Elgondolkozva állok a parkolóház egyik félhomályba burkolózó zugában. Más a helyemben már biztos fel-alá járkálna, csak õk nem tudják, hogy ezzel milyen könnyû felhívni magunkra a figyelmet, miközben az idegeiket egyáltalán nem nyugtatja meg. És persze nekik nincs célkereszt sem a homlokukon. A szememet arra a pontra szegezem, ahonnan majd Yosef fel fog bukkanni, de miközben figyelek és hallgatózok, folyamatosan jár az agyam.

Az a nyomorult féreg már megint kicsúszott az kezeim közül. Követtem az egész kibaszott földrészen át, de Los Angelesben eltûnt, mint a kámfor. Azt hiszem, érzi a hurkot a nyaka körül, ami egyébként lényegesen az én malmomra hajtaná a vizet, de én meg hátrányban vagyok. Így, hogy az Intézet és a fél CIA a nyakamon lóg, elég döcögõsen haladnak a dolgok, ráadásul még az is lehet, hogy kiszagolják, min ügyködök, és még a végén õk maguk tüntetik el elõlem azt a patkányt. Ki tudja, miért állítottak le az ügyrõl, mikor már küszöbön állt a gyõzelem... Az amerikaiaknál sosem lehet tudni, könnyen el tudnám képzelni, hogy egy követ fújnak a Hamásszal, de annak az Intézet sem fog örülni.

Én viszont nem adnám fel akkor sem. Muhammad ibn Abd al-Hamid Abu Hassan al-Filasteeni elõbb vagy utóbb a markomban lesz és akkor dalolni fog, mint a kismadár. Utána pedig saját maga fog besétálni a Hamász fõhadiszállására egy olyan mellényben, amit a CIA fejlesztett ki – csak a jó isten tudja, mi szükségük van ilyesmire, de az biztos, hogy azzal minden egyes bent tartózkodót megölne. Nekem ez megfelelõ elégtétel lenne.

Elõbb hallom meg a jellegzetes lépteket, minthogy felbukkanna a várt alak a lépcsõfordulóban. Yosef Blumenthal nehezen eltéveszthetõ ember a maga két méterével és nagyjából 120 kilójával, de amíg csak támogat a küldetésemben, addig nem foglalkozom vele. Õ nem része a feladatoknak, csak az eszközöket szolgáltatja hozzá.

- Üdv, Ephraim – szólal meg héberül.

- Yosef – biccentek.

- Mi a helyzet? – érdeklõdik, de nem türelmetlenül. – Mi volt olyan sürgõs?

- Van egy kis baj – vágom zsebre a kezeimet. – Los Angelesben beszéltem Amittal, megint megpróbálta leállítani a hajtóvadászatot, de csak felzavarta a hangyabolyt. Valószínûleg megint kereket kell oldanom a környékrõl.

- Tudom – sóhajt fel, mire felvonom a szemöldököm. – Ha te nem szólsz elõbb, én kerestelek volna. Az embereim éppen ma mondták, hogy az Intézet megint megsürgette a CIA-t... Azt hiszem, ismét te kerülsz a középpontba.

- Remek – rázom meg a fejem.

- Elõbb-utóbb meg kell unniuk, hogy a halálba küldik az embereiket. – Vállat von, aztán mosolyogva a kabátzsebébe nyúl. – Azt viszont garantálom, hogy te jól jössz ki mindebbõl. – Elõvesz egy kulcscsomót és meglengeti az orrom elõtt. – Manhattan, ott jól el tudsz vegyülni. Holnaptól a tiéd a lakás, és van neked néhány meglepetés az éjjeliszekrényben.

- Kösz – veszem el a kulcsokat egy apró mosollyal.

- Szükséged van még valamire? Van elég lõszered addig?

- Persze, azokkal nincs gond.

- Légy óvatos és vigyázz magadra – teszi a vállamra a kezét komoly ábrázattal. – Sürgõs esetben használd az egyik telefont, az autók, a magángép és a jacht mindig készenlétben áll.

- Mindig – bólintok. – Köszönök mindent, Yosef. Majd jelentkezem – eresztek meg egy újabb apró mosolyt, aztán a fejembe húzom a kapucnimat és továbbállok.

Bár õt biztosan nem figyelik – tudnánk róla és õ meg is torolná –, sosem lehetünk elég óvatosak. Általában csak e-mailen keresztül kommunikálunk, de azt is csak más-más, azonnal kitörölhetõ fiókokból, szigorúan nyilvános netkávézókból. Yosefnek mindenhol vannak emberei, még a CIA-nál is, úgyhogy tudnánk róla, ha megfigyelnék, de akkor is az IP cím és a mobiltelefon a legveszélyesebb dolgok rám nézve, és jobb félni, mint megijedni.

Az biztos, hogy a CIA-nak már nagyon szúrom a szemét, és csak idõ kérdése, hogy mikor durran el az agyuk végleg. Az egyetlen szerencsém az, hogy nem küldhetnek rám egy egész kommandó osztagot, mert az felkeltené a szomszédok és az újságírók figyelmét... azt meg nehezen tudnák kimagyarázni a sajtónak, hogy mégis miért uszítják a kommandósaikat olyasvalakire, aki hivatalosan még csak nem is létezik.

Milyen érdekes, amikor az ember a világ több országában is rendelkezik állampolgársággal, Ephraim Noach El-Hashem viszont hivatalosan soha meg sem született, nem igaz? Pedig ez az én hatalmas elõnyöm az egész kibaszott titkosszolgálattal szemben.

***

Este úgy döntök, hogy megérdemlek egy kis kikapcsolódást. Miután heteken át árnyékként követtem annak a féregnek a turbánba bujtatott fejét, megfelelõen elfáradtam, ráadásul ezzel az új lakással végleg eltûnök a környékrõl. Pedig egy ideje felfedeztem magamnak itt egy helyet, amivel néhányszor már szerencsém volt... Eddig mindig a néhány kilométeres körzetében váltogattam a lakásokat, ha kellett, de most nagy váltás lesz, úgyhogy pláne megérdemlem, hogy visszanézzek.

Ezúttal legalább nem kell idegen helyre mennem, ami számomra ugye nem kis kockázat – a CIA-tól minden kitelik, bár ebbõl a szempontból az a bár elég biztonságosnak tûnik. Alapból megfordul ott jó pár fura alak, egy ügynök nem hiszem, hogy be merné tenni a lábát hasonló helyekre. Magamhoz elvbõl nem hozok fel soha senkit, de ha reggel úgyis elsõ dolgom lesz felszívódni, akkor most akár kivételt is tehetek.

Késõ este lépek be a bárba és rögtön a bárpultot célzom meg. Szerencsés elrendezés van odabent, mert ha leülök a szélsõ székre – ami most is üresen áll – éppen rálátok az ajtóra. Miközben lassan a kiszemelt székhez sétálok, alaposan felmérem a bent tartózkodókat, hogy meggyõzõdhessek a biztonságosságról, és ezúttal sem kell csalódnom. A sötétebb alakok ugyanazok, mint mindig, a pultos sem változott, csak néhány új arcot látok, de azok sem tûnnek veszélyesnek.

Leülök az utolsó székre és rendelek egy vodkát. Még Oroszországban szerettem meg, négy éve sok idõt töltöttem ott, mert túlságosan tetszettek a kormánynak a módszereim. A limit viszont meg is áll ennél az egy pohárnál. Elvbõl nem iszom többet, még ha bírom is az alkoholt, egy leheletnyi tompulást sem engedhetek meg magamnak.

Még tíz perce sem ülök ott, és éppen kezdeném felmérni az ismeretlen és esetleg ígéretesnek tûnõ arcok felhozatalát, amikor nyílik a bár ajtaja. Rögtön arra kapom a tekintetem és kis híján elmosolyodom. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy elég közelrõl ismerem azt a megkapóan mélykék szempárt, ami ugyanúgy felméri a bárban ülõket, mielõtt a pillantása találkozna az enyémmel – hogy aztán ott is maradjon.

Lusta mosolyra húzom az ajkaimat és visszafordulok a poharamhoz. Azt hiszem, erre az estére korona kerül.

Éppen akkor ül le mellém, mikor a pultos kiteszi elé az italát, amit már elõre kikértem neki. Jól emlékszel, hogy ugyanazt itta legutóbb és azelõtt is, ami azt sejteti, hogy hasonló szokásokkal rendelkezünk. Vagyis inkább biztos, hogy így van. Bár azt nem tudom, õ milyen gyakran jár ide, de valami azt súgja, hogy õ sem sokkal többször, mint én. Az viszont tény, hogy egy bizonyos szempontból – amiért egyáltalán idejöttem –, õ számomra a fõnyeremény, és a viselkedésébõl ítélve ez kölcsönös. Neki is kell valaki és nekem is, de csak alkalmi jelleggel. Semmi személyeskedés, nincsenek kínos pillanatok vagy kérdések, mindketten elvesszük, amire szükségünk van, aztán úgy válunk el, ahogy találkoztunk. Szívtam már meg olyanokkal, akik nem annyira gondolták alkalminak a dolgot, mint én, mindenáron a telefonszámomat, a teljes nevemet vagy egy újabb találkozót akartak, és a végén csak az önuralmamnak volt köszönhetõ, hogy nem kaptak golyót a szemük közé... De õ egészen más. Annyit tudok, hogy a neve Dwayn és hogy mocskosul jó az ágyban, ennél többre pedig nincs is szükségem.

- Egy pohárnyi vagy hosszabb lazítás? – fordulok felé még mindig azzal a mosollyal az arcomon.

- Mindenképpen hosszabb – mér végig a szeme sarkából, mielõtt felhajtaná az italát.

Nos, ezzel a pillantással elég egyértelmûvé tette azt is, hogy a hosszú idõt nem a poharakkal kívánja eltölteni. Mondjuk az sem nehezen értelmezhetõ célzás, hogy bár csak most jött, már nyúl is a zsebébe, hogy fizessen.

Mosolyogva csúsztatok én is egy tízdollárost a poharam alá, aztán leszállok a bárszékrõl. – Tudok egy helyet.

***

- Ó, basszus... – nyögök fel, megkapaszkodva az asztal szélében.

Az éle átkozottul nyomja a hasam, ráadásul megkapaszkodni sem tudok rendesen, mert a kezem csúszik az izzadtságtól, de mindez most valahogy rohadtul nem tud érdekelni. Az egyetlen dolog, ami foglalkoztat, az Dwayn és a farka, amivel egyre hevesebben mozog bennem. Az egyik lábamat felhúzom az asztalra, hogy még jobb hozzáférhetõséget biztosítsak, õ pedig mély hangon a fülembe nyög, ahogy a lehetõ legmélyebbre csúszik bennem.

Még intenzívebb mozgásba kezd, mindkét kezével erõsen fogja a csípõmet, én pedig a lökéseivel egy ütemben nyögdécselek. Holnap valószínûleg nem leszek képes rendesen ülni és talán még a kezei nyoma is meg fog látszani, de kurvára nem érdekel... ez mindent megér. Mikor szándékosan összeszorítom az izmaimat a farka körül, hangosan felmordul, aztán egyik kezét a nyakamra vezeti és hátrébb húz magához, hogy egy vad csókra invitálja az ajkaimat. Elég kifacsart helyzet, de bírom, ráadásul rohadtul izgató...

Csak akkor engedjük el egymás száját, mikor egy nagy csattanásra leszünk figyelmesek. Egy pillanatra abbahagyja a mozgást, és mindketten a zaj irányába nézünk... A lámpa leesett az asztal túlsó végérõl. Halkan elnevetem magam, szerencsétlen bútordarab valóban elég gyanúsan mozgott, de azért erre nem számítottam.

- Bocs – búgja a fülembe rekedt hangon, de mikor hátrapillantok rá, látom, hogy õ is veszettül vigyorog.

- Mit szólnál inkább az ágyhoz? – dorombolom, miközben leírok egy kört a csípõmmel, ezzel fokozva mindkettõnk vágyát.

Felnyög, aztán lassan kihúzódik belõlem, de közben a fenekembe markolva már irányít is maga elõtt az ágy felé. A ritka alkalmak egyike, amikor hagyom magam irányítani valaki más által, de ez a férfi annyira rohadtul izgatóan csinálja, hogy képtelenség nem engedni neki. Hagyom, hogy az ágyra lökjön, aztán megkapaszkodom a takaróban, és mikor megint megragadja a csípõmet, készségesen emelem feljebb neki.

Egyszerre nyögünk fel, mikor minden további teketóriázás nélkül újra belém hatol. Gyorsan felveszi az elõzõ ritmust, így hamarosan már csak a zihálásunk és nyögéseink, valamint a két test találkozásából adódó izgató hangok töltik be a szobát.

Jó ideje nem volt már részem egyáltalán semmilyen testiségben, pláne nem ilyen jóban, úgyhogy csakhamar érzem, hogy közel járok ahhoz a bizonyos határhoz, viszont amikor a farkam felé akarnék nyúlni, hogy segítsek magamon, Dwayn elkapja a kezem.

- Közel vagy? – löki belém magát lassan és mélyen.

- Ahh... Igen...

Hirtelen kihúzódik belõlem és egy mozdulattal a hátamra fordít, én pedig készségesen tárom szét a lábaimat, hogy közéjük férkõzhessen és újra belém nyomulhasson. Mindkét kezemet a fejem fölé hajtja és az ágyra szorítja õket, soha senkinek nem engednék meg ilyesmit, de ez a helyzet most más.

- Így fogsz elmenni – morogja a fülembe rekedt hangon, ami végigbizsergeti a gerincem. – Nem érhetsz magadhoz.

- Te jó ég – nyögök fel lehunyt szemekkel.

Ívbe feszül a hátam, ahogy újra mozogni kezd, a vágytól égõ pillantása az enyémbe mélyed. A kezeim híján kénytelen vagyok a fejemet használni, egy kicsit feljebb emelem, hogy az ajkai után kaphassak. Legalább ugyanakkora szenvedéllyel viszonozza a csókot, mint ahogy kapta, még hevesebben löki belém magát, én pedig lassan csillagokat látok.

Elhaló nyögéssel adom meg magam, de a hangot elnyeli a csók. Az izmaim satuba zárják, amitõl nem bírja tovább õ sem, egy mély és rekedt nyögéssel élvez el, de nem engedjük el egymás ajkait, míg teljesen el nem ernyed a teste. Lihegve hanyatlik mellém, mindketten izzadtak vagyunk és zihálunk, nekem meg már most tompán sajog az alfelem, de rohadtul megérte.

Még vagy fél órán keresztül csak fekszünk és száradunk, aztán megmutatom neki a fürdõszobát. Egy zuhany a minimum, amit megérdemel egy ilyen eszméletlen szex után. Út közben kidobja a gumit, én meg elõveszek neki egy törölközõt, amíg zuhanyozik.

Negyed óra múlva már felöltözve áll a szobában, én viszont csak egy fürdõköpenyt vettem magamra. Elkísérem az ajtóhoz, ahol váltunk még egy csókot – nincs ebben semmi érzelem, inkább amolyan „ha többé esetleg nem találkoznánk”-dolog.

- A mielõbbi viszontlátásra – mosolyodom el kajánul, mire megjelenik az arcán egy igencsak ígéretekkel teli vigyor.

- Úgy legyen – feleli, aztán kilép és becsukja maga mögött az ajtót.

Hát, azt hiszem méltó búcsúztatást adtam ennek a lakásnak. A lámpa meg nem érdekel.

***

A levegõváltás gyorsan megy, bár ez nem meglep, ha az embernek annyi holmija van, mint nekem – azaz jóformán semmi. Egy kicsit szoknom kell majd az új környéket az biztos, de megbirkózom vele. Miután alaposan körbejártam a lakást, ellenõrzöm minden apró szegletét, illetve a zárakat és ablakokat is, aztán felfedezem Yosef „ajándékait”. A Berettám mellé, ami még az Intézettõl maradt rám, most kaptam egy félautomata kilencmilliméteres Glockot is, hozzátartozó hangtompítóval együtt, plusz töltényeket mindkettõhöz.

A szekrényben vár viszont a legjobb dolog, egy McMillan TAC-50. Az elmúlt hetek nem voltak teljesen feleslegesek, egy kihallgatott beszélgetésbõl tudom, hogy hamarosan New Yorkba jön a Hamász egyik kapcsolattartója, ami azt jelenti, hogy én is ott leszek. Bár a kapcsolattartó nem tud olyan érdemi információval szolgálni, amirõl én nem tudok, arra viszont tökéletes lesz, hogy Muhammad és a többi szarcsimbók a gatyájába csináljon. Elég necces dolog egy mesterlövész fegyverrel New Yorkban szaladgálni még éjszaka is, fõleg nekem, de a terv még egyébként is csak félig pontos. Csak az a biztos, hogy végre kell hajtani.

Késõ délután elindulok egy kis sétára, hogy ellenõrizzem a környéket és megfigyeljem egy kicsit az itt járkáló emberek tömegét. Csak a sötétedés küszöbén megyek vissza és még megnézem a lépcsõház ajtaját is, de a zár nem tölt el túl nagy elégedettséggel. Bármelyik piti tolvaj képes lenne feltörni, de ez ellen sajnos nem tehetek. A lakás ajtajához legalább profinak kell lenni.

Holnap korán kell kelnem, hogy elmenjek a majd esedékes találkozó helyszínére, úgyhogy úgy döntök, elmegyek zuhanyozni, aztán lefekszem aludni. Kipihenten könnyebb lesz kigondolnom a pontos stratégiát.

A zuhanyzás erejéig egy fokkal kintebb is kapcsolom az agyam, csak élvezem, ahogy a fejemre záporozik a forró víz. Furcsa, de újabban néha elfog a fáradtság érzete... Vagy talán nem is olyan furcsa. Szar dolog, mikor az embernek heti hét napon 24 órában résen kell lennie, miközben mellette a saját dolgát csinálná. Sóhajtva lépek ki a zuhany alól, gyorsan megtörölközöm, aztán belebújok az új fürdõköpenyembe. Edd meg, amit fõztél, ahogy a mondás is tartja.

Akkor hallom meg az árulkodó hangot, mikor belépek a hálószobába. Szinte nem is hallható kis nesz, alig hangosabb, mint a szívverésem, de pontosan tudom, hogy mi ez: éppen most törték fel a bejárati ajtó zárját. De mégis hogyan? Hiszen csak ma jöttem ide, a francba is... Valaki köpött, de ki? Yosef soha nem árulna el, az biztos. Tudja, hogy elsõ dolgom lenne felkeresni és megölni. Akkor viszont hogy a fenébe lehetséges ez?! A CIA emberei nem ennyire jók, azt pontosan tudom. Csak nem kiléptek a komfort zónájukból és a nyakamra küldtek egy vérprofit?

Miközben jár az agyam, gyorsan felmérem a környezetem és az esélyeimet. A Beretta az éjjeliszekrény fiókjában van – kilõve. A Glock a párnám alatt – kilõve. A tõreim még a bakancsaimban, az ágy mellett, a szoba másik végében – kilõve. Ahhoz, hogy eljussak hozzájuk, át kéne mennem a félig nyitott hálószobaajtó elõtt, ennyi erõvel viszont akár tálcán is kínálhatnám a fejem a hívatlan vendégemnek... Marad az improvizáció.

Nem hallok lépteket, de nem is számítok rájuk. Egy magára valamit is adó orgyilkosnak képesnek kell lennie hangtalanul közlekedni. Az ajtó melletti falhoz lapulok és minden érzékemmel a hamarosan érkezõre koncentrálok. Elõször a fegyvere csövére szerelt hangtompító végét látom felbukkanni az ajtó nyílásában, aztán megpillantom az árnyékát is a parkettán.

Az ajtó takarásában bújva megvárom, míg kicsit beljebb ér, aztán hirtelen és gyorsan cselekszem. A tenyerem élével erõsen a nyakára ütök, míg a másik kezemmel a pisztolyt ütöm ki az ujjai közül, aztán kihasználva a meglepetését teljes erõbõl hasba rúgom. Pontosan tudom, hogy ezzel alig pár másodpercnyi elõnyhöz jutok, úgyhogy nem vesztegetem az idõmet, rögtön az ágy felé iramodok, hogy legalább az egyik fegyveremet megkaparinthassam.

A fickó viszont a vártnál is gyorsabban szedi össze magát, és meglepõ módon nem rögtön a fegyveréért nyúl, hanem utánam kap. Az ujjai vasmarokkal fogják meg a karomat, hogy egy gyors mozdulattal hátrébb rántson, majd a másik kezével a tarkómat megragadva egyenesen a falnak vágja a fejem. Kis szögben elfordítom a fejem, hogy ne az orrom, hanem a homlokom fogja fel az ütés erejét és érzem is, hogy felreped a szemöldököm, de ehhez sokkal több kell ahhoz, hogy meghasson. Visszakézbõl lendítem hátra a könyökömet és teljes erõbõl a bordái közé ütök vele, mire õ hátra is tántorodik, én pedig újra nekiiramodhatok.

Most sem hagy megszökni, de ezúttal számítok rá. A tervem az, hogy jól megrántom, hogy orra essen, de a vége az lesz, hogy mindketten a földön kötünk ki. Sikerül úgy intéznie, hogy a bordáim egyenesen az ágy lábának csapódjanak, amitõl egy pillanatra csillagokat látok, de nem engedélyezem magamnak a leblokkolást. A seggfej viszont ezt a pár tizedmásodpercet is képes hasznosítani, utánam mászik és újra a nyakam után kap, ezúttal az ágy támlájába verve a fejem.

A homlokomból már a szemembe folyik a vér, de ismét hasznosítom a könyökömet, és most nem is hagyom annyiban. Miután kicsit elõrébb sikerült jutnom, még kap az arcába egy erõteljes rúgást, csak hogy ne én legyek az egyetlen, aki összevérezi a padlót.

Most már nem jön utánam, úgyhogy tudom, ez az utolsó esélyem, mert valószínûleg visszament a fegyveréért. Gyorsan kirántom az egyik tõrömet, a másik kezemmel pedig lekapom az ágyról a Glockot, és ugyanabban a pillanatban biztosítom ki, mikor meghallom a hátam mögött a lépéseket. Már éppen felkészülnék, hogy a hátamra fordulva a fejébe eresszek egy golyót, mikor meglepõ módon felránt a földrõl. Azt hiszem, feldühítettem a fickót, de nem érdekel, gyorsan igazodok az új felálláshoz – mire a hátam a falnak csapódik és az alkarja a nyakamhoz nyomódik, az én fegyverem csöve már a halántékához szorul, ahogy az övé az én homlokomhoz. Patthelyzet.

Aztán megtörténik velem az, ami még soha: egy pillanatra teljesen kizökkenek, de nem azért, mert elégtételül szolgál, hogy az õ orra is vérzik. Ugyanis a szempár, ami visszanéz rám, pontosan ugyanaz, amit a tegnap éjjel nagy részében is bámultam, már amikor láttam. Semmi kétség, ugyanazok a kék szemek, ugyanaz az arc.

Mit is mondtam rá tegnap? Fõnyeremény? A karma elég vicces kedvében lehet.

Viszont abból ítélve, hogy õ sem eresztett golyót azonnal a fejembe, neki is feltûnt a hasonlóság. Nos igen, a szemei is hasonló érzelmekrõl árulkodnak.

- Te? – mordul fel.

- Na hát ez már érdekes – mosolyodom el.

- Mi a francért...?

- Hát, ezt én is kérdezhetném... Nem egészen így értettem a viszontlátást.

- Egyáltalán nem vagy vicces – hajol közelebb, a hideg fém még erõteljesebben nyomódik a homlokomnak.

- Tényleg nem így értettem – vonom fel a szemöldököm, miközben észrevétlenül felemelem a másik kezem és egyenesen a gyomrához tartom a tõrömet. A hegye épphogy nem szakítja fel a pólóját. – Csak azt nem értem, hogy nem ismertél fel korábban... Az ember azt hinné, a CIA az arcommal van kiplakátolva.

- Semmi közöm a kurva CIA-hoz – vonja össze a szemöldökét.

- Ha itt állsz elõttem és fegyvert tartasz a fejemhez, akkor van, csak nem tudsz róla – vonok vállat.

- Most rohadtul meg kellene hogy öljelek.

- Akkor mire vársz? Csak nem ez zavar itt? – szorítom a halántékához a pisztolyt. – Mert az biztos, hogy az én ujjam is meg fog rándulni, ha lõsz.

- Miért akarják, hogy meghalj? – kérdezi, de a fegyverét továbbra sem engedi le, és a tekintete is egyértelmûen azt sugallja, hogy bármelyik pillanatban képes lenne meghúzni a ravaszt.

- Mondjuk úgy, hogy sok helyen sok kellemetlenséget okoztam már, és még tudnék is. Szóval, mi legyen? – nézek a szemébe. – Vessünk véget neki gyorsan, vagy elmész és játsszuk a macska-egér játékot?

- Még nem döntöttem el – morogja.

Akaratlanul is elkezd járni az agyam. Más esetben gondolkodás nélkül golyót eresztenék a fejébe, de elég egyértelmû, hogy õ nem azért van itt, mert szerzõdés köti az utasítás teljesítéséhez, sokkal inkább valami bérgyilkos-féle lehet, ami azt jelenti, hogy a pénzért csinálja. Egyrészt jó tudni, hogy már vérdíj is van a fejemen, másrészt érdekes fejlemény, hogy vagy a jenkik vagy az Intézet már nem riad vissza a még mocskosabb eszközöktõl sem.

Harmadrészt, Dwayn. Abszolút nem hatna meg a dolog, ha õ is valamelyik seggfej-gyülekezethez tartozna, de így azért kicsit más a felállás. Azt mindketten tudjuk, hogy nem sok lehetséges kimenetel van. Kölcsönösen kinyírhatjuk egymást itt és most, aminek ugyebár nem sok értelme lenne. Esetleg elsétálhat és hallgatólagosan megegyezhetnénk, hogy majd legközelebb is bepróbálkozik, és elõbb-utóbb valamelyikünk úgyis elkövet egy olyan hibát, ami a saját végzetét jelenti.

Nekem viszont eszembe jut egy harmadik lehetõség is. Yosefnek sokat ér az életem, nekem pedig gyakran elkél a segítség, ha már a fél szememet mindig a környezetemen kell tartanom. Mindig egyedül dolgoztam, és nem is tudom, hogy képes lennék-e egy társsal is hatékonyan együttmûködni, de ha nem akarok most meghalni vagy késõbb a fél életemet azzal tölteni, hogy üldözõsdit játszok vele, akkor meg kell lépnem ezt a lehetõséget.

- Akkor mit szólnál egy harmadik lehetõséghez? Tudok valakit, akinek megér legalább kétszer annyit az életem, mint amennyit most kapnál értem.

- Mirõl beszélsz? – kérdez vissza homlokráncolva.

- Ha segítesz nekem a feladatomban, legalább kétszer, de szerintem inkább többször annyi üti a markodat, mint amennyit értem kapnál.

- Fogalmad sincs, mennyit ajánlottak érted – morogja még közelebb hajolva.

- Az lehet, de ismerem a pártfogómat – mosolyodom el.

- És mégis miért kéne megbíznom benned? – sziszegi, ezúttal az alkarját nyomva erõsebben a nyakamnak.

- Nem kellene – szélesedik ki a mosolyom. – Ez csak egy harmadik opció, plusz ott van a tény, hogy egy pisztolyt szegezek a fejedhez, és egy tõrt a gyomrodhoz. – Lenéz a tõrt tartó kezemre, aztán vissza rám. Egyenesen a szemébe nézek, de szilárdan tartom mindkét fegyveremet. – A te döntésed.