Elég mozgalmas hetet tudhatok le, de semmi baj. Mitsuki ajándéka megvan, ahogy végeztünk a kis összerezzenéssel odaadom neki. Nem tudom, mi lett Kei-el, de azóta nem is jött suliba. Lehet megfázott hazafelé, azért remélem jól van. De tény, hogy kicsit furcsa lesz, hogy senkit nem... akarom mondani, Eijin kívül senkit sem ismerek. Viszont a többiek talán jobb, ha nem tudják azt, ami kettõnk között történt.
Egy gyors zuhany, felveszek egy egyszerû fekete gatyát, a sportcipõm, fehér pólót és egy kapucnis, szintén fehér és világos szürke árnyalatú kapucnis felsõt, és ezzel le is tudom az öltözködés részt. Végül is van idõm, de inkább elõbb oda megyek, minthogy rám kelljen várni.
Nincs messze a megbeszélt találkozási pont, a helyi pláza elõtt ülök le valahova. Nem szeretek várni, olyan kellemetlen. És csak rémképeket képzelek el, hogy Eiji milyen is lesz velem itt, így. Gondolataimból az zökkent ki, hogy valaki hírtelen befogja a szemeim, és a fülembe suttog egy kérdést. A hang alapján egybõl felismerem az illetõt, Mitsuki az. Egy ideig beszélgetünk. Most is odaadhatnám az ajándékot, de hírtelen Eijiék is elõbukkannak, és történik egy kisebb félreértés is. Elég természetesen viselkedik, nem húzom keresztül a számításait, én is úgy teszek, mintha nem ismerném. Mitsuki persze azonnal lecsap a lecsaphatóra és idomítja kicsit Eijit, és ráadásul elég sok sikerrel! Bezzeg nekem mennyit kell szórakoznom, hogy csak ennek az énjének a felét megkapjam...
Nem is kell olyan sok idõ, és szóbajönnek a hiányzók: Hajime és Rei. Nos az okostojásunk nem jön el, elvileg nem ér rá, vagy valami ilyesmi. Rei pedig amilyen félénk nehézségekkel küzd, de hamarosan befut közénk. Akarom mondani begurul. Nem kicsit esik le az állam, hogy tolószékes, még nem is említette. Oké, akkor össze is szervezõdtünk, mehetünk a karaoke bárba.
Az alaphangulat megvan, még úgy is, hogy nagyon nem beszélgetek Eijivel, sõt még vitatkoznunk is sikerül. Nem szeretek vele vitázni, mert egyikünk se tudja abbahagyni. De végül Eiji kimegy, feltehetõleg a budiba. Még egy ideig itt maradok a többiekkel, legfõképp Reit vígasztalni, mert szegénykét eléggé megviselte Eiji stílusa, hiszen nem hiába volt ismerõs nekem. Õ volt annak a pár évvel ezelõtti tévémûsornak a fõszereplõje, ahogy hipnotizálta az emebreket. Szerintem ez tök király dolog, Mitsuki is mindig velem akarta nézni. Szerettük Reit, de aztán egyszer csak eltûnt a képernyõkrõl, és kész.
Amikor már kezdek aggódni Eiji miatt – hiszen azóta se jött vissza – utána megyek. Pár percig kiabálok, mintha annyira biztos lennékbenne, hogy itt van. Várjunk csak, lépteket hallok. Valaki van is mögöttem, és ahogy hátra fordulok, egy nyúl maszkot viselõ fazont pillantok meg. Aztán vége.

***

Fáj. Fáj a fejem. Mi a franc történt? Tényleg, Eijit kerestem a budiban. Meg jött az a nyúlfejú, és onnan semmi. De ami most fontosabb az a jelen: ahogy kicsit esetlenül tápászködök fel arra leszek figyelmes, hogy egy pislákoló lámpák fényével beterített, fehér, de a falon lévõ foltoktól szinte szürke hatású szobában álldogálok. A padló olyan, mint egy kórházi szobában. A falon két betört tükör, légkondi, és egy vasajtó.

 És... Mitsuki feszik megöttem?
            - Mitsukit! Jól vagy? Térj magadhoz! – kapom rögtön az ölembe, amire ébredezni kezd. Sebe, vagy ilyesmije nincs, de elég kábán fest. Õt is leütötték volna?
            - Nem igazán kellene mozgatnod... – szólal fel egy cseppet barátságos, de mégis komoly hang. Nem ismerõs, egy kicsit sem, a sem a hang sem a birtokosa. Próbálok rájönni, de semmi. Ha kérdezem sem felel, valami mást mond folyton. De gyanús, úgy beszél, mintha minden harmadik nap leütnék és valami totál ismeretlen helyen kelne fel. Irritál!
            - Eltûnt?! – állapítom meg a telefonomról, ami a zsebemben volt. De hiába túrkálok, nincs sehol. Francba, pont ilyenkor? Amikor még szükségem is lenne rá?...
            - Nem, elveiték! Akárcsak az enyémet. – szól bele a pápaszemes figura. Próbálom kinyitni az egyik ajtót, de a kijelzõn folyamatoan a pirosan világító LOCK felfirat található, azonban a szoba másik felében lévõ ajtó felõl egy erõteljes pittyenés, és egy kis, a fém okozta nyikorgás söpör végig a téren.
            - Nyitva lenne? – sétálok oda, majd elhúzom az ajtót. Egy rettenetesen sötét szoba, csak a mögöttem kibukó fény ad némi támpontot. Elõttem van valami, aminek kereke van. Józan paraszti ésszel gonolkozva:
            - Egy bicikli? – ja, meglehet. – Muszáj lennie itt valami villanykapcsolónak – tanakodok továbbra is magamban, és a falat kezdem tapogatni miközben a kerekes cuccot figyelem. Egy kis kibukóra leszek figyelmes. – Talán itt... – és teli találat! Kifejezetten gyorsan éledeznek a fények, amitõl alig látok hírtelen valamit. Az elsõ dolog amit kiszúrok, az egy plussnyuszi. Rei is ilyennel jött, sõt, ez az övé. Ahogy a kezembe veszem, a jobb tenyeremhez egy hideg, ragadós dolog cuppan.
            - Vér?! – emelem el, majd a kíváncsiság álltal vezérelve felnézek.
Egy hosszú, magasba nyúló vércsík, és egy kicsiny test. Csizma, ami szintén vörössel van átfestve. Szakadt szoknya, felette egy egyszerû hosszú ujjú felsõ. Lilás, hosszú haj. És mindez három farúd álltal a falhoz szegezve. Nem... nem lehet igaz! Ilyen nincs!
            - Rei...? – nyögöm ki az elõttem felakasztott lány nevét. Mindenhonnan csak bassza a szememet a vörös, kissé már megalvadt vér, ami szemmel láthatóan belõle ömlött ki a falra. Lehetetlen! Nem ölhették meg! – Re... Rei?! – kiáltom el magam ismét csak a nevet hajtogatva, jobban pánikba esve, és azonnal elejtem a plüss jószágot is. – Ez csak egy átverés, ugye? Úgy értem... Mi csak nevettünk... és... – mondandómat egy lány sikolya vágja félbe. Mitsuki áll mögöttem, teljesen lesokkolva. Tükrözõdik az arcáról minden ami csak tud: félelem, bánat, pánikba esés. Minden amit én érzek. De erõsnek kell lennem, legalább most. Mitsukit meg tudom védeni. Nem. Meg kell védenem!
            - Hallgass, amíg nem tudod, hogy mit kell mondanod. Ezért nem nyersz soha.
Ilyenekkel csak egy emberdobálózik. Hajime. Nem is tudtam volna elképzelni máshogy, teljesen illik rá minden jellemzõ, amit ráaggattunk.
Miután csitulnak a kedélyek, újra okunk van beszarni. Egy másik ajtó pittyeg OPEN felirattal, egy óriási nagy durranás és valaki elkezdi kitolni. Uram atyám... Ennyi stressz basszus. Mi van, ha egy fejszés õrült ront nekünk egybõl?! A feszültség nõ, lehet, hogy itt halunk meg mind.
Vagy mégsem. Az ajtó mögött Haruka ül a földön, látszólag szintén meglepedten. Ekkora megkönnyebbülés!
Kis beszélgetés után megállapítjuk, hogy mindenkinek van egy vonalkódja. De akárhogy nézem, nekem nincs sehol. Akkor vagy a hasamon, vagy ahátam közepén van, amit kétlek, tehát szóba jöhet még az a két intin zóna... De ki a rák pakolna oda egy vonalkódot? Oké, mindegy. Hajimével körülnézünk, egy lépcsõt is felfedezünk. Harukát nem avatta bele abba, amit Reiel kapcsolatban láttunk. Most meg rám akarja kenyni, hogy küldtem neki egy sms-t, hogy megváltoztattuk a találkozó idõpontját! Istenem már, szép. Lemegyek én is, de egy furcsa hangot hallok. Lenne legalább egy zseblámpa nálam...
Ekkor furcsán erõs fény csap meg hátulról, én pedig ösztönbõl leütöm a mögöttem állót, és elszedem tõle a zseblámpát. Lehet, hogy õ a gyilkos?! Az arcára világítok és...

            - Te..?! – kérdezem teljes zavarban, hiszen Eijit sikerült tökéletesen fellöknöm. Gyorsan felsegítem, aztán Hajimét vélem felfedezni kicsit oébb, a hasát szorongatva. Eiji nem fogadja el a segítséget és magától feláll, de aztért Hajimét felhurcolom, õ pedig szorosan mögöttünk jön. Aztán „együtt” a kis csapat, beszélgetünk, és szóba jön a hiányzó tag, Rei. Mitsuki azonnal zavarba jön, ezért közelebb megyek hozzá.
            - Nem mondtam már korábban? Meg foglak védeni. – eresztek meg egy mosolyt, de folyton olyan érzés kerülget, hogy ezt nem kéne. Eiji fel is húzza magát, akkorát rúg az ajtóba, hogy én esek hátra mindjárt. Végül Mitsuki a nyakán lévõ vonalkóddal kicsinálja a zárt, és Haruka meg Eiji is láthatja Rei falra szegezett testét. Még mindig kerülget a hányinger, rémes érzés.... Rei telefonja csörög, ezért felkapom, de a fehér hajú aznnal kikapja és hívni próbál, de nincs térerõ. Azonban a Rabbit Doubt kezdõképernyõjét megkaptuk válaszul.
Hajime rögtön engem szúr ki, és mintha nekem mondaná belekezd a kis szónoklatba, amelyben arról áradozik, hogy a Rabbit Doubtban meg kell találni a hazug farkast. Eiji alapra úgy veszi le, hogy ezzel megvádolt, és szépen nekimegy Hajimének. Azrtán csak szétszedem õket, végül Eiji abba a szobába hurcol, ahol Harukát találtuk meg.
            - Most miért hoztál ide? – akadok ki, hiszen együtt kéne maradnunk.
            - Mert ki fogunk jutni innen. Két vonalkód elég, majd tippelünk, hogy hol a kijárat. Ha nem sikerül, visszamegyünk hozzájuk. – magyarázza  tervet, és megmutatja a csuklóját ékesítõ vonalkódot.
            - Akkor megkeresem az enyém... – fordulok el, és felhúzom egy cseppet a felsõmet. De ezt se hagyja, úgy lök meg kicsit, hogy pont a falnak dõljek. Lassan benyúl a kapucnis pulóverem alá, majd a hátamon lentfõl felfelé végigsimítva tart a fal mellett.
            - Majd megkeresem neked. – vigyorodik el, ezt úgy látom, hogy már félig megfordultam, mivel szépen terelget erre az útra. Ahogy szembe kerülünk egymással, lassan a hasamon is végigsimít, nem tudom, ha nem anyaszült mesztelenül lát még jobban tetszik neki a pocim. De ezzel mondjuk nincs ezzel egyedül... – Hát, itt nincs. – jelenti ki a legnagyobb lelkesedéssel. Élvezi, hogy kutakodhat... És én is élvezem. Az érintése olyan megnyugtató, még így is. Nem tudok róla rosszat gondolni, lehetetlen, hogy õ a farkas. Lehetetlen. Meglehet, hogy tudom, hogy ölt már embert, de nem direkt csinálta, és annyi protekciót még élvezhetek, hogy engem – annyira – sose bántana. Ezt õ mondta, és nem kérdõjelezem meg, amit akár csak egyszer is kimond.
            - Akkor nézzük meg kicsit lejjebb? – kezdi el simogatni így gatyán keresztül a férfiasságom.
            - Szerintem ott nem... – próbálnék meg valami okot kitalálni arra, hogy ne nézzen oda be, mert lehet, hogy amikor egy szálruha nincs rajtam nem zavar, de így ez kicsit zavarba ejtõ. Ez már úgy látszik, hogy csak velem van így.
            - És mi van, ha még is?
            - Senki se tenne pont a farkamra vonalkódot... – nyögöm ki végül amit gondolok, és rendesen bele is pirulok.
            - Szerintem még a gyíkarcú álma is az, hogy megérintse a kis állatodat. A csajok meg egyenesen bomlanak utánad, nem vetted még észre? – üti meg a pimasz hangnemét. – Akkor képzeld el, hogy mi van, ha én vagyok a farkas... – végignyal a száján, mint az igazi farkas, aki friss húsra éhesen vadászatra indul.
            - Te nem bántanál... – csúszik ki az ajkaim közül.
            - Biztos? – és ebben a pillanatban olyan erõvel rámarkol, hogy muszály megeresztenem egy kisebb „ááá”-t, persze nem a lányos sikítás kategóriából, sokkal inkább a férfias felkiáltás részlegrõl. Mielõtt ennél jobban reagálni tudnék, az ajtó nyitására leszünk figyelmesek. Azonnal elengedi a farkam, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Mivel a szobát Haruka nyitotta, Harukát is látjuk, mögötte azonnal Mitsuki.
            - Mit csináltál Yuu-kunnal?! – ömlik be a szobába.
            - Csak beszélgettünk. – kimenetel közben kissé erõsebben ellöki magától Mitsukit. Most lelkiimeret furdalásom lesz...
            - Akkor itt is hagylak titeket. – kacsint egyet Haruka Mitsukira tekintve, majd becsukja az ajtót, amire úsmét visszatér a LOCK jelzés.
Szóval. Én és Mitsuki maradtunk itt. A lány arcán megint tömérdek érzelem fellelhetõ.
            - Mond csak, Yuu-kun. Tényleg csak beszélgettetek? – lépked közelebb. Ijesztõ ez az arckifejezés... És mégis mit mondahtnék erre?! Muszáj lesz az igazat elmondanom...
            - Nem éppen. – felelem nyugodtnak tetetve magam, de ettõl az arctól csak zavarba jövök. Nem kicsit. Nagyon.
            - Akkor, valam ihasonlót csináltatok? – ahogy ideér, a vállaimra teszi a kezét, és a nyakamnak esik. Már voltam vele is együtt, de közel nem nyújtott annyit mint – példának okáért – Eiji.
            - Meglehet. – felelem továbbra is mereven a falnál állva.
            - És pontosan miért is? – nem igaz! Miért akar mindenki most szexuális kapcsolatot kiépíteni velem?
            - Mert neki ez kellett. – hazudom szemrebbenés nélkül. Azt nem köthetem az orrára, hogy nekem is.
            - Szóval neked más kell?
            - Mondhatni.
            - És mi?
Már megint egy fogós kérdés. Szépen lassan a hajamba túr,  áh, a hasam után ez a másik gyengepontom. És õ ezzel tisztában van. Annak ellenére, hogy Eijire gerjedek, õ si képes elérni ezt, kicsit több munkával, de képes. Akkor lenne tökéletes, ha nadrágban, ingben meg kiengedett hajjal járkálna, ettõl a gondolattól vezérelve veszem ki a felfogásra használt kis fehér textilt barna hajából, így arcába omlik rengeteg tincse.
            - Inkább kit. – válaszolok kis fáziskéséssel.
            - Ez vegyem célzásnak?
            - Ahogy gondolod. – ez egyszerû. Célzásnak vette. Nyakamról feljebb kúszik, és ajkaimra tapad, majd mellkasát az enyémhez dörgöli. Ágyéka hamar eléri az enyém, kicsit mozgatni kezdi a csípõjét, hogy õ meg én is beinduljunk. Õ is tesz egy túrát a pocakom tájékán, néha még bele is kap egy cseppet, nyehe, neki is tetszik. Pedig annyira nem is kigyúrt. Csak pár kocka látszik meg... Én a hajába kutatok egyik kezemmel, a másikkal hátát simogatom és így szûkítem a köztünk lévõ távot. És így minennek a közepén megszólal az ajtó. Azonnal kinyitom a szemem, de nem tudok elválni Mitsuki ajkaitól, hiszen a falba verném a fejem, neki meg esze ágába nincs abbahagyni a csókot, pedig már mindketten tiszta nyálasak vagyunk. Az ajtóban annyit látni, hogy Eiji a csekkolónak nyomta Harukát, és így nyitotta ki az ajtót, aztán mivel egyenesen szembe vagyunk, látom, hogy rettenetesen meglepõdött. Ne...