|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| Lena_ | 2018. 08. 09. 22:33:19 | #35549 |
 Karakter: Vegita
Megjegyzés: Kezdés, Andronak
(DBZ 107 alapján.)
------------------------------------------------------
A kristálygömbök visszaadták az életem, és a Föld nevű bolygón találom magam. A Namekok új vezetőt választottak maguknak, és mint megtudtuk, Son Goku hajója menekülés közben felrobbant. A kristálygömbökre várnunk kell, amíg újraaktiválódnak, így nem tehetünk semmit a halott földiekért. Ez különösebben nem izgat, az viszont sokkal inkább, hogy Son Goku eltűnt. Az egyetlen személy, aki képes volt elérni a szupercsillagharcosi szintet. Forr a vérem a gondolattól, hogy neki sikerült. Hogyan? Mivel lett ilyesmire méltó? Hogyan csinálta? Valóban nem kellett hozzá más csak a nehezített gravitációs űrhajó, amivel a Namekra érkezett? Legendák szóltak arról, hogy a csillagharcosok képesek ilyesmire. A király fiaként egyedül én lehettem volna rá méltó, hogy elsőként érjem el! Évtizedeken át tartó edzés és küzdelem sem volt elég hozzá. Ez az ostoba pedig…!
- A lelkük egy másik rendszerben van, a Mesternek nincs hatalma felette. Nem tehetünk semmit… - A világoskék hajú nőszemély siránkozása minden gondolatot félbeszakít. Csak beszél, és beszél. Minden nő ilyen ostoba? A többiek szája is keservesen áll. Pontosítanom kell: minden földi ilyen ostoba?
- Ennél mi sem egyszerűbb. Használjátok egy kicsit az agyatokat…A lelkeiket könnyedén visszakérhetitek a Földre. – Javaslom, és mintha egyből megváltó lennék a szemükben. A kis mitugrász, Son Goku fia még oda is lép hozzám, hogy kezet fogjon. Nyújtja a szánalmas kis karját:
- Köszönöm, Vegita. Félreütöm, megfosztva a kézfogástól és ezáltal bármiféle szövetségtől is.
- Nem tesz semmit. – Vetem oda. Ennek az ostobának tényleg eszébe sem jut mást feltételezni, csak jót. Nem miattuk gondolkodom Son Goku visszahozásán. Erősebbé kell válnom, mint ő, ennyi az egész. Csak akkor mutathatom meg neki, hol a helye, ha legyőzöm. Az erőm mindenki másét meghaladja a Földön, de addig nem lesz nyugtom, amíg Son Gokut le nem győztem. Most még nagy a szakadék közöttünk…de már nem sokáig. A Namekok kénytelenek ezen a bolygón maradni, és ez a kékhajú nő, akit Bulmának neveznek a többiek, felajánlja nekik, hogy szállást ad. A gondolataim még a gravitációs űrhajó körül járnak, így meglep, amikor odakiált hozzám:
-Kedvesem! Magát is szívesen látjuk. Jöjjön csak nyugodtan; feltételezem, nem akar szállodába menni! Majd főzök valamit! Biztosan nagyon megéhezett!
Még hogy „kedvesem”! Ez a nő..!
- Vigyázat! Nem azért látom ám vendégül, hogy aztán megpróbáljon elcsábítani! – Kuncog a kis fruska. Feldühít, így csak morogva elfordulok. Ez aztán nem szégyenlős…Mi a csoda… Nagyszájú, és mint az ilyen típusú nők, feltételezem, hogy az ágyban is…Elég. Legkisebb gondom is nagyobb a nőknél, akiken lehetetlen kiigazodni. Ha viszont a közelben maradok, rávehetem őket, hogy enyém legyen a gravitációs űrhajó. Akár erőszakkal is.
Bulma apja egy nevetségesen lassú, sárga géppel érkezik, hogy elszállítson minket a birtokukra, ami elég nagy ahhoz, hogy számos épület, műhely és raktár kényelmesen elférjen. A földiek szerint olyan gazdagok, hogy semmiben nem szenvednek hiányt. A sok épület, ami mind az övék, számomra is meglepő. Vajon hány perc lenne elég az elpusztításukhoz? Öt? Tíz? Amíg bemutatják a birtokot, csak csendben lépkedek a többiek mellett. Dühít, hogy nem én taníthattam móresre Freezat. Elég sok évig szolgáltam ahhoz, hogy én vegyek elégtételt érte.
- Üdvözlök mindenkit! Maga gondolom a lányom barátja..Igazán szemrevaló! – Terem mellettem egy pillanat alatt egy rövid, szőke hajú nő, ragyogó arccal, és csak csiripel megállás nélkül… Semmi kétség, utalgatás nélkül is rájöttem volna, hogy Bulma anyja az. Szemrevaló? Ez meg miről beszél? Ezek a nők! Egyik sem komplett. Eloldalgok mellőle, Mr. Briefs felé. Kérni sem kell, a következő hely, ahol megállunk, maga az űrhajó, amely a megoldást jelenti számomra. Ez volna az. Nem nevezném igazán hatalmasnak, de éppen elég ahhoz, hogy edzeni lehessen benne.
- Ezt az űrhajót teljesen felújítottam. Remek állapotban van, igazi ékszer! Egyelőre nem tudom, hová tegyem a hangfalakat… - Hiába férfi, ennek is rengeteg betű van a szájában.
- Már hallottam róla. Ez bizonyára Son Goku űrhajója. – Felelem, és körbenézek odabent. Ezzel kell megbarátkoznom a következő 130 napban. Éjjel-nappal ez a hely lesz a váram, akármi is az ára. Hirtelen felvillan egy képernyő a műszerfalon, és Mrs. Briefs vigyorog a képembe. Limonádéra invitál. Az meg mi a fene lehet? Mindenesetre úgyis beszélnem kell velük.
- Idefigyelj, öreg. -Szólítom meg az öreg professzort, még mielőtt elindulnánk.- Ezentúl én fogok ebben az űrhajóban edzeni. -Jelentem ki, és ebben a pillanatban lép hozzánk Bulma is:
- Már mindenhol kerestelek titeket! Persze gondolhattam volna, hogy itt lesztek.. – Nevet, csak tudnám, hogy min.
- Vegita éppen az előbb említette, hogy itt fog edzeni nálunk.
Ezt egy szóval sem mondtam, csak azt, hogy az űrhajóban. Mindegy, úgyis akkor távozok, amikor akarok. Kissé dühít, hogy Bulma szemeiből eltűnt az a rettegés, amivel eddig rám nézett. Talán biztonságban érzi magát? Az első adandó alkalommal figyelmezteti fogom, hogy még véletlenül se tekintsen a haverjának…és a többi földi se. Edzeni fogok, amíg Son Goku vissza nem tér, hogy megküzdhessek vele – addig meg kibírom valahogy a vendégszeretetüket.
Szerkesztve Lena_ által @ 2018. 08. 09. 22:35:21
|
| Andro | 2013. 03. 21. 13:27:06 | #25418 |
Karakter: C17
Megjegyzés: (Future Trunksnak) VÉGE!
Közös megegyezéssel.
|
| ef-chan | 2013. 02. 09. 00:17:56 | #25099 |
Karakter: Future Trunks
Megjegyzés: (C17-nek)
- Ha valóban erősebbek, akkor gyengék voltak - azta! Jó hogy nem már megállapítja, hogy az ég kék, mert kék... - De hiszen, most is simán levertünk titeket, el sem tudom képzelni, hogy a te világodban akkor milyenek lehettek a dolgok. Most is gyengék vagytok, hozzánk képest legalábbis. Hiszen a húgom egymaga elintézte az apádat, és téged is, én pedig a többieket. Az egyetlen, aki megállíthatna minket, az Goku, de ő jelenleg beteg, igazam van? Tehát csak annyit kell tennünk, hogy megöljük, mielőtt felépülne, és miénk a világ. Veletek pedig, kis vakarcsok, akkor végzünk, amikor akarunk. Ezt te is tudod, Trunks.
Nem felelek, de dacosabban szorulnak össze az ajkaim. Semmi sem ilyen egyszerű. Ha megváltozott egy csomó minden, ugyan nem tudok olvasni a jelekből, de eddig senki, ismétlem, senki nem halt meg, és ez a lényeg! Ha ez nem változik, akkor megérte, és hiszem, hogy anyám nem hiába fektette a bizalmát Gokuba, nem hiába gürcölt és kísérletezett annyit, hogy megalkossa az időgépet, és hiszem, hogy nem puszta naivitásból küldött vissza a jövőbe. Ő hiszi, hogy megváltoztathatok mindent, és én is hinni akarok, sőt, hiszek benne! Meg kell változni a a világnak, nem lehetnek a kamik és a sors olyan kegyetlenek, hogy feleslegesen nyújtanak reménysugarat számunkra. Amíg nem adjuk fel, addig még lehet tenni valamit. S ha itt sikerül, otthon is sikerülni fog, mivel az én időm androidjai nudlik ezekhez az androidokhoz képest.
Viszont egy valami még mindig zavar, és hiába iszonyodom, hiába gyűlölöm őket zsigerből minden porcikámmal, meg akarom érteni!
- Miért akarjátok őt bántani? - legszívesebben felciccennék, amiét ilyen remegősre sikeredett a kérdés. Mégis folytatom, mert tudnom kell. – Már nincs értelme. Semmi értelme, hogy gyilkoljatok, hiszen Dr. Gero meghalt. Nem érted?
– Dehogynem értem. De tudod, megvannak a magunk elképzelései a világról. Goku elpusztította a Red Ribbon Army-t. Most mi pusztítjuk el azt, ami fontos neki. És ebben sem te, sem a barátocskáid nem fognak megakadályozni minket.
Nem értem, de azt hiszem, felesleges kérdeznem, egyszerűen nem fogom tudni megérteni, mi jogosít fel bármilyen értelmes valamit arra, hogy teljesen feleslegesen gyilkoljon. Lehunyom a szemem. Bizonyára ott van a probléma gyökere, hogy akármennyire is nem úgy néz ki, ő itt előttem már nem ember, csak egy gép. A gép pedig sémák mentén gondolkodik, olyan sémák mentén, amelyeket belé tápláltak, vagy később tapasztalati úton szerez. S belé ugyan mit tápláltak? Tömény gyűlöletet, hatalomvágyat, felsőbbrendűségtudatot, és az egyszerű küldetést: el kell pusztítani Gokut, és mindenkit, aki e célt akadályozza.
Szorongatott helyzetem - amelyről azt hittem, fokozódik azzal, hogy a másik kettő is visszaérkezik - enyhül, mert egymással kezdenek foglalkozni, s bár úja porba tiport büszkeséggel pirulok el C18 megjegyzésére, de legalább minimálisan nyugtom van. Ösztönösen méregetem a terepet, de aztán sóhajtva belátom: nincs értelme menekülni és ez a legmegalázóbb az egész helyzetben.
Meg az, hogy hiába riadok fel, hogy ismét fölém tornyosul - mi több és rosszabb! elém guggol, s még arra sincs erőm, hogy tiltakozzak a sorsom ellen, annyira fáj még mindig minden tagom. Csupán szemeim kerekednek az átlagosnál vagy háromszor nagyobbra, mikor ajkai az ajkaimra tapadnak, s ahogy eltátom a szám kissé megdöbbenésemben, nyelve azonnal átsiklik, hogy futólag megkóstoljon. Ledermedve meredek rá, olyannyira kővé váltam, hogy még meg sem remegek, mikor fülembe súg: - Még találkozunk, Trunks, és akkor nem leszek ilyen kedves, majd meglátod.
Hálát kellene adnom az égieknek, amiét az autóba szállva egyszerűen elhajtanak, de inkább akut és görcsös hányinger fog el, miközben végre ocsúdva e kevésbé felemelő érzéstől, ki nem köpök, hogy szabaduljak az ízétől. De hiába! Egyszerűen beleégett az agyamba a sokkoló élmény.
* * *
Egy ideig eltartott, mire összeszedtem magam. A sokkszerű élmény sok energiát kivett belőlem, de aztán egyre erősebben kezdett munkálni bennem, hogy meg kell akadályoznom, hogy megtalálják Gokut. Bár az fura, hogy nem kérdeztek a holléte felől, de nem alapozhatok arra az optimista gondolatra, hogy talán fogalmuk sincs, merre keressék, mert nem úgy tűntek, ebből a Dr. Gero fazonból meg kinézem, hogy épített beléjük valami trükkös adóvevőt, amellyel képesek bemérni akár még Goku pontos tartózkodási helyét is, azért tett rá, hogy rákérdezzen, pedig meg lett volna a lehetősége. Más kérdés, hogy azt már nem lettem volna hajlandó elárulni még akkor sem, ha az életemmel kell fizetnem érte. Elvégre az információk, amiket adtam neki, értéktelenek, semmit, de semmit nem jelentenek már, mert mindent felülírt az idő kizökkenése az általam ismert folyásából. Ez már egy alternatív univerzum, ahol nemcsak hogy betolakodó vagyok, de épp oly tudatlan a jövőt tekintve, mint a benne élők.
Elkeserítő. Ezért küzdeni ennyit. Bár miért vagyok úgy meglepődve? Az élet sosem volt egyszerű, miért pont most lett volna az? Könnyedén megtehették volna, hogy elpusztítják őket, de nem is törekedtek rá, hogy megtalálják Dr. Gerot, és semlegesítsék a terveit. Nem, nem tették, mert fogalmuk sincs, mi várhat rájuk. Mindig megküzdöttünk, mindig kilábaltunk a bajból... Anya sokat mesélt ezekről a csodás történetekről, de az az igazság, belőlem már kihalt a hit a csodák iránt.
Elhatározástudatom viszont van, és nem fogom hagyni, hogy kárba menjen anya és a saját igyekezetem! Piszkosul fájt már a felállás is, de tovább koncentrálok, s bár csigalassan, de a levegőbe emelkedve indulok neki, hogy felleljem a többieket. Meg kell érteniük, hogy az elsődleges feladatunk, hogy időt nyerjünk Gokunak!
Jó ideje "haladok" - erős túlzással csak úgy suhanok... - mikor ismerős hangot hallok magam mellől.
- Krillin? - pillantok a hang forrása felé, felismerve az alacsony, kopasz férfit. A megkönnyebbülés gyengítőleg hat, s hiába állok meg, még így is süllyedni kezdek, s ha nem kap el, bizonyára kellemetlen ismerkedésbe kezdek a talajjal.
- Nyeld ezt le! - utasít, valamit a számba nyomva, s mivel bízom benne, gondolkodás nélkül rágom össze a kis bogyószerűséget, és nyelem le. A hatás csodás, mintha valami telepumpálna energiával és hirtelenjében kicsattanó formában érzem magam ismét, s a fájdalom minden nyoma megszűnik, mintha csak elvágták volna.
- A.. arigatou - pislogok párat, ismét a saját erőmre támaszkodva tartva meg magam könnyedén a levegőben. De aztán kapcsolok. - A többiek?
- Mindenki jól van, ne aggódj! A leginkább miattad aggódtunk, mert nyomtalanul eltűntél. Mégis mi történt?
Megrázom tagadólag a fejem. - Semmi különös, azt hiszem, egyedül az keltette fel irántam az érdeklődésük, hogy még nem láttak, és tudni akarták, ki vagyok, de azután semmi különösebb érdeklődést nem mutattak - azt nem részletezném, hogy hogy is "interjúvoltak meg". - Még arra sem voltam elég, hogy végezzenek velem. Elég megalázó.
Bólint, mert megérti. Annyira semmibe vesznek minket, hogy szükségtelennek találják azt, hogy végezzenek velünk.
- Viszont Gokut keresik. Meg kell akadályoznunk, hogy rá bukkanhassanak! - jut eszembe a legfontosabb, s nyugtalanul meg is indulnék, mire megfogja a vállam.
- Idehívom a többieket - bólintok. Igaza van, a sietséggel nem oldunk meg semmit...
* * *
Ahogy gondoltam, Krillin energia"hívására" mindenki megjelenik, kivéve Vegitát. Sokféle kép élt bennem róla, de valahogy nem tudom megérteni azt, ami valójában. Ugyanakkor nem akarom, hogy meghaljon, és most fogalmam sincs, hova tűnhetett. A tény viszont megérlel bennem egy komoly elhatározást. Akárhogy is döntünk, a robotok közelében akarok lenni, mert meg kell állítanom apám. Mert akárhogy is gondolkodom, legnagyobb valószínűséggel a közelükben fogok rábukkanni, mert nem fog nyugton maradni, és félek, hülyeséget csinálna.
A gondolat persze azonnal eszembe juttatja a szavait: "Még találkozunk, Trunks, és akkor nem leszek ilyen kedves, majd meglátod." Bele is borzongok, de megrázva a fejem megacélozom az akaratom. Nem keríthet hatalmába a félelem, mert akkor már most elvesztettem mindent!
- Ha Gohan visszaindult, és ott vannak mások is, elegen vannak ahhoz, hogy ha baj van, áttelepítsék valamerre Gokut, jobb, ha a többiek nem gyűlnek oda, mert ha tévedek, és alapvetően nem tudják a robotok, merre is lakik Goku, jobb, ha nem összpontosítjuk az energiáink egy helyre és tesszük tartózkodási helyét egyértelművé - fejtem ki gondolataim a dolgok fényében, amellyel lényegében egyetértenek. - Valamint... - fűzöm hozzá, kissé úgy, hogy érezzék, ezt már eldöntöttem, és nem szívesen változtatnék elhatározásomon: - Vegita jó eséllyel megpróbál majd ismét konfrontálódni, így szeretnék a robotok közelében maradni, hogy megfigyeljem őket. A legközelebbi városban beszerezhetünk valami adóvevő készüléket, amelyen keresztül akár tájékoztathatjuk is egymást az események alakulásáról feltűnés nélkül.
Kisebb módosításokkal, de lényegében elfogadják a dolgot, mivel egyelőre nekik sincs kifejezetten jobb ötletük, csupán annyi, hogy Piccolo tömören összefoglalja szándékát: meglátogatja a Mindenhatót. S mivel ez engem nem érint, így nincs okom nemet inteni erre, így mindannyian megindulunk a saját célunk felé.
Jobban mondva a városig együtt, utána pedig elválva, a megbeszélt adóvevőkkel felszerelkezve. Nehéz dolgom nincs, hogy milyen irányban kezdjem kutatni a robotokat. Míg a városban járunk, az egyik üzlet kirakatában futó tv-n keresztül láthatom, milyen pusztítást végeztek, így arrafelé veszem az irányt.
Mikor megérkezem a városba, természetesen már nyomuk sincs, de az adóvevőn keresztül Krillin tájékoztat, honnan jönnek még híradások, így nem tétovázom, szívemben növekvő haraggal eredek a nyomukba. Ha mást nem is tudok tenni, csak megmenteni az ártatlan civilek egy részét, már akkor is többet tettem, mint a semmi.
A harmadik város előtt érem utol az ismerős autót, hogy tisztes távot tartva kezdjem követni a három szörnyeteget.
|
| Andro | 2012. 08. 06. 09:24:52 | #22703 |
Karakter: C17
Megjegyzés: (Future Trunks-nak)
– Trunks vagyok, és jobbára az vagyok, akinek látszom – feleli dacosan. Ja, én meg a Húsvéti nyuszi vagyok. Komolyan azt hiszi, hogy beveszem? - A többi meg végképp nem számít – a hangja dacos.
– Értem – mosolyodom el szélesen, és látom, hogy megijedt tőlem. Helyes, félj csak, mert addig úgysem engedlek el, míg mindent meg nem tudok rólad. Talán azután sem, ezt még eldöntöm.
Hirtelen termek előtte, és marok hajába, mire reagálni sincs ideje, arca máris a sziklán pihen, és látom, ahogy a vörös vér előbukkan a sebből, amelyet a szikla okozott.
– Nem kérdezem még egyszer – sziszegem dühösen, mire elvigyorodik. Még van képe nevetni rajtam?! Rajtam?! Ezért megfizet!
– Költsek egy történetet? – kérdi pimasz hangon, de kihallom belőle a fájdalmat, a félelmet.
Rántok rajta egyet, így Trunks a szikla tövébe esik, de elengedem. Ennél job ötletem van, egy nagyon bizarr, nagyon beteg ötlet, de miért is ne? Újra megragadom, és újra beveri a fejét, ám megragadom a nyakánál fogva a fiút. Erre a kezét a kezemre fonja, arcom pedig olyan közel van az övéhez, hogy ha akarnám, végig is nyalhatnám azt.
Egy hirtelen mozdulattal tépem le róla a nadrágot az alsóval együtt. Látom, hogy ledöbben, de engem egyenesen felvillanyoz a látvány. Nemcsak az arca szép, de alul is gyönyörű. Nemes egyszerűséggel nyomom arccal a sziklának, mellkasát a kőnek passzírozva, őt magát pedig térdelő helyzetbe kényszerítem. Meg fogom alázni. Végigsimítok a fenekén, élvezve kemény, mégis puha bőrének érintését. Nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára. C18 biztos elhányná magát, ha ezt látná.
– Szóval? – kérdem nyugodtan, mialatt ő alattam ficánkol, holott tudja jól, semmi esélye a menekülésre.
– Egyszerű ember vagyok, egy tanítvány, csak Gokuék egyik új edzőtársa - mondja, de nem hiszek neki. Ahhoz túl erős, és túl jó harcos, habár könnyedén levertük. Nem ember, vagy nem egészen.
Mozdulatom megtorpan, majd újabb játék jut eszembe. Hirtelen bejáratához nyúlok, és egyik ujjamat bevezetem. Érzem, hogy a teste megfeszül. Hazudik, és a hazugságért büntetés jár, bár én magam jól szórakozom.
– Hazudsz – suttogom vészjósló hangon. Nekem nem lehet hazudni, barátocskám.
– Hogy? – nyög fel, préselve ki magából a szavakat, mikor ujjam megmozdul benne. Látom, hogy az arca mélybíbor színt ölt.
– Most vagy mazochista vagy, vagy megpróbálsz hülyének nézni – újabb ujjam csatlakozik az előző mellé, mire egy újabb nyögés hagyja el ajkait.- Egy egyszerű ember, akárhogy is edz, nem lehet saiyajin, márpedig te rendelkezel az erejükkel. Így még mindig várom a válaszod.
– Annyira sem hinnéd... – felelne, de nem hagyom. Egy harmadik ujjam csatlakozik az előző kettő mellé. Hallom, hogy felsír, látom sós könnyeit. Megtört, megalázott lett, és ez tetszik. Sokkal jobban, mintha megvertem volna, mintha elgyepáltam volna. Ez nagyobb élvezet, sokkal nagyobb. Szadista vigyor húzódik végig az arcomon, de úgy, hogy ő ne lássa. - Elmondom!... Ahh... Kérlek!... Elmondom...
Szabad kezemmel magam felé fordítom, látom könnyes arcát, de ő inkább elfordul. Ujjaimmal ingerlem, kényszerítem, hogy beszéljen, vagy ha nem, hát rosszabbat is tehetek vele.
– Vegita fia vagyok. A jövőből jöttem. Egy húsz évvel későbbi dimenzióból, hogy megmentsem Goku életét, aki egyébként már meghalt volna egy szívbetegségben, hogy megmenthesse a jövőt tőletek!
– Tehát onnan tudsz rólunk – bólintok, és kihúzom ujjaimat belőle. Ő pedig reszketeg sóhajjal zuhan a szikla tövébe. Érdekes információ. Ha a jövőből jött, sok dolgot tudhat. - Csicseregj szépen, hogy alakultak a világodban a dolgok? Ha jól értem, uraljuk a világot – mondom eszelős tekintettel. Nem lehet rossz világ, és ha megtudom, hogy csináltuk ott, itt is működni fog.
– Az én világomban igen, de az már mit sem számít – mondja megszégyenülten.
– Miért?
– Mert minden megváltozott – mondja halkan, megtörten. Egyre kíváncsibb vagyok, bár nem tudom, akarom-e tudni. De jobb tudni, mint tudatlannak lenni, legalábbis ebben a helyzetben. - Nem ott bukkantatok fel, ahol kellett volna, Goku később betegedett meg, sőt, eleve, mivel vártak rátok, sokat edzett mindenki, ráadásul nem csak ketten vagytok, hanem hárman – sorolja az információkat.
Miközben beszél, rám néz, ám amint befejezi, lehajtja a fejét. Pont olyan, mint minden gyenge lény, aki a kínzásra megtörik. Hiába, ő sem különb. Egy ideig nem szólok semmit, emésztem az információkat. Túl sok ez most hirtelen, és még át kell gondolnom mindent. Ha valóban vártak ránk, és most erősebbek, akkor az ő jövőjében nem lehettek túl erősek.
– Ha valóban erősebbek, akkor gyengék voltak – mondom elgondolkodva, mire rám néz. – De hiszen, most is simán levertünk titeket, el sem tudom képzelni, hogy a te világodban akkor milyenek lehettek a dolgok. Most is gyengék vagytok, hozzánk képest legalábbis. Hiszen a húgom egymaga elintézte az apádat, és téged is, én pedig a többieket. Az egyetlen, aki megállíthatna minket, az Goku, de ő jelenleg beteg, igazam van? – mosolyodom el gonoszul. – Tehát csak annyit kell tennünk, hogy megöljük, mielőtt felépülne, és miénk a világ. Veletek pedig, kis vakarcsok, akkor végzünk, amikor akarunk – tolom közel hozzá az arcom, mire szemei tágra nyílnak a rémülettől. – Ezt te is tudod, Trunks.
– Miért akarjátok őt bántani? – kérdi remegő hangon. – Már nincs értelme. Semmi értelme, hogy gyilkoljatok, hiszen Dr. Gero meghalt. Nem érted?
– Dehogynem értem – bólintok komolyan. – De tudod, megvannak a magunk elképzelései a világról. Goku elpusztította a Red Ribbon Army-t. Most mi pusztítjuk el azt, ami fontos neki – magyarázom türelmesen. – És ebben sem te, sem a barátocskáid nem fognak megakadályozni minket.
A hangom vészjósló, ő pedig megremeg. Tudja, hogy igazam van. Nem is tudom, miért nem ölöm meg, de van valami ebben a kölyökben, ami miatt nem tudom bántani. Legalábbis nem megölni, nem elpusztítani, ahogy kéne. Igazán vonzó arca van, és valószínűleg jó teste is. A gondolatra megrázom a fejem. Mégis… miket képzelek én? Méghogy nekem, egy kiborgnak lehetnek érzései, mégpedig egy egyszerű gyenge ember iránt? Na jó, félvér saiyajin iránt, de akkor is.
Látom, hogy kíváncsian néz rám, mire elfordulok. Megérzem a húgom és C16 energiáját, ahogy közelednek, és elvigyorodom. Leszállnak, és látom, hogy C18 valóban szerzett ruhát. Nem is egyet, hanem egy egész bőröndnyit, meg egy kocsit, melyet C16 helyez a földre nagy óvatosan.
– Látom, bevásároltál, húgi – mondom mosolyogva, és felállok, végignézve rajta. – Csinos, meg kell mondjam. Van ízlésed.
– Köszönöm! – mosolyog rám. – Valóban tetszik? – pördül körbe. Alakján sötét színű nadrág, felette világoszöld felső, azon egy barnás poncsó. Lábán vadonatúj barna csizmácska. Tipikus nő, akkor is, ha egy gyilkológép.
– Elbűvölő vagy – bólintok elismerően, ügyet sem vetve Trunks-ra, és közelebb megyek a húgomhoz. – Mehetünk? Remélem, kifosztottál legalább egy boltot.
– Igen, de képzeld, azt akarták, hogy fizessek a ruhákért. Minő otrombaság, nem? – néz rám, a szemeit forgatva. – Muszáj volt elintéznem őket – sóhajt színpadiasan, mire elnevetem magam. – És az ott? Csak nem játszadoztál vele? Rossz fiú – kacsint pajkosan.
– Csak egy kicsit. Megtudtam egyet, s mást, de majd elmondom később. Szálljatok be a kocsiba, én még veszek egy búcsút a kölyöktől – mondom, majd elindulok Trunks felé.
Hallom, hogy C18 és C16 beülnek a kocsiba, én pedig Trunks elé térdelek. Nem is tudom, miért nem végzek vele. Túl sokat tud, és tudom, hogy meg kéne ölnöm, mégis… valami visszatart. Mélyen a szemébe nézek, de nem látok mást, csak vereséget, megalázottságot, félelmet és undort. Nos, jobb, mintha belém lenne zúgva. Aztán ajkaira téved a tekintetem, azokra a kívánatos ajkakra, és nem tudok ellenállni a csábításnak, bár nem is akarok. Lassan hozzá hajolok, és ajkaimat az ajkainak érintem. Érzem, hogy ledöbbenve nyög fel, de nem is próbálkozik eltolni. Talán fáradt, vagy ugyanúgy élvezi? Nem, az kizárt, szerintem meg van rémülve.
A csók nem tart sokáig, pár pillanat csupán, és má el is húzódom tőle. Látom a döbbentet a tekintében, és jómagam is meg vagyok lepődve saját magamon, ám ezt palástolom érzelemmentes tekintetemmel. Nem akarom, hogy lássa a zavaromat.
– Még találkozunk, Trunks – hajolok ismét oda, és súgom a fülébe a szavakat. – És akkor nem leszek ilyen kedves, majd meglátod.
Hangom vészjósló, hideg fuvallat csupán, és mire felfoghatná szavaim értelmét már fel is állok, és elindulok a kocsi felé. C18 cinikusan pillant rám, ahogy beülök a vezetőülésre, és elindulunk.
– Legalább jó volt? – kérdi rám pillantva a húgom. – Megérte?
– Talán – dünnyögöm, de igazából oda sem figyelek. Nem értem, mi van velem.
|
| ef-chan | 2012. 07. 25. 01:22:49 | #22407 |
Karakter: Future Trunks
Megjegyzés: (C 17-nek)
Minden porcikám fáj, így be kell látnom, hiába nem tetszik a szituáció, sok esélyem nincs változtatni rajta.
- Úgy tűnik, felébredt - szólal meg C18, nem azért, mintha nem lett volna számomra egyértelmű, hogy felfedezték, magamhoz tértem, főleg hogy egész látványosan sikerült művelnem a dolgot, egyszerűen csak, legalább is azt hiszem, közlendőjével a csendet kívánta megtörni, s mintha lett volna a hangjában némi unszolás is, amelyet robottársának szánt.
- Ha nem mondod, hülyén halok meg - érkezik is a gúnyos válasz C17-től, aki ennek ellenére végig engem mustrál, amely olyan feszültséggel tölt el, hogy minden izmom fájdalmasan feszül tőle. Ez a pillantás bennem minden, ami gyűlöletet, félelmet és haragot kelt, s bár szabadulnék, tépném el magam bűvkörétől, mégis dacosan állom, mert szégyelleném magam, ha félrefordítanám a fejem, megvetném magam, ha megtörhetne, s akármi történjék is, nem fogom nekik megengedni, hogy ugyanazt műveljék ezzel a világgal is, mint az enyémmel!
Mivel azonban nem történik egy röpke ideig semmi, összeszedem magam annyira, hogy én törjem meg a csendet.
- Miért nem öltetek meg? Miért... hagytatok életben? - azt nem mondom, hogy hű, de jó állapotban vagyok, hiszen még a szavakat is nehezemre esik kipréselni magamból, de a tényt ez sem változtatja meg, hogy semmi okuk nem volt fogságba ejteni. Nem is igazán stílusuk.
- Én megöltelek volna, de ez a hülye nem engedte - jelenti ki 18, s megértem, az ő álláspontja az, ami általános, ha velük kapcsolatosan kellene gondolkodnom, pont ilyen végkifejlettel számolnék ilyen esetben.
- Érdekel, honnan ismersz minket - közli hűvösen tárgyilagos hangján 17, s leül egy kőre, hogy meredten rám emelje utána tekintetét, miközben sorolja kérdéseit: - Ki vagy te? Honnan jöttél? És miért nincs rólad adatunk?
Megdöbbenek. Mióta fontos ez? Nem értem ezt az egészet! Minden annyira más, mint amit én tudok, minden felborult, és innentől kezdve egyáltalán nem vagyok biztos semmiben, épp ezért óvatosnak kell lennem, és ki kell derítenem a lehető legtöbb mindent. Nem mintha együtt kívánnék működni, de azt hiszem, nem árt, ha nyitva tartom a szemem. Talán megtudom azt is, mi lehet a gyenge pontjuk, mert kell, hogy legyen nekik, elvégre ők is csak emberi alkotások. Gondolataim közben mély levegőt veszek, ezzel akaratlanul felmérem sérüléseim is, mert végignyilall a mellkasom és a gyomrom. Nem csodálom, szép kis ütéseket kaptam be, s még csak pihenni sem úgy pihentem, hogy valóban nyugalmi állapotban lettem volna. Persze, ha mozdulni kellene, menne, nem erről van szó, de tudom, hogy jelenleg esélyem sem lenne a sebességemmel. Főleg nem hármuk ellen.
Ezért is kis könnyebbség, hogy 18 megunja az egészet, és az új robottal, akit nem ismerek, elvonul ruhát beszerezni, emlékeztetve társát a fő feladatukra. Különös, hogy még mindig ragaszkodnak hozzá, hiszen Dr. Gero halott. Bár egy dolog szempontjából lényegtelen: a jövőben Songoku halála után is folytatták a pusztítást. Szerintem ezt itt is hasonlóan folytatnák. Egy valamit azonban végül nem tudok szó nélkül hagyni, mégpedig 17 válaszát 18 megjegyzésére.
- … Ha ő nem lenne, a Red Ribbon Army sosem pusztul el. Most a miénk lenne a világ.
- Ti el... akartátok... pusztítani... Aljas... szörnyetegek... - Jobb is, hogy annak idején Songoku csírájában fojtotta el tevékenységük, és igazából az a nagyobb baj, hogy Dr. Gerot nem verte már korábban annyira laposra, hogy kihaljon az utolsó agysejtje is, s ne legyen képes megteremteni ezt a kettőt!
- Ki vagy te? - áll fel és guggol elém, kék szemeit mélyebb árnyalatú szemeimbe fúrva. - Mi a neved, kölyök? Honnan van rólunk információd? Mi vagy te? Egy saiyajin? Vagy egy mutáns korcs, amit a Capsule Corporation fejlesztett ki? Válaszolj! - kezdi elveszteni a türelmét.
Halványan elmosolyodom: - Mit teszel... ha... nem válaszolok? Megölsz?
- Rosszabbat is tudok veled tenni, mint a halál - fenyeget meg, s önkéntelenül végigfut rajtam a hideg borzongás. valahogy a túlélési ösztönöm nem kíváncsi rá, mi lehet rosszabb a halálnál...
- Ha elmondod, amit tudni akarok - folytatja. -, talán nem fogok nagy fájdalmat okozni.
Ennél nagyobbat? Ugyan, fogalma sincs, mennyi mély sebet vágott már a lelkembe. Jobban mondva egy másik C 17 egy másik idősíkon, mégis, lényegében ő. S nem értem, miért, sosem értettem miért teszik?
- Ne öljétek meg Songokut - kezdek bele. Talán az egyik számomra legértelmetlenebbnek tűnő kérdéskör feltárásába. Anya szerint, ha megismered az ellenfeled, könnyebben megtalálod a gyengepontjait, s azt hiszem, jó ideje fekete folt számomra a motiváció. S most, hogy tudom, alkotójukat lényegében azonnal kivégezték, ahogy felébredtek, még kevésbé értem, miért cselekednek mégis úgy, ahogy. - Már... mindenki meghalt... aki valaha... titeket irányított... aki parancsolt... nektek...
- Nekünk ez a küldetésünk - hajol közelebb, nem hagyva befejezni, amit elkezdtem. - Minket ezért készítettek.
Nem, ez nekem nem elegendő indok, lehet, én vagyok korlátolt, mert mindig is élőlény voltam, és sosem voltam egy fél pillanatig sem robot, de ez nekem nem magyarázat.
- De... már senki sincs... aki parancsolhatna... nektek... Nem kéne... ezt tennetek.. többé... Nem kéne... ölnötök...
- Ki vagy? Válaszolj, és talán szép halálod lesz. - vált témát, nem adva választ. Sejtettem. Talán nincs is igazán rá válasz, csak kódolva van az áramkörökben mélyen, mint az ösztönök, valami, ami hajtja tovább őket, hogy öljenek, s mivel célpontjuk még konkrétan él, hát vele foglalkoznak elsődlegesen, nem pedig szórakozásból öldösnek, mint az én világomban teszik már régóta.
Egy rövid ideig gondolkodom rajta, válaszoljak-e, de végül úgy döntök, nincs jelentősége, a nevem nem jelent számukra épp úgy semmit, mint semmi, ami velem kapcsolatos, hisz én ebben a világban még csak egy újszülött vagyok.
- Trunks. A nevem Trunks.
- Trunks - ismétli meg ízlelgetve, és önkéntelenül is halványan elfintorodom. - Nem is rossz név. Elraktározom a memóriámban, hogy ha meghalsz, legalább legyen még egy név, akit megöltem - mosolyog rám, és szívem szerint képen röhögném, de csak aprót fújtatok magamban. Mert nem fogok meghalni, ebben biztos vagyok még a jelenlegi szituációmban is. Egyszerűen mert nem engedhetem meg magamnak, és az emberben az a csodálatos, hogy ha kell, iszonyatosan sokat képes tűrni, és még több mindent túlélni, kapaszkodva az életébe tíz körömmel.
Dacom és elszántságom egyelőre csak annyiban nyilvánul meg, hogy állom tekintetét, bár a hideg futkározik tőle a hátamon, de nem törődöm ezzel a kellemetlen érzéssel, tudatni akarom vele, hogy már csak azért sem fogok félni, és nincs hatalma felettem.
Megrázza a fejét kissé, majd feláll, hogy visszatelepedjen a kőre. Különös, hogy onnan folytatja a kihallgatást. Normál esetben épp fordítva kellene történnie, ha ki akar szedni valakiből valamit, akkor a fontosabb részeknél kell nyomást gyakorolnia rá, nem pedig akkor felszabadítani a lelki terror alól. Bár a kérdések ugyanazok.
- És mi vagy te? Honnan jöttél? Honnan tudsz rólunk?
- Trunks vagyok, és jobbára az vagyok, akinek látszom - felelem. - A többi meg végképp nem számít - kötöm az ebet dacosan a karóhoz.
- Értem - mosolyodik el vészesen szélesen, amitől teljesen kiszárad a szám. A pupillám akkor szűkül össze vészesen, mikor ehhez társulva feláll, s a hangjából áradó kaján örömbe burkolt rosszindulat végigkaristolja a hátam.
Arra sincs igazán időm, hogy összehúzzam magam, villámgyors mozdulattal terem ismét előttem, arca már nem mosolyog, vészesen semleges, mondhatni komoran komoly, s máris hajamba mar, keményem markolva, és annál fogva emel meg, hogy fél pillanattal később azon a sziklán "pihenjen meg" fájdalmasan fejem, miután végigkaristolta azzal az arcom, s a vér, bár nem vészes mennyiségben, de előbuggyan.
- Nem kérdezem még egyszer - sziszegi. Eszelős dolog, de mosoly ül ki az arcomra. Egyszerűen szórakoztat, hogy ilyen szinten idegesíti, nem kap kielégítő választ.
- Költsek egy történetet? - Mit számít dühe? Ha megöl, akkor végképp nem kap választ, azon kívül meg nem mindegy, mit csinál velem? Olyan sok fájdalmat bírtam már ki, pár életveszélyes sérüléssel több vagy kevesebb, tényleg nem számít! Mást meg nem tudok elképzelni, ami rosszabb lehet. Vagyis de, ha tehetetlenül kell végignéznem a többiek halálát, de ez a veszély most még nem fenyeget.
A fölény érzetét csak növeli bennem, hogy bár ránt rajtam egyet, s a szikla tövébe esek, de elengedett. Ahogy magabiztosan felpillantok rá, közel hajol. Egész közel. Olyannyira, hogy ha kinyújtaná a nyelvét, végig tudna nyalni az arcomon. Hátrébb csúsznék, de a szikla megakadályoz eme önkéntelen reflexből kivitelezett mozdulatban. Olyan hirtelen ragadja meg a nyakam, hogy ismét csak beverem a fejem, ahogy szintén csak reflexből hátrálnék, s kezem a kezeire fonom, hogy megszabaduljak a szorító érzéstől.
Megalázó, hogy ennyire ki vagyok szolgáltatva kénye-kedvének, de még megalázóbbá válik az egész a következő mozdulatával, amellyel nemes egyszerűséggel, szabad kezét használva letépi rólam a nadrágom. Felnyikkanva, levegőért küzdve szinte fel sem fogom, csak mikor már ismét arccal nyom a sziklának, térdelő pózra kényszerítve, s köhögve már képes vagyok levegőhöz jutni mellkasom a hideg kőhöz préselő keze ellenére, hogy azonnal el is akadjon ismét a lélegzetem, mikor ujjaival végigsimít csupasz fenekemen. A felismerés ismét félelmet ültet a szívembe. Ugye nem?
- Szóval? - hangja épp olyan nyugodt, mint eddig volt. Csak az én pillanatnyi fölénynek érzett maradék önérzetem foszlik semmivé, miközben undorodva ficánkolok, pedig semmi, de semmi esélyem.
- Egyszerű ember vagyok, egy tanítvány, csak Gokuék egyik új edzőtársa - sorolom a szavakat, amelyek először az eszembe jutnak. Az ujjak megtorpannak, s egy reményvesztett pillanatig elhiszem, elhitte, és megelégszik ennyivel. Azonban fél szó sincs ilyesmiről, szorítása még erősödik, ahogy ismét mozdul, s mozdulatával párhuzamosan fájdalmasan feszítő érzés tölti el az alfelem. A szavam elakad, csak sikolyszerű szusszanás préselődik ki ajkaim közül, miközben kibuggyannak a könnyeim.
- Hazudsz - furakodik erőszakosan hangja a fülembe, pedig olyan erősen dübörög benn a szívem, egy pillanatig elhittem volna, hogy megsüketültem tőle.
- Hogy? - préselem ki magamból felnyögve, és aztán mélybíbor színt öltve, ahogy ujja megmozdul bennem. Tombolnék, ordítanék, hogy vegye ki, de ha széthullom, nyer.
- Most vagy mazochista vagy, vagy megpróbálsz hülyének nézni - újabb ujj csatlakozik az előzőhöz egyetlen határozott mozdulattal, amelynek hatására ismét fájdalmas nyögés távozik ajkaimról. - Egy egyszerű ember, akárhogy is edz, nem lehet saiyajin, márpedig te rendelkezel az erejükkel. Így még mindig várom a válaszod.
- Annyira sem hinnéd... - felelnék, de csak felszisszenésre futja, ahogy még mélyebbe hatol, a feszítő érzés pedig odáig fokozódik, hogy úgy érzem, szétszakadok. Zihálva hullajtok el még egy adag könnycseppet, s megtörök. Mert talán nem tenne többet, de ha mégis... nem akarom, hogy hozzám érjen, nem akarom, hogy bennem járjon akár egy ujja is, s gyűlölöm, iszonyatosan gyűlölöm, hogy nem tehetek semmit ellene! - Elmondom!... Ahh... Kérlek!... Elmondom...
Azzal a kezével, amellyel eddig a sziklához préselt, most felsőtestem maga felé fordítja, de inkább félrefordulok. Ha tudnék, inkább meghalnék, vagy elsüllyednék szégyenemben. Ő viszont nem szól, s nem is cselekszik egyelőre. A pozíciótól reszkető lábaimnak "hála" minden pillanatban érzem ujjait magamban, s ugyanígy érzem a könnyek útját, melyek mossák arcom.
Talán noszogatás, talán fenyegetés, mikor harmadik ujja is a másik kettő mellé csatlakozva ingerel, mindenesetre arra jó, hogy meg akarjam törni a csendet kétségbeesetten.
Kétségbeesetten, mert nem fog hinni nekem, s bele se merek gondolni, akkor mit tesz velem.
- Vegita fia vagyok. A jövőből jöttem. Egy húsz évvel későbbi dimenzióból, hogy megmentsem Goku életét, aki egyébként már meghalt volna egy szívbetegségben, hogy megmenthesse a jövőt tőletek!
- Tehát onnan tudsz rólunk - ledöbbenek. Persze csak azután, hogy fellélegezve fogom fel, hogy szabadultam. Ujjai épp úgy húzódnak ki belőlem, ahogy a szorítás is enyhül, s végre lecsúszhatok reszketegen, sajgó tagokkal ismét a szikla tövébe. Tényleg elhiszi? Pedig az előbbi sokkal hihetőbb volt. Tény, negyedennyi információ nem volt benne, s ez nem azt jelenti, hogy most mondtam volna túl sokat.
- Csicseregj szépen, hogy alakultak a világodban a dolgok. Ha jól értem, uraljuk a világot - villan eszelős fény a szemében, ahogy tovább faggat.
Szégyentől égve kuporodom össze: - Az én világomban igen, de az már mit sem számít.
- Miért?
- Mert minden megváltozott - mit számít, ha ezt is elmondom még, már úgy is tökéletesen mindegy, a múlt, ahogy a leendő jövője is ennek a múltnak, megváltozott. - Nem ott bukkantatok fel, ahol kellett volna, Goku később betegedett meg, sőt, elve, mivel vártak rátok, sokat edzett mindenki, ráadásul nem csak ketten vagytok, hanem hárman - azt már csak magamban teszem hozzá, hogy és sokkal erősebbek, mint kellene lenniük.
Bár mondandóm végefelé már egyenesen rá nézve soroltam indokaim, ahogy szavam elhal, lehajtom a fejem. Vége. Megkapta, amit akart. Ennyi volt. Nekem befellegzett. Ha szerencsém van, s nem akar tőlem többet... A lehetőség elborzaszt, s ujjaim erősen markolnak lábaimba, s még kisebbre kuporodom, takarva magamból, amennyit lehet.
|
| Andro | 2012. 03. 09. 17:47:19 | #19720 |
Karakter: C17
Megjegyzés: (Future Trunks-nak)
Nem tudom, mennyi ideje fekszem ebben a koporsóban, ahová Dr. Gero zárt be engem. De hirtelen, mintha áramütést éreznék, és tudom, felébredtem. Kinyitom a szemem, és látom, hogy a koporsóm fedele felemelkedik, én pedig felülök. Ahogy látom, a laborban vagyok, és velem szemben a teremtőm, aki mint észreveszem, nem más, mint egy robot. Szóval ő is új testet alkotott magának. Mellettem már a testvérem, C18 is ébren van. Kilépek eddigi alvóhelyemről.
– Jó reggelt, Dr. Gero! – mondom udvariasan.
– Jó reggelt, Dr. Gero! – utánozza a húgom mosolyogva az üdvözlést.
Teremtőnk elégedettnek tűnik, hogy ilyen engedelmesek vagyunk. Igen, persze, miután bezárt minket, volt időm átgondolni mindent. Meg kell szabadulni tőle, ha elvégeztük a dolgunk. Ő nem irányíthat minket. Mi önállóak vagyunk. A legerősebbek a világon! Tájékoztat, hogy Songoku megjelent, még mindig él, és a mi feladatunk megölni őt. Nem kell mondania, ezért hozott létre minket. Ám hirtelen több energiaforrást érzékelek. C18-ra mosolygok, aki visszanéz rám. Tudom, mire gondol. Az illetők Songoku kis barátai, de van egy idegen is köztük. Sokan vannak, de nem elegen. Aztán kiabálást hallunk.
– El az útból, majd én felrobbantom! – kiabálja egy ideges hang, amelyben Vegitára ismerek. Dr. Gero belénk programozta ellenfeleink hangmintáját is, így könnyen felismerjük őket.
– Ne csináld! Nem győzhetjük le az androidokat Goku nélkül! Kérlek, hagyd abba, nem vagy képes felfogni, milyen hatalmasak! – egy idegen hang kiabál, nem ismerem. De nem baj, úgysem lesz hosszú életű. Gúnyosan elmosolyodom, ahogy az ajtó beszakad. Por és törmelék hull rank, és láthatóvá válnak a kint levők.
– Nahát, nahát! Mink is van itt, amitől mindannyian olyan idegesek vagytok? Egy fiú, hosszú hajjal és kendővel a nyakában, és egy gyönyörű fiatal lány. Ők lennének azok a félelmetes androidok, akikről már olyan sok rémtörténetet hallottunk? – gúnyolódik Vegita. Még nem tudja, kikkel áll szemben.
Végignézek rajtuk. Itt van Vegita, Krillin, Ten Shin Han és Piccolo. De Songokut sehol sem látom. Meg egy furcsa, idegen fiú, lila hajjal, kék szemekkel, fekete nadrágban és felsőben, azon pedig egy kék dzsekit visel a Capsule Corp. betűivel. Tehát nekik dolgozik. Érdekes. Egy kardot is cipel magával. Most hogy így megnézem, egészen helyes fiúcska, de nem ér semmit. Mind jóval gyengébbek nálunk, nem kell félnünk. Együttesen sem vehetnék fel a versenyt velünk.
- Igen, ők azok.
– Ezek androidok, számomra egész emebrinek tűnnek - képed el Krillin.
– Ne tévesszen meg a kinézetük, mindketten halálosak, és jóval erősebbek mindannyiunknál – mondja komolyan a lila hajú fiú. Mintha ismerne minket, de hiába kutatok, nem találok róla adatokat az adatbankomban. Úgy tűnik, ő az új fiú a csapatban. Hirtelen észreveszem Dr. Gero kezében a kapcsolót. Ó, szóval ki akar minket iktatni. Nem is figyelek arra, amit mond, hanem egy gyros mozdulattal megszerzem az irányítót, mire teremtőnk idegessé válik. Pláne, mikor felfedezünk egy harmadik androidot is a sarokban. Szóval mindhármunkat meg akart semmisíteni, ha esetleg nem lennénk elég jók. Dr. Gero persze kiabál, ne élesszük fel, de nekem már elegem van. Simán végzek vele, fejét az ajtónak pöccintve, majd ráugrom, és nem marad egyéb belőle, mint por és hamu, meg néhány alkatrész. A távirányítót is összetöröm, majd jeges, mégis nyugodt és elégedett tekintettel bámulok a többiekre.
Kezem felemelkedik, és magamhoz intem Krillint, aki hamar enged is a nyomásnak. Vegita persze kioktatja, de ki ő? Csak egy gyenge harcos, aki nem képes legyőzni minket. A lila hajú fiúra nézek, aki ajkaiba harap. Fél tőlem, mire elégedetten egyenesedek fel. Mindketten félnek tőlem. A kölyök és Krillin is. Csak Vegita olyan ostoba, hogy nem látja be, semmi esélye ellenünk.
Aztán hirtelen az idegen Super Saiyanná változik. Ez meglep, azt hittem, csak három Super Saiyan van a világon.
– Nem hagyhatom, hogy felébresszék azt az androidot is, nem hagyom, hogy meghaljunk mindannyian! – üvölti teli torokból, majd egy támadással felrobbantja a hegyet.
Nekünk természetesen nem tud ártani, sérthetetlenek vagyunk, egy ilyen kis szúnyogcsípés semmiféle kart nem tesz bennünk. Még a harmadik androidot is megmentjük, és elrepülünk.
~*~
Egy kietlen helyen szállunk le, ott tesszük le a harmadik tartályt. C18 egy elegáns rúgással lerúgja a fedelét, és előbukkan a harmadik android. Ő C16, a száma alapján. És mint kiderül, tőlünk eltérően, ő teljesen gép, nincs benne semmi emberi. És az egyetlen feladata, végezni Songokuval. Nekünk ellenben a többieket is meg kell ölnünk.
Nem telik el sok idő, Vegita meg is jelenik a küzdőtéren. Azt hiszi, gyávák vagyunk. C16 és én kényelmes távolból nézzük, ahogy a húgom leröppen.
– Ne hidd, hogy megkegyelmezek csak azért mert lány vagy! – nevet Vegita. – Számomra te csak egy robot vagy, semmi más. Egy robot, amit összetörök.
Elnézően mosolygok. Még nem tudja, mibe keveredett a szerencsétlen. Húgicám nem olyan kislány ám, mint a többi.
A harc elkezdődik, és elégedetten látom, azért van benne némi élvezet. Vegita nem egy gyenge harcos, és élvezet nézni, ahogy ők ketten harcolnak. Ám megérkezik a többi nyomorék is, nem sokkal később, köztük az a fiú is. Most, hogy így elnézem, igazán csini a pofija. Kíváncsi vagyok, ki lehet ő, de nem mehetek oda megkérdezni. Nem, előbb laposra verem, aztán kérdezősködöm. De ismer minket.
Ismét a harcra figyelek. Vegita farad, és C18 egy hirtelen mozdulattal el is töri a karját. Ekkor azonban a lila hajú srác is bekapcsolódik a harcba. Kardot rant, miközben Super Saiyanná változik. Saiyajin, kétség sem férhet hozzá, pedig úgy tudtam, hogy Songokun, Songohanon és Vegitán kívül nincsenek saiyajinok. Ezek szerint tévedtem. A kard könnyedén törik ketté C18 karján, én pedig akcióba lépek. Villámgyors vagyok, és akkorát mosok be a kölyöknek, hogy felszántja a talajt. Talán ez észhez téríti.
De nem. Nem veszi észre, hogy erősebbek vagyunk. Ráront C18-ra, aki Vegitát tartja sakkban, mire olyan ütést kap, hogy egyszeriben eltanyál, és nem mozdul.
Piccolo is nekünk ront Ten Shin Hannal együtt, de hamar legyőzzük őket, sőt Vegitát is. Csak Krillin marad. Valamiért érdekel a lila hajú kölyök, így odalépek hozzá. Nem halt meg, de akkora ütést kapott, hogy nem egyhamar ébred fel. Felnyalábolom, és felröppenek az útra, ami a szakadék szélén van.
– Minek hoztad magaddal? – kérdi C18 döbbenten.
– Érdekel, hogy ki ez – mondom. – Talán egy saiyajin, vagy egy korcs. Ismer minket, de semmi adatunk nincs róla. Menjünk! – mondom, és elindulunk.
– Várjatok! – hallunk egy hangot. Megfordulunk. Krillin az. – Hová akartok menni?
– Inkább törődj a barátaiddal – kuncogok. – Adj nekik senzut, mielőtt megpatkolnak. Mi addig elmegyünk meglátogatni a barátotokat, Songokut.
Látom, hogy C18 odamegy a remegő Krillinhez, valamit súg a fülébe, majd megpuszilja. Ez a csaj… Csak nem belezúgott a kölyökbe? Mindegy. Vállat vonok, majd felrepülök. Mit érdekel ez engem?
~*~
Elég messzire repülünk, ahová nem tudnak követni. Ráadásul képesek vagyunk elrejteni az energiánkat, hogy ne találjanak rank. Időbe fog telni, mire a kis nyavalyások összeszedik magukat annyira, hogy utánunk tudjanak jönni.
Végül egy kihalt helyen szállunk le tisztáson. C18 megrovóan néz rám, amikor leteszem az idegent a földre és nekitámasztom a hátát egy sziklának.
– Ostobaság volt elhozni – morog. – Miért nem öljük meg?
– Tudni akarom, ki ő – mondom egyszerűen.
– Csak nem érdekel? – kérdi cinikusan. – Nem is tudtam, hogy a fiúkra buksz.
– Én sem, hogy te meg a kis kopaszkákra – eresztek meg egy gúnyos pillantást, mire a húgom felfújja magát, és odébb megy, leülve egy kőre, aztán elfordul.
Most duzzog. C16 nem szól semmit, csak a madarakat figyeli mosolyogva, amelyek a karjára telepednek. Ahhoz képest, hogy vérbeli gyilkos, egész kedves. Vagy inkább csak nincs esze, hogy ilyesmivel múlatja az időt.
Majdnem két óra telik el, mire az idegen megmozdul. Felnyög, ahogy kinyitja a szemeit, és tekintete az én tekintetemmel találkozik. Unottan figyelem, a látható érdeklődés vagy érzelem legkisebb jele nélkül. Mégis… van valami benne, ami megmozgatja a fantáziám emberi részét. Hiszen egykor én is ember voltam, bár nem szívesen gondolok azokra az időkre. Gyenge voltam, sebezhető, fáradékony. Most tökéletes vagyok. Ahogy rám néz, mintha páni félelmet látnék a szemében. Fél tőlem, az már biztos.
– Úgy tűnik, felébredt – jegyzi meg C18.
– Ha nem mondod, hülyén halok meg – ironizálok mosolyogva, le sem véve a szemem az idegenről.
– Miért nem öltetek meg? – kérdi halkan nyöszörögve. – Miért… hagytatok életben?
– Én megöltelek volna – von vállat C18 -, de ez a hülye nem engedte.
– Érdekel, honnan ismersz minket – mondom nyugodtan, helyet foglalva egy másik kövön, de szemmel tartva őt. – Ki vagy te? Honnan jöttél? És miért nincs rólad adatunk?
Látom, hogy ez meglepi, vagy inkább megijeszti. Vajon ki ő? Vagy mi ő? Egy kísérlet eredménye? Talán Dr. Gero egy újabb alkotása? Mert ha igen, akkor meglehetősen gyenge tákolmány. Vagy inkább a Capsule Corp. Gyártmánya, elnézve a ruháját. Esetleg nekik dolgozik, vagy ők hozták létre. Látom, hogy fájdalmai vannak, de nem teszek semmit. Ha harcos, tanulja meg elviselni.
Nyugodt vagyok, nekem van időm, nem merülök ki, nem kell ennem, innom, aludnom, mint az embereknek, vagy ennek a teremtménynek. Kényelmesen megtámaszkodom a kövön, míg őt figyelem. Csinos arca van, fiatal, nem lehet idősebb, mint én voltam emberkoromban. Bár arra az időre alig emlékszem, és ami emlékem maradt, az sem biztos, hogy valós emlék.
Végül C18 elunja magát, hagyom, hadd menjen el C16-al egy időre, míg én szóra bírom a kisfiút.
– Ruha kell – mondja a húgom, én pedig bólintok. – Ne időzz vele sokáig, van más dolgunk is, ne feledd. A neve Songoku – azzal elrepülnek.
– Igen – mormolom. – Songoku, az a dög, aki tönkretett mindent – szemeim összeszűkülnek, ahogy elgondolkodom. – Ha ő nem lenne, a Red Ribbon Army sosem pusztul el. Most miénk lenne a világ.
– Ti el... akartátok... pusztítani... – nyögi a fiú, mire felkapom a fejem. – Aljas... szörnyetegek...
– Ki vagy te? – kérdem és felállva elé guggolok. Egyre jobban érdekel ez a srác. – Mi a neved, kölyök? – Honnan van rólad információnk? Mi vagy te? Egy saiyajin? Vagy egy mutáns korcs, amit a Capsule Corporation fejlesztett ki? Válaszolj! – a hangom kezd erőszakossá válni.
– Mit teszel… ha… nem válaszolok? – kérdi halvány mosollyal. – Megölsz?
– Rosszabbat is tudok veled tenni, mint a halál – hangom fagyos, mint a téli szél északon, szemeim semmi jót nem ígérnek.
Látom, hogy megremeg. Helyes, félj tőlem, fiú! Simán megölhetném, eltörhetném a nyakát, nem is tudom, mi tart vissza tőle. A barátai sem tudnak neki segíteni. Mégis… valami visszatart. Egy furcsa, megmagyarázhatatlan erő, amit nem értek, de engedelmeskedem neki.
– Ha elmondod, amit tudni akarok – mondom halkan -, talán nem fogok nagy fájdalmat okozni.
– Ne öljétek meg Songokut – mondja halkan. – Már… mindenki meghalt… aki valaha… titeket irányított… aki parancsolt… nektek…
– Nekünk ez a küldetésünk – hajolok közelebb. Milyen furcsa… miért teszem ezt? Nem értem. – Minket ezért készítettek.
– De… - próbál érvelni – már senki sincs… aki parancsolhatna… nektek… Nem kéne… ezt tennetek… többé… Nem kéne… ölnötök…
– Ki vagy? – kérdem újra. – Válaszolj, és talán szép halálod lesz.
– Trunks – válaszolja végül. – A nevem Trunks.
– Trunks – ízlelgetem a nevet. – Nem is rossz név. Elraktározom a memóriámban, hogy ha meghalsz, legalább legyen még egy név, akit megöltem – mosolygok rá. Miért van ilye furcsa érzésem?
Nem szabadna érzenem, mégis… valami visszatart attól, hogy bántsam. Még sosem éreztem így senki iránt, vagyis amennyire vissza tudok emlékezni. Megrázom a fejem, és eltávolodva felállok, majd visszaülök a kőre. Ezek hamis dolgok, nem szabad rájuk hallgatnom.
– És mi vagy te? – kérdem. – Honnan jöttél? Honnan tudsz rólunk? – tudni akarom, tudnom kell! Mindent tudni akarok!
|
| ef-chan | 2012. 03. 03. 03:40:58 | #19570 |
Karakter: Future Trunks
Megjegyzés: (C 17-nek)
FIGYELEM: A történet az anime eseményeiből indul ki, de alternatív irányt vesz szinte azonnal, hogy kerek történet születhessen majd. ^^
Képtelen vagyok megemészteni apám viselkedését. Annyira nem olyan, mint amilyennek elnképzeltem. Bár anyám mesélt róla, hogy mindig is nehézfejű és iszonyatosan makacs volt, ennek mértéke meglep, és egyúttal gyomorszájon is vág. Képtelen elfogadni, hogy az androidok, akikről beszéltem, valós veszélyt jelentenek rá nézve is.
Míg utána repülök, mert nem akarom egyedül hagyni, nem akarom kitenni annak a veszélynek, hogy ismét az életét vessze, s hogy semmi se változzon itt, a múltban, lehunyom a szemem. Bármikor könnyedén visszaidézem mindkét rideg, fagyosan jeges világoskék tekintetet, még azt is meg tudnám mondani, hány árnyalattal sötétebb az egyik, mint a másik. Az a rémálom, amelyben felnőttem, és amelyben élni kényszerülök elfeledtette velem a büszkeséget. Meg kell értetnem vele, hogy Piccolo következtetése a helyes, és meg kell akadályozni, hogy a másik két robot életre keljen. Nem szabad, hogy beindítsák őket, nem hagyhatjuk, hogy ez a Dr. Gero elérje a laboratóriumot!
Szorosan tartom vele alépést, hiába akar lerázni. Papolhat, ahogy akar, egyszerűen alábecsüli a robotokat, mert túlságosan magabiztos. Az önteltség épp olyan hiba, mint a bizonytalanság, így vigyáznom kell rá. Mert a szavak nem érik el, nem érti, mit jelent a kimeríthetetlen erőforrás, nem érti annak előnyét velünk szemben, akik minden perccel fáradunk. Nem értheti, mert nem tapasztalhatta meg soha! Akármilyen erős is egy Super Saiyan, élőlényként fárad, ha nem kéeps rögtön, első mozdulattal olyan támadásra, amellyel simán eltaposhatja a két robotot, akkor semmi esélye, mert onnantól kezdve minden pillanattal veszít, minden mozdulattal még nagyobb hátrányba kerül, és minden bekapott ütés a halál felé sodorja.
Még így is érzem minden porcikámban a fájdalmat ütéseik nyomán, pedig szándékosan kerültem az összeütközést velük, hogy itt, a múltban Gokuék hasznára lehessek. Minden sejtembe beleégett az a gyűlölettel vegyes félelem, amelyet keltenek bennem. S bár nem félek felvenni velük a harcot, nem félnék életem áldozni, elkeserít és megbénít a gondolat, hogy ha anélkül maradnék alul, hogy sikerrel jártam volna, a világ, amelyben élek, végképp magára maradna, és azt nem tudnám elvisleni, nem tudnám elfogadni, hogy a kezükön hagyjam!
Épp ezért nem félek megfutamodni, nem félek az egyszerűbbnek és gyávábbnak tűnő utat választani, hogy ne kelljen ismét belemerülni a gyilkosan kék gépíriszekbe.
* * *
Nemrég érkeztünk meg a térségbe, mikor mindkettőnk világosan megérzi Krillin energiáját. A szívem összeszorul. Csak nem történt valami? Ugye nem késtünk el? Nem késhettem el!
Egyszerre érkezünk a helyre, ahonnan Krilin, majd közelebb érve a többiek jelenlétét is érzékeljük. Szóval a labor egy barlangba rejtve feküdt szinte az orrunk előtt. A többiek már hevesen próbálkoznak a betöréssel, és apa egint nekiáll a szövegnek, mondhatok, amit akarok. Picolo dönt úgy, hogy energiát gyűtjve a kezébe, betöri az ajtót, de hangok ütik meg a fülünk, s összeszorul a gyomrom.
- El az útból, majd én felrobbantom! - válik egész ingerülté apám, s valóban nem teketóriázik, már emeli is a kezét.
- Ne csináld! Nem győzhetjük le az androidokat Goku nélkül! Kérlek, hagyd abba, nem vagy képes felfogni, milyen hatalmasak! - de hiába üvöltök, hiába veszekszek, nem foglalkozik velem, foghegyről válaszolva robbantja be a laboratórium ajtaját, s ahogy a füst és keletkező por eloszlik, szemeink elé tárul mindhármójuk alakja. A számomra ismeretlen Dr. Geroé, s azé a két androidé, akik megkeserítették az életet a világomban. Észrevétlen remegek bele, ahogy tekintetem az övével találkozik. C 17...
- Nahát, nahát! Mink is van itt, amitől mindannyian olyan idegesek vagytok? Egy fiú, hosszú hajjal és kendővel a nyakában, és egy gyönyörű fiatal lány. Ők lennének azok a félelmetes androidok, akikről már olyan sok rémtörténetet hallottunk? - kezd gúnyolódni tárgyilagos szavak mögé rejtetten apám.
Válaszom megadó, már nincs választás, szembe kell velük nézni, és megakadályozni a komolyabb garázdálkodásuk, míg Son Goku jobban nem lesz. Ez az egyetlen esélyünk. - Igen, ők azok.
- Ezek androidok, számomra egész emebrinek tűnnek - képed el Krillin.
- Ne tévesszen meg a kinézetük, mindketten halálosak, és jóval erősebbek mindannyiunknál - hangsúlyozom, ki tudja, hanyadszorra már.
Dr. Gero mormog valamit. Azt hiszem, ránk kívánja uszítani a két robotját, azonban nem várt dolog történik, amely ismét csak mélységesen meglep, pedig mondhatni, túl jól kellene ismernem a történteket. De a történelem olyan irányt vett, amely rengeteg dologban különbözik attól, amit én tudok. Az őrült feltaláló mérgessé válik, ahogy a két android felfedez egy harmadikat, egy újabbat, akiről már megint nem tudok semmit, a nem foglalkozva teremtőjük szavaival, felélesztik azt is, s ezzel párhuzamosan rideg unalommal egyszerűen végeznek Dr. Geroval, fejét az ajtóba pöccintve, s C 17 könnyed mozdulattal, mintha csak egy jelentéktelen bogarat taposna el, érkezik rá, ripityára törve, s ezzel örökre pontot téve megalkotójuk életének végére. Ahogy felnéz, ismerős érzések öntenek el, ugyanazt az iszonnyal vegyes udnort érzem, mint éreztem, valahányszor Gohan halála után ezekbe a szemekbe néztem, s ökölbe szorul a kezem a feszítő tehetetlenségtől. Nem engedhetem, hogy megismétlődjön megint! Kell, hogy pozitív hatással is legyen a felbukkanásom! Kell, hogy mellénk álljon végre a sors keze legalább egy egészen kicsinykét!
Keze felemelkedik, s a reszkető Krillint ingerli magához, aki először nem, majd végül vonakodva enged a pszichológiai nyomásnak, és közelebb lép. Ajkamba harapok, ahogy félelmét látva elégedetten egyenesedik fel, és már nem is foglalkozva vele, lép hátra. Nem értek egyet apámmal, aki megpróbálja kioktatni Krillint. Nincs igaza! Hogy ne félne szerencsétlen, sokkal erősebbek nála! Még a másik két robotnak sem volt pálya, és ezek ketten sokkal, elképzelhetetlenül erősebbek annál a kettőnél!
A bennem gyűlő feszültség robban. Pillanatok alatt válva Super Saiyanná, célzom meg őket, a két már felébredt, és a még hibernált robotot: - Nem hagyhatom, hogy felébresszék azt az androidot is, nem hagyom, hogy meghaljunk mindannyian! - üvöltöm tele torokból, és gondolkodás nélkül engedem el az energialöketet, ripityára robbantva nem csak a laboratóriumot, lényegében az egész hegyet.
Bíztam benne, és nem kell csalódnom, hogy tőlünk mindenki képes kimenekülni a detonáció hatásköréből, s ugyan fejmosást kapok, engem jobban érdekel az eredmény, amely újabb adag bizonytalansággal tölt el. A legerősebb támadásom volt, mégis, egy karcolás sincs rajtuk, ráadásul a harmadik társuk is megmentették.
Foglalkozni azonban nem foglalkoznak velünk, helyette faképnél hagyva minket, indulnak el valamerre. A társaságon általános meglepődés, apámon dühroham lesz úrrá, a rejtély viszont hamar megoldódik, Krillin felismeri, Gokuék felé indultak. Logikus, hiszen Dr. Gero azért készítette őket, hogy végezzenek vele. Bár fura azok után, hogy minden hezitálás nélkül végezték ki pár perccel ezelőtt...
- Nem érdekel, hová mentek! - fakad ki az apám. - Magam végzek velük! Azok a barmok! Azért mentek el, mert félnek tőlem! Csak ez lehet! - győzi meg magát, s imét hülyeségre készül, pedig örülhetnénk, hogy időlegesen ennyivel megúsztuk. Nem hezitálok, ismét elé állok. Reménytelen vagy sem, meg KELL győznöm róla, hogy adja fel azon terveit, hogy megmérkőzik velük.
- Ne, állj! Maradj itt! Ne menj utánuk!
- Azt hiszed, ráhagyok mindent Kakarottra? -kérdezi lefitymálóan. Semmibe néz, így keveset ér a szavam. Bár valahogy a fejébe tudnám verni!
- Kakarott? - kérdezek viszont vissza a névre, majd leesik. - Mármint Gokura célzol. Igen, szükségünk van rá ebben a harcban! Csak akkor lehetünk elég erősek, ha együtt maradunk!
Kinevet. Lefitymálja Gokut, s megfenyeget, nem állok félre, erőszakhoz folyamodik, de nem riadok meg tőle, tovább erősködöm. A jutalmam egy erős öklös a gyomromba. A fájdalom váratlanul önt el. Annyira meg voltam róla győződve, hogy idáig nem fog elmenni, hogy eszembe sem jutott védekezni. Ő pedig minden bűntudat nélkül hagy faképnél.
- Trunks, jól vagy? - ragadja meg a vállam Krillin.
- Kérlek, állítsátok meg! Meg kell várnunk, míg Goku jobban lesz - hajtom a magamét nem foglalkozva saját magammal. Tény, az ütés fáj, de sokkal durvábbakat is volt szerencsém már elviselni, hamarosan jobban leszek...
- De hisz már messze jár, esélyünk sincs utolérni - feleli Krillin. S tudom, igaza van, sokat kérek tőle. Így hát összeszedem magam, s a többiekkel a nyomomban utána indulok.
* * *
Mire megérkezünk, már harcolnak, s nem áll jól a szénája.
- Jól vagy, Vegita? - mérem fel a terepet. Még mindig hihetetlen kissé, hogy egy karcolás sincs egyik roboton sem. Makacs szülőm azonban még nem tört meg, még nem hajlandó elismerni, hogy esélye sincs. Pedig meg akartam óvni ettől, meg akartam óvni attól, hogy a földbe tiporják az önbecsülését, s attól még inkább, hogy esetlegesen az életét vessze.
S bár bámulatos, hogy igaz, rövid időre, de képes felvenni a harcot C 18-cal, de ez nem változtat azon a tényen, amit Piccolo is lát, Vegita minden mozdulattal egyre fáradtabb és egyre gyengébb lesz, míg, mint ahogy próbáltam is elmondani, az android ereje nem változik, konstans ugyanannyi marad.
A harc egyre rosszabbá fordulásával nő bennem ismét az érzés, közbe kell lépnem, s mikor akkora rúgást kap, hogy karja roppanva törik, bennem is elszakad a cérna. Nem akarom látni meghalni! Kardot rántva, Super Saiyanná válva lépek közbe. Kardom pengéje azonban ripityára törik karján, ráadásul beavatkozásomnak köszönhetően 17 is akcióba lép, s akkorát mos be, hogy felszántom a talajt. Kevesek vagyunk, még ennyien is annyira kevesek vagyunk, hogy azt fájdalmas bevallani. S ezt sem értem. Az én világomban képes voltam velük felvenni a versenyt, itt fél mozdulatuk elég, hogy harcképtelenné tegyenek, ha akarnak. Mégsem hagyhatom, hogy meghaljon bárki is. Nem azért jöttem! Nem fordulhat elő itt is! Istenek az égben, kérlek, segítsetek, ne hagyjátok!
Talpra állva rontanék C 18-ra, aki apám tartja fogva, de könnyedén vágja hozzám, s olyan ütést kapok, eszméletem vesztem.
* * *
Az első dolog, amely visszatér, a fájdalom. Minden tagom zsibbad, ég vagy kimondottan sikolt a fájdalomtól. Szemem felnyitva azonban a gyomrom összeszorul. Ugyan megkötve nem vagyok, mégis fogoly vagyok. A fekete haj keretezte unott arc rezzenéstelenül figyel tovább vizsgálva. Reflexből felülök, védekezőn, de minden izmom tiltakozik a művelet ellen, s remegve fojtok el egy szisszenést. Mit keresek itt? S ha a kezükben vagyok, miért élek még?
|
|
