom, és ahogy int egyet-kettõt, hirtelen fekete emberek özönlenek ki a furgonokból. Rémülten kapom el a fejem az alig öt centis réstõl. Mind erre jött!

Erre jöttek!

Rögtön átsietek a padlástér túloldalára, hogy elõkeressem a hajcsatot. Nincs a testemen olyan rész, ahol ne simítana végig, így nem tarthatom magamnál, szóval elrejthettem egy szúette lambéria lap közepébe. Ez az én titkos fakkom, ide még Õ se nyúlt be soha. Megnyugszom, ahogy a tenyerembe szoríthatom, beletûzöm hátul a tarkómhoz, ráfésülöm az ujjaimmal a hajam, hogy ne vegye észre senki. Mik ezek? Ördögök? Feketék voltak, teljesen feketék…

Akkor ijedek csak meg igazán, mikor odalentrõl dulakodás hangjai csendülnek fel, majd hatalmas durranások. Többször is. Kiabálás, az Õ hangját is hallom! A lépcsõ recseg, a mellkasomban szorító, hideg fájdalom lesz, a levegõt is visszatartom, a fülem sípolni kezd, semmi mást nem hallok, csak a dobogó szívem hangját, ahogy belerántódik az egész testem. Az ajtó majdnem tokostól szakad ki, ahogy a fekete emberek benyomakodnak a padlásra. Zihálva húzódom összébb a lehetõ legkisebbre a sarokban, de nem jönnek közelebb.

- Megtaláltuk, itt van! – az arcukat is takarja valami sötét anyag, a szemük elõtt is van valamiféle szürke szemüveg! Kik ezek? Mit akarnak tõlem? Megjelenik egy bajszos, csillogó medálos férfi, kezében egy nagy fehér papírral, a szemeim égnek, ahogy nem merek pislogni sem, nehogy akkor vessék rám magukat. Õ küldte fel õket? Mert nem mondtam, hogy megbocsátok! Bármit megteszek, csak vigye le innen õket, vigye le innen õket! Vigye le innen õket!!

- Semmi baj fiam, nyugodj meg – szólít meg, a hangja kedves, de a mögötte álló fekete embereken túlról üvöltés csapódik az alsó szintrõl.

- NEM! NEM! NEM!

Kitágulnak a szemeim a rémülettõl.

- Ne aggódj, nem tud idejönni. Rendõrök vagyunk, érted jöttünk - értem jöttek!!!-, hogy kivigyünk innen. Menjetek ki, majd én elintézem, segítsetek Richmondnak odakint.

Mit intéz el? Mit?! Idegesen figyelem, ahogy eltávolodnak a fekete emberek, megbillen a fejük és kivonulnak a padlástérbõl, kettesben hagyva a bajszossal. Apukámnak is bajsza volt… ettõl egy kicsit jobban érzem magam, de nem annyira, hogy a közeledését mindenféle idegesség nélkül viseljem el. Ahogy hallom, hogy elmentek és egyedül maradtunk, felpattanok és teljes erõmbõl rohanni kezdek kifelé, fellököm a férfit, aki beveri a fejét az egyenetlen plafonba. Kirontok az ajtón, annyiszor hallottam már Õt sétálni, jönni-menni, hogy tudom, merre kell szaladni ahhoz, hogy kijussak a házból. Szét sem nézek, semmi sem érdekel, a lábaimban olyan erõ robban, hogy fel sem fogom, mi történik körülöttem, csak rohanok.

- Állj meg! Hé! Valaki állítsa meg! – kiabál valaki, ahogy kiérek a bejárati ajtón és kint találom magam a szabadban. Zokniban rohanok a füvön, csak elõre nézek, átugrom a fehér kerítésléceket. – Még kárt tesz magában!

- ADDY! – azonnal befékezek, ahogy meghallom a nevem, fuldokolva nézek vissza. Látom, ahogy a füvön fekszik, hason, a szájából vér folyik, kezeivel már a barna, nedves földet markolássza, az egyiket koszos kezét felém nyújtja. – ADDY!! – próbál felém mászni, amitõl ha lehet, még jobban halálra rémülök, a fejemben valami nagyon erõsen dobol, fõleg mikor látom, hogy az egyik fekete ruhás próbál közelebb jönni hozzám. – TAKARODJATOK EL TÕLE! NE MERÉSZELJETEK HOZZÁNYÚLNI! ADDY!

Szédülve indulok meg újra, futok az utcán, az üvöltés elviselhetetlenné válik, a fejemben dörömböl, a kezeim úgy reszketnek, hogy félek, darabokra fogok esni. Többen a nyomomba erednek, hallom a kocsicsapódásokat is, ezért a kerteken próbálok megszökni elõlük. Engem nem visznek vissza!! Hagyjanak békén! A hideg széltõl könnyezni kezd a szemem, dühösen dörgölöm meg, hogy rendesen lássak. Több udvarban is van kutya, az egyik el is csípi a bokám, ahogy átmászok egy kisebb téglafalon. Lerángatja rólam a zoknit, de nem érdekel, a félelem tombol bennem, semmit nem hallok a dobogó szívemen és a zihálásomon kívül.

Nem tudom, hol haladok el, nem tudom kik mellett megyek el, köhögve térek magamhoz valami víznél. Az illatára eszmélek fel, lerogyok a kavicsokra, úgy érzem meg fogok fulladni, mintha szorongatná valami a torkom, nem kapok levegõt! Összeszorítom a szemeimet, a kezeimmel átölelem magam és elõrébb dõlök. Halszagot érzek, büdös, állott halszagot. Ez a szag olyan erõs, hogy megremegek tõle, próbálok odébb csúszni, de rájövök, hogy hasznos. Reszketek, a levegõt is úgy szedem, a kavicsok felsértik a zoknitlan lábam, ahogy elõre-hátra dülöngélve próbálom megnyugtatni magam.

Nem bírom elfelejteni a látottakat, a fekete embereket, ahogy berontanak a padlástérre, a fájdalmas félelmet, a bajuszos férfit, ahogy Õ próbál meg véresen a földön csúszni, hogy elkaphasson… Lassan rádöbbenek, hogy nem tudom, hol vagyok, valami folyóparton, egy híd lábánál. A rendõröknél nincsenek ilyen fekete emberek, biztos nem rendõrök voltak… a rendõrök kedvesek, mindig segítenek, annyira megnyugtató a hangjuk és megvédenek. Az is… az iskolába is sokszor jöttek…

Nem bírom tovább, sírva fakadok, a híd lábához bújok, felhúzom a térdeimet és beletemetem az arcom. Fáj a lábam, a mellkasom, nem kapok levegõt… minden részem reszket, dobog bennem valami fájdalmas, ami rossz. Nagyon rossz… Kutyaugatást hallok meg, de nem akarok felnézni, összébb kuporodom.

- Itt van! Megtaláltuk! – kiált fel valaki, hallom, ahogy a kavicsok legurulnak és a vízbe potyognak. Nem akarom hallani, nem akarok felnézni… nincs itt senki, egyedül vagyok, egyes egyedül...

- Hála Istennek! Ne menjen oda hozzá senki, még a vízbe ront! Engedjétek oda hozzá Ladyt! Csak óvatosan, ne ijesszétek meg! Ha még egyszer elszökik, mindenkit kirúgok a faszba!

Karcolódnak a kavicsok, valaki idejön… Ne jöjjön ide! Nem akarom, senkit nem akarok! Csönd lesz, majd valami hideg és nedves nyomódik a karomnak, mire megugrok és beverem a fejem a kõbe. Odanyúlok ahol fáj, összeszorítom a szemeimet az éles érzéstõl, legörnyedek, hogy tompítsak rajta. Hangosan szuszogva, a legrosszabbtól tartva nyitom ki a szemem, mikor meglátom, hogy egy kutya ül elõttem a kavicsokon.

Akkora sokkoló meglepetésként ér, hogy az egyik kezem leesik a kavicsos földre. Hatalmas, meleg, barna szemei vannak, érdeklõdve figyel, az orrát beleteszi a tenyerembe és lehasal hozzám. Csavargatja a füleit, érzem, hogy meleg, magam se értem, de megnyugtatóan hat rám. Elszorul a szívem, könnyek gyûlnek a szemembe, összepréselem a számat. Halkan sírva simogatom meg a másik kezemmel a fejét, alátartja.

Évek óta nem láttam kutyát… A puha és meleg szõrtõl régi, otthoni képek rohamoznak meg, a gyomrom összezsugorodik, nyelni nem tudok. Közelebb húzódik hozzám, én pedig nem bírom ki, magamhoz ölelem és belefúrom az arcom a nyakába.

- Johnson!

- Megyek, uram!

Megint morzsolódnak és zörögnek a kavicsok, szorosabban bújok a kutyához, akinek a melege, a nyugodt szuszogása biztonságot ad. Görcsösen kapaszkodom belé.

- Caden, Johnson õrmester vagyok – szólít meg valaki, a rendes nevemre se vagyok hajlandó felnézni rá. Valami meleget terít rám, bennem pedig dagad a kétségbeesés. Mi lesz velem? Mi lesz velem ezután? Semmit se ismerek, hová fogok menni? Mit fognak velem csinálni? Nem akarok visszamenni hozzá, mindig is ki akartam jönni, de sosem gondolkodtam azon, mihez kezdek ha kijutok!

- Tetszik neked Lady? Nagyon okos kutya, õ talált meg téged – most veszem csak észre, hogy nõi hang szól hozzám. Meglepve emelem fel a fejem és nézek rá. Kedvesen mosolyog, már õ is simogatja a kutyát. Neki is nagy barna, meleg szemei vannak, a haja rövid, olyan ruhát visel, mint a rendõrök, akik bejöttek az iskolába régen. – Jöhet velünk, ha szeretnéd.

- Velünk? – kérdezem rekedten.

- Persze, itt meg fogsz fázni – igazítja meg a hátamon a meleg valamit, amirõl most veszem észre, hogy egy barna pléd. Ahogy ezt megteszi, a kutya kicsit hátrál tõlem, ijedten kapok utána. A nõ mellé sorol, az pedig a kezét nyújtja nekem.

Csak jó helyre vihet innen… - ez az a gondolat, ami arra késztet, hogy megfogjam az ujjai végét.

Feszülten, sokáig tart, míg képes vagyok felkelni, az elsõ lépésnél látom, hogy véres a kavics. Megszédülök, ahogy eszembe jut a vér, óvatosan a kezemre fog. Az egyik oldalamon a kutyával, a másikon a nõvel botorkálok fel a kavicsos töltésen, ahol rengeteg villogó autó és ember tolong. Mi ez itt? Kik ezek?

- Ki engedte ide ezeket a hiénákat?! – toporzékol a bajuszos férfi, akinek láttán erõsebben szorítom meg a kutya fülét, ahogy felérünk a betonra. Ezernyi hang robban ki, hatalmas villanások, fények, nem is látok tõlük semmit, a mellettem levõ nõ elém áll. Hirtelen megint úgy érzem magam, hogy elsodornak a történések, a hangok, sokan kiabálnak, tárgyakat lóbálnak az arcom elõtt, én pedig csak a plédbe tudok kapaszkodni. Beszorítanak minket a kocsik közé, a hideg fém nekem nyomódik, ahogy nekihátrálok. Mi történik? Kik ezek? Mi ez?

- Nyilatkozzon! Õrmester! Tud beszélni? Hogy találták meg, Johnson õrmester?

- Ez rendõrség által lezárt terület, kérem, távozzanak! – sok-sok rendõr kapaszkodik össze és tolni kezdik visszafelé ezeket a harsogó embereket, akik minduntalan hozzám akarnak férkõzni. Megijedek ettõl a tudattól, megpróbálok ellépni a kocsitól, de véletlenül a kutya lábára lépek, aki felvonyít.

- Caden! Caden! Tudod mi történik? Tudod mi lett a pedofillal? Hogy érzed magad most, hogy szabad vagy? Mihez fogsz kezdeni? Caden!

- Elég volt ebbõl! Azonnal hátráljanak, vagy mindenkit letartóztatunk! – kiabál a bajuszos, én pedig kezdem úgy érezni, hogy egy buborék lassan körülfon, eltaszít ez a rengeteg beszéd, a fájó villogások a szemembe, megroggyannak a térdeim. Lassan több lesz a hely, elkerülnek a közelembõl, de még mindig itt vannak.

- Visszamész majd az iskolába, tanulni? – leguggolok a hangok elõl, a kutyához dugom a fejem, aki az orrával az arcom nyomkodja. Az iskolába… tanulni…

- Innentõl átveszem – hallok meg még egy hangot a zûrzavarban, de ez közelebbrõl szól, mélyebb is, mint amiket eddig hallottam. Árnyék vetül rám, kávé illatot érzek meg. A kutya csóválni kezdi a farkát, biztos ismeri azt, aki idejött. Pedig azt hittem, hogy a nõ kutyája… Valami baj van velem? Mi velem a gond?

Felemelem a fejem, egy kócos hajú férfit látok, aki épp leereszkedik hozzám. Reszketni kezdek, ahogy a szemeibe nézek, a kutya viszont annál boldogabban reagál rá. Nagyon fehér bõre van… mint nekem.

- Caden… - elhal a hangja, pedig az elõbb olyan határozottan szólt. A kutya fejét simogatja, érzem, hogy véletlenül a hajamhoz is hozzáér. Rögtön elhúzódok, leülök a fenekemre a kocsi mellé, bebugyolálom magam szorosan a plédbe. – Marlowe nyomozó vagyok.

Csak pislogok rá. Ekkora bajt okozhattam, hogy ilyen sokan vannak itt? Másra nem is tudok gondolni.

- Nem maradhatunk itt, be kell mennünk az õrsre. A lábad is ott fogják majd ellátni – nyugodt, folyamatos hangon beszél, velem együtt simogatja a kutyát. Nincs egyenruhában, az ingje rosszul van begombolva, egy fura kabát van rajta. Lenézek a lábamra, és látom, hogy még mindig vérzik, a foltos lábnyomaimat is látom a betonon. – Gyere, nem lesz semmi baj, mostantól én vigyázok rád – szól, kinyitja a kocsi ajtaját, lenyújtja hozzám a kezét.

Most be… be kell szállni a kocsiba? Felsegít a földrõl, érzem, ahogy meleg és nyirkos a tenyere. Le kell hajtani a fejem. Nem! Nem! Nem akarom! Megtorpanok és nem vagyok több lépést megtenni, a fájós lábam kicsit fentebb emelem a földrõl. A férfi megértõen, kedvesen figyel, majd megpaskolja az ülést és a kutya beugrik az autóba. Követem a tekintetemmel a négylábút. Így… talán…

- Hajtsd le a fejed, segítek – beszél hozzám, de mikor a hátamhoz érne, hogy kicsit lenyomja, rémülten nyikkanok fel, zihálni kezdek és egykettõre kiver a víz. Azonnal felemeli a kezeit és tesz hátra egy lépést. – Semmi baj, egyedül is beszállhatsz. Lady csak autóban jöhet velünk.

Csak… az autóban?

Hosszú percekbe telik, míg ráveszem magam, hogy beszálljak, szerencsére odabent nem kell görnyedten ülnöm, a kutya pedig az ölembe hajtja a fejét, ahogy becsukják rám az ajtót. Hirtelen lesz minden sokkal halkabb, mintha kizárták volna a külvilágot. Reflexbõl simogatom a kutyát, aki forró leheletével melengeti a lábam. Észre sem vettem, hogy mennyire fázom, a libabõr erõsen kirajzolódik a karomon. Csak egy póló és egy farmer van rajtam, meg egy fél zokni. A vezetõülés felõl kinyílik az ajtó, beszáll a nõ.

- Én vezetek – akadályozza meg valaki, hogy becsukja az ajtót, ekkor veszem észre a sötét, kócos hajú férfit.

- Rick, nem hiszem, hogy olyan állapotban vagy, hogy tudnál vezetni – csóválja meg a nõ a fejét.

- Engedj oda – a kutya felkapja erre a fejét, idegesen pislogok elõre, hogy mi történik. Összehúzom magamon a plédet, igyekszem láthatatlan gombóccá válni a hátsó ülésen. Hova visznek? Miért? Ki ez a sok ember? Teljesen megzavarodva és leblokkolva figyelem, ahogy odakint kavarog az a sok férfi és nõ. A kutya eddig mindenrõl ennyire elvonta volna a figyelmemet? Most viszont mereven figyel elõre, így mintha egyedül lennék mindennel szemben. Megint!

- Szállj be hátra – mondja a nõ erélyesen, szótagolva. Sokáig nézik egymást, végül a férfi becsukja az ajtót, megkerüli a kocsit és a kutya felõl kinyitja az ajtót. Lassan, óvatosan ül be, az ablakhoz húzódom, a kutya pedig követ. Elindulunk, lehajtom a fejem, nem akarok kinézni az ablakon, semmit sem akarok látni.

Annyit érzek csak, hogy apránként elkap a hányinger, ahogy görnyedten simogatom a kutyát lent a lábamnál és közben folyamatosan mozog az autó. Nem értem, ezt az egészet nem értem, össze vagyok zavarodva… hogy jutottam el a hídhoz? Mi történt? Miért nem emlékszem a részletekre? Kik ezek az emberek? Mit csináltam, ami miatt mindenki ilyen? Mindenki kedves, de ez nem tudja eltörölni a képeket, a látványt, a hangokat… Megcsap az Õ üvöltése, ahogy szólít, a homlokom a térdeimre szorítom. Rosszul vagyok… szédülök… Mikor állunk már meg?