 Karakter: Igarashi Ganta
Megjegyzés: (Henne-channak)
Én… annyira szeretnék erősebb lenni! Nem azért, mert magamnak akarok belőle hasznot, nem azért, mert én akarok a legerősebb Halottember lenni, nem is azért, mert ki akarok jutni innen… egyszerűen csak meg szeretném bosszulni a barátaim. Ennyi. Nem nagy életcél. És mégis, Senji-san valahogy nem képes megérteni!
Csak egy peche van: hogy már nincs mit veszítenem. Éppen ezért addig fogom követni, amíg igent nem mond nekem!
- Senji-san, kérlek! – kérem már vagy századszorra, és most már valahogy érzem, hogy kezd nála betelni a pohár. Ez pedig csak annyit jelenthet, hogy vagy el fog tángálni, hogy hagyjam már békén, vagy pedig tényleg segít. Mi oka lenne rá, hogy bántson? Nem, ez rossz kérdés… mi oka lenne itt rá bárkinek, hogy bántson? Na, ez a jó kérdés!
- Nem - morogja felém, de amíg nem ráz le erőszakkal magáról, nem fogok elmenni!
- De miért nem? - Ha mond egy jó indokot, talán meggondolom magam. Elvégre biztos van még valaki ebben a kócerájban, akit megkérhetek a kiképzésemre, és nem kér érte semmi… semmit. Ugyanis semmit nem tudok adni, max az örömöt, hogy kipurcanthat. Ez sok embernek elég lenne!
- Mindenben én sem segíthetek - fordul hirtelen felém, alig tudok lefékezni előtte. – Van, amit magadnak kell elsajátítanod. - Szívesen megkérdezném tőle, hogy eddig miben is segített pontosan, mármint miben úgy, hogy tényleg haszna volt… de nem, ha ő megharagszik rám már tényleg semmi esélyem nem lesz a túlélésre. De ez nem azt jelenti, hogy függök tőle. Nyilván.
- De harci helyzeteket nem tudok magamnak imitálni! - nyafogok tovább, közel vagyok hozzá, hogy sírni kezdjek, amit ő szintén nem csíp, de hát ez van. Ő akarja, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjak!
- Emiatt ne aggódj, ez a minőségi intézmény tesz róla, hogy ne legyenek ilyen problémáid - kuncog, de valamit elfelejt hozzátenni. Méghozzá azt, hogy ő nem ölne meg, de ez a minőségi intézmény folyton folyvást csak azzal próbálkozik… márpedig én nem halhatok meg, míg meg nem bosszultam Mimiéket! Utána…
- De lehet, hogy a következő meccsen elpatkolok - emlékeztetem, kihagyva minden gondolatmenetemből. Senji-san ugyanis nem az-az ember, akivel mélyre menő vitákat lehetne folytatni az érzéseimről, valószínűleg csak nézne, mintha nem is erről a bolygóról származnék. Ez meghaladja a képességeit, remek fegyver ellene, DE… most éppen meggyőzni próbálom. A lefegyverzés később jön. Már ha fogom merni. Hogyne merném… naná, hogy merem… tutira merem. Csak mondjon már igent!
- Hát, akkor így jártál - von vállat, én pedig nagy szemekkel nézek rá. Komolyan nem akarhatja, hogy meghaljak! Hiszen nagyon sok mindent köszönhet nekem! Többek között, hogy elvették az egyik szemét, hogy megszégyenült, amiért egy gyerek verte meg, meghát izé, szóval nekem tényleg sok mindent köszönhet, és… oké, ezt inkább hagyjuk, mert megint sírni fogok.
- Senji-san – húzom meg a köpenyét indulatosabban, kezdem már megunni a pincsikutya szerepet. – Ne legyél szemét! Kérlek! Lehet, egyszer pont az én segítségem kell majd neked. - Bár nagyon remélem, hogy Senji-san sosem fog olyan kilátástalan és szorult helyzetbe kerülni, hogy engem kérjen meg a kisegítésére…
- Ha létezik Isten ezen a kibaszott helyen, akkor megóv engem a te segítségedtől, mert abba tuti belehalok. - Naaa, ez azért nem volt szép! Annyira béna nem vagyok, Shirot is megmentettem! – De legyen, pontban este hétkor ott légy az edzőteremben, kivéve, ha meccsed van. - Az arcom rögtön felderül, megérte ennyit könyörögnöm neki! Vagyis én dehogy, csak puhítottam a lelkét, szó sincs arról, hogy könyörögtem volna, és nem is félek tőle, és izé… ajj, ezt is hagyjuk!
- Értem. Igyekszem, majd meglátod! Köszönöm - mosolygom felé, aztán az utóbbi gondolatmenetek hatására sarkon fordulok, és elszelelek. Félő az is, hogy Senji-san öt másodperc múlva meggondolja magát, és akkor megint koslathatok utána, így jobb gyorsan eltűnni.
A cellámba érve ledobom magam az ágyra, majd egy nagyot sóhajtva a plafont kezdem nézni. A tévében épp egy meccs megy, ezt a förmedvényt nem lehet kikapcsolni, csak éjjel, addig meg csak széttörni tudod. De ki akarná széttörni, ha le is lehet venni a hangot? Majd… nem nézek oda.
- Gantaaaaaaa - hallatszik egy vékony lányhang, aztán a következő pillanatban már Shiro fekszik rajtam, a nyakamat ölelgetve.
- Shiro… elég lesz Shiro, megfojtasz! - nyögöm arrébb tolva magamtól, mert tényleg majdnem megtette. Néha el sem tudom képzelni róla, hogy lány! De mindig emlékeztet rá valami… mondjuk… a mellkasomhoz érő két domborulat… wáwáwWÁÁá ne, szálljon már le rólam, mert leég a fejem!
- Mi van veled Ganta, beteg vagy? Mintha kicsit piros lennél - teszi a homlokomra a kezét aggódva, én meg a lelkemet kilehelve kapom oldalra a fejem. Nem igaz, hogy nem veszi észre!
- Igen, beteg vagyok, és ha nem szállsz le rólam gyorsan, te is elkapod! - hadarom el, ő meg csak nevet, de végre lemászik rólam. Ahh. Meredek volt.
- Vicces vagy, Ganta-chan - nevetgél, közben ülésbe húz, és a kezembe nyom valamit. Hm, egy süti? Igen, nála meg egy doboznyi van. Ja, Shiro mindig is az osztozkodás mestere volt, főleg, ha édességről volt szó… illetve… mit tudom én, hiszen vagy egy hónapja ismerem csak. Azóta se értem, hogy járkálhat büntetlenül fel-alá ezen a rémhelyen. Mondjuk itt én is csak büntetésből járkálok, de én hivatalosan, ő meg… hivatal nélkül, biztosan.
- Ganta-chan, miért nem eszel?
- Ah - nyögöm fel, gyorsan betömve a sütit, majd az órámra pillantok. - Lassan el kell kezdenem készülődni, ha nem akarom megváratni Senji-sant.
- Miért vagy egy olyan emberrel, mint az tüskehajú? - fújja fel az arcát a fehér, nála ez jelképezi a féltékenységet.
- Senji-san nagyon kedves, és segít nekem - válaszolom, bár a mondat első felét még én sem gondolom komolyan. Persze, Senji-san tényleg kedves, de max valahol belül, méééééééééélyen legbelül. Olyan belül, hogy azt a mélységet már szinte látni sem lehetséges.
- Én is tudnék segíteni!
- Nem, Shiro - simogatom meg a fejét. - Te csak maradj itt. Minden rendben lesz.
- Hát, ha te mondod… baka… - az utolsó szót már alig hallhatóan mondja, aztán hirtelen a mellkasomra támaszkodva hanyatt dönt az ágyon, ő meg a sarokba húzódva eszik tovább. Eeeeh, megsértettem volna? Mégis mivel? A mondatomnak melyik részével? Oké, hogy a lányoknak bonyolult a lelki világa, na de… jó, végül is nekem így is jó.
Ismét a plafont kezdem bámulni, ugyanabban a helyzetben, mint mikor először ledőltem az ágyra. Hirtelenjében nem is tudom, melyik a rosszabb: Senji-san, vagy Shiro-chan természete. Hmm. Maradjunk annyiban, hogy egyelőre mindkettőre szükségem van!
Pár óra múlva már a teremben vagyok, és idegesen járkálok fel-alá. Most nem tudom, miért aggódom jobban, azért, hogy mi lesz, ha Senji-san mégsem jön el, vagy, hogy mi lesz, miután eljön? Pedig valójában mindegyiket egészen könnyen meg lehetne válaszolni, mindegyiknél én járnék rosszul, illetve, fogok rosszul járni… de azért reménykedem benne, hogy megtartja az ígéretét. Én bízom benne!
És akkor becsapódik az ajtó, én meg halálra váltan fordulok meg. Senji-san ott áll előttem, mint egy halálszent, és nincs is messze egy olyan démon kinézetétől. Persze tőle már ezt szoktam meg, vannak ezerszer betegebben öltözködő emberek itt Halottember Csodaországban.
- Senji-san – kapkodom levegő után. - Megijesztettél.
- Vettem észre - vág le egy fintort, mintha valami égbekiáltó nagy bűnt csináltam volna. Hát nem én tehetek róla, hogy ilyen frászosan közlekedik!
- Mit csinálunk? - váltok gyorsan témát, hogy ha lehet, ne nézzen le még ennél is jobban.
- Először is… - be sem fejezi, csak a gyomorszájamba rúg. Tehetetlenül dőlök le a földre, sajnos erre nem számítottam, és az még enyhe kifejezés. – A reflexeid. Szánalmasan bénák. Fölösleges bármi nehezebbel kezdeni, amíg egy egyszerű ösztönös elkerülést sem tudsz produkálni.
- Szólhattál volna - nyögöm, miközben felállok, mert azért nem fogom feladni ilyen könnyen.
- Egy meccs alatt senki nem fogja megkérdezni tőled, hogy „ne haragudj, nekikezdhetek?” - mondja gúnyos, elváltoztatott hangon, és egy gáncsolással ismét a földre küld.
- Jól, van jól, van - suttogom feszülten, majd a lába alatt átcsúszva ismét felállok. Most nem küld vissza a padlóra, de van egy olyan érzésem, hogy pár perc, és megint megteszi…
- Ez már jobb volt.
Ő ezt mondta, de ettől függetlenül még számtalanszor repültem a falnak, a tükörnek, a kondigépeknek, de… mindig felálltam, mert ilyen könnyen nem üthetnek ki. A Vörös Ember sokkal keményebb lesz Senji-sannál, és ha nem tudom legalább egyszer leverni őt, akkor az ellenségem sem fogom soha. A valódi ellenségem Halottember Csodaországban, akit tényleg meg fog fizetni a barátaimért. De addig még lihegve, sérülésekkel tele próbálom elsajátítani a tudást.
És itt a lehetőség, Senji-san elgondolkodott valamin!
- Nem figyelsz! – behúzok neki egyet, de gyanítom, hogy nekem ezerszer jobban fájt, mint neki. Vagy ha esetleg mégsem, tesz róla, hogy így legyen. Villámgyorsan a falnak nyom, de nem csak az arcomat sikerül neki, hanem minden mást is, így a számba ismét vér bugyog fel. Ah, utálom a vér ízét… csapkodni kezdem Senji-san karját, nehogy megfulladjak tőle, de ő csak kegyelemből enged el, és hagyja, hogy a földre csúszva levegő után kapkodjak. Még most sem tudom elképzelni, hogy tudtam én akár egyszer is legyőzni ezt az embert… talán csak megengedte.
- Mára ennyi - csóválja a fejét, körbepillantva a teremben. Nem nagyon kímélte ezt sem, de míg ezt fél nap alatt rendbe lehet hozni, addig nekem még egy hét múlva is fájni fognak a sebek. De nem panaszkodom, hiszen én kértem erre. Ez a tanulás része, a suliban sem volt másképp. Ja, de. Ott nem öltek meg, ha nem tudtam valamit.
- Nem lesz baj belőle? - mérem fel én is a károkat, ugyanis nem lenne jó, ha ezért is szemeket meg májakat vennének el a kedves orvosok.
- Csaknem - von vállat, látszólag őt nem zavarja, ha egy májjal kevesebb lesz neki. Persze, én már azon is teljesen kiborultam, hogy az ő szemét kivették, hát még ha egy egész műtétet kellene végignéznem… mocskos egy hely ez.
Senji-san közben elindul kifelé, de még időben kapom el a ruháját, na nem, mintha meg tudnám állítani, ha annyira menni akarna.
- Várj még – mormolom. – Még bírom - tornázom fel magam, de mintha csak a lábaim nem akarnának megtartani, ismét elesek, de most Senji-sanra. Most mondhatnám, hogy kényelmesebb, de azért az izmai sem sokkal puhábbak, mint a helyiség többi része. Sőt, most még talán komolyan meg is fog ölni, amiért ilyet csináltam!
- Ganta – szakít ki a hangja a révületből. – Leszállnál végre… izé, rólam?
- Öh - lepillantok rá, hogy felmérjem a helyzetet, de… bár ne tettem volna! Iiiiistenem, hova estem én? Tutibiztos, hogy ki fog nyírni, és pont ilyen halálom lesz, a fenébe is!
Olyan jó lenne nem elpirulni, de azért ehhez jelen pillanatban nincs elég önuralmam, meg amúgy sem lenne. Azért néz le ennyire, mert ilyen helyzetekben láttatom magam, ezt nem hiszem el, mindjárt elsírom magam…
– Bo… bocsánat Senji-san - szállok le róla gyorsan, és leülök mellé, mintha nem fájna mindenem ehhez a mutatványhoz. - Jujj, nagyon fáj? - nézek felé aggódva, mert hát ja, nem jó helyre estem… NAGYON nem jó helyre. Bárcsak elnyelne a föld, azt sem bánnám, ha a harcmezőn dobna ki! Na jó, azt azért eléggé bánnám.
- Hát nem kellemes - sziszegi, tényleg nem lehet jó, bár szerencsére nekem még nem volt ilyen élményem. Remélem soha nem is lesz!
- Sajnálom. Tényleg nagyon-nagyon sajnálom - bizonygatom tovább, és el is felejtve az előbbi hülyeségemet, most a haját kezdem simogatni. Ez nem is tudom milyen reflex volt, hiszen a barátaimmal se csináltam ezt, ha valami bajuk lett, ki is nevettek volna. De akkor mégis mi ez? – Ajj úristen már megint, és ezt is ne haragudj, áh, nem lehet ekkora hülye – kapom el tőle a kezem, miután kérdő pillantása felébreszt. Csodálom, hogy még élek!
- Nyugi – húzza el a szó végét. – Azért megmarad. Pár perc és olyan lesz, mint azelőtt. – És ha nem? Mondjuk Senji-san nem tűnik annak a családcentrikus embernek, szóval ha lesz is valami, talán nem öl meg… á dehogynem, tuti megöl. Kár is reménykedni! Úgyhogy kééééééééérlek, ne legyen semmi!
- Nem fog úgy járni, mint ez? – nyúlok a szemkötőjéhez, pedig ezt már egyszer megtárgyaltuk. Senji-san szerint nem az én hibám, szerintem meg igen, és sajnálom, hogy miattam lett ilyen… ez egy hátrány neki, egy olyan dolog, amit soha nem tehetek jóvá. És ez fáj…
- Nem, nem fog - mondja nyugtató hangon, és tényleg megnyugszom. Nem szeretek helyrehozhatatlan hibákat elkövetni. Egyet követtem el, de az egész osztályom életébe került. Többet elviselni már nem igen tudnék, akárkiről lenne szó…
És akkor maga elé ránt. A hirtelen mozdulattól nem is tudom, mit reagálhatnék, csak bámulok rá, így egészen közelről teljesen más. Annál is inkább, mert… mit akar ő velem ilyen közelségből? Én… én semmi ilyet nem akarok!
Ám mielőtt még bárminemű ellenkezésem szóvá tehetném, az ajkai az enyéimhez érnek, majd mintha ez az egész nem is lenne valóság, lassan, óvatosan kezdi el csókolni őket. De… ez az egész túl furcsa nekem ahhoz, hogy bevalljam magamnak… nem csak azért, mert Senji-sanból soha nem nézném ki, hogy ilyen gyengéd velem, hanem azért is, mert… egyszerűen olyan új az érzés, hogy a testem egyszerűen nem akar elszakadni tőle addig, míg meg nem ismerte. Ez bátor vállalkozás, tekintve, hogy Senji-sanról van szó, de talán… talán nem lesz baj.
Persze, gondolom én, de Senji-san egyre hevesebb. Közelebb húz magához, úgy csókol, én pedig egyre jobban zavarba jövök, mert kezd jólesni.
Hirtelen eltávolodik tőlem, én pedig nagy szemekkel nézek rá. Ez… érdekes volt. Nem egészen ilyennek gondoltam eddig, de ennek ellenére tetszett. Az íze pedig… milyen is? Nyelvemet végigvezetem az ajkam alsó felén, hogy felidézzem, közben a tekintetem Senji-sanon felejtem, de nem kellett volna, ugyanis ez legalább úgy hat rá, mintha csak azt mondtam volna, hogy „gyere, ugorj rám!”. És meg is teszi. Hátradönt, nekem pedig nyekkenni sincs időm, arra meg esélyem sem, hogy kimásszak alóla.
- Senji-san - kezdeném halkan, még viszonylag nyugodtan, de ismét elnémít egy csókkal, a kezeimet pedig a fejem fölé fogja. N-ne… én ennyire… én ennyire messze nem akarok elmenni! Tulajdonképpen ebbe se akartam belemenni, csak… csak… ah, hülye kíváncsiságom, hülye én!
Viszont Senji-san már nem hagyja abba, hiába csapom oldalra a fejem, hogy ne tudjon elérni. Csak neki teszek jót, mivel így a nyakamra tér át, amit nem sokáig bírok reakció nélkül hagyni… halkan felnyögöm, hiába minden igyekezetem arra, hogy ne bátorítsam föl, eléggé bátor már ahhoz, hogy ne érdekelje az én véleményem. Egy ponton különösen sokat időzik, amitől egyre kevésbé tudom visszafogni a hangom, akkor meg végképp bennem reked a levegő, mikor a trikóm alá nyúl. Ah neh, tényleg nagyon komolyan gondolja! Szinte megremegek, mikor a hasamhoz ér, a testem ösztönösen reagál, legalább ennél működik az ösztön… ahogy feljebb ér, a zavartól szinte már nem is látok, ráadásul valamiért kezd melegem lenni, erről a furcsa érzésről nem is beszélve… ez más, mint a csóknál, nem a kíváncsiság hajtja, hanem valami egészen más, mélyen belülről, és ez a valami nem akarja, hogy Senji-san abbahagyja. Egy újabb érzékeny pontot talál meg, és simogatni kezdi, ezzel egyre közelebb sodorva a folyamatos nyögéshez, de akkor…
Valaki a megmentésemre siet, ugyanis kivágódik az ajtó. A remény szikrája feldereng bennem, szerencsére annyira még nem vagyok révületben, hogy ne fogjam fel, ami körülöttem történik.
- Senji-san, bent vagy? - kérdi egy hang, majd elhallgat, gondolom ezt a látványt neki is meg kell emészteni. Nem látom, kicsoda, ugyanis Senji-san brilliánsan elérte, hogy még az átlagosnál is vörösebb legyek, ezért nem is fordulok az érkező felé. Éppen elég ciki, ha csak ő lát így.
- Nem, „még” nem vagyok bent – vigyorog felém a feketehajú, én meg szégyenemben legszívesebben személyazonosságot váltanék. – Te meg kihúznád a beled végre - morran a valakire, aki tuti nem őr, mivel azok a világért se sanoznák őt, túl felsőbbrendűnek érzik ahhoz magukat. Viszont ezzel a mondattal az én szikrám is kialudt, ugyanis ha itt maradok vele, már biztos, hogy… hogy lesz folytatás, ami nem egy szívderítő dolog, rám nézve legalábbis. Talán ez a büntetésem, amiért „oda” estem neki? Most rajtam akarja letesztelni, működik-e még rendesen? Neeeeeeeeeeeeh!
- Azonnal, elnézést a zavarásért – siet ki a férfi, Senji-san pedig ismét felém fordul. Végigsimít egy pár kósza tincsemen, aztán a fülemhez hajol, és megharapja. Egy újabb nyögést fojtok magamba. – Ha van, eszed még most elmész, és ma még megúszod a továbbiakat - hangsúlyozza ki, nehogy azt higgyem, hogy holnap talán ugyanígy megúszhatom, mert hát dehogyis… akkor viszont szobafogságra ítélem magam, ez már biztos! De addig még el is kell jutnom.
Villámgyorsan kicsúszok alóla, aztán felpattanok, és az ajtóig meg sem állok, de ott aztán visszapillantok rá, és nem is tudom miért, de jóéjszakát kívánok. Ajj Ganta te barom, jóéjtpuszit nem akartál adni neki? Menj már!
És elmenekülök, egészen a cellámig, ahol aztán behajtom magam mögött az ajtót, majd nekidőlve lassan ülésbe csúszok le. A testem minden porcikája remeg, de nem a rengeteg fájdalomtól, ami az edzés alatt érte, hanem… nem tudom. Vagy csak nem akarom tudni.
A leheletem forró, és az egész testem lángol, pedig nincs kifejezetten meleg, sőt… én mégis úgy érzem, mintha ezer fok lenne. Magamban hálát adok az istennek, hogy Shiro most nincs itt, mivel így meg tudom nézni a… khm. Kell egy kis idő, mire rászánom magam, de aztán óvatosan a hasfalamhoz érek, és sajnos igazam van.
Persze, hogy történt már velem ilyen, hiszen tizenhat éves vagyok, az életemnek ez elkerülhetetlen része. De akkor is, most volt először, nem a saját képzelgésem miatt, aminek a szereplői mindig lányok voltak… most viszont egy pasitól történt ez velem. Nem hiszem el!
Halkan felsóhajtok. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel muszáj valamit csinálnom, legkésőbb addigra, mire Shiro újra feltűnik. Pedig ma már fürödtem egyszer! Ah… mindegy. Az edzés után úgyis megtettem volna ismét.
A következő napokban igyekszem láthatatlanná válni egy bizonyos személynek, és ez a bizonyos személy Senji-san. Persze továbbra is köszönök neki, ha szembejön velem, de egyedül nem maradok vele, sőt, a folyosón is minél sietősebben próbálok elmenni mellette. Nem kezd semmit a helyzettel, pedig ha igazán zavarná, bármikor meg tudna állítani, hiszen mégiscsak Senji-sanról van szó. Na nem, mintha ezt szeretném! Dehogy… az a dolog vele… őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy egy kis edzés a testembe fog kerülni, mármint ilyen értelemben. Bár a gúnyos arcokat így sem úsztam meg, ugyanis Senji-san műve ott díszeleg a nyakamon. Ilyenkor sajnálom, hogy nem lehet ezt a nyakörvet feljebb húzni, mérgezés ide vagy oda! Szerencsére Shiro még nem vette észre, akkor lenne nagy patália. A többi sebemet viszont észrevette, azóta folyamatosan Senji-sant szidja. Megértem, én is ezt teszem, csak nagyon halkan magamban. Bár kétség sem fér ahhoz, hogy nem csak az ő hibája volt…
- Keveset eszel, Ganta - szólal meg a mellettem ülő lány, miközben éppen a kedvenc időtöltését űzi, avagy kirángat engem az udvarra, hogy ott együk meg az aznapi kajaadagot. A kaja mindig együtt a legfinomabb, persze nem akkor, ha fáj, ahogy rágsz, sőt, meg ha az is fáj, mikor az étel leér a gyomrodba… így nem annyira kellemes, de muszáj ennem, különben nem lesz elég erőm a meccsekhez. Elég gáz lenne, ha éppen az egyik közben ájulnék el, egyenes út egy büntetőjátékhoz, ami egyenes út (legrosszabb esetben) a halálhoz. Ilyet pedig nem kockáztathatok.
- Nem vagyok éhes - válaszolom kelletlenül, aztán kis híján megfulladok a kenyértől, amit Shiro a képembe töm.
- Enned kell Ganta, különben örökre ilyen gyenge maradsz, és nekem folyton meg kell majd védenem téged! - hadarja el, én meg két halálhörgés között nem is tudom, hogy hálás legyek-e, vagy süllyedjek le a föld alá, amiért egy lány akar megvédeni engem.
- Uh… ugyan - sikerül végre lenyelnem a falatot, és nyugtatólag a fehérre néznem. - Nem kell megvédened engem.
- Dehogynem. Nézz csak magadra! - húzza fel a pólómat, hogy az egyik fekete foltra mutasson, én meg ezzel a lendülettel vissza is húzom. Az a múltkori emlék még túl elevenen él bennem… - Nem voltam veled, és már el is tángáltak! Majd én megmutatom annak a félszeműnek! - áll fel, és komolyan elmenne Senji-sanhoz, de az mindkettőjükre nézve végzetes lenne, úgyhogy inkább visszahúzom magamhoz.
- Ugyan Shiro, ne butáskodj - rázom meg a fejem. - Erre nincs szükség.
- De Ganta!
- Nincs! - most én tömöm be a száját egy sütivel, nem lenne jó, ha túlságosan belehajszolná magát a dologba. A végén még valami hülyeséget csinálna.
Így viszont egy picit csendben marad, és megeszi a maradék fél doboz édességét. Ezt gyakrabban fogom alkalmazni, egészen hatásos módszer!
- Tessék - fordul felém egy kis idő múlva, kezében a majdnem üres dobozzal, még éppen egy utolsó keksz van benne. Mivel csak értetlenül nézek rá, végül a kezembe nyomja, és durcásan elfordul.
- Ezt miért? - kérdem értetlenül, hiszen az utolsót mindig ő szereti megenni, legyen szó bármiről.
- Azért kaptad, hogy erősebbé válj, és lepofozd a szemkötőst - veti oda nekem, az én szemeim meg kikerekednek. Nem ez volt a világ legszebb mondata, de már csak a szándék is díjazható.
- Shiro - suttogom halkan, majd mielőtt még ellenkezni kezdene, átölelem. Néha tényleg úgy érzem, hogy ő az egyetlen ezen a helyen, akit még érdekel élek-e, vagy halok. Valószínűleg ez így is van. De nem sokáig produkálhatom a drámai pillanatot, ugyanis egy elég célzó köhögés félbeszakít. Azonnal megdermedek, és ijedt képpel fordulok hátra. Jaj ne, ő meg mióta néz minket?
- Senji-san, szia - nyögöm zavartan, arrébb tolva magam mellől Shirot. - Mi járatban? - Egy darabig csak elgondolkodva méreget, mintha rosszat mondtam volna, de aztán válaszol.
- Csak gondoltam szólok, hogy meccsed lesz. Az előbb jelentették be.
- Ah, hát ez… - Borzalmas!! - … jó. És kivel?
- Medvével.
- Medvével? - igyekszem elrejteni az arcomon átsuhanó félelmet, de valószínűleg nem sikerül, mivel Senji-san csak gúnyosan elvigyorodik.
- Igen, de nem Micimackóval. - Elfintorodok. Ja, ez határozottan kellett a lelkemnek, hiányzott már a feketehumor!
- A medvék aranyosak - jegyzi meg Shiro lelkendezve.
- Hát, ez nem lesz aranyos… - folytatja az előttem álló a rémítgetésem, de ha azt hiszi, hogy ettől majd újra a karjaiba szaladok, hát nagyon téved!
- Nálad csak aranyosabb lehet! - nyújtja ki a nyelvét a fehér, én pedig tiltóan kapom rá a tekintetem. Ne balhézzon össze Senji-sannal, annak nem lesz jó vége!
- Köszönöm, hogy szóltál - mosolygom a fekete felé, aztán sarkon fordulok, hogy minél előbb eltűnhessek a közeléből. Shiro követ, ám mielőtt még belépnénk az ajtón, Senji-san hangja megállít minket.
- Ganta! - Hátrapillantok rá. - Sok szerencsét.
Persze, mintha ez a szerencsén múlna. Bár megértem az aggódását, ha én meghalok nem lesz kit molesztálnia, rémes. Talán le kéne kaszaboltatnom valamim, hátha akkor kevésbé vonzó leszek számára. De akárhogy is nézem, ennyit nem ér meg a dolog.
Bólintok, aztán a cellám felé veszem az irányt, hogy felkészüljek. Medve… sose szerettem a medvéket. Sanda gyanúm, hogy ezek után sem fogom…
Az este még több vágást, karcolást és sérülést szerzek, de nagy nehezen sikerül kiütnöm a fickót, azzal a módszerrel, amit Senji-sannal gyakoroltunk. Egyedüli problémám, hogy már kissé szédülök, mikor sikerül nyernem, túl sokat használtam a Ganta Gunt. A közönség őrjöngése most egyáltalán nem hatott meg, sőt, mintha nem is hallottam volna, csak ők láttak engem. És mindenki Halottember Csodaországban, aki nézte a tévét… talán még Senji-san is. Kicsit szánalmas, hogy egy ilyen helyzetben is rá gondolok, de ez legalább ad erőt, hogy ne adjam magam az orvosok kezére, hanem felálljak, és visszabotorkáljak a cellámba. Shiro nincsen most benn, nem tudom, hol lehet, de most örültem volna neki… valamiért most akárkinek örülnék. Ah. Szánalmas.
Ledőlök az ágyamra, és próbálok elaludni még azelőtt, hogy a büntetőjátékot elkezdik. Nem akarom se látni, se hallani, hogy mi történik miattam azzal az emberrel, bár nem lettünk jó haverok azalatt a kis idő alatt, de akkor is. De sajnos nem sikerül. Minden egyes szót hallok, így azt is, mikor a srác pörget, a pszichopata doktornő pedig kajánul felnevet.
- Szív.
Erre megáll bennem az ütő. Fölülök az ágyban, és hulla színt felvéve nézem, ahogy a szerencsekerék mutatója az imént mondott testrészen pihen. Hirtelen rosszabbul leszek, mint ittlétem alatt eddig bármikor. Rosszul, mert… eddig senki sem miattam halt meg. Nem konkrétan miattam, hanem a körülmények miatt, de ő most… ő most…
A tévéhez egy párnát vágok, azt akarom, hogy kikapcsolódjon, nem akarom látni, ahogy mindenféle érzéstelenítés nélkül kiműtik az ellenfelemből a szívét… egy ilyet végignézni nem vagyok képes! A készülék azonban nem kapcsol ki, így kénytelen vagyok minimális hangerőre venni, de még így is hallom a férfi ordítását, a rengeteg vér pedig így is a szemem előtt van… az egész nem tart öt percig sem, és oda sem nézek, mégis úgy megvisel ez az egész, hogy azt kívánom, bár én játszottam volna büntetőjátékot Medve helyett! A szemembe könnyek gyűlnek, és megállíthatatlanul, kis patakokban folynak végig az arcomon. De én még élek… még élek…
- Remélem, hogy most örömödben bőgsz - hallok egy hangot magam elől, mire ijedten kapom fel a fejem. Előttem Senji-san áll. Vajon mikor jött be? Nem is hallottam semmit!
- Senji-san - szipogom, letörölve néhány nagyobb könnycseppet az arcomról. - Nem, nem örömömben. Medve nem halt volna meg, ha én nem nyerek.
- Már megint ezzel a baromsággal jössz? - sóhajt fel lemondóan. Tudom, hogy neki semmit sem jelent egy élet, de az ő! Én még nem vagyok hozzászokva ehhez a kegyetlenséghez. Éppenséggel az ő kegyetlenségéhez sem. - Talán szívesebben lettél volna a helyében?
- Nem! - vágom rá, azt az egyet biztosan tudom, hogy meghalni nem akarok.
- Akkor meg? Minden bűnözőt el fogsz siratni? - Oldalra pillantok. Olyan gúnyos velem. Hiszen ő is csak egy ember volt, azt sem tudom, mit tett… és gyanítom, ő sem tudja.
- Nem… - nyögöm elgyötört hangon. Legalábbis szeretném, ha így lenne.
- Helyes. Különben pedig egész jó voltál. Talán tanítalak még. - Erre a mondatra akaratlanul is kiráz a hideg, hiszen eszembe jutnak a pár nappal ezelőtt történtek. Félve tekintek az előttem állóra, aki csak félig lehunyt szemmel méreget, nem úgy, ahogy azon a napon tette. Most nem érzem, hogy ilyen szándékai lennének, ami azt jelenti, hogy komolyan gondola, amit mondott!
- Tényleg? - derül fel kissé az arcom, ő pedig bólint. - Köszönöm! - Nagy örömömben el is felejtem, hogy én most kerülöm őt, sőt, még át is ölelem, hogy végleg megszegjem az elveim. Jaj ne, fránya túlbuzgóság!
Egy darabig nem nagyon esik le a helyzet, de miután rájövök, mit is csinálok épp, fülig elvörösödöm, és arrébb lépek Senji-san elől. Illetve csak lépnék, mivel ő elkapja az egyik karom, és annál fogva húz vissza magához. Az arca most egészen közel van, érzem, ahogyan lélegzik, de nem merek ránézni, csak oldalra pislogok. Nem hiszem el, hogy megint ilyen helyzetbe kevertem magam, ráadásul a régi érzés is kezd úrrá lenni rajtam, az pedig nem jelent jót!
Összerezzenek, mikor az arcomhoz ér, de a csókja már nem tűnik olyan idegennek, mint először. De… azért remélem, hogy azt a tanítást nem így értette!
Halkan felnyögöm, mikor az alsó ajkam kezdi harapdálni, és ha lehet még ennél is vörösebb színt veszek fel. Most nem fog le, de mégsem válok el tőle, a testem pedig kezd egyre forróbb és forróbb lenni. Mikor a nyakam kezdi kényeztetni, már nem bírom megtartani magam, így a mögöttem húzódó falnak dőlök. Pedig itt igazán békén lehetne hagyni, egy jel is elég volt nekem, éppen elég kellemetlen… de nem úgy tűnik, hogy őt ez akár egy fikarcnyit is érdekli. Minden érintésével valami forró szabadul el bennem, valami, amitől egyre jobb érzésem van, pedig én valójában… valójában nem akarom ezt… nem egy ilyen helyen képzeltem el, nem ilyen helyzetben… teljesen másképpen…
Senji-san keze közben rossz helyekre téved, jobban mondva végigsimít a combomon, amitől hangosabban nyögöm föl az eddigieknél, és reflexszerűen kapok oda.
- Itt… neh - nézek fel rá kipirultan, de olyan éhes tekintettel pillant vissza, hogy el is felejthetem azt a lehetőséget, hogy eleget tesz a kérésemnek.
- Miért ne? Nem esik jól? - csúszik egyre hátrébb a keze, én pedig a szememet összeszorítva, halkan lihegek. Miért nem teszek ezellen semmit? Pedig most tudtam volna!
Esélytelen, hogy megmagyarázzam ezt a dolgot, de ha akarnám sem tudnám, mivel Senji-san egyre közelebb hajol hozzám, de mielőtt még megcsókolhatna, egy hang félbeszakít minket.
- Takarodó, tetves csürhe! - morogja az egyik őr kintről, legalábbis a szép beszédéből egészen könnyen ki lehet következtetni, hogy ilyenféle. Reménykedve kapom fel a fejem, talán megint megúszom!
- Senji-san… menned kéne - pillogok fel az előttem állóra, remélve, hogy tényleg elmegy, és nem kell ezt folytatnunk. Bár Senji-san sosem volt az, akit az őrök megrémítettek, de nem akarhat büntetést, ami egy utasítás megszegésével jár!
Ugye nem…?
|
