|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| ef-chan | 2016. 12. 05. 00:03:11 | #34819 |
 Karakter: Kobe Swenson
Megjegyzés: (Unique-nak)
- Semmi baj - feleli, de úgy érzem, menekül. - De nekünk lassan mennünk kell sajnos, jön hozzám egy megrendelő. - Fú, Tommy, ezért még számolunk! Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy fizessek. Le is intem, nehogy megpróbálja a sajátjukat kiegyenlíteni.
- Ne sérts meg, meghívtalak titeket - mosolygok nagyon szimpatikusnak szánt biztatóan, hogy elhessentsem Tommy beszólása miatti esetleges rosszérzését.
- Rendben, akkor holnap... te jössz Tommy-ért? - Wow! Nem gondoltam, hogy ennyire szimpatikus tudok lenni egy ilyen riasztó beszólás után. A végén kihúzom magam büszkén!
- Persze, hogy én - vágom rá. Tommy persze most sem tud nyugton maradni, de résen vagyok, pikkpakk befogom a száját, mielőtt még megnyikkanhatna. Ugyan kinevet minket megint, de nem bánom. Ha viccesnek tart, nem tart félelmetesnek, és akkor nem baj, ha kicsit nyomulok, mielőtt kiheverem a hirtelen fellángolt szerelmemet, megsiratva, hogy férfinak született. Olyan igazságtalan. Komolyan, ha nem lenne egy fia, elgondolkodnék, hogy bepróbálkozom, hátha "megbuzul", de egy gyerekkel nem szeretheti a saját nemét.
Részletkérdés, hogy eddig én sem szerettem.
- Akkor holnap viszonzom a kedvességet. Beülhetnénk a parkba, sütök valami finom sütit - osztja meg terveit, rávilágítva, miért is kérdezte az előbb, hogy holnap is az óvoda környékén járok-e. Nem kellene, de a szívem hatalmasat dobban, és máris teljesen odavagyok megint.
- Igen! Texas papája nagyon fincsi sütiket tud csinálni! - lelkendezik unokaöcsém kiszabadulva.
- Te ezt honnan tudod? - morgok, éreztetve, hogy egy rossz szót is szól, és megint megfojtom.
- Szokott hozni sütit a bulikra az óviba - ölt rám pimaszul nyelvet, de csak azért nem reagálok rá gyerekes bosszúval, mert már nem is figyel rám, Texas-szal szőnek valami összeesküvést.
- Akkor... - vonja ismét teljesen szépségem magára a figyelmem. - köszönöm ezt a kellemes fél órát. És holnap találkozunk - búcsúzik, s a mosolya olyan ártatlanul gyönyörű attól, hogy kissé kipirul. Vajon mitől? Lényegtelen! Megbabonázó.
- Én köszönöm... - felelem szabályosan felfalva a pillantásommal akaratlanul is. El is fordul, hogy tényleg itt hagyjanak minket Tommyval. nekünk is menni kellene, azt hiszem, jutok erre a következtetésre, míg utánuk pillantok, hogy aztán szabályosan kihegyesedjen a fülem, ahogy a kisfia, Texas hangosan megjegyzi: - Apuci, miért vagy ilyen vörös?
A választ nem hallom, de óhatatlanul is bolond vagyok, boldog remény ömlik szét minden tagomban. Pedig aggódnom kellene magam miatt, hiszen egy pasiba estem bele első látásra fülig...
* * *
Életemben nem láttam még a nővérem ennyire ledöbbenve, mint akkor, mikor szabályosan tombolva közöltem vele, hogy másnap akármi is van, én megyek a gyerekért az óvodába. Persze megpróbálta kifaggatni Tommyt, de előrelátóan lefizettem a kedvenc csokijával. De sebaj, Celly annyira megörült, hogy rám jött a dilihopp, hogy elhozhatom Tommyt, amikor csak akarom. Sosem gondoltam, hogy lesz idő, mikor ez boldoggá tesz.
- Kobe, jössz velünk lógni? Tolunk egy pizzát a közelben - invitál ismét Fuji.
- Bocs, Fuji, ma már elígérkeztem másnak - fogalmazok így. Nem szeretném, ha a többieknek fura lenne, hogy sűrűn járok Tommyért, így egy könnyed ferdítéssel kezdek : mert tulajdonképp nem hazudok, tényleg elígérkeztem neki.
Aztán már csak röpülök az óvodába.
Ahol még nincs ott... Naiv felhők felett járkálásom közepette bele se gondoltam, hogy pont az óvoda előtt összefutni szinte esélytelen. Mély levegőt veszek, majd igyekszem nem feltűnően letört lenni, mikor belépek a csoportba, hogy Tommyt kirángassam. Persze teli mosollyal jön is már, vonva magával Texast. Az óvónő viszont résen van.
- Texas, hová mész? Nem láttam még apukádat - pirít a gyerekekre. De ezek a mai fiatalok nem szeretnek zavarba jönni egyáltalán, olyan természetességgel válaszol Tommy, Texas meg bólogat, mintha mindennapos lenne, hogy Texast is én viszem haza. - A nagybátyám és az apukája találkoznak itt, hogy sütit együnk, amit Texas apukája csinált. Elkészülünk, hogy mikor megérkezik, mehessünk is. A süti szent dolog, Clare óvónéni.
Az óvónőre mosolyogok, majd míg a gyerekek kivonulnak, megígérem neki, hogy mielőtt mennénk, megvárjuk Unique-t, s csak úgy távozunk. Ezt elintézve kimegyek én is a fiúkhoz, felügyelve az öltözködésüket. Épp Texas előtt guggolok, hátha segíteni kell a cipőfűzőjével, de tommyval ellentétben kifejezetten önállónak tűnik, mikor kellemes hang cirógatja végig a tarkóm, ahogy a hátam mögött felcsendül.
- Mi ez az önállóság? - míg Texas nekicsapódva üdvözli, addig én csak felé fordulok, egy hosszabb pillanatnyi ideig elolvadva mosolyától, majd összekapom magam, felelve a kérdésre.
- Ideült hozzánk, gondoltam előre dolgozunk kicsit.
- Köszönöm, kedves vagy - pirul el, nem igazán értem, miért, de zavarától én is kicsit zavartan mosolygok vissza, és szinte viszket a tenyerem, hogy megvakarjam a tarkóm, de nem, ennyire nem lehetek egyértelmű.
- Meddig értek rá? - kérdezi végül. Ó, ha rajtam múlik, az életem hátralevő részében teljesen szabad vagyok!
- Szóltam otthon, hogy programunk van - állok fel, moderált választ fogalmazva össze. Tekintetünk összekapcsolódik, s megint úgy érzem, hogy bele tudnék halni abba, hogy apuka. Annyira nem fair!
- Na, menjünk! - tépnek ki a gondolataimból és tekintete bűvköréből a lurkók. Jobb is, mert érzem, még pár pillanat, és valami oltári nagy baromságot csináltam volna...
- Mit sütöttél? - kezdeményezek beszélgetést, ahogy megindulunk kifelé.
- Fehércsoki mázas csokis sütit, úgy értesültem, azt nagyon szereted. - A tény meghat. Tommyra pillantok.
- Rendes tőled, hogy nem a saját kedvenced mondtad, hanem tényleg az enyém - nézek le rá, míg Unique-ék kibeszélik Texas napját.
- Csak mert Texas is a csokis sütiket szereti - jelenti ki kb. közölve, hogy én le vagyok szarva, de szerencsém van, hogy a kebelbarátja ízlése hasonló, mert így ehetem én is a kedvencem. Rendes gyerek, mondtam már...
- Egyszer hiszem azt, hogy jófej vagy, akkor is elszúrod az őszinteségeddel. Kis pöcs - öltök rá viccesen nyelvet. Nem haragszom igazán, bírom az őszinteségét. Akkor is, ha fáj.
A parkba megérkezve befoglalunk egy üres asztalt. Unique-on meglátszik, hogy apuka, kész terülj, terülj asztalkámat varázsol elő, a süti mellett gondolva innivalóval - tejjel - is. Igazi fullextrás kiszolgálás!
- Mielőtt enni kezdünk, adni szeretnék nektek valamit köszönetképpen a tegnapi kedvességért - címzi Tommynak és nekem. Meglep, mert hát... tényleg nem csináltam semmit, csak önzőn elnyújtottam az időt, amit a társaságában tölthettem.
A táskából hamar előkerül a beharangozott meglepetés, egy fekete kis maci kulcstartó - ez az enyém. Oh, vajon direkt fekete? Bár nem nehéz kitalálni, elég rám nézni, hogy a kedvenc színeim egyike.
- Remélem, nem sértődsz meg. Én készítettem őket. Tudod, szeretem meghálálni, ha kedvesek velünk az emberek - mosolyog, de mintha izgulna azért, mit szólok a kis ajándékhoz. Ezért is igyekszem kifejezni a lehető legjobban, mennyire meglepett, és milyen jól esik.
- Dehogy, ez nagyon kis aranyos. Ráadásul kézzel készült, mondhatni egyedi. A legnagyobb becsben fogom tartani - ezt igazolóan elő is veszem a tárcám, és egyszerűen ráaggatom a cipzárjára. - Itt tökéletes helyen lesz a kis maci, és mindig velem lesz. S hogy ne fulladjon bele a zsebembe, szépen kifittyen majd - kommentálom gyermeki lelkesedéssel, és vissza is vágom a zsebembe a tárcám, tényleg kilógva hagyva a macit, még meg is rázom a csípőm, lifegjen picit, mintha ő is vidám lenne, hogy odakerült. - Szerintem jól ki fogunk vele jönni, partyarcnak tűnik - kacsintok Unique-ra, majd lecsüccsenek.
- Tisztára el leszünk így kényeztetve - állapítom meg, már az egyik csokis sütivel szemezve. Azért kivárom, míg a kicsik vesznek türelmetlenül, csak utána marok fel egyet, hogy az első falat után a mennybe menjek. - Ez... atomkirálymocsokul finom! - csak mosolyog rajtam, amitől zavarba jövök, de kedvenc unokaöcsémre most is számíthatok, ahogy kommentálja megszólalásom haverjának.
- Ne is figyelj rá, Texas, állandóan zöldségeket beszél. Felét se értem én se soha.
- Mi az, hogy zöldségeket beszélek? Több tiszteletet az idősebbeknek! - nyomok gyengéd barackot a fejére, amire pimaszul röhögve kezdi skandálni, hogy "nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt." Úgy érzem, a nővéremnek hála a tekintélyem a béka feneke alatt... Elfintorodva fordulok vissza Unique felé, hogy megsemmisüljek: kezét szája elé emelve igyekszik visszatartani a nevetését.
- Ne már, tök menőnek számítok az egyetemen a dumámmal! - itt miért nevet ki mégis mindenki? Csak őszintén megnyilvánultam!
Felháborodásommal elérem, hogy még jó két percig minimum én legyek a derültség tárgya, mielőtt továbbhaladna a beszélgetés... Ahh...
- Amúgy... - próbálom terelni a témát, hogy végre elfeledkezzünk erről a kellemetlenségről. - mivel foglalkozol? Gondolom, szabadabb lehet a munkaköröd, ha te vagy állandóan Texasszal, és nem az anyukája.
- Hát... az anyja meghalt... - kezd bele elszomorodó pillantással. Basszus, Kobe, bele a közepébe!...
- Ohh, bocsánat. Nem akartam belenyúlni... ha nem szeretnél, nem kell beszélni róla - vágok is a szavába bocsánatkérő mosollyal.
Hálás. Az a baj, hogy én meg még inkább szerelmes vagyok. Nincs senkije. Talán. Mert ugye attól, hogy a felesége meghalt...
- Majd egyszer elmesélem, jó - hagyja annyiban a témát, de mégis úgy folytatja, hogy megválaszolja néma kérdésem. - Jelenleg egyedül élünk Texasszal, jobbára mindenfélét elvállalok, amit lehet a gyerek mellett, többnyire gyerekekre felügyelek, illetve ruhákat, plüssöket, ilyesmiket varrok, és adogatom el. Szerényen, de kijövünk.
- Ú, ruhákat is varrsz? - ámuldozom, s közben magamban ugrálok örömömben, tényleg nincs senkije! Nem mintha ettől megnőttek volna az esélyeim, de mégis boldogít a tudat.
- Igen, előfordul. De inkább plüssöket, bábokat kérnek ajándéknak.
Hmmm... Amilyen szerényen beszél a dologról...: - Mondd csak, és van valami boltod vagy honlapod, ahol rendelni lehet, vagy hogy működik?
- Semmi ilyen bonyolult, csak az ismerősök az óvodában, barátok révén megyeget. Nincs annyira sok időm, hogy túl sok mindent vállaljak.
- Nem muszáj ám előrendelést felvenni, csinálhatnád úgy is, hogy egy oldalra feltöltöd, ha van valamid, és megpróbálod elpasszolni. Tudod, mit? - nem mondom, hogy nem arra megy ki a játék, amit most előadok. - Értek az ilyesmihez, csinálok neked egy jó kis oldalt, aztán ha van valamid eladó, befotózom és feltesszük, mit szólsz? - ezzel két legyet üthetnék egy csapásra: meghívathatom magam hozzá, és elintézhetem, hogy legyen okunk továbbra is találkozni, még jobban "összebarátkozva". Ahh, annyira szemét mocsoknak érzem magam, hogy tele vagyok hátsó szándékokkal...
- Nem is tudom - gondolkodik el, hát akcióba lendülök. Meg kell győznöm.
- Tényleg értek hozzá. Nézd! - kapom elő a telefonomat, hogy máris mutassam a zenekarunk honlapját és facebook oldalát. - Ez az egyetemi rockbandánk. Magunknak is én terveztem a honlapunk, és én frissítem a facebook oldalunk. Látod a látogatottságot és a lájkok számát? Kurzuson is voltam, plusz menedzsmentet vettem fel másodszakiránynak a hangmérnöki szakom mellé. Jól jönne másfajta referenciának, ha csinálhatnék neked is egy jó kis reklámfelületet.
- Zenélsz? - nézi a telefonomon a honlap fő képét, amin rajta az egész banda igen vad kinézettel. Én spec félmeztelenül feszítek egy kiló sminkkel a szememen.
- Igen. Ritmusgitáros vagyok, meg másodénekes, de ez utóbit nem erőltetem annyira, bár a csapattársaim szerint jó hangom lenne. De a gitár és a zeneszerzés jobban érdekel, dalszöveget ritkán viszek, eddig csak egy reflénem van, amit teljesen magamtól írtam - mesélek, de nem engedem ám, hogy témát tereljen. - De ne aggódj, egy oldalt nem olyan sok idő összetenni, ha az ember ért hozzá, csomó scriptet egyszerűen össze lehet ollózni a netről, minimál módosításokkal személyre szabni. Csak annyi, hogy mondjuk egy hétvégén átugrom, és ott töltöm a napot, hogy készítsek jó pár képi anyagot, amiből már tudok választan és designolni valami ütőset. Aztán már csak, ha szeretnéd és véglegesítettük az oldal kinézetét, az újabb és újabb árukat fotózgatom le a lehető legjobb szögekből, hogy fel is keltse az érdeklődést. Az meg már tipikusan beugrom öt percre dolog.
- De nem igazán tudnék ilyet honorálni... - hárít. Ajj, ne legyél már ilyen nehéz eset. Látni akarlak! Fokozatosan valahogy kiszeretni belőled, kérlek! Belepusztulok, ha nem adsz esélyt!
- Nem kérek érte semmit. Na jó, egy kis sütit, az minden szenvedést megér, meg hogy néha átdobhassam Tommyt, hogy ne akarjam kibelezni képletesen a nővérem, ha épp dolgom lenne, és rám sózza. Kérlek!
Zavartan felkuncog: - Jó, legyen, elég furán jön ki már így is, hogy te akarsz segíteni és te könyörögsz érte.
Gondolatban az ég felé bokszolva ugrálok, hogy ez az, megcsináltam! - Király! Mikor érsz rá legközelebb?
|
| Rauko | 2013. 08. 27. 11:33:31 | #27086 |
Karakter: Unique Rolland
Megjegyzés: ~ Hyuuuumnak
- Texas! Én már kész vagyok - kiabálok ki neki a fürdőből. A mosógépnek támaszkodva várom.
- Mindjárt, csak egy pillanat! - kiabál vissza. Hallom, ahogy húzza az egyik játékos dobozát, majd sikeresen meg is érkezik a fürdő elé.
- Ezt ugye te sem gondolod komolyan - pillantok le rá, felvont szemöldökkel.
- De. Várj! Mit? - kérdezi elbizonytalanodva, majd megragadja az egyik szivacsbábut. - Ehhez ragaszkodom - jelenti ki.
- És akkor a többit miért cipelted el idáig? - kérdezem, miközben felültetem a mosógép lezárt tetejére és leöltöztetem.
- Csak úgy - biggyeszti le kedvesen az ajkát, mire felkuncogok és belepuszilok a hajába. - Ugye mindig együtt fogunk pancsizni? - kérdezi gondtalanabb hangon.
- Még egy ideig biztosan - felelem neki. Arra, hogy nekem legyen valaki más, akivel együtt fürödhetek, nincs esély… így marad ez averzió, így legalább egy adag vizet használunk és ő minden alkalommal mérhetetlenül élvezi, hogy játék címszó alatt eláraszthatja a fürdőt vízzel. Mert itt a túlfolyó nem segít…
A hatalmas kád már itt volt mikor mi ideköltöztünk. Két felnőtt férfi egészségesen elfér benne, gyerekből meg… vagy négy még gond nélkül. Kettőnknek és a szivacsbabának meg pont elég.
Ő gondtalanul pancsol, vetődik a karjaimba és úsztatja a szivacsbábuját, amit én készítettem neki. Három napig kerestem a megfelelő anyagot, de megvan. Ha vízbe teszi, kicsit nagyobb lesz. Alapvetően egy kalapos emberkét ábrázol, akit én Steve-nek hívok, de Texas még nem adott neki nevet. Két napja készültem el vele, akkor kapta meg. A ládában is, amit elhúzott a fürdőig azok a játékok vannak, amiket tőlem kapott. Kevés másféle van, mindig ragaszkodott az enyémekhez szerencsére, így erre nem kell pénzt kiadnunk.
Amikor aztán nagyot ásítva inkább hozzám bújik a víz alatt, a karomba véve kiszállunk. Fürdőköpeny neki is, nekem is. Az enyém fehér, az övé kék - olyan királykék-árnyalat. Az övén hátul két hímzett maci, az enyémen két angyalszárny. Ő választotta az enyémre is a mintát, én csak rávarrtam.
Vacsit sem kér, lefekszik a helyére és már durmol is. Mosolyogva takarom be és lépek ki a szomszéd szobába, gyorsan be akarom fejezni a holnapi rendelést.
* * *
Másnap reggel, miután elvittem óvodába bevásároltam, hazarohantam, takarítás, főzés és már mehetek is érte. Még szerencse, hogy este befejeztem a kesztyűbábokat, amit rendeltek. Nem tudom, mennyi időnk lesz, elcsábítja-e a játszótér az én érett, pici fiamat vagy nem.
Az óviban persze már többen itt vannak a gyerekükért, így én is besietek. Akit elsőre meglátok, egy kedves, fiatal fiú. Nem lehet sokkal fiatalabb nálam. Tommy ül tőle nem messze, gondolom neki rokona, de nem szülő. A kisfiú szüleit ismerem. Furcsa pár, néha túl lazán veszik a gyerekre vigyázást is. Pár napja én kaptam el Tommyt - mert ők épp turbékoltak, a kicsi meg majdnem leesett a lépcső korlátja mellett.
Nekem ez valahogy elképzelhetetlen. Tény, hogy Clarissa óta nem is néztem más nőre. Férfi viszont… igaz, csak egy és az is akkor, amikor még ideköltöztünk… a szomszédban lakott egy kedves, de tőlem idősebb férfi. Párszor átjött és… jól éreztük magunkat mikor Texas aludt, de sosem fordult komolyabbra. De azóta is a férfiakat nézem meg előbb - és valljuk be, nincs túl pasis alakom, és van egy fiam, így nem vagyok túl jó parti a sok egyedülállóságra és függetlenségre törekvő melegnek. De talán nem is baj. Bár néha nagyon hiányzik.
- Áu! Mi a fenét művelsz, Tommy? - hallom meg a fiatal fiú ideges hangját. Odafordulok. Tommy viszonylag érett gyerek, akárcsak Texas. Bár kicsikémben még élénkebben él a gyerekkori gondtalanság, hajlamos sokkal vidámabb lenni Tommy-nál. De ahogy figyelem a srácot és a kisfiút, egyre aggasztóbb a helyzet. A fiú elsápad… ha elájul, akkor mentőt kellene hívni, de épp csak mi négyen vagyunk az előkében.
- Elnézést - szólítom meg udvariasan, mikor odalépek hozzá. Texas addig magára operálja a cipőjét.
- Én igazán... - szólal meg, de ekkor a hátamhoz simul kicsi fiam, és a kezem mellett kikukucskál.
- Apa, mi történt, ki ez a bácsi? - kérdezi tőlem.
- Egy frissen összetört szív - nyög fel színpadiasan, és már dőlne a padlón, de a fogas egyik lába épp a feje alatt, így gyorsan kihúzom, ennek köszönhetően nem abba üti be a fejét, hanem csak a padlón koppan egyet.
* * *
Kiderült, hogy a srác nagyon kedves, elhívott minket egy italra, amiért megmentettem a buksiját, így egy kávézóban ülünk. Kicsi csemetém a kedvenc epres tejét szürcsölgeti, én egy teát kértem csak.
- Elnézést a korábbiért, kissé hülyén viselkedtem. Kobe Swenson vagyok, ennek a lurkónak a nagybácsija - mutatkozik be nekem és készteti ellenséges morgásra unokaöccsét. Elmosolyodom. Aranyosak…
- Óh, ugyan, örülök, hogy most már jobb színben van. Unique Rolland vagyok - válaszolok neki.
- De csak azért vagyok jobban, mert végül elfogadtad a meghívásom. Ugye nem baj, ha tegezlek? - Hát persze, hogy nem… - Szóval igazán hálás vagyok.
- Ugyan, nem csináltam igazából semmit!
- Texas, te egyetértesz az apuval? Mert szerintem apukád inkább volt hős lovag, nem igaz? - fordul fiam felé, aki először megszeppen, majd nagyokat bólint, de a tejivást nem hagyja abba. - Látod, Texas szerint sem semmi az, amit értem tettél - kacsint rám, mire vörösbe színeződik az arcom. Mennyire… férfias. Szép, kellemes az arca is, formásak az ajkai és szépek a szemei.
- Ennyire ne tedd neki a szépet, mégis csak apuka, és nem anyuka - töri meg a pillanatnyi csendet Tommy. Egy pillanatra összezavar, és fel sem tudom dolgozni, amit mondott.
- Befognád a csőröd, ha csak hülyeséget beszélsz? - fordul unokaöccse felé Kobe. - Ne is figyelj rá, úgy fejezi ki a szeretetét, hogy mindig beéget, sajnos általában sikeresen, de a fele sem igaz annak, amit beszél! - szabadkozik aztán nekem. Kuncogás mögé rejtem zavarom.
Nem tudom, jól értettem-e, de nem is fontos.
- Semmi baj - nézek rá. - De nekünk lassan mennünk kell sajnos, jön hozzám egy megrendelő - mondom, majd felállok, és fizetnék, de leint.
- Ne sérts meg, meghívtalak titeket - mosolyog rám.
- Rendben, akkor holnap… te jössz Tommy-ért? - kérdezem.
- Persze, hogy én - jelenti ki azonnal, mire Tommy valamit szólna, de Kobe befogja a száját. Felnevetek megint. Tényleg nagyon aranyosak.
- Akkor holnap viszonzom a kedvességet. Beülhetnénk a parkba, sütök valami finom sütit - mosolygok rájuk.
- Igen! Texas papája nagyon fincsi sütiket tud csinálni! - lelkendezik Tommy, kiszabadítva magát Kobe karjai közül.
- Te ezt honnan tudod? - kérdezi morogva Kobe.
- Szokott hozni sütit a bulikra az óviba - nyújt rá nyelvet, majd Texas felé fordul és valami játékról kezdenek beszélni, hogy holnap megszerzik Brianéktől…
- Akkor… köszönöm ezt a kellemes fél órát - mosolygok rá, picit elpirulva. - És holnap találkozunk.
- Én köszönöm… - Ahogy rám néz, még jobban elpirulok, így gyorsan elköszönök és már megyünk is. Texas persze nem hagyja ki…
- Apuci, miért vagy ilyen vörös? - kérdezi fennhangon. Fergeteges, Kobe is gond nélkül meghallotta, látom, hiszen érdeklődve figyel, ahogy a vállam fölött hátrapillantok.
- Ne kiabálj - kérem halkan. - Mit süssek holnap?
- Ugye, hogy Kobe bácsi mennyire aranyos? - Kérdésre kérdéssel, ejnye.
- Kérdeztem valamit - szólok rá lágyan.
- Holnap reggel megkérdezzük Tommy-t, hogy mi Kobe kedvence, és azt. Bár remélem valami csokis lesz, imádom a csokis sütit - pillant fel rám.
- Akkor hazaérünk és csinálok neked olyan bögréset, amit szeretsz - mosolygok rá, mire nagyot bólint és levakarhatatlan mosollyal lépked tovább mellettem.
* * *
Másnap reggel kiderül, hogy tényleg a csokis sütik a kedvencei, így ahhoz vásárolok be óvi után. Gyorsan el is készülök egy könnyű, közepesen csokis sütivel, a tetejét leöntöm egy kis olvasztott fehér csokival, ami, mire csomagolom, már kellemesen keményen rádermedt a tetejére. Sütis dobozba teszem, mellé a négy tejet, ami reggel vettem, a kis meglepit, amit előre elkészítettem miközben a süti sült, és már indulok is kis lurkómért.
Mire odaérek, Texas már Kobéval szemben ül, és épp a cipőjét húzza.
- Mi ez az önállóság? - állok meg mögöttük mosolyogva.
- Apuci! - Texas már repül is a karomba és követeli a szokásos délutáni pusziját, amit meg is kap.
- Ideült hozzánk, gondoltam előre dolgozunk kicsit - néz fel rám Kobe.
- Köszönöm, kedves vagy - pirulok el megint, ahogy meglátom, hogy ma is milyen jól néz ki. . Meddig értek rá?
- Szóltam otthon, hogy programunk van - mondja, és feláll. Közvetlenül előttem van, és most látom csak igazán, hogy magasabb, mint én, és ilyen közelről kellemes, férfias illat lengi körül. Picit bekábít, és így nem tudom körülhatárolni, hogy parfüm, vagy csak a testének van ilyen csábítóan finom illata, de talán még percekig így állnánk egymással szembe, hiszen ő is áll, és engem néz. Texas és Tommy persze gondoskodnak róla, hogy semmi elhamarkodottnak nevezhető dolog ne történjen, hiszen egyszerre szólalnak fel.
- Na, menjünk!
- Mit sütöttél? - kérdezi Kobe.
- Fehércsoki mázas csokis sütit, úgy értesültem, azt nagyon szereted - mosolygok rá. Csillogni kezdenek a szemei, majd bólint. Én megragadom Texas kezét és elindulunk előre. Ők Tommy-val valamit beszélnek, de nekem Texas csak arról csicsereg, hogy végre tudtak játszani a harci robottal, mert Brian nem volt ma bent. Elmeséli, hogy Tommy megvédte ma a felső csoportosoktól, mert el akartak venni egy macit tőle, és hogy ez mennyire jól esett, így együtt aludtak az ebéd után. Mosolyogva hallgatom, majd ahogy a parkba érünk lepakolok egy asztalhoz, ami viszonylag tiszta, és kiveszem a sütit meg a tejet.
- Mielőtt enni kezdünk, adni szeretnék nektek valamit, köszönetképpen a tegnapi kedvességért - mondom Tommy-nak és Kobénak.
Előveszek a táskából két kicsi, általam varrt kulcstartót. Mindkettőn maci van, a Tommy-é narancssárgás, amit Kobe kapott, az fekete, és mosolyogva nyújtom át nekik.
- Remélem nem sértődsz meg - címzem Kobe felé, hiszen Tommy lelkesen mutogatja Texasnak a macit, miután megkapta. - Én készítettem őket. Tudod, szeretem meghálálni, ha kedvesek velünk az emberek - mosolygok rá.
|
| ef-chan | 2013. 08. 27. 01:30:27 | #27084 |
Karakter: Kobe Swenson
Megjegyzés: (Unique-nak)
Nagy sóhajjal pakolok el a fárasztó és unalmas, de annál kötelezőbb egyetemi előadásom után, mikor Fuji hátbavág, persze úgy istenesen, csak hogy még fájjon is. Idióta...
- Hé, Kobe, nem jössz velünk lazulni? Megiszunk egy sört - veti fel, mire máris megbékülök.
- Naná, hogy megyek, hova zúzunk, a Rockets-be? - fejezem ki heves érdeklődésem, mire a többiek elgondolkodnak.
- Végül is mehetünk oda is, konkrétan még nem találuk ki - feleli Peter. - A lényeg, hogy hideg legyen a sör! - kacsint még hozzá, majd nekiindul battyogva. Én is gyorsan behajítom a cuccaim maradékát a táskámba, konkrétan lesöpörve a padról őket, de hát egyetemista vagyok, nincs sok cuccom, lazán elfér még így is, hogy csak behánytam mindent a táskámba.
Fuji egészen addig mellettem strázsál, míg fel nem vágom a vállamra a táskám pántját, majd megindul, fárasztani kezdve a szövegével, de alig lépek kettőt, megcsörren a mobilom. Meglepve kapom elő a zsebemből a készüléket, mert nem nagyon szokott keresni rajta senki, általában el is felejtem lenémítani, pedig volt már belőle gondom, de hát a rossz szokásokat nehezen növi ki az ember.
Valami ismeretlen szám, így azzal a tudattal veszem fel, hogy jól elküldöm a marketingest a jó édes anyukájába, így nem kicsit lepődök meg, mikor Celly hangja csendül a túlvégen.
- Ahh, Kobe, de jó, hogy felveszed, Celly vagyok. El kellene ugranod Tommyért az óviba, majd meghálálom, pusszanat! - azzal elnémul a vonal. He? Heeee?! Mi a picsa?!
- Celly, hogy fordulnál fel! - megy fel az agyvizem, és azonnal tárcsázom az előbbi számot, de persze, hogy már nem is elérhető, és ugyanígy járok a nővérem mobiljával is. Megőrülök! Feszültséglevezetésképp jókorát is rúgok a tök ártatlan kukába, amely kondulva borul ki, de leszarom nagy ívben, dühös oroszlánként csörtetek ki a teremből, még visszavetve a többieknek magyarázatképp. - A nővérem megszivatott, kocsma kilőve.
* * *
Azt hiszem, zordabb lehettem az átlagnál, ugyanis a buszon nem hogy mellém nem mertek leülni, még a környékre se állt senki, ami az alapvetően tömöttebb délutáni buszon elég fura. Ez kicsit észhez is térített. Cellyből még mindig kurvára elegem van, mert úgy borítja fel a saját kényelme érdekében az ember életét, ahogy csak tudja, mert szégyellni, na azt nem szokta egy fél percre se... Na de Tommyt nem akarom megijeszteni, nem ő tehet róla, hogy ilyen anyja van...
Azt hiszem, valóban sikerül barátságosabb arckifejezést magamra öltenem, mert bár furán néznek rám az óvoda felé vezető úton, a portás, aki már jó párszor látott, már mosolyogva köszönt.
- Megint te jössz a kis Tommyért?
- Igen, jobb híján, bár megint csak most tudtam meg - engedek meg magamnak egy fintort. - Szerencséje a nővéremnek, hogy olyan cukifalat unokaöcsit hozott össze nekem, nincs szívem kiszúrni vele.
A portás kuncog egy sort, én meg elsétálok a kis lurkó terméig. Ahogy bekukkantok, már az óvónéni is régi ismerősként köszönt, s pár szóra le is foglal, hogy egy picit pletyizhessen. Közben Tommy is észrevesz, és lelkesen kiáltva a nevem vágódik a lábamnak, átölelve. Mosolyogva túrok bele a hajába, teljesen összekócolva egy bátyós fejsimogatás keretében. Amire persze finnyázni kezd, hogy tönkreteszem a haját. Mert ő ám egy nagyon menő csöppség, neki flottul kell ám kinéznie.
Csak nevetek rajta, amire persze levágja a műdurcit, de aztán a kezem megfogva vezet ki, hogy készülődhessen átvéve a cipőjét, s közben lyukat próbálva beszélni a hasamba - sikerült is neki, helyre kis köldököm van - meséli el mi minden vér izgalmas dolog történt vele.
Csak hallgatom, meg néha kérdezgetek, mikor elvesztem a fonalat, míg fel nem szólít.
- Kobe, hozd ide nekem a radiátorról a nadrágom, Jun összesarazott, Martha óvónéni kimosta nekem nagyjából, de azt mondta, mindenképp fel kell vennem a váltónadrágom - magyarázza rém okosan. Imádom a bogyó fejét, bár még ma nem csillantotta meg, de olyan dumákat tud levágni, lemegyek tőle hídba a röhögéstől. Csúcs egy fazon lesz belőle, csak legyen még egy cseppnyivel több esze.
- Hozom már, főnök - viccelődök, de ahogy megszerezve a ruhadarabot megfordulok, elakad a lélegzetem, és egy pillanatra határozottan az az érzésem támad, hogy a szívem helyben kiugrik a helyéről.
A szépség, aki befordul a lépcsőn, elakasztja a lélegzetem, és megdobja a pulzusszámom. Fogalmam sincs, mi fog meg rajta, de egyszerűen nem tudok mozdulni sem, ahogy a mézbarna szemek egy pillanatra rám pillantanak, és gazdájuk mosolyogva biccent, miközben ellép mellettem. Bűbájtól elvarázsolva fordulok meg, hogy végigmérjem hátulról is, nem titkoltam jól megnézve a teljesen hétköznapi ruhák alól kirajzolódó idomokat, főleg a kerek feneket. De nem, ez nem puszta "jóll néz ki" reakció, ez a nő, ez a nő bombasztikus annak ellenére, hogy olyan végtelenül egyszerű mindene.
Mert igen, hiába nézném jobbról, hiába nézném balról, egyszerű, fiús ruhák, félhosszú, csupán kiengedve, minden különösebb fazonra igazítás nélküli aranyszőke haj, átlagos termet, mell semmi, popó, na az mondjuk 10/10-es, és derüs, mégis bánatosan csillogó arany szemek. Ez nem a bombanő kategória, aki lerobbantja az agyad a dudáival, vagy a mini alól előbukkanó combokkal, mégis úgy érzem, egyenesen a szívembe talált Ámor nyilával, olyannyira megfogott az a különleges aura, amely belőle sugárzik.
- Nekem kell ez a nő - súgom magam elé, mire Tommy belém csíp. - Áu! Mi a fenét művelsz, Tommy! - mordulok rá, kiérdemelve, csak épp kevésbé pozitív képet keltve benne, szépségem figyelmét. El is fordulok zavartan, leguggolva Tommyhoz, hogy halkabban, az orrom elé mormogva tegyek neki szemrehányást - Mi a jó fenét csinálsz? Hülyének fog nézni az a helyes csajszi ott! Inkább azt csicseregd, hogy kinek az anyukája, egyedülálló? Ugye nem férjezett? Belehalok, ha férjezett!
- Nyugi van, Kobe nagybácsi - néz rám nagy komolyan a gyerkőc, és bizony tényleg komolyan gondolhatja, mert akkor teszi nyomatékosításul oda a nagybácsi szót, amitől a hidegfrász tör rám minden egyes alkalommal. - Ő ott Texas apukája, érted, a-pu-ká-ja - hangsúlyoza ki megismételve a szót, és először csak vigyorgok bólogatva, míg el nem ér beszűkült agytekervényemig annak jelentése. Mikor ez megtörténik, látványosan lefagyok elsápadva, majd kétségbeesetten "támadok" Tommynak.
- Ugye most szórakozol velem? - üvöltöm visszafojtottan. Ez azt jelenti, hogy én belül üvöltök, de valójában préselve suttogom magamból ki a szavakat. - Nem szép dolog a felnőttek fejét hülyíteni, hallod! Ez életbevágó.
Tommy reményvesztetten megcsóválja a fejét: - Szoktam én viccelni, Kobe nagybácsi?
Reményvesztetten kapaszkodom bele a két vállába, és térdre rogyva döntöm a mellkasának a fejem. Nem lehet igaz, az én első látásra szerelem szépségem, a hirtelen női ideálommá avanzsálódott virágszál nem lehet férfi! Nem!
- Elnézést - hallok meg egy bizonytalan, kellemesen lágy hangot. - Jól van?
Elcsigázottan pillantok fel "segítőmre", hogy utána megint inkább csak a sírhatnék jöjjön rám. Mert ő az, de ő akkor sem lehet férfi, ez a puha, finom bőr, kellemes vonásokkal, a kis, helyesen kunkorodó ajkakkal, neki nőnek kell lennie.
- Én igazán... - makognék valamit, mikor megjelenik a karja mögött egy gyerkőcfej, és megszólal, végképp belemártva a szívembe a tőrt. - Apa, mi történt, ki ez a bácsi?
- Egy frissen összetört szív - nyögöm fájdalmasan, hogy nem törődve a hellyel, és a figyelőkkel, elkeseredetten elnyúljak a padlón. Nem hiszem el, hogy ilyen az én formám!
* * *
Körülbelül tizenöt perc telt el, Tommy, én egy másik gyerek, aki elvileg Texas, és ő, akinek még mindig nem tudom a nevét, a rendelésünk megkapva végre letelepedünk egy kávéház egy asztalánál.
- Elnézést a korábbiért, kissé hülyén vielkedtem - vakarom meg zavartabban a fejem, majd kinyújtom a kezem, hogy bemutatkozzak. - Kobe Swenson vagyok, ennek a lurkónak a nagybácsija - kócolom össze az említettet, hogy a rajtam való vigyorgás helyett inkább azon bosszankodjon, hogy már megint összekócoltam. Elvégre nekem is a legszebb öröm a káröröm, nem vagyok én szent csak azért, mert betöltöttem a húszat.
- Óh, ugyan, örülök, hogy most már jobb színben van. Unique Rolland vagyok - feleli, bár a bemutatkozós rész mintha halkabbra sikerülne, pedig ahh, gyönyörű még a neve is, olyan lágy, olyan dallamos, olyan... nőies... azt hiszem, ezt az utolsót jobb, ha sosem hangoztatom...
- De csak azért vagyok jobban, mert végül elfogadtad a meghívásom. Ugye nem baj, ha tegezlek? - megrázza tagadólag a fejét. - Szóval igazán hálás vagyok.
- Ugyan, nem csináltam igazából semmit - szabadkozik, mire "aljas mód" fiacskájához fordulok.
- Texas, te egyetértesz az apuval? Mert szerintem apukád inkább volt hős lovag, nem igaz? - a kisfiú először csak riadtabban néz a megszólításomra, de a mondanivalóm már tetszik neki, így mivel épp kortyolja az epres tejét, nagyot bólint hümmögve. - Látod, Texas szerint sem semmi az, amit értem tettél - kacsintok hát az apucira is. Bah, miért apuci?! Sors, kegyetlen, aljas és háládatlan nőszemély vagy!
Mellettem Tommy viszont megint olyat szól, ami félelmetesen igaz, de ha igazán jó érzéke lenne, egy picit felnőttesebb helyzetértékelése, sosem mondja ki... Pech, hogy gyerek.
- Ennyire ne tedd neki a szépet, mégis csak apuka, és nem anyuka.
A mondatra megint lefagyok, majd elvörösödve bököm vállon az árulkodó Júdást. - Befognád a csőröd, ha csak hülyeséget beszélsz? - aztán jön a heves magyarázkodás. - Ne is figyelj rá, úgy fejezi ki a szeretetét, hogy mindig beéget, sajnos általában sikeresen, de a fele sem igaz annak, amit beszél!
Csak kuncog, olyan varázslatos még a nevetése "gömbölyödése" is, olyan telten, mégis visszafogott kedvességgel nevet. Elbűvölő.
|
| Ereni-chan | 2012. 10. 31. 16:30:09 | #23962 |
Karakter: Josh Dickins
Megjegyzés: (Mazo-channak és angyalkának)
Ritka szar nap elé nézünk. Nem mintha ezekkel nem lenne minden egyes nap egy kibaszott küzdelem, de ez még az átlagnál is szarabb lesz, ugyanis új boltba helyeztek át minket. A főnök szerint ha még ennél is jobban szétszarom a másikat minimum egyenként aggat fel minket az útszéli villanypásztorokra, azt meg ki akarja… a többiek határozottan nem, én meg teszek rá, úgysem nyír ki addig, míg meg nem dugott legalább egyszer. És az még nem ma lesz, szóval biztonságban vagyok.
De visszatérve az utazásra: itt ülök nyomorult négy órája ebben a fostalicskában, azóta már vagy háromszor időzónát váltottunk, így folyamatosan órák vesznek el az életemből. Van ennél idegesítőbb? Ja, Garry, aki képes a rajzomra morzsázni. Indulás óta egyfolytában tömi a fejét, de nem sejti, hogy ebbe a szendvicsbe festékpatront dugtam. Azaz haver, harapj csak bele, éééés… placcs! Garry egész pofája plusz az előtte ülő Dean háta vörös tintában úszik. Igazán művészi, milyen kár, hogy ők nem így gondolják.
- Na bazdmeg most kiontom a beled! - ordít fel Garry, mint egy gyogyóból szabadult, de nem is hibáztatom, vele még csak tegnap ismerkedtünk meg, ez pedig nem volt elég idő rá, hogy kiismerjen. Mert aki ismer, az már csak rezzenéstelen arccal feláll, és elmegy inget cserélni, ahogyan Deanci is csinálja. Ezt a kölyköt viszont még nevelnem kell, egye fene, an(n)ál hamarabb megérkezünk!
Az út hátralévő részében tehát megpróbál maga alá teríteni, de csak azt éri el vele, hogy még inkább elkenődik rajta a vörös cucc, ergo most úgy néz ki, mintha lemenstruálta volna egy elefánt. Ha ezt fokozzuk a frissen szerzett sebeivel, amiket én okoztam neki, némileg igaz is lesz. És milyen naiv, még mindig azt hiszi, hogy legyőzhet…
- Add fel köcsög, mert nem marad fogad - nyomom fel az állát a háta mögül, ő meg partra vetett hal módjára kapálózik, közben egy influenzás bébifóka hangjait utánozva. Istenem de aranyos, hogy szúrnék át rajta egy szigonyt…
- Érkezzünk csak meg, az agyadba robbantom a tieid! - hörgi felém, én pedig diszkréten ellököm magamtól, így pontosan a műszerfalba fejel, ami azért gáz, mert így kizökkenti Jacket a KRESZ-ben leírt hajszálpontos parkolásból, és kényszere lesz rá, hogy az ellentétes irányba rántsa a kormányt, és még a gázra is taposson. Ezt már azért én is megérzem, szépen visszahuppanok a helyemre, és persze pont ennek a baromnak a szendvicsébe ülök. Ez Armani volt baszódj meg! A tekintetem vészjóslón fellángol, és a többiek helyében én elkezdenék imádkozni Garry életéért… mert a gatyám bazzeg, ér legalább annyit.
###
Fél óra telt el. Ennyi időbe került kitolni a kocsit az árokból (nekik, mert én csak néztem), aztán felöklendeztetni Garry tüdejéből a szendvicsdarabkákat. Nagyon gusztusos látvány volt, még egy kisebb tömeg is gyűlt körénk skubizni, már majdnem mentőt is hívtak, pedig elég lett volna csak szimplán hátba taposni egy kicsit, és a probléma már meg is lett volna oldva. De nem szóltam, hadd erősödjön csak a többiek közti kötelék egy életmentéssel. Legalább engem békén hagynak, ha egymással vannak elfoglalva.
Én közben elkunyerálom/kiverem Jackből az új bolt kulcsát, és be is trappolok az ajtót bevágva magam után, ezzel egy kisebb közlekedési balesetet okozva a kintieknek. Bénákkal vagyok körülvéve, öcsém…
Bent aztán lefoglalom magamnak a legbensőbb sarkot, aztán elhúzom a függönyt, és elkezdek kipakolni. Úgy negyed óra múlva, mikor már javában fejezem be az úton elkezdett tetkóm a többiek is megérkeznek, és érdekes módon egyiküknek sem támad kedve elégtételt venni. Erről van szó gyerekek, megértjük mi egymást. A vigyorom csak még szélesebb lesz, mikor a telefon is megszólal, persze nem az enyém, hanem Jacké. Valószínűleg a főnök hívja, hogy túléltük-e az utat, és ha igen, a bolt túlélte-e a berendezést. Drága kollegám igenlő válaszaiból legalábbis ezt veszem le. Éppen vége van a társalgásnak, mikor az én telóm kezd el csipogni, de ez csak a szokásos fenyegetős SMS lesz a főnöktől.
„Ha bármi szart csinálsz, megdöglesz.
KP”
Hmm, de aranyos. Csak fél szemmel futom át, aztán teszem is el a készüléket, az ilyenekre nem szoktam válaszolni. Mit is lehetne? Ha megígérném, hogy nem lesz szar csak még váratlanabbul érni a nagyadag lócitrom. Azt pedig nem akarom, a végén még szívrohamot kap, és akkor kinek az életét teszem tönkre? Másik főnökkel már nem lenne olyan izgalmas!
Szóval KP szívem megnyugodhat, még nem ma fogja elérni a vég. De KP adja a KP-t is, szóval óvatosnak kell lennem, nehogy éhen dögöljek egy rossz húzásom miatt. Csinált már ilyet, miatta kénytelen voltam a többiek kajájából zabálni, és ez rohadtul betett az önbecsülésemnek… ezért is tette az a szarházi, de nem probléma, mivel kamatostul visszafizette a bolt helyrehozásánál. Így játssz velem köcsög!
A délelőtt további része gyorsan elmegy, berendezkedünk, aztán jönnek is a vendégek. Felmerül a kérdés, hogy hogyan, mikor még csak ma érkeztünk? Hát úgy, hogy a cégünk elég ismert, és nem csak egy van belőlünk városonként, hanem az ország több részén elszórtan. Bár terjengenek olyan pletykák, hogy nem mindegyik üzletnek vannak képzett tetoválói, de ez baromság. Mindenkiben lötyög legalább annyi ész, hogy hozzám küldjék azokat a vendégeket, akik számukra túl bonyolult dolgot akarnak felvarratni. Persze nem csak azokat, hanem a beteg állatokat is megkapom, így például tetováltam már fel a Kámaszútrát, a pláza szabályzatát és még egy kutya bensőségeit is. Bár gyanítom az a gyerek állatorvosnak készült, csak ez a rész valahogy nem feküdt neki, így inkább felvarratta, hogy mindig kéznél legyen (szó szerint).
Délután kettőig tehát ilyen és ehhez hasonló barmoknak cirkálom fel, amit kérnek, persze szép kis summáért, azt ne felejtsük el. Ettől mindjárt jobb kedvem lesz, olyannyira, hogy mikor elindulok kidobni a mocskaim még Garry alól sem rúgom ki a széket. Nem is tudnám, hát olyan édesen összehúzza magát, mikor meghallja a lépteim, hogy akár a klotyópapír közepébe is bele lehetne gyömöszölni. És ez nem is rossz ötlet… na majd holnap.
A bolt elé érve indokolatlan látvány fogad. Hogy miért? Egyszerű. Mert a legnagyobb riválisainknak, a piercingeseknek a szemben lévő utcában van üzletük. OMG, úgy érzem, a főnök már nagyon látni akar engem, ha ezt a költözködést komolyan ide gondolta. Mondjuk leszarom, de hogy pont pécéseket… hmm. Elment a kedvem a munkától.
- Bitches! Pakoljatok. Megyünk megleckéztetni pár pöcsfejet - vágom ki az ajtót, és ezzel egy időben egetrengető ordítás hallatszik fel. Hoppá, csak nem túl váratlan voltam? Wehhehe.
- Már megint túlteng benned az adrenalin, Dickey? - sóhajt fel Jack, miközben az éppen előbb hasznát tetóválógépét tisztogatja. A többiek inkább kussolnak, mivel elvileg ő főnök előtti főnök, tehát ahogy ő dönt, úgy dönt mindenki más is. Szerencsére az ő akarata is harmatgyenge az enyémhez képest.
- Pff, ne mondd, hogy te nem köpnéd le őket - sétálok elé vigyorogva, és ez a közelség pont jó ahhoz, hogy rávillantsam a „jössz vagy megdöglesz” nézésem is. Őt ez kevésbé látványosan hatja meg, mint a többieket, de azért tuti, hogy elgondolkodott rajta. Remélem is, mert különben ő lesz leköpve.
- Ja, és a főnök ehhez mit fog szólni? - Oh, újabban már aggódik is értem? Nem mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy ő simán megússza.
- Hogy „rohadnátok már meg”, vagy valami ilyesmit, de én tudom kezelni… - húzom ki magam, megy ez, mint a karikacsapás. Kicsit még könnyebben is, tekintve, hogy egy nyámnyila faszról van szó.
- Különös, azt hittem újabban ő kezel téged. - Ehh, valahol itt unom meg a dumálgatást.
- Kuss legyen, ha ti nem jöttök majd bemegyek egyedül, jobb esetben agyonlőnek pécével a főnök meg kurva mérges lesz, hogy a rivális bolt cuccait reklámozom - fordulok sarkon és már mennék is, de Jack éppen időben rakja a kezét a vállamra. Ez olyan kéttized másodpercig tart, mivel engem nem nagyon lehet csak úgy tapizni. Nyomós ok kell hozzá, különben szó szerint harapok.
- Jól van már te idióta, megyünk. De te vállalod a felelősséget. - Hangosan felnevetek. Na igen, nem csak bénák de nyulak is.
- Mint mindig. Pótalsót hozzatok.
###
Na jól van, mérjük fel a helyzetet. Az ég kék, a fű zöld, nem jön kocsi, mehetünk! Arcomon a szokásos vigyorral rúgom be az ajtót, majdnem ki is szakad a helyéből, de az legalábbis biztos, hogy az éppen előtte elhaladó sétáló fémtelepet elcsapja. Majdnem el is esik, de ahhoz túl robosztus, elég csak megráznia a fejét, hogy újra összelöttyenjen az a kis semmiség benne. Erre a kongásra azonban már a többi nehézfémes is felfigyel, és mikor meglátják a többieken ékeskedő tetkókat viszonzásra talál a vigyorom. Na lássuk csak, remélem nem okoznak csalódást.
- Üdv kedves szomszédok, jöttünk meglátogatni ezt a patkányfészket. Ahhoz képest, hogy szemetek lakják, egész kis takaros. Anyuci volt a dekorátor, ugye? - kezdek egy roppant kedves üdvözléssel, és az egyik lyukasfejű le is csapja a labdát.
- Valójában igen, a te anyád. Nem került sokba és nem is kért sokat, de a sarokról felszedetteknél ez már csak így van… - Hmm, és milyen igaz. Imádok családias vizekre evezni!
- Anyám a közeledbe se menne, mert öt másodpercre rá elhányná magát. A bátyám viszont csípne téged, minden nap találkozik ilyen szépekkel a bunyói alatt, csak ők azután lesznek ilyenek, hogy beverte a képüket.
- A bátyád? Azt hiszem, volt már dolgom vele. Ugyanolyan seggarcú volt, mint te, amíg kezelésbe nem vettem… de rajtad sajnos már ez sem segítene. - Eggen, van aki génjeiből adódóan szép~
- Ezekre gondolsz itt? - tapizok meg egy pécéket tartalmazó üvegládát, történetesen éppen a cuki kis delfines és teknősös oldalát… jaj egyemmeg, ilyen biztos neki is van! - Szépek… a húgom barátnője is imádja az ilyeneket. Tizenöt éves a kis drága.
- Nos, nem is tudom, melyikőtök lehet a kislányosabb. Bár ha felvennél egy szoknyácskát, mindjárt könnyebb lenne eldönteni - eddig is voltak kisebb röhögések a pécések oldaláról (tőlünk nem, mert mindenki be van fosva a kinézetük miatt - amatőrök), de most egészen felbátorodnak. Erre már nekem is mosolyognom kell, olyan húgyagyúak.
- Ó, ez kedves. Kölcsönadnál egyet? - pillogom édesen, és ez az a pont, amit nem nagyon kellett volna betalálnom. A férfiasság ezeknél az állatoknál szó szerint állatias formába ment át, tehát ha a társaság esze együttesen nem alkotna egy kisebb pocsolyát, a dagi most tuti nekem ugrott volna, de így visszatartják. Az egérkék mögöttem megkönnyebbülten nyikkannak párat, ez az bazdmeg, féljetek még feltűnőbben, hátha eddig nem vették észre… hülyékkel vagyok körülvéve!
- Szerintem éppen eleget jártattad a pici szád - lép ki a gyépések közül egy fekete hajú, kevésbé agyonlőtt egyed. Meglepő, mert míg a többiek a szakma összes eszközét magukon hordják, addig ő egész szolidan néz ki, és tetkója is van. Pheh, bár ezeknél létezik olyan, hogy szolid? - Menj most már haza, nehogy későn feküdj le csicsikálni.
- Furcsa épp tőled hallani, hogy ki fekszik le és mikor - vágom vissza, mert akárhogy néz ki ez a fazon, attól még ellenség. - Ezzel a pofával dúskálhatsz a tapasztalatokban…
- Édes, ha te azt tudnád - vigyorodik el féloldalasan, és most már egyenesen a szemembe néz. Általában fél pillanat alatt kitalálom, mivel alázok vissza, de ez most más. Attól, ahogy bámul rám, ahogy mosolyog rám már majdhogynem kiráz a hideg. Ez azért is abszurd, mert én még a baltás gyilkosok képébe is képes vagyok fennhangon beleröhögni, de ez a faszi szó szerint leblokkol. Mi a picsa van velem egyáltalán? Hiszen csak néz rám! Ne most kezdjen el pislákolni a vörös lámpa, ne ennél a kölyöknél, akitől még csak tartanom sem kéne! Bár a szemei nem ezt mondják. Színtelenek, üresek és mégis… veszélyesek.
- Úgy nézem a haverjaid megfogadták a tanácsot. - Eh? Hátrakapom a fejem, és látom, hogy mögöttem már egy teremtett lélek sincs. Ó hogy basszátok meg magatokat, pedig az egész szemezés tíz másodpercig sem tartott! Ennél szebben le sem égethettetek volna, de érik az a főnökhöz menés, nagyon érik…
Ezen kissé felhúzom magam, pontosan annyira, hogy a következő beszólásomban már a legcifrább szavacskák lennének, ha nem szakítana félbe a kurva mobilom csörgése. Baszki most akárki az szóban teszem a tetves földbe!
- Mi a szar van?!
- Szar a pofádban lesz, ha nem tolod ki onnan sürgősen a segged! - Hoppá, emlegetett szamár.
- Jah főnök, üdv. Szép időnk van ma, nem? - kezdek el tök általános dolgokról dumálni, nem is törődve azzal, hogy még mindig ellenséges területen vagyok.
- Ne tereld a kibaszott témát, mert egy villanypóznához kötözlek, és egy hétig élvezheted a jó idődet! - Ajjaj, nem kéne packázni vele, de nem bírom megállni, hogy ne szekírozzam még egy picit.
- Naaaa ez csúnya volt, jobban szeretsz te anál… annál. - Hehhe. A vonal túloldaláról feladó sóhaj hallatszik. Mindig megtöröm…
- Húzd. Ki. A. Tetves. Beled. Onnan!! - De most már ő fog engem, ha nem csinálom amit mond.
- Yep sir! Na gyönyörűségeim, további jó hústépést nektek, remélem hazafelé menet fennakadtok egy rohadt nagy mágnesben. Pussy! - köszönök el legújabb baráti körömtől, aztán sarkon fordulok, és rájuk csapom az ajtót. Hmm, új üveg kell bele. De legalább jól szórakoztam!
- Gyere a megadott címre. NE késs - hangsúlyozza ki, aztán mielőtt még megejthetnék egy újabb beszólást lecsapja, és SMS-ben küldi el a helyet. Na szép, ez a város túloldalán van. Hogy én mennyire szeretem ezt a faszfejet… na mindegy, kirúgatni nem akarom magam, úgyhogy go!
###
Egy igazán szép felhőkarcoló igazán giccses liftjében igazán gusztustalan zene szól. Már majdnem olyan, mintha klasszikus lenne, attól meg elkap a rókaroham… na csak érjünk már fel, 28, 29… 30. emelet, király. Kiszállok a felvonóból, ami történetesen egy szobába nyílik, hú de menő. Mondjuk a berendezés még mindig ocsmány, ennek sem lett jobb ízlése. Kanyargok egy kicsit, aztán meg is találom a „KP” névtáblával ellátott ajtót, amin be is lépek.
- Haladjunk fejeském, dollárok úsznak ki a kezemből - lépdelek oda az asztalához ásítva, mintha csak szívességet tennék neki, mert amúgy tényleg. Eljönni idáig csak azért, hogy ő kiélje magát rajtam, hát nem vagyok kedves?
- Igen? Megmondjam, hogy nekem hány dollárom úszott el miattad? - ránt oda maga elé a dzsekimnél fogva, így közelről még nevetségesebb arca van. Mikor szok már le róla, hogy ijesztgetni próbáljon? Jó pár éve nem jön be, beletörődhetne.
- Biztos sok. És még csak meg sem dugtál - vigyorgom rá pimaszul, és ettől mintha lüktetni kezdene egy ér a szemében. Istenem, hogy én mennyire élvezem ezt! A következő pillanatban már el is lök magától, egyenesen egy kényelmes fotelbe. Háá, hogy el tudnék itt fetrengeni munka helyett!
- Vetkőzz.
- Oksa! - Mindenféle szemérmesség nélkül lekapom a pólóm, úgyis csak a nyuszimat fogjuk folytatni. KP szeme akaratlanul is elidőzik rajtam, és pont ezért enyém a győzelem. Még egy ilyen sóvárgó képet a kutya sem vág zabálás előtt…
Innentől be is keményít, hiszen nincsen olyan, hogy a góré ne legyen fölényben. A tűt is kétszer olyan erősen szúrja belém, mint ildomos lenne, de nem baj, nyögök párat a kedvéért, hadd örüljön. Randa egy répazabáló lesz ez, hiába csinálja a legprofibb műszerekkel, akkor is. A gép sercegését már szinte barátian hallgatom, és egy idő után az érzés is semmissé válik, csak a tompa szúrás marad meg. Ezért gáz tetkókkal kínozni valakit: nem tudod hosszútávúan csinálni…
Mikor végre készen vagyunk elenged, én meg a tükör elé táncolok, és a vigyorom rögtön hányingerbe fullad. Uhh, hát ez… undorító. Alig várom a következőt!
- Ezután a segged jön, úgy balhézz. - Erre halkan felkuncogok, és elé lépve vészesen közel hajolok hozzá.
- Tehát annak már örülni fogsz, ugye? - súgom szinte az ajkaira, de mielőtt még megcsókolhatja elhajolok tőle, és elsuhanok mellette. - Csá, főnök! - intek, és már a folyosón vagyok. A lift felé baktatva még felöltözök, és a mire leérek már úgy nézek ki, mintha csak nézelődni mentem volna. A fenyítésem másik hátránya: még csak azt sem tudják, hogy megtörtént…
###
- Na, mit mondott a főnök? - kérdi Jack, mikor végre visszakeveredek a boltba.
- Puszikál titeket - vetem oda félvárról, úgyis leszarja.
- Nem inkább téged?
- Jack, neked így is totál seggarcod van, ne tetézd még azzal is, hogy szarságokat dumálsz. - Ezzel én lezárom a témát, és visszavonulok tetkót tervezni. Egy valami viszont nem hagy nyugodni: az a srác… kényszerem van rá, hogy megmutassam neki, mennyire kisiklás volt csak a délutáni… és így is lesz. Ma este túlórázom!
~Kicsivel később~
Fél kilenc van, és nem gondolná senki, hogy ilyenkor még benn vannak azok az izomagyú állatok, pedig de. Tőlünk már mindenki hazament, én magam is besötétítettem, de ezek még mindig valami szar poént sütnek el az ajtó előtt. Ahh atyám, még öt perc és elalszom… na végre elhúzzák a belüket. A feketehajú csávesz egyébként még mindig benn van, és sajnálni fogja még, hogy ennyire szeret lyukasztgatni. Pontosan ebben a pillanatban, mikor is kilép az üzletből, én pedig egy vasdarabbal szépen tarkón vágom. Oppá, mintha kicsit nagy lett volna, túl szépet zutyált… na nem baj, nem árt neki. Meglepően könnyen a vállamra tudom támasztani, és elindulni vele, úgy tűnik, súlyban sem hasonlít a haverjaira. Ezek után kinézetben sem fog, csak végezzek vele!
Miután visszahurcibálom a boltba és biztosan odakötöm a székhez azért nyakon öntöm némi jeges vízzel, nehogy már csak én szórakozzak a fájdalmán! Fel is ébred, és pár pillanat nézelődés után rám szegezi azokat az ocsmány szemeit. Miért nem tudok szemtetkózni, miért…
- Szar estét neked, akárhogy is hívnak - köszöntöm kedvesen, miközben beillesztem a legvékonyabb tűt a gépbe (tévedés azt hinni, hogy a legvastagabbal fáj a legjobban… kellemesebb az, mikor ezernyi kis tű szánt végig a bőrödön!)
- Hasonló szépeket. Azon gondolkodom, melyik lehetsz, hogy idehoztál: nagyon hülye, vagy még annál is hülyébb.
- Ezt most bóknak veszem. A helyzet az, hogy nagyon bököd a retinámat, éppen ezért választanom kellett, hogy te bökdöss engem, vagy inkább én téged… szerintem tudod, melyik mellett döntöttem - lépek elé immár felkészülten, de ő csak vigyorog, mintha nem is zavarná a kis akcióm. Ó majd fogja, mikor meglátja, mit akarok felvarrni neki!
- Remélem te is tudod, mit von ez maga után…
- Nem, igazából leszarom - mondom a legőszintébben, vállat vonva. - Nos, mit kérsz? Nyancat jó lesz, vagy esetleg egy csillámpóni? Az most nagyon népszerű, egy csávóka majdnem egy egész ménest felvarratott.
- Ha csak egy fél szivárványt fel mersz rakni, megdöglesz. - Ohó, mondtam én… túl jól ismerem az embereket.
- Oh, I’m scared… akkor maradjunk egy cuki kis nyuszikánál, oké? Habos-babos rózsaszínben.
Fel is kerül a tetkó mintája, amit csak neki tökéletesítettem ki az imént, hát nem vagyok édes? Egy itt-ott törött tábla lesz szögesdróttal bevonva, amit rózsaszín nyuszikák rágcsálnak véres pofával. Mondanom sem kell, hogy mindennek a közepébe becses nevem kerül majd szivárványszínnel: „Made by Rainbow~Fucker”. Király lesz, szerintem neki is tetszeni fog. Ráadásul pont a karjára kerül majd, ahol mindenki gyönyörködhet benne! Lássunk is neki, ez nem fizetett túlóra…
Bekapcsolom a gépet, és a bőrébe vájom. Nem kapok valami élénk reakciót, de sebaj, hosszú az éjszaka. Fogsz te még sírni…
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2012. 10. 31. 16:41:39
|
|
