- Mennyit is mondott? – kérdezek vissza, míg a tervezőasztalomon dobolok a ceruzával. – Nyolc ezer? Ah, őszinte leszek magával, a házat vettem ötért, bolond leszek ennyit adni a padlóért. Köszönöm a lehetőséget – tudom le gyorsan, majd az ügyintéző zavart motyogása után elköszönök, s leteszem. Visszahívnak, ha úgy gondolják alkuképes ügyfél vagyok, ha meg nem, akad még itt más cég is.

Elég elmennem egy teáért, máris cseng a telefon, s az ügyintéző kisasszony ecseteli, hogy lehetséges, hogy négy ezerért is meg tudják csinálni, ha nekem az úgy megfelel. A válaszom egy egyszerű ’ még át kell gondolnom, de valószínűleg másnap visszahívom önöket ’ féle, majd lerakom végleg a telefont. Tényleg át kell gondolnom, meg majd még azért máshol is kérek árajánlatot.

Megvan minden házra a keretem, amit költeni szeretnék, elég ideje csinálom már, hogy tudjam hogy kell pofátlanul, vagy éppen megalázkodva kérni. Ahogy azt is remekül tudom, mikor van itt az ideje annak, hogy az állataimat megnézzem, majd a parkot is. Bár ma inkább a frissen vett, nem épp jó állapotban lévő házra akarok koncentrálni, kitalálni mi lenne a legjobb. Vannak álmaim, elképzeléseim, de van egy keretem, józan eszem és két lábbal is állok a földön. Talán túl stabilan, álmodozhatnék még néha, legalábbis az édesanyám és volt feleségem szerint, de ezt meghagyom nekik. Ha jót álmodnak, én megvalósítom.

Felveszem a cipőmet miután a benti macskáimat – Pindúrt és Pandúrt - megetettem. Kint vár még rám egy lelkes háromlábú kutya, egy kecske és egy ló. Miután őket is letudom, megkapják a szeretgetést is, elindulok a nem épp vakációpark tulajhoz illő kocsimmal az új tulajdonomhoz. Én magam a faluban szélén lakom, míg a ház már a vidéki kisváros peremén van. Azért is akadt meg rajta a tekintetem, mert gyönyörű kertje van. Igaz, a ház belseje teljes felújítást követel, de az idősek, kik kihaltak belőle, a kertért éltek, az pedig értük. Szerencsére van rá szakemberem, egy helyi középkorú férfi, ki nem csak a virágokhoz, bokrokhoz, de a veteményeshez is ért.

Lemérem az ablakokat, hisz mindet cseréltetnem kell. Így nagyjából tudom mennyi pénz kell rá. A lépcsőt is ki szeretném cseréltetni, s mivel eléggé szélesek a folyosók, javarészt mozgássérülteknek ajánlanám. A lépcsőn lesz majd lépcsőlift, lehajtható üléssel, ha netán nem kerekes székes használná, hanem olyan, ki akadályozott mozgású.

Már éppen végeznék az utolsó ablakkal, ami a hatalmas nappali hátsó udvarra nézője, mikor azon kinézve megpillantok egy kisfiút. Öt-hat éves lehet, s a virágokat nézegeti. Nem látok senkit körülötte, se egy kis barátot, vagy szülőt, biztos elkóborolt. Kimegyek hát a hátsó ajtón, de ezen se retten meg, tovább nézegeti a hátsó kerti növényeket.

- Szervusz! – köszönök oda neki, de nem felel.

- Ez itt magas törzsű rózsa – mutat arra, amelyiket nagyon nézegeti. – Az meg ott – mutat arrébb – nagyvirágú gyíkfű. Mindkettő évelő.

- Évelő? – kérdezek vissza enyhe döbbenettel, hisz egy ilyen kicsi fiútól nem számítottam ilyen specifikus szóra.

- Télálló – magyarázza, mintha nem értettem volna a szót, de végig a virágokat nézi.

- Értem, értem – bólogatok. – Nagyon sokat tudsz a virágokról. Hogy hívnak?

- Ewannak – tudja le a dolgot gyorsan, majd megindul egy cserép felé. – Ez itt kínai rojtosvirág.

- Oh, érdekes – megyek utána, míg körbenézek, de nem látok senkit se. – Anyukád? – megáll s rám néz, olyan furcsán, olyan… ismerősen furcsán. Hirtelen felemeli a kis kezeit, mintha hessegetné a levegőt, felnyüszít, a fülére tapasztja végül a kezeit és úgy szuszog. Furcsa gyermek, s lehet sokakat megijesztene, de én annyi autista gyermeket láttam már, hogy fel se veszem a dolgot. Akkor is nyugodt vagyok, mikor elkezd hangosan lalalázni, sőt, csak leguggolok, hogy ne érezze a nagy magassági különbséget. A távolból mintha hangot hallanék, de betudom az utcán járóknak, csak a kisfiúra koncentrálok.

- Ewan. Ewan, nézd csak – nyúlok egy közelemben lévő bokorért. – Ez itt mi? El tudod nekem mondani? Ez itt évelő, Ewan? – faggatom, de kedvesen, s türelmesen, mire ő szépen lassan abbahagyja a lalalázást, s végül elveszi kezecskéit is a fülétől. Édes kisfiú, szőke angyalka.

- Juhar – susogja halkan. – Még kicsi. Kicsi juhar. Kicsi japán juhar – lép közelebb, de mielőtt ő is megérintené a körülbelül vele egy magas juhart, valaki becsörtet a kertbe elölről.

- Ewan, végre, istenem! – lihegi, teljesen kifulladt. Biztos a kis srácot kereste. Szőke, szeplős, ő lesz az édesapa. Odaszalad a kisfiúhoz, a másik oldalára guggol, majd meg akarja fogni, magához húzni, látom rajta, de egy szomorú, beletörődött pillantással inkább csak felsóhajt. – A frászt hoztad rám.

- A másik kert unalmas – jegyzi meg a kisfiú. - Ez érdekes. Vannak rózsák, levendulák, juharfák, van még kínai rojtosvirág is. Nekünk nincs csak fa. Cseresznye meg meggy, de öregek. A szilva meg fog halni. Meghal.

A fiatal férfi most néz felém, láthatóan zavartan és enyhén szégyenkezve.

- Elnézést kérek, hogy Ewan betört önhöz én…

- Nem kell – legyintek. – Bár szerencséje van, hogy itt ért, nem lakom itt, csak felmértem a házat, mit kell rajta újítani – mosolygom. – S ha Ewan ennyire oda van a kertért, nyugodtan átjöhettek. Se kapu, se kerítés, szerintem az öregek, akik annak idején itt laktak, értékelnék a fiatalúr tudását – dobom fel a labdát. – Amúgy, Wyatt Carver vagyok, de mindenki csak Wye-nak hív – állok fel, amit a másik férfi is követ.

- Zane Warner – mutatkozik be, majd rázunk is kezet. – Nem tudom hogy köszönjem meg, hogy odafigyeltél rá. Bár… nem… nem csinált semmit, ugye? – sandít felém enyhe aggódással.

- Nem, semmit – mosolygok. – Sőt, nagyon ügyes volt, mert bemutatkozott. Ugye, Ewan?

- Ez a virág nem évelő, meg fog halni – motyogta az említett.

- Jövőre majd a kertész bácsi akkor ültet újat, jó? – kérdezem a kisfiútól, aki láthatóan nem figyel rám.

- Ne haragudj rá, Ewan, ő…

- Autista – vágok közbe, míg végül Zane-re nézek. – Igen, feltűnt. Az édesanyja említésére érdekesen reagált, akkor már biztos voltam benne – felelem, míg zsebre teszem kezeimet. Úgy tűnik a fiatal férfi meglepődik, sőt, talán kicsit meg is ijed a hallottaktól, de igyekszek ezt nem kimutatni.

- Az édesanyja nem él velünk. Sőt, az édesapa se, én a nagybátyja vagyok, az édesanyja meg a nővérünk, és a doktor azt mondta, nem árt a környezetváltozás, most költöztünk ide a 6B-be – mutat az említett ház irányába, én pedig meglepődöm hogy megeredt hirtelen a nyelve. Biztos jól esik neki valakinek ezt elmondani, s annyiszor kaptam már meg, hogy tipikus jó hallgatóközönség vagyok, nem is értem miért lepődtem meg. – Maga az első, akivel összefutottunk, és ez most nagyon kellemetlenül sült el.

- Mikor én ideköltöztem – kezdek bele halvány mosollyal az ajkamon -, az egyik idős úr közölte, hogy tönkreteszem a falujukat, szóval hidd el, egy növénylexikon, aranyos kissrác a hátsókertemben minden, csak nem kellemetlen. – Végre valahára elmosolyodik, majd együtt nézzük Ewant, aki továbbra is a virágokat nézegeti lelkesen.

- Ez teszi boldoggá – susogja Zane. – A természet.

- Komolyan mondtam, hogy nem baj, ha átugrotok ide. Bár, felújítás lesz, rengeteg új ember fog jönni-menni, gépek, zajok… - ugrik be a dolog.

- Azt nem szereti.

- Kocsitok van? – nézek rá, érdeklődve, mire ő bólint. – Van egy nagyon szép park körülbelül tíz perc kocsival, a szomszédos faluhatárnál, a vakációparknál.

- Oh, a GreenDreamre gondolsz? – válaszom egy bólintás. – Hallottam róla.

- Nem csak fizetős vendégeket fogadnak örömmel – mosolygok. – Bár akad ott mindenféle, hátha Ewan kedvére tenne pár dolog.

- Az jó lenne, nagyon jó – feleli Zane, míg szeretetteljesen az említettre néz. Le se tudná tagadni, hogy minden nehézség ellenére rajong a kisfiúért. Bár érdekelne, hogy miért ő, s nem a szülők nevelik, meg még nagyon sok mindent tudnék kérdezni és javasolni. Sajnos ebben a házban nincs semmi, amivel megkínálhatnám őket, s ez vendéglátói lényemet nem enyhén bosszantja.  

A lényegen semmi sem változtat semmit. Azok után a vénlány biztos nem kedvelt, mondjuk nem is érdekel. Viszont akkor mi a francokat keresek itt? Örökölni tuti nem fogok, nem is hiányzik. Úgysem vagyok „igazi” családtag. Apámnak támasznak ott van a felesége meg a lánya. Szóval miért is kellek én ide? A temetésre azért mentem el, mert megegyeztünk, alkut kötöttünk, na de ez? Errõl nem volt szó. Sok szipogó hülye, akiknél még én is többször láttam a nagymamát, és ahelyett, hogy beismernék a vadiúj gyászköntösükben, hogy csak a kapzsiságuk hajtja õket, inkább itt színészkednek. Azt se tudom kicsodák, de a krokodilkönnyeket én is felismerem. Mondjuk, ha nem kapnának semmit, akkor nem lennének itt. De én még mindig nem értem, hogy nekem mi keresni valóm van itt. Mit akar rám hagyni az öreglány? Az összetört váza cserepeit mondván, hogy ragasszam össze, vagy mi?
De legalább egy jó oldala is van ennek az egész cirkusznak. Végignézhetem hogyan is megy egy ilyen. Ha már egyszer jogot tanulok, akkor nem árt, ha megtapasztalok pár dolgot és nemcsak könyvekbõl tanulom. Meg tudok figyelni arra, hogy mindent úgy csinálnak-e mint ahogyan tanultuk. Csak ne lenne ilyen kibaszott monoton az egész… rosszabb, mint az egyik málészájú õskorból szalajtott tanár az egyetemen. Unottan kezdek kibámulni az ablakon, már a szakmai része sem érdekel a dolognak. Igyekszek nem hatalmasat és hangosat ásítani, csak csöndeset és nagyot.

-Sorley, fiam, viselkedj – bök oldalba az apám. Fiam… mindig kihangsúlyozza, nehogy elfelejtsem, hogy van apám. Bár… így az évek alatt rájöttem, hogy tényleg igyekszik törõdni velem, de már annyira mindegy. Annyira mindegy már minden ebben a kibaszott életben. Legalább már nem hiszem anyám minden összeszedett pasijára, hogy az igazi apám. Most már legalább tudom. Anyám remélem, hogy valami híd alatt nyomorog vagy egy park padján.

- …végezetül vidéki házam Kerry megyében egy kisebb pénzösszeggel, amit az AIB banknál kötöttem le, kedvenc unokámra, fiam elsõ gyermekére, Sorley Ahearnera hagyom. Halálom után az ingatlan tulajdonjoga rászáll, amennyiben vállalja, hogy az elkövetkezendõ tíz évben nem ruházza át másra sem a tulajdon- sem a haszonélvezeti jogot. Amennyiben ezt nem vállalja úgy fiam, Bran Ahearne örökli…

Örököltem egy házat? Megdöbbenve nézek apámra, aki kicsit hátbavereget, mintha tudta volna, hogy ez lesz. Sarah, apám felesége arca meg mindent elárul. Nem erre számított. Mintha meg lenne sértõdve, sõt… nem mintha. Meg is van, még az orrát is följebb emelte. Aishling meg csak fogja apám kezét és totál maga alatt van. Õ is azon kevés emberek közé tartozik, akiket õszintén megviselt a nagyanyánk halála.

Az épületbõl kilépve egyre erõsebben érzem a feszültséget a levegõben. Szóval valami háború van kibontakozóban a nevelõanyám felõl. Ezt jobb lenne elkerülni, ezért szépen közlöm velük, hogy teljes szívembõl sajnálom, igazán szeretnék velük ebédelni, de sajnos a hirtelen bekövetkezett idõjárás változás ezt nem teszi számomra lehetõvé. Egyszerûen sarkon fordulok a bejelentés után és ott hagyom õket az utcán. Még a kanyarban is hallom, ahogyan kedves Sarah, aki biztos azért ilyen, mert még mindig felkavarja a nagyi halála, teli torokból utánam kiabál, hogy mégis mit képzelek magamról, különben is beszéde van velem. Sejtem, vagy inkább nagyon is jól tudom a beszélgetés tárgyát, ami nem más, mint a Kerry megyei házikó. Kíváncsi lennék, hogy miért böki a csõrét, hogy örököltem. Örököltem… de mégis miért? Mindegy. Következõ napirendi pont: Mit lehet egy házzal kezdeni? Elég sok mindent. El lehetne adni csak 10 évig nem adhatom el… Beköltözhetnék, de mégis mit csinálnék vidéken? Túl unalmas lenne, és magamat ismerve, ha nem kereshetem a bajt, vagy az nem találhat rám, akkor idegrohamot kapnék. Nyaralónak elmehetne, vagy olyan esetre, ha mindenkibõl elegem lenne és szeretnék egyedül lenni, ha szeretnék eltûnni. Mint egy végsõ menedék. Csendben, egyedül a világ háta mögött. Ez így már egész vonzó.

Mikor már sötétedik jobbnak látom hazamenni, mivel éhes vagyok. Ez is olyan tipikus. Szinte hallom a nevelõanyám… „Bran nem kell aggódni, majd ha éhes lesz, úgyis hazatalál!” Nem megmondta? Milyen kár, hogy sokszor éhes voltam és mentem volna, csak a kórházban kellett helyretenni. Mindegy.
Mikor odaérek, még egy kicsit álldogálok a házunk elõtt. Ilyenkor sajnálom, hogy nem dohányzok. Úgy hallottam, hogy remek stresszlevezetõ és idegnyugtató. Kíváncsi vagyok, hogy Sarah mit akarhat. Nem tetszik neki, hogy örököltem, tudom. Nem szeret, ezt is tudom. Azt sem szereti, hogy apámmal egész jó viszonyban vagyunk, sõt, azt is megmerem kockáztatni, hogy egy csipetnyit még szeret is, és nem csak a fiatalkori ballépését látja bennem, ahogyan a drága felesége szokta mondani. Még egy pillantás arra a pár csillagra, ami látszódik a város fényeitõl, meg a Holdra, aztán zsebrevágott kézzel komótosan besétálok. Ami késik nem múlik.
Csak az egyik cipõmet húzom le, mikor már Sarah kedves kiáltása rázza fel a házat:„Hazajött!” . Mire a másikat is lehúzom addigra már apám is elõbukkan a nappaliból és karjait összefonva dõl a hall ajtófélfájának. A féltestvérem közben szó szerint leszáguld egy hangos és elégedett diadalkiáltással: „Vacsora!!!!” .Szóval igazam lett. Csak olyankor szoktak megvárni a vacsorával, ha basztatni akarnak.

- Szeretnék gratulálni Sorley – pakolja elém az ételt Sarah. Mézes-mázos hangjától körülbelül a hányinger kerülget. Hogy lehet szeretni egy ilyen nõt? S egy ilyen nõnek, hogyan lehet olyan lánya, mint Aishling? Bár ez biztos azért van, mert apánknak erõsebbek voltak a génjei – szerencsére.

- Ighafán köfi… - könyökölök az asztalra és köszönöm meg teli szájjal, miközben figyelmen kívül hagyom a kés használatát. Tudom jól, hogy ilyenkor legszívesebben páros lábbal rúgna ki a házból. De az õ hibája. Ha nem utálnám ennyire, akkor tudnék elviselhetõen is enni. De csak összepréseli az ajkait, apám is nagyon figyel, õ sem tudja, hogy mi történik. Ugyanis kedves felesége csak akkor nem szól be ilyen alkalmakkor, ha valamit nagyon akar. Hogyan fogom kibírni a maradék itthon töltött idõt? Miért nincs éjszakai távolsági busz, hogy vissza tudjak menni az albérletembe?

- Nos, Sorley – kezdõdik… pedig csak pár falatot ettem – Megosztanád velünk, hogy mégis mihez szándékozol kezdeni a vidéki házzal?

- Pontosan azt, amit akarok – dõlök hátra kinyújtott lábbal és tarkómra teszem a kezem.

- Na de mégis pontosan mi lenne az? Szerintem te sem tudod, sõt, valójában nem is kell neked az a ház. Nem is értem, hogy anyósom miért hagyta rád – aha, szóval már nem anyuka, hanem anyós… kétszínû hárpia – De mihez akarsz vele kezdeni? Vagy inkább úgy kérdem: mégis mihez tudnál TE kezdeni vele? Egyetemre jársz, és még jó pár évig az iskolapadban leszel egy másik városban, albérletben. Addig az ingatlan vidéken teljesen tönkremegy, bár szerintem már így is teljesen odavan, mivel az anyósom öreg volt, nem tudta rendesen karban tartani. A földeket sem lehet ennyi ideig kihasználatlanul parlagon heverni. Aztán meg Sorley – nevet fel csúfondárosan – ne haragudj, de rólad van szó. Te meg egy vidéki ház? Egy percig sem tudsz megülni a seggeden, a munkát hírbõl sem ismered, ahogyan a felelõsséget sem és csak bajt meg gondot okozni tudsz. Máshoz nem értesz. Nem tudod mit akarsz kezdeni az életeddel, és…

- Drágám… - szól közbe erélyesen az apám, aki mindig próbált minket valahogyan összeboronálni, hogy ne utáljuk egymást annyira. Mondjuk én nem utálnám, ha békén hagyna, meg ha nem lenne ilyen, de… ezzel már réges-rég elkéstünk.

- Sarah, inkább bökd ki, hogy mit akarsz – húzom el a szám, mert már idegesít ez a „mindent tudó anya szerep”.

- Nem akarok én semmit – ó, persze! Én meg papnövendék vagyok Rómában… - De ha a véleményem kérdezed…

- Amit, ha jól emlékszem, nem kérdeztem és kíváncsi sem vagyok rá? – kérdem bájosan mosolyogva, teljesen ártatlanul.

- Szóval, ha a véleményem kérdezed, bölcsebb volna, ha lemondanál az örökségedrõl. Édesapád a fél életét vidéken töltötte, jobban tudja, hogy egy ilyen háznak és a hozzá tartozó földterületnek mi kell, mint te. Édesem, te jogot tanulsz, honnan is tudhatnál te bármit? Nos? Sorley?! – kérdi, mert miközben szónokolt én látványosan nem figyeltem rá és a körmeim ápoltságát vizslattam. Aztán megkoronázom az alakítását egy ásítással.

- Elõször is nem vagyok az édesed. Másodszor megismétlem, nem kérdeztem a véleményed anya – ejtem ki olyan gúnyosan, ahogyan csak tõlem telik –Harmadszor Bran is jogot tanult, sõt a szakmában is dolgozik, és utoljára vidéki házat akkor látott, amikor kicsi volt. Nem? – igen, apát sem hívom soha apának. A végén még elbízná magát, meg azt hinné, hogy számít nekem…   - Negyedszer meg, ha nem tûnt volna fel, már évek óta önellátó vagyok. Hatodszor meg utálom, ha olyanok szólnak bele a dolgaimba, akiknek semmi köze hozzá. Részemrõl ennyi. Köszönöm, hogy itthon soha nem lehet nyugodtan kajálni. – kelek fel az asztaltól és inkább felvonulok a szobámba, amit apámnak hála megtartottak. Ha õ nem lenne, akkor már ide se tudnék elzárkózni.

Az est maradék felében a lenti veszekedést hallgatom, hogy jó lenne, ha apám már egyszer adna nekem pár pofont, meg ha kitenné a szûröm, meg hasonlók. Amiket éveken át hallgattam itthon. Csoda, hogy nem ápolunk jó viszont? Bár egy ilyen önzõ, mohó nõvel…

-Sorley, bejöhetek? – kopogtat apám az ajtón fél órával a veszekedés után. Mivel nem válaszolok ezért veszi a bátorságot, hogy benyisson.

- Ne aggódjatok, holnap reggel azonnal hazamegyek.

- De fiam, itthon vagy – aha, szívmelengetõ egy otthon – Nem tudom, hogy Sarahba mi üthetett, de ne neheztelj rá, csupán feszült és õt is megviselte anya halála – szkeptikusan bólintok. Mégis mit csináljak, ha valaki vak a szerelemtõl? Én is az voltam. – Szeretném, ha tudnád, hogy ide bármikor visszajöhetsz, a szobád mindig itt lesz, ahogyan én is mindig segíteni fogok neked, bármirõl is legyen szó. Anya házáról pedig te döntesz, azt csinálsz vele, amit akarsz.

- Igen, én is így gondoltam, pláne, hogy már régen elértem a nagykorúságot.

- Lenne még itt egy levél. Anya nekem adta, hogy majd adjam oda. Neked címezte. Ezenkívül én örülnék, ha maradnál még pár napot – szorítja meg a vállam, mire megpróbálok valami kedves mosolyt összedobni neki, ha már ilyen jófej, aztán újból magamra maradok a levéllel.

A levélben nagyi kedvesen mesélget a birtokról, a házról, amit rám hagyott. A kedves vidék elõnyeirõl, meg arról, hogy nekem igazán jót tenne. Meg megérdemlem ezt a házat, hiszen annyira szeretnivaló, kedves fiú vagyok. Most már biztos vagyok benne, hogy szenilis volt. De… mégis sikerül valahol mélyen meghatnia, ahogyan azokkal a citromos sütikkel is, amiket mindig miattam sütött, amikor segítettünk neki. Rajtam kívül senki sem szerette a citromos sütit. Sóhajtva pillantok a régies, szép kézírásra, mintha csak egy regényes film egyik kelléke lenne, s meglepõdve olvasom az utóiratot. „Shadow Crownban csodák történnek”.

Shadow Crown… furcsa név egy kedves, kis, vidéki háznak. Nagyi nagyon szerethette a romantikus regényeket.

Másnap reggel nem kért dörömbölésre ébredek. Elõször azt hiszem, hogy a felettünk lakó már megint hajnalok hajnalán kezdett barkácsolni, de aztán rájövök, hogy itthon vagyok. Egy családi házban a kertvárosban, nem pedig a társasházban. Sarah sürög-forog a szobámban, jó pár utazótáskával.

-Te meg mi a francokat csinálsz? Ki engedte meg, hogy egyáltalán betedd ide a lábad?– morgok, miközben igyekszem magam feltornázni.

- Ó, én csak gondoltam segítek kiköltözni véglegesen – fordul meg és villant egy angyali mosolyt.

- Hogy miben segítesz? – ébredek fel azonnal, de a nõ még mindig mosolyog. Esküszöm, ha nem lenne gerincem, akkor ezt a nõt már agyonütöttem volna!

- Jaj, hát tegnap beszélgettünk, nem emlékszel? Igaz, hogy aludtál, de az már mellékes. Apád úgy tudja, hogy megbeszéltünk mindent. Ha már örököltél egy házat, akkor lakjad is be, és ne nekünk kelljen továbbra is eltárolni a haszontalan holmijaidat. Évek óta gyõzködtem már, hogy ezt a szobát át kellene már varázsolni mondjuk egy dolgozószobává, vagy vendégszobává, esetleg könyvtárrá, de nem, mert, hogy ez itt a tiéd. De hát… te költözni szeretnél, szóval nincs akadálya.

- Mégis mit képzelsz… - állok fel tele indulattal, de csak nevet.

- Vagy csinálhatjuk másképpen is. Maradhatnak a cuccaid, lehet továbbra is ez a te szobád, de akkor cserébe mondj le a házról. Szeretnék egy vidéki házat a saját szám ízlése szerint berendezni.

- Na, idefigyelj! – ragadom meg a karját, és apám pont ezt a pillanatot választja a felbukkanásra. Meglepõdve néz a párosunkra.

- Brad! A fattyú fiad bekattant! Én csak segíteni akartam és egyszerûen nekem esett! – tépi ki a karját a kezembõl és fut azonnal hozzá, hogy a karjaiban menedéket leljen. Apám arcán meg a teljes zavar és hitetlenkedés. Nagyszerû.

- Elegem van ebbõl az egész elcseszett szappanoperából, meg a kedves feleséged ripacskodásából is! Nem kell semmi! Dobjatok ki mindent! – kapom fel a hátizsákom, amivel jöttem, a nagyi levelét, és még egyszer körbenézek a szobámban. Szerettem itt lenni. Aztán kiviharzok az épületbõl a fülem botját sem mozdítva apám hangjára. Úgysem hinne nekem. Bármit is tettem eddig, sosem volt ilyen csalódott a tekintete. Már azelõtt hitt Sarahnak, hogy megszólalt volna. Az a nõ egy kígyó.

~*~

Az elkövetkezendõ hetekben felmondtam az albérletet, meg a melót, elintéztem a halasztásom az egyetemen. Ha már vidék, és ha már ki lettem rúgva abból a házból, amit otthonomként emlegethettem, nahát akkor… legyen. Jó lenne megnézni a zsebemben lapuló kulcshoz tartozó házat is. Egy bõröndbe meg egy sporttáskába belefér minden holmim az albérletbõl, plusz még a gitár a hátamra. Gondolom csak lesz bolt a közelben. Vagy egy kisebb város. Négy átszállással tudok eljutni oda… tényleg a világvégén van ez a hely. Két vonat és két busz. Ráadásul az egyik átszállásnál várhatok másfél órát. Fenomenális lesz. De legalább a tenger mellett van a helység. Szóval a legnagyobb kánikulában lesz hol hûsölnöm. Feltéve, ha nem istentelenül sziklás a part. Na, de majd csak meglátjuk.

Az utazást gondolkodással töltöm, hogy mégis mit fogok csinálni ott egy teljes évig, mivel ennyit szándékozom halasztani. Shadow Crown… még mindig nem értem miért így lett elnevezve. Aj… igazán megnézhettem volna a google-n keresztül hogyan is néz ki az a ház, könnyebben megtalálnám. Egyre kíváncsibb vagyok. Olyan fura érzés. Kaptam valamit, valami nagyon értékeset egy olyan személytõl, akit alig ismertem, ráadásul úgy, hogy a kapott értékért meg sem dolgoztam. Csak úgy, az ölembe hullt egy elég nagy dolog egy szép kis összeggel egyetemben. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. Aztán meg ott van az utóirat is. Shadow Crownban csodák történnek. Nem emlékszem olyanra, hogy a nagyi vallásos lett volna. Nem voltak keresztek a házában, templomba sem járt, de akkor mégis milyen csodákra gondhatott?

Már késõ délután-kora este van. Fülledt meleg, ráadásul tûz a nap is még így, lemenõben, és késik a fránya busz. Hála a jó égnek ez az utolsó. Ha errõl a buszról sikeresen leszállok a jó helyen, akkor büszkén elmondhatom magamról, hogy megérkeztem. Világéletemben szerettem utazni, de ennyi cuccal úgy, hogy már hét és fél órája úton vagyok, ráadásul tök egyedül nem olyan izgalmas és kényelmes. Felsóhajtok, amikor begördül a busz a megállóba. Kérek egy diákot a végállomásig – mert kiderült, hogy az a falu a végállomás, ahova igyekszem és lehuppanok az egyik szimpatikus üres ülésre. Aztán lenézek a busz melletti sorra meg a buszban üldögélõ idõs emberekre. Sóhajtva felkelek, hogy emelgessem a cuccaim, amik amúgy még két plusz helyet elfoglalnak. Nem tudtam alulra betenni õket, mert tele volt. Illetve félig üres a busz alul, csak éppen az ajtó nem mûködik. Olyan kis helyre meg az öregek már betették a banyatankjaikat. Na meg azért is pakolom fel a cuccaim, mert nem szeretném végignézni, ahogyan valaki rosszul lesz a melegtõl, mert nem tudtak leülni. Meg most perpillanat semmi kedvem azt hallgatni, hogy a mai fiatalok. Leszarnám, de fáradt vagyok. Mára elég az, hogy megbámulnak. Mintha nem láttak volna még embert.

-Bocsi, ez a hely foglalt? – mutat a mellettem levõ szabadhelyre egy vörös, hosszú hajú, szeplõs srác. A fejemmel nemet intek és bámulok tovább kifele az ablakon. A zenehallgatást már a negyedik óránál eluntam… meg a fülestõl elkezdett fájni a fülem. Halálra unom magam… Ráadásul még ez a srác is bámul, mint borjú az új kapura. Látom az ablakon… Baszd meg…

- Valami baj van? – morranok oda a srácnak, aki kissé megilletõdik, hogy lebukott. Üvegbõl van az ablak, visszatükrözõdik, de nem kezdek neki kiselõadást tartani. Lehet azt gondolta nem szólok be.

- Csak tetszik a hajad - böki ki halkan, mire rajtam a bámulás sora. Általában erre egy gyors semmit válaszolnak és igyekeznek nem rám nézni. Meg alapból az a meglepõ, hogy nem azért bámul valaki, mert kiakasztottam. Bár tény és való, a mostani frizurám nem annyira polgárpukkasztó, csak fekete és méregzöld a vége.

- Öhm… kösz? – emelem fel egyik szemöldököm. Tényleg tetszik neki a hajam. Legalábbis nem látom azt a rosszallást a zöld szemeiben, mint a vénasszonyokéban és a tatákéban. Emellett mintha némi érdeklõdést is látnék felcsillanni a tekintetében.

- Te új vagy itt – nem kérdés volt, szóval nem reagálom le – Még nem láttalak erre. Tudod, erre nem nehéz számon tartani az embereket – mosolyodik el – S mi szél hozott? Rokonod él Greenmortban?

- Nem, örököltem egy házat és azt jöttem megnézni. Meg gondoltam, hogy egy rövid ideig ott húzom meg magam.

- Tényleg? Melyik házat? Van egy-két üres birtok. – mégis miért érdekli ennyire az egész? Miért mindig engem találnak meg az ilyen csiripelõ jómadarak? Ahelyett, hogy hagynának nyugodtan utazni…

- Nem tudom, hogy a Shadow Crown mond-e neked valamit, de oda tartok – tájékoztatom és könyökölök vissza, hogy újra kifele bámulhassak. Remélem ennyi elég lesz neki.

- Ott akarsz megszállni? – kérdi õszinte döbbenettel, mire kicsit ideges leszek. Szövegértés nulla és még a testbeszédhez sem ért. Semmi kedvem kommunikálni. Otthon már „beszélgettem” épp eleget, pár évszázadra elég is volt.

- Igen, talán tilos?

- Nem, nem azért, csak hát… szerintem jobban járnál, ha ma éjszaka máshol szállnál meg. – na erre már visszafordulok.

- Miért?

- Az a ház… hát… nagyon régóta nem lakták és az óceán közelében van, szóval kapott a viharokból úgy rendesen.  Áram, gáz, meleg víz tuti nincs. Meg nagyon lepukkant, szóval még a szobát is helyre kéne egy kicsit pofoznod ahol aludni szeretnél, mivel az is biztos, hogy eszméletlenül koszos. Meg mire odaérnél már sötétedne.

- Fantasztikus! – szóval egy romot örököltem – Van abban a nyamvadt faluban valami szálló? – kérdem az újdonsült informátorom.

- Van, ráadásul a családomé. De talán sikerül a szüleimmel megbeszélnem, hogy pár éjszakát, mint új szomszéd csak úgy nálunk tölthess. Legalább addig, ameddig lakhatóvá válik az a ház. – ajánlja fel kedvesen, amivel szintén meglep. Egy idegen vagyok, akirõl azt sem tudja honnan szalajtották és csak úgy befogadna éjszakára… Õ sem nézett soha krimit vagy horrort, de még csak újságot sem olvas.

- Nyugi, veszek ki szobát és kész. Gondolom, nem vagytok drágábbak, mint a városbeli hotelek – erre csak megilletõdve nemet int a fejével. Még csak az hiányozna, hogy elsõ nap valakinek tartozzak…

- Jaj! El is felejtettem bemutatkozni! Casey Walshnak hívnak – nyújt kezet, de túl kényelmesen könyökölök és támasztom a fejem.

- Sorley Ahearne. Kösz az infokat.

- Nincs mit… - ereszti le zavartan a kezét, de nem tud meghatni, és már bámulok is tovább kifele a csodálatos végtelen, zöld tájra. Nem barátkozni jöttem. Igazából… nem is tudom miért is kerekedtem fel erre az útra. Volt diákmelóm, az egyetem ment, az otthoniakat pedig lazán el tudtam volna ott is felejteni. Tényleg betelhetett a pohár… soha semmi elõl nem menekültem még. Vagy lehet, hogy tényleg csak azért vágyódtam ide, hogy csend és nyugi legyen. Hogy végre valahára tényleg egyedül legyek és tudjak gondolkodni? De mégis min gondolkodnék? Nincs min. A múltamon nem tudok változtatni, szóval hiába rágódok rajta, értelmet úgysem fog nyerni. Ami megtörtént, megtörtént. El kell felejteni, vagy megjegyezni a fontos tanulságokat és kész. A nosztalgia többet árt, mint használ. A jövõre gondolni is felesleges. Talán egyszer lesz családom, bár én ezt kétlem. Lediplomázok, valószínûleg elég jó jegyekkel, a diplomaosztómon fogom utoljára látni a családom, mivel több családi esemény nem hiszem, hogy lesz az életemben. Sarah boldog lesz, apám és Aishling a múltkori után nem tudom, hogy mit gondol rólam. Vagy lesz munkám, vagy nem lesz, más opció nincs, és a vége az lesz, hogy bele fogok õrülni abba az átkozottul monoton mókuskerékbe. Aztán itt a jelenem, ami szintén, mint életem többi része, pont ugyanúgy nem méltó még említésre sem. Soha nem volt semmi magasztos célom, hajmeresztõ álmom, vagy emberiség megváltó gondolatom. Különben is hülyeség. Az emberiséget megváltani a világ legnagyobb baklövése lenne.

Bár az is lehet, hogy csak én látom ennyire szürkének és semmilyennek az életet. Lehet, hogy csak azért, mert egy pörgõs nagyvárosban nõttem fel, meg ott is éltem, ahol az embereket egyáltalán nem érdeklik mások. Ahol elõbb gázolnak át rajtad és csak utána kérdezik meg illembõl, hogy jól vagy-e? De amúgy meg kurvára nem érdekli õket.
Félszemmel a mellettem ülõ vörös srácra, Caseyre pillantok. Vajon õ milyen? Mármint úgy értem, hogy a falusi közeg, meg az, hogy ilyen közel a természet, vajon milyenné nevelte? Így elsõ benyomásra kedves, derûs és baráti körben biztos folyton mosolyog. De akkor… akkor mégis miért ilyen szomorú a tekintete?

-Megérkeztünk – pillant rám hirtelen én meg gyorsan kinézek az ablakon. Bár már mindegy, lebuktam. – Csatlakozok hozzád, ha nem bánod, elvégre egy irányba megyünk. Legalább nem fogsz eltévedni. Na, nem mintha ebben a faluban el lehetne. -  Kényelmesen leszállok a cuccaimmal a buszról, míg Casey lent vár és döbbenten figyel. Már megint mi baja?

-Adj már ide egyet, segítek cipekedni – nyújtja a kezét, mire húzok egyet a gitártokom pántján, felveszem a sporttáskát és felhúzom a gurulós bõrönd fülét.

- Van kezem, eddig is elbírtam, ezután is el fogom.

- Hát jó… - hagyja rám kicsit kételkedve és elindul, én meg nemes egyszerûséggel követem.