|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| louisMayfair | 2015. 08. 21. 20:20:02 | #33355 |
Karakter: Akka
Megjegyzés: Levi-samának
Az éjjel számomra kész kínszenvedés. Thranduil vágya egyszerűen körüllengi az egész erődöt, ágyékom ég, figyelemre áhítozik, kényeztetésre és minden, amire vágyom egy arrogáns tünde! A padlón próbálok vigaszra lelni, de nem megy, éget a vágy, hogy velem legyen. Égni akarok a tekintetétől.
Thranduil vágya hullámokban érkezik felém, felvonyítok, talán ezreket verve fel az erőd falai között. A szél a hangját hozza magával…
- Gyere hozzám. Én enyhítek kínjaidon… - hallom a suttogását.
Meg még mit nem! Jöjjön Ő hozzám! Eltaszított magától, nem rohanok hozzá, mint egy tüzelő szuka, nem, nem, nem!
- Narmona… - súgja a szélbe, rózsaillattal továbbítja nekem ezt a szellő. A vágyaim már a tetőfokára hágnak, mégsem mozdulok ki a szobából. Nem engedem meg. De bizonyos elégtételt ad, hogy az ő vágyát is egész éjjel érzem, hiába mindketten szenvedünk.
*
Reggel újabb csatát vívok Denulival, nem vagyok, hajlandó egy nadrágnál többet felvenni úgyis el fogom hagyni valahol, ha bőrtváltok. Vele a sarkamban megyek Thranduilhoz, már számtalan folyosó és járat elején érzem a vágyának édes illatát, férfiasságom nagyot rándul az illatokra.
Kinyitják előttem az ajtót és én belépek. Nem fordul meg, ugyanúgy áll, nekem háttal, és még így is csodálatos. A ragadozó felébred bennem, farkasom be akarja cserkészni.
- Thranduil…
Válla felett pillant és mosolyog rám, a mosolya újabb ostrom a vágyaimnak.
- Oly szép a napfelkelte, nem igaz?
- De igen… - morgom, egy cseppet sem érdekel a napfelkelte, ezt nagyon jól tudja. Denuli lép előre, mikor a király szemrevételezi a testemet, elégedettséggel tölt el, hogy tetszik neki a látvány.
- Felség, őszintén sajnálom, de nem tudtam őt illő ruhákba öltöztetni. Nem akarta felvenni a…
- Nem vagyok tünde! – morgok rá - Ha az lennék, hordanám azokat a cicomákat!
- Felség… - Denuli folytatná, de Thranduil int, majdnem győztesen morrannék fel Denulival szemben, de legszívesebben a nadrágomtól is megszabadulnék most. A bőröm egyszerűen nem tűri a szövetet.
Mikor mindenki távozott, én pár lépéssel átszelem kettőnk között a távolságot, karjaimmal közrefogva megtámaszkodom mellette a kőpárkányon. Egész éjjel kínzott, nem segített magán, ezzel engem az őrületbe kergetett! Ő mosolyogva simítja meg az arcom, nekem felhúzódik felsőajkam és rávicsorgok. Azt akarom, hogy ő is érezze a kettőnk között szikrázó olthatatlan szenvedélyt. Ágyékom övéhez dörzsölöm és érzem, ő sem éppen kedvetlen! Meg akarom csókolni, de mosolyogva fordul el, ez feldühít. Már moccanok, de ő gyorsabb nálam, egy szempillantás alatt a padlón találom magam hason, ő a hátamon ül, karjaimat lefogja. Vadul próbálok szabadulni, én nem adom meg magam neki! Nem hódolok be a szeszélyeinek! Vicsorgok, morgok, nyüszítek, de nem tör meg! Nem hagyom!
- Csillapodj, inya narmona… - súgja a fülembe, csilingelő kuncogással rágcsálja meg a fülem, amitől csak még elkínzottabb leszek. Az éles érzékeim miatt sokkal érzékenyebb vagyok a tapintásra is.
- Arrghh… miért csinálod ezt?! Egész éjjel kínoztál… te szörnyeteg… - morgom.
A lélegzetem is elakad, ahogy megérzem vágyát pont ott, tomporomnál, csípőjét ringatva kerget az őrületbe. Meg akarom harapni.
- Nem tettem semmi rosszat, Akka. Egyszerűen a sorsunk összeköt bennünket, mellettem a helyed, és ezt te is tudod.
- Nem! – előbújnak a karmaim, a fehér márványt karmolom fel.
- Dehogynem, hiszen annyira velem akarsz lenni, hogy szinte eszedet veszted. Valld be… Vágysz rám, kívánsz engem, mindennél jobban. Velem álmodsz, én búvok meg minden gondolatodban… Miért állsz ellen?
- Nem akarom, hogy behálózz, hogy utána fogoly legyek megint… - felelek rá mérgesen.
- Igen, tudom. Soha nem akartam, hogy a foglyom légy, Akka – a hangja andalító, de én úgy érem, nem igaz. Mégis úgy szeretnék hinni megtévesztő szavainak. Elfordítom a fejem és csak kapkodom a levegőt. A számmal lélegzem, mert az orrom már így is tele van az illatával. – Ha arra vágynék, már az lennél, hidd el. Megmentettem az életed, amiért komoly árat fizettem, szabadságot és otthont ajánlottam neked, s most sem teszek másként. Szabad vagy, ez az erdő az otthonod lehet, ha te is így akarod.
A szava szépen cseng, azt mondja, amit hallani szeretnék, amire vágyom. Forró arcom a hideg kőre simítom, másik felét ő csókolja meg, ajka izzik a bőrömön, az érzésre felsóhajtok.
- Nem tudom… - hihetek neki? Bízhatok benne? Megnyissam a szíven annak, akit nem ismerek?
- Nem kell mondanod semmit, inya narmona. Úgy gondolom, ennyi jótett után végre elkezdhetnél bízni bennem, nem gondolod?
- És te? – kérdezem nyugton fekve. – Te bízol bennem? – nem érkezik válasz, így nyugtalanul mocorogni kezdek, feszülő férfiasságom a hideg kőnek feszül, a mocorgásra egyik kezével a csípőmre fog és ágaskodó vágya fenekemhez nyomul.
- Szeretnék bízni benned – jön az őszinte szó. – Felkorbácsoltad a vágyam, amiről azt hittem már soha nem fogom újra érezni. Különös lény vagy te, narmona…
- Mit jelent ez a becézés? – fordítom felé a fejem, noha még mindig rajtam ül, de lejjebb csúszott a combomra. – Ahogy hívsz, narmona?
- Azt jelenti, farkasom – felel, megemelkedik annyira, hogy a hátamra tudjak fordulni, de egyből vissza ül rám lovagló pózba, szeme jegesen izzik, de én forrónak érzem a pillantását magamon. Lehajol, a szőke tincsek végigcirógatják arcom, míg az ajka az enyémhez nem közelít, arcunk csak pár centire van egymástól.
- Azt akarod, hogy a tied legyek… - lehelem összezavartan.
- Akka – mosolyog rám gyengéden, és ez a bizsergés végigkúszik a gerincemen. – Te már az enyém vagy… Attól a pillanattól fogva, hogy beléptél az erdőmbe, nem vagy a tulajdonom, de tudom, hogy te is érzed, összekapcsolt minket egy láthatatlan erő, egy olyan, ami még a farkasoknál is nagy jelentőséggel bír.
Ebbe nem akarok belegondolni, nem akarom, hogy ő legyen a párom. A farkasok egy életre választanak párt maguknak, ezt nem mi akarjuk, ez csak megtörténik nálunk. Kinyílik egy ajtó, a két fél szembe találkozik egymással és kialakul köztük a kötődés, egy láthatatlan fonál, egy párosodás a két lélek között. Nem mi választjuk, kibe legyünk szerelmesek, megtörténik… talán már meg is történt… A csípője mozdul az ágyékomon és én felszisszenek.
- Miért nem segítettél magadon éjjel? – sziszegem? – Egész éjjel éreztem a vágyadat…
- Mert ez édes kín volt, olyan, amit már régen tapasztaltam – feleli csillogó szemekkel. Mivel a kezeimet még mindig lefogja, most én mocorgok egy kicsit és hozzá dörzsölöm az ágyékom alulról az övéhez. Arca felragyog, és én ezt akarom látni!
- Ez? – kérdezem kicsit pimaszul. – Mi az, amit szeretnél, Thranduil? – kérdezem fogva tartva a szemeit. Csípőmmel körkörös mozgásba kezdek, a tünde szeme kikerekedik, ajka után kapok és becsókolom alsó ajkát. Mindketten belenyögünk a pillanatnyi csókba, az íze semmihez sem fogható, amint elengedem az ajkát homlokát a homlokomhoz simítja.
- Veszélyes vizekre tévedtél – súgja.
- Mit kell tennem ahhoz, hogy azt a kifejezést lássam megint az arcodon? – Csípőmmel lentről egy erősebbet lökök, vágyunk egymáshoz szorul, felsóhajt. – Ezt akarom látni, újra és újra… - a hangom ezernyi érzéki ígéret. – Ha a testemet szeretnéd, megadhatom, mert én is akarom a tiédet… Nem hiányzik, hogy valaki boldoggá tegyen? – rágcsálom meg édes ajkait.
- Mit gondolsz, narmona… - nyalja meg fülem érzékeny kagylóját. – Te boldoggá tudnál engem tenni?
Karjaim most a fejem fölé kulcsolja, úgy fogja le jobb kezével, lábaimat szétlökve térdével közé fészkeli magát. Bal kezének ujjaival megérinti kemény mellbimbómat. Már nem is emlékszem, kivel voltam utoljára ennyire intim helyzetben, és miért nem küzdök a dominanciáért? Egyszerűen minden lenyűgöz rajta, de nem szabad, megkeményítem az akaratom és vadul kezdek hánykolódni alatta. A mozdulataimtól csak még intimebb helyzetbe kerülünk és ágyékunk újra meg újra egymáshoz dörzsölődik ruhánk anyagán keresztül.
- Eressz el! – morgom. – Meg foglak harapni…
Amikor ajka az ajkamhoz ér, minden ellenkezés kiröppen a fejemből. Az íze, az illata, a vágya, kiszabadítom kezem és karmaimmal felhasítom mellkasán a ruha anyagát, de a bőrén egy karcolást sem ejtek. A csodaszép test feltárul a szemem előtt, végig akarom nyalni a nyakát, a kulcscsontját, mellbimbóját és meg is akarom harapdálni. A felhőkig akarom repíteni, megmutatni neki mindazt, amiből jó ideje kimaradtunk mindketten. A kielégülésig akarom hajszolni… a szemem mindezt elárulja a számára, ám az intim pillanatokat kopogás zavarja meg.
- Ki az?! – szól ki ingerülten, mert megzavarták, nekem pedig hideg zuhany a kopogás. Kijózanító.
- Bocsáss meg uram, követ érkezett Elrond úr házából! – szól be a kint strázsáló őr, mire Thranduil felsóhajt, lenéz rám. Tekintetünk összekapcsolódik és mindketten tudjuk, ez még nem minden. A testünk vágyhat egymásra, de én tudom, hogy a szívünk sosem fog egyesülni. A vágyat ki lehet szolgálni, de a szerelmet nem lehet kényszeríteni.
- Mennem kell – áll fel rólam. – És neked is.
- És a reggeli? – kérdezem pimaszul, mire szája széle aprót rándul. Én is feltápászkodom, szemem kihívóan villan.
- Be fogjuk pótolni, narmona – hangja maga a megtestesült csábítás.
Ebbe bele fogok őrülni, elhagyom a lakosztályát.
*
Az erőd cikornyás járatai között egy kisebb híd sziklás kiszögellésen fekszem, közel a kovácsműhelyhez, gondtalanul lelátok rá és a járkáló, dolgukat végző tündékre. Farkas alakomban vagyok, számomra ez a praktikusabb forma, annyira régen voltam ember, hogy biztosabbnak érzem magam ebben az alakomban, nem vágyom vissza a másikra, csak ha szükséges.
Lustán nyúlok el a fekhelyemen, fejem mancsomra teszem, szememmel követem hol az egyik tündét, hol a másikat, míg el nem tűnik a szemem elől. Nem egy tünde elhalad mellettem a hidakon, de látszólag nem zavarom őket, kezdik megszokni a jelenlétem, egyiknek sincs ártó szándéka, így hát engem sem zavarnak. A többség csak egy pillantást vet rám és ez nekem teljesen meg is felel. Az illatuk alapján már egészen sok tündét be tudok azonosítani név nélkül is. Azok, akikkel eddig valamilyen dolgom volt vagy találkoztam velük.
Nem tudom, hányadán állok most a tündékkel, főképp a királyukkal. Thranduil hazudik nekem, inkább érzem, mint tudatában lennék, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy mit miért tesz. Hogy mik a szándékai velem, arról fogalmam sincs, egy bábunak tekint egy játéktáblán, de mihez? Talán még annak sincs tudatában, hogy bizonyos tekintetben átlátszó a nagy segítőkészsége. A kettőnk közt fellángoló heves tűzről nem vagyok hajlandó tudomást venni.
Olyan az egész tünde, mint egy gyönyörű szivárványos kígyó. Elbűvöl a szépségével és az erejével, közben bekerít. Még kölyökkoromban megtanultam, hogy minden, ami szép nem biztos, hogy veszélytelen is. Minden tulajdonságát fegyverré kovácsolta, mintha borba csepegtetett méreggel itatná meg azt, akivel épp beszél.
Legolas és Tauriel közelítenek a keskeny hídon, a lány rám mosolyog, Legolas bólint, én meg a fejemmel biccentek, nem állnak meg, én sem akarok velük beszélni. A követ, aki érkezett reggel sokáig marad, Thranduil a tündék nyelvén parancsokat osztogat, nyilván készülnek valamire.
Alattam felharsan pár gyerek hang, ez ránt vissza gondolataimból a valóságba.
- Akka! – kiált fel a legényke, aki a legbátrabb és a leg ostobább is volt a csapatból, akik kiszöktek a pókokhoz.
Nem egyedül jött, egy egész csapat gyerkőc követi, szemük kikerekedik, ahogy felkelek a helyemről és már épp kereket akarnék oldani, mert nyugalmam már nem lesz, felkiáltanak.
- Gyere velünk játszani!
- Igen, gyereee!
- Szépen kérünk!
A könyörgő tekinteteknek egyszerűen, ha akarnék se tudnék ellenállni. Egy kecses ugrással lent termek mellettük, alig érnek fel a térdemig. Felsikongatnak örömükben és a vidámságuk magával ragad. Négyen felkéreckednek a hátamra, lefekszem, hogy fel tudjanak mászni, majd amikor megkapaszkodtak felkelek és a gyerekhadat követve megyünk ki az Örök Nyár Kertjébe, ahogy ezt ők nevezik. Egy csodálatos, hatalmas kertben találom magam, egy kis tó, távolabb lovak legelésznek, Thranduil szarvasa a lovak mentén lépked kecsesen körbe egy hatalmas, csodaszép gyümölcsfát.
A fűben egy sík területen megállunk a gyerekekkel, akik kitalálják, hogy fogócskát akarnak és én legyek a fogó, mindez szép és jó, de nagyon kell vigyáznom, hogy egy virgonc tündegyerekre se lépjek rá. Nem gondoltam, hogy gyermekkorukban a tünde ifjak ilyen felszabadultak és vadak.
Örömmel játszom velük, nálunk, farkasoknál bevett szokás, hogy a falka minden tagja kiveszi a részét a kölykök neveléséből, a bizalmukban fürdőzve hagyom, hogy körbe ugráljanak, néha egyik másik után kapok, játékosan, hogy lassabban.
A gyerekek kitalálják, hogy a regéikből, mondáikból akarnak játszani, ahogy a tündék letelepedtek az erdőben, a nagy háborút, egész kellemes kis történelemórát kapok tőlük, ahogy mesélik, nekem mi a szerepem és mit kell csinálnom.
Aztán azt játsszuk, hogy ők egy rettenthetetlen tünde sereg, akik készek legyőzni a hatalmas fenevadat, ami parányi királyságukat fenyegeti, ez utóbbi volnék én. Hősiesen tűröm a támadássorozatokat, ami egyik sem komoly persze, és eljátszom, ahogy a nagy hősök leterítenek a négy lábamról.
- Meghalt a szörnyeteg! Győzött a tünde sereg!!! – kiált fel a „vezér” az oldalamon tapicskolva, a gyerekek pedig éljeneznek, és mindannyian rám ugranak.
Szeretem a gyerekeket, mert őszinték, nyíltak és ártatlanok, őket még nem rontotta meg a világ árny oldala. Leplezetlen szeretettel és bizalommal fordulnak felém, én pedig boldogan viszonzom nekik a nekem szentelt figyelmet.
Annyira belemerültünk a játékba, hogy észre sem vettük, a nagy csatának igazi kis közönsége lett, Denuli, Kheor a kovács, Legolas, Tauriel, és még páran, akiket a szaguk alapján ismerek. Még Thranduil is megtisztelt bennünket a jelenlétével, a pillantása elárulja milyen rendkívül jól szórakozott a megvadult szörny elejtésén, amelyet a kis törpe tündék hada győzött le. Elegánsan becsatlakozik a tapsviharba, amit a többiektől kapunk.
- Nem is gondoltam, hogy a farkasok ilyen jó dajkák… - Legolas jókedvűen felkacag Tauriel megjegyzésére. Rendkívül éles hallásommal értem, mit mond és prüszkölök egyet fülem hátracsapva a nemtetszésem jeleként, nem vagyok dajka, kikérem magamnak.
- Azt hiszem, Akka nem értékeli, hogy ledajkáztad – vigyorog a herceg.
- De tagadhatatlan, hogy a gyerekek körében rendkívül népszerű és szerény is – bólint Tauriel.
- Azt hallottam, hogy a farkasok között az egész falka kiveszi a részét a kölykeik neveléséből – gondolkodik Legolas. Nocsak, ezt kitől hallotta?
- Én meg azt is, hogy a gyerekek szentek és sérthetetlenek a farkasok számára, ha egyet bántasz, mindet bántod és kivégeznek – okoskodik a vörös lány. Meghökkenten pislogok, honnan a csudából tudják? Én nem mondtam ezt senkinek.
- Ezt ki mondta neked? – teszi fel a kérdést Legolas helyettem is.
- Az öreg tölgy, és neked?
- Szintén… - bólogat, közben mindannyian a pletykás nagy tölgyre gondolunk, aki nekem is sok mindent mesélt róluk. Gonoszan húzom farkas vigyorra a számat, hogy majd később a képükbe vágom, amit én hallottam a tölgytől róluk. Muhaha.
- Ne kísértsd a sorsod, Legolas – szólal meg a nagy hallgatásból a király, mindenki megkomolyodik a szavára. – Az öreg tölgy mesélt nektek róla, de mit gondoltok, rólatok mit mondhatott neki?
Prüszkölve, köhögő, morgó, horkantásokkal fűszerezett lehetetlen hangot hallatok, amit akár röhögésnek is lehet vélni.
A király méltóságteljesen egy cseresznyefa alatt álló padhoz sétál és helyet foglal, Legolas mellette, becsukom a fülem, mert nem szép dolog belehallgatózni mások beszélgetésébe.
A gyerekek a nagy játékban megéheznek és mindnyájan szétszélednek, hogy megtömjék a hasukat a nagy játék után. A fülemet egy egészen apró szipogás zavarja meg. Egy távolabbi kis bokorban gubbaszt egy pöttöm kis tündelány, összekuporodva szipog. A bokorhoz lépek és bekukucskálok, orrommal megbököm a fejét.
-Gwanno ereb nin!* - szól rám, de én ezt nem értem.
A síró, szőke tünde kislány rám emeli csodás kék szemeit. Oldalra döntve a fejem nyüszítek egyet, kérdezvén, hogy mi a baj? Talán félelmetes lehetne, hogy egy olyan aprócska lány egy hatalmas farkas mellett van, de én nem bántom.
- Hiányzik apa – nyel nagyok, arcán hatalmas, forró könnyek folynak le. – Elment harcolni… és nem jött vissza. Anyám sincs már velem…
Nyüszítek egyet és pofim az arcához simítom, a pici lány megöleli a nyakam és belemarkol puha bundámba. Amint elég erősen kapaszkodik, megemelem a fejem és kiemelem őt a bokorból, a fűre teszem le pár lépéssel odébb. Tudom, milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretünk. Megnyalom az arcát, mire abbahagyja a pityergést és meglepetten pislog rám.
Prüszkölök egyet és felmordulva, játékos testtartást veszek fel. Fél óra és sikerül felvidítanom, nevetve ül a hátamon, kapaszkodik a bundámba én meg vidáman futkározok vele fel s alá.
Mikor elfárad, épp odaér egy szépséges tündelány. A kislányt Urimel néven szólítja, majd, miután leengedem a kicsit a hátamról, kézen fogva haza vezeti. A lány ásít, de azért integet nekem.
- Hannon le!* - talán köszönöm?
Addig figyelem őket, míg el nem tűnnek. Ekkor Thranduil szarvasa kecsesen odalépdel hozzám, egymás iránt érzett tiszteletünk jeléül orrunkat összeérintve köszöntjük egymást. Eddig nem volt alkalmam közelebbről megcsodálni őt, megtisztel, hogy foglalkozik velem. Thranduil hangjára mindketten felé fordítjuk a fejünket, a férfi megcirógatja a szarvas állát, fülébe súg valamit. Én csak fejem oldalra döntve figyelek.
- Elrond látogatóba érkezik hozzánk a télköszöntő ünnepségre – mondja nekem, tekintete az enyémet keresi és meg is találja. Nem tudom ki az-az Elrond, de biztos fontos vendég. – Még nem láttál igazi tündeünnepséget, igaz? - megrázom nagy busa fejem. – Akkor most fogsz. Élvezni fogod, ebben biztos vagyok. Rengeteg a teendőm az ünnepség előtt, ha akarsz, besegíthetsz az előkészületekben.
Felkeltette a kíváncsiságomat. Mégis mivel jár egy ilyen ünnepség? A kíváncsiságom egyszer a sírba visz, de ezt látni akarom, sőt, a részese lenni.
______________
* Gwanno ereb nin! – Hagyj békén!
*Hannon le – Köszönöm!
Szerkesztve louisMayfair által @ 2015. 08. 21. 20:56:53
|
| Levi-sama | 2015. 08. 21. 17:14:34 | #33354 |
 Karakter: Thranduil, a Bakacsinerdő tündekirálya
3.
- Mi lett a gyerekek büntetése? – szinte fuldokló a hangja, annyira a hatásom alá került, de próbál ellenállni minden erejével.
- Az egyik játszóterem falára kell felfesteniük a történteket – lehelem, homlokom az övéhez simítom. Mielőtt megszólalhatnék ismét, egy vad morgás kíséretében hirtelen megfordít, és egy mozaik virágokkal ékes oszlophoz szorítja hátamat és csuklóimra feszülnek ujjai. Engedem neki ezt a röpke fölényt, mert annyira felizgatott ezzel a hirtelen vadsággal, hogy forrón beleborzong egész lényem. Végtelenül erotikus módon simul hozzám forró teste, ágyéka enyémhez préselődik, és ettől muszáj felsóhajtanom.
- Mit művelsz te velem? – morogja mély torokhangon, zihálása és forró lehelete édes méreg. – Mit akarsz tőlem? Mi a célod? Miért játszol velem? – Elfúl a hangja, ágyékát önkéntelenül hozzámdörzsöli, ösztönös mozdulattal, szája az enyémhez ér, de csak egy pillanat erejéig. Kivillannak fehér agyarai, végtelenül izgató látvány.
- Nem tudom, mit akarsz tőlem, de nem vagyok olyan ostoba, mint hiszed. Tudom, hogy valami célod van velem, senki nem ad ennyi figyelmet és segítséget egy vadidegennek, ha nem várna valami nagyobbat cserébe… - ajkamba kap, de visszatereli figyelmét a mondanivalójára, nem kevés önuralom szükséges ehhez. – De én nem tudok többet adni… Nem akarom, hogy behálózz, hogy utána fogoly legyek megint…
Megrázza a fejét, hogy szabaduljon bűvöletem alól, tekintetében látni a küzdelmet, érzi hogy nincs esélye.
– Mondd el, mit akarsz tőlem és ne játssz velem… Én az vagyok, amit látsz, de te nem… Te nem az vagy, mint amit mutatsz nekem – zihálja, és száját nyakamra tapasztja, forró nyelve bőrömön siklik. Gerincemen végigkúszik a forrón bizsergő vágy, hímvesszőm megduzzad, mellkasomban pedig a harag forrósága árad szét. Könnyed mozdulattal kerekedem fölé, és fordítom a helyzetünket, most ő szorul a hideg oszlop és közém. Combom lábai közé szorítom, és csuklóit feje fölött bilincsként tartják ujjaim. Most én uralom, én leszek a gazdája, szoknia kell ezt a pozíciót, mert reményeim szerint sokszor fog majd erre sor kerülni. Főleg most, hogy ennyire felizgatott, nehezemre esik másra gondolni a testi kielégülésen kívül.
- Mégis mit gondolsz, narmona? Befogadtalak az otthonomba, meggyógyítottalak, a barátságom-kínáltam fel neked, még az otthonomat is megosztanám veled, hogy mersz álnoksággal vádolni engem? Elfelejted tán, kivel beszélsz? – sziszegem.
- Igen… Thranduil vagy, a Bakacsinerdő királya… De én nem a királyt akarom. – Meglepődötten engedek a szorításon, s ő azonnal nyakamra teszi kezét. - Én Thranduilt akarom… a tündét.
Elengedem őt és hátralépek.
- A kettő egy és ugyanaz. – Vagy tévednék? Király vagyok és tünde, egy tündekirály, de nekem is szükségem van… Mire is…?
Próbálom a testemben sajgó rég elfeledett vágy tombolását enyhíteni, rendezni gondolataim. Korántsem az történt amire számítottam… Azt gondoltam, könnyebb dolgom lesz ezzel a szép és büszke farkassal, de egyre jobban belebonyolódom, ami nem jó.
Lenézek rá, az oszlop aljában ül, nadrágja az ágyékán látványosan domborodik.
- Szeretném elhinni, hogy mindaz, amit mondasz, igaz és őszinte szívjóságból teszed… De tudom, hogy nem vagy őszinte… Lehetsz bármilyen szép, bolondíthatod az érzékeimet, mondhatod, amit hallani szeretnék, adhatod, amire vágyom, de ez mind nem igaz… - panaszkodik fájdalmasan. – Nem ismerlek és te sem ismersz engem… Én csak egy bogár, egy apró tücsök vagyok melletted, és ez nem megy… Ha nem bírsz egyenes lenni és nem vagy velem őszinte, soha nem kaphatod meg amit akarsz… Bármi is legyen az. Ha őszinte lennél, talán magamtól is neked adnám, hogy boldognak lássalak…
Hogy boldognak lásson engem? Mikor is volt már…
- Nem tudom, mit kívánsz tőlem – folytatja, a fájdalmas emlékeim áradatát megzavarva. – Ha igazságtalanul vádollak, akkor elnézésed kérem…
Összeszorul a torkom.
Olyan régen volt már… Hogy valaki azt mondta, megtenne bármit, hogy engem boldognak láthasson… Olyan régen volt…
- Te annyira más vagy, mint akikkel eddig találkoztam – suttogom, arcom elfordítom.
- Megannyi csodát mutattál nekem. De legbelül elzárkózol…
Vadul fordulok felé.
- Nem ismersz engem, Akka, mint azt te is mondtad. Szívedből beszéltél az előbb és nincs jogom számon kérni tőled, mint ami a természeted. Rád nézek, és azt kapom, amit látok, igazam van? Te egy őszinte és tiszta lélek vagy.
- Miért vagy szomorú?
Halovány mosoly a hálám.
- Időtlen idők óta nem kérdezték meg ezt tőlem. Különös, hogy te megtetted. – Elgondolkozva nézem a virágaimat, amelyek egészen a plafonik tekergőznek. - A rózsák a kedvenc virágaim, gyönyörűek, de a tüskéik alattomosan húzódnak meg a levelek között és megszúrják azt, aki csak úgy hozzájuk ér.
- Ilyen vagy te is? Gyönyörű és illatos, mint a rózsa a kezedben, de tele tüskékkel… Aki nem tudja, hogy érjen hozzád, azt megszúrod?
Csendben nézem a bársonyos szirmokat.
- Szereted a rózsákat, narmona?
- Gyönyörűek, de nem szeretek hozzájuk érni.
- Miért?
- Az én ormótlan mancsommal félek, hogy bántom őket. Ha megszúrnak, az fáj, de csak védekeznek. Nem akarom, hogy védekezni kényszerüljenek, mert tudom milyen az.
Muszáj gondolkoznom, számos feladat vár rám, de csak vágytól sajgó testemmel, és szomorú lelkemmel foglalkozom.
- Menj most el. Szeretném, ha a reggeli étkezésem alatt csatlakoznál hozzám pirkadatkor.
- Köszönöm…
Figyelem őt, ahogy távozik, amikor becsukódik mögötte az ajtó, sóhajtva támaszkodom kezemmel az oszlophoz. Ezüstszőke hajzuhatagom előre borul, ahogy fejemet lehajtva átadom magam az érzelmeimnek. Bánat, harag, vágy, keserűség… S én csak hajladozom erős szelükben, mint bambusz a viharban.
Az enyém lesz, ehhez kétség sem férhet. Nagyon erősen foglalkoztat… Nagyon erősen…
*
A holdfény beszűrődik hálótermem boltíves ablakain. A lágy őszi szél táncoltatja tündecsipke függönyeimet, de nem enyhítik felhevült bőröm forróságán. Meztelen testem a fehér szaténágyneműn tekereg, hajam legyezőként terül szét alattam. Ágaskodó hímvesszőm lüktet lábam között. Félálomban vergődve újra és újra átélem az érintéseket, csókokat, forró pillantásokat. Távolból egy elkínzott vonyítás hangját hozza a szél, amely perzselő vágyakról és szenvedésről panaszkodik. Felnyílnak hajnalkék szemeim, és fanyar mosolyra húzódik ajkam.
- Gyere hozzám – suttogom az éji szélbe, mágiám perzselően égetőkké teszik szavaim, így viszi el a szellő neki az üzenetem. – Én enyhítek kínjaidon…
Dühös, ellenkező vad vonyítás töri meg a várakozás csendjét, lüktet a levegőben a nyers éhsége és vágya. Bőröm lúdbőrözik a gyönyörűségtől. Mennyire éhezik rám! Ahogy én is őrá… Csodálatos és új érzés, évezredek óta nem emésztett engem, már elfelejtettem mennyire jó. Enyhíthetnék rajta, elég lenne talán csak egy érintés ágaskodó hímtagomnak, de nem teszem, mert élvezem ezt a kéjes borzongató gyönyörűséges vágyat. Édes gyötrelem, meseszép…
- Narmona… - súgom neki, rózsaillatommal együtt küldöm a búcsút. Szenvedni fog egész éjjel, és ez nagyon tetszik. Nagyon…
*
A felkelő nap fénye kellemesen melengető. A széles erkély hófehér faragott márványkorlátján pihentetem kezeim, úgy figyelem. Körülöttem színes virágok bimbói nyílnak ki a nap melegétől és lényem erejétől. Felcsavarodnak a levélmintás korlátra, de intésemre megdermednek, és inkább illatukkal és színes szirmaikkal folytatják tovább imádatuk kifejezését.
Csillogó hajzuhatagom szétterül fehér ruhámon, amelyen ezüsthímzésű virágok csillognak. A fehér terítővel és ínycsiklandó finom ételektől roskadozó asztal minket vár, én pedig Őt várom. Megérzem a jelenlétét, de nem mozdulok.
- Thranduil…
Vállam felett hátrapillantok, és rámosolygok. Amint látom, nehéz éjszakája volt.
- Oly szép a napfelkelte, nem igaz?
- De igen… - morogja. Tekintetében tükröződik a napfény. Csak egy nadrág van rajta, meztelen talpai a lehullott virágszirmokon állnak, meztelen felsőtestén elkalandozik pillantásom. Denuli, aki idáig mögötte állt akár egy árnyék, most előre lép és mélyen meghajol, szőke hajfonatai arcába hullnak.
- Felség, őszintén sajnálom, de nem tudtam őt illő ruhákba öltöztetni. Nem akarta felvenni a…
- Nem vagyok tünde! – morran Akka. - Ha az lennék, hordanám azokat a cicomákat!
- Felség… - forgatja szemeit Denuli, de mielőtt megszólalna, csak intek neki és ő meghajolva távozik. Nincs kedvem ezzel foglalkozni, kettesben akarok maradni a farkasommal. A szolgálók is mind követik.
Mielőtt megszólalnék vagy megmozdulnék, hogy magamhoz hívjam, Ő már szorosan előttem áll, kezei a korláton támaszkodnak mellettem. Fújtatva veszi a levegőt, látom rajta, hogy nehezen fogja vissza magát. Mosolyogva simítom meg arcát, forró bőrének melege lázas sóvárgásként kúszik ujjaimba. Felsőajka felhúzódik, fogai villognak a napfényben. Forrón lüktető ágyéka az enyémhez szorul, gátlástalanul simul hozzám. Kezem nyakáról vállára siklik, érintésem nyomán izmai megrándulnak, beleborzong csupasz bőrének érzéki simogatásába. Megcsókolna, de csupán mosolyogva elfordítom arcom. Felmorran, megmoccan. Tudom mire készül, és ő már a földön fekszik a hasán, és én a hátán ülök. Kezeit a feje mellett leszorítom, és hiába minden vergődés, vicsorgás, morgás és szűkölés, nem tud ellenállni az erőmnek. Lehajolok füléhez, hajam ezüst sátorként ölel körül bennünket.
- Csillapodj, inya narmona*… - búgom lágyan, s halkan kuncogva rágcsálom közben a fülét, lágy sóhajaimmal kergetem az őrületbe.
- Arrghh… miért csinálod ezt?! Egész éjjel kínoztál… te szörnyeteg…
Fenekéhez nyomódik ágyékom, és hogy észrevegye, csípőmet ringatva dörgölőzöm hozzá.
- Nem tettem semmi rosszat, Akka. Egyszerűen a sorsunk összeköt bennünket, mellettem a helyed, és ezt te is tudod.
- Nem! – karmai előbújnak, és a fehér márványt karistolják.
- Dehogynem, hiszen annyira velem akarsz lenni, hogy szinte eszedet veszted. Valld be… Vágysz rám, kívánsz engem, mindennél jobban. Velem álmodsz, én búvok meg minden gondolatodban… Miért állsz ellen?
- Nem akarom, hogy behálózz, hogy utána fogoly legyek megint…
- Igen, tudom. Soha nem akartam, hogy a foglyom légy, Akka. – édes méz a hangom, vad mocorgása elhal, és zihálva fordítja oldalra a fejét, úgy néz fel rám. Kedvesen mosolygok le rá. – Ha arra vágynék, már az lennél, hidd el. Megmentettem az életed, amiért komoly árat fizettem, szabadságot és otthont ajánlottam neked, s most sem teszek másként. Szabad vagy, ez az erdő az otthonod lehet, ha te is így akarod.
Elcsendesül, fejét leejti a kőre. Megcsókolom izzadtságtól fényes arcát, ő egy sóhajjal fogadja.
- Nem tudom…
- Nem kell mondanod semmit, inya narmona. Úgy gondolom, ennyi jótett után végre elkezdhetnél bízni bennem, nem gondolod?
____
*kis farkasom
|
| louisMayfair | 2015. 08. 21. 13:24:47 | #33350 |
Karakter: Akka
Megjegyzés: Levi-samának
Denuli, egy kedves tünde, aki az itt töltött eddigi fájdalmas napjaimban figyelmesen gondoskodott rólam és a kényelmemről, most csillogó ruhába öltöztet, habár rámorogtam, hogy egyedül is fel tudok öltözni, már nem hatja meg és nem is rettenti el a morgásom, segít felöltözni.
- Ez tünde kelme, tökéletesen kell álljon rajtad, ha a király elé járulsz.
- Látott már csupaszon is – vágom rá kelletlenül.
- Az más volt – végtelenül türelmes természet, de egyszer úgyis fel fogom bosszantani, ha addig élek is.
- Miért kell kiöltöznöm?
- Már mondtam.
- Úgy érzem ebben magam, mint egy nyavalyás tünde!!! – toporzékolok és tényleg vadul villan a szemem.
Denuli arcán apró piros rózsafolt jelenik meg egyedül nemtetszése és mérge jeleként, de nem tesz helyre, nem is oktat ki, mint várnám. Mi farkasok szeretünk kötekedni, igényünk van a veszekedésre, az olykor-olykor előforduló apró lázadozásokra, melyet a falkavezér ver le rajtunk, ezzel is kifejezve, hogy ő a vezér és mi az ő falkájába tartozunk. Egy falka vagyunk. Itt nem vagyok falkatag, ezek tündék.
- A lehető legjobban kell festened, hogy lenyűgözd Thranduil urat.
- Mibe fogadunk, hogy anyaszült meztelenül jobban lenyűgözöm? – kérdezem tiszteletlenül.
Denuli felsóhajt küzdve a bizsergő tenyerével, hogy minimum tarkón csapjon, ám a tündék végtelenül fegyelmezettek és udvariasak, bosszantóan udvariasak.
*
- Hívattál – hajolok meg Thranduil előtt a virágteremben vagy, hogy nevezték ezt. A ruha, amiben feszítek tökéletesen visszaadja – Denuli szerint – a tiszteletet parancsoló farkas kisugárzásom. Módfelett gyűlölöm ezt a ruhát, feszélyez, én meztelenül vagy a bundámban érzem magam a legjobban, nem szeretem a ruhákat. Nem adom meg Denulinak vagy Thranduilnak sem egyik tündének sem azt, hogy feszengeni lásson a ruhájukban, én büszke, vad farkas vagyok, még ebben a maskarában is.
- Hagyjatok magunkra! – int Thranduil, szemet kápráztató ebben a kék ruhában, a kék kiemeli szemét, a haja még ragyogóbb színt kap tőle. Tényleg ő a legszebb lény, akire valaha ráeshetett a pillantásom.
Koronája most nem fejedelmi ék, hanem egy visszafogott, mégis előkelő pánt, a levélminták ismerősek, több képen, faragáson és hímzésen láttam már ittlétem alatt ezt a motívumot. Ez nem ugyanaz a korona, vagy mégis? Olyan, mintha az lenne, de mégsem.
A terem kiürül, csak mi ketten maradunk benne, szememmel végig követem, amint a lenyűgöző rózsabokrokhoz sétál. Úgy szívja be a virág illatát, mint én az egész teremét. Érzékeny szaglásommal minden apró illatot érzek, ez teljesen megbolondítja az érzékeimet. Talán ezért hívott ide, hogy az illatár megbolondítson és vakká tegyen minden másra?
- Hogy vannak a tündekölykök? – mordulok fel, tudni akarom, nem esett-e semmi bajuk, vagy mi lett a büntetésük, de ebben a teremben kényszerítenem kell magam, hogy tiszta maradjon az elmém a millió illattól. Thranduil elmosolyodik türelmetlenségemen.
- Kiválóan, narmona. Dalokat írnak rólad, és elkezdtek farkas kitűzőket viselni. Komoly rajongótáborod lett, ezért büszke vagyok rád – na, ezt nem akarom hallani. Az tetszik ugyan, hogy büszke rám, de nem szeretem, ha hálásak nekem. Nem viselem jól a dicséreteket és az… istenítést, főleg, ha az felém irányul. Hozzám lép, olyan szorosan közel áll hozzám, hogy szinte összeér a mellkasunk. Orrom magába issza a semmihez sem hasonlítható illatot, ismét megzavarva minden érzékemet.– Mindent bevallottak és büszkén viselik a büntetésüket, amiért engedély nélkül megnézték a pókfészket, pedig tudják, hogy az tiltott terület.
- És mi a büntetésük? – pislogok, nyugalmat még mindig nem leltem és nem is fogok egyhamar, ennyi illat között biztos nem. Átkozott farkas szaglás, még emberként is olyan éles, mint bőrváltásom után. Kezét felemeli, ujjaival épphogy érinti arcomat, amitől csak még inkább felkorbácsolja az érzékeimet.
- Még most is értük aggódsz? Mennyire kedves vagy, Akka – félrehajtja a fejét és illantása összekapcsolódik az enyémmel, nem ereszt többé. A hangja részegítő – Őszintén hálás vagyok, amiért megmentetted őket és a harcosaimat is. Úgy gondolom, tökéletes módon fejezted ki a háládat felém.
Keze a nyakamon csak még hevesebb szívdobogásra késztet, érzem, ahogy a pupillám kitágul, vágyom arra, hogy én is megérintsem őt, kezem, ajkam és nyelvem végigbarangoljon bőrén, meg akarom kóstolni őt, mindenhol, bele akarom méllyeszteni a fogaim, hogy megjelöljem, az enyém. Szégyenszemre nem bírom sokáig, megfogom kezét és arcom tenyerébe simítom.
- Jól érezted magad az erdőnkben?
- Igen – válaszolom, hangomból kicsendül a vágyakozásom, nem értem, mit tesz velem, ágyékom fájdalmasan megmerevedik, ahogy vérrel telítődik. – Csodálatos.
- Az erdő befogadott téged, amin őszintén meglepődtem, tudod? Nagyon bizalmatlan, zárkózott, és téged tétovázás nélkül befogadott – a befogadás szóról nekem egészen más jut az eszembe, őt akarom, meztelenül, vagy fölöttem, vagy alattam, mindegy, csak legyen ruha nélkül.
Arcom mosolyra húzódik, a végigsimít alsó ajkamon, érintése nyomán bizsereg a szám és be akarom harapni az ujját, hogy megízlelhessem.
- Ha szeretnéd, nevezheted Bakacsinerdőt az otthonodnak – otthon, cseng a szó a fülemben. Arcát az enyémhez simítja, ami furcsán hat rám, hisz ez nálunk, farkasoknál a szeretet és az összetartozás jele, ám ő nem szeret, nem tartozik hozzám. - A tiéd lehet az egész, az összes fa, bokor és fűszál, s a vadak. Minden…
Az orromba bekúszik vágyakozása illata, akar engem, a vágy illata semmivel sem összetévesztethető, ám van egy igen veszélyes határvonal közöttünk. A testem fájdalmasan feszül meg, akarom ezt a tündét, nem Thranduilt a királyt akarom, hanem Thranduilt, a tündét. Küzdeni a késztetéssel, maga a pokol, meg akarom érinteni, megkóstolni, utat akarok engedni a vágynak.
- Mi lett a gyerekek büntetése? – kapaszkodom a kérdésbe, ami még a szilárd talajon tart, hogy el ne vesszek. Még nem kaptam rá választ, tudnom kell. Egy farkast arról ismersz meg igazán, hogyan bánik a kölykeivel, Thranduilnak nem a gyermekei, de a népe és óvja őket.
- Az egyik játszóterem falára kell felfesteniük a történteket – homloka az enyémnek simul, egy izzadtságcsepp fut lefelé halántékomról. Nem nagy büntetés, és tanulsággal fog bírni. Képtelen vagyok megtartóztatni magamtól azt, ami felkínálkozik nekem.
Hirtelen jött vadsággal ragadom meg derekát és a karját, a hozzánk legközelebb álló oszlophoz döntöm a hátát és karjait a feje fölé emelve szorítom magam és a kőfaragvány közé. Tudom, hogy bármikor ki tudna szabadulni, de nem teszi, belemegy a játékba, nekem pedig tökéletesen a feledés homályába vész, ki is áll épp előttem, csak egy tünde, akit akarok.
- Mit művelsz te velem? – szorítom az oszlophoz, ágyékunk összesimul, érzem, hogy ő is vágyik rám, homlokom az övének döntve kapkodom a levegőt. – Mit akarsz tőlem? – most én keresem a pillantását. – Mi a célod? – követelem vadul, küzdve a minden eddiginél erősebb vágyakozással. – Miért játszol velem?
Beszívom illatát és alsó ajkam végigsimítom az övén. A vágyakozás szétfeszíti a testem és ez haragra gerjeszt. Miért kell mindezt megtagadnom magamtól? Mert játszik velem!
- Nem tudom, mit akarsz tőlem, de nem vagyok olyan ostoba, mint hiszed – vicsorgok rá mérgesen, ő elgondolkodva figyel, nem mozdul, talán lenyűgöztem? – Tudom, hogy valami célod van velem, senki nem ad ennyi figyelmet és segítséget egy vadidegennek, ha nem várna valami nagyobbat cserébe… - képtelen vagyok megtartóztatni magam, finoman alsó ajkára harapok, csak egy kicsit akarom érezni az ízét. – De én nem tudok többet adni… Nem akarom, hogy behálózz, hogy utána fogoly legyek megint… - megrázom a fejem és elkínzott pillantással tartom fogva a szemeit. – Mondd el, mit akarsz tőlem és ne játssz velem… Én az vagyok, amit látsz, de te nem… Te nem az vagy, mint amit mutatsz nekem – ajkaim lesiklanak a nyakszirtjén.
Teste megfeszül és egy váratlan pillanatban fordul a kocka, az én hátam csapódik az oszlopnak, karjaim szorosan összefogja a fejem fölött, térdével lábaim közé lép, minden porcikájából érezteti a fölényét.
- Mégis mit gondolsz, narmona? – kérdez, mellkasunk összeszorul, szeme haragtól csillog. – Befogadtalak az otthonomba, meggyógyítottalak, a barátságom-kínáltam fel neked, még az otthonomat is megosztanám veled, hogy mersz álnoksággal vádolni engem? Elfelejted tán, kivel beszélsz?
- Igen… - felelem őszintén, mire egy meglepett pillantás a jutalmam. – Thranduil vagy, a Bakacsinerdő királya… De én nem a királyt akarom – kiszabadítom az egyik kezem és megragadom a nyakánál. – Én Thranduilt akarom… a tündét.
- A kettő egy és ugyanaz – húzódik el tőlem, és elengedve távolodik pár lépést. Mintha maga se hinné el, amit az imént mondott.
Pár csöndes percig egyikünk sem szól, én visszanyerem az irányítást a testem felett. Az ágyékom még mindig figyelemre áhítozik, de ez most nem érdekel, ember is van bennem, nem csak állat. Tisztáznunk kell valamit, most és mindenkorra.
- Szeretném elhinni, hogy mindaz, amit mondasz, igaz és őszinte szívjóságból teszed… - szólalok meg, hátammal az oszlop mentén lecsúszok a földre ülve. – De tudom, hogy nem vagy őszinte… Lehetsz bármilyen szép, bolondíthatod az érzékeimet, mondhatod, amit hallani szeretnék, adhatod, amire vágyom, de ez mind nem igaz… - hangomból fájdalom csendül ki. – Nem ismerlek és te sem ismersz engem… Én csak egy bogár, egy apró tücsök vagyok melletted, és ez nem megy… Ha nem bírsz egyenes lenni és nem vagy velem őszinte, soha nem kaphatod meg amit akarsz… Bármi is legyen az – hallgatok el egy kicsit, de mielőtt megszólalna, még hozzá teszem. – Ha őszinte lennél, talán magamtól is neked adnám, hogy boldognak lássalak…
Mi, farkasok érző lényeknek számítunk, aki jó hozzánk, ahhoz mi is jók vagyunk, ha csak számításból adnak nekünk, akkor számításból viszonozzuk, ha szívből, akkor ugyanúgy. Egy őszinte mosoly százszor többet ér nekünk, bármit megteszünk, hogy azokat, akiket megszeretünk, boldognak lássunk. Thranduil a testiséggel és a lelki kötődéssel akar magához kötni, de nem fog neki sikerülni, ha a szívemet nem éri el. A szívemhez más út vezet, a cselekedetei helyesek és helytelenek egyszerre.
- Nem tudom, mit kívánsz tőlem – folytatom hosszabb csend után. – Ha igazságtalanul vádollak, akkor elnézésed kérem…
- Te annyira más vagy, mint akikkel eddig találkoztam – töri meg a mondatomat. Szemeimet csodaszép alakjára emelem, körüllengi most valami bús aura, az arca szomorúságot tükröz, holott előbb még dühtől szikrázott.
Oda akarok menni hozzá és átölelni, vigaszt akarok neki adni, de nem merem. Ő rám pillant, mintha tudná, mint szeretnék és értékeli a szándékot.
- Megannyi csodát mutattál nekem – kezdem kedvesen. – De legbelül elzárkózol…
- Nem ismersz engem, Akka, mint azt te is mondtad – fordul felém teljes testtel. – Szívedből beszéltél az előbb és nincs jogom számon kérni tőled, mint ami a természeted. Rád nézek, és azt kapom, amit látok, igazam van?
Tétován bólintok, mert nem értem, mit akar ezzel az egésszel. Olyan szívet tépően gyönyörű, az egész lénye és most mégis szomorúság illatát érzem.
- Miért vagy szomorú? – kérdezek hát rá. Elmosolyodik, szemében különös szikrák gyúlnak.
- Időtlen idők óta nem kérdezték meg ezt tőlem. Különös, hogy te megtetted – a rózsákhoz sétál és beszélni kezd, én figyelmesen hallgatom. – A rózsák a kedvenc virágaim, gyönyörűek, de a tüskéik alattomosan húzódnak meg a levelek között és megszúrják azt, aki csak úgy hozzájuk ér.
- Ilyen vagy te is? – kérdésem halk, de meghallja. – Gyönyörű és illatos, mint a rózsa a kezedben, de tele tüskékkel… Aki nem tudja, hogy érjen hozzád, azt megszúrod? – hangomban nincs bántó él, talán ezért is nem büntet meg a merészségemért.
- Szereted a rózsákat, narmona? – hangja végigsimogatja a testemet.
- Gyönyörűek, de nem szeretek hozzájuk érni.
- Miért? – őszinte érdeklődés csillan tekintetében.
- Az én ormótlan mancsommal félek, hogy bántom őket – döntöm oldalra a fejem. – Ha megszúrnak, az fáj, de csak védekeznek. Nem akarom, hogy védekezni kényszerüljenek, mert tudom milyen az.
Mérlegeli a szavaimat, de most kifejezéstelenné válik az arca.
- Menj most el. Szeretném, ha a reggeli étkezésem alatt csatlakoznál hozzám pirkadatkor.
- Köszönöm… - bólintok és fölkelek. A ruhám leporolással nem bajlódom, egyszerűen kioldalgok, magára hagyva őt a virágai között. Levegőre van szükségem, ki kell tisztulnia a fejemnek. Még magam sem hiszem el, hogy beszélhettem odabent? És miért nem vetett börtönbe ekkora arcátlanság után?
Szerkesztve louisMayfair által @ 2015. 08. 21. 13:53:14
|
| Levi-sama | 2015. 08. 21. 11:31:15 | #33348 |
Karakter: Thranduil, a Bakacsinerdő tündekirálya
Sebesen akár a szél, úgy repülök az erőd bejárata felé. Az őrök és a termekben álló tündék is jöttömre félreállnak az utamból, és meghajtják fejüket. nem érdekel semmi, egészen addig, amíg meg nem látom a széles kovácsolt kapun besiető fiamat. Él, jól van, nincs rajta sérülés. Megnyugtatóan néz rám és biccent nekem. Köszönöm istenek! Megnyugodva kifújom a levegőt, és elengedem a ruhámat, amelyet aggódó szívem felett görcsösen szorítottak ujjaim. Sajnos nem könnyebbülök meg teljesen, amikor látom, hogy az ajtón belépő Akka hátán véres tündék hevernek keresztbe fektetve. Egy szakasz tizenhat tünde harcosból áll, és ahogy számolom… teljes a létszám. Még.
Legolas beszél néhány mondatot Akkával, majd felsiet hozzám a lépcsőn. Kecses mozdulataiban ott az erő és büszkeség.
- Mindent elmondok, apám. De előbb a legfontosabb: nincs halottunk. Ketten nagyon komolyan megsérültek, de nem életveszélyesen, és még hatan kisebb sebeket szereztek.
Torkomat szorító hideg görcs feloldódik. Mindig ez történik, ha népemből elveszítek valakit. Egekre mondom, és az az ostoba Thorin dühös, amiért cserbenhagytam. Soha de soha nem áldoznám fel tündéimet, márpedig mind odaveszett volna Smaug tüzében! A szívem megszakadna, ha látnom kéne harcosaimat elveszni ugyanúgy, ahogy az Óháborúban. Akkor belehalt a lényem egy része, amikor a csatamezőn szerteszét hevertek a vérző halottaim. Fájó veszteségük mostanáig sem hevertem ki, és Legolas ezt pontosan tudja, ahogy azt is, hogy mennyire szeretem és féltem őt is.
- Kövess, fiam. Mindent hallani akarok.
*
- Hívattál.
Meghajol előttem Akka, majd büszkén felegyenesedik. Sehol sincs már a gyengeség és sebezhetőség. Barna bőrén tündöklőnek látszik az elegáns fehér tündeing. Barna szövetnadrágban van, lábán puha bőrcipő, arany hímzéssel. Haja fésülve hullámzik jóképű arca körül, szemei ezüstösen izzanak a gyertyák fényében. Most először látom tisztán és üdén, a látvány pedig lenyűgöző. Árad belőle a forró alakváltó energia, lenyűgöző és tiszteletet parancsoló látvány. Kiváló falkavezér lesz, erről semmi kétségem sincs.
- Hagyjatok magunkra! – intek, és meglebben az égszínkék ruhám. Ezüstszőke hajam köpenyként borul körém, koronám most csupán egy ezüst pánt a homlokomon, apró levélmintákkal ékesen. Kedvére változik, néha a ruhámhoz vagy a hangulatomhoz illően, de többnyire nehéz megérteni, mert eléggé szeszélyes.
Néhány másodperc alatt kiürül a virágterem. Amikor halkan becsukódik az ajtó az utolsó tünde mögött is, hátratett kezekkel a falak mellett számtalan tekergő rózsabokor egyikéhez lépek, és a bíbor szirmokból áradó csodálatos illatot magamba szívom. Gyönyörű virág a rózsa, a kedvencem. Hogy miért? Mert amilyen szépséges, olyannyira alattomos növény a számtalan tűhegyes tüskével, amelyet levelei alatt rejt.
- Hogy vannak a tündekölykök? – mordul fel Akka türelmetlenül. Elmosolyodom.
- Kiválóan, narmona. Dalokat írnak rólad, és elkezdtek farkas kitűzőket viselni. Komoly rajongótáborod lett, ezért büszke vagyok rád. – Felé lépek, és szorosan előtte megállok. Jól hallhatóan szívja magába az illatom. – Mindent bevallottak és büszkén viselik a büntetésüket, amiért engedély nélkül megnézték a pókfészket, pedig tudják, hogy az tiltott terület.
- És mi a büntetésük? – pislog gyanakodva, szürke szemeiben apró ezüst pettyek csillognak. Majdnem olyan magas mint én, aki a tündék közül a legmagasabb és legerősebb vagyok. De csak majdnem, alig egy-két centivel marad el alattam, és ez nagyon tetszik. Gyönyörű izmos, erős teste van, és ilyen közelről a bőre forrósága szinte éget. Megsimogatom az arcát, ujjbegyeim csak alig érintik simára borotvált arcbőrét.
- Még most is értük aggódsz? Mennyire kedves vagy, Akka. – Félrehajtom a fejem, tekintetem rabul ejti az övét. Hangom édes méz. – Őszintén hálás vagyok, amiért megmentetted őket és a harcosaimat is. Úgy gondolom, tökéletes módon fejezted ki a háládat felém.
Simogató kezem nyakára csúszik, és hevesen lüktető pulzusát érezve elégedett melegség tölt el. Kezem alatt kemény izmok feszülnek, a vágy varázslatos bizsergése pedig végigáramlik testemen. Igen, kívánom őt, és talán egyszer majd, az ágyamba viszem, de nem most. Még korai. Vágyik az érintésemre, másik kezemet ő maga fogja meg, és arcát belesimítja. Engedem neki, és hagyom, hogy fürdőzzön illatomban és érintéseimben.
- Jól érezted magad az erdőnkben? – kérdem lágyan. Felnyílnak ezüstszürke szemei, pupillái tágak, az ezüst írisze vékony gyűrűként csillog csupán.
- Igen – válaszolja vágytól rekedt hangon. – Csodálatos.
- Az erdő befogadott téged, amin őszintén meglepődtem, tudod? Nagyon bizalmatlan, zárkózott, és téged tétovázás nélkül befogadott.
Visszamosolyog rám, talán most először látom ezt a szép arckifejezését. Hüvelykujjammal végigsimítom szépen ívelt alsóajkát.
- Ha szeretnéd, nevezheted Bakacsinerdőt az otthonodnak. – Arcomat az övéhez simítom, fülét lágyan cirógatják szavaim. - A tiéd lehet az egész, az összes fa, bokor és fűszál, s a vadak. Minden…
|
| louisMayfair | 2015. 08. 18. 22:02:53 | #33331 |
Karakter: Akka
Megjegyzés: Levi-samának
Az ember kérdezhetné, miért ilyen a sors? Miért vet minket pokolra, hogy aztán egy pillantást engedhessen a mennyországba, majd újra a poklok mélyére taszítson? Kiszabadultam a fogságból, megízleltem egy falat szabadságot, most ismét érzem a kínzó fájdalmat.
Pár napja vagyok itt, talán három? Minden sebemet begyógyították, de a nyakamon semmi sem hat. Olyan, mintha még mindig ott lenne, fojtogat, éget, és mint egy fertőzés eszi végig magát bennem. Szinte érzem, ahogy széttépi a lelkemet. A fájdalom óráról órára nagyobb, összefolyik előttem tér és idő.
A földön fetrengek a kíntól, a figyelmességből rám terített takaró most gúzsba kötve csavarodik körém, nem tudok enni, nem bírok inni, ez a valami bennem… Hatalmas a fájdalomtűrő küszöböm, megedződtem fogságom alatt, de ez a kín még engem is próbára tesz. Próbálom nem feladni, nem adhatom fel, ki kell bírnom, élnem kell!
Kinyílik az ajtó s én azt hiszem egy újabb tünde gyógyító jön be, hogy próbáljon segíteni rajtam, nem is méltatnám, ám megérzem az illatát! Thranduil illata… Lassan emelem fel a fejem, borzalmas látványt nyújthatok ebben az állapotban, rávicsorgok megnyúlt fogaimmal, távol akarom tartani magamtól, mert úgy érzem, meg fogom harapni őt.
- Inya narmo – a suttogása hűvös kenőcs láthatatlan betegségemre. Fölém térdel, bársonypuha kezét a homlokomra simítja. Már az érintése is enyhíti a fájdalmamat. Állati oldalam nyüszít bennem az érintésért, a fajtámnak szüksége van a testi kontaktokra, mert hajlamosak vagyunk elvadulni, mint az velem is történt többek között. Szomjazunk egymás és mások érintésére, s kevesen tudják, de ez nekünk a legjobb fájdalomcsillapító. Egy gyengéd érintés elég hozzá, persze megválogatjuk, kiknek engedjük meg. – Fájdalmaid vannak, narmona. Segíteni jöttem, ne félj tőlem.
Nem tudom, mit jelent a szó, ahogy nevez mégis gyönyörűen cseng. Karjaival alám nyúl és felemel, mintha egy gyermek lennék, az ágyra fektet, puha ágyneműre ám kínom ez nem csillapítja úgy, mint ő. Szemem rávillan, ám mozdulni képtelen vagyok, lebéklyóz egy láthatatlan erő.
Leszedi a kötést a nyakamról, a látványra összeszűkül a szeme. Ez nem jelent jót…
- Nagyon ronda? – suttogom, tekintete az enyémbe mélyed. Elmosolyodom, ám ez a mosoly savanyú. – Csak így lehet, ha te magad jöttél el hozzám.
Finoman simogatja meg hajamat, az érintése olyan gyógyír, ami elűz minden fájdalmat, a közelsége a lelkemnek is borral folyó szökőkút, örökké fürdőznék benne. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat.
- Haldokolsz, narmona. A nyakörved több volt puszta fémnél, sötét mágiája beléd ivódott.
Ahogy veszem a levegőt, a tüdőm ellenszegül nekem, egyre nehezebb még a légzés is, úgy érzem, megfulladok! Leül mellém, ám arcról semmit sem tudok leolvasni.
- Akkor itt a vég? Így fogok meghalni? – kérdezem érdes hanggal, érzem, ahogy ujja érinti a fájó bőröm.
- Talán.
Elhúzza a kezét és én ismét érzem a mindent elsöprő kínt. Soha nem hittem, hogy egyszer vissza fogok kívánkozni az orkok bányáiba, de amíg rajtam volt a nyakörv, legalább nem éreztem ezt a rémes fájdalmat a belsőmben.
- Ahhhrrr… - a halálomon vagyok, hát tényleg itt a vég? Ez volt a sors utolsó ajándéka a számomra? Egy parányi boldog perc a hideg halál előtt? Thranduil fölém hajol, haja sátorként vesz körbe minket, egy finom tincs simít arcomra és cirógat a lágysága. Rózsa illatot érzek, meleg lehelete a fertőzéstől fagyott végtagjaimat melengeti fel.
- Segíthetek rajtad. Megmenthetem az életed, de annak komoly ára van, narmona.
- Nekem… nincs semmim… - magamon kívül, semmit nem ajánlhatok fel, azt pedig nem tudom… nem akarom…
Elmosolyodik, ami halvány gyanakvást ébreszt bennem, de a kínjaimra adott gyógyír feledteti. - Nem neked. Nekem. Én fizetek érte nagy árat, és te ezt soha sem leszel képes meghálálni, bármit teszel. Ha most hagylak meghalni, a legszörnyűségesebb fájdalmakat fogod átélni, mielőtt áttérsz az árnyékvilágba.
Tincse lesiklik arcomról, testemet görcsbe rántja az átok, úgy érzem, hogy a szívemet is elérte a hideg fagy, mely a testemet dermeszti meg.
- Milyen árat…? – suttogom alig hallhatóan.
- Az öröklétem – a szavak, amik elhagyják ajkait, mintha nem lennének többek egy pillangó szárnyánál. Megcirógatja az arcom, a szívem is belesajdul az érzésbe. – Nincs senki, akiért hajlandó lennék feláldozni, ha nem éri meg nekem.
- Nem éri meg… - nem fogja feláldozni értem ezt, tudom nagyon jól. Nem éri meg neki, nem viszonozhatom… Ha tényleg meghalok, még utoljára magamba szívom illatát, sose láttam még olyan szépet és csodásat, mint ő, talán ez az utolsó ajándékom tőle? Egy illat, mint útravaló a halálba. – Akkor ölj meg, ne hagyj szenvedni, kérlek…
- Tegyük fel, hogy meggyógyítalak. Mit tennél akkor, Akka?
Kinyitom a szemem és tekintetünk összekapcsolódik. Kétségbeesetten akarok látni benne valamit, ami nincs ott.
- Nem tudom…
- Valószínűleg hálátlanul eltűnnél, igazam van? – szavai fellobbantják a haragomat. A farkasok nem ilyenek! Mi büszkék vagyunk, akinek tartozunk, mindig visszaadjuk a kölcsönt, nem felejtünk, ha a hűségünket adjuk valakinek az a sírig kitart. Soha nem hátrálunk meg.
- Nem! Azt soha nem tenném! – villantom ki tépőfogaimat dühömben.
Kecsesen felemelkedik és eltávolodik mellőlem, szép ívű válla felett néz vissza rám, és én nem bírom nélküle, mintha az óceán mélyén rekedtem volna, s Thranduil a levegő, amivel lélegezni tudok a víz alatt.
- Kérlek… ölj meg… könyörgöm… - inkább a halál, mint ez a kín. Legolasnak ki kellett volna lőnie a nyilat, nem akartam megismerni ezt a csodát, a finom ételt, a bort… Őt… Tudhattam volna, hogy amint megízlelem a pillanatnyi boldogságot, megvonják tőlem. A keserűség szaggatja a lelkemet.
- Valóban a halált vágyod, amikor hosszú éveken keresztül elviselted a rabigát, csak hogy életben maradhass? – kérdése elevenembe talál.
- Nem… Élni akarok…
- Segítségem kéred, Akka? – mit tegyek? Mire kérjem? Öljön, vagy gyógyítson meg? Mindkettővel megmentene. Ha meghalnék, a halálom nyugalmat adna, ha gyógyírt, talán még egy kis időt, hogy élvezhessem a… mit is? A szabadságot? Nem, megint le lennék kötelezve, most a lelkiismeretem láncaival.
- Segíts kérlek… - jutok döntésre. Erősebb bennem az életösztön, ha kell elviselek még egy rabigát, de nem akarom feladni. Nekünk, farkasoknak ez a vérünkben van.
Megfogja a kezem és a fájdalmat száműzi a testemből. Hallom a hangját szavai énekké olvadnak össze, sápadt, jeges bőröm érzem, ahogy ismét megtelik vérrel, az élet folyadékkal, messze űz minden kínt és fájdalmat, vele lenni a legeslegerősebb fájdalomcsillapító. Keze az arcomhoz, nyakamhoz ér, érzem, ahogy megszabadít a bennem burjánzó sötétségtől.
Remegek az érintésére, hangja andalít, karjaiba húz és én beletemetem arcom a nyakába, puha hajába. Ha most kellene meghalnom, azt hiszem így boldogan távoznék a másvilágra. Fagyott testemmel sütkérezek a testéből áradó hőben, bújok hozzá, keresem a melegét, ’mely felolvaszt. Szemeim lecsukódnak és én átadom magam az álomnak.
*
Mikor felébredek, az ágyon fekszem, Thranduil mellett. Tekintetem arcára siklik, ’ oly szép és békés, ha nem látnám, nem tapintanám, nem érezném, hogy ott van, azt hihetném csak álom.
- Köszönöm… - súgom halkan, ő mégis felébred rá. Mellkasomba vágó érzés, ahogy arra gondolok, szívesen osztanám meg vele az ágyamat örökre, hogy lássam ébredő arcát.
A haját cirógatom, muszáj valahogy megérintenem, máskülönben egyszerűen nem hiszem el, hogy létezik! Oldalára fordul és felkönyököl, mosolya szívembe markol. Bár ezt látnám mindig…
- Elfogadom a hálád. És most gyere ide – nyújtja felém a kezét.
Váratlanul villan az elmémbe a korbácsütés, egy reszelős mély ork hang: „Gyere ide, korcs!” Elhúzódom és le is megyek az ágyról. Lelkemet megtölti a keserű igazság, ó, mit tettem? Leköteleztem magam neki, most ő tett rám láncot, oda a szabadságom…
- Leköteleztél és tartozom neked, de ne hidd, hogy szelíd kiskutyáddá tettél! – vicsorgok, kivillantva éles fogaimat. A következő mozdulatsor viszont mindent kiver a fejemből, ahogy felül, az ingje elcsúszik mellkasán és vállán, kivillantva alabástrom, hibátlan bőrét, haja csillogó örvény. Kénytelen vagyok megrázni a fejem, hogy minimálisan is, de képes legyek gondolkodni.
- Ha komolyan gondolod a hálád, azt illően kell kifejezned, narmona. Tünde szokás szerint.
Felém nyújtja a kezét, én pedig nem tudok nem gyanakodni. Leülök ugyan mellé, gyanakodva, minden gyanús mozdulatra kihegyezve. Megérinti a nyakamat, ahol többé nem érzek fájdalmat, csak leheletfinom bizsergést.
- Hogyan kell azt csinálni? – kérdem, bár az ember sikoltozik, hogy meneküljek innen a farkasom élvezkedik az érintéseiben. Csendben figyelem, válaszra várva, ahogy összerendezi magát, az ajtóból mosolyog vissza rám, szívem hevesen dobog a látványra.
- Most ideje fürödnöd és enned. Utána jöjj el hozzám, és kifejezheted a hálád. Várni foglak, Akka – ahogy a nevemet ejti, beleborzongok. Egészen másképp cseng az ő szájából, mint máséból.
*
Fürdés után nem megyek Thranduilhoz, tudom, hogy ki kell nyilánítanom a hálámat, de nem tudom hogyan és még nem készültem rá fel. Össze vagyok zavarodva, tudom, hogy Thranduil megmentett, ugyanakkor egy saját nyakörvet adott rám, adott valamit és cserébe el is vár, rabságból rabságba kerültem, mert ez akkor is rabság, ha bársonnyal van kibélelve, akkor is egy ketrec. A közelsége elveszi az eszemet, messze kell mennem tőle, hogy gondolkodni tudjak.
Alakot váltok és kereket oldok az erődből, muszáj megtalálnom saját magam, ha lehunyom a szemem, Thranduilt látom, az ő hangját hallom, annyira megbabonáz, hogy képtelen vagyok normálisan koncentrálni bármire is. Elveszi az érzékeimet… Tudom, hogy tisztában van vele, nem hagyom el az erdőt, most mégis szükségem van erre a néhány magányos percre, minél messzebb tőle lehetőleg. Legalább annyira vonz, mint taszít.
Kimondhatatlan érzés a száguldás, ha egy ló vagy akár egy szarvas hátán ülsz, de még a saját lábadon is olyan, mintha repülnél. Mancsom alig érinti a talajt, a szél tépi a bundámat, a táj elsuhan mellettem, nincsenek láncok, nincs semmi, ami akadályozna.
Az iram, amit diktálok még egy lónak is megterhelő lenne hosszú távon, de én csak futok, futok és futok. Végre, annyi idő után most érzem igazán a száguldás alatt, hogy igazán élek. Nincs több lánc, nincs több rabság, csak én, a szél és a száguldás. A fák között szlalomozok, hatalmas, kitört fatörzseket, óriási sziklákat ugrok át, nem érdekel, merre megyek, nem érdekel, mi van mögöttem, futok, amerre csak a lábam visz.
A nap fénye, ami átszökik a fák sűrű ágai között megcsillan tiszta és fényes szőrmémen. A hatalmasra nőtt, pókhálószerű gyökerek sem állhatják az utamat, játszi könnyedséggel ugratok át rajtuk, madarakat zavarok fel, apró rágcsálók futnak szét a mancsom elől, az a rengeteg új illat, a mágia, ami úgy kígyózik át az erdőn, akár a tenger, mintha víz alatt lennék és úsznék.
A testem olyan könnyű, futás közben érzem a szívem, lelkem igazán szabadnak. Arra mehetek, amerre csak akarok, fordulhatok bármelyik irányba, futhatok, de akár sétálhatok is, kifeküdhetek a napra, úszhatok a vízben, vagy hempereghetek az avarban.
Utam egy magas, sziklás kiszögelléshez vezet, három kecses ugrással landolok a tetején és csodás látvány tárul elém. Amerre csak a szem ellát az erdő, egy hatalmas, elhagyatottnak tűnő hegy, távolban egy folyók városa. Mind annyira új nekem, mind oly’ csodaszép. Minden eddiginél erősebb széllökés tép a bundámba, mancsaim megvetem és szilárdan állok az egész tetején. Még soha nem éreztem ekkora szabadságot, ha most emberi alakomban lennék már elsírtam volna magam, de most csak a farkas ösztöneim vezetnek. Tüdőm megszívom levegővel, kiélvezem a megannyi illatot, felvonyítok.
A hangomat messzire elrepíti a szél, talán még az erdőn túl is hallják, hadd hallják csak. A vonyításom úgy hasít át az erdőn, akár egy gyors szárnyú madár, hosszú percekig nem is hagyom abba.
Vonyítás után lefekszem a sziklára és csak hallgatom a szelet, a fák suttogását, megértem még az ősi tölgyfa énekét is. Régi, szinte már elfeledett regéket mesélnek nekem, örülve, hogy van végre hallgatóságuk. Megértem a legapróbb cserjét is, aki figyelmet követel, a bölcs tölgy, a pletykás fák…
Olyannyira fogva tartják a figyelmem, hogy a lenyugvó napig mesélik nekem a sindák és az erdőtündék életét, hallok mondákat Oropherről, a fiáról Thranduilról, Legolasról, Dol Guldurról, az erdőben megtelepedő hatalmas pókokról, Smaugról, a sárkányról a magányos hegyben, tóvárosról, Dorwinionról.
Thranduilról hallgatom a legszívesebben, cserébe én is megnyitom elmém, megosztom velük azt, hogy én ki és mi vagyok.
A farkasok megosztják az embereket, törpöket, tündéket, orkokat. Ki fél tőlük, ki tiszteli és ki tekint rájuk védelmezőként. Sokan azért gyűlöltek minket, mert bár mi mindig ott éltünk ahol, az emberek letelepedtek, falvakat építettek, minket elkergettek élőhelyünkről. Haragudtak, ha visszatértünk, ha levadásztuk előlük a vadat. Felszorultunk északra, fel egyenesen a havas hegycsúcsokra.
Bőrváltóként sokkal több adottsággal rendelkeztünk, mint átlagos farkas társaink. A bundánk tűz és jégálló, hihetetlenül erősek is vagyunk, ha teherhordásra használnak minket nincs olyan súly, amit ne lennénk képesek elhúzni. Egy fajtánk béli farkas közel 500 kg-ot is képes elhúzni egyedül. Egy farkas nem adja fel egykönnyen, ha megsebesül is, vagy fogságba ejtik, nem törik meg még évek alatt sem. Áhítozza a szabadságot, nem nyugszik bele a sorsába, a farkas intelligens, hamar alkalmazkodik a környezetéhez, igazi túlélő. Termetünk megegyezik a Wargokéval, szívósságban azonban többek vagyunk náluk.
Falkában élünk, családszeretőek vagyunk, a falka minden tagja kiveszi a részét a kölykök neveléséből, ha pedig egy kölyköt bánt valaki, azt kivégezzük. A kölykök szentek és sérthetetlenek, ez egyfajta belső ösztön. Nem bántunk gyerekeket, védjük őket.
A falka a család és az élet számunkra, mindig van egy vezér farkas, akinek engedelmeskedünk, a hierarchiánk szigorú, de épp így éljük túl rendszerint. Az összetartásunk bámulatos méreteket ölt, ha egy társunkat baj éri, rendszerint felsorakozunk a segítségére.
Mesélek a fáknak az otthonomról, a barátságos sasról, a halakban gazdag, kristálytiszta vízről, véget nem érő hófödtetájakról, éjszakánként csodás fények táncával az égbolton, fenyvesekkel, fehér nyulakról, rókákról, medvékről és a többi barátomról.
A fák lelkes hallgatóság, isszák minden gondolatom, minden képet, melyet eléjük tárok. Feltűnnek az első csillagok, mire az erdő megismer engem és barátjának fogad. Eddig sem kezelt ellenségként, hisz a fák sírnak, ha meghalnak, éreznek, érezték a fájdalmamat, de idegen voltam. Már nem vagyok idegen, az erdő befogad engem és sajátjának tekint. A szívemet elönti a hála és a szeretet, színtiszta szeretet irántuk.
Ahogy a csillagokra pillantok, úgy hasít belém Thranduil tekintete, vissza kell mennem, tudom. A szívem húz az otthonom felé, de most még kötelezettségeim vannak.
A szél iránya megváltozik, érzem, ahogy valami baj közeledik. A bundám felborzolom és csak szimatolom a levegőt. Tündék, de gyermekek… Érzem az ártatlanságukat a levegőben, a félelem szagát és a gonoszt. Felmordulok és az illatfelhő irányába iramodom. Gyermekek vannak bajban, ez számomra mindennél és mindenkinél fontosabb, ’oly erős bennünk a szülői ösztön, hogy hiába más gyermeke, mégis sajátunkként kezeljük, ha veszély fenyegeti.
Gonosz, sötét és veszedelmes közelít, szemem, fülem, hallásom kiterjesztem, amennyire csak bírom, a lábam alig érinti a talajt úgy száguldok, ágakat török le rágcsálókat, vadakat kergetek szét, annyira sebesen futok, ahogy talán soha még. Már közel járok, a mancsaim égnek, gyermeksikoly hasít az éjszakába, a fák még gyorsabb iramra ösztönöznek, haragom csak rásegít a futásra.
Átugrok egy hatalmas, kidőlt fatörzset, melyet már belepett a moha, a tövében három tündegyermek bújik össze, kiáltanak, ahogy ugrás közben átrepülök fölöttük egyenesen a negyedik gyerekre támadó pókra. A legényke fáklyával és egy nehéznek tűnő karddal próbálja távol tartani a vacsorára vadászó pókokat a többiektől.
Pengeéles fogaimmal belemarok a pókba, ami felsikolt, a fülem is belesajdul, ám vad morgás közepette felhasítom a potroháját karmaimmal. A pók egy másodperc alatt csuklik össze alattam, hatalmas termetemmel a tündegyereket a többi felé lököm, és míg a felmentő seregre várunk gyilkos indulattal támadok minden pókra, amely a gyerekek közelébe akar férkőzni. Kitérek csápjaik elől, harapok, tépek, karmolok és szaggatok, a póktetemek hullanak körülöttem, de ezek egyre többen lesznek.
Már nem vagyok láncra verve és a sebeim is gyógyultak, hála Thranduilnak és a tündéknek, most életerős vagyok és tettre kész, halálosabb, mint első találkozásom alatt Legolas csapatával.
Csápok csípnek felém, épphogy kikerülöm, fogaimmal letépem a pók fejét válaszul, ízelt lábak közelítenek a gyerekek felé hátulról a fatörzs túloldaláról, egy jól megtermett ugrással lököm odébb testemmel a hatalmasra nőtt undorító dögöt.
Sajnos, ahogy jönnek közelebb és a számuk ahelyett, hogy fogyna sokszorosodik, én is közelebb szorulok a gyerekekhez, de nem engedem őket bántani. Megvadult szörnyetegként védelmezem őket.
Aki látott már vadászni farkast, pontosan látta az egész lényemet. Vad, fékezhetetlen, agresszív harc. Nyilak süvítenek el a fülem mellett, beletalálnak két közeledő pókba. A tündék érkezésével én is váltok, visszahúzódom a fatörzshöz, testemmel takarva el a gyermekeket a mészárlástól és az esetlegesen eltévedő csápok, ízelt lábak, félre pattanó nyilak elől. Abba az állásba helyezkedem, amiből támadni és védekezni is tudok. A pókok rengetegen vannak, mintha kétszer annyi támad ránk a sötétből, mint amennyit legyilkolunk. Míg három pók foglalja le Legolast, nem tud a negyedikre is figyelni, így mielőtt megmarná az a nyomorult ugrok ki a helyzetemből, helyem átadva három tündének és belevetem magam újra a harcba. Legolas mellé kerülök, gyorsan mozog, kaszabolja az ellenséget és ki nem mondott terv alapján állunk párba, védve egymás hátát.
A küzdelem elnyúlik, ám egy idő után már látszik az alagút vége, a pókok elkezdenek visszavonulni, visszavertük őket. A gyerekeket tünde harcosok védelmezik, Legolas és én lihegve, a harctól kissé kifulladva állunk, figyelve, hogy a pókok eliszkolnak a láthatáron, vissza az erdő sötétjébe.
Ez a terep túl ágas bogas lovak számára, ezért is tartott ennyi ideig utolérniük a gyerekeket, feléjük fordulva elégedetten látom, hogy az ijedtségen kívül nem esett bajuk.
- Jól van, menjünk haza! – adja ki az utasítást Legolas. – Mindenki, aki ép, segítsen a sebesülteknek!
Én a földön fekvő tündeharcosok között lépdelek túlélők után kutatva. Szerencsére a csapat többsége túlélte, csak sebesült. Kiválasztok három súlyosan sérültet, akiket még meg lehet menteni és felsegítik őket a hátamra. Pár halott tündére esik a pillantásom, becslésem szerint 40-50 főt számlál Legolas csapata, a többség kisebb-nagyobb sérülésekkel megúszta.
A vörös hajú tündelány és már pár másik tünde veszik kezelésbe a gyerekeket is. A kérdőre vonás és a szigor majd ráér, ha már az erőd falai mögött leszünk. Én is kíváncsi vagyok, hogy kerültek ide az erdőbe egyedül, de most a legfontosabb, hogy visszajussunk.
Bundámat átáztatja a tündék vére, a terep nehézsége és a sérüléseik súlyossága miatt kénytelen vagyok lassabban haladni velük, Legolas megy legelöl, vezetve bennünket és amennyire lehet, megtisztítja nekünk az utat.
Csak akkor nyugszom meg, amikor az erőd falain belülre érünk. A gyógyító tündék kezelésbe veszik társaikat, rólam is lekerül a teher, de nem nagyon mozdulok, csak annyira állok félre, hogy ne legyek útban. Mikor Legolas feltűnik mellettem, én a ruhája után kapok, hogy visszatartsam egy szóra. A herceg ingerült pillantást vet rám, ami rögtön el is lágyul. Megvárja, míg alakot váltok és a saját tündeköpenyét adja oda, hogy eltakarhassam magam.
- Ügyes voltál – dicsér meg, de én megrázom a fejem.
- Valami nem hagy nyugodni… - felelem.
- Micsoda?
- Thranduil azt mondta, ki kell fejeznem felé a hálámat tünde módon…
- Akka ezt ne most… - már intene, hogy mennie kell, de én megragadom a karját.
- Hogyan kell ezt csinálnom? – mivel látja, hogy nem fogom feladni, amíg nem válaszol, tekintete felsiklik a főlépcső tetejére. Thranduil áll ott, szemeivel a veszteségeiket, elsősorban Legolast keresve, mikor tekintetük egymásba kapcsolódik, még én is érzem, ahogy a királyban felenged a feszültség. Szóval szereti és félti a fiát.
- Tudod, mit gondolok? – mondja nekem, de nem tudom eldönteni, ez valójában most megint kinek is szól – Szerintem, ez látványos módja volt a hálád kifejezésének az erdőben – pillantása rám siklik. – A tettek beszélnek, Akka, a szó semmi, a gesztus is kevés, a tett mindent elmond.
Azzal faképnél hagy, én pedig pislogok magam elé értetlenül. Akkor most, hogy mutassam ki a hálámat? Vagy ezzel tényleg kimutattam? Ki igazodik el a tündéken, őszintén??? Megrázom a fejem és Legolas után iramodom, bár én sokat nem tudok nekik segíteni azon kívül, hogy akit le kell fogni a gyógyítás alatt, azt készségesen nyomom le mozdulatlanná.
Szerkesztve louisMayfair által @ 2015. 08. 18. 22:29:13
|
| Levi-sama | 2015. 08. 18. 12:47:55 | #33317 |
Karakter: Thranduil, a Bakacsinerdő tündekirálya
Thranduil
Az erdő szíve. A szent vízesés mélyén találta egykor apám, Oropher. Hófehér kristály, mérete akár egy emberfej. A napfényben ezer színben szikrázik, szépsége megbabonázza a tekintetet, de amiért valójában értékes számomra, a benne nyugvó ősi mágia. Magammal hoztam egykoron, amikor népemmel letelepedtem ezen erdőkben, és elneveztem Bakacsinerdőnek. Most a kovácsolt ezüst állványán pihen, amelyen a faragott borostyánlevelek élethűen tekeregnek. A kristály fénye halovány, mintha aludna. Azóta ilyen, amióta elvesztettem egy számomra nagyon fontos személyt. Nem ragyog már oly szépséggel, amikor Legolas fiam született, de még így kihunyóban is ámulatba ejtő látvány. Csillogását visszatükrözik a tágas trónterem fényesre csiszolt falai, ezüstszőke hajam és hajnalkék szemeim.
Kék fény izzik fel benne haloványan, ezért felállok trónomról, és közelebb lépek. Mozdulatomra ezüstbrokát ruhám lágyan lebben körülöttem.
- Mit mutatsz nekem? – puha hangom csupán a kristálynak szól, mégis mintha az egész hegy belseje elnémulna, és minden erő feszülten koncentrálódik a benne rezgő mágiára. Vékony ujjaimmal megérintem, és elakad a lélegzetem. Tudatom elhomályosul, s látom ahogy fiam és a tündesereg, amelyet vezet, a fák között szeli a levegőt. Felettük száll az elmém, akár egy madár, sebesen és láthatatlanul követem őket. Nagyon régen, az Óháború idején történt velem utoljára ilyen. A távolban, a fák felett ragyogó nap fénye megcsillan tündepáncéljukon és nyilaik hegyén. Látványuktól büszkeség meleg érzése tölt el, de figyelmemet felébreszti valami. Mi az?
Egy csapat ork hatolt a Bakacsinerdőbe, erről tudok, hiszen minden rezdülését ismerem birodalmamnak, ezért küldtem oda a harcosaimat. Ó, de mi az ott?
*
- Amint megérkeztek, tudasd velem!
- Igen, felség.
Kecses intéssel elküldöm a szolgálót, trónomon hátradőlök, ujjaim a karfán dobolnak, türelmetlenségem egyetlen jeleként. A mozdulattól szikráznak a drágaköves gyűrűk. Izgatott lennék? Valóban… Évtizedek óta nem reagált semmire a kristály, ezért a mai nap különleges, és az vendégem is az lesz.
Amikor végre a keskeny és ívelt utak egyikén besiet Legolas az embereivel, felállok. Ezüstbrokát ruhám lágyan suhog mozdulatomtól. Szeretett fiam láthatóan sértetlen, így megnyugodva fordítom immár teljes figyelmem a bőrváltóra. Farkas alakjában jóval nagyobb és erősebb termetű az egyszerű farkasoknál, tekintetében sötéten izzik az állati vadság, és az emberi intelligencia halovány nyoma. Nagyon megviselt, bundája foltokban hiányzik, sebek és hegek borítják egész testét, orrfacsaró szag árad belőle. Félrehajtott fejjel tanulmányozom, s amikor alaposan megfigyeltem rajta mindent, megtöröm a csendet.
- Nevem Thranduil. A Bakacsinerdő királya vagyok, farkas. Tudom, hogy bizonytalannak érzed a helyzeted, de biztosíthatlak, senki nem akarja elvenni a szabadságod, amit annyi szenvedés árán szereztél – puhán simogat a hangom, a benne rezgő lágy mágia azonnal hatással van rá, érezhetően megnyugszik. - Folyamatosan tör be az ellenség a birodalmamba és én mindig győzedelmeskedek felettük. Most azt akarod tudni, miért hívattalak ide… - morran válaszul, s ez elég. - Te ugyanolyan ellensége vagy a sötét oldalnak, mint mi. Legolas megkönyörült rajtad, mert látta benned azt, amit én. Előttem semmi nem marad titokban, ami az erdőben történik. – Leülök a trónomra, s intek kezemmel. – Jöjj közelebb.
Nagy mancsával előre lép, majd újra, és bizonytalanul emeli fejét. Egészen lenyűgöző látvány közelről egy ilyen lény. A nagy háború óta nem láttam fajtájabelit.
- Bőrváltó vagy, talán olyan sokáig voltál fogoly farkasként, hogy elfelejtetted az emberi alakod? – Tétován pislog, lenéz a mancsaira, nyakán a sebekből lassan csordogáló vérpatakból néhány vércsepp szennyezi be éjkék selyemcipőm. - Ezek szerint igen. Talán az segít, ha újra felidézed emberi emlékeid.
Szemembe néz. Pupillája összeszűkül, sötét írisze kifakul, és immáron egy kék emberi szempár néz vissza rám. A testét borító szőr visszahúzódik, és csontok ropogásának hátborzongató hangjával visszaváltozik emberi alakjába. Átalakulását követőn egy teljesen meztelen férfi térdel előttem, sebe kezeivel a földön támaszkodik. Halovány mosollyal nézek végig erős és izmos testén. Vad, emberi férfiasság, némi vadállati nyersességgel, és tömény vérszaggal.
- Miért… - suttogja, mert hangja rekedtes még, hiszen talán évek óta nem beszélt, ki tudja mennyi ideje volt fogságban. – Miért vagyok… itt?
- Beszélni kívántam veled. Legolas megígérte neked, hogy elmehetsz, amint a nyakörved lekerül rólad. Azonban… Látva, milyen sebeket cipelsz, felajánlom vendégszeretetemet… egy ideig.
- Nem kell a szánalom! – mordul, és felegyenesedik. Felhúzom egyik szemöldököm, nem szoktam hozzá az ilyen hangnemhez, de tekintve ki és mi ő, így elnéző vagyok. Végigsiklik rajta tekintetem. Magas, erős és izmos, fiatal példánya a fajtájának. Kiváló állapotban van még mindig. Csak idő kérdése, és a sebei begyógyulnak, és akkor nagyon hasznomra válik majd a jelenléte. Terv formálódik a fejemben, de még nem teljes. A jó tervhez idő kell, a sikerhez pedig türelem és stratégia.
- És én nem is szánalomból teszem. Szabadulásod körülményeiben közrejátszott milyen… hevesen támadtál fogva tartóidra. Én értékelem a bátorságot, és mint említettem látok benned valamit, amire érdemes időt fordítani.
- Mit?
- A bőrváltók egyszerre emberek és állatok. Épp annyira vadak, mint kifinomultak. A kettősség az, ami rendkívül értékessé tesz titeket. Emberi elme egy vadállat szívével. Szívesen látunk vendégül, ha itt maradsz. Ellátják a sebeid, fedél lesz a fejed felett és köztünk visszatalálhatsz a fénybe.
- Csak kíváncsi vagy, vissza tudsz-e szelídíteni…
- Ha már ilyen szókimondó vagy, örömmel hallanám a nevedet is, névtelen farkas.
Nem válaszol, megint elbizonytalanodott. Félrehajtom ismét a fejem, apró bogárként tanulmányozom őt, hiszen a szememben ő sem több annál. Egy érdekes bogár.
- Elfelejtetted?
- Ha valaki évekig hallgat arra, hogy „korcs” a korbácsok alatt elfelejti, hogy nevezték! A nevem Akka… Északról, a hegyekből. – Indulatosak a szavai, de elnéző vagyok.
- Szóval ez a neved. Akka – ízlelem a szót. - Vigyázz, hogy mindig emlékezz rá, mert ez csak a tied. A neved senki nem veheti el tőled, még ha „korcsnak” is hív. Akka, Északról, az ajánlatom adott, te döntesz. Itt maradsz, és a vendégem leszel, vagy elmész céltalanul portyázva, amíg valami meg nem öl…
- Vendéged leszek… vagy a foglyod? – Gyanakvó. Ez tetszik.
- A vendégem.
- De én nem… érdemlek ilyen…
- Talán igen, talán nem. Bizonyítsd be, hogy méltó vagy rá. Tartsd be a törvényeinket és ne okozz felfordulást.
Légies könnyedséggel elé lépek, sápadt ujjaim halványan derengőnek tűnnek napbarnított arcbőrén, amely korántsem olyan bársonyos, mint egy tündéé, új és izgalmas felfedezés ez. Háltam tündéken kívül korábban emberekkel, egykoron, őrült és vad ifjúságom hajnalán egy hobbit nővel is, de egyik sem volt ilyen textúrájú, ilyen szagú, ilyen bizsergetően érdekes és izgalmas. Engedelmesen simítja arcát a tenyerembe, de észre térve hátralép bűbájom elől.
- Menj hát, a szolgák majd gondoskodnak rólad. Legolas, te maradj!
Hajnalkék szemeim addig követik a bőrváltó útját, amíg a fűzfából faragott ajtó bezárul mögötte.
- Apám, elmondod mi a terved?
Felé fordulok, ifjú tündefiam arcából az anyja tekintete néz rám. Külsőre rám hasonlít, de a szemét az anyjától örökölte, és ez fájdalmasan emlékeztet újra és újra a veszteségre és a fájdalomra. Az egyetlen asszony, az egyetlen tünde volt, aki képes volta elbűvölni a szívemet… kitölteni a gondolataimat, megbolondítani érzékeim.
- Egy farkas bőrváltó. Egykoron nagy falkákba tömörülve járták az erdőket… A nagy háborúban Elrond seregét erősítették, és irigylésre méltó erőt birtokolt általuk.
- Csak nem az a terved, hogy megszelídíted és kihasználod?
Felé fordulok, szám lebiggyed.
- Tán nem helyesled? Nem áll érdekedben neked is a népünk és erdőnk védelme?
- De ez csak egy bőrváltó. Egyedül ugyan mire lenne képes? Néhány orkot elintézett ugyan, de ennél nem képes többre. Mi hasznod válna belőle, ha csak ennyit ér? Ugyanezen feladatot az óriáspókok nemzete is teljesíti.
Elmosolyodva behunyom a szemem, és megrázom a fejem. Magyal és kőris koronám megcsillan a gyertyák meleg fényében.
- Nem, fiam. Nem figyeltél rám. Azt mondtam, egykoron nagy falkákban éltek.
- Értem. És hogyan lenne ő képes egy nagy falkát létrehozni az erdőnkben?
Megperdülök, ezüstszőke hajam felhőként ölel körül Leülök a trónomra. Ujjaimmal megsimogatom a karfát, mintha csak a Narmo* feje volna.
- Amint elég erős lesz, hűség és talán szeretet is ébred keblében, akkor hazaküldöm őt északra. Idővel visszatér majd hozzánk, mert nem bírja majd nélkülem de akkor már nem jön majd egyedül. Ha a számításaim helyesek… Néhány év múltán a Bakacsinerdőről szóló rémtörténetek bővülni fognak majd az óriásfarkasok hordáiról… És népünk biztonsága tovább nő. Amikoron majd háborúzni kényszerülünk, az én oldalam erősíti a népük.
- Ez őrültség… - suttogja. Arcáról lerí, hogy ismét alattomosnak találja gondolkodásomat, de azt ő is belátja, hogy az erdei tündék érdeke mindennél előbbre való.
- Talán igen. Idővel kiderül majd… Ha nem is értesz velem egyet, elvárom, hogy ne avatkozz a módszereimbe, fiam.
Meghajol, kezét a szívére teszi és kitárja karját hűsége jeléül. Viszonzom a kecses mozdulatot, és útjára bocsátom.
*
A félhomályba borult sziklatermeken keresztül visznek lassú lépteim. Mozdulataimra hófehér ruhám lassan lebben, hajam ezüst színben derengve tükrözi a csillagok fényét. Az ajtó előtt álló fényes páncélt viselő őr meghajolva üdvözöl, kezét szíve fölé emelve hűsége jeléül. Felé fordítom arcom, fejemen megcsillan a magyal korona. Hamarosan tél köszönt be, s akkor jégvirággá és kecses jégkristályokká alakul majd.
- Valóban nem eszik már semmit?
- Igen. Ma már a húst sem fogadta el, sem a gyümölcsöket. A gyógyítók voltak nála, de…
Türelmetlenül intek, mert a gyógyító tünde már volt nálam. Az ajtó feltárul előttem, hiszen ezen a földön, ezen a vidéken nincs ajtó, amely ne engedne be engem. Belépek.
Bűz csapja meg orromat, de ismertem én a múltból ennél ezerszer ocsmányabb szagokat is. A bent uralkodó baljóslatú sötétséget elűzi a belőlem sugárzó fény. Ő a földön hever, körülötte az ágynemű csavarodik, a földön mellette egy tálcán érintetlen étel és ital. Amikor megérzi jelenlétemet, felemeli a fejét és fájdalmas düh hangja szakad fel mellkasából. Nem változott át, de körmei kibújtak, és vicsorgása közben fogai megnyúltak.
- Inya narmo* – suttogom lágyan, és kitisztul zavaros tekintete. Fölé térdelek, sápadtan fénylő kezem láztól forró homlokára teszem, s ennyitől ellazul, hátraejti fejét és behunyja szemét. – Fájdalmaid vannak, narmona. Segíteni jöttem, ne félj tőlem.
Könnyedén, akár egy csecsemőt, felemelem a földről, és fehér baldachinos ágyra fektetem. Szürke szemei megvillannak, de nem mozdul, lebénítja a nyugalmat adó mágiám.
Reggeli étkezésem során a gyógyító tündék vezetője elmondta, hogy minden sebet begyógyított, de a nyakán hatástalan volt minden módszer. Orromat megcsapja a gyógynövények fullasztó szaga, amikor lebontom az átázott kötést Akkáról. Fekete mágia hullámzik a sebszélek körül, beszívódott a bőre alá. Holdezüst szemeim összeszűkülnek. Sajnos már láttam ezt, az Óháborúban.
- Nagyon ronda? – suttogja Akka, és szemébe nézek. Keserűen elmosolyodik. – Csak így lehet, ha te magad jöttél el hozzám.
Megsimogatom izzadságtól csapzott göndör fürtjeit, sápadt ujjaim érintésétől felszakad belőle egy sóhaj.
- Haldokolsz, narmona. A nyakörved több volt puszta fémnél, sötét mágiája beléd ivódott.
Köhögni kezd, arcát eltorzítja a fájdalom. Kifejezéstelen arccal figyelem szenvedését, leülök mellé az ágyra.
- Akkor itt a vég? Így fogok meghalni? – krákogja. Mutatóujjam a sebszélhez érintem, a sötét folt pedig halványulni kezd érintésem nyomán.
- Talán.
Hagyom, had tudatosuljon benne a halál közelsége és a halovány remény. Várnom kell csupán, ennyi a dolgom. Elhúzom a kezem, hogy újra érezze a fájdalmat, a sötét mágia erejét.
- Ahhhrrr… - hörgi, fehér fogai kivillannak a kíntól. Amikor tekintetében a felismerést látom, fölé hajolok, ezüstszőke hajam fölé borul, arcát simogatja egy tincsem. Leheletem édes rózsaillatú, meleg. Megnyalja ajkait, a kisebesedett bőre szárazan sercen nyelve alatt.
- Segíthetek rajtad. Megmenthetem az életed, de annak komoly ára van, narmona.
- Nekem… nincs semmim…
Alkudozni próbál, mennyire bájos. Elmosolyodom.
- Nem neked. Nekem. Én fizetek érte nagy árat, és te ezt soha sem leszel képes meghálálni, bármit teszel. Ha most hagylak meghalni, a legszörnyűségesebb fájdalmakat fogod átélni, mielőtt áttérsz az árnyékvilágba.
Újabb gyötrelmes fájdalom rántja görcsbe testét. A folyamat felerősödött, amiért megbolygattam a nyakán dolgozó mágiát. Ez a kín is az én malmomra hajtja a vizet.
- Milyen árat…? – suttogja elhalóan. Kimerítette a fájdalom és a láz. Így is értem a kérdést.
- Az öröklétem – lehelem puhán, ujjaimmal megcirógatom arcát. Halvány mosollyal folytatom. – Nincs senki, akiért hajlandó lennék feláldozni, ha nem éri meg nekem.
- Nem éri meg… - Tekintetében ott a lemondás, hiszen érintésemtől enyhültek fájdalmai, így hagyom őt gondolkozni. Magába szívja édes virágillatom, és behunyja szemét. – Akkor ölj meg, ne hagyj szenvedni, kérlek…
- Tegyük fel, hogy meggyógyítalak. Mit tennél akkor, Akka?
Kinyílnak szemei, hajnalkék tekintetem kutatja.
- Nem tudom…
- Valószínűleg hálátlanul eltűnnél, igazam van?
- Nem! Azt soha nem tenném! – morran, fehér fogai megvillannak. Ó igen, ezt akartam hallani. Felegyenesedem, és elégedetten mérem végig izmos, izzadtságtól nedves testét. Megtehetném, hogy esküvel magamhoz kötöm, szavát veszem és szolgámmá teszem, de az nem lenne elég. Azt akarom, hogy szívvel és lélekkel szolgáljon önként, mindenét alávetve az én akaratomnak. Alattomos játszma ez, de én így szeretem a legjobban.
Felállok, és néhány lépéssel eltávolodom tőle. Vállam felett nézek vissza rá, figyelem ahogy a sötét mágia újra homályba borít mindent.
Kinyújtja utánam a kezét, szemeiben a gyötrelem, a halálfélelem kínja. Hagyom szenvedni.
- Kérlek… ölj meg… könyörgöm…
- Valóban a halált vágyod, amikor hosszú éveken keresztül elviselted a rabigát, csak hogy életben maradhass?
- Nem… Élni akarok…
- Segítségem kéred, Akka?
- Segíts kérlek…
Ezt akartam hallani. Felém nyújtott kezét megfogom, fölé hajolok, miközben tündéül mormolom a varázsigét, s a mágia előrehaladtával már lágy dallammá változik hangom. Sok időmbe fog kerülni, mire ezt a sötét morgul mágiát elűzöm, de még csak le sem gyengít. Hangom lágy dallama enyhíti fájdalmait, bőrének ismét egészséges színt nyújt. Körülöttünk a sötét félhomály feloszlik, betölti a szobát tiszta fehér fényem. Akka tágra nyílt szemekkel figyel engem, kapkodó légvételei mutatják csupán, hogy magánál van. Kezeim közé veszem arcát, végigsimítom érdes bőrét, nyakát, s szinte letörlöm róla a sötét mágiát. Remegve fogadja minden érintésem, lágy énekem megbabonázva hallgatja. Karjaimba veszem, akár egy gyermeket, ő arcát a nyakamba s puha illatos hajamba fúrja. Reszketve bújik hozzám, testem melegét kutatja. Ujjaim elkalandoznak meztelen testének kemény izmos domborulatain, cirógatásom nyomán lúdbőrözik és meg-megremeg.
Elalszik. Sokáig pihen a karjaimban, s én hagyom neki, hiszen minden egyes perc múlásával a kötődése növekszik felém. Beleég tudatába, emlékeibe az illatom, az érintésem, a hangom, a tekintetem, és ez így van jól. Fekszem mellette, ezüst hajam, illatom és melegem puha takaróként veszi körül. Figyelem ahogy alszik, ujjaim arcát, ajkát, szemöldökét cirógatják.
*
- Köszönöm…
Felnyílnak hajnalkék szemeim, és felnézek a mellettem ülő izmos, szépséges férfira. Elaludtam mellette… Régen osztottam meg ágyam mással, arra pedig nem emlékszem, hogy valaki más ágyában aludtam-e valaha. Az ágyon szétterülő ezüstszőke hajamat cirógatja. Oldalamra fordulva könyökömre támaszkodom, és halványan rámosolygok.
- Elfogadom a hálád. És most gyere ide – nyújtom felé a kezem, de elhúzódik és lehátrál az ágyról.
- Leköteleztél és tartozom neked, de ne hidd, hogy szelíd kiskutyáddá tettél! – vicsorog rám. Felülök, a mozdulattól ingem szétnyílik mellkasomon, és lecsúszik egyik vállamról. Ezüstszőke hajam hullámzó vízként árad szét körülöttem. Tátott szájjal figyel, szinte megbabonázza szépségem, de megrázza a fejét és kitisztul tekintete.
- Ha komolyan gondolod a hálád, azt illően kell kifejezned, narmona. Tünde szokás szerint.
Felé nyújtom ismét a kezem. Lassan, gyanakodva lép felém, mereven ül mellém. Nyakán a sebhely helyén egy vékony mintázat látszik, az én jelem. Szép lett. Elégedetten érintem meg ujjaimmal, érintésemre halvány fényben tündököl a szimbólumok sora, amely teljesen el is halványul, amint elhúzom a kezem.
- Hogyan kell azt csinálni? – kérdi rekedten. Nem húzódik el tőlem, élvezi minden érintésem.
Felkelek az ágyból, megigazítom a ruhám és az ajtóhoz lépek, visszamosolygok rá a vállam felett, mielőtt kimegyek.
- Most ideje fürödnöd és enned. Utána jöjj el hozzám, és kifejezheted a hálád. Várni foglak, Akka. – Neve simogató lágy varázslatként libben át a szobán és cirógatja meg a lelkét.
___________________________
*Narmo – tündéül farkast jelent
*Inya narmo – kis farkas (inyha naármoh)
*Narmona – farkasom (naáhrmohnya)
|
| louisMayfair | 2015. 07. 30. 22:10:49 | #33259 |
Karakter: Akka
Megjegyzés: Levi-samának
A hideg fém könyörtelenül bundámba, húsomba vág, nem elég a szegecses, szoros nyakörv rajtam, hogy ne legyek képes emberi alakot ölteni, láncokat tekertek körém, hogy minél több ponton le lehessen fogni.
Gyűlölöm az orkokat, addig dolgoztatnak, amíg csak bírom és ki nem lehelem a lelkemet. Mancsom alatt hangosan recsegnek a faágak, ahogy a láncokon vezetnek végig egy ismeretlen erdőn. A négy ork az oldalamon kíméletlenül rángat az általuk helyesnek ítélt irányba.
- Mozogj már, te korcs! – mordul rám az egyik és belém rúg, mire morogva próbálok neki ugrani, sajnos megharapni nem tudom, kötéllel tekerték körbe a számat, mintegy szájkosár gyanánt.
Felbolydulást okozok az ellenkezésemmel, mire egy másik ork kiált a kínzómra.
- Hagyd már! Nincs időnk erre, mielőbb Dol Guldurba kell érnünk!
- Nem akar jönni, mióta csak vonszoljuk! – panaszkodott. – Bírd mozgásra te!
- Hallgass! Tündecélpont akarsz lenni? – mordul a csapatot vezető ork.
- Akkora zajt csap, hogy mindenkit a nyakunkra zúdít! – morog egy másik, aki kezdetektől kegyetlen volt velem, még a nyakörvem is ő húzta szorosabbra, épphogy nyelni bírok, hogy ne mélyedjenek a torkomba az átkozott tüskék! - Öljük meg most!
- A farkast nem öljük meg! – ellenkezik a főnök.
Tovább vonszolnak a láncoknál fogva, de itt már nem ők kötik le a figyelmemet. Egy apró nesz csapja meg a fülemet, amit eddig nem hallottam saját morgásomtól. Egy halk suttogás a fák között átfütyülő szélben, ezernyi illatot magával sodorva. Ez az erdő nem egyszerű erdő, hallom a szelet, hirtelen megérzem a föld vibrálását a mancsom alatt. Oly rég hallottam és éreztem mindezt, hogy alig emlékszem már rá. Lelki szemeim előtt felrémlenek régen látott otthonom részletei, havas hegycsúcsok, kristálytiszta, hideg és édes víz, természeti erők csiszolta sziklák, nyáron hűs, télen meleg barlangok. Megrázom a fejem, hogy kiszakadjak pillanatnyi révületemből, a suttogás nem múlik, már minden irányból hallom.
Farkas
Bundám felborzolom, nem törődve a láncaimmal és az orkokkal megvetem mind a négy lábamat, fejem felkapva a fák lombjai felé fülelek.
- Gyere már, nyavalyás dög!!! – kiabál rám a gyűlölt ork és rám suhint ostorával.
Vörös köd ereszkedik az elmémre, a vadság elemi erővel csap rám, minden erőmmel próbálom kinyitni a szám a kötelek ellenére, talán ki bírom lazítani. Támadásra készen feszül meg a testem, az sem érdekel, ha ott helyben legyilkolnak, mert elértem azt a határt, amikor már minden mindegy. Így is, úgy is meg fogok halni, csak idő kérdése.
Abban a pillanatban viszont, ahogy nekik akarok ugrani és eltépni a láncaim, a suttogás hirtelen érthetővé válik és a lelkem mélyéig hatol.
Várj
A vörös köd olyan pillanatok alatt száll fel a szememről, mint ahogy leereszkedett rá. A szellő végigsimít rajtam, puhán cirógatja meg tépett bundámat, behunyom a szemem, mert időtlen idők óta nem éreztem még csak hasonló finom érintést sem.
Türelem
Hallom ismét a szél suttogását, pattanásig feszült izmaim ellazulnak, magam sem értem miért, de hallgatok a szélre. Egy újabb ostorcsapás jönne, de ekkor váratlanul megindulok az orkok pedig meglepetésükben megállnak a mozdulat közben. Percekig haladok láncra verve engedelmesen, holott végig a környezetemre figyelek. Apró neszek, mint puha léptek, egy megfeszülő íj húrja, rögtön utána több is. Halk morgást hallatok, szemem résnyire szűkül, minden idegszálam pattanásig feszül meg.
- Soha nem érünk Dol Guldurba! – nyavalyog az egyik ocsmányképű.
- Ha a lepcses szád jártatod a lábad helyett nem is fogunk!
- Miért kell ezt a korcsot oda vinni? Ez nem egy Warg, csak egy bőrváltó!
- Elfelejted, hogy a farkas bőrváltók ritkák és értékesek! A Pusztító majd eldönti, mit csinál vele.
Fél füllel hallgatom csak a párbeszédet, aztán minden pillanatok alatt történik. Nyilak suhogását hallom, a kilőtt nyílvesszők hajszálpontossággal találják el a négy orkot, akik közrefognak. A megdöbbenés az arcukra fagy, én pedig ezt a pillanatot választom arra, hogy kitépjem láncaimat a kezükből. Ork kiáltások harsannak fel, hátsólábaimra emelkedve elrugaszkodom a talajtól, kiugrom közülük.
Oly' erő szállja meg minden izmom, hogy a számat összezáró kötelet, amit eddig lazítottam, elszakítom. Álkapcsom kitátom és röptömben ugrom rá az egyik orkra. Ordít, mint a fába szorult féreg, ahogy a nyakát cibálom fogaimmal, rossz ízű vére csorog le a számról, borotvaéles karmaimmal mellkasába tépek.
A testembe nyilalló fájdalomról tudomást sem veszek, a vad gyilkos ösztön, mint egy ketrecből szabadult vadállat tépek szét még kettőt, de nekem csak ez a három jut. Fél perc alig telik el és a csata zajai megszűnnek, egyedül az én morgásom és a szakadó hús hangjai hallatszódnak.
A düh valósággal fojtogat, az ork testében tapickolva fordulok meg és nézek szemet öt tündével. Mindannyian nyilaikat rám szegezve állnak az ork tetemek felett. Ösztönből, fenyegetőn morogva abba a testhelyzetbe állok, amiből támadni és védekezni is tudok.
A hozzám legközelebb álló tünde szemébe nézek, a tekintetünk összekapcsolódik. Nem hiába hívják ezt farkas szemezésnek, egyikünk sem pislog és nem is fordul el. Testem csupa vér és mocsok, a vasláncok továbbra is gúzsba kötnek, húsomba vágnak. Torkomból minden eddiginél mérgesebb morgás szakad fel, űzött vad szemeimben ezer érzés lángol, vicsorgok kivillantva borotvaéles fogaimat. Jeges düh, nyers harag, kínzó fájdalom, véres elégedettség, szikrányi hála az elégtételért, vadság.
Ha kilövi a nyilat akkor végem, ezt mindketten tudjuk. Nem tudom mit keres, mit kutat a tekintetemben, csak szeretnék túllenni rajta. Vagy megöl, vagy nem, de egyszer és mindenkorra legyen vége mindennek. Ha elenged, vissza se nézek és talán, de csak talán életben maradok, ha nem, akkor megpihenek. A halál számomra megváltást jelentene, nem büntetést.
Látom rajta, hogy ő is pont ezen gondolkodik. Lője ki a nyilat és vessen véget a szenvedéseimnek? Tisztában van vele, hogy egy elvadított farkas veszélyes, kiszámíthatatlan. Szemében szánalom csillan, mire dühösen felmordulok. Ő csak ne sajnáljon engem! Döntse el végre, kilövi a nyilát, vagy hagyjon tovább állni.
Végül a megfeszült íjat ellazítja, a vesszőt visszahelyezi tegezébe a hátán. A többi tünde továbbra is rám irányítja nyilát, de ez az egy nem. Óvatosan guggol le fél térdre, íját a földre teszi jelezve, hogy nem áll szándékában bántani.
- Nyugalom – suttogja. – Nem bántalak.
Ahogy közeledik, én felmordulok, az íjak pattanásig feszülnek, de a férfi feltartja a kezét, hogy ne lőjenek.
- A nevem Legolas – tekintetünk továbbra is összefonódik. – Hadd nézzem meg a láncaid, hogy levehessem.
A hangja kedves de ott van az a kicsi él, ami azt jelenti, segít nekem, de tartanom kell magam a ki nem mondott megállapodásunkhoz. Leszedi a láncaimat, én pedig nyugton maradok. Lassan közelít, kezeit jól láthatóan feltartja. Némiképp felengedek feszült testtartásomon, halkabban morgok rá, szinte beletörődőn.
Legolas hozzám lép, kezeivel olyan finoman érinti meg a láncokat, mintha azok egyszerű selyemfonalak lennének.
- Ezeket most letekerem rólad – mondja nyugtatón, tekintetét elfordítja a láncaim felé. Valóban óvatosan dolgozik, több láncot tekertek rám és több helyen összetekerték. A tündék sajátos nyelvén szólal meg.
A vörös hajú tündelány leengedi az íját és óvatosan ő is hozzám lép. Felmordulok, izgatottan toporgok karmaimmal a talajon.
- Nyugalom – mondja a lány békítően.
Ketten együtt összedolgozva tekerik le rólam a láncokat, többször is felnyüszítve morgok, ahogy a húsomból kiszabadul a kegyetlen fém. Az utolsó lánc is lekerül rólam, mire a lány a nyakamhoz nyúl, megérintve a szegecses nyakörvet.
- Ezt nem tudjuk leszedni… - mondja szerintem mindkettőnknek.
- Haza kell vinnünk a kovácshoz – veszi szemügyre Legolas is. Feszélyez, hogy mindketten a nyakörvem fogják és elhátrálok tőlük.
Váltanak pár mondatot tünde nyelven, nem kell sok ész ahhoz, hogy tudjam, arról beszélnek, biztonságos-e engem hazavinniük vagy sem. Végül döntésre jutnak és Legolas ismét rám néz.
- Haza fogunk vinni, hogy a kovácsunk leszedje rólad a nyakörvet, aztán mehetsz, amerre akarsz. De figyelmeztetlek, ha harapsz, karmolsz, vagy vadulsz az íjászaink lelőnek.
Oldalra billentem kicsit a fejem és mérlegelem a dolgot. Nagyon fáradt vagyok, ha meg akarnának ölni, már megtehették volna, ha tényleg le tudják szedni rólam ezt a vackot és elengednek, akkor az a legkevesebb, hogy jól viselkedek.
Tekintetemben kérdés villan, Legolas pedig megérti, bár fogalmam sincs hogyan.
- Megígérem, hogy elengedünk.
- De jól kell viselkedned – teszi hozzá a lány. Rá emelem a pillantásom, majd vissza Legolasra, a fejemmel tudatosan bólintok.
Ezzel döntésre jutottunk, az íjászok is lazítanak az íjjakon. A halott orkokat ott hagyjuk, majd a vadállatok gondoskodnak róluk. Legolas és Tauriel, mint meg tudom a lány nevét mennek legelöl, két íjász utánuk, kettő kicsit távolabb, de engem fog közre, és négy mögöttünk. Hagynak nekem teret, ami nagyon meglep. Olyan régen nem kaptam teret, nincsenek láncok, kapok levegőt. A tüdőm teleszívom levegővel, kielemzem az orromba jutó szagokat, illatokat. Furcsa, de az eddig bennem felgyülemlett harag most lecsillapodik. Van az erdőben valami, ami leírhatatlan, érzem, hogy ott van, de nem látom. Ahogy kiérünk a sűrűből és egyre több napsugár süt át a fák lombkoronáin nekem annál jobban bántja a szemem.
Idáig sötét lyukakban éltem, az orkok bányáiban húztam az igát. Mindig vontatnom kellett, bőrváltóként farkas alakban olyan erős és szívós vagyok, mint egy Warg, de gyorsabb és a bundám ellenállóbb a tűzzel szemben. Ezért is vagyunk értékesebbek, ezért használtak minket a bányákban, vaskohóknál, fújtatóknál. A legnagyobb forróságot is elviseltük. A sok sötét miatt már attól féltem, hogy megvakulok.
Ezek az erős fények szúrják a szemem, fejem lehajtva, szigorúan a mancsom elé nézek résnyire húzva szemhéjamat. Nem tudok gyönyörködni a pompában, sem a varázslatos panorámában, csak akkor nézek fel, amikor elérünk egy nagykapuhoz.
A kapu mindkét oldalán őrök állnak, a kapu feltárul Legolas előtt és utat engednek neki. Én egy helyben maradok, nem mozdulok onnan. Épphogy kiszabadultam a fogva tartóimtól, máris tévedjek be egy másikhoz? A bizonytalanság dühít, torkomból morgás tör fel, füleim hátracsapom. Legolas hátra néz rám, türelmesen megvárja, míg elindulok utána.
A szemkápráztató fényektől vakon követem a tündét az orrom után, épphogy résnyire van a szemem nyitva, hogy a kontúrokat lássam. Csodás zeneszó üti meg a fülemet menet közben és megérzem a kovácsműhely jellegzetes szagát. A forró fém, a kalapács hangja, kényszerítenem kell magam, hogy rendesen viselkedjek és ne kezdjek el nyugtalanul toporogni, körbe-körbe fordulni.
Legolas a tünde kováccsal beszél, de én csak azt értem meg, amit közvetlenül utána nekem címez.
- Légy jó és hagyd, hogy leszedjék rólad a nyakörved. Nekem most dolgom van, de amint végzek, visszajövök érted. Nem esik bántódásod és a szabadságod továbbra is a tiéd.
Nagyon furcsa számomra, hogy valaki ismét emberi módon beszél velem, érthetően, nem pedig úgy, mint egy korcshoz. Jelzem a fejemmel, hogy megértettem.
A kovácsnak a mestersége ellenére is van egy illata, mint az olvasztott vaj frissensült cipóval. Lassan és óvatosan közelít, megvizsgálja a nyakörvemet rajtam.
- Rendesen elbántak veled… - motyogja. – Durva ork kovácsmunka ez, arra készítették, minél több kínt okozzon, de úgy látom, van rajta egy kulcslyuk. Vagy tündepengével vágom le rólad, vagy megvárod, míg készítek egy kulcsot.
Felmordulok és erőszakosan nyomulnék előre, de már hallom is a feszülő íj hangját. A kis testőrségem továbbra is ott marad, hogy vigyázzanak inkább másokra, mint rám. Csillapodom és leülök fájó hátsólábaimra. A láncok kikezdték a combom, eddig is kicsit sántítottam, de ülni egyenesen fáj rajta.
- Feküdj le oda a sarokba, amíg elkészítem a kulcsot – mutat a sarok felé.
Egy előzékeny tünde tesz le nekem néhány nagyobb ülőpárnát, de én elég furcsán méregetem. Rálépek az egyik mancsommal, majd bizonytalanul a másikkal is. Végül ráfekszem a párnákra, de mintha vattán feküdnék. Durva, hideg talajhoz, kemény kőhöz és mocsokhoz vagyok szokva. Itt még a kovácsműhely is tiszta!
A szemem lassan kezd hozzászokni a fényhez, itt azért kicsit sötétebb van a sarokban. Hasogató sebeim figyelmet követelnek, ám egy nyüszítést sem hallatok. A tünde, aki a párnákat hozta egy tál friss vízzel közelít. Nem tehetek róla, rámorgok, mert nem látom, mi van a tálban.
- Csak víz – torpan meg, leguggolva nyújtja oda nekem.
Kicsit méregetem, míg el nem megy, majd megszaglászva a vizet elkap a szomjúság. Néhány lefetyelés után már érzem, milyen szomjas is vagyok és az egészet belefetyelem.
A friss, tiszta víztől kezdem visszanyerni az erőmet, de el is álmosodom. Nem akarok pihenni, mert bennem az ösztön, hogy még veszélyben érzem magam és bármikor rám támadhatnak.
A kovács gyorsan és szépen dolgozik, pont mire kész a kulcs Legolas is visszatér. Kíváncsi szemmel várja a fejleményeket. A kovácshoz lépdelek bizalmatlanul és várok, a tünde megfogja óvatosan a nyakörvemet, a zárba illeszti a kulcs végét és elfordítja… KATT.
A fülemben úgy cseng a kattanás zaja, mintha valaki beleordított volna. Elhúzom a fejem és lépek kettőt hátra, de a nyakörvem a tünde kezében marad. Tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve nézem a fémet, mi oly’ sokáig tartott béklyóban. Már barnára színeződött, rozsdásodott, a tüskéken érezni lehetett a vér jellegzetes illatát, ahogy mindannyiszor a torkomba mart.
Idejét sem tudom, mióta kellett elviselnem. Megannyi érzés rohan meg, megkönnyebbülés, hála, ugyanakkor az évek alatt felgyülemlett harag. Úgy kezdek el vicsorogni a nyakörvre, mintha élő személy volna.
- A király látni óhajt – térít magamhoz Legolas hangja. Rá is vicsorgok, de ő higgadt marad. – Nyugodj meg és kövess. – továbbra is emberi módon beszél velem. Elindulok utána, de pár lépés utána visszanézek a kovácsra. Ő megértő, sőt mi több, bátorító tekintettel bólint, én visszabólintok. A mozdulat közben annyira megszoktam már a szoros vaspántot a tüskékkel, hogy pont úgy csinálom, mintha még mindig rajtam lenne.
Legolas végigvezet megannyi ösvényen, lépcsőn, termen. A lépcsőknél tapintatosan megvárja, hogy felbicegjek rajtuk. A szemem még mindig bántja a fény, de már kicsit sem annyira, mint először. A fájdalmaimról elfeledkezve nézelődöm a megannyi szépséget, csillogást, még békét is. Érzem a levegő vibrálását, erőt és a varázslatot.
A trónterem előtt Legolas megáll, én is megállok.
- Ne feledd, miben egyeztünk meg, ahhoz tartsd magad.
Morgás hagyja el a torkom, Legolas kinyitja a szépen faragott ajtót és bevezet. Néhány lépés után megtorpanok, ahogy pillantásom egy jelenésre esik. A terem közepén, nekem féloldalasan egy koronás fő, ragyogó ruha, ám nem a ruha ragyog, hanem ő!
Még soha nem láttam olyan szépet ezelőtt, szépsége szemkápráztató, a körülötte vibráló levegő erőt sejtet, egyenes háta, elegáns tartása fejedelmiségről árulkodik. Minden porcikájából süt, hogy itt ő az uralkodó és nem is véletlenül.
Lassan felém fordítja a fejét, a pillantásunk is találkozik. Az a tekintet, mintha a lelkem legmélyéig hatolna, bundám ellenére is meztelennek érzem magam. Akaratlanul is szégyen önt el, amit nem értek. Ő vakítóan ragyogó és tiszta, én véres és mocskos, de ez miért érdekel engem? Nem tartozom ide, nem érdekelnek a tündék, csak a szabadságomat akarom ennyi meghurcolás után.
Annyival feljebbvaló nálam, nekem nincs itt keresnivalóm, a véremmel és a sok mocsokkal besározom ezt a tiszta helyet és ez feldühít. Miért akar engem látni, ha én csak egy mezei, koszos bőrváltó vagyok?
- Nevem Thranduil. A Bakacsinerdő királya vagyok, farkas– szólal meg hirtelen és én hátracsapva a füleim prüszkölök egyet. Ezzel nem megsérteni akarom, csak jelzem az egész számomra érthetetlen helyzetet. – Tudom, hogy bizonytalannak érzed a helyzeted, de biztosíthatlak, senki nem akarja elvenni a szabadságod, amit annyi szenvedés árán szereztél.
Szépen beszél, hangja andalító, a bennem lévő feszültséget is csitítja. Az illatával megtelik az orrom és résnyire húzom a szemem. Mint az erdő, egy friss zápor után… a hangját is hallottam a szélben. Felmordulok a gondolatra, lépek egyet előre.
- Folyamatosan tör be az ellenség a birodalmamba és én mindig győzedelmeskedek felettük – folytatja, kezei a háta mögött fejedelmien összekulcsolva. – Most azt akarod tudni, miért hívattalak ide… - egyetértő morgást hallatok. - Te ugyanolyan ellensége vagy a sötét oldalnak, mint mi, Legolas megkönyörült rajtad, mert látta benned azt, amit én. Előttem semmi nem marad titokban, ami az erdőben történik – hátat fordítva a trónhoz lép, kecsesen helyet foglal. – Jöjj közelebb.
Vonakodva engedelmeskedek, viszket a mancsom, hogy meneküljek innen, az eszem üvölti, hogy csapda, de valami más vonz a trónon ülő férfi felé.
- Bőrváltó vagy, talán olyan sokáig voltál fogoly farkasként, hogy elfelejtetted az emberi alakod?
Ekkor érzem úgy, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Lenézek a mancsomra, hátha történik valami… Igaza van, elfelejtettem, hogyan váljak emberré. Jeges félelem szorítja össze a torkomat.
- Ezek szerint igen – válaszolja meg helyettem saját kérdését Thranduil. – Talán az segít, ha újra felidézed emberi emlékeid.
Feldühít, ha arra gondolok, hogyan kerültem fogságba, de egy vibráló mágiahullám fut keresztül rajtam és kitisztítja az elmém. Thranduil szemébe nézek, akivel összekapcsolódik a pillantásunk. A szeme kristálytiszta, tengernyi tudás csillog benne, a tekintetébe kapaszkodom. Lassan érzem, ahogy a testem megkezdi az átalakulást, a csontjaim ropogva nyúlnak meg és formálódnak át, a testemet már nem a bundám, hanem a csupasz bőröm fedi. A karmaim visszahúzódnak sima körmökké, a mancsomra nézek és helyette öt ujjat pillantok meg. Öt emberi ujjat.
Felemelem a jobb kezem és úgy nézem, mintha most látnám először. Ez részben igaz is, tekintve mennyi ideig kellett nélkülöznöm emberi valómat. Sokan szánalmas látványnak tartanák, ahogy ott térdelek a trónterem közepén, meztelenül, véresen, koszosan, sebekkel tarkán és a kezemet bámulva a hitetlenkedéstől.
Összeráncolom a homlokom, majd felnézek Thranduilra további válaszokért. Fel kellene tennem a kérdéseim, a torkomból csak morgás tör elő hangok helyett. Megköszörülöm a tokom és emlékeztetem az elmémet, hogy ember vagyok, tudok beszélni.
- Miért… - hangom rekedt, karcos. – Miért vagyok… itt? – keresem a szavakat, melyektől úgy elszoktam.
- Beszélni kívántam veled – feleli könnyedén, tekintete végigsiklik rajtam. – Legolas megígérte neked, hogy elmehetsz, amint a nyakörved lekerül rólad. Látva, milyen sebeket cipelsz, felajánlom vendégszeretetemet… egy ideig.
- Nem kell a szánalom – vágom rá dühösen morogva.
- És én nem is szánalomból teszem – hűt le hangjával. – Szabadulásod körülményeiben közrejátszott milyen… hevesen támadtál fogva tartóidra. Én értékelem a bátorságot, és mint említettem látok benned valamit, amire érdemes időt fordítani.
- Mit? – villan a szemem élesen gyanakodva.
- A bőrváltók egyszerre emberek és állatok – kezd bele elmélkedőn. – Épp annyira vadak, mint kifinomultak. A kettősség az, ami rendkívül értékessé tesz titeket. Emberi elme egy vadállat szívével – rám pillant. – Szívesen látunk vendégül, ha itt maradsz. Ellátják a sebeid, fedél lesz a fejed felett és köztünk visszatalálhatsz a fénybe.
- Csak kíváncsi vagy, vissza tudsz-e szelídíteni… - elvadultam, de nem vagyok ostoba.
- Ha már ilyen szókimondó vagy, örömmel hallanám a nevedet is, névtelen farkas.
Mondanám, de még nekem is erőltetnem kell az elmém, hogy felidézzem.
- Elfelejtetted? – kérdez egy hosszú perc után. Hangjában nincs bántó él, még csak szánalom sem, én mégis ingerülten reagálok.
- Ha valaki évekig hallgat arra, hogy „korcs” a korbácsok alatt elfelejti, hogy nevezték! - csattanok fel, emlékezve a használni kívánt szavakra. Ekkor hirtelen előjön a név, amit viseltem. - A nevem Akka… Északról, a hegyekből – a hangom a szavaktól kezd megedződni, könnyebb kimondani őket.
- Szóval ez a neved – bólint- Akka. Vigyázz, hogy mindig emlékezz rá, mert ez csak a tied. A neved senki nem veheti el tőled, még ha „korcsnak” is hív.
A szavai különös nyugalmat erőltetnek rám.
- Akka, Északról, az ajánlatom adott, te döntesz – vonja magára újfent a figyelmet gondolataimról. - Itt maradsz, és a vendégem leszel, vagy elmész céltalanul portyázva, amíg valami meg nem öl…
- Vendéged leszek… vagy a foglyod? – túl gyanakvó vagyok ahhoz, hogy elhiggyem enyém a szabadságom.
- A vendégem – ejti ki nyomatékosan a szót, nekem meg egyre homályosodik a látásom. Talán túl sok vért vesztettem.
- De én nem… érdemlek ilyen… - keresem a szavakat. Szeretném elfogadni az ajánlatot legalább egy napra, amíg eldöntöm, mihez kezdek. Éhes vagyok, fáradt és sebesült, falka nélkül. Az életben maradási esélyem, ha elmegyek így körülbelül nulla.
- Talán igen, talán nem. Bizonyítsd be, hogy méltó vagy rá – felkel a trónról. – Tartsd be a törvényeinket és ne okozz felfordulást – kecses léptekkel áll elém, közel egy magasak vagyunk. felemeli a jobb kezét, ami nekem a bal és kézfejével végigsimít arcomon. Miért nem érzem fenyegetőnek? Miért hagyom? Miért vágyom egyetlen érintésére is? Mivel fogságba esésem óta nem voltam ember, az arcomon nem nőtt szakáll, a bőre olyan puha, mint a bársony. Nem értem miért engedem ezt meg neki, talán mert túlságosan kábult vagyok. Egy röpke másodperc erejéig hozzá simítom bőréhez az arcom, csak, hogy kiélvezzem a pillanatnyi ajándékot az élettől, de oly’ hamar el is lépek tőle. Ideges leszek ettől a sok tünde varázslattól, érzékeim túlterheltek.
- Menj hát, a szolgák majd gondoskodnak rólad. Legolas, te maradj.
Elbocsátottnak lettem tekintve, értem meg a dolgot. Két lábon még bizonytalanul járok. Két tünde lép mellém a semmiből, annyira lefoglalta Thranduil az érzékeimet, hogy észre sem vettem őket. Az egyik rám terít egy köntöst és mutatja az utat. Olyan ólmos fáradtság vesz erőt rajtam, hogy nem marad erőm ellenkezni. Még visszanézek Thranduilra, aki figyelmét immáron Legolasra összpontosítja. Olyannyira elfeledtem már az illemet, hogy köszönet, fejbólintás nélkül követem a két tündét. Az ajtóban még visszanézek és találkozik a pillantásunk. Az enyémben hála, bizalmatlanság és elfojtott tűz ég, ami felperzseli az ő jeges kékjét.
- Te voltál… - suttogom, de tünde fülével remekül hall. – Te suttogtál a szélben…
Választ nem kapok rá, az ajtó bezárul mögöttem és innentől az árral sodródom. Egy fürdőbe visznek, ahol lemosakszom, de nem engedem, hogy bárki hozzám érjen. Morgok arra, aki megpróbál megérinteni mosdatás céljából. A sebeim csípik a vízben lévő olajok, az orromat néhány gyógynövény kimondottan annyira irritálja, hogy jó nagyokat tüsszögök tőle. A sebeimet sikerül kitisztítani, mire kimegyek a vízből én tiszta vagyok, de a víz fekete a mocsoktól. Kenőcsöket kapok, de megint csak majdnem megharapom azt, aki megpróbálja bekenni a sérüléseket. Saját magam kenem le és kötözöm át, nem tűröm az érintéseket magamon. Egy nagyon puha, lágy esésű ezüstszínű köntöst kapok, úgy cirógatja a bőrömet, mintha a legfinomabb selyemből lenne.
Egy tálca vár egy kis asztalon, tele minden féle finomsággal. Nagyot korog a gyomrom a látványra és összefut a nyál a számban. Sokat nem bírok enni, eléggé összeszűkült a gyomrom, de a finom gyümölcsök és friss zöldségek közül párat előszeretettel falok fel.
Az ágy puhának és hívogatónak látszik, óvatosan fekszem le rá, de mégsem találom rajta a helyem. Pár percig ugyan mennyei érzés, mégsem bírom ki rajta.
Lemászom a padlóra, a puha szőnyegre. Ez épp elég kemény, hogy kényelmes legyen és pont annyira puha is, amit még elviselek. Az ablak alá heverek le, ahonnan látom az ajtót és az ablakon ki is tudok menekülni, míg, aki benéz az ablakon, az engem nem lát, mert lent fekszem a földön. Jólesően nyújtózom ki a tiszta szőnyegen, szinte biztos vagyok benne, hogy álmodom. Pár órája még láncokra voltam verve mocskosan, most egy tiszta, puha szőnyegen fekszem, tisztán és tele hassal. Nem bírok szabadulni az érzéstől, hogy túl szép, hogy igaz legyen. A szívem tele van kételyekkel, félelemmel mit hoz a holnap, gyásszal az elvesztett évekért, haraggal a fogságom miatt, gyűlölettel az orkok iránt… Legjobban attól félek, vadságomban mikor fogom megmarni annak a kezét, aki most segítséget nyújt nekem? Gondolataim újra és újra visszatérnek Thranduil köré, a hangja olyan számomra, mint a méz és a tej, a bőre akár a legfinomabb, legpuhább kelme, illata az erdő friss zápor után… Szinte ég a bőr az arcomon ott, ahol megérintett. A szívem vágyik a gyengéd érintésére, az eszem viszont azt mondja menekülj, emelj magad köré áttörhetetlen falat, ne jusson el hozzád, csak a szolgájának akar…
A nyitott ablakon apró széllökés szökik be a szobába, friss erdő illatát hozza felém egy könnyed zápor után. Egy hang suttogását… Thranduil…
Aludj.
Szerkesztve louisMayfair által @ 2015. 07. 30. 22:36:44
|
| Meera | 2014. 01. 04. 13:02:56 | #28785 |
Karakter: Eamon, Theron fia (kitalált)
Bele fogok őrülni ebbe a szakadatlan zsibongásba a karjaimban és a lábaimban. A sebem lüktet, mintha ki akarna tolni magából valamit a hús. Remélem, nem hagyta benne a fogát az undorító szörnyeteg. Bosszankodásomból határozott és mégis könnyeden sikló hangja zökkent ki:
- Ha megtisztálkodtál, meleg étel és puha ágy vár.
Semmi másra nem vágyom jobban… semmire… Bah, a két tünde kutakodó tekintete jobban irritál annál, hogy mindenre vakon rábólintsak. Enyhül a folyamatos dobolás a sebemben, ahogy a hangját hallgatom. Fáradok már, a tündék pedig szeretnek az erejükkel játszani – ugrik be hirtelen a gondolat.
- Jó, de akkor is egyedül fürdök meg – dörmögöm, a nedves falat markolászva heges kezemmel.
- Legyen hát – bólint rá engedékenyen. Ah, köszönöm, a fenéket fognak engem mosdatni, nem vagyok olyan öreg, hogy ez még bekövetkezzen. Nem vagyok szégyenlős sem, de gyűlölöm a gondolatát is, hogy valaki gyengének lásson. Főleg Thranduil. Az is kezd zavarni, hogy érzékenyen érint a jelenléte. Vagy érzékeny vagyok rá. Fene tudja. – Holnap, mikor felébredsz, keress meg engem.
Épp elér hozzám a mondandója, de már kifelé fordul, a ruhája a kinti fáklyák fényén vakítóan megcsillan. Na várjunk csak egy kicsit…
- És hol találok majd rád?
Ebben a labirintusban saját magamat se találnám meg, egy csupa tükörrel kirakott teremben sem. Azt sem tudom most hol vagyok, Ő hová megy, és holnap hol kellene találkoznunk. Bóklásszak fel-alá? Azt már nem.
- Tudni fogod, vándor – válaszolja sejtelmesen, majd eltűnik a szemem elől. Értetlenül és meglepetten pislogok párat, a két tünde szintén hasonlóan fenséges tartással elhalad mellettem, biccentenek felém egyet és magamra hagynak a következő szavakkal:
- A sebeidet amint kész leszel, ellátjuk.
Hogy a… mi?
Ezek meg honnan fogják tudni, hogy készen vagyok? Beleszédülök ebbe, komolyan. A francba már, fenébe ezzel a folytonos tünde rébuszokból meg sokat sejtető kijelentésekből. Hát csak nekik sokat sejtető, mert ők tudják miről beszélnek, de én, egyszerű halandó? Itt állok, mint egy rakás szerencsétlenség a nagy öröm közepette, és nem tudom mihez kezdjek vele. Csak gratulálni tudok magamnak.
Nyugalom, nyugalom. Bekerültem a Bakacsin erdei tündék otthonába, ahová évszázadok óta nem tette be idegen a lábát.
Nyögve lököm el magam a faltól, amint úgy gondolom, kellő távolságba értek már, és elkezdem lehámozni magamról a ruhákat. A páncélzatom megmaradt részeit egy kupacba gyűjtöm, menthetetlenek, a legjobb kovács se tudná helyrekalapálni. Bassza meg. Kikészített tiszta, fehér szöveteket látok meg, üvegcséket, amiket megszagolva rájövök, hogy gyógynövényes keverékek.
Amint a vízbe ereszkedek, a hálás sóhajt rögtön elfojtja a torkomból feltörő szisszenés, ahogy a víz a sebeket éri.
- A szentségit, nem kiforrázni akarom a sebet, hanem kimosni! – horkantok fel, mire legnagyobb meglepetésemre a víz hőfoka kellemesebb lesz. Gyanakodva nézek körül, nem szeretem a trükköket és az olyan dolgokat, amiket nem látok. Ilyenkor zavar igazán, hogy nem vagyok mágus vagy hasonló, ami fogékony az ilyesmire. – Bah!
Valóban tudták, mikor leszek kész, mert amint a késemmel lenyestem a maradék felesleges szőrt is az arcomról, máris belibbentek, alig vettem őket észre. Aminek az oka többek között az is lehet, hogy majdnem elalszok ülve ebben a melegben. Gyorsan végeznek vele, tündék nyelvén szólnak, szétárad bennem valami melegség, olyan érzés, mintha maga a tavasz suhanna a testemben. Marhaság, de a fenébe is, ha olyan! Az alakjuk mintha világítana, minden ragyog. Soha nem láttam még tünde gyógyítást, csak hallottam róla, erre tessék, rajtam gyakorolják. Felszabadultan szuszogok, ahogy bekötik és egy szobába kísérnek.
El is dőlök rajta, mint egy darab fa és azonnal be is vágom a szunyát, mint egy téli álomra készülő medve, aki kicsit megkésett a durmolással.
***
Hason fekve ébredek fel, belefúrom az arcom az illatos párnába. Különös, előtte ezt észre sem vettem. Biztos a kimerültség volt az oka. Ahogy felnyomom magam, leszek figyelmes a szoba többi részletére. Minden zöld, valahogy az egész helyiséget ilyen szellem járja át, még a hűs, frissítő levegő is, ami végigcsipkedi a hátam. Megborzongok, majd átfordulok az ágy közelebbi részére, hogy letegyem a lábaimat, a hajamba túrok az ép kezemmel.
Különöset álmodtam, most kellene ide egy jósnő vagy egy vajákos asszony. Valamit kerestem, fura termeken haladtam át, de mikor végre megtaláltam egy ajtót, mintha a testem hátsó, teljes felületét odatapasztották volna. Nem is… kezek voltak. Vagy csak egy pár kéz? Pokoli erősen fogott, az hétszentség. Egyre jobban erőlködök, hogy felidézzem, mi a fene szippantott be álmomban szó szerint, de csak az érintést érzem ugyanúgy és valamiféle megmagyarázhatatlan illatot. Rettentően erős és heves aroma volt, az egész fejem elbódította, kábult voltam és szédült, mint egy döglégy, ha füstöt kap.
Megrázom a fejem és látom, ahogy az ágy melletti asztalon tányérok és poharak sorakoznak. Megvakarom a homlokom, nem egészen értem, mikor ettem volna, mikor végig úgy aludtam, mint a bunda.
- Látom, felébredt – hallok meg egy hangot oldalt, reflexszerűen kapok a késem után, de rájövök, hogy teljesen meztelen vagyok. Fura, álmomban is az voltam. Most rémlik, hogy talán menekültem? Vagy mi a franc…
- Te ki vagy? – kérdezem rekedten a tündétől, aki nesztelenül lépett be a szobába.
- Denuli vagyok – biccent elegánsan. Heh, nagyon megy ez nekik, még így kora reggel is.
- Miért vagy itt? – folytatom tovább a kikérdezését. Nem szeretem, ha csak úgy belopakodnak a közelembe. Tanulatlan tahónak tűnhetek, ami nagyrészt igaz is, de teszek rá.
- Tiszta ruhákat hoztam – emeli meg a kezében tartott ruhakupacot, aminek tetején cipő is van. Az enyémekre téved a pillantásom, elégedetten látom, hogy nem tudták elhordani. Nagyszerű. Nem tűröm.
- Köszönöm – hajtok végül fejet én is és felállva veszem át tőle, nem törődve a mezítelenségemmel. Elfordulok, hogy felöltözhessek, csendben van, de érzem, hogy a szobában maradt. Tőlem… - Merre jár a Nap?
- Már elhagytuk a második hajnalt – válaszol előzékenyen. Legalább az időérzékem nem vitte el a rosseb. Vagyis…
- Micsoda?! – szakad fel belőlem a meglepettség.
- Két napon keresztül aludt.
Eltátom a szám. Hinnye a keservit! Gyanakvás üti fel magát a fejemben. De aztán el is hessegetem a berzenkedő gondolatot. Kétlem, hogy bármit is tettek volna az ételembe-italomba. Aljas húzás lett volna, ha akarnának tőlem valamit. De nem akarnak, egy napot kaptam itt ajándékul és aztán mehetek isten hírével, semmi sem marasztal.
Végül csak elfüttyentem magam, felkapom a nadrágot és a cipőt. Fura, hogy ilyen könnyed benne lépni, nem húzza a fém vagy a sarkantyú. Az ancúg is olyan érzés, mintha nem viselnék semmit, mintha prűd lennék egész Középfölde számára. A felsőrészt kiigazítom, nem szeretem, ha a vállam és a felkarom valami erősen fogja, zavar a mozgásban. Különösen így, hogy itt van rajta ez az átkozott seb. Meg is nézem, de nem ázott át. Átcserélték? De mégis hogy?
- A lovam? – térek rá a legfontosabbra, ami az ébredés után is elsők között gyötört.
- Több mint kielégítően érzi magát.
Arra befizetek.
- Merre találom a királyt? – kérdezem az összes dolgom végeztével. Titokzatosan elhúzza a száját. Eh, kösz a semmit. Fogja magát és kimegy a szobából, utána lépnék, hogy rákiáltsak, de mire egyet pislogok, valóban eltűnik, mint szürke szamár a ködben.
- A francba már… - dohogok, lehajolok a ruhakupacomhoz és turkálva benne egy ideig úgy döntök, mégsem teszek el kést. Ilyen fokú bizalmatlanságot a vendéglátómmal szemben nem engedhetek meg.
Dehogyisnem! Elteszem biz’ én, soha nem lehet tudni.
Kilépek a folyosóra, kint is ugyanaz a frissítő szellő fúj, csak kicsit enyhébben, mint odabent. Vajon honnan jöhet? Esetleg van itt egy nyílás a felszínre? Mindig az ösztöneimre hallgattam, most sincs másképp, így arra fordulok. Káprázatos, kőből vésett termeken és folyosókon vezet az utam, mindannyian köszöntenek, félszegen intek vissza minden tündének.
Kiérek egy hatalmas csarnokba, ahol akkora vastag gyökerek és ágak terpeszkednek a magasban, mint egy tucat lovas egymás mellé állítva. Őrruhás tündék és egyszerű öltözetűek haladnak rajta a magasban, valahonnan ének szól, mintha közvetlen közelről érne ez a csodás dallam. Megbabonázva bámulok félig nyitott szájjal a magasba, mire a tekintetem levezetem a mélybe. Odalent jókora patak csörgedez, a fáklyák fényét a csillogóan nedves falakra vetíti ki, üres hordókat látok bennük lefelé úszni, az ár mentén.
Az egyik gyökér épp a mellettem levő kőboltozatból mered ki és vezet felfelé, a hajamat borzolja a különös szél. Ki nem állhatom a magas helyeket, mivel repülni nem tudok. Mindenhonnan fény fogad, határozottan teszem fel a lábam a gyökérre és indulok meg felfelé.
Csak ne nézzek le, és minden rendben lesz. Összeszorítom az állkapcsom, ahogy egyre sietősebbre veszem a lépést. Uramisten, ha innen leesek, semmi sem ment meg. Hirtelen gondolok arra, bárcsak lenne nálam kötél, de rájövök, hogy hülyeség. Honnan a fenéből lenne nálam kötél?!
Felérek egy kiszögellésre, megborzongok, ahogy letudom a gyaloglást a magasban. Összerándulok megint, nagyon remélem, hogy nem kell erre jönnöm visszafelé, vagy bánom is én… lovat csak nem tarthatnak ilyen magasan! Aimos, szerencsétlen, ha egy ilyenen végigvezették… Broáhh, viszketés rohan végig a tagjaimon, ahogy belépek a biztonságosabb vájatba. Az hót biztos, hogy erre nem jövök, hacsak nem löknek.
Mi a fészkes fenéért jöttem fel ide egyáltalán?!
Ha már felküszködtem magam idáig, tovább megyek, az tuti. Meglendülök a folyosón, finom anyagok lengnek és simítják végig a karjaimat, ahogy a borzongató szél löködi őket. Forgatom a fejem, merre kellene mennem, több szolgáló halad el mellettem. Ha sok a szolgáló, akkor bizonyára…
Ahogy teszek még pár lépést, felfedezek egy óriási, leírhatatlan méretekkel rendelkező termet, aminek díszes korlátjánál felismerem a királyt, a haja és a koronája félreismerhetetlenné és összetéveszthetetlenné teszi. Dús zöld lombok fedik a barlang mennyezetét, bár erősen kételkedek benne, hogy továbbra is a barlangban vagyok. Átsugárzik rajtuk a napfény, érzem a melegét a bőrömön, az üde szellő pedig mintha egyenesen Thranduil felől hullámozna, látom, hogy a haját kavarogtatja. A selymes szálak mintha egyesével és lassan táncolnának a levegőben. Aztamindenit.
- ’reggelt! – köszönök végül. Felém fordítja a fejét, biccent üdvözlésképpen, tekintetével végigmér. Na, most már teljesen tiszta és mocsokmentes vagyok, csak a ruha zavar némiképp, de ezt legyűri az a sok látnivaló, ami mind a szemembe és az elmémbe nyomakodik. Képtelenség nem a külvilággal foglalkozni. – Bocsánat, azt hiszem kissé sokat aludtam. Danuil vagy Dinuli vagy hogy híjják azt mondta, két napon át durmoltam.
- Denuli – javít ki.
- Igen, ő – hagyom rá, biztos jobban tudja, mint én. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha a szemeiből áradna az a fura szellő, de egyből kiröhögöm magam belül. Na, persze. Pompásan néz ki, de nem érzem magam annyira kevesebbnek nála, mint tegnap. Vagy tegnap előtt… pfh. A tisztálkodás és az alvás jó hatással volt rám, nem érzem magam már olyan... faragatlannak, vagy hogy mondják ezt az okosok.
Ahogy egyre tovább rajtafelejtem a szemem, megint érzem azt az irritáló bizsergést. Valójában azért irritáló, mert nem tudom, mi okozza, de a közelében mindig kiver, mint valami kiütés. Csak ez kellemesen borzongató. Fene essen belé.
- Egy kis bort?
Tüstént, hátha enyhíti ezt az érzést. Meg se várja a válaszom, odalép ahhoz a gyönyörű asztalhoz, ami az ő világos ruháját és a szemöldökét olyan erősen kiemeli, hogy csak csodálni tudom. Ügyelek arra, hogy ne érjek hozzá, mikor elveszem a fantasztikusan megmunkált kupát. Ha a közelében ér mindig ez a borzasztó bizsergés, jobbnak látom tartani a távolságot. Még félreérti. Bolhásnak hisz, vagy mittudomén…
- Köszönöm – kóstolok bele, hogy a feltámadt csendben valami hang is legyen. – Ez finom! Habár a vajsört jobban kedvelem, de ez se kutya. Honnan való?
Várnom kell a válaszra, míg megérkezik.
- Völgyzugolyból.
- Nahát! – képedek el. Ahogy kiejti a száján, látom magam előtt a bejáratot. Olyan élmény volt, amit nem felejtek el, míg élek. Ahogy ez a bakacsinerdei kirándulás sem fog kitörlődni az emlékezetemből. Ekkora kegyet…
Kiiszom a maradékot a pohárból, nem nézem tovább pofátlanul, mert már azon kaptam magam, hogy a nyakát szemlélem, ahogy a fejét mozgatja és iszik. Hogy lehet ilyen fehér mindegyikük? És ilyen fölényes? Megfogom a korlátot, a virágokat veszem inkább szemügyre. Nem tudom, elő merjek-e hozakodni a távozásommal, vagy az idegenvezetéssel. Amire valójában rákérdeznék, ez a folyamatos bizsergés, ami reszketéssé fajul, ha közelebb áll hozzám, mint egy lépés. Lehet, hogy a halandókra valamiféle különleges hatással van a hely, ők meg sem érzik ezt, én pedig itt kínzom magam vele. Miért lenne bármi plusz jelentése?
Megszagolom a különös virágokat, titkon várom, hogy az álombéli erős aroma felcsapja a fejét valamelyik szippantásomra, de tévednem kell. Ilyeneket még életemben nem láttam, görcsösen próbálom megjegyezni a küllemüket.
- Milyen kék… - simítom meg az egyik virág szirmait. Mintha dagadna és nőne, ahogy megfogom. Lüktet is!
- Amaurëa loctë, hajnalvirág – magyarázza meg nekem, ahogy mellém lép. Belevibrál a térdem. A fenébe. Miféle kórság ez?!
- A nefelejcsre emlékeztet.
- Nem véletlenül – hagyja meg.
Kihasználom, hogy még vannak odébb is különös növények, így el tudok lépni mellőle, a lábaim fellélegeznek, a karjaimon viszont még mindig feláll a szőr. Érzem magamon a tekintetét. Lehet észrevette? Egy rózsaszín virágot akarok megfogni, mire sárga port okádik a képembe, úgy fújtatok és prüszkölök, mint egy ló, ahogy a szám, a szemem és az orrom is tele lesz.
- A szentségit! – tágulok el az ádáz dudva közeléből, megérzem, ahogy kendőt nyújt felém, haladéktalanul el is veszem. Nehogy megvakuljak ettől az izétől, vagy mittudomén mi lesz velem, ha belélegzem! – Miféle gyom volt ez?!
- Caurëa loctë, a te nyelvedre talán mimózaként fordíthatnám, de az emberek által ismert fajnál jóval kifinomultabb élőlény.
Kifinomultabb, az, fenéket! Szemtelen kóró, nem kitépni akartam gyökerestől! Ha nem lenne itt Thranduil, lehet lelöktem volna cserepestől a mélybe, le a francba.
- Brr – dörzsölöm bele az arcom teljesen a kendőbe dühösen. Pislogok, hogy minden maradék izé kijöjjön a szememből, mikor észreveszek egy gyanúsan sötét, aggasztó külsejű virágot.
- Az micsoda? Nagyon furán fest – mutatok rá, okulva az előzőekből eszem ágában sincs megközelíteni. Lehet megfojt, vagy bánom is én.
- Nuruhuinë, mások a halál árnyának nevezik.
- Tudtam én, hogy gyanús – kapok a szaván. - Na és mit csinál? Elszívja az életerőmet, vagy megmérgez?
Leteszi a kupáját a korlátra, majd a szemeimbe néz, megrándul tőle a hátamon egy izom.
- Megígértem, hogy körbevezetlek, vándor. Jöjj velem.
Háttőő, legyen. Jobb is, ha nem tudom mi az az izé, még kárt tennénk egymásban. Nem fogdosok össze ezentúl semmit, esküszöm. Legalábbis megpróbálom kibírni a késztetést.
***
Nem bírom ki, hogy ne tapogassam össze ezt a sok mindent! Ahj, ennyi csodát és gyönyörűséget életemben nem láttam, abszolúte megfeledkezem mindenről, mint aki megbolondult, kapkodom a fejem össze-vissza, le ne maradjak valami újabb titokról, amit előttem talán senki sem látott. Szereti a csendet, nem beszél, de én annál inkább elhalmozom a kérdéseimmel, nem tudom befogni, egyszerűen… a szívem hevesen dobog, mintha az ajándékozásomat várnám, mint gyermekkoromban. Ez az izgalom, ez a várakozás, mi bukkanhat elő ezen a sarkon! Nem törődök se a bizsergéssel, se viszketéssel, a lábaimon pedig másfajta remegés lesz úrrá, az rajongás heve.
El fogom dobni az agyam, komolyan! Nem sok mindent tudnék eldobni, de akkor is! Legszívesebben ordítanék, de arra már nem vetemedem. Önuralmam határán térünk be egy kovácsműhelybe, miután rákérdeztem a tündefegyverekre. Ugyanis az enyém is az, mindig is tudni akartam, hogy és hol készül egy ilyen remekmű, amibe még varázslatokat is tudnak préselni.
Füttyentéssel lépek be a műhelybe, az ott serényen dolgozó tünde felhagy a munkájával, amint királyát megpillantja, jöttömet pedig barátságosan fogadja. Üzletelni kezdek vele, amint kiderül, hogy nem sok emberek, orkok vagy mások által kovácsolt harceszközt fogott eddig életében, nem mocskolhatja be velük a helyet, ahol a fegyvereket készíti, a barlangrendszer és az erdő védelmében. Érthető, érthető… Cserére bírom, amint előkerül a tőröm, megígérem, hogy majd a pallosomat is egyszer megmutatom, ha még lesz egyszer. Kapok egy pár alkarvédőt, lenyűgöz, szinte letaglóz, ahogy a fény felé fordítom és a rúnák megcsillannak rajta. Jelzi a trollokat!! Ez szédületes, imádom.
Sajnos ott kell hagynom Angrondot –bizony, megkérdeztem a nevét, ráadásul buzogányt, vasat és bunkósbotót is jelent a neve, szakmához illő-, de nem toporoghatok egész végig a műhelyben, míg kedvem tartja. Nem akárki vezet körbe, nem pazarolhatom a drága idejét a rigolyáimra.
- A lovamhoz is tehetnénk egy kitérőt, felség? – kérdezem meg hirtelen ötlettől vezérelve. - Így is morcos rám, hát ha még napokig felé sem nézek, rémesen komisz lesz.
- Legyen – egyezik bele a kis kitérőbe, aminek nagyon megörülök.
Egy rétre, sőt, nem is, egy mezőre érkezünk, vagyis… a picsába már, azt se tudom, hogy hol vagyunk! Nem is érdekel, nem törődök vele, fürdök a varázslatban. Csak egy lenyűgözött felkiáltás szakad fel belőlem a dús pázsit, a fák és a virágok láttán. Itt is süt a nap!
- Ez a kertünk – mutatja be, én pedig iszom a szavait. Öcsém! - A kertészek odafigyeléssel és szeretettel gondozzák a növényeket és az állatokat, és az én mágiámnak köszönhetően…
- Az Örök Nyár Kertje? – kérdezek rá, mint aki nem hall prímán. – Ami a te erődből táplálkozik? Abból a meséből?
- Igen, ahogy minden más is – feleli, kezét felemeli, először nem értem miért, majd mikor patadobogást hallok, meglátom Aimost, ahogy az oldalán egy kancával felénk néz, majd iramodik.
- Aimos, te szívtipró – mormogom neki, megpaskolva a nyakát kedélyesen. Szóval nincs problémája, kajája vize van, úgy tűnik, társasága is. – Jól érzed itt magad, mi?
Megrántja a fejét.
- És még én aggódtam miattad, szoknyapecér – vigyorogva ütök egyet az orrához játékosan, mire felprüszköl. – Ne szokd meg, nem olyan sokára indulunk – méltatlankodva elismétli az előbbi hőbörgést. – Nekem is van még dolgom itt, addig élvezd ki.
Kitolat a kezeim közül és visszaüget a kancához. Elképesztő, mennyire különböznek. Az én lovam robosztus, szívós és imád pörlekedni, míg az övéké kecses, engedelmes és megvan benne az a felsőbbrendűség, ami a gazdáiban is. Tipikus tünde ló.
Felkapom a fejem, hogy egyedül maradtam, így csatlakozom vendéglátómhoz, de a harsány női kacagásra odafordítva a fejem látom, hogy meseszép tündenők fürdenek az ezüstös tóban. Elfordítom a fejem, mégsem illő pofátlanul bámulnom őket, pláne, hogy erős a kényszer, hogy mégis megtegyem.
- Bocsánat – dörmögöm, mire felnevetnek mindannyian, nem tudok elfojtani egy nagyobb lelkületű vigyort. - Istenekre mondom, annyi szépet láttam most, hogy akár meg is vakulhatnék, azt se bánom!
Leteszi magát egy padra, mindenhol rózsaszín szirmok repkednek a szemem előtt, mint valamiféle káprázat. Int, hogy üljek mellé, tétován bár, de leteszem magam, tartva a tisztes távolságot. Gyengének érzem magam attól, hogy egy hely le tud teljesen dönteni a lábamról. Mint egy utolsó, kocsmai szajha, aki bekerül egy fényűző hárembe. Nem érzem magam idevalónak, mégis szinte beszippant. Erős harcos vagyok, vándor, rohani lovas. Mégis, most úgy ténfergek mint egy szédült tyúk.
Bort ad nekem egy hirtelen felbukkanó szolgáló, elveszem tőle.
- Köszönöm neked, felség. Hihetetlen élmény volt látnom mindezt, és a vendéglátásod is… - fogalmam sincs hogy folytassam tovább. – Nehezen találok szavakat.
Az őszinteség a legegyszerűbb dolog, tartom magam hozzá.
- Néha nincs is szükség szavakra, Eamon.
Zsibbad a mellkasom attól, hogy kimondta a nevem. Inkább a pohárba nyúlok és kortyolok bele megint újra. Annyira finom, hogy csapra vernék egy hordót és lefeküdnék alá. Egyszerre édes és ütős. Most, hogy nem vagyunk folytonos mozgásban, tudok nézelődni rendesen, tovább rajta tartani a szemeimet a körülöttünk levő dolgokon. Még gondolatban se találok szavakat. Mintha mindent egyszerre rám borítanának és abba a lomha fejembe tuszkolná valaki egy köpülő deszkával.
Ez a hely túl hivalkodó, csendes és nyugodt, egy olyan vándor számára, mint én. Ha hozzászokok ehhez, ha többi időt töltök itt, odakint a pusztákon, az erdőkben és a hegyekben teljesen elszokok a mindennapos harctól és a túléléstől.
- Azt hiszem, holnap reggel folytatom utamat. Nem akarok visszaélni a vendégszeretettel, és hát dolgom is akad bőven – vallom meg. Felém fordulva eperrel kínál, nagyobbak és tömörebbek, mint amiket én ismerek, beleharapva elkap egy olyan borzongás, amit csak az igazán finom ételek ízlelésekor önt el. Azta, felér egy csókkal, behalok.
- Ó, istenekre mondom, ezt meg tudnám szokni – sóhajtok fel teljesen elalélva.
- Attól tartok, holnap nem tudok kísérőt adni melléd, mert este bál lesz, és minden tünde arra készül.
Mi az, hogy… nekem nem kell kí…
- Bál? Tündebál? – rökönyödök meg, egyre laposabbakat pislogok. Ne már, most aludtam át két napot, és máris minden tagom olyan súlyos. Társaságban amúgy sem illik csak úgy bealudni, ébernek kell maradnom…
- Télköszöntő ünnepséget tartunk. Az ünnep után szabadon elmehetsz, élelmet, vizet és kísérőket kapsz, akik elvezetnek az erdő széléhez.
Ez… fer ajánlatnak tűnik, és hát… nem mindennap lát az ember tündebált, úgy, hogy még meg is hívják, vagy mifene…
- Jó… egy napot még maradhatok…
- Igen, én is így vélem – mosolyodik el, szinte beledőlök az arcába, ahogy látom a kunkort a szája szélén. – És most, meséld el nekem, te hogyan hallottad az Örök Nyár Kertjének történetét…
Igyekszem felidézni a mesét, amit gyerekkoromban annyit hallottam, majd más vándoroktól a bővített részt, de főleg a szüleim esti meséiből merítek, már amennyire oda tudok figyelni arra, amit mondok. Kellemes meleg csapja meg az arcom, valahonnan fúj a szél, nagy lendületű pofázásom már csendes beszéddé válik. Annyira kellemes és jó itt.
- Pihenj, vándor.
Aha, nem kell kétszer mondani. Legalább az engedélyével dőlök el mint egy darab…
Hallom az éneket mindenhonnan zengeni, én magam vak vagyok teljesen. A sötétben érintést érzek, nyomást testem minden kis pontján, mintha napfényben fürödnék, csak súlyosabban nehezedik rám, mint eddig valaha is éreztem. Lassan alig kapok levegőt, a kezeimet felemelem, és belemarok a nehéz melegbe, ami az arcomra és a testemre árad. Hajat fogok meg, megdörzsölöm az ujjaim között, hogy megbizonyosodjak felőle. Puha, selymes, és nagyon hosszú. Hangosan felszuszogok az érzésre. Kiver a libabőr, a zene a fejemben lüktet, markolom az egyetlen szilárd dolgot, ami hozzámér. Hirtelen érzek meg valami nedveset az arcomon siklani, az egész testem kiveri megint az a rémes bizsergés és…
Lendületből ülök fel, mint akinek a hátán ostorral vágtak végig, szemből rögtön megpillantom a zöldellő mezőt, a fákat, a lábaim úgy reszketnek, hogy hiába lendítem le pad fájáról, nem bírok rálépni. Jobbra rántódik a tekintetem, látom, ahogyan Thranduil engem figyel kifejezéstelen arccal, a kezét a combjára teszi. Meghőkölök a közelségétől, odébbcsúszok.
- Aimos! – krákogom, mire engedelmesen ide is üget, a fejét az enyémhez dugja. Az ismerős illatától egyből lehiggadok, ép karommal a sörényébe markolok. Érzem a melegét, a pattanásig feszült izmaim hamar eresztenek görcsös tartásukon. Olyan volt mint egy kígyó...
- Bocsánat – mondom kicsit később, érzem a tekintete súlyát magamon. – Nem tudom, mi van velem, előző éjjel is álmot láttam…
- Álmot?
- Igen – veregetem meg a lovat, majd felállva inkább odébb menekülök, a hátas simogatásának ürügyén. Ez borzasztó, bele fogok őrülni. – Nem szokásom álmodni, sőt... soha. Akkor látok álmot, ha születés vagy halál következik be, általában valamelyik atyámfiánál.
- Születés vagy halál jelent meg előtted? – kérdez rá, nagyot nyelve rázom a fejem, hogy egyik sem. - Hosszú idő óta te vagy itt az első halandó, hatással van rád minden, amit hallasz és látsz – érkezik a higgadt magyarázat. Reszketnek az ujjaim, ahogy a szemébe nézek.
- Miért? Miért én vagyok az első? – kérdezek rá, de nem kapok rá feleletet, helyette inkább csak felemelkedik a padról, a tünde ló az oldalához baktat és a keze alá simítja a fejét. Az enyém felprüszköl, egy pillanatra veszélyben érzem magam, meg nem tudnám mondani miért, de ahogy az érzés jön, úgy távozik is. Kellemes zsongás támad a fejemben, lehunyom a szemeimet, hogy élvezzem, a levegőt is rendesen kapom, a mellkasom békülni látszik. Belehajtom a fejem az érzésbe, jól esik.
- Hamarosan kezdődik a bál. Denuli majd segít visszatalálnod a szobádba és ruhákat is ad – simít végig a lovon, miközben végig az arcomon pihenteti a tekintetét. Az állat fogja magát és elüget, Aimos meglöki a fejem a sajátjával és elballag utána. - Ott találkozunk, Eamon.
Ahogy kiejti a nevem, minden gondolatom elszáll, csak kábultan tudok válaszolni:
- Igen… - bámulok rá zavartan.
***
A hamarosan elég közelinek tűnik, ugyanis megint rendesen bealudhattam, mivel Denuli -vagy ki az isten- szerint mégsem kell sietnem annyira az öltözködéssel. Egye meg a fene, azt se tudom, hogy jutottunk vissza ide ebbe a szobába! Mintha valami rám telepedett volna és eltakarta volna az összes érzékemet. Remélem nem mentünk át azon a magas gyökér-lépcsőn meg hidakon, mert akkor…
- Ezeket a ruhákat kellene felvennie – mutatja meg az ágyra kikészített sötétkék mellényt, a mellé való hosszú ujjú inget. A nadrág is hasonló színekben pompázik, csizmát készítettek ki a számomra.
- Denuli?
- Tessék – pillant rám, mire én is hasonlóképp nézek vissza rá. Basszus, elfelejtettem mit akartam.
- Semmi – vakarom meg a tarkómat zavartan. Más üti fel a fejét bennem, így rögtön kimondom, mielőtt még ez is elszáll a fejemből. – Az igazság, hogy fogalmam sincs, ilyenkor mit szokás és mit illik.
Halványan elmosolyodik, sőt, el is hunyorodik hozzá. Röhögj csak ki, de engem nem neveltek úgy, mint téged. Neked évszázadok állnak rendelkezésedre, nekem meg épp egy emberöltő és jó napot. Ha addig nem állítanak baltát a fejembe, vagy nyílvesszőt. Vagy szakít ketté egy troll. Akikkel nekem dolgom van, nem igényelnek ilyesfajta beszélgetési és viselkedési stílust. Vándorok, ocsmány szörnyek, kocsmák. Ezek nem tartanak fényűző bálokat, és nem is kapnak betekintést egybe se.
- Mire értsem ezt?
- Jaj, ne má’! – gesztikulálok hevesen. – Tánc, ajándékok, egyáltalán hogyan zajlik egy ilyen, van-e megnyitó vagy valami, a rosseb tudja!
- Természetesen van megnyitó – biccent, én pedig türelmetlenül fixírozom, hogy folytassa tovább. – A király azért távozott, hogy megtegye a szükséges előkészületeket, kiossza a feladatokat és hogy ő maga is felkészülhessen az estére.
Végre, egy értelmes és kellő hosszúságú mondat. Csak én vagyok ilyen szókimondó és beszélgetésre alkalmas? Úgy érzem magam, mint egy asszony, aki össze-vissza beszél minden marhaságot. Pedig csak ők kussolnak.
- Oké, és addig én mit csinálok? – tárom szét a karjaimat tanácstalanul. – Felöltöztem, ettem is, ittam is, sikerült megint pofátlanul bevágnom a szunyát. Nem akarok többet aludni, bedilizek tőle.
- Mit parancsolsz?
- Öregem, ne játsszuk már ezt – mordulok rá, mire még szélesebben elmosolyodik.
- Mivel királyunk körbevezetett, nem igazán tudom, miben lelnéd örömöd.
Ó, hogy a franc vinne el! Ez az egész hely egy óriási kincsesláda, még a falakban is örömöm lelem, hogy láthatom. Legszívesebben magammal cibálnék egy festőt, hogy mindent örökítsen meg.
- Ha javasolhatom, tégy egy nagy sétát – teszi végül hozzá, látva, hogy kezdek bedühödni. Velem értelmesen beszéljenek, a szentségit!
- Aztán majd jól eltévedek és elkések – morgom, összefonva a mellkasom előtt a karjaimat. – Vándor vagyok, az idő nem kenyerem, de nem szeretek késni.
- Bátorkodnám megjegyezni, hogy mindenféle segítség nélkül, egymagad találtad meg az Urat is – somolyog.
- Ez igaz – vakarom meg elmélyülten az állam.
- Most pedig csatlakozom a királyhoz, ha bármire szüksége van, csak… - nem engedem, hogy befejezze, legyintek szélesen, hogy jól van, jól, csak menjen már, unom a rizsát. Lehajolok a kardomért, az övembe tűzöm, az alkarvédőket is felcsatolom, legalább ez a két dolog tünde rajtam. Vagyis… felvonva a szemöldököm jövök rá, hogy minden tünde rajtam, mind egy szálig. Felemelem a karom, hogy megszagoljam.
A végén még hosszomban megnyúlok, a hajam teljesen kiszőkül, megnő és én is ilyen hülye, érthetetlen stílusban fogok beszélni. Szűk ruhákat fogok hordani és nyilazni fogok kardforgatás helyett. Ó, na nem, még mit nem! A töltelék ember, a szakramentumát!
Kilépek a folyosóra, majd vállat vonva elindulok balra. Akárhányszor lépcsőbe futok, vagy elágazásba, inkább arra fordulok, ami lejt. Eszem ágában sincs megint olyan magaslatokra törni, mint legutóbb, még leszédülök a francba. Iszonyúan kínos halálnem. És még ki sem magyarázkodhatom magam.
***
Addig keringek mindenfelé, hogy végül legnagyobb megkönnyebbülésemre a kovácsműhelynél lyukadok ki. Nagy lendülettel lépek be, nincs bent senki Angrond magyarázata szerint mindenki a bálra készül, ő is épp távozni akart. Hagyom, hogy tegye tovább a dolgát, de meghív, hogy megmutatja a pincét.
- Nosza! – dörzsölöm össze a tenyereimet. Rettentően kíváncsi vagyok, és az sem mellékes, hogy magamhoz vehetek némi szíverősítőt. Sörük nyilván nincs, az túl embereknek való ital, de az a bor… hmmm. Lehet a függője leszek, vagy mi a szösz. Odalent minden fából van, a hordóktól kezdve a falakat is az takarja. Egy asztalhoz terel, ahol már két tünde üldögél, kölcsönösen köszöntjük egymást, ahogy leteszem a sejhajom a padra.
- Különösek a ruháitok, Angrond – ficergek bennük. Mintha olyan vékonyak lennének, mint egy szálka, mégsem fázom benne vagy érzek meleget. Még izzadás sem, ami furcsa, mert ennyi mászkálástól enyhén ki szokott verni a víz.
- Csak számodra azok, vándor – emel meg egy vékony nyakú, de annál öblösebb aljú üveget. Kérdésemre, hogy mi van benne, csak sunyin elmosolyodik. Felszusszanva dőlök kicsit hátrébb, karba fonom a kezeimet.
- Elmondhatom, ha megmutatod a kardod.
- Nem szeretem, ha mások összetapicskolják – emelem fel kicsit a szemöldököm, de előretámaszkodva megdörzsölöm a nem-létező borostám helyét. Tényleg, megborotválkoztam. – Üsse kő, végül is, kovács vagy – egyezek bele. Átnyújtom az asztal felett a tenyereimen tartva, hogy megnézhesse.
- Tündék által készített kard – állapítja meg, ahogy a hófehér ujjak végigsiklanak a pengén. Hirtelen vágódik a fejembe a kép, hogy Thranduil ujjai hasonlóan kecsesek és mégis határozottan fognak. Ezt honnan a jó életből tudom?
- Úgy biz’ám – bólintok, helyeselve.
- Mégis, halandóként téged szolgál – hunyorít egy kicsit, ahogy tüzetesebben megvizsgálja a fegyvert. – Az effajta képesség arra utal, hogy harcban kellett hűségét és ragaszkodását elnyerni.
- Atyáim nyerték el, még régen. Kósza gondolat sem voltam akkor – vonom vissza magamhoz, hogy visszacsatolhassam az oldalamra. Ott a helye, nem vitás.
- Egy tündétől? – válik az arca ismét semlegessé, eltüntetvén róla az érdeklődést. No, mi ez? Nehogy magára vegye, engem ne hibáztasson, úgy nyertem el én is tisztességes harcban, apám ellen.
- Zavar? – kérdezem egyből, nem tudok féket tenni a nyelvemre. - Mit öntöttél a poharamba? – nézek bele a kupába.
- Majd meglátod – emeli meg a sajátját, majd a szájához teszi.
- Bah…
***
Mondhatni krémes, de mégsem. Két üveggel megittunk már, mikor valami kellemes, de erős hangszer hangja rezeg végig a falakon, egyúttal leérve hozzánk, a pincébe is. A mellettünk üldögélő két tünde már piszokjól érzi magát, az egyik csuklik is. Nem csodálom, előttük öt olyan üveg van. Ellazultam tőle, többet vigyorgok, de szükségem volt már rá és kellett is. Másabb, mint a törpök söre, vagy az emberek akármelyik itala, alattomos, mert jó az íze, mellette nem érződik, hogy erős, mocskosmód erős. Angronddal felkelünk, halvány lilám sincs, merre kell menni, ő viszont pontosan tudja, így követem őt.
Egy olyan hihetetlenül tágas csarnokba érünk, hogy abba szédülök bele, hogy a tetejét próbálom meg hunyorogva kivenni a magasban.
- Azt a… rohadt! – nyökögöm, majdhogynem kitöröm a saját nyakam, annyira igyekszem nézelődni felfelé. Az oszlopok valamiféle faszerű dolgok, rengeteg csodaszép tünde illan és lebben ide-oda a teremben, ruhájuk mint a könnyű tollpihe, suhan utánuk. A nők szoknyáját legszívesebben felhúznám, hogy most gurulnak-e valamiféle masinán, hogy ilyen könnyű a léptük. – Hát én mindjárt leülök, halál komolyan mondom.
Szinte megvakulok, a meleg színek, ez a sok fehér bőr, a csillogó hajzuhatagok, a remekbeszabott ruhák… és a két üveg izé, amit megittunk, egy pillanat alatt kiszáll belőlem. Kigúvadt szemekkel kapkodom a fejem. Angrond felfelé mutat, meglátom a trónust, amiből Thranduil épp most emelkedik fel. Össze kell szorítanom az állkapcsom, hogy ne tátsam el. Méregzöld színű ruhát visel, ilyen távolról nem tudom pontosan megmondani, de… lélegzetelállító. Ahogy a magasból letekint ránk… úgy érzem megtiszteltetés, büszkeség tölt el, hogy ide néz, ránk. Egy ilyen tündöklő lény, kitüntet a figyelmével minket, hozzá képest szerencsétleneket.
Miközben beszél, rám vonja a tekintetét, amivel szinte leszögez oda, ahol állok. Egy tapodtat sem tudok mozdulni, ahogy a hajnalkék szemek vonzásába kerülök. Nem is érzékelek semmi mást, csak azt a nemes, érzelemmentes, tökéletes hófehér arcot.
Arra ocsúdok fel, hogy már a tündék javában táncolnak, én pedig oldalt állok, a két kezem bénán áll ki belőlem. Szaporán pislogni kezdek, majd az orrnyergemre szorítom az ujjaimat. Rendben, oké, húh. A bálteremben vagyok. Valami télköszöntő ünnepségen. Egy barlangrendszerben. Tündékkel. A bakacsinerdei tündékkel. Veszek egy hihetetlenül mély lélegzetet, friss, tiszta levegő áramlik le a tüdőmbe, megborzongatva a bensőmet.
- Édes istenem – sóhajtok, de nem merek felnézni megint a plafonra, mert akkor bizonyos, hogy a hátsó felemen találom magam, a földön. A cikázó, meleg fénypászmákat követem a tekintetemmel, de mintha fejjel előre belebuknék.
- Oké, lefelé sem nézelődünk – morgom magamnak. Kiroppantom a nyakam, és ahogy jobbra fordítom a fejem, látom, ahogy Thranduil közeledik felém. Vagy most… én megyek felé? Húha. Nem bírom ki, hogy ne nézzek végig a szemébe, egy kifejlett koboldtanya átmasírozhatna a lábaimon, akkor se tudnék másfelé nézni. Érzem, ahogy remegni kezdek.
- Felség… - szólítom meg, nagyot nyelve. – Abszolúte letaglóz, amit itt most látok. Teljesen. Azt sem tudom, hol vagyok, már azt sem lassan, hogy én ki vagyok, merről jöttem, merre tartok – fogok rá a kardom markolatára. - Egy élet nem lenne elég ahhoz, hogy ezt mind megemésszem, nemhogy a mindennapos dolgaimmal ügyködjek.
- Eamon vagy, Theron fia. A vendégem – a hangjától mintha a hátamon hangyák rohangálnának. Mindenhonnan azt hallom. A vendége.
- Aha, az még fekszik nekem – vonom el a tekintetem tőle, hogy a táncolókra összpontosíthassak. Reszket a térdem, mint a hétszentség, igyekszem úrrá lenni rajta, nézelődés közben ide-oda lépek.
- Mi a türelmetlenséged oka?
Picsába, észrevette, hogy remegek.
- Nem vagyok hozzászokva az effajta… már megbocsáss, felség… tunyasághoz – próbálok finoman fogalmazni, görcsösen. Nagyon. Nem megy. - Csak eszek, iszok, alszok, bámészkodok. Olyanfajta pompa ez, amivel életemben hébe-hóba találkozom – vallom be őszintén, az arcára pillantok. - A tagjaim kívánják a fizikai munkát, az erőnlétem nem lankadhat.
- Táncolj hát – int a lent sürgő-forgó tömegre. Lent? Hogy a… meghökkenek, hogyan kerültem fel oda, ahonnan az előbb még beszédet tartott. Mikor jöttem fel? Látom, hogy a magasban vagyunk, itt a trónus, rajta a vendéglátóm, mellette szolgálók, pár őr, odalent mindenki mulat. Belezsong minden porcikám.
Képtelenség, hogy annyira elbambultam volna, hogy önként ide feljöjjek, köszönetet vagy hogyishívjákot mondani. Hirtelen dagad meg bennem a düh, elsöpörve ezt a mámoros érzést.
- Valamiféle varázslat alatt állok? Vagy mi a jó élet?? – kapom felé a fejem.
|
| Levi-sama | 2013. 03. 02. 14:39:58 | #25253 |
Karakter: Thranduil, a Bakacsinerdő tündekirálya
Mialatt végiggondolja rendkívüli ajánlatom, őt figyelem. Próbálom látni a vér és kosz alatt őt magát. Világosbarna rövid haj, acélkék harcosokra jellemző szúrós szempár, világos bőr. Borostája több napos. Mi tündék nem vagyunk szőrösek, s az előbb, amikor körmeim hegyét végighúztam állkapcsán, sercegett erős szőrzete. Vajon az egész teste szőrös? A mellkasa igen. Mily különleges élmény... Sok emberrel találkoztam hosszú életem során, háltam emberasszonyokkal is, de soha nem érdekeltek a részletek, most másképp történik. Szemei felcsillannak, meghozta a döntését.
- Megtisztelő – válaszolja fejét udvariasan meghajtva. Na végre. Régen voltam ily türelmetlen. – De kérdeznék valamit.
Nagylelkű hangulatban vagyok, ezért engedélyezem.
- Csak tessék.
- Te mentetted meg az életemet, s még te ajánlod otthonodat? Én tartozok neked, nem pedig fordítva. Nekem lenne illő felajánlanom otthonomat.
Félrehajtom a fejem egy kissé. Az ő szemszögéből nézve igaza van, ugyanakkor mégis az én területemet óvta az orkok mocskos ivadékaitól.
- Az erdőmben kószáló gonosz lényeket irtottad, mire ideértünk.
Kissé lomha észjárású, de tisztaszívű ember ő. Tetszik. Elviszem magammal.
Intek, és máris egy lovat kísér hozzánk egyik harcosunk, és ő azonnal mogorva arckifejezést ölt magára. Hm? Elfordul, füttyent és a fák közül elővágtat egy rohani csatamén. Erős robosztus ló, felpáncélozott lovag- és fegyverzet viselésére alkalmas. Ez a fajta nem a gyorsaságáról volt híres, mint a tündék gyorsléptűi, hanem szívós és erős természetükről. Érdeklődő tekintetem súlya alatt gazdájához sétál, és méltatlankodva prüszköl.
- Úgy zsörtölődsz, mint egy asszony – morran fel Eamon, rekedt hangjából így is érződik a gyengédség. Szereti ezt az állatot.
- Rohani lovas vagy – konstatálom.
- Azám! …Felség – teszi hozzá. – Ő itt Aimos.
Nem sokkal később, amikor sebesültjeink a lovakon ülnek, és Eamon is nyergében van már, könnyed szökkenéssel a szarvasom hátán termek, és intek.
- Induljunk hát!
***
A barlang bejárata fehéren izzik, lüktet körülötte az intenzív és erőteljes mágia, amely megóv bennünket, és távol tart mindenki mást. Ezt Aimos is érzi, de lovasa nem, mert őt én óvom a hatásától. Megfarol, és rémülten tágra nyílt szemekkel figyel.
- Aimos nem fog önként lemenni oda. Kint maradok vele éjjelre.
A ló fekete szemébe nézek, de nem vagyok elég közel hozzá, így lecsúszom szarvasomról, és hozzá lépek. Sápadt ujjaim lassan kinyújtom felé, ő menekülne előlem, de aztán megérzi mágiám erőteljes vonzását, és magától simítja orrát a tenyerem alá. A vadlovak és a mezők ősi szavait súgom neki, elkábítom, megtisztítom elméjét a félelemtől. Törődést és békét ígérek neki, a gazdájának közelségét. Tekintete elveszíti a fényét, tompán lüktet az értelem benne, ez csupán átmeneti állapot, később odabent már kitisztul elméje, de félni már nem fog. Én magam fogom a kantárját, s besétálok vele az ajtón. Örömdallam fogad bennünket, s félelemmel vegyes csodálattal bámulják tündéim az idegen férfit. Ember a barlangomban az elmúlt talán négyszáz évben nem járt, vagy ha igen, akkor csupán nem emlékszem rá, mert nem számított.
Visszaülök a szarvasomra, és Eamon mellett folytatom utam. Őt figyelem, számomra most mindennél érdekesebb.
- Húha! – kiáltja csodálattal, és arckifejezésére egyáltalán nem ügyelve, gyermeki örömmel csodálja meg a barlangrendszerünket, a tágas termeket, katakombákat és csurgókat, szobrokat, festményeket, a mágikus fényeket és a szebbnél szebb tündéket.
Tekintetünk találkozik, és ő beleborzong ismét a mágiámat érezvén, karját gyorsan megdörzsöli.
A gyógyítók sietnek elénk, leszállok szarvasomról, a tündék lágyan gyöngyöző nyelvén osztom ki parancsaimat.
- Gondoskodjatok a sérült harcosokról, vezessétek el a lovakat, és készítsétek elő vendégemnek a zöld hálótermet, fürdőt és étket vigyetek neki!
A vendég szó hallatán csodálkozó tekintetek kereszttüzébe kerül a lováról lekászálódó csupa vér Eamon. Arckifejezésén látom, hogy a lováért aggódik.
- Bizonyára jól esne neked most egy fürdő – cirógatom meg őt a hangommal. Azonnal hatásom alá kerül, hajamat csodálja, majd bólint.
- Az nem kifejezés. Úgy érzem, mintha összemocskolnám otthonod fényét.
- Botorság. Felfrissülsz, és utána másképp látod a dolgokat. Körbevezetlek majd, amint a Nap újra felkel.
A tekintetében ismét ragyogni kezd a fény, látom hogy ajánlatom boldoggá tette, és ez így van jól.
- Lekötelezel, felség. Nézd el viselkedésem, el vagyok szokva az efféle… khm… - zavart vakarózását a fájdalom töri meg, sebei nem csekély módon fájhatnak, mégsem hallottam egy jajszavát sem az úton. Intek egy gyógyítónak.
- Sebeidet is ellátjuk, hiszen az erdőt védted, miközben szerezted.
- Nem akarok pofátlan és hálátlan lenni. A lovam nem szívesen hagyom magára. Összeszoktunk, nyugtalan lesz.
- Ahogy az otthonomba belépett, úgy az éjszakát is oly nyugodtan fogja elviselni. És most jöjj, megmutatom, hol tudsz venni egy fürdőt és ahol a sebeidet is ellátják.
- Köszönöm, felség.
Én magam vezetem őt a fürdőbe, amely a zöld hálóteremhez tartozik. A halványzölden derengő víz felett az éjszakai csillagos égbolt mását tükrözi a mágia.
- Ez nem semmi! – mondja lelkesen, de amikor meglátja a két szolgáló tündét, összevonja szemöldökét.
- Ők tisztítják meg a sebeidet és segítenek a mosdásban – válaszolok kimondatlan kérdésére. Elutasítóan néz rájuk, majd rám, és a falnak támaszkodik. Ereje a végét járja, de büszkeségéből nem enged, azonban ez már nem az én problémám.
- Ha megtisztálkodtál, meleg étel és puha ágy vár – mondom neki lágyan, szavaim édes méregként hatolnak elméjébe, fájdalma enyhül, arca kisimul.
- Jó, de akkor is egyedül fürdök meg.
Mennyire makacs. Lenyűgöző.
- Legyen hát. Holnap, amikor felébredsz, keress meg engem.
A kijárathoz sétálok, de megtorpanok a szavai hallatán.
- És hol találok majd rád?
Nem nézek hátra.
- Tudni fogod, vándor.
***
Alábecsültem az erdőnket: a mérgező vizeket és az ősi mágiát, amely a földben, a magas sötétlombú fákban lüktet, és az idegenek erejéből táplálkozó hideget. Ezeknek köszönhetően Eamon a vendégségemben két napon át aludt, csupán néha ébredt fel, s az ágy mellőli asztalról magához vett ételt s vizet, majd ismét álomba zuhant.
Szórakoztató volt hallgatni a szolgám, Arden beszámolóit, amelyet az Eamon mellé osztott szolgálóktól hallott. A ruháit nem tudták elvinni az ágya mellől kimosni, mert ráfektette pallosát, amelyet senki sem képes felemelni. Emberek által alkotott mágia. Érdekes.
A harmadik reggelen, egy sziklakiszögellésen élvezem a reggeli nap simogató fényét. Vajfehér brokátruhám a földig ér, rajta apró tejfehér gyöngyökből virágokat hímeztek rá szakértő kezek. Hajam hullámzik a szél ujjai alatt, koronám még mindig avarlevélből és bíborszínű bogyós termésekből áll.
Kezemet a hátam mögött összefogom, és mélyen magamba szívom az erdő édes aromáját. Alattam hófehér márványlapokon ezüst erezetek, előttem a fából faragott korlátok díszes virágmotívumokkal ékesek, kecses kristálytálakban emberek számára ismeretlen gyönyörű növények bontják szirmaikat. Illatuk diszkrét és kellemesen zsongító.
- ’Reggelt! – krákog egy nyers férfihang. Ideje volt, hogy megszólaljon, már egy ideje mögöttem állt. Bizonyára kinézelődte magát mostanra. Nem fürdetem napfényben az arcom, hanem felé fordítom és elegánsan biccentek. Nem láttam őt azóta, hogy magára hagytam a fürdőben. Így kipihenten és tisztán rájövök, hogy fiatalabb annál, amelynek megbecsültem a korát. Rövid haja oldalra fésülve, és megborotválkozott. Sötétkék bársonyzekét kapott hozzáillő nadrággal és vajpuha bőrcipővel, azonban az összkép mégsem teljes, mert karjai csupaszok. Letépte a ruhaujjakat? Frappáns megoldás. Futólag meglágyul arcom, átillan egy halvány mosoly is, de tovaszáll.
- Bocsánat, azt hiszem kissé sokat aludtam. Danuil vagy Dinuil vagy hogyhíjják azt mondta, két napon át durmoltam.
- Denuli.
- Igen, ő.
- Egy kis bort? – kérdem tőle, és az ébenfából faragott kecses asztalhoz sétálok. Érzem magamon a tekintetét, amióta megérkezett, csak engem bámul. hízelgő a figyelme, ugyanakkor ez az érdeklődés és vonzalom kölcsönös. Ezüstkupában nyújtom felé a nedűt, és ő úgy veszi el tőlem, hogy ne érjen össze a kezünk.
- Köszönöm – dörmögi. – Ez finom! Habár a vajsört jobban kedvelem, de ez se kutya. Honnan való?
Belekortyolok én is, ízlelgetem és élvezem az aromáját, mielőtt válaszolnék. Szeretem a bort.
- Völgyzugolyból.
- Nahát!
Felhörpinti, leteszi az asztalra a kupát, és elszakítja rólam a tekintetét, hogy a környezetet is megcsodálhassa. A kilátásban gyönyörködik, majd a korlát díszes faragásait simogatja. Úgy tűnik mondani akar valamit, de még érleli a szavakat, s inkább az üvegedényekben álló növények felé fordul. Megszagol néhányat, s gyermekként mosolyog, amikor érintésére kinyílik egy kék virág. Mellé lépek, és nézem ahogy simogatja a szirmokat. A virág minden érintésétől szebb és nagyobbá válik.
- Milyen kék…
- Amaurëa loctë, hajnalvirág.
- A nefelejcsre emlékeztet.
- Nem véletlenül.
Tovább lép, megtorpan egy rózsaszín virág előtt, megérintené, de a kelyhe hirtelen összecsapja szirmait, és sárga virágporfelhőt fúj az arcába.
- A szentségit! – Kiáltja, s én lopva elmosolyodom, mert rendkívül jól szórakozom. Köpködve törli meg arcát és szemeit a felé nyújtott kendőmmel. – Miféle gyom volt ez?
- Caurëa loctë, a te nyelvedre talán mimózaként fordíthatnám, de az emberek által ismert fajnál jóval kifinomultabb élőlény.
- Brr – dörmögi a kendőbe, majd pislog néhányat, és kitisztult látásával újra végigméri a virágokat. Bizalmatlannak nevezném ezt a tekintetet, majd a legszélén álló vastagszárú növényre mutat, amelynek sötétzölden burjánzó indái könnycsepp formájú levelei, és egyetlenegy feketeszirmú virága van.
- Az micsoda? Nagyon furán fest.
- Nuruhuinë, mások a halál árnyának nevezik.
- Tudtam én, hogy gyanús. Na és mit csinál? Elszívja az életerőmet, vagy megmérgez?
Leteszem az üres kupámat én is.
- Megígértem, hogy körbevezetlek, vándor. Jöjj velem.
***
Mint egy gyermek, oly ámulattal figyeli az új világot, amelyet mutatok neki. A katakombák tágas és fényes, díszesen cirádázott falait, a szobrokat és képeket, a falakat borító finom kelméket, a tünde nőket. Sokat kérdez, meglepő módon nem zavar, szívesen mesélek neki. A tünde fegyverek is lenyűgözik, ezért elviszem egy tündekovácshoz. A műhelyéből alig akar eljönni, a kovácsmesterrel beszélget sokáig. Hátam mögött összefogott kezeimmel, nyugodtan és türelmesen nézem őket. Amikor a kovácsnak ajándékoz egy rohani tőrt, és ő viszont ajándékként egy tündefémből, ezüstötvözetből és varázsrúnákból kovácsolt alkarvédőt kap cserébe, gyermeki boldogsággal tartja a fény felé. Elmosolyodom az örömét látva. Amint látom, máris szerzett egy barátot.
Folytatjuk utunkat.
http://www.youtube.com/watch?v=-DewD8CTZsA
(The Rasmus - October & April ft. Anette Olzon)
- A lovamhoz is tehetnénk egy kitérőt, felség? Így is morcos rám, hát ha még napokig felé sem nézek, rémesen komisz lesz.
- Legyen.
Kisétálunk a belső kertbe, amely inkább egy nagy parknak nevezhető, smaragdzöld fűvel, rengeteg színes virággal, csillogóan csordogáló patakokkal.
- Hű!
- Ez a kertünk. A kertészek odafigyeléssel és szeretettel gondozzák a növényeket és az állatokat, és az én mágiámnak köszönhetően…
- Az Örök Nyár Kertje? – kérdezi ámulattal. – Ami a te erődből táplálkozik? Abból a meséből?
- Igen, ahogy minden más is.
Felemelem a kezem, magunkhoz hívom a lovat, amely egy másikkal éppen egy gyümölcsöktől roskadozó bokrot csipked. A tündeparipa nyakához dörgöli a fejét, végül lassan felénk fordul, és felénk lépked.
- Aimos, te szívtipró – morogja mosolyogva Eamon, megveregeti a ló nyakát. – Jól érzed itt magad, mi?
Amíg a lóval társalog, lassan tovább sétálok. Szarvasom elősétál, majd folytatja útját a gyümölcsfák között. Nem sokkal később Eamon utolér engem, és a tóban fürdőző tündelányok láttán zavartan elfordítja a fejét, bocsánatot kér, és a csilingelő nevetés hallatán zavartan elvigyorodik.
- Istenekre mondom, annyi szépet láttam most, hogy akár meg is vakulhatnék, azt se bánom! – nevet.
Leülök egy szirmait hullató cseresznyefa alatti kecsesen faragott padra, kényelmesen támasztom karjaimat a háttámlára, légies csuklómozdulattal intek neki, hogy üljön le mellém. Egy szolgáló előterem a semmiből, hogy egy tálcán kristálypoharakban bíborosan csillogó édes és hűs bort szolgáljon fel.
- Köszönöm neked, felség. Hihetetlen élmény volt látnom mindezt, és a vendéglátásod is… Nehezen találok szavakat.
Előttünk egy sziklakert, a köveken zöldellő moha fölé egy nagy bazsarózsabokor hajlik, körülötte néhány méhecske szálldos. Édes virág és a fű friss fanyar illata keveredik a bor zamatos aromájával.
- Néha nincs is szükség szavakra, Eamon.
- Hm – dörmögi a poharába. Ízlik neki a bor, nem is csoda. A lehető legtávolabb ül tőlem, pedig ő is ugyanúgy vonzódik hozzám, ahogy én őhozzá. Minden mozdulatára csillog a tünde alkarvédője. Jóképű de nyersen faragott arca kisimult, sokkal jobban néz ki, mint első találkozásunkkor.
A tájban gyönyörködik, én őt figyelem. Érzi magán a tekintetem, kissé feszeng alatta, aztán megtöri a békés csendet, amelyet a madarak halk trillázása festett mesésre.
- Azt hiszem, holnap reggel folytatom utamat. Nem akarok visszaélni a vendégszeretettel, és hát dolgom is akad bőven.
Egy édes eperrel teli kristálytálat nyújtok felé, elvesz egyet, és amikor beleharap, pupillái az élvezettől kitágulnak.
- Ó istenekre mondom, ezt meg tudnám szokni – sóhajtja.
- Attól tartok – hangom édesen csurgó méz – holnap nem tudok kísérőt adni melléd, mert este bál lesz, és minden tünde arra készül.
- Bál? Tündebál? – kérdezi kissé kábultan. A bor, a gyümölcs, a kert, én, mindez együtt sok egy halandónak.
- Télköszöntő ünnepséget tartunk. Az ünnep után szabadon elmehetsz, élelmet, vizet és kísérőket kapsz, akik elvezetnek az erdő széléhez.
- Jó… Egy napot még maradhatok…
Rámosolygok.
- Igen, én is így vélem. És most, meséld el nekem, te hogyan hallottad az Örök Nyár Kertjének történetét…
Kedves és bárgyú történetet hallok vissza tőle, valamiféle tanmese és rege keverékét, amelyben az embereknek is fontos szerepük volt a kert életre keltésében, pedig csupán szemlélők voltak. Mindenestre érdekes visszahallani a saját szavaimat, amelyeket majdnem ezer évvel ezelőtt ejtettem ki a számon. Az emlékek felelevenednek, Eamon pedig egyre kábultabb, szavai elhalkulnak.
- Pihenj, vándor.
Álomillatú szavaim felülkerekednek rajta, feje előrebicsaklik, és erőtlenül engedi, hogy egy szolgáló elfektesse mellettem. Feje az ölemben pihen, ujjaim homlokát cirógatják. Bizsereg a bőröm, ahol megérintem, és ahogy arca meg-megrezzen, látom mennyire élvezi ő is. Álmában felsóhajt, egyik kezének ujjai a padon szétfolyó aranyszőke hajamba markol. Tudom, hogy tetszik neki, hiszen amikor nem az arcomban és szememben gyönyörködik, akkor a tincseim hullámzásában és csillogásában.
Mily különös ember ő. Miféle változást hoz ő számomra? Vajon a tündevilágra is hatással lesz? Valószínűleg igen. Jó vagy rossz? Nem érzem benne egyik erő rezgéseit sem, nincs benne fehér vagy fekete mágia, az akarata sem sugároz színeket.
Elvezette hozzám a Végzet. De miért?
Hajnalkék szemeimet arcán pihentetem, emlékek és gondolatok váltakoznak előttem. Talán ideje segítséget kérnem a jósoktól. Még ma este, a bál előtt felkeresem őket.
|
| Meera | 2013. 01. 26. 15:36:53 | #24943 |
Karakter: Eamon, Theron fia (kitalált)
Percek óta nem szűnik meg az állandó neszezés, lehunyt szemekkel, s mégis éberen figyelek környezetem minden rezdülésére. Tudom jól, hogy nem lehet nyúl, sem pedig szarvas. Ahhoz túlságosan is lassú a lépte, sőt, inkább súlyosnak mondanám. A fa, aminek nekidőlve próbáltam egy keveset pihenni, árnyékainak leplét rám borítja, apró foltokban ajándékoz meg napfénnyel, melynek foltjai az arcomon táncolnak.
Várok.
Lovam oldalt prüszköl, valami nagyon zavarhatja az orrát. Nem türelmetlen, izgatottsága mindig gonosz lényekről árulkodik a közelben, viszont most se híre, se hamva semmiféle fenyegető jelenlétnek. Én emberként képtelen vagyok fogni gonosz teremtményekből üvöltve áradó, undorító energiákat, jelzéseket, mindig Aimos szokott az átlagostól eltérően viselkedni, ha ilyet érez. Így éjjel is felébreszt, ha esetleg mélyebben aludnék a szokásosnál.
Hirtelen abbamarad a zaj, felnyílnak a szemeim, hogy körülnézzek, de az egész látóteremet lovam feje tölti ki, aki ajkaival a hajammal babrál. Éhes, hát persze. Én sem ettem egy napja, vizem az ez előtti éjjel fogyott ki végleg. Hiába emelem meg kulacsom, egy cseppnyi víz sem gördül ki szépen faragott szájából.
A francba.
Nem tudom mióta keringünk céltalanul az erdőben, ahonnan szinte képtelenség kitalálni. Mindent megpróbáltam már, jelzéseket tettem a fákra késemmel, hogy megtaláljuk a kiutat, mondanom sem kell, vajmi kevés sikerrel. A szám lassan porszáraz, a levelekről iszom a harmatot, hogy valamennyi folyadék száraz torkom égő érzését enyhítse.
Felkelek a fa tövéből, megfogom lovam kantárját, mire engedelmesen oldalra áll, hogy felugorhassak rá. Fellendítem magam hátára, majd a kantárt határozottan tartva húzom jobbra, hogy elindulva pontosan tudja, merre akarok menni. Nekem viszont fogalmam sincs.
Három nappal ezelőtt orkok rontottak ránk az éjjel, a hitvány csőcselék úgy gondolta, hogy mélyen alszom. Volt közöttük egy robosztus, számomra eddig még ismeretlen méretekkel rendelkezett, viszont a tűztől rettentően félt. Nem is csodálom, hogy mikor az arcába rúgtam csizmámmal a parazsat, iszonytató hörgésbe és rikoltozásba kezdett. Lecsaptam a fejét, máglyára dobáltam a tetemeket, ahogy annak idején a családom tanította, s népemre annyira jellemző.
Kezdenek ritkulni a fák, megengedek magamnak egy megkönnyebbült sóhajt, miszerint végre kijutunk ebből a rengetegből. Hamarosan meg is érkezünk egy tisztásra, sőt, inkább mezőnek mondanám, olyan nagy. Lovam viszont nem kezd azonnal legelésbe, hanem füleit felcsapja, toporogni kezd lábával, fejét dobálva néz egy irányba.
Mi a…?
Odakapom én is a fejem, meglátom a sötét mozgolódást és szörcsögéshez hasonló hangokat hallok meg füleimmel, mikor az egyik nyílvessző közvetlenül az arcom előtt suhan el, megtépázott tollai végigsimítják a bőröm, hezitálás nélkül kivonom a kardom és leugrom a lóról. Az állatot elhajtom, okos hátas, tudja, hol keressen magának menedéket és biztonságot, míg elintézem a kellemetlen, mellékes tényezőket.
- Rohadt mocskok, erősítést hívtatok! – mordulok be a fák közé, mire abban a minutumban nekem rontanak, jelentős számbeli fölénnyel. Meglendítem fegyveremet, az elsőt úgy szelem ketté, mintha puha vajból lenne a teste. Átszalad a hevenyészett páncélzaton, az undorító fülcimpán és a benne fityegő csontokból készült fülbevalón, hogy még azzal a lendülettel, félig begörnyedve várjam a közvetkező önkéntes jelentkezőt.
Dühösen, ordítva ritkítom őket, valahogy nem látom a végét, akárcsak ennek a kibaszott erdőnek. Egyre ingerültebben és mérgesebben lengetem a kardom, ugranak rám minden irányból, puszta kézzel fogom meg az egyiket, amelyik épp szabad kezem alá esik és hajítom le magamról, hogy csak úgy nyekken. Az egyik a ruhámra kapaszkodik, megpróbál a földre rántani, hogy rám vethessék magukat, de mikor észreveszi, hogy túlságosan is stabilan vetettem meg a lábam, fogaival a vállamba mar. Üvöltve vágom hátra a könyökömet, érzem az összetörő csontokat, ahogy találat éri a fejét.
- Takarodj le rólam, szarzsák! – nyomatékosítom szavaimat egy szúrással, ahogy hátra sem nézve döföm le, kardommal az oldalam mellett leszúrva, mint egy kutyát. A ruhámat már retkes körmeikkel mind letépték, főleg a felsőtestembe csimpaszkodtak, hogy leránthassanak a földre, mint valamiféle alattomos mezei lények, amik a hónaljig érő gazban lerántanak és kis késeikkel agyonszurkálnak.
Körülállnak, hörögve toporognak körülöttem, csapkodnak és van, aki az íját is felhúzta. Egy pillanat alatt megtépázott övembe nyúlok, hogy azonnal a homlokába állíthassak egy kést.
- Na mi van? – köpök ki oldalra, a fekete vérük az enyémmel keveredve csurog rólam, mintha forró vízzel locsoltak volna eddig. Még a számba is jutott. Szempillámról vér pereg le, ahogy szaporán pislogok, nehogy lemaradjak bármiről. Megfeszülnek az izmaim, pattanásig telik bennem az izgalom, alig várom, hogy rám rontsanak, nem lehetnek annyira létszámelőnyben, talán ha egy tucatnyi maradt belőlük. Lassan szárad a vér a hátamon, vállamból ütemesen szivárog a vér, ahogy testemben folyamatosan kering a hév, teljesen feltüzelve állok és várok rájuk. Ha én támadok előbb, körülzárnak, ismerem már a trükkjeiket, mint a tenyeremet.
- Meghalsz, emberfajzat! – sziszegi az egyik, sárga és csálé fogai közül idáig érzem terjedni az elviselhetetlen bűzt. Elfintorodom a szagra, de már rég nem kerülget hányinger. - A halálodon fogunk tort ülni!
Egy intésére indul meg az összes, egyszerre, minden irányból.
- Gyertek csak, ti mocskok! – üdvözlöm őket egy vigyorral, ahogy beleszalad az egyik a fegyverembe, ami levágja tőből az egyik karját, hogy utána a feje következhessen, majd a mögötte koslató másik. Rohadtul meg fog mind dögleni, nem fogok egy csapat bűzlő undormány kezétől meghalni, mint valamiféle koszos útonálló vagy tolvaj. Rohan lovasai közül való vagyok! Egy vándor, egy harcos! Elhatározásom sziklaszilárd és eltörhetetlen, akárcsak kardom pengéje, ami végre lemetszi az utolsó utálatos lény fejét, amely épp elfordulna tőlem, hogy rohanhasson vissza az erdő mélye felé. Akadálytalanul vágom el az életét, térdre rogyok a fáradtságtól és a tompán lüktető fájdalomtól, viszont a diadal és győzelem mámora önti el a lelkem.
Körülöttem sok holttest, érzem a mellkasomban tomboló erőt és hatalmat.
- Igen! – kiabálom az ég felé, megfürödve annak kékségében és ragyogó napmelegében. – Igen! Soha nem győztök le ti rohadékok!
Ahogy elszáll az utolsó szó is, vérrel megkent ajkaimról, a számomra félreismerhetetlen kürtszó harsan fel a dombon túlról. Arra kapom a fejem, úgy özönlenek a fák közül, mint valamiféle undorító járvány, amely éppen engem készül elsöpörni a fák közül. Kitágulnak szemeim, rémület mar a szívembe, melyet előzőleg még a győzelem lángoló marka tárt hatalmasra.
Felkelek a vértől szennyes fűről, a lábaim és térdeim alatt remeg a föld, rikoltozás és húsra éhes vijjogás tölti be az erdő csendjét, melybe csak az én diadalom utáni vibráló fájdalom hasít erősebben.
Esélyem sincs ellenük.
De nem fogok megfutamodni – ezzel a gondolattal emelem magasabbra a kardom, pengéjén megcsillan a napfény, reménnyel és bizalommal töltve el a lelkem. Ha meg fogok halni, férfiként fogok meghalni, harc közben. De előbb ízekre kell szedniük, hogy minden ellenkezésem és erőmet elvetve leteperhessenek. Ki fogok tartani.
Egészen a végsőkig.
Kezeikben mindenféle szerszám sötét, karcos, páncéljaik zizegése tölti be minden érzékemet. Fentebb emelem a kardot, a díszes motívumokon pillantok végig egy pár pillanatig. Ezt akkor sem feszíthetik ki a kezemből, ha már épp a belsőségeimből falatoznak. Erősebben szorítom meg a markolatot, ez ad erőt, hogy felkészülhessek a felkészülhetetlenre.
Annyit fogok magammal vinni, amennyit csak tudok.
Mielőtt azonban még elérnének, az első sort ezüstszín nyílvesszők hada teríti le, felhörögve nyüszítenek, a földre már halottan hullnak. Díszes tollak meredeznek fel páncéljaik sokaságából, minden találat pontosan szívet ért. A hátam mögül újabb hullám érkezik, patadobogást és megpendülő íjak hangját hallva megfordulva döbbenten nézek farkasszemet több tucatnyi tündével, aranyos és ezüstös sisakjukon megtörik a napfény, szinte elvakítják az ellenséget. Élükön egy szarvason lovagol a vezetőjük, egy röpke pillanatra látom csak, rögvest megáll bennem az ütő, miszerint el fognak taposni.
Két tűz közé szorulva állok, nem tudom megállapítani, ki barát, s ki ellenség. Könnyedén lemészárolhatnak engem is, nem sokban különbözhetek jelenlegi állapotomban egy megtermett orktól. Feszülten várom, mikor suhan az arcomba egy tünde fegyver, de kikerülve engem rontanak a fekete, viszolygást keltő masszába, hogy ezüstös hajukkal és ragyogó fegyverzetükkel eltiporják a nálam még jobban meglepett orkokat.
Alig tart pár percnél tovább az ütközet, nem tudom mikor roggyanhatott meg annyira a térdem, hogy ismét a véráztatta fűből kell lassan felkászálódnom. Sebesült tündéket látok, nincsenek olyan sokan, de számukhoz képest aránylag elviselhető. Látom, ahogy a szarvason ülő büszke és méltóságteljes tünde körüllépdel, hogy ellenőrizze alattvalói egészségét és épségét.
Mert bizony valamiféle nemesi származású lehet, még az én lassú észjárásommal is felfogom, hogy a korona nem véletlenül van a fején. Felém fordítja hátasát, hibátlan sápadt bőrével, szinte vibrál a sötét szőrű, hűséges állaton. Tartása egy nemesé és arisztokratikus arcvonásaival egyszerűen több, mint lenyűgöző látvány. Arca semleges, tekintete átható, mintha egy jéggé fagyott tó fenekével néznék farkasszemet. Méltóságomból egy darabot sem adva semmiféle csodás lénynek, felkelek a földről, kardom a földbe szúrom, hogy rátámaszkodva sikerüljön felegyenesednem.
Nem tudom eldönteni, hogy barát vagy ellenség, bár egy kardcsapással végezhetett volna velem, s most, itt áll előttem, a maga pompájában és dicsőségében. Rossz érzés motoszkál a mellkasomban, én is legyőzhettem volna őket, balga gondolat, de irigy vagyok arra, amit itt és most véghezvitt. Kudarcot érzek és az ebből fakadó legyőzöttség keserű aromáját érzem a számban. Nem fogok senki előtt térdepelni, sem pedig gyengeséget mutatni. Soha.
- Ki vagy te? – hangja olyan, mintha egy távoli, feneketlen barlangból szólna, mégis annyira ékes, mintha üvegpoharak csilingelnének a mélyben, melyek csordultig telve vannak édes, telt ízű borral. Kicsit megrázom a fejem, hogy elhessegessem ezeket a felesleges gondolatokat.
Megmentette az életem, köszönettel tartozom neki és hálával, illendő bemutatkoznom.
- Eamon, Theron fia. Egy egyszerű vándor. Szolgálatodra – hajtom meg a fejem aprón, olyan, mintha vasreszeléket nyeltem volna.
- Nevem Thranduil. A Bakacsinerdő királya vagyok, vándor – mutatkozik be, nevét hallva elismerő füttyszó hagyja el a számat, megkönnyebbült mosoly terül szét az arcomon. Azt a rohadt…!
- Le vagyok nyűgözve! Gyermekkoromban sok mesét hallottam már rólad, felség – vallom be, szinte dagad már előre büszkeségtől a mellem, hogy találkozhattam egy több száz éves, élő legendával, aki még eddig alig mutatkozott hőstettei után. Ezt a büdös francba sem fogja nekem soha senki elhinni, szinte megkörnyékez a régi, gyerekkori izgalom és rajongás, amikor a róla költött dalokat vagy történeteket hallgattam. – Mekkora szerencsém van, senki nem fogja elhinni nekem, hogy tényleg láttalak téged!
- Merre tart utad? – kérdezi félrebillentett fejjel, a hirtelen keletkező szél megdobja a haját, aminek színe olyan, akár a finom szőkére szívott búzakalászok a mezőn. De valamiért az az érzésem van, hogy nem lenne száraz az érintése. Fene tudja miért.
- Dél felé. Három napja kóborlok itt, mert letértem az ösvényről. Elfogyott a vizem, ételem is fogytán van már, így nincs sok időm az erdődben vesztegelni – billentem a mondott égtáj felé a fejem. Megütközik elmémben a gondolat. Hát persze! A Bakacsinerdő királya nyilván pontosan tudja, merre találom a kiutat. Hiszen akkor végtére is a Bakacsinerdő talán kellős közepén állok egy rakás véresre szabdalt ork és hírhedten lenyűgöző tünde társaságában. - Ha megmutatod a helyes irányt, tovább is állnék.
- Néhány napig élvezheted vendégszeretetünket, vándor. Örvendj e kiváltságnak.
Felajánlása váratlanul ér, elképedve nézek rá. Valami más rezeg a szavai mögött, szinte az egész lényében, ez nem egy egyszerű ajánlat, ami szinte csípi a bőrömet. Végigmérem alakját, szarvasa engedelmesen és nyugodtan tartja gazdáját, akinek drágaköves és finoman elegáns ruhája körülfogja oldalát. Megborzongok, a felkaromat a hideg érzéstől dörzsöléssel próbálom megszabadítani.
Furcsa érzésem van, ami általában akkor szokott letámadni, ha ideje tovább állnom. Megmentette az életemet, és még Ő tesz nekem szívességet? Egyszerűen nem tudom hová tenni ezt a dolgot.
A másik meg az:
Hogy a francba kell egy királyt udvariasan visszautasítani?
- Örvendek én, rendben van, de ha lehet jobban örülnék némi ételnek és víznek az utam folytatásához – bököm ki végül, nem sikerül olyan szép selyembe bugyolálni a szavaimat, mint amilyen anyagban Ő ül büszkén négylábúján. A francba, ez elég nyers volt.
Könnyedén, cseppet sem sietősen száll le szarvasáról, gondolatban nyelek egyet. A picsába. Figyelem a lassú és előkelő mozdulatokat, amelyeket tesz, majd mikor elém lép, még nagyobb döbbenettel konstatálom, hogy nagyobb nálam.
Nagyobb. Nálam.
Azonnal felébred bennem a dac és a versenyszellem.
Na nem.
Magasságban már nem verhet meg, kizárt dolog. Elvette a harc győzelmének lehetőségét, de azt már ne várja el, hogy férfiúi büszkeségemet is a lába elé vetem, mint pár perccel ezelőtt az életemet kis híján. Elkerekedett szemekkel figyelem, nem tudom, hogy készüljek e támadásra a részéről, vagy bármiféle más trükkre.
De valahogy, valami belső hang megpróbálja folyamatosan elnyomni a bizalmatlanságot. Mintha csak ezt kántálná:
„Ember! Ez egy tünde! Minden tündék közül a legragyogóbb és legdicsőbb! Miért venné el az életed, miután megmentette?”
Na pont ezért!
Mert ily módon már rendelkezhet felette, adósa vagyok, ez nem vitás.
Megemeli kezét, nem is értem, miért nem rántottam még ki a kardom a földből. Saját magamon elcsodálkozva engedem neki, hogy az arcomhoz érjen, valami meleg, lágyan sikló ölel körbe, ahogy az államat érinti meg. Borzongás fut végig a gerincemen, de nem mutatom ki, mennyire érzékeny vagyok rá.
Mi a hétszentség folyik itt?!
- Büszke harcos szíved van, Eamon – szólal meg végül, miközben egy végtelennek tűnő pillanatig arcomat tanulmányozza. Talán a fenséges ízlésének túl mocskos és véres vagyok, a tündék pedánsak. Azonban valamiért a hangja szinte késztet arra, hogy megtegyem, amit kér. Dacosan és sértetten állok ellen az érzésnek. Most manipulálni próbál? – Fogadd el vendégségem, mert egy lakosztályt, fürdőt és finom ételeket, borokat ajánlok.
Pont azokat sorolja fel, amire jelenleg a lelkem mélyén vágyok.
Alvás, az orkok mocskos vérének lemosása testemről, étel és ital.
Elmerengve nézek szemeibe, próbálom megfejteni a kékség mögött húzódó szándékot és titkokat, de egy magamfajta, egyszerű embernek ez már gondolati síkon is képtelenség. Határozottan tartom a szemkontaktust, rájönni azonban nem tudok a dolgokra.
Mind vándor, a kaland éltet és mozgat, a vándorlás teszi teljessé az életemet. Szeretem a kihívásokat, mindent, ami újjal és kockázattal lep meg, ami elé büszkén állhatok és kitarthatok.
Önmagában még az is csodaszámba megy, hogy pont Thranduil, a szürke tündék királya mentette meg az életemet, és hogy egyáltalán leereszkedett olyan alacsonyra, mint én, hogy megszólított, sőt! Lakhelyét ajánlotta szállásomul, a saját ételét és italát. Egy legendás hős, akinek tetteit mái napig visszhangozzák.
Felülkerekedik bennem a kíváncsiság, az ösztön, az új megismerésének izgalma. Láthatnám a földalatti barlangrendszert! Csupán hallomásból ismerem, megannyi mendemonda kíséri a suttogás útját, nem hívnak be minden útonállót és vándort csak úgy otthonukba. Soha, ismerőseim és ismeretségeim közül senki sem járt még odalent, a tündék mágiájának és életének mélyében.
Ha jól emlékszem, onnan fakad ősi erejük, megmagyarázhatatlan szépségük és hatalmuk forrása.
Mint egy egyszerű ember, egy ilyen felajánlás mellett nem léphetek csak úgy el. Mikor lenne még egyszer alkalmam látni? Ha most elutasítom, magára fogja venni, mit király, nem kifejezetten rajonghat azért, ha nem fogadják el bőkezű ajándékát. Éhes vagyok és fáradt, a lovam is meglehetősen kimerült, pihenésre szorul. Ha éjjel lehajtanám a fejem valahol máshol, nem hiszek abban, hogy fel tudnék ébredni, mielőtt még valaki orvul legyilkol pihentető álmomban. Védelmet, ételt és italt kaphatok, egy nyugodt éjszakát és megannyi csodás rejtély végére tehetek pontot.
Minden amellett szól, hogy igennel válaszoljak.
De… furcsa érzésem van. Nem tudom, hogy negatív vagy pozitív-e, akkor már régen pontot tettem volna annak a bizonyosnak a végére. A francba!
Türelmesen végigvárja, míg mindent átforgatok fáradt, vértől mocskos fejemen, mire végül kényszeredett, halvány mosollyal bár, de bólintok.
A Bakancsinerdő barlangrendszerében fogok egy éjjelt tölteni!
Úr. Isten.
- Megtisztelő – hajtok fejet végül, kikerülve a konkrét válaszadást. Valami átsuhan az arcán, de nem vagyok benne biztos, hogy jól láttam. Arca még mindig semleges és kifejezéstelen, már-már ijesztő módon, ezt pedig szépségével tudja palástolni, hogy ne legyen annyira riasztó. És nekem pont ez az, ami kissé gyanús. – De kérdeznék valamit.
- Csak tessék.
- Te mentetted meg az életemet, s még te ajánlod otthonodat? Én tartozok neked, nem pedig fordítva – az utolsó mondatomnál érződik, hogy mennyire nem vagyok elragadtatva a tartozás gondolatától. – Nekem lenne illő felajánlanom otthonomat.
Ami meglehetősen kellemetlen, mivel nincs.
- Az erdőmben kószáló gonosz lényeket irtottad, mire ideértünk – feleli lágyan, muszáj megvakarnom a kézfejemet, ami a kardom markolatán pihen.
Ja, vagy úgy.
Inkább nem kérdezek.
A hangja olyan különös.
Bal karját felemeli, tenyerével az ég felé ajánl fel egy lovat, amit egy tünde harcos hoz elém. A hátul levő sebesültekre pillantok, akiket néhány tünde maga elé von saját lovára, hogy biztosan üljenek. A királyra nézek, érzem, hogy nem lehetett túl barátságos az arckifejezésem, de engem nem érdekel.
Konkrétan sikerült megsértenie.
Nekem ugyan nem kell más lova.
Észreveszi, hogy valami nagyon nem tetszik, de még mindig nem reagál olvasható mimikával. Felvonom a szemöldököm, majd pár másodperccel később nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el a kissé feszültté váló légkörtől.
Két rövidet, majd egy hosszút füttyentek, nekünk jobbról hűséges lovam, Aimos szalad felénk a fák közül, örömmel sóhajtok fel, mikor meglátom, hogy semmi baja. Hozzám vágtat, pár pillanatig végigméri a vetélytársait, mikor meglátja a lovat, amit hozzám közelebb hozott az egyik tünde, fújtat egyet, közelebb araszol jobbomhoz, viszont mindvégig szemmel tartja a királyt. Megszagol, prüszköl egyet, megrovóan rámorranok.
- Úgy zsörtölődsz, mint egy asszony.
Felkapja a fejét, majd meg is rázza, mintegy tiltakozásképp.
- Rohani lovas vagy – pár pillanatra meg is feledkeztem Thranduilról, bosszúsan veszem észre magamon, mennyire elkalandoztak a gondolataim. Megnyugtat lovam közelsége.
- Azám – szalad ki a számon, majd hozzá is teszem -, felség. Ő itt Aimos – mutatom be lovamat, akinek csodaszép barna szemeiben sejtelmesen sejlik fel a király alakja. Megborzongok a látványtól, inkább a valós jelenést figyelem.
Soha ne veszítsd szem elől sem ellened, sem barátod. Főleg azt nem, akit nem tudsz hová tenni.
Mikor lóra akarok ülni, megrándul az arcom, a bal vállamon levő harapás kellemetlenül égő, kínzó érzést kölcsönöz minden mozdulatnak. Senki nem próbál meg segíteni, ha valamelyik meg is próbálná, rohamot kapnék. Engem csak senki ne szánjon meg és segítgessen fel a saját lovamra.
Aimos nem kifejezetten örül, hogy összekenem, de már csak itt-ott megfeszülő bőrén látom, hogy boldog, miszerint viszonylag épen, de egyben rajta ülök. Megpaskolom az oldalát, örömködve topog egyhelyben.
- Induljunk hát – szólítja fel tündéit és közöttük engem is Thranduil. Büszkeségem nem hagyja, hogy leghátul kullogjak a sebesültek után, viszont azt sem tehetem meg, hogy felzárkózom mellé, vagy előtte lépdelek lovammal. Kissé lemaradok mögötte, akármennyire is akarom, hogy mellette lovagoljak.
Zavar ez a kis távolság is, mintha kevesebbet érnék.
***
Nem kell sokáig lovagolnunk. Kifejezetten örömet lelek abban, hogy finom, puha és édeskés erdei szellő simogatja mindvégig arcomat, viszont sokkal inkább részesítenék előnyben egy kupa bort és egy bevetett ágyat. Egy kisebb patakon átkelve látom meg a bejáratot, ami egy apróbb dombba vájt ki valamiféle természeti erő, izgalom rohan végig a tagjaimon, ahogy közelítünk a fákkal óvón körülvett boltív felé.
Aimos azonban felprüszköl, megtorpan és szabályosan farolni kezd, rázza a fejét és idegesen rángatja a kantárt. Biztosan fogom, tekintetem körbehordozom a fák között. Orkok? Megint?
Nem.
- Aimos nem fog önként lemenni oda – szólok, mikor nagy nehezen rájövök a megoldásra. A király arcára vetem pillantásom, félreérthetetlenül. – Kint maradok vele éjjelre.
Épp lekászálódnék róla, hogy elvezessem, rohadtul kellemetlennek érzem a szituációt. Nagyon be akarok oda menni, de ha neki nem jó, akkor valószínűleg nekem sem lesz jó, főleg nélküle. Válaszul Thranduil leszáll szarvasáról, Aimoshoz lép, aki nyugtalanul bár, de eltűri, hogy két szeme közötti finom szőrön felszaladjanak a hosszúkás, fehér ujjak. Halkan susog neki, nem tudom megmondani milyen nyelven, de tény és való, hogy pár pillanat múlva sokkal nyugodtabban, sőt, legnagyobb elképedésemre önként bemegy a bejáraton.
Hm.
Ez elég könnyen ment.
Odabent viszont még a vállamban cikázó fájdalomról és az ólmos fáradtságról is képes vagyok megfeledkezni, a látvány szinte magába szippant, egyetlen értelmes gondolat sem bukkan fel az elmémben, mindent kitölt ez a csodálatos, hihetetlen kép. Szerencsére annyira tudok uralkodni magamon, hogy nem vágok bamba képet, viszont az a tipikus megrökönyödött és elcsodálkozó fej elmaradhatatlan kelléke immáron nyakamnak.
- Húha! – préselek ki magamból egy elismerő, recsegő felkiáltást, ami hosszan visszhangzik a faragott falak között. Megannyi tünde lépdel a különféle kis termekben, oldalt két patak is folyik, az egyik gőzölögve tűnik el alattunk, bizonyára valami forróvizű forrás lehet, mi pedig egy magaslaton állhatunk. Fák és növények gyökerei nyújtózkodnak és tartják a mennyezetet, mindezek ellenére nincs olyan érzésem, mintha természetben lennénk. Mint egy épület, amely él és mozog…
Azon kapom magam, hogy fejem lassan Thranduil felé fordítom, aki rezzenéstelen arccal figyeli a reakcióimat, pompás otthona látványára.
Kiráz a hideg, alkaromat dörzsölöm meg lovam nyakának takarásában.
Ez az állandó viszkető, borzongató érzés!
Az agyamra megy.
Biztos a fáradtság, vagy ez a sok vér és kosz egyvelege.
Kiadós alvás, egy kupa bor lefekvés előtt, egy fürdő és máris elmúlik. Biztos vagyok benne.
Leszáll szarvasáról, kénytelen-kelletlen bár, de nekem is így kell tennem. Tündék érkeznek a sebesültekhez, a harcosok elvezetik lovaikat, mind egy irányba mennek. Kétkedve nézek utánuk. Most Aimost is el kell vinnem?
Nem fogom egyedül hagyni, egy rahedli idegen lóval, nem kifejezetten szeretem, ha ismeretlen kezek tapogatják össze a lovamat. Meg ki tudja, hogyan vészelné át az éjszakát, úgy, hogy fogalma sincs, én merre lehetek.
- Bizonyára jól esne neked most egy fürdő – zökkent ki gondolataim közül, szőke haja légiesen száll utána, mint valamiféle csillogó felhő, ahogy a látóterembe kerül. Nem tudom eldönteni, melyik a jobb és lélegzetelállítóbb.
A tudat, hogy a bakacsin-erdei tündék otthonában tartózkodom, vagy az, hogy maga Thranduil lát vendégül.
- Az nem kifejezés – örülök, hogy a lényegre tért, szeretnék körülnézni, de csak később. Gondolataimnak hangot is adok. – Úgy érzem, mintha összemocskolnám otthonod fényét.
- Botorság – billenti kissé oldalra a fejét, amitől kiráz a hideg. Nem tudom levenni szemeimet a felettünk s alant elterülő látványról. Legszívesebben kapkodnám a fejem, folyamatos hezitálást érzek, hogy most akkor a vendéglátómat kísérjem figyelemmel vagy otthonát. – Felfrissülsz, és utána másképp látod a dolgokat. Körbevezetlek majd, amint a Nap újra felkel.
Kis híja, hogy nem tátom el a szám. Izgatottság tör rám, tekintetemmel a boltíveket és lágyan, valami megmagyarázhatatlanul fújó szellőben meglebbenő szöveteket követem.
Thranduil körbevezet? Engem?
- Lekötelezel, felség – nyomom végre mondandóm után rangját. – Nézd el viselkedésem, el vagyok szokva az efféle… khm – megvakarom a tarkóm, a látvány feledteti velem a sérülésem, így rossz karral nyúlok fel, felszisszenek, idegesen váltok kezet. Pont úgy sikerült megharapnia, hogy fájjon, még ha egy kicsit is mozgatom a karom. Hitvány mocsadék.
Elég randa, remélem nem hagyta benne a fogát, szó szerint.
- Sebeidet is ellátjuk – int, mire két tünde mellém lép. Előbb bal oldalit majd a jobb oldalit mérem végig, odaforgatva a fejem. Nincs náluk fegyver. - Hiszen az erdőt védted, miközben szerezted.
Biccentek egyet hálásan. Hát nem igazán kifejezetten az erdő védelmének érdekében rántottam kardot… Sőt, talán ha én veszem előbb észre az orkokat, bizonyosan mindenféle provokáció nélkül rontottam volna rájuk. Ígyis-úgyis vér áztatta volna az erdőt. A látványukat, a szagukat, sőt, semmilyüket nem vagyok képes és hajlandó elviselni. Örömet okoz a gyilkolásuk. Határtalan örömet, és az, hogy eltaposhatók, ráadásul jót cselekszem vele, emeli a napom fényét. Erőt érzek és dicsőséget.
Jelenleg épp nem, hiszen a tünde végezte el a munka nagyrészét.
- Nem akarok pofátlan és hálátlan lenni – szólalok meg végül egyszerűen, mikor sikerül lekaparnom a tekintetemet a barlang falairól. Előbb veszek egy nagy levegőt, a friss, üde levegőből, de nem sikerül túlságosan előkelőn a mondat további része. – A lovam nem szívesen hagyom magára. Összeszoktunk, nyugtalan lesz.
És én is, de erről nem kell tudnia.
- Ahogy az otthonomba belépett, úgy az éjszakát is oly nyugodtan fogja elviselni.
Összevonom a szemöldökeimet a válasz hallatán.
- És most jöjj, megmutatom, hol tudsz venni egy fürdőt és ahol a sebeidet is ellátják.
- Köszönöm, felség – kellemetlen érzéssel bár, de elengedem a lovam kantárját, hogy az egyik tünde kezébe adhassam. Előtte megsimogatom Aimos fejét, amit sietve nyom az arcomhoz, tekintetét ezúttal azonban nem tudom olvasni. Még nem felejtek el odamorogni a tündének, aki átvette tőlem. – Ha bármi baj lesz az éjjel, nem állok jót magamért.
- Biztosíthatlak, semmi bántódása nem fog esni – válaszol szerényen, kissé emelkedett hangon.
- Ajánlom – dörmögöm, és a lassan távolodó Thranduil után lépek, nehogy lemaradjak.
***
Körülbelül egy szót sem tudok szólni, egész úton, s bár nem sétálunk olyan sokáig, szinte még mindig úgy érzem, hogy ez az egész hely beszippant, én pedig röptömben még csak párat pisloghatok. Muszáj mindent megjegyeznem, hogy későbbi utazásaim során elmesélhessem, miféle csodát láttam. Festmények, itt-ott díszesebb oszlopok, könnyeden lengő függönyök és folyamatos friss, természetszagú levegő ölel körül bennünket. Nem győzök nézelődni, némán leskelődöm mindenfelé. Bár erőm kevés, teljesen felvillanyoz ez az egész, az állandó borzongás az, ami tartja bennem a gondolatot, miszerint ez mind igaz és valódi, nem álmodom.
Kardokat látok, fényes pajzsokat, sisakokat a falakon, itt-ott szobrok és alattunk vagy épp a fal mentén a földben eltűnő patakokat, csermelyeket figyelem ámuldozva. Néhol festmények bukkannak elő, a falakat festették, olyan, mintha egy palotában járnánk.
Egy boltív mögött tűnik el, én pedig kissé lemaradva bár, de követem körvonalait. Ahogy belépek mögötte, pára és gőz fogad, a fülledt levegőbe kis híján beleszédülök. Megroggyannak a térdeim, de kibírom még. Ki fogom bírni. Nem fogok senki előtt sem gyengén összeesni, majd a víz leplében.
- Ez nem semmi! – szólalok meg végül, mikor látom, hogy a felettünk levő mennyezet valamiféle különös varázslat hatására az éjszakai égboltot mutatja, megcsillan benne a tó, melybe oldalt egy kis patak a sarokból szállítja a forró vizet. Két elegáns megjelenésű tünde jelenik meg, fehér ruhában, mélyen meghajolnak.
Ezek mit keresnek itt?
- Ők tisztítják meg sebeidet és segítenek a mosdásban.
- Persze, biztos – hangomból érződik, hogy ellenemre van a dolog. Mind a kettő férfi, amit csak pár perc alatt sikerült észrevennem. Miért ennyire nőies az arcuk és az alakjuk? Döbbenetes, erősebben érzem rajtuk az asszonyi vonásokat.
Tekintetem Thranduilra emelem, hogy mennyire vegyem komolyan kijelentését.
És ahogy elnézem, halálosan komolyan kell vennem.
Ezek engem ne mosdassanak!
A sebem elláthatják, de a testemhez ne nyúlkáljanak. Sérült vállal nehezebb lesz, de nem tud érdekelni, ezek a kezek az én hátam ne simogassák! Megtámaszkodok kissé a falnál, az elnehezült levegő betegesen álmossá tesz, mindazonáltal folyamatosan érzem ezt a kínzó borzongást, ami csak egyre jobban erősödik.
|
|
