Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

louisMayfair2015. 11. 28. 22:31:37#33693
Karakter: Akka



- Mindennél jobban… - suttogja, mintha nem hinne az érzékeinek. Széles mosolyra húzom arcom. – Nem faggatlak céljaidról, ez most nem megfelelő idő és hely rá. Velünk tartasz a Bakacsinerdőbe?

- Igen, ha szívesen látsz bennünket.

Tekintetét elszakítva rólam felméri a családomat, mert azok lettek nekem a falkám tagjai.

- Akka – hangja hallatán libabőr szalad végig rajtam. – Az ajánlatom még mindig áll: az erdő a te otthonod, és a családodé is lehet, ha ti is úgy akarjátok.

Farkasaim örülnek, és közösködésünk a tündékkel gyümölcsöző lesz.

- Köszönöm, Thranduil.

***

A falkámat és a hátramaradt tagjait összeszedem, az erődbe megyünk, ahol ideiglenesen megpihenünk, míg kitaláljuk, hol lenne a legjobb hely a falunknak és elszórtan az őrszemeinknek. Mindenki fáradt a hosszú úttól, én is veszek egy gyors fürdőt Denuli segítségével, hogy nekem ez a bosszantó kis tünde mennyire hiányzott! Kapok egy köpenyt, ami igencsak kiemeli barna bőrömet. Nem kérek senkitől útbaigazítást, megyek, amerre az orrom vezet. Kinyílik előttem az ajtó, belépek és figyelem, ahogy szívem választottja leteszi borospoharát, felém fordul. Megindulok felé, alig egy lépésnyire állok meg előtte. Úgy nézem, mintha ismét magamba akarnám vésni őt, a bőre sápadt, szeme csillog, semmit nem vesztett szépségéből..

- Beszélnünk kell – találom meg a hangom, ő bólint.

Ujjai a hajamba siklanak, már ennyi is elég, hogy felmorduljak, de elfelejtem, hogy olyan, mint egy szépséges kígyó, elkápráztat a színeivel, aztán hopp, lecsap. A hátam már nyekken is az ágyon, tündém fölöttem térdepel, csuklóm úgy szorítja, mint a bilincsek.

- Mi… - nyögök fel, de a tekintete olyan kifejező, hogy elhalkulok. Csalódott, elárult, megsebzett.

 

- Elhagytál engem! – suttogja, de visszaemlékezve arra a rémes napra bennem is felmegy a méreg.  

 

- Becsaptál! Kettőnk közül nekem van okom dühösnek lenni! – vágok vissza.

- Szükségszerű apró hazugságok voltak csupán, de azok nem számítanak, hiszen minden, amit csak tettem, az valódi volt! Azt mondtad szeretsz, de mégsem akartál megérteni engem, csak magaddal törődtél!

- Ahogy te is! Hitegettél, aljas módon elhitetted velem, hogy fontos vagyok neked!

- De hiszen az voltál! Fontos voltál nekem, narmona!

- Hogy felhasználj engem! Neked csak egy farkas kellett, aki hordát hoz neked és erősíti a sereged!

- Csupán ez elején, hiszen mondtam! Kezdetben te sem a két szép szememért maradtál, hanem a segítségem kellett, nem igaz?

- Szerettelek! – kiáltom végül, és hagyom, hadd lássa meg bennem a fájdalmat.– Mindennél jobban, az első perctől fogva… És annyira fájt, amikor bevallottad, hogy hazudtál nekem… Borzasztóan fájt, elárultad a tiszta érzéseimet!

Olyan szomorúvá válik az arca, hogy szinte el is szégyellem magam, hogy tehetem ezt vele? Tényleg azt akarom bántani, aki a szívemnek oly kedves?

- Akka. Én egy kétezer éves tünde vagyok. Fogalmad sincs, mennyi mindenen mentem keresztül, mennyi szeretett személyt kellett elveszítenem, mennyien haltak meg az én hibámból… Most hogy már falkád van, te is érzed a felelősséget, igazam van?

Nem tehetek mást, beismerem, igen, érzem a súlyát a dolognak. Nem akartam, de velejárója a tisztségemnek.

- Bocsáss meg nekem – suttog, nekem pedig a szavam is eláll a csodálkozástól. – Szeretlek, nagyon szeretlek! Képtelen voltam elmondani neked, mert gyáva voltam! Magamat is becsaptam, és hazudtam neked, de te is tudod, hogy nem vagyok tökéletes… Egyáltalán nem. Önző vagyok és beképzelt, sznob, arrogáns, becsvágyó, néha alattomos is…

- Igen – bólintok, de ne felejtsük el a jó tulajdonságokat sem. – És felelősségteljes, kedves, szereted a népedet és ők is téged. Jó király és jó apa vagy.

- És jó szerető – mosolyod rám, ujjainkat összefonja.

- Valóban? – tör rám a játék.– Sajnos arra már nem emlékszem…

- Ezen könnyen segíthetünk… - mormolja.

Most én vagyok a gyorsabb, észre sem veszi, de egy pillanat múlva alattam találja magát. Most én jövök.

- Melin? – értetlen, de ezen segítek. 

- Tettél egy ígéretet, emlékszel? Ma éjjel befejezzük azt, amit akkor éjjel elkezdtünk! – ó, de még mennyire, hogy befejezzük, de ez a befejezés valaminek a kezdete lesz.– Párzani fogunk. Hágni foglak egész éjjel, megjelöllek minden lehetséges módon, s nem kegyelmezek neked akkor sem, ha majd kegyelemért könyörögsz! És majd akkor, amikor végre elhiszem, hogy te is úgy szeretsz, mint én téged, akkor… Akkor majd megbocsátok.

Még én is elképedek a merészségemtől, hogy lehetek képes ekkora szemtelenségre? De azért negyven év cölibátus megteszi a hatását, na.

- Rendben… - készségesen simul hozzám, én pedig meg is harapom.– Jelölj meg… a tiéd vagyokmelnya

- Nem… Úgy beszélj, hogy én is értsem! – lenyalogatom válláról a fogam ejtette sebből kibuggyanó rubint cseppeket, kiélvezem a fémes ízt.

- Azt mondtam… jelölj meg, a tiéd vagyok… szerelmem… - suttog rekedten.

- Igen! Ó igen!– kérésed számomra parancs, ha egy farkasnak azt mondják, harapj, az harap.

Innentől kezdve, ami a hálóteremben történik, senki másra nem tartozik, csak ránk. Szeretem, olyan nagyon és fájdalmasan, de ha érezhetem őt, akkor minden kín gyönyörré fokozódik. A szerelem édes, fáj, kínoz, kényeztet, egyszerűen nem lehet szavakba foglalni, ezt csak érezni lehet. A testi szerelem már-már feszegeti annak a határát, hogyan mutassuk ki egymásnak, hogy mennyire. Én már negyven éve az Övé vagyok, most itt az ideje, hogy Ő is az enyém legyen.

***

A hajnal is úgy ér utol bennünket, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Ha valaki megkérdezte volna, bele lehet-e halni a szeretkezésbe, a válaszom egyértelműen: Igen. A végkimerülésig keresni egymást, érezni, legalább olyan gyönyört okoz nekem őt gyönyörhöz juttatni, mintha ő tenné nekem ugyanezt.

- Úgy szeretlek! – hagyja el ajkaimat a vallomás, tündém mosolyog és felém fordulva könyököl fel.

- Én is szeretlek, melnya.

Én meghaltam és most a mennyországban vagyok, vagy legalábbis az általuk emlegetett Valinorban.  

Egy frissítő fürdő után reggelizünk, érdekes, bár egész éjjel egymást élveztük, egy csöppet sem vagyok fáradt. Mindent elmesélek, ami negyven év alatt történt, hogy én lettem a falkavezér, mekkora felelősség szakadt rám és minden módon igyekeztem ennek megfelelni. Fiatal voltam, amikor itt hagytam a Bakacsinerdőt, akkor még a saját büszkeségem volt az, ami elűzött innen, pedig ha a helyébe képzeltem volna magam, akkor megértőbb lehettem volna. Később pedig már féltem visszatérni, üzenni a széllel, hiszen oly’ kegyetlenül váltunk el, annyi fájdalmat okoztam. Szavaim és tetteim megbocsátást nyernek, hisz ahogy mondta, kétezer éves tünde, bölcs.

***

Alig várom, hogy a megbeszélése a tanácsnokaival véget érjen, van egy tervem, amiért el akarom őt vinni innen, kicsit kiszabadulni a tündék és farkasok ügyes-bajos dolgai közül. Két napja nem találkoztunk, de szinte végig éreztem magamon az illatát, mintha beleégett volna a bőrömbe. Csak behunytam a szemem és már meg is jelent az elmémben. Amint nyílik az ajtó, besétálok, Thranduil pedig nemes eleganciával bocsátja el őreit. Nem fél kettesben maradni velem, kapcsolatunk nyílt titok, én pedig előbb ölöm meg magam, minthogy neki ártsak.

- Melnya – rám mosolyog, ahogy elé térdelek.

- Hiányoztam? – vigyorgok, kezem combjára csúszik.

- Hát persze szerelmem. Merre jártál? – ujjait hajamba túrja. Mmm…

- Megnéztem az építkezést az erdőben. A tünde építészeid nagyon jó munkát végeznek, a farkasaim boldogok.

- Ennek örülök.

A kis halastó melletti tisztáson építjük a kis falut nekik, közel az erődhöz. Az én kérésem volt, mert nem akartam az éjjeleimet Akka nélkül tölteni, és ő ebben készségesen egyetértett. Mégis, az első éjjelünk óta nem volt az ágyamban…

Hozzám hajol egy lopott csókra, ó, neeem, most, hogy itt vagyok, ez után a fárasztó, nyűgös ülés után hadd kényeztessem kicsit. Azt szabad, nem? Huncut vigyorra húzom a szám, szemem játékosan csillog.

Az elkövetkezendő percekben aligha viselkedik királyhoz méltóan, még jó, hogy magunk vagyunk. Imádom ostromolni a gyönyörrel, szinte szomjúság kínoz, hogy örömet okozzak, minél több szerelemben részesítem, annál elégedettebb vagyok.

Mikor szeme kitisztul, elméjéről felszáll a kábulat, én büszke vagyok magamra, és még nem is vetettem be mindent. Megcirógatja arcomat, amitől ha macska lennék, most bizony dorombolnék.

- Velem töltöd az éjjelt? – kérdi, számtalan, ki nem mondott ígéretet sugall felém.

- Hogy is mondhatnék nemet? – mosolyodom el, szememben huncut fény csillan. – Nagyon elfoglalt vagy?

- Már elvégeztem a fontos teendőimet, miért? – emelkedik fel kecsesen szemöldöke.

- Gyere velem – súgom, megfogom kezét és felhúzom a trónról. Engedelmesen követ, bár ebben inkább a kíváncsiságának van szerepe. Nem tudja, mit akarok, csak akkor árulom el neki, amikor kiérünk az erődből és elkezdek vetkőzni a fák között. Magamon érzem perzselő tekintetét, de most nem csábulok el, szembe fordulok vele és ajkam ravasz mosolyra húzom.

- Miért kellett kijönnünk? – teszi karba a kezeit királyian, mintha kissé bosszús lenne őfelsége.

- Lovagoltál már farkason? – teszem fel az egyszerű kérdést.

- Akka – szól rám, és biztos, hogy arra, gondolt, amire én gondolom, hogy gondolt. – Ne bosszants.

Felnevetek öblös hangomon, érzem, hogy végig lúdbőrözik a hangomra.

- Fogadok, hogy nem, egy szarvason lovagolni nem olyan, mint egy farkas hátán – két lépést hátrálok. – Számtalanszor próbáltak meg a hátamra ülni, de soha nem engedtem senkinek, levetettem őket a sokadik próbálkozásra is. A sebesült tündéid a hátamra vettem anno, de nem azért, mert akartam volna. Most viszont én akarom – szemeim elszántan csillognak, újabb mérföldkő ez a kapcsolatunkban.

Testem jellegzetes csontropogással átalakul, bőrömet bunda növi be, két lábról négykézláb ereszkedem és pár pillanat múlva már kifejlett farkas alakomban állok előtte. Korábban is észrevettem már, hogy Thranduilt lenyűgözi az alakváltás, nem titkolt kíváncsisággal figyeli végig a folyamatot, mintha próbálná megfejteni, hogyan is megy végbe a testemben, hogyan csinálom.

Teszek egy fél fordulatot és mancsom behajlítom, fejem továbbra is felé tartva aprót biccentek a hátam felé.

Karjait leejti a teste mellé, légies könnyedséggel lép mellém, tenyerével végigsimít bundámon. Imádom az érintését, imádom őt, magát. A mai napig képtelen vagyok megérteni, hogyan választhattam páromul és mivel értem el nála, hogy viszonozza. Tudom, a feleségét szerette mindennél jobban, én annak a szerelemnek maximum csak egy töredékét kaphatom, de nem érdekel. A felesége volt a múltja, én vagyok a jelene és ki tudja, talán a jövője is egy időre.

- Még soha nem ültem farkas hátán – ismeri el. – Fejedelmibb vagy, mint egy Warg, amiken az orkok lovagolnak, egy sem érhet fel hozzád – hízeleg, mire felmordulok elégedetten.

- Hiú – ajkán fél mosoly játszik.

Leírhatatlan a pillantásom, amivel szemébe nézek, mintha azt üzenném: „Szia bagoly, veréb vagyok”.

Tenyerével még egyszer végigsimít a hátamon, majd olyan könnyedén pattan fel, amit bárki megirigyelhetne. Szinte azonnal megtalálja a megfelelő pozíciót, combjai közé szorít, lábait behajlítja oldalamon, ujjaival beletúr vastag bundámba. Elég nagytermetű vagyok, talán nem akkora, mint a szarvasa, de azért póni sem.

Teszek pár lépést, majd könnyed futásba kezdek. Hűvös van, a tél az utolsókat rúgja, itt-ott még hólabdák borítják az erdőt, de már a természet is ébredezni kezd. Az eső elhullajtja első cseppjeit, melyek csilingelve csöppennek végig a leveleken, koppannak a frissen kihajtott zöld fűben. A mormoták is kidugják orrukat odúikból, de a hatalmas farkas elől mind szétszalad fedezékbe. Mancsaim dobogására mágikus fák ébredeznek és nyújtóztatják ki ágaikat, gyökereiket megemelik akaratlanul, de nem okoznak akadályt, gyakorlottan ugratok át felettük. Több mágikus növény is meghajol Thranduil előtt, aki egyenes háttal, fejedelmin ül rajtam, ő is élvezi a száguldást. Lábaim gyorsabb iramra ösztönzöm, Thranduil gyakorlottan rásimul felsőtestével a hátamra, hogy kisebb legyen az ellenállás. Mintha egy közös test lennénk, érezzük egymás mozdulatait, egy szív és egy lélek.

Különös, mintha az útvonalon, ahol végigfutok, Thranduil jelenlétére valahogy minden sokkal élénkebbé válna, a fákon zöld moha nő, apró cserjék sarjadnak ki a földből. Mintha az egész erdő csak arra várt volna, hogy ura kilépjen erődjéből és felverje őket hosszú téli álmukból. Madarak csicseregnek az ágakon, egy fehér holló repül át felettünk, apró verebek rebbennek szét utunkból. Imádom a tavaszt, a kedvenc évszakom, ilyenkor minden új erőre kap, a tavasz a megújulás, az erdő pedig átveszi ura hangulatát.

- Fordulj balra – hallom a tünde hangját, mire gondolkodás nélkül balra kanyarodom, egy olvadt hótól megemelkedett, sebes patakon gázolok át, a vízcseppek ezernyi apró mithril kőként csapódik fel lábam nyomán, magukba gyűjtve a fényeket. Két méteres átmérőjű kidőlt fatörzsön ugratok át, ahogy a túloldalán a fűben landolok, millió tücsök ugrik szét. Szeretem az erdőt, annyira élő! Minden állat, minden növény, mindenki külön egyéniség, elhaladva a nagy tölgy mellett megrázza súlyos ágait, a még koronájában ragadt hó pamacsoktól szabadul meg.

A jeges patak mentén felfelé futok tovább, majd kiérünk a vízeséshez. Mintha egy vízi világba csöppennék, a patak egy folyóból indul ki, a nap fénye végigcsillan a tükrén, szivárványszínnel kápráztat el. Hódok kezdik építeni gátjaikat, vidrák fogják egymás mancsát alvás közben, hogy el ne sodródjanak egymás mellől. Halak fickándozva ugranak ki a vízből, majd csobbannak vissza, kecses léptű gémek gázolnak a sekélyen, békára vadászva. A vízesés zubogása elnémítja a háttérzajt, csak az itt élő növény és állatvilág neszezését halljuk, na meg a folyó sodrását. Az olvadó hó megnövelte a szintjét.

Elragadtatottan mordulok fel, tündém megcirógatja a nyakamat, füleim hátracsapva nyújtózom, jelezve, hogy jól esik, amikor abba hagyja, pedig megrázom busa fejem.

- Gyönyörű igaz?

Prüszkölök egyet, egyetértésem jeléül.

- Régen jártam itt – folytatja, hátra fordítva a fejem felpillantok rá, ő merengve nézi a szépséget. – Már nem is emlékszem, mikor, de itt minden épp ugyanolyan, mint egykoron. Mintha az idő megállt volna ebben a tenyérnyi óázisban.

Lépek párat és fejem lehajtva lefetyelek a kristálytiszta hideg vízből. Kicsit megszomjaztam a futásban.

- Legolas születése után, mikor egyedül maradtunk, sokszor kihoztam őt ide, a lelkem gyógyult, ahogy fiamat néztem játszadozni az állatokkal. Örömét lelte mindenben, ami mozgott, tolla vagy bundája volt – mesél nekem régmúlt időről. – Ültem a parton, hagytam, hogy a természet és az erdő a maga módján kenjen balzsamot fájó szívemre, de ez a szív megszakadt, azt hittem sosem forr össze.

Hagyom, hogy leszálljon rólam, letérdel mellettem, kezeit a jeges vízbe meríti, a hideg pirosra csípi bőrét, gyűrűi éles kontrasztot adnak hirtelen.

Fejem lehajtom, fogaim közé kapom csuklóját, nem bántom, de félreérthetetlenül húzom ki a jeges vízből. Sejtelmesen elmosolyodik.

- Látod, Akka? Jéggé váltam, egy jégszívű uralkodóvá, de jöttél te, a vadságod és a forró tűz benned engem is felolvasztott. Melletted már nem Thranduil vagyok, a király, hanem Thranduil a tünde, ahogyan azt akartad. Azt hittem én nevelhetlek téged, mikor hozzám kerültél és lám, te formáltál át engem.

Elégedetten mordulok fel, tekintetem a csillogó víztükörre fordítom, látom Thranduilt és saját magam. Ennél többet hova és miért is kívánhatnék? Mindenem megvan, amire valaha is vágyhattam. Egy tünde, aki örökké az enyém.

Vége



Szerkesztve louisMayfair által @ 2016. 04. 03. 19:09:51


Levi-sama2015. 10. 05. 20:55:04#33533
Karakter: Thranduil, a Bakacsinerdő tündekirálya



  
8.
 
Az évek számomra semmit sem jelentenek, voltak évszázadok az életemben, melyek halovány emlékfoszlányt sem hagytak bennem. Azonban voltak olyan napok és hetek, amelyeknek minden perce napfényként, tisztán ragyog elmémben.
Akka elvesztése annyi év, évtized után is ugyanolyan fájdalmat kelt bensőmben minden nap. Sokat gondolok rá, s hiába kényszerítem elmémet, hogy felejtsen, képtelen rá. Álmaimban minden éjjel a havas erdőben szaladunk, csókolózunk és szeretkezünk, s amikor reggel felébredek, testem sóvárgó lüktetése, és mellkasomba szúró fájdalom emlékeztet a valóságra.
Hogy eltereljem gondolataimat róla, a birodalom ügyeivel foglalkozom minden erőmmel, szinte mániákusan.
Elrondnak igaza volt, a sötét erők mozgolódnak, már az erdőmet is fenyegetik az ork seregek, egyik csatát a másik után kell vívnunk, hogy megóvjuk népünk békéjét. Akka vajon hol lehet? Vajon vigyáz magára? Igen, biztosan életben van még, hiszen olyan mély érzelmi kötelék van közöttünk, hogyha meghalna, azt biztosan megérezném. Mégis ez a szörnyűséges bizonytalanság…
Ez borzalmas érzés.
Borzalmas.
Annyira hiányzik. Néha csak céltalanul sétálok az Örök Nyár Kertjében, hogy felidézzem a közös emlékeinket, s már a gondolat is fáj, hogy mily kevés van belőle. Kincsként őrzöm őket, s rettegek attól, hogy a feledés homályába vész.
 
 
***
 
 
 
 
Megállítom a mozdulatot, s a földön körülöttem heverő ork tetemekre vetem pillantásom. Sokat lekaszaboltam, de nem eleget. Rengetegen jönnek még, szegény tündéim veszélyben vannak, a biztonságos erdő pedig még messze.
- Az erdőbe mindenki! – zengi mély hangom, s megkísérlem a lehetetlent, oltalmazom akit tudok.
- Felség, nézd! – kiáltja egy íjász mellettem, s a mutatott irány felé fordítom hajnalkék tekintetem. A lemenő nap sugarai fényglóriával veszi körül a felén zúduló farkashordát, a visszatükröződik fénye a vadul villogó szemekben és fehér agyarakon. Legalább 150 farkas, nagyok és erősek. Két csoportra válnak, és kiváló stratégiával oldalba támadják a minket megtámadó kisebb ork sereget.
- Lőjétek az orkokat! – adom ki a parancsot, újra felpattanok a szarvasom hátára, és a tömegbe rontok. Agancsain fennakad 4 ork, egy kecses mozdulattal egyszerre lefejezem őket, majd leugrom a hátáról, s folytatom kardjaimmal a mészárlást. Fekete vér fröccsen arcomra, pontos szúrásaimmal és vágásaimmal osztom a halált.
Az ellenség létszáma megcsappan, a menekülőket a farkasok vadásszák le, s tündéim nyilai.
 
Elcsitul minden, leengedem a kardjaimat, és körülnézek, hogy felmérjem a veszteséget. Csupán néhány sebesült tündét látok, csatamezőn mozdulatlanul heverő tündepáncél csillogását nem, s ez megkönnyebbüléssel tölt el.
 
Csend súlya nehezedik a mezőre. A szétnyíló hordából egy hatalmas, fényes bundájú, gyönyörű hímpéldány közeledik felém, súlyos mancsai alatt besüpped a puha fű. Bíborvörös csillanás a fülében, s ha nem tudnám már vadul verdeső szívemnek köszönhetően, hogy ki áll előttem, akkor az ékszer láttán most megbizonyosodnék róla. Gyönyörű szemeiben csillog az értelem, érzelmek kavalkádja olvasható ki tekintetéből.

- Visszajöttél – töröm meg a csendet, összeszorul torkom a boldogságtól. Ég a bőröm, testemben hullámokat vet a forró öröm, hogy ismét láthatom. Gyomrom összeszorul, mintha évezredek óta éheznék valamire, amire mindennél jobban vágyom.
A szemem előtt vált alakot, s ahogy felegyenesedik, ismét láthatom ezüstszínű csillogó szemeit, szép arcát, barna és izmos testét. A csodálatos emlékek fájón hasítanak belém. Újra érezni vélem bőrének ízét, tapintását, illatát, hajának selymes puhaságát… Akka… Mennyire hiányoztál…
- Hiányoztam? – kérdezi azon a fájdalmasan ismerős hangon, amelyet annyiszor hallani véltem az elmúlt évtizedek során, s mindig csalódottan sóhajtva zuhantam össze, amikor szembesültem azzal, hogy csupán illúzió volt. De ez most nem látomás, itt van előttem, teljes valójában.
Kicsúsznak a kardok elernyedő ujjaim közül, felé lépek és megérinteném imádott arcát, de vértől mocskos kezeimet látva megdermedek a mozdulatban. Belesimítja arcát a tenyerembe, szemeiben izzik a szerelem, az enyém tükörképe.
- Mindennél jobban… - suttogom. Mosolya akár a nyáresti napfény, átmelegíti hidegben fázó szívemet. – Nem faggatlak céljaidról, ez most nem megfelelő idő és hely rá. Velünk tartasz a Bakacsinerdőbe?
- Igen, ha szívesen látsz bennünket.
Elszakítom tekintetem szerelmem imádott arcáról, hogy a mögötte álló farkas hordát megnézhessem. Olyan, mint egy valóra vált mese, erre vágytam mindig… De ha tudtam volna, hogy cserébe majdnem elveszítem a szerelmemet, talán másképp cselekedtem volna.
- Akka – mondom lágyan az ő imádott nevét, és érzem ahogy megborzong. – Az ajánlatom még mindig áll: az erdő a te otthonod, és a családodé is lehet, ha ti is úgy akarjátok.
A farkasok örömujjongásban törnek ki, én pedig viszonzom farkasom hálás mosolyát.
- Köszönöm, Thranduil.
 
***
 
Nyílik a hálótermem ajtaja, a halk nesz hallatán leteszem a borospoharat az asztalra. Már vártam őt. Borzongás fut végig gerincemen. Felé fordulok, úgy figyelem ahogy közeledik. Megtisztulva, egy krémfehér selyemköpenyben van, haja selymesen öleli körül szép arcát, szemei egészen sötétek a vágytól. Megáll előttem, magába szívja szépségemet, halványan derengő bőrömtől, csillogó ezüstszőke hajamig, minden egyes arcvonásomat végigsimogatja tekintetével.
- Beszélnünk kell – mondja. Bólintok. Igen, van mit megbeszélnünk, az bizonyos.
Fényesen csillogó, puha hajába markolok, és egy vad mozdulattal az ágyamra teperem. Satuként kulcsolódnak ujjaim csuklóira, moccanni sem tud alattam. Hajam ezüst sátorként öleli körül arcunkat.
- Mi… - nyögi csodálkozva, s dühös tekintetem látva elnémul.
- Elhagytál engem! – suttogom, haragom forró mágiája súrolja bőrét. Felizzik benne is, és vicsorra húzódik csókolni valóan szép szája.
- Becsaptál! Kettőnk közül nekem van okom dühösnek lenni!
- Szükségszerű apró hazugságok voltak csupán, de azok nem számítanak, hiszen minden amit csak tettem, az valódi volt! Azt mondtad szeretsz, de mégsem akartál megérteni engem, csak magaddal törődtél!
- Ahogy te is! Hitegettél, aljas módon elhitetted velem, hogy fontos vagyok neked!
- De hiszen az voltál! Fontos voltál nekem, narmona!
- Hogy felhasználj engem! Neked csak egy farkas kellett, aki hordát hoz neked és erősíti a sereged!
- Csupán ez elején, hiszen mondtam! Kezdetben te sem a két szép szememért maradtál, hanem a segítségem kellett, nem igaz?
- Szerettelek! – kiáltja, gyönyörű szemeiben fájdalom csillan. – Mindennél jobban, az első perctől fogva… És annyira fájt, amikor bevallottad, hogy hazudtál nekem… Borzasztóan fájt, elárultad a tiszta érzéseimet!
Sóhajtva, szomorúan nézek le rá, arcáról feloldódik a haragos vicsor, amikor észreveszi a fájdalmamat.
- Akka. Én egy kétezer éves tünde vagyok. Fogalmad sincs, mennyi mindenen mentem keresztül, mennyi szeretett személyt kellett elveszítenem, mennyien haltak meg az én hibámból… - elcsuklik a hangom. - Most hogy már falkád van, te is érzed a felelősséget, igazam van?
Bólint, ajkát harapdálva, zihálva hever alattam. Bőrének forrósága édes méregként ivódik belém.
- Bocsáss meg nekem – suttogom elszoruló torokkal, ajkam megremeg az erős érzelmek súlyától. – Szeretlek, nagyon szeretlek! Képtelen voltam elmondani neked, mert gyáva voltam! Magamat is becsaptam, és hazudtam neked, de te is tudod, hogy nem vagyok tökéletes… Egyáltalán nem. Önző vagyok és beképzelt, sznob, arrogáns, becsvágyó, néha alattomos is…
- Igen – bólint. – És felelősségteljes, kedves, szereted a népedet és ők is téged. Jó király és jó apa vagy.
- És jó szerető – mosolygok le rá halványan, ujjaim összefonódnak az övéivel.
- Valóban? – ráncolja homlokát, szemeiben huncut fény csillan. – Sajnos arra már nem emlékszem…
- Ezen könnyen segíthetünk… - mormolom, és szépen ívelt ajkára siklik tekintetem.
Fellendíti csípőjét, és amikor érzem kemény merevedését a vékony köpenye alatt, halkan felnyögve elgyengülök. Azonnal kihasználja a lehetőséget, s mire feleszmélek, már én heverek az ágyon, a hasamon, s ő a hátamra nehezedve présel a puha matracba. Nem küzdök ellene, letaglóz az érzéki dominanciája.
- Melin? – kérdem értetlenül, s amikor hangos reccsenéssel letépi rólam a ruhám, felnyögök. Meztelen bőrünk forrón tapad össze, merevedése fenekem halmai közé préselődik, csípője ösztönösen ring rajtam.
- Tettél egy ígéretet, emlékszel? Ma éjjel befejezzük azt, amit akkor éjjel elkezdtünk! – recsegi vágytól érces hangon, megrágcsálja érzékeny fülemet, kezei végigsimítják hátamat és oldalamat. – Párzani fogunk. Hágni foglak egész éjjel, megjelöllek minden lehetséges módon, s nem kegyelmezek neked akkor sem, ha majd kegyelemért könyörögsz! És majd akkor, amikor végre elhiszem, hogy te is úgy szeretsz, mint én téged, akkor… Akkor majd megbocsátok.
Forrón elsuttogott szavaitól borzongva megremegek, halk nyögéssel ejtem fejem a párnára. Testemen izgatott kéjes zsibongás árad szét, zihálásomnál csak a szívverésem hangosabb… Orromba kúszik Akka fűszeres farkas illata.
- Rendben… - zihálom, és fenekemet kéjesen, csábítóan emelem feljebb, merevedéséhez simítva ringatom. Hörögve harap a vállamba, a fájdalomtól felnyögve behunyom a szemem. – Jelölj meg… a tiéd vagyokmelnya
- Nem… hörgi. Úgy beszélj, hogy én is értsem! – hörgi, és vérző vállamat nyalogatja érdes nyelvével. Hímvesszője fel-le csúszkál a hasadékomon. Ah, észre sem vettem, hogy tündéül beszélek…
- Azt mondtam… jelölj meg, a tiéd vagyok… szerelmem… - suttogom rekedten.
- Igen! Ó igen!– kiáltja, és fogai újra és újra belém mélyednek, én pedig kéjes fájdalommal nyögdécselve adom át magam. Mindenhol otthagyja a fognyomait, a hátamon, fenekemen, combjaimon, s kéjes morgással nyalogatja az apró kis vérző sebeket. Belemarkol fenekembe, széthúzza és belenyal hosszan, élvezettel morogva a hasadékba. Nyöszörögve tárulkozom fel neki, s nyelve olyan helyeken jár, ahol még soha senki őelőtte. Lándzsaként fúródik belém, s a kéj borzongatóan szalad végig gerincemen, lúdbőrzik egész testem…
- Egekre… - hörgi, lehelete forrón csiklandozza fenekem bőrét. – Mennyire vágytam erre… rád…
- Akka… - zihálom, ujjaim a selyemlepedőt markolják. Soha ilyen kiszolgáltatottságot nem éreztem még, és ez kéjes gyönyörűséggel tölt el. Ujjai simogatnak, masszíroznak mindenhol, szinte lefetyeli sötét zugaimat, nyelve lejjebb is kalandozik, s herezacskómon is kínzóan gyönyörűséges köröket rajzol.
Saját lihegésemen túl nem hallok semmit, megérzem a fűszeres olaj illatát, mely fenekem érzékeny bőrére csurran. Akka ujjai türelmetlen mozdulatokkal kenik be nyílásom, és mielőtt vállam felett hátranézhetnék vagy szólhatnék, erős fájdalom hasít belém, fájdalmas kiáltással hanyatlom az ágyra. Hátamra nehezedik a súlya, vergődő karjaimat lefogja kezeivel, szája arcomat, fülemet csókolja, ahol elér.
- Nem bírok várni, viseld el! – recsegi nyersen, és még mélyebbre tolja magát bennem. Szám néma kiáltásra nyílik, de képtelen vagyok hangot kiadni. Úgy érzem, a torkomig hatolt belém. A fájdalom erős, de elviselhető, ez csak a gyógynövényolajnak köszönhető. Tágítás, előkészítés nélkül… Akka, ezt még megkeserülöd… Ha majd végeztünk… Nhh… Már nem tudok gondolkozni sem, mert csípője erőteljes lökéseivel egyre mélyebbre és mélyebbre jut. Valóban meghág, akár egy vadállat a másikat…
- Thranduil… Thranduil… - zihálja, nyelve érzékeny fülemet cirógatja. Olyan forró szerelemmel morogja, nyüszíti és vonyítja a nevem újra és újra, hogy a szívem fájdalmasan összeszorul ennek hallatán. Mennyire szeret engem…! Csak remélhetem, hogy képes leszek méltóvá válni a szerelmére…
Lassan csillapul a fájdalom, s ellazulok alatta. Csípőmet felemelem a magasba, és ő kéjesen nyüszítve gyorsít tempóján, szinte beledöngöl engem az ágyba, és én nyögve, zihálva állom a rohamot. Vonyítva feszül meg felettem, bennem mozgó hímtagja lüktetve árad, és ő reszketve hanyatlik a hátamra.
- Thranduil… Thranduil… - nyöszörgi kábultan, és amikor mosolyogva felé fordítom arcom és megcsókolom, halkan nyüszít a boldogságtól. Édes mámoros a csókom, balzsam a lelkének. Hosszan, lágyan csókolózunk, kezei gyengéden simogatnak, becézgetik a harapásnyomokat. Az idill nem tart sokáig, ismét izgalomba jön, és folytatja csípőjével a pumpáló mozgást.
Ó egek…
 
 
***
 
A hajnali napsugarak halovány csíkként kúsznak be a csipkefüggönyökön. Végigcirógatják a márványpadlót, a kézzel szőtt puha és színes szőnyegeket, a faragott kecses bútorokat, s végül megállapodnak rajtam. Nedves bőrömön, izzadtságomon, a levegőben lágyan úszó szőke hajamon, és félig lehunyt szemhéjaimon szikrázik fényük. Buján, kéjesen mozogva lovagolom meg az alattam nyöszörgő szeretőmet, hímvesszője hangos cuppogásokkal mozog bennem, fenekem tocsog a nedveitől.
Az éjjel átélt rengeteg orgazmus után, szinte végkimerülés szélén ingadozunk már. Kezei lágyan simogatják meg-megfeszülő combjaimat, hasamat, mellkasomat, beletúrnak hajamba. Ívbe feszül alattam, és felnyüszítve élvez el ismét, én pedig gyengéd mosollyal figyelem. Hímvesszőmre csavarom ujjaimat, néhány rántás, és az éjjelen immár nem először élvezek ismét szép izmos, napcsókolta barna mellkasára és hasára.
Zihálva zuhanok mellé, fenekemből fehér folyamként árad a rengeteg felgyűlt nedve. Iszonyúan sajog, de fáradt kábaságomban és az átélt szenvedélyes éjszaka után ez érdekel a legkevésbé.
- Úgy szeretlek! – hallom, és felé fordulva felkönyökölök a párnákon. Mosolyogva cirógatom meg számomra oly kedves arcát.
- Én is szeretlek, melnya.
Oldalához bújok, átöleljük egymást. Ragad az egész testünk, talán büdösek is vagyunk, de kit érdekel, amikor a szerelem ködében félájultan simogatjuk és csókolgatjuk egymást?
 
Órákkal később, egymást támogatva támolygunk el a medencémig, és a meleg gyógynövényes víz balzsam sebeimnek és sajgó hátsómnak. Csókolózva, simogatva tisztogatjuk egymást, nevetgélünk és butaságokat susogunk. A medence szélére készített gyümölcsöket és bort szomjasan felfaljuk, egymás szájáról kortyoljuk a borcseppeket.
Elmondja nekem, hogy amikor falkavezér lett, megértette minden tettemet és szándékomat, és azonnal megbocsátott. Megtanulta milyen felelősséggel jár a saját népének vezetése, ráadásul ifjú és tudatlan volt még akkor, amikor elhagyott engem. Szinte bocsánatkérésként hangoztak szavai, és én hálás csókokkal borítom érte az arcát.
Később már lecsillapodva, egymást ölelve lágyan ringatózunk a vízben. Halkan dúdolok egy szép dalt, és ő a vállamon és mellkasomon lévő harapásnyomaimat puszilgatja. Tudom, hogy bántja a látvány, mert nem akart engem ennyire megsebezni. Újra és újra elsuttogja, hogy mennyire szeret, és én újra és újra elsuttogom neki válaszul, hogy én is mennyire szeretem őt.
 
***
 
 
Véget ér a megbeszélés, és én hanyag eleganciával hátradőlök trónomon. Nyílik egy ajtó. Oda sem kell néznem, hogy tudjam, ki sétál be hozzám. Csak intek a kezemmel, és az őrök azonnal magunkra hagynak minket.
- Melnya – búgom forrón, és lemosolygok rá, ahogy letérdel elém.



- Hiányoztam? – kérdezi vigyorogva, combjaimra csúsznak kezei. Barna mellkasán szétnyílik a fehér ing, csupasz mellkasának látványától forró borzongó izgalom kúszik fel a gerincemen. Két napja már, hogy nem láttam, mert a hordáját az erdőbe vitte.
- Hát persze szerelmem. Merre jártál? – Hajába bújnak ujjaim, fülében megcsillan a bíborvörös kő.
- Megnéztem az építkezést az erdőben. A tünde építészeid nagyon jó munkát végeznek, a farkasaim boldogok.
- Ennek örülök.
A kis halastó melletti tisztáson építjük a kis falut nekik, közel az erődhöz. Az én kérésem volt, mert nem akartam az éjjeleimet Akka nélkül tölteni, és ő ebben készségesen egyetértett. Mégis, az első éjjelünk óta nem volt az ágyamban…
Lehajolok hozzá, és sóváran tapad szám az övére. Mézédes, csábító a csókom, és ő halkan felmordulva markol a combjaimba. Ölemnél matat, és amikor megérzem hímvesszőmön az ujjait, belenyögök szájába. Mire készül? Felemelem a fejem, és a huncut kis mosolyát látva elakad bennem a lélegzet. Szabadon ágaskodó hímtagom fölé hajol, rózsaszín nyelve lágyan végigsimítja, s én hátraejtem a fejem. Halk nyögéssel élvezem, ahogy a szájába vesz, és szinte eszemet vesztem a rám törő kéjtől. Istenek… Akka szájának forrósága, nyelvének puhasága…
Cuppogva szívja, masszírozza ajkaival, s amikor már remegve, nyöszörögve vergődöm, egy erősebb szívás után lecsap rám az elsöprő gyönyör. Hosszan, kéjesen nyöszörögve élvezek, áradok, hullámzik testem, akár a tengeri tajték… S mikor ismét magamhoz térek, a trónomban kábán ülve, lenézek rá. Büszke mosollyal nyalja le szája sarkából a kicsurranó magomat, szemeiben ott parázslik a szenvedély és a szerelem. Megcirógatom édes arcát.
- Velem töltöd az éjjelt? – kérdem lágyan. 


louisMayfair2015. 09. 28. 01:10:24#33517
Karakter: Akka



Gyűlölöm a láncokat, gyűlölöm a rácsokat és a bezártságot. Addig vergődöm, míg megszabadulok az összes lánctól, egy illat csapja meg az orromat. Nem tudom, milyen illat, de kábító hatással van rám. Nemsokára a fal mellett roskadok össze, egyszerűen elhagy minden erőm, már csak a fájdalmat érzem a hátamban.

Két gyógyító, Legolas és Thranduil a vendégem, amikor a cellaajtó kinyílik. Thranduil fényével betölti a sötétséget és kiszorítja onnan.

- Narmona… - hangja hűs balzsam a fájdalmamra. – Ne félj melin, a sebeidet ellátjuk, és aztán kiviszlek innen.

Nyüszítek, ám moccanni sem bírok, egyszerűen minden erőm elszállt az illattal, ami megtöltötte az orromat. Thranduil mellém telepedik, fejem ölébe húzza és érintésével nyugtat. Jól esik a simogatása, az érintés nagyon fontos nekünk, de megválogatjuk, kinek engedjük meg.

- Semmi baj, melin… Most kihúzzuk a nyilakat, és bekötözünk. Ne változz még vissza emberré, mert ezek a sebek egy embert megölnének. Értesz engem? – felnyüszítek, hogy értem. Erőm se lenne hozzá, behunyom a szemem, összegyűjtve minden erőmet.

A fájdalomtűrésem bámulatos, ám ezek a nyilak tünde kezek terméke, a bundám vastag, de nem páncél. Minden nyíl eltávolításával felnyüszítek, inkább a megkönnyebbüléstől, hogy már nem szúr. Thranduil hangja enyhíti a fájdalmamat, lágy suttogása, becéző szavai, kedvessége andalító. Mikor bekötöznek, tünde szeretőm elképesztő erővel emel fel, ám, mintha meg sem érezné a súlyomat. Erős kézzel tart, visz engem hosszú termeken és folyosókon át, annyira kíméletesen, amennyire lehet. A már jól ismert ágyára fektet, puha párnák közé, melyek az ő illatát árasztják. Saját kezeivel tisztogatja meg a bundámat, jól esik a gondoskodása.

- Itt vagyok, melin. Semmi baj, most már visszaváltozhatsz.

Összegyűjtöm az erőmet és átváltom óvatosan az alakomat. Ez önmagában nem fájdalmas, de most a sebektől az átalakuló húsom különösen rossz volt. Tünde szerelmem megigazítja a kötéseimet és megitat friss vízzel.

- Sajnálom… - hangom rekedt, karcos. – Szörnyen viselkedtem… Nem emlékszem miért bántottam Elrondot, csak azt tudom, hogy jogos volt a haragom.

- Átvitt értelemben el akart bűvölni, hogy az övé legyél, Akka. Azonban nem számított a varázsgyűrűre, amit viselsz. Valószínűleg azért is támadtál rá, mert rájöttél, hogy az őseidet is így uralta.

- Igen, már emlékszem… - behunyom a szemeim és megrándul az arcom, mert több minden is eszembe jut abból a beszélgetésből. Tündém gondoskodása felmelegíti a lelkemet, boldog vagyok. – Milyenek a sebeim?

- Gyógyulnak. Sokat véreztél, ezért vagy most gyenge.

- Kihoztál a cellából… - suttogom, nem bírtam volna soká odalent.

 

- Ez csak természetes, sosem hagynám, hogy raboskodj, melin.

 

Mellém fekszik, hasamon lévő kezemre simítja az övét. Olyan gyönyörá, olyan kedves… De amit Elrond mondott…

- Elrond jól van? – kérdezek rá. Nem emlékszem arra, hogyan támadtam neki, marcangoltam? megharaptam?

- Az a vén bolond? Igen, már messze jár. Elzavartam a birodalmamból, amiért bántott téged és megsértett engem – látom rajta, mennyire megveti.

- Amit mondott, az igaz volt? – nem bírom ezt a kétséget a szívemben, rá kell kérdeznem. Tudnom kell az igazat… Ha azt mondja, Elrond hazudott, akkor gondolkodás nélkül elhiszem.

- Mire gondolsz?

- Arra, hogy hűséges követőt faragtál belőlem, aki önként megy érted a harcba, mert felismerted bennem a lehetőséget. Ez igaz? – rettegek a választól.

- Igen – „RECCS” fut végig a repedés a szívemen.

- Valóban feladtad értem az öröklétet, ahogy mondtad? – nem, nem, nem lehet igaz, mondd, hogy nem igaz, kérlek!!!

Ám ő felül és elfordul tőlem. A szívemet mint a jég, úgy járja át a kés. Nem, ezt nem hiszem el, nem lehet valóság…

- Nem. Hazudtam neked. – Nem… Nem lehet…

 

Felnyüszítek, ahogy minden eddiginél erősebb fájdalom mar belém. A szívem ezer darabra törik, talán soha nem forr össze. Árulás, hazugság… Az ösztönöm már az elején megsúgta az igazat, de nem hallgattam rá, hinni akartam Thranduil szépségének, hinni akartam kedves szavainak, de minden hazugság volt. Hazug szavak, csalfa érintések…  

 

- Miért? – tudnom kell rá a választ. - Te is csak eszközként tekintesz rám? Csupán ennyit érek neked? Az egész hazugság volt?

- Csupán kezdetben, Akka. De bármit mondanék, úgyis elhagysz engem… Tudom.

- Igen! Elmegyek, és soha többé nem akarlak látni! Gyűlöllek! – nem sírtam, amikor elragadtak az otthonomból és elveszítettem a családomat, nem sírtam, amikor fogságban éltem, orkok kegyetlen ostorcsapása alatt, most zokogás tör fel a torkomból. A tünde, akit észrevétlenül, akaratlanul is a párommá választottam elárult engem. A farkasok egy életre választanak párt, párosodtam Thranduillal és nem csak testi értelemben. Soha senkit nem fogok már úgy szeretni, mint ő és nem azért gondolom így, mert a csalódás beszél belőlem, hanem mert ilyenek vagyunk mi. Ha elveszítjük a párunkat, a szívünk, a lelkünk, soha többé nem szeret már úgy senkit. A kötelék, ami a párunk és köztünk alakul, örökre szól. Ilyen árulást, attól, akit a legjobban szeretek a világon… Ezt nem bírom elviselni, el kell mennem. 

 

 - Tégy, ahogy jónak látod, melnya.

 

Magamra hagy, a léptei kongó hangként szólnak a lelkemben, illata örökre a bőrömbe ivódott, soha nem fogok megszabadulni tőle. Ha lehunyom a szeme, örökre látni fogom az arcát. Szerelemre vágytam, egy társra… De a társam elárult. Csak az eszközt látta bennem, mindent megtett, hogy magába bolondítson hazug praktikáival. Nos, elérte…

Mikor becsukódik az ajtó, letépem magamról a takarót. Zihálva talpra küzdöm magam és teszek pár ingatag lépést. Magamra terítem a takarót és kifelé indulok. Végigmegyek számtalan folyosón, át az örök nyár kertjén, aztán számos termen.

A tündék, akikkel találkozom megnéznek, szemükben ott ég a szeretet, egy olyan embernek, aki belopta magát a szívükbe, a félelem a fenevadnak, aki elvesztette a fejét a trónteremben, a bizonytalanság, megyek, vagy maradok? Maradásra késztessenek, vagy hagyjanak elmenni.

Az erőd bejáratához érve levetem a takarót a testemről, kötéseim megigazítom és alakot váltok. A tél hidege már nem bántja a bőrömet, a bundám védelmet nyújt ellene. A szívem ezerszer jobban fáj, mint a sebek a hátamon, nem bírok tovább itt maradni, nincs már miért. Az enyéimet akarom, oda tartozom, hozzájuk. Még egy pillantást vetek az erőd falaira, ennyit engedek magamnak, néma búcsút intek barátaimnak, majd az erdő felé iramodva szélsebesen futni kezdek.


 

A természet bár nyugodni tért, most álmából riad fel zaklatott szívemre és távozásomra. A fák, a cserjék, a hideg földbe bújt növények a friss hótakaró alatt mind felébred, nem értik mi történt, miért távozom. Nem állok meg elmondani, az erdő a barátommá vált, búcsút mondok a fejemben, érzékelik a gondolataimat.

Az öreg tölgy mellett elhaladva gyengéden kérlel, hogy maradjak, gondoljam át újra, de én átugratok gyökerei felett, köszönetet mondok lélekben minden támogatásért, melyet kaptam. Az összezavarodott növényvilág szomorúan veszi tudomásul távozásom, búcsú ajándékként még megajándékoznak energiájukkal, a fájdalom a testemben enyhül, ez minden, amit értem tehetnek és én már ezért is hálás vagyok. Hosszú út áll előttem, nekem pedig bírnom kell az iramot. A fagyos szél belekap bundámba, a mancsaimmal felvert hótakaró hamarosan ismét sértetlenné válik az erősödő havazásban.

Hosszú utat teszek meg észak felé, sok különböző helyen átrohanok, mint egy tova suhanó kósza szellem. Senkit nem bántok, senkivel nem beszélek. Vár a hazám, a sajátjaim, akik csak remélni merem, hogy visszafogadnak maguk közé. Nehéz az út, de a végén a falkám vár. A falkavezér már öreg, de örömmel fogad vissza, miután felismer. A falka együtt örül velem a viszontlátásnak.

 

Negyven év hosszú idő…

 

Olyan hosszú, hogy már-már örökké valóságnak tűnik. Különös, hogy bár a falkám lassabban öregszik az átlagnál, Thranduil gyűrűjének köszönhetően rajtam semmi változás nem látszik. Többször ki akartam már tépni a fülemből, de valahol mélyen bennem, valami megakadályozott benne. Haragudtam rá, oly sokáig nyalogattam a sebeim, de a szerelem iránta sosem akart megszűnni. Tíz évvel a visszatérésem után a falkavezér meghalt, a hímek között harcok törtek ki, hagyományos viadalt tartottunk, de én nyertem meg.

Nehéz idők voltak ezek. A falkának el kellett fogadnia engem, meg kellett szilárdítanom a hatalmam, rá kellett jönnöm, hogyan védjem meg az enyéim a portyázó ork csapatoktól. Harminc évembe került, de a falkám nagyra nőtt és egészségesre. Az utódnemzésben nekem nem volt részem, hiába kínálkozott fel több nőstény is, a szívem már örökké foglalt volt.

Nagy sokára a felelősséggel együtt azt is megértettem, miért tette azt Thranduil, amit. Magához csábított és fel akart használni, de csak a népe védelmében. Negyven év alatt nem telt el nap, hogy ne jutott volna eszembe Thranduil, amikor behunytam a szemem, felidéztem az érintését, az illatát, a hangját, a csókját. Immáron száztizenkettőt számlált a falkánk a kezdeti harmincból, magunk közé fogadtam egy holló bőrváltót, aki a hegységeket vizslatta a magasból betolakodó után. Sajnos a hegység elkezdett kicsi és veszélyes lenni a falkám számára, negyven év alatt az orkok elszaporodtak, nem múlt el nap atrocitás nélkül. Ám eredményes volt, hisz a falka minden nap együtt vadászott, alaposan kidolgozott stratégia alapján vadásztunk, támadtunk és védekeztünk.

Egy napon érdekes utazók vágtak át a hegyen, egy kósza, vándor, ha úgy tetszik és egy tünde. Felkeltik a kíváncsiságom, hisz nem gyakran tévednek be a területünkre látogatók. A farkasaim bekerítik őket, míg én elébük megyek üdvözlésre.

A kósza kardját maga elé tartva támadó állásba helyezkedik, a tünde felhúzott íjjal mered Filanra, az egyik legnagyobb harcos farkasomra. Az ember nem rémlik, de a tündében Legolast ismerem fel. A farkasok utat nyitnak előttem a bekerítettek felé. A tünde szemében felismerés csillan, íját leereszti.

- Akka?

Felmordulok és ott, előttük váltok alakot, farkasaim nem követik a példámat, állatok maradnak.

- Kit látnak szemeim – elmosolyodom. – Semmit nem változtál. – farkasaim vicsorgása elhal, amint Legolasnak kezet nyújtok és elfogadja. Az ember is megnyugodni látszik.

- Te sem – mosolyog a tünde. – Látom, falkavezér lettél.

- Valóban. Ki az ember?

- Egy barátom, Aragorn, Arathorn fia.

- Üdvözöllek – fordulok az ember felé, aki tiszteletteljesen fejet hajt.

- Megtiszteltetés megismerni a hegység farkas urát – elmosolyodom köszöntésén.

- Ne hízelegj – szerény vagyok még mindig. Legolas felé fordulok. – Olyan rég láttalak, barátom.

- Negyven éve annak… - arcán árny suhan át. – Távozásod fájó emlék.

Lehajtom a fejem és biccentek. Meztelenségem végett egyik farkasom egy köpenyt hoz nekem a szájában, amit magamra öltök, köszönetképp megvakargatom a nyakát, a köpenyt felöltöm.

- Nekem is fájt elhagyni a Bakacsinerdőt. Honnan jötték és merre tartotok?

- Középfölde területeit járjuk, utunk céltalan.

- Vendégül látlak benneteket, míg itt vagytok.

- Köszönjük, de csak egy éjjelt maradnánk.

Haza kísérjük őket a barlangokhoz. A saját barlangomban vendégelem meg Aragornt és Legolas barátomat. Utóbbi elmeséli nekem a tűz mellett, hogy mi minden történt távozásom után. Az öt sereg csatáját, Tauriel és az ő kapcsolata végét, távozását hazulról. Mikor Thranduilról kérdezem szívem is sajog.

- Távozásodkor majd megszakadt a szíve. Nem akart rosszat neked, Akka. Rettenetesen sajnálja, ami történt.

- Megértem az indítékait… - felelem. – Mióta falkavezér lettem, nehéz nem a népem biztonságára gondolnom… Talán én is így tettem volna.

- Bár kezdetben az indítékai hamisak voltak, az érzései irántad valódiak.

Elmosolyodom, szavai jól esnek.

- Akka, talán elgondolkodhatnál rajta.

- Mégis min? – billentem oldalra a fejem.

- Az erdő visszavár téged… Vihetnéd a falkádat. Egy biztonságos erdő, amit ti és a tündék védenek, közösen.

- Thranduil végig ezt akarta, nem igaz?

- De volt benne igazság.

- Igen – elfordulok és magukra hagyom őket. Szükségem van egy futásra, hogy kiszellőztessem a fejem.

Egész éjjel futok, a csillagoktól kérek tanácsot, a farkasaim véleményét kérem ki, a többség menni akar. Talán Thranduil még mindig szívesen látna minket az erdejében… Thranduil, milyen lesz újra szembe nézni vele. Annyira rettenetesen fáj a hiánya, a szívem szakadatlanul húz felé, hisz ő a párom. Látom más falkapárok boldogságát, én is vágyom utána. A falka és én is döntünk.

Másnap reggel kiadom a parancsot a csomagolásra, Aragorn és Legolas megköszönik a vendéglátást, velük együtt mi is útra kelünk. Egy darabon kísérjük őket csak, a falkám velem az élen szeli át Középföldét, Carays a holló alakváltó nő az égen kísér minket fekete szárnyain.

Hosszú az út, ugyanolyan hosszú, mint amikor hazafelé rohantam épp negyven éve. Minél közelebb érünk a Bakacsinerdőhöz, a szívem annál gyorsabb futásra késztet, de fegyelmezem a lábaim, hisz egy nagy falkát vezetek, öregek és gyermekek is vannak közöttünk, többen cipelnek nehéz csomagokat. Csak a legszükségesebbeket vettük magunkhoz, többnyire állatprémeket. Házakat, bútorokat bármikor készíthetünk fából, azokkal nem is törődtünk.

Pihenőkkel együtt, sebes vágtában is hetekbe telik az út, ám már nincs sok hátra. Holló tünde és ork csatáról hoz hírt sebes szárnyain, a tündék győztek ugyan, hazafelé tartanak, de egy újabb ork sereg várakozik rájuk. Nem tart sokáig átszerveznem a falkát, az öregek és a gyerekek elrejtőznek, míg a harcos hímekkel és nőstényekkel futásnak iramodunk, átkapcsolunk vadászatba.

A csata jellegzetes hangja elér hozzánk, kardcsörgés, nyilak suhogása, ordítás és egymásnak feszülő acél. Mancsaink dobogását a tündék is hallhatják, pont, amikor az orksereg lecsap a megtépázott tünde hadra tör elő az én falkám a fák közül, le a sziklás emelkedő tetejéről.

A falkám tudja a dolgát, legyező alakban nyílik szét, a megzavarodott orkok abbahagyják a tündék csépelését és felénk fordulnak, de reagálni idejük sincs. Farkasaimmal nekik ugrunk, évek alatt összekovácsolt harcmodorunkkal támadunk. A sebesült tündéket erős farkasok vágják el az orkoktól, szinte élő falat képezve előttük pár pillanat alatt, rámába rendeződve, mintha jól megtervezett koreográfia lenne, a tündék nyilaikkal szedik le a farkasokra támadó orkokat és a farkasok ugyanígy védik a tündék hátát. Egy vadászó farkas falka nem csak fenséges látvány, de halálos is. Hajszálpontos ugrásokkal támadnak társaim, mesteri pontossággal harapják le hol az orkok fejét, hol a fegyvert tartó végtagjaikat választják le a testükről. A hatalmas orksereg percről percre feleződik meg.

Nyilak süvítenek el mellettem, találnak bele egy ork mellkasába, aki fejszét lendít felém, átugrok felette és leharapom egy másik rusnyaság fejét, aki épp egy neki háttal harcoló tündeharcost akar ledöfni kardjával.

Egy másik ork egy hatalmas bárddal akar belém vágni, de egy tündenyíl a torkába talál. Egy földre került sebesült tünde feltartott karokkal védekezik egy ork ellen, de állkapcsom kitátva harapok rá a fegyvert tartó karjára, le is tépve azt ocsmány testéről.

A csata amilyen hamar történt, olyan hamar ér is véget. Az összes ork elesett, a farkasaim a sebesült tündéket támogatják fel. A pusztítás mindent elsöprő volt, tekintetemmel egyetlen tündét keresek, akit meg is találok. Egy lehullott orktetemek alkotta körben áll, kardjáról fekete orkvér csöpög, pillantásunk találkozik. Ugyanaz a szikrázó szempár, ugyanaz a szélben lobogó ezüstös hajzuhatag.

Mintha egy álom volna, indulok meg felé, farkasaim utat nyitnak nekem, hátam mögé rendeződnek, és mint a tündék, lélegzetüket visszafojtva várják, mi következik. Thranduil is megindul felém, minden lépéssel nő az örömöm, amiért láthatom. Már csak pár lépés, négy, három, kettő, egy…

Egymással szemben, alig egy lépésnyire állunk meg egymástól.

- Visszajöttél – hangja halk, talán hitetlenkedő. Eljött az idő, hogy visszaváltozzak. Hátsó lábaimra emelkedve a csontok ropogásával átalakul a testem, immáron azzá a férfivá, aki vagyok. Semmit nem változtam, fülemben még mindig ott a kő.

- Hiányoztam? – hangom karcos az átalakulástól, de a szemem mindent elárul. Még mindig szeretem, üvölti felé.


Levi-sama2015. 09. 27. 19:37:32#33514
Karakter: Thranduil, a Bakacsinerdő tündekirálya



 7.
 
Édesen, szerelmesen hálás, egyszerűen nem lehet nem szeretni amikor ilyen. Szívem forrón átmelegszik, ahogy már nagyon régen nem. Puszik és köszönömök, szerelmes mosolyok, simogatások, és az idő pedig elrepül.
- Akka, ha így folytatod, nem fogunk időben visszaérni – nevetek fel boldogan.
- Élvezném, ha még maradnánk egy kicsit, de nekem is van számodra valamim, amit át akarok adni.
Valahogy éreztem, hogy ez lesz és nagyon jó érzés, hogy kifejezi a szeretetét ahogy én.
- Menjünk hát. Ám előtte, lenne még egy kérésem hozzád. Van egy vendégem, Elrond. Magamhoz foglak szólítani, amikor őt fogadom. Kérlek, változz át, farkasként lépdelj mellém. Azt akarom, hogy ott legyél. – Azt akarom, hogy megfulladjon az irigységtől.
- Rendben.
Felöltözünk, segítek neki, mert nehézkesen bíbelődik, pedig Denuli észrevehetően kímélte őt a gomboktól, és a bonyolultabb szalagoktól. Édes, szerelmes gondoskodással babusgatom, mielőtt el kell válnunk egymástól. Alig várom, hogy ismét kettesben lehessünk… Milyen csodálatos lesz!
Ujjaimmal kifésülöm a hajamat, és mielőtt kilépünk a fák takarásából, még váltunk egy utolsó szerelmes csókot.
Az ünnepség folytatása és egyben utolsó taktusa az ajándékozás. Minden évben a fiamnak ajándékoztam valamit, de idén már nem, mert van számára valaki, akinek nyakában már ott csillog egy kék drágaköves nyaklánc. Aminek egyáltalán nem örülök.
Tündéül kihirdetem az ajándékozást, és visszaülök a trónomra.
Akka elindul felém, és én izgatottságomat elrejtve rámosolygok. Az, hogy mindenki látja a fülbevalóját, és hogy ő látványosan megajándékoz engem, egyértelművé teszi mindenki számára, milyen a kapcsolatunk. Nem zavar ez senkit, hiszen népem örül a boldogságomnak, bárki is az oka.
Megáll előttem, és én trónom karfájára támasztom kezeimet, izgalmam határtalan. Imádok ajándékot kapni, és hogy tőle kaphatok valamit, legyen bármi is az, nagyon jó érzés. Bizonyítja, hogy szeret, s ez teszi legboldogabbá a másik szerető szívet.
- Készültem hangzatos szavakkal, de nem jut eszembe egy sem. Én csak egy egyszerű bőrváltó vagyok, akinek semmije sincs. Mit adhatnék annak, akinek mindene megvan? Kérdeztem sok tündét, hogy mivel tehetném boldoggá Thranduilt… Az egyetlen, amire képes voltam, az ebben a ládában van… Remélem, elfogadod azért a sok csodáért cserébe, amit tőled kaptam.
Átveszem a dobozt.
- Köszönöm, Akka. Bármit is rejt ez a láda, elfogadom, mert tőled van.
Felnyitom, és szemkápráztató csillogás tör elő. Hihetetlen, felbecsülhetetlen értékű ajándék ez… Aprótól a dió méretűig mindenféle formájú és szépségű tiszta fehérfényű ékkövek…
- Mithrill kövek… - nyögöm csodálattal. Felemelem tekintetem a csillogásról, hogy az én kis farkasomra nézzek. Tudom honnan szerezte, és tudom, hogy mindezért min mehetett keresztül.
- Legyőzted értem a legnagyobb ellenségedet – lehelem lágyan. Ha nem tudnám, most bizonyosságot kapnék arról, milyen mélyen szeret engem. Becsukom a ládát, mielőtt elragadtatásomban olyat mondanék vagy tennék, amely nem méltó egy uralkodóhoz. – Ma mindenki kapott valamit, ami szívének kedves. Folytatódjék az ünneplés ennek szellemében, örüljünk a télnek, mely’ ránk köszöntött, a természet nyugovóra tér, és mi együtt őrködünk álmai felett.
 
***
Aranyszínű selyemruhámban, immáron teljesen felöltözve, olajoktól megtisztulva, és fényesre fésült hajzuhataggal libbenek be a trónterembe. Bőröm haloványan ragyog a boldogságtól. Leülök a trónomra, és megvárom amíg tündéim elöljárói és testőreim is elfoglalják a helyüket.
Legolas a trónom mögé áll, mint utódom.


- Elrond úr Völgyzugolyból – unottan intek, a hátam közepére sem kívánom az említett tündét. Szándékosan nem szólok hozzá tünde nyelven, hiszen a tisztelet és a szeretet nyelve, mi pedig nem tiszteljük és a legkevésbé sem szeretjük egymást. A legnagyobb sértések egyike, ha köznyelven beszél egy tünde a másikhoz, ezért Elrond követői sértetten pillognak, az én tündéim pedig gúnyos mosolyukat rejtegetik.
- Mi járatban élvezhetem a látogatásodat? – kérdem lebiggyesztett ajakkal.
- Köszönöm, hogy fogadsz. Híreket kaptam, szeretném őket megvitatni veled, kizárva minden lehetőséget, hogy valami elkerülje a figyelmünket.
- Megvitatom veled a holnapi nap folyamán. Bizonyára tisztában vagy vele, hogy az efféle ünnepek fárasztóak.
- Természetesen megértem. Ugyanakkor az ügy, amiben jöttem mielőbbi értekezést kíván, mindannyian érintettek vagyunk benne.
- Szürke Gandalftól származnak a részletek, miből gondolod, hogy halaszthatatlanul fontos? – kérdem gúnyos szemforgatással. Az a vén bolond varázsló inkább mesekönyveket írna, semhogy állandóan butaságokat hordjon össze…
- A tanács össze fog ülni, Galadriel úrnő, Szarumán, Gandalf és én, szívesen látnánk közöttük a Bakacsinerdei tündék urát. A hírek aggasztóak, Thranduil. Törpök indultak a magányos hegy felé, gonosz teremtmények merészkednek közel, trollok, óriás pókok és megannyi sötét lény. Radagast figyelmeztette Gandalfot, hogy…
- Radagast? A bolond mágusnak ki hallgat szavára? – Az még bolondabb az istenekre!
- Mi sem hittük el neki, amíg Gandalf bizonyítékot nem hozott. Egy sötét mágus bukkant fel, erős és attól tartunk, régi ellenségünk készül visszatérni.
Egy szavát sem hiszem. Ha valóban így lenne, az Erdő Szíve már figyelmeztetett volna a közelgő sötét erőkre, de néma. Bah, hátam közepére sem kívánom ezt a ronda öreg tündét, inkább játszadoznék az én kis farkasommal a hálószobámban… Intek neki, hogy jöjjön hozzám.
- Akka, gyere hozzám!
Gyönyörű, teljes alakjában lépdel fel a lépcsőkön, leheveredik a lábam elé. Fenséges látvány, méltó egy olyan nagy és erős királyhoz mint én. Önelégült kis mosollyal megvakargatom a fülét, és Elrond elképedt arcában gyönyörködöm, miközben folytatom. – Képtelenség, hogy Sauron visszatérne, a gyűrűje nélkül a hatalma csekély. Ha vissza is térne, tegyük fel, akkor is csak árnyéka lenne önmagának.
- Sauron követőinek a száma megnőtt, az ereje is ezzel együtt duzzadt. Már nem csupán egy kósza mendemonda. Jártak az erdőben a törpök? Tölgypajzsos Thorin és társai?
Igen, élvezték a börtöncelláimat, de valahogy megszöktek, máig nem tudjuk hogyan.
- Találkoztam velük, de távoztak.
- Nem tartottad fel őket?
- Feltartottam, amíg lehetett – húzom el a számat.
- Látom, találtál magadnak egy új követőt.
- Úgy hiszem, mondhatom, hogy ő talált énrám – mondom lágyan, és megérintem a varázskövet a fülében. Elrond bármivel is próbálkozna, ez megvédi, ezért is adtam neki oda hamarabb, nehogy baja essen az én kis szerelmemnek.
- Ha jól látom a külső jegyeiből, a hegyekből való, annak a falkának a leszármazottja, akik a kezem alatt harcoltak a Nagy háborúban. Azt hittem kihaltak.
- Mint látod, Akka itt van. Hosszú raboskodás után szabadították meg harcosaim és viszonzásul hűséget fogadott nekem – ami mondjuk nem teljesen igaz, de a szívében virágzó szerelem a hűséggel együtt jár, tehát tulajdonképpen valós amit mondtam.
- Ez érdekes… - gondolkodik el. - Ha megengeded, tennék egy próbát.
- Próbát?
- Ha ez a farkas annak a falkának a leszármazottja, akik örök hűséget fogadtak nekem, akkor az erőmet fel kell ismernie, hisz a vérében van.
Akka rámorog.
- Úgy látom Akka nem örvend az ötletedért – jegyzem meg hűvösen.
- Nincs mitől tartania. Amennyiben nem a falkám leszármazottja, nem fog rá hatni.
- Pontosan tudom, hogy az ősi jogok szerint a magadénak követeled őt. – De ez nem fog sikerülni.
- Egy farkas nagy segítségünkre lehetne az elkövetkezendő háborúban, hát még egy falka, ha egy maradt, többnek is lennie kell. Minden segítséget igénybe kell vennünk a gonosz ellen. Ezt, mint látom, te is felismerted, mivel hűséges követőt faragtál belőle, aki önként megy érted a harcba.
Megrázom a fejem. Nem, erről szó sincs, soha nem tenném ki őt veszélynek.
- Akka hálából szegődött mellém. Az ő döntése, meddig marad, és mikor akar elmenni.
- Akkor, ha nem bánod, puszta kíváncsiságból tenném a próbát.
Mielőtt válaszolhatnék, kiveti a bűbájt a farkasomra, és csak remélhetem, hogy a varázsgyűrű megfelelően működik.
- Nem! – kiáltom, felállok a trónomról, de mielőtt bármit tehetnék, Akka dühödten nekiront Elrondnak. – Akka ne! – kiáltom, és amikor a testőrei felajzzák nyilaikat, rémülten markolok szívem fölött a ruhámba. – Ne jaj ne! Ne bántsátok!
- AKKA! – kiáltják velem együtt sokan mások is, aggódva és rémülten.
Elrond fehérmágiával taszítja el magától a hatalmas farkast, aki egy oszlopnak csapódik, és rongybabaként összecsuklik, de aztán újra támadna.
- Állítsátok meg! A láncokat! – kiáltja Legolas, én pedig néma döbbenettel, teljesen szoborrá merevedve nézem a borzalmat.
 
 
Ez egy rémálom, ez nem történhet meg… Az én kis farkasom… mennyi nyíl áll ki belőle… Istenek…
- Narmona… - lehelem, szívem a mellkasomban fájdalmasan összeszorul. – Vérzik… Ó ne…!
- Ne aggódj apám, vigyázok rá – hallom Legolas hangját. Csak némán figyelem, ahogy kivonszolják őt, s amikor becsapódik mögöttük az ajtó, a vészterhes sötét csend beborítja a termet. Elrond kísérői azonnal körbeveszik urukat, bekötik a sebeit, mágiával enyhítik a fájdalmát. Bénultan állok, csak nagyon sokára tér vissza az önuralmam, ezt több évezredes gyakorlással tökéletesítettem. Visszaülök trónomra, és megvárom, amíg Elrond feláll.
- Ezt nem vártam volna tőled, Thranduil! – mondja szemrehányóan.
- Én sem tőled, Elrond – válaszolom gőgösen, és lenézően mérem végig, csak nehezemre esik nem vicsorogni. – Hívatlanul idejössz az otthonomba, engedélyem nélkül zaklatod egy nagyon fontos vendégemet, és még mindig nincs bőr a képeden bocsánatot kérni?
- Kértem az engedélyed – ráncolja homlokát, mert ő is tudja már, hogy nekem van igazam. – De te nem válaszoltál… Őszintén sajnálom, Thranduil. – bólint végül. – De ha tudtad, hogy úgysem hat rá a mágiám, mert védővarázslatot tettél rá, akkor miért hagytad, hogy megtegyem?
Felhúzom a szemöldököm.
- Hagytam volna? Egy szóval sem engedélyeztem, és abban bíztam van annyi józan eszed, hogy megvárod a válaszom. A saját türelmetlenségednek köszönheted a sebeidet. Mivel megsértettél engem, ezért úgy határoztam…
- Kérlek gondold át, mit mondasz!
- …hogy nem vagyok hajlandó elmenni a tanács gyűlésére, egyébként sem kívánom a népemet belesodorni egy szükségtelen csatározásba. Előszeretettel áldozod fel mások harcosait, tedd hát azt, de nem az én tündéim lesznek azok. És most távozhattok! – intek kecsesen, és kisietek a trónteremből, figyelemre sem méltatva a válaszát és reakcióit. A tünde harcosaim majd kikísérik, a többi nem számít. Különben sem terveztem mást, eszem ágában sem volt tárgyalni vele vagy bárki mással. Az erdei tündéknek nem érdekük beavatkozni középfölde vagy völgyzugoly dolgaiba, nem vagyok ostoba.
A folyosón már vár az aggódó, kezeit sápadtan tördelő Denuli.
- Hol van?
- Az alagsori cellákhoz vitték, felség!
- Siessünk…
 
Odalent a folyosón rengeteg tünde gyűlt össze, aggódva beszélgetnek, de nem mennek a cella közelébe, nehogy felhergeljék a sötétben hangosan morgó-hörgő farkast. Legolas hozzám siet, fülemhez hajol.
- A gyógyítók nem tudnak bemenni hozzá, a sebeit muszáj ellátnunk. Mit tegyünk?
Elnyelem haragomat, hogy egy ilyen egyszerű problémát nem képesek megoldani.
- Hozzatok egy mécsest, és Eronal olajat! – a füstje a legerősebb altatószer, ami létezik, és amennyire hallom Akka felől a zajokat, szükség is lesz rá. Néhány perc múltán kiürül a folyosó, csak két tapasztalt gyógyító, Legolas és én maradunk. Figyeljük, ahogy a rácson keresztül beszáll a füst, és Akka morgása elcsitul, majd tompa puffanással a földre zuhan. Intésemre a vasrácsos ajtó kinyílik, hiszen nekem kulcs nélkül is engedelmeskedik az egész birodalom. Legolas és a gyógyítók fáklyákat gyújtanak odabent. Ahogy belépek, orromat megcsapja a vér szaga. A sarokban egy nagy sötét foltként, összegömbölyödve, nyitott szemekkel, bénultan hever az én farkasom. Meseszép bundája csupa vér, immár emberi szemeiből patakokban folyik a könnyáradat.
- Narmona… - szólítom gyengéden, bőröm halvány derengése édes fényként árad szét a félhomályban. – Ne félj melin, a sebeidet ellátjuk, és aztán kiviszlek innen.
Halkan felnyüszít, de nem tud megmoccanni sem, letérdelek mellé. Összesen tíz nyílvessző áll ki a hátából. Oldalára teszem a tenyerem, az élet áramát, szívének dobbanását figyelem, és megkönnyebbülten sóhajtok. Nem kapott halálos sebet, de ez a sok vérzés őrá is veszélyes. Leülök mellé, nagy busa fejét az ölembe veszem, és gyengéden simogatom, letörlöm könnyeit ingujjammal.
- Semmi baj, melin… Most kihúzzuk a nyilakat, és bekötözünk. Ne változz még vissza emberré, mert ezek a sebek egy embert megölnének. Értesz engem? – Halkan nyüszíteni kezd, mintha panaszkodna, majd behunyja szemeit megadóan. Biccentek a gyógyítóknak.
Lassan, nagyon lassan múlnak a percek, s amíg Akka fejét tartom és simogatom, ő minden egyes nyíl kihúzásánál fájdalmasan felnyüszít. Halkan beszélek hozzá, kedves szavakat susogok nagy fülébe, becézgetem és dajkálom a farkasomat, a szeretőmet, bódító mágiámmal kábítom amennyire csak lehet. A kötések is rákerülnek, s végül felállok, s emberfeletti erőmmel karjaimba emelem őt, majd lassan, óvatos ringásokkal felviszem őt a hosszú folyosókon át egészen a termeimhez, a hálószobámba. Lefektetem a nagy ágyamra, leülök mellé. Egy ezüsttálban illatos gyógyító olajakkal teli langyos víz, és puha rongyok, ezekkel tisztogatom a vért selymes bundájáról egészen hajnalig.
Felkel a nap, aranyló meleg fénye szétárad a szobában. Akka szemei felnyílnak, és tétován megemeli a fejét, de visszaejti a párnára és felnyüszít a fájdalomtól. Megcirógatom, hogy megnyugtassam.
- Itt vagyok, melin. Semmi baj, most már visszaváltozhatsz.
Figyelem, ahogy a szőr eltűnik, és a szokottnál is lassabban alakul újra emberré. Kötései már túl nagyok rá, így megigazítom rajta. Egy pohár hűs harmatvizet tartok ajkához, és megemelem a fejét. Mohón megissza, és megkönnyebbülten ejti fejét a párnára.
- Sajnálom… - mondja rekedten. – Szörnyen viselkedtem… Nem emlékszem miért bántottam Elrondot, csak azt tudom, hogy jogos volt a haragom.
- Átvitt értelemben el akart bűvölni, hogy az övé legyél, Akka. Azonban nem számított a varázsgyűrűre, amit viselsz. Valószínűleg azért is támadtál rá, mert rájöttél, hogy az őseidet is így uralta.
- Igen, már emlékszem… - Behunyja szép szemeit, és fájdalmasan megrándul az arca. Gyengéden simogatom, ráhúzom a takarót, hogy ne fázzon. Most hogy már jobban van, édes megkönnyebbülés árad szét mellkasomban. – Milyenek a sebeim?
- Gyógyulnak. Sokat véreztél, ezért vagy most gyenge.
- Kihoztál a cellából… - suttogja.
 
 
 
- Ez csak természetes, sosem hagynám, hogy raboskodj, melin.
Mellé fekszem, fejemet a párnára hajtom, és oldalról figyelem őt. Suttogva beszélgetünk, meghitt a csend körülöttünk. Hasán pihenő kezére simítom az enyémet, összefűzzük ujjainkat.
- Elrond jól van?
- Az a vén bolond? Igen, már messze jár. Elzavartam a birodalmamból, amiért bántott téged és megsértett engem – biggyesztem le ajkam megvetően.
- Amit mondott, az igaz volt?
- Mire gondolsz? – suttogom, és vészjóslóan összeszorul a torkom. Eljött az igazság pillanata, és tudom hogy  nem fogok hazudni, mert akihez a szív hűségessé válik, a száj is azzá lesz. Legolas anyjának sem tudtam hazudni soha.
- Arra, hogy hűséges követőt faragtál belőlem, aki önként megy érted a harcba, mert felismerted bennem a lehetőséget. Ez igaz?
A madarak halk éneke beszűrődik a szoba csendjébe, az Örök Nyár Kertjéből édes virágillatot hoz a szél.
- Igen.
- Valóban feladtad értem az öröklétet, ahogy mondtad?
Felülök, és elfordulok tőle. Érzem, ahogy kihűl a szíve. Érzem ahogy elveszítem őt, de tehetetlen vagyok. Elhúzódom tőle, fáj még ránéznem is. Felállok, nem bírom a közelségét, a szégyen hidegen mar bőrömbe.
- Nem. Hazudtam neked.



Halkan felnyüszít, érzem hogy könnyeinek sós patakjai megáradnak.
- Miért? – leheli, összetört szívének fájdalma és haragja az enyémig hasít. – Te is csak eszközként tekintesz rám? Csupán ennyit érek neked? Az egész hazugság volt?
- Csupán kezdetben, Akka. De bármit mondanék, úgyis elhagysz engem… Tudom.
- Igen! Elmegyek, és soha többé nem akarlak látni! Gyűlöllek! – zokogja, és megrándulok, mintha megütött volna. Legördül egy fényesen ragyogó könnycsepp az arcomon.
 
 
 
- Tégy, ahogy jónak látod, melnya.*
Hajam ezüst felhőként lebben, ahogy kilépek az ajtón, s utolsó pillantást még engedek magamnak, hogy elmémbe égessem a saját bűnöm látványát, a megsebzett szerelmemet. Az ajtó hangtalanul zárul be mögöttem, s lépteim halk nesze az egyetlen hang, amely megzavarja a vészjósló csendet.
 
 
***
 
- Apám, Akka elment!
Legolas siet felém a trónteremben. Ujjaim a pohár körül megszorulnak, arcom kifejezéstelen.
- Tudom.
- De miért? Hiszen… ti ketten… - dadogja zavart értetlenséggel.
- Szabad farkas, azt tesz amit akar. És ha úgy dönt, hogy elhagy bennünket…
- Téged! De miért? Megbántottad? Mit mondtál neki?
Fanyarul elmosolyodom, belekortyolok az erős borba, a sokadik pohárba immáron.
- Az igazságot. És mint általában amikor ezt teszem, megbűnhődöm érte! – Dühödten elhajítom a poharat, könnyeim ezüst patakokként csorognak arcomon. – Most hagyj magamra, fiam.
- Beszélek vele. Talán még utolérem, és elmondom neki, amit te biztosan nem: hogy szereted!
Megrázom a fejem.
- Ne avatkozz ebbe bele, semmi közöd hozzá! – kiáltom, és fehéren felizzik testem a haragtól. – Hagyj magamra! – dörren vad mágiától rezgő hangom. Sápadtan menekül előlem, s végre ismét magányosan élvezhetem az önemésztés sötét örömeit.
 
 
_________________________
* szerelmem (ősi tünde nyelven)


louisMayfair2015. 09. 24. 20:44:30#33496
Karakter: Akka



Az ünnepség csodálatos, ezernyi különböző fény, melyeknek a forrásait meghatározni is lehetetlen volna. Mintha a csillagok az égről levetették volna magukat a fekete égboltról, hogy összegyűljenek itt, a Bakacsinerdei tisztáson. Megannyi illat bolondítja az érzékeim, mennyei muzsika cirógatja a fülemet. Csodásabbnál csodásabb ruhakölteményekbe öltözött, szebbnél szebb tündék vonulnak fel a jeles nap alkalmából. Mintha csak álmodnék, egy apró árnyék sem bújhat meg a tengernyi csillogásban.

Tekintetem megtalálja szívem leghőbb vágyát, a tündémet, csodálatosan fest a bordó ruhában, egyértelműen ő az uralkodó, mindenki tiszteli. Többször belegondoltam már abba, hogyan is van ez az egész erő dolog. A farkas ösztöneim azt súgják, ennek köze van a népe tiszteletéhez is. Minél jobban tiszteli a népe, annál nagyobb a király fénye.

A gyerekek melletti asztal mellett állok, őket már ismerem, örömmel és feltétel nélkül fogadnak engem. A legfinomabb étkek közül válogathatok kedvemre. Igazából nagyon is éhes vagyok, a holdtölte többek közt erős éhséget okoz nálam, minden téren. Erős az önuralmam, fékezem farkasom a bensőmben. Egyszer csak elhal a zene és az ének, mindenki Thranduil felé fordul és én követem a tekintetüket. A nyelvükön beszél a népéhez, pár szót már én is megértek, ahogy a mordori nyelvet is megértem, bár a világért sem használnám soha, akaratlanul is megtanulja az ember, ha más nép közé kerül azok szokásait és nyelvét. Thranduil intésére feltekintünk az égre és millió csodálatos tűzijáték töri meg az eget. A fellőtt tűzijátékok millió színes kis darabra pattannak szét, kék, zöld, sárga, piros, fehér… Egy tekintetet érzek meg magamon, de tudom kié. Tekintetem Thranduil pillantásával. Rám villantja csodás mosolyát, megemeli felém boros poharát, én erre természetesen szívből visszamosolygok, felé emelem hát a poharat én is. Mikor a tűzijátéknak vége, a király táncot int. A tündék párba állva kezdenek mozogni a zenére kecsesen, légiesen, mint a szélben hajladozó búzakalász.

Thranduil elindul az erdő felé.
- Akka – hallom suttogását a szélben. – Jöjj hozzám…

Nem állok ellent, a hold telten ragyog fenn az égen a csillagok között, az éhségem egyre csak fokozódik, poharam kiesik a kezemből, de senki sem figyel rám. A tündém után indulok, érzem az illatát, követem, mint egy vadászkopó a vadat. Igen, ez vagyok most én, egy vadász és ő a prédám, akit meg kell találnom és megszereznem.
- Akka… - az illatában ott a letagadhatatlan vágy, akar engem, kíván, és óh, én is mennyire fájdalmasan kívánom őt! Látom őt a sötétben is, követem az illatnyomot, a pillantásunk találkozik, nekilendülök. Egy fának csapódunk, szorosan hozzá simulok, érezni akarom a teste minden porcikáját. Erős karjai rám fonódnak, akár egy gyönyörű kígyó az áldozatára. Mohón csókolom meg, kiélvezzük a bor édes ízét, hagyja magát lefektetni a hóba. Csodás látvány…

- Thranduil… - a hangom olyan, mintha két csikorgó csillekerék fékezése. Ekkor egy mozdulattal szétrántja látványos ruháját, amit pedig alatta látok… összefut a nyál a számbn. Első reakciómban majdhogynem visszarántanám rá, nehogy valaki így lássa rajtam kívül. A második, hogy a magaménak akarom ezt a szépséges testet. Azonnal.

- Te… te egész végig… így voltál? – alig bírom kimondani, mi lett volna, ha a ruha szétnyílik a többiek előtt, mondjuk, nem lett volna gond, mert átváltozom és a bundámmal eltakarom végső esetben, de édes ég, ott fenn, ha csak sejtettem volna már az ünnepség elején elrángattam volna egy sötét zugba. Végigsimítom combját, s ő csábító mosollyal ejt rabul.

- Csak ezt a percet vártam, semmi mást – ez a legszebb vallomás, amit valaha kaptam, egy puha érintés simára borotvált arcomon. Lehajtom fejem és ajkunk találkozik egy forró csókban

- Itt és most akarlak – morgom, szó szerint, a fogaim a nyaka érzékeny bőrébe marnak, megjelölöm őt..

- A tiéd vagyok – a vágya már az egekben, ahogy az én tűrőképességem viszont itt fogyott el. Nekem feszülő vágya miatt csak még erősebben harapom meg. Felegyenesedem, pillanatok alatt szinte leszaggatom magamról a drága ruhát, amit Denuli oly’ nagy gonddal igazgatott el rajtam. Amint az utolsó akadály is eltűnik köztünk, visszafekszem rá, fedetlen bőrünk összeér. Mindenhol ízlelni akarom, fel akarom falni, csókjaimmal beborítom egész testét, rajta akarom hagyni a jelem, a nyomom, az illatom. Leérve ágaskodó merevedéséhez megnyalom ajkaim, majd megnyitom a szám előtte és a már jól megtanult technikával kényeztetem tovább. A nyögés, ami felszakad belőle simogatja a fülemet, ebből hallanék még többet! Ujjai a vállamban csak fokozzák az érzést, harapjon, karmoljon ő is, bátran!

- Akka…! – az én nevemet mormolja a kéjben, az én csókom élvezi, én rám gondol, még soha nem éreztem ehhez hasonló birtokló, elégedett melegséget a lelkemben. Alaposan megtanultam, mit szeret, hát úgy is csinálom.

- Thranduil…

A nyelvem játékba kezd érzékeny pontjain, hol a feszülő, fájdalmasan lüktető férfiasságát, hol annak szárnysegédjeit kényeztetem, azoknak is ki kell járjon a figyelmem. Még többet akarok, szétfeszítem tökéletes lábait, ahol pont ott vagyok, ahol úgy érzem, életem végéig ellennék. Nyelvem oda is eljut, ahová azt hiszem, nagyon régen vagy talánsoha nem jutott el senki. Testének rejtett pontja, ahová most a legjobban vágyom, teljesen a magaménak akarom én is, úgy akarok párzani vele, ahogy ősi ösztönöm diktálja.

- Ah! – kiált meglepetten váratlan akciómra, ahogy egy ujjammal behatolok a testébe. Egy pillanatra sem hagyom abba a kényeztetését az ajkaimmal, egyre gyorsabb ritmusban mozgatom fejem, amit már nem is bír sokáig. Élvezettel teli sikolya igazi zene a füleimnek, kirobbanó élvezetét boldogan nyalogatom és nyelem le, minden apró cseppet.

A tündém zihálva terül el alattam, én ráfekszem, a hóba szegezem a testemmel. Hideg van itt kint, a fák sűrűjében, a hó hidegében, de mi ezt most valahogy nem is érezzük.

- Istenekre… - találja meg a hangját a mindent elsöprő gyönyör után. Alig hallom meg, a férfiasságom fájdalmasan feszül, szinte szétszakít, elemi erővel csap le rám a párosodni akarás, minden áron a magamévá akarom tenni, az agyam nincs is tudatában a tetteimnek szinte, ahogy ösztönből ostromlom a testét. A hideg hó találkozása a forró hátammal némiképp visszaránt a valóságba, zihálva veszem tudomásul, hogy maga alá fordított, ezüst színű hajzuhataga sátorként veszi körbe az arcom, csilingelő nevetése megbénít.– Te vagy a legcsodálatosabb szerető a világon! – ha eddig a világ legjobb bókjait hallottam a szájából, ez most mindent borított. A legcsodásabb szerető… Lovagló ülésben terpeszkedik a combjaimon, én pedig alig bírok küzdeni legelemibb ösztönömmel, hogy nem karistoljam össze. Vicsorgok, morgok a kielégülés utáni vágy miatt.

 

- Imádlak… Gyönyörű vagy… Akarlak… kívánlak, kérlek… Thranduil… - nyöszörgöm, hiszen ki bírná ezt ki épp ésszel?!?!  

 

- Melin – mosolyog rá azzal a ritka mosolyok egyikével, amitől felmelegszik a szívem, és ilyenkor egy újabb lelkemen ütött sebre ken balzsamot. Ha így halad, minden repedés, heg el fog tűnni. – Az ünnep után, a hálószobámban minden vágyad teljesül majd.

Hozzám hajol egy mézédes csókra, ám nekem még több kell, selymes tincsei közé markolok, lefelé irányítom és ő engedelmesen halad lefelé rajtam.

Amikor ajkait férfiasságomra kulcsolja, élesen felmordulok. Olyan forró, finom, nedves, édes. Végem van, egy erős lökéshullám söpör végig a testemen, én pedig magasan az égig repülök. Talán, ha a kezem kinyújtanám, még a csillagokat is megérinthetném. Eltart pár percig, mire újra képes vagyok gondolkodni. Thranduil forró csókkal jutalmaz, érzem az izem a szájában, ez mérhetetlenül izgató.

Az ölelése és a közelsége betölti minden érzékemet, nem is érdekel a fák között hozzánk kígyózó mulattság hangja. Csókolom, ölelem, simogatom, minden lehetséges módon érintkezem vele.  

A testem forrósága is elég lenne, hogy melegen tartsam magunkat, mégis bebújunk Thranduil ruhája alá. Nem is bánom, ha véletlenül mások meglepnének minket, ami persze a hallásommal kizárt, de mégis. Csak én akarom őt így látni, anyaszült meztelenül.

- Nemsokára vissza kell mennünk – testem, lelkem nem kívánja.

- Melin… - szólít meg. - Most szeretném az ajándékod átadni neked – csókol meg. – Pedig később akartam a hálószobámban, de szeretném látni ahogy viseled. Tessék…

Tenyerembe helyezi az apró tárgyat, majd a zöld levél szétnyílik, mint egy virág. Egy apró karika tárul elém.

- Egy gyűrű? – micsoda csodás rubint.

- Az volt, igen. De átalakítattam fülbevalónak, hogy mindkét alakodban viselhesd.

Apró morranást hallatok, ahogy a fülembe szúrja. Még sosem viseltem fülbevalót, de ezt most örömmel viselem ezek után!

- Köszönöm, nagyon szép… - olyan furcsa, bizsergető érzés fut végig a testemen. - Mi ez a furcsa érzés?

Megcirógatja arcom, amire, ha macska lennék, dorombolnék. - Ez egy varázsgyűrű, Akka. Pajzsként képes védelmezni viselőjét a halálos és a megkötő sötét mágiától, amilyen a nyakörved is volt.

- Úgy érted, hogy többé senki sem tud rám nyakörvet tenni? Semmilyet? - hitetlenkedem.

Mosolyogva csókol meg újra, mintha nem tudna velem betelni.

- Talán rád tudja tenni, de nem hat rád a mágiája. A szabadságod sértetlen marad, melin. Ez az én ajándékom, melindova.

A szívemet boldog melegség járja át. Megcsókolom egyszer, kétszer, háromszor, sokadszor minden csók között egy köszönömöt mormolva, mire csengő hangon kacag fel.

- Akka, ha így folytatod, nem fogunk időben visszaérni.

- Élvezném, ha még maradnánk egy kicsit, de nekem is van számodra valamim, amit át akarok adni.

Szeme felcsillan és elmosolyodik.

- Menjünk hát. Ám előtte, lenne még egy kérésem hozzád – érdeklődve oldalra biccentem a fejem. – Van egy vendégem, Elrond – elhúzom a szám, mire szemében huncut fény csillan. – Magamhoz foglak szólítani, amikor őt fogadom. Kérlek, változz át, farkasként lépdelj mellém. Azt akarom, hogy ott legyél.

- Rendben – egyezem bele. Valójában nem akarom, de mivel ő kérte, nem tagadom meg tőle. Öltözni kezdünk.

Neki könnyű, csak a ruháját kell magára igazítania, mire nekem az összes rajtam lévő vicikvacakot fel kell öltenem. Thranduil készségesen segít minden apró részletet eligazítani rajtam, még a hajamat is kifésüli az ujjaival.

A tánc még mindig tartott, Thranduil kecsesen fellépkedett az emelvényre és a trónus előtt megállva intett, a zene elhallgatott. Minden tünde figyelme felé irányult, az enyém is. A nyelvükön mondja a tündének. Mellettem Denuli fordít, kezében a ládával, amit a gondjaira bíztam az ünnepség előtt.

- A király azt mondja, eljött az idő, hogy átadjuk ajándékunkat annak, aki fontos a számunkra. Búcsúztassuk az őszt, köszöntsük a telet. Az ajándék nem az elmúlást, hanem az eljövendőt jelképezi, osszuk meg azzal a jövőt, aki erre méltó.

Átveszem tőle a ládikát, látom, hogy több tünde is mozgolódik, ki a tisztás szélén felállított asztalokhoz lép az ajándékáért, ki az övére erősített erszényből szedi elő. Sokan felsóhajtanak a kapott ajándék látványától, szebbnél szebb ékszerek, csecsebecsék és személyes tárgyak. Hevesen dobogó szívvel indulok meg a tündék között Thranduil felé, ezt sokan észreveszik, utat nyitnak nekem, minden lépésemmel közelebb kerülök a tündémhez, minden egyes lépéssel halkul a zaj, amit az ajándékozás öröme váltott ki. A tisztás elcsendesedik, ahogy az emelvény elé érek. Tekintetem találkozik Thranduillal, pár hosszú pillanatig nem mozdulok, majd mozgásra bírom végtagjaim és szertartásosan meghajolok. Denuli azt mondta, ha Thranduilt akarom megajándékozni a népe előtt, csináljam a lehető legjobban. Ezerszer elmondtam magamban, mit akarok majd elszavalni, de most semmi sem jut az eszembe. Thranduil bátorító pillantására összeszedem magam a vizslató szemek kereszttüzében.

- Készültem hangzatos szavakkal, de nem jut eszembe egy sem – mondom végül. – Én csak egy egyszerű bőrváltó vagyok, akinek semmije sincs. Mit adhatnék annak, akinek mindene megvan? – egy pillanatig habozok. – Kérdeztem sok tündét, hogy mivel tehetném boldoggá Thranduilt… Az egyetlen, amire képes voltam, az ebben a ládában van… Remélem, elfogadod azért a sok csodáért cserébe, amit tőled kaptam.

Felnyújtom a ládát és Thranduil kezébe adom. A tünde egyik karjával a ládika alá nyúl.

- Köszönöm, Akka. Bármit is rejt ez a láda, elfogadom, mert tőled van.

Szabad kezével felpattintja a reteszt, a tündék és én visszafojtott lélegzettel figyelünk. Thranduil felemeli a fedelet és szikrázó fényjátékok szabadulnak ki a sötétből, ahogy a mithrillkövekre ráesnek a terem fényei, szebben ragyognak bármelyik ékkőnél. Többen felsóhajtanak, Thranduil elkerekedett szemmel, leírhatatlan arccal és pillantással nézi a sok kicsi csillogó követ.

- Mithrill kövek… - ejti a szavakat, pillantása elszakad a kövektől és rám siklik. Tudja, hogy mit kellett megtennem ezért. Lesütöm a pillantásom, szerényen. Igen, visszamentem a bányába, ahol raboskodva sínylődtem a láncokon, hogy megszerezzem neki a köveket.

- Legyőzted értem a legnagyobb ellenségedet – súgja, csak én hallom. Egy hosszú percig csend ül a tündéken, majd Thranduil lezárja a ládikát és a népéhez fordul. – Ma mindenki kapott valamit, ami szívének kedves. Folytatódjék az ünneplés ennek szellemében, örüljünk a télnek, mely’ ránk köszöntött, a természet nyugovóra tér, és mi együtt őrködünk álmai felett.

Egy bő óra múlva Thranduil, Legolas, és a tündék fele visszavonul az erődbe, a többiek még folytatják a mulatozást, nekem bőven elég volt belőle, a telihold egyre erősebben hat rám, érzem, hogy a farkasom ki akar törni, futni akar az erdőben, a holdfény sugarai alatt. Nem teszem.

Thranduil, Legolas, Tauriel elfoglalják a helyüket a trónteremben, én Tauriel mellé állok be, immáron csak egy nadrág van rajtam, egyszerűen nem bírja a bőröm a ruhát. Alakot akarok váltani, viszketnek az ujjbegyeim, hogy kibújjanak a karmaim. Egy tünde, valami hivatalnok jelenti be a vendégünket.

- Elrond úr Völgyzugolyból – Thranduil intésére a hivatalnok a helyére lép, az ajtó kinyílik és Elrond, négy tündeharcosával a háta mögött lép be, majd sétál Thranduil trónja elé. Tündéül köszöntik egymást. Hallottam már Elrondról mendemondákat. Talán a kedvemért a Tündém azon a nyelven szólal meg, amit én is értek.

- Mi járatban élvezhetem a látogatásodat?

- Köszönöm, hogy fogadsz. Híreket kaptam, szeretném őket megvitatni veled, kizárva minden lehetőséget, hogy valami elkerülje a figyelmünket.

- Megvitatom veled a holnapi nap folyamán – olyan királyi, és fensőbbséges, valahogy nem tudom megszokni ezt tőle. – Bizonyára tisztában vagy vele, hogy az efféle ünnepek fárasztóak.

- Természetesen megértem – biccent Elrond királyian. Egyenes hát, határozott kisugárzás, régi pergamen és gyanta illat keveredve egy kis nárcisszal. – Ugyanakkor az ügy, amiben jöttem mielőbbi értekezést kíván, mindannyian érintettek vagyunk benne.

- Szürke Gandalftól származnak a részletek, miből gondolod, hogy halaszthatatlanul fontos?

- A tanács össze fog ülni, Galadriel úrnő, Szarumán, Gandalf és én, szívesen látnánk közöttük a Bakacsinerdei tündék urát – kis hallgatás után folytatja. – A hírek aggasztóak, Thranduil. Törpök indultak a magányos hegy felé, gonosz teremtmények merészkednek közel, trollok, óriás pókok és megannyi sötét lény. Radagast figyelmeztette Gandalfot, hogy…

- Radagast? – vág a szavába Thranduil. – A bolond mágusnak ki hallgat szavára?

- Mi sem hittük el neki, amíg Gandalf bizonyítékot nem hozott. Egy sötét mágus bukkant fel, erős és attól tartunk, régi ellenségünk készül visszatérni.

Az egész nagyon baljóslatúan hangzott, Thranduil mérlegel pár pillanatig, majd kecsesen int.

- Akka, gyere hozzám – szólított, mire én alakot váltva, hatalmas farkas testemmel lépkedek felé fejedelmien, lépteim halk neszt csapnak a lépcsőn, körbefordulok Thranduil trónja mellett és a lábához heveredek. Tündém egyik kezével lenyúl és megvakargatja a fülemet. – Képtelenség, hogy Sauron visszatérne, a gyűrűje nélkül a hatalma csekély – folytatja a társalgást, Elrond pedig engem néz, tekintetében ezer tudás csillog. – Ha vissza is térne, tegyük fel, akkor is csak árnyéka lenne önmagának.

- Sauron követőinek a száma megnőtt, az ereje is ezzel együtt duzzadt. Már nem csupán egy kósza mendemonda. Jártak az erdőben a törpök? Tölgypajzsos Thorin és társai?

- Találkoztam velük, de távoztak.

- Nem tartottad fel őket? – a kérdés még az én fülemnek is sértőn csengett.

- Feltartottam, amíg lehetett – kerüli a választ Thranduil.

- Látom, találtál magadnak egy új követőt – tér rám Elrond, farkasszemet nézünk egymással.

- Úgy hiszem, mondhatom, hogy ő talált énrám – ujjaival megcirógatja a fülbevalós fülemet, a rubint visszatükrözi a fények csillanását.

- Ha jól látom a külső jegyeiből, a hegyekből való, annak a falkának a leszármazottja, akik a kezem alatt harcoltak a Nagy háborúban. Azt hittem kihaltak – teszi hozzá.

- Mint látod, Akka itt van. Hosszú raboskodás után szabadították meg harcosaim és viszonzásul hűséget fogadott nekem.

- Ez érdekes… - gondolkodik el. – Ha megengeded, tennék egy próbát – kér formálisan engedélyt Thranduiltól.

- Próbát?

- Ha ez a farkas annak a falkának a leszármazottja, akik örök hűséget fogadtak nekem – tessék? Örök hűséget? Az nem egyenlő az örök szolgasággal?... A falkám szolgák voltak…? Az ő szolgái? – akkor az erőmet fel kell ismernie, hisz a vérében van.

Felmorgok és füleim hátracsapom.

- Úgy látom Akka nem örvend az ötletedért – Thranduil nyugodt, akár a tó vize a jég alatt.

- Nincs mitől tartania. Amennyiben nem a falkám leszármazottja, nem fog rá hatni.

- Pontosan tudom, hogy az ősi jogok szerint a magadénak követeled őt.

- Egy farkas nagy segítségünkre lehetne az elkövetkezendő háborúban, hát még egy falka, ha egy maradt, többnek is lennie kell. Minden segítséget igénybe kell vennünk a gonosz ellen. Ezt, mint látom, te is felismerted, mivel hűséges követőt faragtál belőle, aki önként megy érted a harcba.

Nem, ez nem igaz…

- Akka hálából szegődött mellém. Az ő döntése, meddig marad, és mikor akar elmenni.

- Akkor, ha nem bánod, puszta kíváncsiságból tenném a próbát.

Elrond minden vicsorgásom ellenére érzem, hogy kivet rám valamiféle mágiát, érzem, ahogy körül ölel, a vérem felismeri, egy részem azt súgja, ő a gazdám, vele kell mennem, de mielőtt teljesen birtokba vehetne, ez az érzés megszűnik. Átadja helyét egy sokkal veszedelmesebb érzésnek. Szinte pillanat tört része alatt fut át az agyamon, hogy Elrond szolgát akart csinálni belőem, a falkám, a felmenőim őt szolgálták, a rabjai voltak, hajdanán sokan voltunk, de miatta fogyatkoztunk meg. A halálba küldött minket és most is ezt tenné. A holdtölte miatt eddig is labilisnak éreztem magam, most viszont az ember annyira megdöbbent a belsőmben, olyan elemi harag tör fel a lelkemből, a farkas eltépi bennem a láncát. Miközben mindenki azt látja, hogy én Thranduil lábánál fekszem, felmordulok, szinte szemmel követhetetlen gyorsasággal rugaszkodom és ugrok az emelvényről Elrond felé. Egy égő nyillalást érzem a vállamban, de a prédám későn kapcsol, böhöm nagy testemmel terítem le és éles fogaimmal marok bele a karjába, amit védekezésképp tart fel. Az állkapcsom rázárul a karra, majdhogynem a csontig ér a fogam. Egymás után több égető szúrás is érkezik, mindegyik a hátamba.

- AKKA! – kiáltják többen is, de én nem hallom. Az ember nincs jelen, a megvadult farkas átvette felettem az irányítást.

Elrond egy csapással leválaszt magáról, nem tudom hogyan, de két métert repülök a levegőben, egy oszlopnak csapódom. Körülöttem kiáltozás, nyilak feszülő hangja, én mit sem törődöm senkivel, egyedül a prédával. Feltápászkodom és támadó állásban ismét ugrani akarok.

Valami körém tekeredik. Lánccsörgés. NEM! Nem láncolhatnak le újra! Minden megfeszített erőmmel küzdök a láncok ellen, kardok és nyilak szegeződnek rám. A szemeim farkas szemek, nyoma sincs az emberi értelemnek.

Tündék hada kell, hogy elvonszoljon a prédámtól, aki kivont karddal áll, készen arra, hogy ledöfjön, mint egy vadat.

A tünde harcosok együttes ereje már elég ahhoz, hogy levonszoljanak a börtönbe, egy cellába. Vadul tépem a láncaim, hátamból öt nyílvessző áll ki, egy őr rám csapja a cella ajtaját, mire majdnem sikerül leharapnom a kezét, idejében rántja el. A vér illata csak felpezsdít, ó igen, sok tündét megsebesítettem, mialatt láncra vertek.

- Akka! – Legolas áll a rácshoz, próbál észhez téríteni, de én teljes erőből nekiugrom a rácsoknak, hangos csattanással pattanok le róla, de újra próbálkozom. Vicsorogva, morogva, karmolom a rácsot, feszülök a tünde kovácsok által készített vasnak.

- Akka, térj magadhoz, ez nem te vagy! – hallok egy női hangot, fejem félig kidugom a rácson és felé kapok.

Legolas maga mögé rántja, mindketten ugyanazzal a tekintettel néznek rám. Szánalommal… Ez csak még jobban dühít.

- Hogy támadhatta meg Elrond urat… Az egyik pillanatban még semmi sem utalt arra, hogy támadni fog – csicsereg a tündelány.

- Teljesen eszét vesztette… Nem tehetünk semmit, Tauriel, meg kell várnunk, amíg elmúlik a telihold.

- De a nyilak a hátában – Legolas a szavába vág.

- A bundája felfogta, amint lenyugodott, kiszedjük őket és meggyógyítjuk. Most még a közelébe se tudsz menni.

Morogva ugrom neki sokadára is a rácsnak. A láncok a mozgolódásom miatt csak jobban rám tekerednek. Hát mégiscsak rab lettem újra.


Levi-sama2015. 09. 24. 15:31:51#33495
Karakter: Thranduil, a Bakacsinerdő tündekirálya



 6.

 

- Ha ennél is több élvezetet mutatsz nekem, én félek, hogy nehezen fogom túlélni…

- Miért?

- Túl… túlterheltek az érzékeim… - mormolja, ujjainkat összefűzve visszafektet engem, és fölém hajol, magamra húzom. - Félek, ha még ennél is több élvezetet adsz, azt egyszerűen már nem fogom tudni kezelni…

- Félsz, hogy bántani fogsz? – kérdem lágyan. Olyan kis édes, fogalma sincs arról, mennyivel erősebb vagyok nála.

- Ne feledd, hogy rab voltam. Ha túl sok az inger, attól megvadulok, előfordul, hogy nem vagyok tudatomnál, a farkas ösztönöm felülkerekedik rajtam… Olyankor igen, veszélyes vagyok és nem akarom, hogy bántanom kelljen téged… Még ha fölém is kerekednél, biztosan okoznék neked pár kellemetlen sérülést és azt… azt én nem akarom…

Nem néz rám, így megfogom az állát, finoman kényszerítem a szemkontaktusra. Jobban ismerem őt, mint sem gondolná… Megcirógatom csókjaimtól duzzadt ajkát hüvelykujjammal, majd a számmal is.

- Semmi baj. Tudom, hogy nem támadnál meg önszántadból. Az előkészületek alatt eszembe jutott egy aprócska tény, amiről megfeledkeztem… Az ünnepség éjszakáján telihold lesz… Nem vagy teljesen farkas, bőrváltó létedre mennyien hat rád ez a jelenség? – megnyugtató puszikkal hintem tele a nyakát, és felenged benne a feszültség.

- Igazából… elég jól kezelem. Talán egy kicsit ingerlékenyebb leszek… Nyűgös és elképzelhető a… A… a… hangulat

Elfúlnak szavai, képtelen már koncentrálni, amikor kezeimmel lágyan széthúzom fenekét, és ujjaim bejáratát cirógatják finom kis mozdulatokkal.

- Jó érzés? – búgom, torkomban rezeg a vágytól édes mágia.

- Igen.

Fölé kerekedem, gyengéden megkérem őt, hogy forduljon a hasára. Kerülök minden hirtelen mozdulatot, ami megrémítené, de felesleges az óvatoskodás, készségesen engedelmeskedik. Elragadtatással mérem végig szép hátát, ujjaim végigsiklanak az izmos domborulatokon, hegeken, egy apró csókot hintek fenekére. A cédrusból faragott díszes éjjeliszekrényemen egy kristályfiolában már ott csillog az aranyló, illatos olaj. Afrodiziákumként is működik, ha a partner ellenszegül, de jelen esetben csupán az élvezet mértékét fogja növelni, és az első behatolás fájdalmát enyhíti majd. Halkan csilingel az üvegcse, a hold sugaraiben megcsillan, ahogy ujjaimra csurgatom. Nem nehezedem rá, csak hogy elérjem számmal az ajkát, ujjaim pedig lassan, lusta körökkel kényeztetik bejáratát, s ahogy fokozatosan ellazul, ujjaim egyenként hatolnak belé. A gyönyör édes pontját hamar meglelem, s ő kéjesen nyöszörögve homorít, egyre inkább felém tolva formás fenekét. Nyelvem gerince mentén siklik, merevedésem fájón lengedezik.

- Mit… csinálsz? – pihegi izgatón.

- Egyesülni szeretnék veled, melin. A magamévá akarlak tenni… Teljesen elmerülni a testedben. Bízol bennem? – zihálom végletekig felizgulva. Mást terveztem ma éjjelre, még nem akartam elmenni a legvégsőkig, még kínozni akartam őt és magamat, de már képtelen vagyok tovább várni. – Akka, bízol bennem? – lágyan követelem válaszát, és ahogy felpillant rám, a tekintetében minden ott van: bizalom, hűség, vágy, szerelem. Érzelmek forró és buja örvénye.

- Igen. Igen, bízom.

Oly izgatóan sóhajt, nyög, vonaglik alattam, élvezi az ujjaimat a maga tiszta és mégis ősies gátlástalanságával.

- Elég, ne játssz velem – zihálja, ujjai a csuklómra csavarodnak. - Akarlak, most azonnal.

Olyan forró és gyötrőn jó érzés beléhatolni, a zárógyűrűkön lassan jut keresztül hímtagom, s mikor végül teljesen elmerülök benne, úgy érzem magába szív ez az intenzív örvény, akár egy tomboló vihar. Felragyog a bőröm a mámortól, úgy pulzál a fényem, akár a szívdobbanásaim, hevesen és ritmustalanul.

- Narmona… - hasít az éjszaka csendjébe vágytól megrészegült suttogásom. Felmorran a boldogságtól, és egymásnak csapódik a testünk. Heves vad aktus, lüktető mámor, forróság. Ajkaimba marnak fogai, éhesen követeli a csókomat, és nem tagadok meg tőle semmit. Szinte magamba préselem csodálatos testét, félig lehunyt szemekkel, mámorosan figyelem minden mozdulatát, izmainak hullámzását, az izzadtságcseppek ragyogását, beszívom fanyar föld és izzadtságillatának őrjítő keverékét. Nem tart sokáig, merevedésére fonom ujjaim, és ő hangos vonyítással élvez, spermája a lepedőre csurran, s ahogy érzem meleg nedvességét az ujjaim között, hímtagomon pedig az édes intenzív lüktető szorítást, én is követem őt a gyönyör hullámai közé.

Erőtlenül hanyatlom a hátára, a puha párnák közé. Hosszan hápogva küzdöm az éltető levegőért, egész testem zsibong, bizsereg a kéj utórezgéseitől. Hihetetlen… ez hihetetlen jó volt…

- Ezt nem egészen így terveztem – pihegem, finoman megrágcsálva a fülét. Még benne van a hímtagom, és félig még merev, így finoman megmozgatom benne, mielőtt kihúzom. Spermám fehér folyóként árad belőle, végtelenül izgató látvány a napbarnított karamellszínű bőrén.

- Hanem? Nem volt jó?...

Megcsókolom vállának puha bőrét.

- Még annál is jobb, mint amiről álmodtam.

Mellé gördülök, és sötéten csillogó szép szemeibe nézek. Bőröm még haloványan dereng, nem is csoda ennyi gyönyör után. Finom édes, szerelmes csókja meleg és lágy, mint a csokoládé.

 

***

 

Kellemes, cirógatós a reggeli ébredés.

- Ezt az éjjelt soha nem fogom elfelejteni.

- Tudom. Én sem fogom – mosolygok rá, ujjaim végigsiklanak mellkasának és hasának forró bőrén. Arcom alatt mellkasa emelkedik és süllyed, szívének minden dobbanása immár értem szól.

- Félek.

Meglepetten emelem fel a fejem, hogy szemébe nézhessek.

- Miért?

- Olyan sokáig voltam láncra verve a bányák mélyén, hogy… Attól félek, te és ez az egész csak egy csodálatos álom. Hogy egyszer kinyitom a szemem, felébredek… Minden és mindenki, akit megismertem és megszerettem köddé válik, kiderül, hogy nem a valóság.

- Amit az éjjel átéltünk nagyon is valóságos volt. – Megpuszilom egyik mellbimbóját lágyan.

- Tudom… Thranduil?

- Igen, Melin?

- Nem értem, hogy mivel érdemeltelek ki. Tudod, mindenki akar tőlem valamit, soha, senki nem bánt velem kedvesen, senki nem várt tőlem viszonzást… Mindenki csak használni akart… Kivéve te. Amióta csak betettem ide a mancsom, te segítesz és adsz… Visszaadtad a szabadságom, feláldoztad az örökléted, holott én ezt meg sem érdemlem… Annyi csodát mutatsz nekem… Szerencsésnek érzem magam, hogy megismerhettelek. – Édes szerelmes a csókja. – Te vagy az első, akit közel engedek a szívemhez… Köszönöm, hogy bízhatok benned.

Gyönyörű a mosolya, őszinte a tekintete, érzem szerelmének igazságát és mélységét, a boldogságát. Megkapta amire minden lény vágyik, ahogy én is. Egy csodálatos szerető, egy erős harcos, aki egykor majd hadsereget épít és erősebbé teszi a népemet, hatalmat ad nekem. Imád minden porcikájával, és hát ő is elbűvölt engem. Szerelmes nem vagyok belé, talán soha nem is leszek képes én már senkit sem szerelemmel szeretni, de fontos lett számomra, az életem részévé vált. Nagyon gyümölcsöző lesz a kapcsolatunk, ennek pedig szívből örülök.

 

***

 

Sötétbordó hosszú és meleg ruhámon hímzett aranylevelek csillognak a fáklyák fényében. Koronámon még magyalbokor és ágak, de fehér dér borítja. Az ünnepség végére jégvirágokból és jégszilánkokból áll majd, minden évben más, és minden évben gyönyörű és különleges. Kecses, ruganyos léptekkel közelítem meg trónomat, amelyet most az erdőben egy nagy tisztás közepén állítottak fel. Felettünk az éjszakai égbolton millió csillag ragyog, a hold hideg ezüst fényében a hajam szinte fehéren világít. Több ezer tünde várakozik a nagy tisztáson, fáklyákkal, vagy borospoharakkal kezükben. A kórus és a zenészek kitesznek magukért, édes, andalító tündeének és tündezene simogatja körülöttünk a levegőt. Megtelik a lég az ünnep varázslatával.

Akka a gyerekek társaságában, egy hosszú asztal mellett áll, és velük együtt csipeget a válogatott finomságokból, láthatóan remekül érzi magát. Kihúzom magam, végigpillantok szeretett népemen, az ének és a zene elhallgat, csak halk hárfajáték táncol a széllel. Széttárom kezeimet, az ősi tündenyelven beszélek népemhez. Üdvözlöm őket, boldog ünneplést kívánok nekik, és ajándékul pedig intek, elkezdődik a varázslatos tűzijáték, amit a tündék ujjongva tapsolva köszönik meg. Lenyűgöző látvány, de a tekintetem Akka jobban vonzza. Egy tündehölgykoszorú közepén állva csodálja az égi fényeket, a színes szétnyíló virágszikrákat. Mesésen néz ki a jó ízléssel kiválasztott ruhájában, habár meztelenül mindennél szebb. Megérzi tekintetem, és felém fordítja arcát. Amikor pillantásunk találkozik, rámosolygok, felé emelem a borospoharam, ő pedig viszonozza a mosolyt és a mozdulatot is.

A tűzijáték után kezdődik a táncmulatság, s én végre felállok trónomról.

- Akka – suttogom, nyelvemen bizsereg a mágia. Bárhol is van, hallja. – Jöjj hozzám…

Érzem a jelenlétét, s ahogy kecses lépteimmel a fák között libbenek, a hulló hópelyhek arcom cirógatják. Koronám csillogó, szikrázóan szépséges jégvirágok kusza fonata. Bordó ruhám elvész a halovány holdfény melletti erdő sötétjében. Érzem hogy közeledik, siető léptei alatt a puha hó surran.

- Akka… - lehelem vágytól forrón, és a felém futó férfi felé fordulok. Hátam egy fatörzshöz szorul, s a szorosan hozzám préselődő forró testet mohón magamhoz szorítom. Ajkai édesek a bortól, nyelve követelőzőn fúródik a számba. Remeg egész testében a vágytól, én pedig boldog mosollyal hagyom, hogy lefektessen a puha hótakaróra.


- Thranduil… - recsegi vágytól rekedten. Egy mozdulattal szétrántom bordó ruhám, s alatta meztelen csupasz bőröm vágytól derengve tükrözi a hold sápadt fényét. Elakadó lélegzettel pillant végig rajtam, álmában sem gondolta volna, hogy teljesen meztelen vagyok a ruha alatt.

 

 

 

- Te… te egész végig… így voltál? - suttogja elfúlón, kezei végigsimítanak meztelen combjaimon. Csábítóan mosolygok fel rá.

- Csak ezt a percet vártam, semmi mást – lehelem, kezem arcára simul. Lehajol hozzám egy forró mosolygós csókra.

- Itt és most akarlak – morogja a nyakamba, fogai mámorítóan mélyednek bőrömbe.

- A tiéd vagyok – zihálom, csípőm fellendül, merevedésem ágyékához nyomom, hogy érezzen. Hangosan morogva szorítja össze fogait a húsomon, a fájdalomtól felnyögve behunyom a szemem. Érzem, hogy felemelkedik rólam, sietve lerángatja magáról a ruháit, hogy immáron teljesen meztelenül simulhasson újra hozzám. Rám nehezedő izmos testét, mohó ajkait mindenhol magamon érzem, nyelve mellbimbómon csapong, majd hasamon, s hímtagomra fonódó ajkaitól hangosan nyögve megfeszülök, ujjaim vállaiba vájnak.

- Akka…! – nyögöm kéjesen behunyt szemekkel, s ő morogva csúsztatja mélyebbre szájában. Milyen forró, milyen nedves, mennyei érzés…! A hangjától alhasamban forró zsibongás indul útjára, csípőm hullámozni kezd, s szeretőm ősi tehetséggel szívja egész hosszában, majd a csúcsán játszik nyelvével.

- Thranduil… - morogja, nyelve herezacskómon köröz, úgy ízlelget és kóstolgat, mintha a legfinomabb falat lennék, és ő már ezer éve éhezne rám. Nyögéseim csak olajként izzítják tüzét, szétfeszíti combjaimat, és befészkeli magát közéjük, arcát az ölembe fúrja, orrával cirógatja herezacskómat, nyelve lejjebb siklik, forró, nedves csigaként simít végig a legrejtettebb zugon, ahova nagyon vágyik minden porcikájával. Széttárom a lábam, megemelem a csípőm, hogy kiélvezhesse minden pillanatát, s ő boldogan morogva nyalogatja, felfedezi sötét titkait, édes ízét. Nyögdécselve élvezem, és egyre inkább el tudom képzelni, hogy akár…

- Ah! – kiáltom meglepetten, amikor ujját belém vezeti. Szája forrón tapad péniszemre, visszaejtem fejemet, hogy élvezzem ezt az őrjítő kényeztetést. Tőlem tanult mozdulatokkal ingerel a legmegfelelőbb helyen, s néhány perc múltán testem megfeszül, végigráng rajtam a mesés csodás gyönyör. Néma, gyönyörteljes sikolyomnak csak az erdő lombkoronái és a hulló hópelyhek a tanúi. Spermám hosszan és fenségesen csordul és árad, ő pedig lenyeli minden cseppjét kéjesen morogva szívja magába, mohó szomjúsággal. Zihálva, ernyedten, erőtlenül szétterülök, s Akka beborít meleg izmos testével.

- Istenekre… - pihegem mámoros mosollyal, magamhoz ölelem meseszép szeretőmet, aki hímtagjával bejáratom ostromolja sikertelenül. Kuncogva fordítom magam alá, beborítom ezüst hajzuhatagommal, kacagva csókolom meg, nevetésem édes ezüstcsengőként játszik a szélben. – Te vagy a legcsodálatosabb szerető a világon! – lihegem kipirulva, boldogan ragyogó bőrrel. Lovagló ülésben ülök combjain. Felnéz rám vágytól sötét szemeivel, vicsorra húzódik a szája, halk morgás reszeli a torkát.

- Imádlak… Gyönyörű vagy… Akarlak… kívánlak, kérlek… Thranduil… - nyüszög imádnivalón.

Fellendíti csípőjét, ágaskodó hímtagja fényesen csillog a holdfényben.

- Melin – mosolygok le rá meleg szeretettel. – Az ünnep után, a hálószobámban minden vágyad teljesül majd. - Lehajolok, csókom édes méz, de kevés neki, hajamba markolnak ujjai, durván követeli a jussát, s én engedelmesen csúszom lejjebb rajta, hagyom hagy vezessen. Arcomhoz ér merevedése, pézsmaillata orromba kúszik. Engedelmesen nyitom ki a számat, s mélyen a szemébe nézve nyelem be mélyen. Ajkaim édes csapdájában csupán nyögni és remegni marad ideje, azonnal elárasztja számat sűrű, sós ízű krémes magja. Hosszan rángatózva, nyüszítve vergődik a gyönyör hullámain, s csak lassan csitul benne a hév. Fölé hajolok, lenyalom szám sarkából a kicsurranó néhány cseppet, s forrón megcsókolom.

 

Egymást ölelve, simogatva csókolózunk, mit sem törődve a távolról felénk szűrődő énekkel és zenével, az erdő halk neszeivel, a puha és hideg hótakaróval. Nem számít csak ő és én. Csupán egymást érezzük és látjuk…

 

Összebújunk a ruhám melege alatt, habár az ő alakváltó testének forrósága önmagában is bőven elég kettőnknek, mégis körbeburkoljuk magunkat az anyaggal, hogy szoros közelségben lehessünk.

- Nemsokára vissza kell mennünk – mormolja csalódottan. Biccentek. Elrond is beszélni akar velem, az egész ünnepség alatt a háttérben állt a kíséretével, ordított róla a sértettség, hogy nem fogadtam még. Majd ha a kis farkasommal befejeztem a röpke szerelmi perceimet, akkor majd fogadom, addig nem. Amikor majd elém járul, Akkát magamhoz fogom hívni, hogy lássa mim van. Imádom, amikor irigykedik…

- Melin… Most szeretném az ajándékod átadni neked – csókolom meg mosolygó száját. – Pedig később akartam a hálószobámban, de szeretném látni ahogy viseled. Tessék…

A kis zöld rózsalevél tenyerén kinyílik, s benne megcsillan a kis karika.

- Egy gyűrű? – kérdezi, s megbűvölve nézi, ahogy szikrázik rajta a vérpiros drágakő.

- Az volt, igen. De átalakítattam fülbevalónak, hogy mindkét alakodban viselhesd.

Beleszúrom a fülébe, a kis fájdalomtól halkan felmorran, de meg sem kottyan neki, s immáron egyik fülcimpáján csillog a vérvörös kövecske. Szép.

- Köszönöm, nagyon szép… - mondja, majd homlokát ráncolja. - Mi ez a furcsa érzés?

Megcirógatom szép arcát.

- Ez egy varázsgyűrű, Akka. Pajzsként képes védelmezni viselőjét a halálos és a megkötő sötét mágiától, amilyen a nyakörved is volt.

- Úgy érted, hogy többé senki sem tud rám nyakörvet tenni? Semmilyet?

Mosolyogva megcsókolom.

- Talán rád tudja tenni, de nem hat rád a mágiája. A szabadságod sértetlen marad, melin. Ez az én ajándékom, melindova* (a szeretőmnek).  


louisMayfair2015. 09. 09. 21:53:13#33440
Karakter: Akka



Thranduil hajába markolok, úgy húzom fel arcát magamhoz, képtelen vagyok ellenállni, vadul ajkaiba marok, betölti minden érzékem, teljesen megbolondít. Mikor combja a lábam közé simul, hozzáér becses koronaékszereimhez, mire hörgés szakad fel a torkomból.
- Thrandu… m… mh…
Összeakad a nyelvem az övével, orrom tele a vágya illatával, szinte megrészegít! Nem, már megrészegített. Még soha nem éreztem ennyire intenzív szenvedélyt, ég a bőröm, ahol hozzám ér, lángol az egész testem, akarom őt, testestül, lelkestül. Korábban elképzelni sem tudtam volna, hogy valakivel ilyen intim kapcsolatba kerüljek, nemhogy Thranduillal. Hagyom a gyengéd, szenvedélyes ostromot, boldogan fogadom érintéseit, simogatását, csókjait. Mikor a hátam karmolja, felnyögök, még többet akarok! Nálunk, farkasoknál az ilyen apró sérülések, az agresszió nem rosszat jelent, falkán belül megerősít minket, a karmolása azt jelzi számomra, hogy mennyire kíván, hozzám akar tartozni, meg akar jelölni, ahogy én őt. Harapom a nyakát, kiszívom nem is egy helyen, meg akarom jelölni, rajta hagyni az illatomat, azt akarom, hogy hozzám tartozzon. A fülembe harap, én pedig kéjesen felmordulok. Igen, harapjon, jelöljön meg ő is.
- Mi… mihre… készülhsz…? – lihegem, miközben hátulról simul hozzám, legbelül tudom, érzem, akarom.
- Tudod te nagyon is jól, Akka. De ne félj, a testi szerelem útja hosszú, és mi még csak az elején tartunk… Engedd, hogy vezesselek rajta, nem fogod megbánni. Olyan gyönyörökkel ismertetlek meg, amelyet csak én tudok nyújtani.
- Thranduil… - ahogy megérzem ujjait merevedésemen, hátraejtem a fejem a vállára, meg akarom csókolni, érezni az ízét. Több fronton gyötör az édes kínokkal. Mikor megérzem büszkeségét fenekemhez dörzsölődni majd az eszem vesztem.
– Ahh… neh… Ahh! – ekkor mindent elsöprő erejű hullám fut végig a testemen a gerincemből kiindulva. Szemem előtt csillagok pattannak szét szikrázva apró darabokra.
A kielégülés oly’ mértékben igénybe veszi a testemet, hogy az időérzékemet is elvesztem. Azt érzékelem, amikor erős karjaiba emel, majd a hideg selyemágyneműre fektet. Érzem, ahogy fölém térdel, keze selymes bőrével simít végig rajtam, ebből gyűjtök erőt, hogy egyáltalán kinyissam a szemem.
- Thranduil… - lehelem, ő olyan gyengéd, kedves és szerető mosollyal néz le rám, hogy legszívesebben elsírnám magam.
- Mit szeretnél, melin? Teljesítem minden vágyad…
Felemelem a kezem és megsimítom bársonyos, szőrtelen arcbőrét.
- Azt akarom, hogy te is élvezz… Látni akarom, érezni akarom… Tudni… - azt akarom, hogy ő is élje át általam ezt a csodát, amiben nekem is részem volt. Gyönyörökhöz akarom juttatni őt.
Elegánsan húzza fel egyik szemöldökét, mintha nem hinne nekem, de a pillantása pusztán csak érdeklődő. Tenyerembe csókol, aztán végigvezet magán, mikor pedig megérintem a férfias büszkeségét, elakad a lélegzetem az érintéstől.  
 
- Akkor tegyél érte, melin…
 
Teszek érte.
*
A reggel csodásan telik, akár az éjszaka. Nem aludtunk sokat, alig pár órát, aludtam a sok csodás érzés és kielégülés után. Soha nem tapasztalt gyönyöröket éltem át az én tündémmel, szívemben éket vert egy érzés, mely lassan csírázni kezd. Ha Thranduilra gondolok, mosolyogni támad kedvem, a mellkasom megtelik melegséggel, a lelkem vágyódással.
Míg királyi teendőit intézi, én inkább a gyermekekkel játszom, boldog vagyok, hogy az én vállamat nem nyomja egy királyság súlya. Szeretem ezeket a gyermekeket, legfőképp azt a csöpp kis tündelányt, aki ha nem vagyok Thranduillal a sarkamban lohol. Megszerettem a kicsit, felelősnek érzem magam érte, habár nem az én vérem, a szívem elfogadja őt annak.
Egy alapos játék után fekszem el a körte fa alatt a fűben, élvezem a napsugarak cirógatását a bundámon, a rajtam alvó apró testek melegét, sütkérezek az irántam való bizalmukban.
Annyira eltelít ez a sok megnyugtató érzés, hogy nem ébredek fel Thranduil közeledésére, csak akkor térek magamhoz, amikor megcirógatja a fülem. Ez vajon azt jelenti, hogy kezdek puhány lenni? Egy farkas mindig legyen éber, eddig éber alvó voltam… Talán csak Thranduilt ismeri fel a tudatalattim és mivel ott van az érzékeimben, nem érzem őt fenyegetésnek. Felemelem a fejem és látva a gyermekhadat halkan nyüszítek.
- Ébresztő gyermekeim – kelti őket a tündém lágy, cirógató hangon. A gyermekek felébrednek és megszeppenve a király jelenlététől kelnek fel mindd és hajolnak meg tradíció szerint. – Nincs dolgotok?
Pillanatok alatt felszívódik az összes tündegyerek. Az én tündém hátát a fának dönti, szemeit lehunyva élvezi a levegőt. Kicsit helyezkedem és nagy busa fejem ejtem az ölébe. Ő azonnal cirógatni kezd, mintha megérezné minden vágyamat.
- Látom te is álmos vagy. Hiába, keveset aludtunk az éjjel… Kiszöktem egy kicsit hozzád, aztán az előkészületek szervezését kell megbeszélnem a felelősökkel. Sajnos csak este láthatlak ismét.
Minden szavát hallom, szemeim arcán legeltetem. olyan fájdalmasan gyönyörű… A fülem vakargatása teli találat, élvezettel nyüszögök neki. Halk lépteket hallok közeledni, egy tünde közelít, megnyugszom, hogy az éberségem még mindig a régi, csak a védelmi ösztönöm Thranduilnál kapcsolt ki.
- Felség… Felség…
Érzem, ahogy a tündém megmoccan és felébred rá. Sóhajtva ül fel és a kellemes súly, amit eddig éreztem magamon most megszűnik. Rám néz és tenyerével végigsimít bundámon.
- Este…
Ó, igen… este…  
*
Soha nem láttam még hozzá hasonló szépséget, szívfájdítóan szép, érezni a bőrét, az ízét, a csókját, az érintését… Mintha meghaltam volna, vagy álmodnék. Ajkaimmal már felfedeztem ugyan a testét korábban, többször is, de nem bírok betelni az ízével. Egyszerűen tapintanom, csókolnom és harapnom kell. A szívem követeli, a farkasom bennem magának akarja, arra ösztönöz, legyen egész lénye az enyém, legyen a társam, legyen a falkám…  
- Teljesen elvarázsoltál – a tekintetem tükrözi belső lelki vívódásomat. Tündém kéjesen nyújtózik, lábai szétnyílnak, és csak felkorbácsolja a vágyaimat, ahogy behódol nekem. A világ legjobb bókja.   
 
- Ahogy te is engem, melin.
 
- Melin – ismétlem, de már a jelentését is értem, boldogság tölti ki a mellkasom. Legalábbis azt hiszem, ez a boldogság. – Már tudom mit jelent. Tetszik…
Farkas létemre nekem elengedhetetlen mások érintése, de csak azé, akinek megengedem. Attól viszont nagyon igénylem is vissza ezeket az érintéseket. Imádom a bőrét tapintani, büszkeségét becézgetni, a csúcsra juttatni őt, hogy az arca tükrözze azt a csodálatos érzelmet, amikor a gyönyörbe hajszolom.
- Nyugodtan harapj meg – erre nem tudok nemet mondani, ellenállni pedig már így is csak erős önuralommal tudtam. Nyögése igazi csemege a lelkemnek, még több ilyet akarok hallani. Végigcsókolom altestét, lábujjai különösen élvezetes játéknak tűnnek, meg is rágcsálom őket.
- A hátamat is szeretnéd látni? – elakad a lélegzetem azon, ahogy a látványával próbál meg elcsábítani, habár kétlem, hogy ennél jobban sikerülne. Hasra fordul, haját félre söpri és teljesen rám bíza magát. A belém vetett bizalomtól majd szétreped a mellkasom. – Nyugodtan harapj meg, ahol csak akarsz, melin. Szeretem, ha megjelölsz. – Igen, én is szeretem, ha megjelölöm, bár az okára gondolni sem merek. Nem lehet a társam, nem lehet a párom, ez csupán… elemi ösztön.
Hátulról simulok hozzá, bőre édes kényeztetés a bőrömnek. Büszkeségem tökéletes hátsójához simul, hegyes füle csücskét kezdem rágicsálni. Valóban bárhol megharaphatom, a közhiedelemmel ellentétesen egy bőrváltó harapása nem fertőző, sőt, a nyálunk még jótékonyan is hat a szervezetre. Mióta a testnedveink keveredtek egy párszor Thranduillal, éles szemem már látta is rajta a különbséget. Bőre még ragyogóbb, haja fényesebb, még serkentjük a testben száguldó vért is. Végigcsókolom a hátát, harapok és lenyalom a kiserkenő vért. Két csodálatos félgömbjéhez érve vadul vágtázik a fantáziám, ámbár nyuszi vagyok, egyelőre csak ismerkedem vele. Ugyan már párszor rácsaptam és megmarkoltam, most lehetőségem van komolyan nem is megismerkedni vele, mit szeret ott és mit nem.  
 
 - Még tapasztalatlan vagy – mondja és hangja megint simogatóan hat. – Idővel megtanulod, hogyan szerezz nekem ott is örömet, melin.
 
Felül és szembe fordulva velem, kezét nyújtja felém.
- Jöjj, kérlek… Mutatok neked ma éjjel egy újabb élvezetet…
- Ha ennél is több élvezetet mutatsz nekem, én félek, hogy nehezen fogom túlélni…
- Miért? – kérdez őszinte érdeklődéssel.
- Túl… túlterheltek az érzékeim… - válaszolom nyíltan, megfogom a kezét, ujjainkat összekulcsolom és ráfekszem, hanyatt dől vissza a párnára, engem is magával húzva, lábaim teste két oldalán nyúlnak el. – Félek, ha még ennél is több élvezetet adsz, azt egyszerűen már nem fogom tudni kezelni…
- Félsz, hogy bántani fogsz? – teszi fel a logikus kérdést.
- Ne feledd, hogy rab voltam – pillantok félre. – Ha túl sok az inger, attól megvadulok, előfordul, hogy nem vagyok tudatomnál, a farkas ösztönöm felülkerekedik rajtam… Olyankor igen, veszélyes vagyok és nem akarom, hogy bántanom kelljen téged… Még ha fölém is kerekednél, biztosan okoznék neked pár kellemetlen sérülést és azt… azt én nem akarom…
Állam alá nyúl, tekintetem visszakényszeríti magára. Szemei ragyogó zafírként szikráznak az éjszakában. Tekintete ősi tudástól csillog, hüvelykujjával végigsimít alsó ajkamon.
- Semmi baj – leheli a számra puhán. – Tudom, hogy nem támadnál meg önszántadból – arcát az enyémhez dörgöli. – Az előkészületek alatt eszembe jutott egy aprócska tény, amiről megfeledkeztem… Az ünnepség éjszakáján telihold lesz…
Testem megdermed egy pillanatra, de amikor a keze gyengéd cirógatásba kezd a gerincemen, felengedek.
- Nem vagy teljesen farkas, bőrváltó létedre mennyien hat rád ez a jelenség? – puha csókot hint nyakamra, én meg felnyögök.
- Igazából… elég jól kezelem – sóhaj tör fel belőlem, ahogy keze egyre lejjebb siklik a hátamon. – Talán egy kicsit ingerlékenyebb leszek… Nyűgös és elképzelhető a… - keresem a szót a fejemben, de elég nehéz koncentrálni, mikor tenyere a fenekemre simul. – A… a… hangulat – keresem a párját, de a keze egyre több élvezetet okoz.
- Jó érzés? – hangja csak fokozza az élvezetet.
- Igen – nyögök fel, mire maga alá fordít, könyökére támaszkodva felemelkedik rólam.
- Fordulj meg – súgja a fülembe érzéki ígéreteket sejtetve.
Csak egy pillanatig hezitálok, majd hasra fordulok. Érzem a mocorgását az ágyon, ahogy kinyújtózik valamiért, pár pillanat múlva gyógynövény illatot érzek, mintha kinyitottak volna egy illatos üveget.
Thranduil olajtól sikamlós ujjakkal cirógatja meg tomporom, kezd játékos körökbe, aztán végig simít a résben, hogy aztán megtalálva egy érzékeny pontot masszírozni kezdje azt ujjbegyével. Ajka a hátam cirógatja, csókolgatja, ettől az élménytől pedig nyüszíteni volna kedvem.
- Mit… csinálsz? – suttogom vágyakozva.
- Egyesülni szeretnék veled, melin – ejti ki remegő hangon a vágyát. – A magamévá akarlak tenni… Teljesen elmerülni a testedben. Csókolja meg a nyakamat. – Bízol bennem?
Bizalom, egyszerű szó, hatalmas jelentéssel. Már nem is emlékszem, mikor bíztam valakiben utoljára. Sok évig voltam rab, az ez egész most egy álomnak tűnik. Félek, mert mi van, ha csak álmodom? Ha kinyitom a szemem és felébredek, újra a bányában találom magam láncra verve? Mi van, ha Thranduil és új otthonom pusztán csak az elmém szüleménye? Nem, ahhoz túlontúl is valóságos.
A múltam megtanított rá, hogy ne bízzak semmiben, senkiben, mindenki csak hasznot lát belőlem, kihasznál, ha enyhítenek a kínjaimon csak azért teszik, hogy valamiféle ellenszolgáltatást nyújtsak… És most itt van ez a tünde, aki soha nem kér semmit, aki mindig csak ad nekem, mióta betettem ide a mancsom. Lemondott egy becses kincséről, mellettem nem király, hanem egy szerető. Kicsit elkalandozom a gondolataimmal, mikor arcát enyémhez simítja. A fizikai kontakt visszakormányoz a valóságba.
- Akka – az ő szájából hallani a nevem borzongató. – Bízol bennem? – ismétli meg a kérdését, mire én felemelem a fejem, tekintetünk összekapcsolódik.
- Igen – súgom halkan. – Igen, bízom.
Ajka gyengéd mosolyra húzódik, lehajol egy forró, érzéki csókra. Az ujjai varázslatos dolgokat művelnek velem, volt róla fogalmam, milyen a férfi szerelem, de még soha nem volt ennyire intenzíven részem benne. Csak most döbbenek rá, milyen gyönyöröket tud okozni, ha valaki tapasztaltan ér a másikhoz. A testem lángol, valamiféle olajat csöpögtet a bőrömre, aminek illata szinte elbódít. Verejtékcseppek pettyezik a bőröm, egyik lecsurran gerincem vonalán, ám keresztcsontomnál tündém nyelve megállítja.
Behunyt szemmel élvezem a gyöngéd kényeztetést, melyet ujja vált ki belőlem, a testem magától reagál ösztönösen, addig helyezkedem, míg fel nem térdelek négykézláb, magamról teljesen megfeledkezve második ujjánál már önkontrollt vesztve mozgatom a csípőm, hogy még jobban érezzem. Ajkai nem tétlenkednek, millió csókkal hinti be a hátamat, olyan érzés, mintha mindenhol beborítana. Az illata úgy ölel körbe, mint egy puha takaró, vágya simogató, érintése akár az ital utáni mámor. Még egy ujjat megérzek, szinte már nyüszítek, ám ez nem a fájdalom hangja. Nem bírom tovább ezt a kényeztetést, fejem hátra hajtom és hátra nyúlva egyik kezemmel megragadom a csuklóját.
- Elég – morranok, hangom vágytól rekedt. – Ne játssz velem – lihegem és nagyot nyelek. – Akarlak, most azonnal – szinte követelem és ő nem is kínoz tovább.
Jólesően sóhajtok fel, ahogy hozzám simul hátulról. A testünk a lehető legtöbb ponton illeszkedik, mintha csak egymásnak teremtették volna. Ujjai derekamba vájnak, szapora szívverését érzem a hátamon, hallom a fülemben dobolni.
Hangosan felnyögök, ahogy testembe hatol, csak egy hosszú pillanat, egy feszítő fájdalom, egy mennyei egyesülés. A hallásom, a szaglásom, a látásom, minden érzékem kitölti a mögöttem térdeplő tünde.
Pár hosszú pillanatig vár, de én türelmetlenül hátracsúszom, gyakorlatilag teljesen felnyársalom magam, egyszerre nyögünk fel, ahogy tövig magamban érzem.
- Narmona… - hangja olyan halk, vágyakozással teli, hogy beleremegek.
Torkomból csak egy elégedett morgás tör fel, szinte hajszálpontosan egyszerre mozdulunk meg, mintha nem csak a testünk, a lelkünk és a gondolataink is egyek lennének. A fejemben hallom őt, szívemben érzem az érzéseit, lelkemben a lelkét. Nem csak testileg kapcsolódtunk össze, nem tudom hogyan és miképp, de ez egész lényünk összeállt.
Hátralököm magam, mikor ő előre, csodálatos, intenzív mozgásba kezd, hangunk betölti a hálótermet, a mágiája áramlása valahogy megváltozik, rendetlen lesz, vad, mint az alakváltóké. Beleharap a vállamba, akár egy farkas, felhörgök, két karommal ellököm magam a puha ágyneműről, négykézábról térdelő pozícióba egyedesedem fel, Thranduil karjaival átöleli a testem, satuba fog, hátra nyúlok a hajába markolva, fejem oldalra billentem és mozgás közben mohón kapok ajkaiba.
Tanúja vagyok, ahogy tökéletesen elveszíti az önkontrollt, már nem olyan, mint egy tünde, vadul tesz magáévá és ez nekem kicsit sincs ellenemre. A fájdalomtűrő küszöböm nagyon, nagyon tág, sokkal nagyobb az élvezet. Nem maradok adósa, szinkronban kergetjük egymást az őrületbe, hajszoljuk az élvezeteket a gyönyörök tetőfokáig. Körmei végigszántják mellkasom, az én karmaim a combjait karistolják.
Egy őrült vágta után szinte egyszerre érjük el a beteljesülést, olyan, mintha az agyam és az egész testem cseppfolyóssá válna, mintha repülnék. Zihálva hullunk a párnák közé, Thranduil rám nehezedik, de nekem semmi ez a súly.
- Ezt nem egészen így terveztem – súgja a fülembe zihálva.
- Hanem? – húzom össze a szemöldököm és megemelve a fejem felé biccentek. – Nem volt jó?...
Nyakamba csókol, és minden bizonytalanságom elszáll.
- Még annál is jobb, mint amiről álmodtam – lefordul rólam én pedig felé fordulok.
Képtelen vagyok elszakítani a pillantásom a szemeiről, kéken szikráznak, mint a fényes csillagok. Lassú, érzéki csókot váltok vele.
*
A hajnal első sugarai bújnak be a gyönyörű ablaküvegen, rajtakapva minket az ágyban együtt. A fénylő sugarak végigcirógatják a bőrünket, a hátamon fekszem, Thranduil féloldalt hozzám simulva, feje a mellkasomon pihen, a szívem hallgatja, lábát átvetette derekamon. Egyik kezemmel a haját cirógatom, szépen elrendezem a tincseket a mellkasomon körülötte.
- Ezt az éjjelt soha nem fogom elfelejteni – mormolom halkan a fülébe.
- Tudom – mosolyodik el. – Én sem fogom.
- Félek.
Kijelentésemre kicsit ráncolja a homlokát, fejét megemeli és tekintetem keresi.
- Miért?
- Olyan sokáig voltam láncra verve a bányák mélyén, hogy… Attól félek, te és ez az egész csak egy csodálatos álom – simítok végig egy ezüstös szőke tincsen. – Hogy egyszer kinyitom a szemem, felébredek… Minden és mindenki, akit megismertem és megszerettem köddé válik, kiderül, hogy nem a valóság.
- Amit az éjjel átéltünk nagyon is valóságos volt – lehel csókot bal mellemre.
- Tudom… - kicsit elmosolyodom. – Thranduil?
- Igen, Melin?
- Nem értem, hogy mivel érdemeltelek ki. Tudod, mindenki akar tőlem valamit, soha, senki nem bánt velem kedvesen, senki nem várt tőlem viszonzást… Mindenki csak használni akart… Kivéve te. – cirógatom meg bársonyos, izmos karját. – Amióta csak betettem ide a mancsom, te segítesz és adsz… Visszaadtad a szabadságom, feláldoztad az örökléted, holott én ezt meg sem érdemlem… Annyi csodát mutatsz nekem… Szerencsésnek érzem magam, hogy megismerhettelek – lehajolok hozzá és egy szerelmes csókot lehelek ajkaira. – Te vagy az első, akit közel engedek a szívemhez… Köszönöm, hogy bízhatok benned.
Nem szól, nem néz rám, elmélyed a gondolataiban és én is. Elégedett vagyok, már-már felhőtlenül boldog.
*
Nesztelenül osonok végig a sötét folyosókon, a talpam alatt még egy apró nesz sem hallatszik, meztelenül, korommal bevonva közlekedek a sötét, kihalt járatokban. Az orkok közelsége szinte megőrjít, de emlékeztetem magam, igazából miért is jöttem vissza, rabságom színhelyére. Csontvázak mellett haladok el, akik nem bírták a forróságot, a korbácsokat és itt lehelték ki a lelküket.
Mialatt itt lent, a bányában dolgoztam, ráakadtam egy rejtett járatra, amit az orkok nem fedeztek fel. A járat telis tele volt csodaszépen csillogó kövekkel, amit mások más alkalommal Mithrillnek neveztek.
Nem egyszer veszélyes közelségbe kerülnek hozzám az ocsmány férgek, de nem fedeznek fel. A vérem vadul zubog az ereimben, a szívem a fülemben dübörög, semmi kétség hozzá, őrült vagyok. Megőrültem, hogy visszajöttem ide, saját önszántamból. Gyűlölök itt lenni, és mégis miért tettem meg? Egy arrogáns tünde mosolyáért, akit megszerettem… Még csak nem is valószínű, hogy örülni fog a köveknek… Télköszöntő ünnepség, amin a tündék megajándékozzák a hozzájuk közel állókat… A nagy francokat! Nem áll közel hozzám… Vagy igen? Azt mondták nekem, hogy Thranduil vágyik ezekre a kövecskékre, hát legyen igazuk. Azt hiszi tán, hogy nem tudom bebizonyítani, igenis van, aki képes őt is boldoggá tenni. Igazából azt akarom, hogy szálljon le a magas lóról… akarom mondani szarvasról. Rendben, teljesen elment az eszem! Nem vagyok normális, a fejemben valami nagyon nincs rendben. Mérgemben majdnem felmorranok, de csak hangtalanul fortyogok magamban.
A rejtett járatba lemerészkedve keserű emlékeim törnek rám. Emlékszem, anno véletlenül pottyantam be ebbe a rejtett járatba, azért mentem rajta végig, hátha a vége kiút lesz számomra ebből a földi pokolból. Sajnos nem így történt, nem vezetett ki a szabadságba, de találtam helyette fényesen csillogó köveket a barlang falaiban és lepotyogott darabokat a mennyezetből. Egy nagy bőrerszényt hoztam magammal, amibe négy kilónyi babot szórtam ki még az erődben, Denuli nagy örömére, aki aztán az orra alatt motyogott hálátlan ordasokról.
Halkan teletömöm az erszényt a kövekkel, a bőr elnyeli a fényüket, így ugyanolyan láthatatlan leszek kifelé, mint be. Hogy én mennyire vágyom ki innen!
Magam sem hiszem el, amikor végre a friss levegőt szívom be a tüdőmbe. Visszamentem a bányába és kijöttem, egészben! Pár percet engedek magamnak egy sötét szikla mögött az éj leple alatt, de minél messzebb akarok kerülni ettől az átkozott helytől. Mi ütött belém, hogy erre vállalkoztam? És mi garantálja, hogy Thranduil egyáltalán értékeli ezt? Semmi. Egy büdös nagy semmi, és nem is értem, mi a fészkes rézfogú kacsacsőrért jöttem ide pár csillogó kőért…
Alakot váltva az erszényt a számba veszem, szorosan megkötöttem előtte a száját, most a fogaimmal vigyázok, hogy ki ne szakítsam. Két órán keresztül futok teljes iramban az erőd felé, a száguldás megnyugtat, hajtja a véremet, minél messzebb attól az átkozott helytől!
Még hajnal előtt visszatérek az erődbe, a szobámba érve elrejtem az erszényt és remegve roskadok össze a sarokban. Reszketek egész testemben, apró győzelemként könyveltem el, hogy visszajutottam, de csupa korom vagyok, fekete, mint a szén. Ha fekete vagy, nem látnak meg olyan könnyen egy sötét bányában.
A fürdő felé veszem az irányt és alaposan lecsutakolom magam. A forró víz átmelegíti kihűlt, reszkető testemet. Mire kiszállok patyolat tisztán, a víz megint fekete a mocsoktól. Denuli épp az öltözékem készíti össze az ünnepségre. Az erszény kövecskét az ágy alá rejtettem, emiatt nem aggódom, hogy bárki kutakodna.
- Lélegzetelállítóan fogsz festeni – mosolyog magának, miközben a fehér inget, olajzöld, halvány levélmintás nadrágot és szikrázó smaragdzöld dísz köntöst igazgatja, simítgatja.
- Mint egy saláta… - húzom el a számat.
- A zöld a növekedés, tavasz, megújulás, nyugalom, gyógyítás, kitartás és a döntőképesség, de legfőképp a természet és a remény színe – magyarázza türelmesen. – Ezek az árnyalatok kiemelik a barna bőröd, csillogó, acélszürke szemeid, és nem mellesleg a királyhoz fűződő… - elpirul. – kokettálásod miatt szükséges olyan ruhát viselned, ami méltó hozzá.
- Mióta dönti el egy ruha, hogy méltó vagyok-e Thranduilhoz, vagy sem? – értetlenkedek.
- Ez hagyomány, Akka! – sóhajt. – Semmi nem ragad rád a tünde illemből, amit tanítok neked?
- De, ragadni ragad… - vonok vállat. – Csak nem értem…
- Az öltözet sokat mond arról, aki viseli. Minél fejedelmibb vagy, annál jobban felnéznek rád – magyarázza. – Ha már a királlyal mutatkozol, nem jelenhetsz meg mezítláb, csupaszon, mert nem illik és ez olyan ünnep, amire a hagyományok szerint díszes ruhákba öltözünk. Megtiszteljük vele az ünnepet és egymást, hogy a legjobb formánkat nyújtjuk.
- Te kit ajándékozol meg? – váltok témát és a törülközőmet elhajítom. Denuli rosszallóan szedi fel a földről.
- Valakit – pirul el.
- Elpirultál – vigyorgok. – Ki a szerencsés?
- Majd meglátod – köhécsel. – Egyébként is, jól kell mutatnod, mert Thranduil királyunknak vendégei lesznek. Elrond úr érkezik hozzánk kíséretével Völgyzugolyból.
A név nem cseng nekem ismeretlenül, gerincem egyenesbe vágja magát, visszaemlékezek a történelmünkre, ami szájról szájra járt a falkámon belül. Egykoron rengetegen voltunk, hatalmas falkák, de a nagy háborúban Elrond seregét erősítettük… Alig éltük túl páran… Bezzeg a tündéi igen, mert minket az első sorban küldött a harcba brutális falkavadászatunk miatt.
- Denuli?
Komoly hangommal magamra vonom a kis tünde figyelmét. Érzi, hogy fontosat akarok mondani.
- Az ünnep éjszakáján telihold lesz – jelentem ki, neki meg egy-két másodperc, hogy megértse és elsápadjon.
- Mennyire hat rád?
- Jól viselem a ciklusokat, de nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek végig nyugodt maradni… Ingerült leszek, harapós, de ha nem cukkolnak fel és elvonják a figyelmem, nem változom dühöngő vadállattá.
- Ilyen… előfordul?
- Néha – zavartan bólintok. – De ez még fogságom ideje alatt volt… Többnyire uralkodom magamon… - előre hajolok és megragadom a karját. – Denuli, ez fontos… Figyelj rám, légy a sarkamban, dühíteni fog, de elviselem, rád fogok koncentrálni és az elvonja a figyelmem másról.
- Ugye nem fogsz megtámadni? – fehéredik el.
- Nem – hozzáteszem – legalábbis remélem, de legyen nálad egy tőr, ha túl messzire mennék a kötözködéssel.
- Akka, ez nem tetszik nekem…
- Tudom, nekem sem – sóhajtok.
Ismerem magam, holdtölte idején az emberi énem hátrányba kerül, míg a farkas erősebb lesz. Egyébként a két én egyensúlyban van, viszont a telihold megbillenti ezt a mérleget bennem. Remélem, zökkenőmentesen fogok tudni végig uralkodni magamon, de ha nem sikerül, bízom abban, hogy Denuli megoldja valahogy.
- Te erős vagy, Akka! – jelenti ki és kezét a vállamra teszi. Elszántan bólint. – Megteszem, amit kérsz, és az árnyékod leszek, de hiszem, hogy végig uralod majd a vadállatot idebent – keze a vállamról a mellkasomra siklik.
- Ezt szépen megfogalmaztad – vigyorodom el, de a szemem nem nevet. – Köszönöm, mello – ha tündék között élsz, ragad rád egy két szó a nyelvükből. Arca felvidul és visszatér a ruhákhoz.
- Te mit adsz a királynak? – érdeklődik látszólag érdektelenül, de érzem rajta, hogy eszi a penész a kíváncsiságtól.
- Honnan veszed, hogy neki adok ajándékot? – cukkolom, mire a hegyes füle csúcsáig elpirul. Felnevetek. Pontosan tudja, ez egy nyílt titok, ami Thranduil és köztem van.


Levi-sama2015. 09. 07. 22:48:28#33436
Karakter: Thranduil, a Bakacsinerdő tündekirálya



  
- Köszönöm, hogy megmutattad nekem. – Csak haloványan bólintok, forró lehelete súrolja a fülem, orrával megcirógatja a hegyes csúcsát is, és ettől, vagy a hátamhoz simuló forró testtől, nem tudom, de végigborzong az egész testem. - Érzem a fájdalmadat, nekem is fáj. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, de ez nem igaz, amikor fogságba estem, még pontosan emlékeztem anyám arcára… Mára már csak annyi rémlik róla, hogy csodaszép fehér bundája volt, és a szeretet érzése, ami megmaradt. – Ajkai a nyakam bőréhez érnek beszéd közben, és megremegek, annyira jó érzés. - Nagyon szeretted a nőt, aki az asszonyod lett…
- Igen, nagyon szerettem. Talán soha többé nem leszek újra olyan boldog, mint egykoron…
- Én ezt nem így gondolom… Ha felnézek, látom a sok-sok csillagot és gondolhatnék arra, hogy milyen végtelenül egyedül vagyok alattuk… De vélhetem úgy is, hogy az a rengeteg csillag mind a barátom, és sosem vagyok egymagam, mert ők mindig velem vannak, még ha nappal nem is látom őket.
Olyan szép lelke van, szinte sajnálom, amiért nem tündének született.
- Te olyan fiatal és olyan egyenes vagy – fordulok felé. – Miért a tündét akartad látni és nem a királyt? Mindenki más csak a királyi személyemet akarja, érdekből, te miért nem?
- Te is csak egy tünde vagy… Én pedig egy farkas… Lehetsz király, lehetsz egyszerű kovács vagy bányamunkás… Számít ez egyáltalán? Miért kellene különbséget tenni? Miért kellene vágynom egy koronára, ha az, aki viseli, sokkal értékesebb lehetne a számomra? A falka vezér is a főnök nálunk, a párja mégis az egyszerű farkast látja benne… Ha a trónodon ülsz, a király vagy, akinek mindenki engedelmeskedik, de most magunk vagyunk. Velem Thranduil, a tünde lehetnél… akire én vágyom.
Rámosolygok, elbűvölt ezzel a nyílt válasszal. Ő igazi vad. Király és társadalom, szociális háttér nélkül élt, soha nem kellett behódolnia, alkalmazkodnia, a maga ura volt. Többnyire. Mentes minden álságosságtól, képmutatástól és haszonleséstől. A legjobb szerető a világon.
- Ilyenek vagytok ti, farkasok, igaz? – Mondom szinte csak magamnak. Már csak az a kérdés, milyen követelésekkel fog előállni, amikor a kapcsolatunk elmélyül, mert el fog. Nagyon is.
- Milyenek? – Nem érti.
Nem válaszolok, de nem is várja el tőlem, ajkaimra tapad a szája, de elhúzódom tőle.
- Ne itt… ne most.
- Azt mondtad, vacsorázni fogunk – vigyorog rám elbűvölően.
- Ezt mondtam volna? – cukkolom kicsit. - Ám legyen.
*
Egy csodálatos vacsora, jó borok és tartalmas, élvezetes beszélgetés után elmesélem neki a télüdvözlő ünnepről amit tudnia érdemes. Nehéz másra figyelnem, mert a bíborvörös köntös minden mozdulatára kissé szétnyílik mellkasán, ahogy beleharap az étkekbe, vagy lenyalja ajkáról a bor cseppjeit, mind az én kínjaimat és gyönyörömet növeli. Szeretem nézni őt, csak egyszerűen figyelni amit csinál, a mozdulatait, a grimaszait, a hangát…
Tauriel és Legolas kapcsolatáról is faggat, de hiába minden érv, engem nem lehet meggyőzni arról, hogy egy völgy-tünde származék vére keveredjen a fiam tiszta vérével. Soha.
- Mi az, ami aggaszt? – kérdem, mikor elkedvetlenedik.
- Butaság.
Akkor jó. Felé nyújtok egy mézédes, nagy epret.
- Kóstold meg – búgom lágyan, hangomban vibrál ezer ajánlat és kívánság. Engedi, hogy megetessem, nyelvének nedves és meleg érintésétől, felforrósodik a bőröm.
- Köszönöm – mondja rekedt hangján, és megnyalja a száját.  
- És ez? – borszőlővel kínálom, kissé fanyar ízű, de szeretem. Mutatóujjam finoman megszívja, és elfojtok egy nyögést. Egekre, ez a kis farkas aztán ért a csábításhoz…
- Kövess… - lehelem, és elhagyom az asztalt, a saját fürdőmbe viszem. Tudom, hogy mögöttem jön, képtelen lenne ellenállni nekem, megtagadni a kérésem, hiszen ugyanúgy elvarázsoltam őt, ahogy ő is engem.
- Milyen lenyűgöző…
- Ez az én saját fürdőtermem. Mit gondolsz, velem tartasz, narmona? – büszke mosollyal nézem én is a medence körüli falakt, a faragott oszlopokat és a mozaik képeket, de nem tart sokáig, mert tekintetem újra visszatapad őrá. Felém fordul, és egy végtelenül lassú mozdulattal kioldja a köntöse övét, miközben az arcomon figyeli a hatást. Nem okozok csalódást, engedem, hogy nyíltan kiüljön rá a mohóság, a vágy, a csodálat. Nyers, vad, napsütötte izmok, forradások, finom piheszőrzet a férfiakra jellemző helyeken, főleg a hasán, amely sűrűbbé válva halad egy keskeny ösvényen az ágyékáig, ahol sötét árnyékként öleli körül, szinte megkoronázza keményen ágaskodó hímtagját. Ajkamat megnyalva legeltetem tekintetem az izmokon, mindenen…
Elfordul, így megcsodálhatom széles hátán az izmokat és a forradásokat, kemény és kerek fenekét, hosszú combjait. Ahw, ez már kínzás!
A vízben felém fordul, és várakozó pillantásától magamhoz térek a révületből. Levetem ruháimat, selyem lágy suhogása töri meg a terem csendjét. Halkan felnyüszít, és ettől muszáj vigyorognom, annyira tetszik. Ezt a hangot még sokszor és sokféleképpen fogom hallani, és tudom, hogy imádni fogom.
Amikor már előtte állok a meleg vízben, izgatottan megnyalom ajkam.
- Olyan gyönyörű vagy… - bókjától elégedetten mosolygok. Sokan és sokféle módon mondták, énekelték, verselték a szépségem, de az ő szájából hangzott eddig a legőszintébben.
- Elkezdtünk valamit, amit még nem fejeztünk be. Kaptam belőle egy kóstolót, ám ettől csak még szomjasabb lettem. Szeretem, amikor így nézel rám… - lehelem a szájára, és hozzásimulok kemény izmaihoz. Tetszik, hogy nem olyan törékeny, mint a tündék, hanem erős és izmos, kemény domborulatokkal, amelyek jólesően simulnak a tenyerem alá.
- Hogyan?
Kábultan fúrja ujjait ezüstszőke selymes hajtincseimbe, szemei egészen feketék a vágytól, nem csoda hogy nem érti szavaim.
- Mintha elevenen fel akarnál falni – dörmögöm én is bódultan.
- Meg akarlak kóstolni…
Fehér agyarai nyakam bőrébe mélyednek, de az enyhe fájdalom csupán fűszerezi a kéjes borzongást, nyelvének nedves simogatása pedig tovább korbácsolja érzékeimet. Halk nyögéssel hátrahajtom a fejem, és felkínálom neki a teljes nyakam, mellkasom, és ő élvezettel csapong hol nyelvével, hol fogaival karistolva érzékeny bőröm. Vállaiba kapaszkodva élvezem, és amikor beleharap egyik mellbimbóba, felszisszenek, körmeimmel végigkarmolom vállait. Halkan morog a bőrömbe, s ettől, valamint forró lehelete nyomán lúdbőrözik az egész testem…
Hajamnál fogva húzza fejemet magához, szája mohón mar ajkamba, csókunk forrón és szenvedélyes, cuppogásunk visszhangozza a fürdőterem minden fala. Mm… Combom a víz alatt az övéi közé csúsztatom, kemény herezacskóját finoman masszírozom vele csókunk közben, és ő belehörög a számba.
- Thrandu… m… mh…
Nyelvem lándzsaként fúrom a szájába, vadul körözve mohón falom fel őt, ahogy ő is engem. Nincs domináns fél, mind vadul faljuk a másikat, ágyékunk hullámozva nyomul egymáshoz, kemény hímtagja az enyémet bökdösi. Végigsimítom a hátát, majd végigkarmolom, és ettől vadul megremeg. Szóval ezt szereted… Nem sajnálom tőle a gyönyört, háta, feneke és combjai vörös csíkokkal ékes a hosszú, forró csókcsatánk során. Ő sem kímél engem, nyakamon fognyomai napokig fognak emlékeztetni az én heves kis szeretőmre…
Megragadom csuklóját, és ösztönösen elengedi az idáig szorított hajam. Könnyedén fordítom meg, hátához simulok ismét, és végignyalom vállát és nyakát, majd erősen a fülébe harapok. Olyan hangosan és kéjesen vonyít, hogy muszáj elvigyorodnom. Megnyalogatom vérző fülkagylóját, halk kis nyüszítés a válasz.
- Mi… mihre… készülhsz…? – zihálja, és mellkasát, hasát simogató kezeimre tenyerel, mintha megállíthatna ezzel.
- Tudod te nagyon is jól, Akka – súgom, hegyes kis fogaim fülcimpáját rágcsálják lágyan. – De ne félj, a testi szerelem útja hosszú, és mi még csak az elején tartunk… Engedd, hogy vezesselek rajta, nem fogod megbánni. Olyan gyönyörökkel ismertetlek meg, amelyet csak én tudok nyújtani.
- Thranduil… - sóhajtja, amikor kemény hímvesszőjére csusszannak ujjaim. Hátraejti a fejét a vállamra, és szájával az enyémet kutatja. Megadom neki amire vágyik, és amíg eszét vesztve élvezi a gyönyört amit egyik kezem nyújt, a másikkal érzékeny mellbimbóját morzsolom, majd a másikat, nyelvemmel pedig szinte magamévá teszem kínálkozó száját. Merevedésem keményen feszül fenekének partjai között, ütemesen dörgölőzöm hozzá, enyhítve kínjaimon. – Ahh… neh… Ahh! – olyan hanggal és arckifejezéssel jut fel a csúcspontra, amely látvány bármit megér nekem. Remegve, borzongva, nyüszítve vonaglik a karjaimban, érzem ujjaim között meleg magját kicsurranni, szinte forró a langyos vízben.
Hosszan nyöszörögve, reszketve pihen a karjaimban, akár egy hercegnő. Pihegve, vibráló szemhéjakkal, még mindig a gyönyör utórezgéseitől meg-megrándulva hagyja, hogy kisétáljak vele a vízből, egyenesen a hálóteremig. Lefektetem vízcseppektől csillogó szép testét a hófehér selyempárnák és takarók közé, körülöttünk a fehér baldachin lágyan hullámzik.
Fölé térdelek, végigsimítom szép izmos mellkasát és hasát, immáron csak félig ernyedt hímvesszőjét és combjait. Résnyire nyílnak a szemei.
- Thranduil… - leheli gyönyörűen. Lemosolygok rá, mert ez a látvány, ez az arckifejezés, ez a hang és ez a szó beleég az emlékezetembe.
- Mit szeretnél, melin*? Teljesítem minden vágyad…
Felemeli a kezét, remegő ujjaival megérinti az arcom.
- Azt akarom, hogy te is élvezz… Látni akarom, érezni akarom… Tudni…
Felhúzom egyik szemöldököm, és félrehajtott fejjel lenézek rá, pillantásom meleg és simogató. Belecsókolok a tenyerébe, rásimítom hosszú ujjaimat, és finoman vezetem. Végigsimítom vele a saját mellkasomat, hasamat, és végül kemény hímtagomra csúsztatom.
 
 
- Akkor tegyél érte, melin…
 
 
*
 
 
A hajnali napsugarak meleg fénye átszűrődik az ágyunk körül hullámzó áttetsző baldachinon. Lassan, lustán ébredezem, mélyen magamba szívom az áporodott szexillatot. Egész éjjel simogattuk egymást, hosszú csókcsatáink során pedig újra és újra gyönyörre jutattuk a másikat, csupán a kezünket használva. Nem mentem ennél tovább, hiszen fenekének leggyengédebb simogatására is összerándult, még nincs készen ennél többre, de… Ó, hát ez is nagyon is elég volt, a sok évtizednyi önkéntes cölibátusom után.
Karom a derekán pihen, ő a hátán hever szétvetett végtagokkal, én az oldalamon pihenve simulok hozzá. Ajkai szélén nyál csillan, olyan mélyen alszik. Hangtalanul kuncogva felkönyökölök, és kezemre támasztom fejemet, úgy bámulom őt álmatagon. Mindenünk ragad a sok spermától, bűzlünk is, de izgató ez a szag… Nagyon is. Ujjaim elkalandoznak izmos mellkasán, beletúrnak hasa alján a selymes szőrzetbe. Reggeli merevedése fényesen ágaskodik, de ő még mélyen alszik, csak halkan dünnyög valamit, amikor ráfonom ujjaimat és lágyan masszírozni kezdem.
 
*
 
Frissen fürödve, reggeli után, szinte újjászületve ülök a trónomon, és bőröm sápadtan ragyog az elégedettségtől és a boldogságtól. Hajam csillogóbb a szokottnál, és valahogy egyfolytában mosolyogni támad kedvem, úgy hallgatom a nemes tünde-elöljáróim szokásos délelőtti beszámolóit az erdővel kapcsolatban, a középföldéről szóló híreket, valamint a gazdasági beszámolót. Minden szép és pompás… Csupán magasan zárt nyakú inget kell viselnem, mert az én kis vadócom igencsak sok fognyomot hagyott rajtam. Meg is toroltam rajta, reggel játékosan birkóztunk egy nagyot, a sok párna mind a földön végezte, s végül amikor hagytam őt győzni, boldogan szorított le engem az ágyra, és hosszan, forrón csókolóztunk. Alig tudtunk elszakadni egymástól, csupán az ő gyomrának hangos és méltatlankodó kordulása volt az egyetlen ok, amiért végül elhagytuk az ágyat…
- …felség?
Felemelem a fejem, és Aramen, az első tanácsos szemébe nézek.
- Igen?
- Bocsásson meg felség, csupán azt kérdeztem, hogy beengedhetem-e Ön elé az erdőben elfogott behatolókat.
Lebiggyed az alsóajkam.
- Miféle behatolók?
- Törpék uram, Tölgypajzsos Thorin és a kísérete.
- Ó igen? – kecsesen intek – Vezessétek elém őket!
 
*
 
A törpék a börtöncellákban, a szeretőm pedig sehol. Az őrök árulják el nekem, hogy az Örök Nyár Kertjében napozik. Ott megteheti, hiszen az erdő egyre hidegebb és sötétebb, de a Mágikus Kert, amely az ősi tündekertből lett idetelepítve, örökké meleg és napfényes. Az én mágiám élteti, és ha fényem kialszik, akkor a fiamé fogja.
Ezüstszőke hajamat a nyári szellő lágyan ringatja, égszínkék ruhámon fényesen csillognak az ezüst virághímzések.
Akka egy körtefa alatt pihen, farkas alakjában van ismét. Ahogy lassú, nesztelen és kecses lépteimmel közeledem felé, már látom mi nem stimmel. Körülötte a földön megrágott gyümölcsök szerteszét, de az apró kis fognyomokból egyértelmű, hogy kik a bűnösök. Azok, akik kimerülten és mélyen alszanak, fejüket Akka testrészein pihentetve. Úgy néz ki, mint egy nagy szőrös párna, amelyet beborítanak az alvó kis tündegyerekek. Megkapó látvány, muszáj mosolyognom. Ezek szerint amíg én csak őrá gondoltam és rá vágyakoztam, prímán elszórakozott a kis rajongóival, végül a sok játékban alaposan elfáradtak és most alszanak. Ejnye.
A felettük álló fa, pedig egymás után növeszti újra mézédes gyümölcseit, és ágait lejjebb hajtva kínálgatja boldogan a terméseit, de nincs aki szakítson róla. Én elfogadok egyet, így a legszebbet nyújtja nyitott tenyerembe. Leülök Akka busa feje mellé, ezüst hajam szétterül körülöttem, a napfény lágy sugarai melegen simogatnak. Beleharapok az édes gyümölcsbe, és elmosolyodom. Emlékszem, ennek a fának a magját én magam ültettem.
Akka felemeli álmában az egyik mancsát, de mintha öntudatlanul is érezné, hogy óvatosnak kell lennie, lassan és puhán teszi vissza, pont az alvó gyermekek közé.
Elfogy a körtém, s a gondolataim is már túl zavarosak, így inkább megvakargatom Akka fülét. Felnyílnak szürke szemei, majd felemeli a fejét és körülnéz, meglátja a rajta alvó gyerekhadot, halkan felnyüszít.
- Ébresztő gyermekeim – töröm meg a csendet simogató hangommal, és a kis lurkók ásítva feltápászkodnak. Amikor meglátnak engem, kikerekedett szemekkel sietve felállnak, hogy meghajolhassanak. – Nincs dolgotok? – mosolygok rájuk, mire ők csilingelő kacagással egyenként elbúcsúznak Akkától, hogy aztán elrohanhassanak a szélrózsa minden irányában.
Hátamat a fatörzsnek támasztom, és behunyt szemekkel ellazulok. Néhány másodperc múlván Akka nagy feje nehezedik az ölembe, így cirógatni kezdem.
- Látom te is álmos vagy – lehelem. Beleegyezően prüszköl. – Hiába, keveset aludtunk az éjjel… Kiszöktem egy kicsit hozzád, aztán az előkészületek szervezését kell megbeszélnem a felelősökkel. Sajnos csak este láthatlak ismét.
Engem figyel, érzem arcomon a tekintetét és nem zavar, sőt. Lágyan vakargatom a füle tövét, és ő elégedetten nyüszögve élvezi.
- Felség… Felség…
Felnyílnak hajnalkék szemeim, és a fölém hajoló Mapon nevű szolgálómra nézek. Ezek szerint elaludtam… A nap állásából ítélve alig egy órát, így sóhajtva felülök. A párnámul szolgáló Akkára pillantok. Megsimogatom búcsúzóul.
- Este… - ígérem neki gyengéd mosollyal. Halkan nyüszít válaszul.
 
*
 
Sápadt holdfény ezüst sávja dereng az ágyam körül. Meztelen bőröm visszatükrözi a fényt, hajam csillogó folyékony ezüstként terül szét körülöttem a párnákon és a lepedőn. Hajnalkék tekintetem csillogva követi a felettem térdeplő gyönyörű férfi minden mozdulatát. Izgatóan halk cuppogásai megzavarják az éjszaka halk neszeit. Borzongva, kéjesen mosolyogva figyelem, ahogy a testemmel ismerkedik, felfedezi minden porcikám apró részleteit. A kézujjaimat is megrágcsálta már, mellkasom bőrét végigsimogatta és nyalogatta, mellbimbóimat keményre és nedvesre rágcsálta és szopogatta, most köldököm köré rajzol lassú, lusta köröket, kezei csípőmön és combjaimon barangolnak.
- Teljesen elvarázsoltál – dörmögi, mohó pillantásaival szinte felfal engem. Kéjesen kinyújtózom, széttárom neki a lábaimat, hogy érezze, teljes a megadás.
 
 
- Ahogy te is engem, melin.
- Melin – ismétli, nyelve a köldökömbe csúszik, lusta kört rajzol bele, jutalma egy sóhaj. – Már tudom mit jelent. Tetszik…
A csípőmet végigsimítja, és ágaskodó hímvesszőmre néz. Vele ellentétben, az én testem teljesen szőrtelen, csupán hímvesszőm körül van halovány ezüst piheszőrzet, ujjaival megcirógatja, ismerkedik a selymességével. Combom belső felszínére szorítja száját, homlokán csillog a verejték, kínjai minden másodperccel csak fokozódnak.
- Nyugodtan harapj meg – súgom, és ő halkan felnyüszítve mélyeszti fogait hófehér combom belső felszínére. Kéjesen felnyögök, és megfeszül a testem. Az enyhe fájdalom, igazi fűszere a gyönyörnek… És Akka ezt ösztönösen tudja, mh…
Végigcsókolja és nyalogatja a lábaimat is, végül vigyorogva rágcsálja meg az ujjaimat is.
- A hátamat is szeretnéd látni? – kérdem türelmes mosollyal, ujjaim saját merevedésemen simítanak végig, és ő a látványtól elfelejt levegőt venni, csak biccenteni tud. Hasra fordulok, hajamat oldalra söpröm, és fejemet a párnámon pihentetem. – Nyugodtan harapj meg, ahol csak akarsz, melin. Szeretem, ha megjelölsz. – Mert azt jelenti, hogy imádsz és a táradnak tekintesz, de nem mondom ki. A köztünk kifejlődött bizalom még túl friss hajtás, gondozni kell, hogy erős gyökeret eresszen.
Hátamra nehezedik, merevedése fenekemnek szorul, és kéjes hörgéssel megrágcsálja a fülem hegyét. Behunyt szemmel, halkan sóhajtva élvezem, majd nyakamon, hátamon a gyengéd és kevésbé gyengéd harapásokat. Nyelvének meleg nedvessége végigcsúszik a gerincemen, egészen a fenekem hasadékáig, de ott megtorpan. Hagyom, hogy kezeivel masszírozza, széthúzza, nézegesse, tudom mire gondol.
 
 
- Még tapasztalatlan vagy – mondom lágyan, hangom bódító mézként simogat. – Idővel megtanulod, hogyan szerezz nekem ott is örömet, melin.
Felemelkedem, és ültömben felé fordulok. Hívogatóan nyújtom felé a kezem.
- Jöjj, kérlek… Mutatok neked ma éjjel egy újabb élvezetet…
 
 
*melin – drága, édes, becéző szó


louisMayfair2015. 08. 22. 22:40:43#33363
Karakter: Akka
Megjegyzés: Levi-samának


- Ha velem vacsorázol, elmesélem milyen egy ilyen ünnep – megsimogatja a fejem, a fülem tövénél megvakargat, ettől majd hanyatt dobom magam, olyan finom érzés. Felmordulok a lehető leg elégedettebb hangomon. - De addig is… kövess, kérlek, szeretnék mutatni neked valamit.
Kanyargós, hosszú hidakon sétálunk át, bevezet egy terembe és amint kettesben leszünk alakot váltok, hogy beszélhessek.
- Ez az, amiről meséltél? – kérdezem, a falhoz lépve végignézek a gyönyörű, száradó festéken.
- Igen, a hőstetteid – Ujjammal megérintem a frissen festett képeket, el sem hiszem, milyennek látnak engem mások. Egy csodaszép farkas, amint elszántan hadakozik a pókok ellen, egyszerűen csodálatos, még soha… soha nem kaptam ekkora megtiszteltetést.
- Tetteim? Hiszen csak egy tettem volt, az is csekély – motyogom, nem érdemlek én ilyen díszes falfestményt.
- Így születnek a legendák. Szeretnéd látni az enyémet? – kérdi, de a hangjából kiérzem a szomorúságot.  
- Igen.
A pillantását erőnek erejével szakítja el izmos mellkasomról és elindul az ajtó felé. Bőrt váltok, azért bármennyire is szeretem megbotránkoztatni a tündéket, most nem érzem ideillőnek, hogy csupaszon menjek végig az erődön. Követem egészen addig a teremig, amit mutatni akar nekem.
- Mi tündék szeretjük festményekben megőrizni az értékes történeteinket – igen, ezt látom. – A jót és rosszat ugyanúgy. Hiszen a sötét és szomorú múltunk is a részünk, nem szabad elfeledkeznünk róla.
A tünde egyetlen érintésére feltárul a szépségesen megmunkált ajtó, mely meseszépen kidolgozott szobrokat, freskókat rejt. Lenyűgöző, amit látok, annyira megbabonáz a sok szépséges kép, hogy alakot is elfelejtek váltani. Thranduilt minden képen felismerem, de amikor elérek ahhoz, ami a szíve legmélyebb kútjában lehet eltemetve… Egy szépséges tünde királynő, Thranduil boldogsága, aztán a szörnyűséges rémálom… A jelenet, ahol a tűz elnyeli a szépséget, az én bőröm is égni kezd. Naphosszat dolgoztam a fullasztó hőségben, tűzzel, vassal, a különbség csak annyi, hogy én nem égtem el a lángok alatt a bányákban… Mélységesen elszomorít, hogy ez a tünde mindennek szemtanúja volt, érzem a fájdalmát, a termet betöltő gyászt és kínt. Fontos neki a népe, akár a fia, bármit képes lenne megtenni, hogy őket biztonságban tudja… Tudom, hogy mindez már régen volt, de örökké élni ezzel a fájdalommal, s közben nincs, aki enyhítene egy kicsit a kínokon? Nem tudom, mit tennék akkor.
A boldogság, mely Legolas születésénél ragyogott Thranduil arcán, talán még az esküvői képet is túlszárnyalta, aztán az a mélységes bánat…
Visszaváltozom farkasból emberré, tekintetem a tőlem nem messze álló tündére siklik, aki leírhatatlan szomorúsággal néz egy képet.
- Miért mutattad meg nekem? – kérdezem, hangom szomorú, de tiszteletteljes.
- Mert arra vágyom, amire te is, hogy megismerd Thranduilt a tündét, narmona. Te magad mondtad, hogy erre vágysz, és amikor láttalak a kertben téged és azt a boldogtalan gyermeket, én is vágyni kezdtem rá. Tudni akartad, miért vagyok szomorú… Már ezt is tudod. Kitártam előtted a lelkemet… Elégedett vagy?
Nem néz rám, az alkonyi napot követi, melynek sugarai aranyban fürdetik csodás alakját.
- Talán nem véletlenül hozott el hozzám a sors, Akka. Ennek meg kellett történnie, te vagy a régóta várt balzsam a sebeimre.
Fájdalma az én mellkasomat is összeszorítja, nem akarom őt ilyen szomorúnak látni. Érzem, hogy vigaszra vágyik, amit oly rég nem adott meg neki senki. Hátulról hozzá lépek, háta a mellkasomhoz simul, karjaimmal szorosan átölelem és arcom nyakának puha bőréhez simítom. Halk, megkönnyebbült sóhaja igazi simogatás farkasomnak, hagyom, hogy ölelésemben keressen menedéket, egy pár percnyi békét.
Keze az enyémre simul, fejét hátra hajtja és ajkaimat keresi az éppen hogy megmutatkozó csillagok alatt. Megnyitom neki ajkaimat, lágy táncba hívom nyelvét. A csókja íze részegítő, mikor elválnak ajkaink, arcom az arcához simítom, mint annak a tünde kislánynak, ölelésem erejéből mit sem engedek.
- Köszönöm, hogy megmutattad nekem – mormolom fülébe halkan. Egy ilyen nagy tündétől ez hatalmas lépés volt, egy király nem fedi fel mások előtt az érzéseit, a gyengeségét és a sebezhetőségét. Thranduil most nagy ajándékot adott nekem, megmutatta a fájdalmát, amit legbelül érez. – Érzem a fájdalmadat, nekem is fáj – suttogom. – Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, de ez nem igaz, amikor fogságba estem, még pontosan emlékeztem anyám arcára… Mára már csak annyi rémlik róla, hogy csodaszép fehér bundája volt, és a szeretet érzése, ami megmaradt – puha csókot lehelek nyakszirtjére. – Nagyon szeretted a nőt, aki az asszonyod lett…
- Igen, nagyon szerettem – bólint aprót, nem mutat hajlandóságot, hogy kibújjon ölelésemből és én sem mozdulok. – Talán soha többé nem leszek újra olyan boldog, mint egykoron…
- Én ezt nem így gondolom… - gondolkozom el és tekintetem a csillagokra vándorol. – Ha felnézek, látom a sok-sok csillagot és gondolhatnék arra, hogy milyen végtelenül egyedül vagyok alattuk… De vélhetem úgy is, hogy az a rengeteg csillag mind a barátom, és sosem vagyok egymagam, mert ők mindig velem vannak, még ha nappal nem is látom őket.
Halványan elmosolyodik, inkább érzem, mint látom. Illata változik, a szomorúság kezd alább hagyni.
- Te olyan fiatal és olyan egyenes vagy – mozdul, én meg leengedem a karom, szembe fordul velem, fejem oldalra billentem. – Miért a tündét akartad látni és nem a királyt? – feje követi a mozdulatomat. – Mindenki más csak a királyi személyemet akarja, érdekből, te miért nem?
Keresem a szavakat, de csak vállat vonok, tekintetem újra a freskókra siklik. Feszélyezve kellene éreznem magam itt és most, kettesben vele, anyaszült meztelenül állok vele szemben és mégsem szorongok.
- Te is csak egy tünde vagy… - a hangomban nincs bántó él. – Én pedig egy farkas… Lehetsz király, lehetsz egyszerű kovács vagy bányamunkás… - tekintetem visszafordulva találkozik vizslató kék szemével. – Számít ez egyáltalán? Miért kellene különbséget tenni? Miért kellene vágynom egy koronára, ha az, aki viseli, sokkal értékesebb lehetne a számomra? A falka vezér is a főnök nálunk, a párja mégis az egyszerű farkast látja benne… Ha a trónodon ülsz, a király vagy, akinek mindenki engedelmeskedik, de most magunk vagyunk. Velem Thranduil, a tünde lehetnél… akire én vágyom.
Arcára mosoly kúszik, a ritka őszinte.
- Ilyenek vagytok ti, farkasok, igaz?
- Milyenek? – kérdem zavartan.
Kérdésemre nem felel, megrázza a fejét, szőke haja ezüstösen libben a beszűrődő hold első sugaraiban. Olyan szívet tépően gyönyörű látvány, a fénye betölti az egész termet, kezeim közé fogom arcát és engedek a vágynak, hogy megcsókoljam. Nem áll ellent, karjával derekamra simít, csupasz bőröm bizsereg érintése nyomán.
- Ne itt… ne most – válik el ajkaimtól, de érzem, őt is égeti a vágyakozás, a várakozás.
- Azt mondtad, vacsorázni fogunk – villantom meg fehér fogsorom vigyorogva.
- Ezt mondtam volna? – emeli meg kecsesen egyik szemöldökét. – Ám legyen.
*
A vacsorához azért felveszek egy bíbor színű köntöst, Thranduil asztala fenséges fogásokkal van telepakolva, összefut a nyál a számban, belekortyolok a finom borba, mintha az istenek italát innám, kiélvezek minden ízt, a csirkehús pont tökéletesre van párolva, a zöldségek csábítóan hívogatnak „egyél meg” képzelem a látvány mellé. A gyerekekkel való játék alatt megéheztem, mikor felpillantok Thranduilra egy szórakozott mosoly játszik ajkain.
- Finom?
- Szavakba sem lehet önteni – nyelek egy nagyot. – Mi ez a télköszöntő ünnepség?
- Az ünnep arról szól, mint már a nevéből is kiderül, hogy elbúcsúztatjuk az őszt, köszöntjük a telet. Az ősz az elmúlás, de számunkra csupán felkészülés. Télen a természet aludni tér, megpihen egy hosszú esztendő után, ilyenkor szokás nálunk megajándékozni azokat, akik szívünknek kedvesek. Legolas fiam Taurielt ajándékozza meg, érthető módon… - emeli ajkához a virág motívumos, üveg poharát.
- Nem örülsz neki? – a fülem nem tudja kizárni a lekicsinylést a hangjából.
- Tauriel egy egyszerű tünde… Nem őt képzelem el a fiam számára – feleli, mire én értetlenül pislogok.
- Miért nem? Ha szeretik egymást… Mi kifogásod van ellenük?
- Te ezt nem értheted, narmo - felmorranok, magamra csalva újra tekintetét.
- Valóban, én csak egy egyszerű farkas vagyok, aki vajmi keveset ért a tündékhez. Olyan bolondok vagytok! – figyelmeztetőn villan a szeme, de én nem tágítok. – Legolas szerelmes, te is tudod, milyen érzés is az, ne tagadd, magad ismerted el nekem az imént.
- Messzire mész – figyelmeztet szóban is, de akkor sem hagyom abba. – Ne felejtsd, el kivel beszélsz.
- Felejtsd már el ezt a koronás felfogást – morgok. – Tudom, kivel beszélek, de próbállak emlékeztetni, milyen is boldognak lenni.
- Azzal emlékeztetsz, hogy bosszantasz? – pislog meglepetten.
- Igen! Ha ez kell ahhoz, hogy észrevedd az erdőt, amit nem látsz a fától.
- Milyen harcias vagy hirtelen – arca megkeményedik.
- Nem kiskutya vagyok – tekintetem azt üzeni, szokj csak hozzá. – Említettél valamit ajándékokról. Milyen ajándékot adtok egymásnak? – váltok hirtelen, amivel kizökkentem őt. Egy pillanatig mérlegel, majd felenged.
- Ez egyszerű, többnyire azt, amire a másik szíve vágyakozik - kóstol meg egy szem epret. A lélegzetem is elakad, ahogy ajkaival beharapja a lédús gyümölcsöt, olyan érzékin, hogy legszívesebben felvonyítanék. Epret, ebben az időszakban??? Ránt vissza a valóságba a gondolat. Habár, min csodálkozom.
- Ezzel nem lettem bölcsebb… - fújok nagyot.
Thranduil elmosolyodik.
- Kit akarsz megajándékozni, Akka?
- Majd meglátjuk – vonok vállat. – És mi lesz még ezen az ünnepen?
- Természetesen nem mindennapi lakoma, zene és táncmulatság.
- Szépen hangzik… Mikor lesz ez? – kérdem, mert egy kicsit össze vagyok zavarodva. Az a terem a képekkel, eszembe juttatta, hogy mennyire hiányzik a saját népem.
- Hét nap múlva – észreveszi, hogy a tekintetem elkalandozik. – Miért? Máris elmennél tőlünk?
- Én nem… Nem tudom… - elmegy az étvágyam.
- Mi az, ami aggaszt? – kérdez kíváncsian.
- Butaság – rázom meg a fejem. Ekkor áthajol az asztalon, felém nyújtva egy szem gyönyörű epret.
- Kóstold meg – hangja csábít, a bőröm felforr, kinyitom a szám és hagyom, hogy betegye a gyümölcsöt, majd amikor összezárom ajkaim, nyelvemmel végigsimítom az ujját. Szemein látom, hogy őt sem hagyja hidegen. Valamiért minden megnyilvánulása végtelenül erotikus a számomra és csak nehéz a valóságra összpontosítanom.
- Köszönöm – felelem, miután megrágom és lenyelem az epret.
- És ez? - nyújt felém egy újabb ízletesnek tűnő gyümölcsöt, de ezt nem ismerem. Engedem, hogy megetessen vele, mikor ujja a számba csúszik, nyelvemmel körkörösen megsimítom és szívok rajta egyet, hallom, ahogy elakad a lélegzete.
Mi ketten olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, míg én ezer fokon égek, ő mínuszokban fagy, és ha a kettő találkozik…
- Kövess… - súgja, fogva tartva a tekintetem. Kecsesen felemelkedik a helyéről, én pedig megbabonázva követem.
Egy hatalmas, gyönyörű helységbe vezet, melynek közepén egy márványból faragott medence van, benne kéken fénylő, vízzel, a terem nincs kivilágítva csak a víz kék fényei csillannak meg a csodás motívumú oszlopokon. Ha jobban megnézem a mennyezet csillog, de nem értem mitől, hiszen fedett, nem lehetnek csillagok… Ekkor éles látásommal megfigyelem az apró tükördarabkákat, melyek visszatükrözik a kékséget, így olyan, mintha csillognának.
- Milyen lenyűgöző… - suttogom, hangom visszaverődik a fürdőben.
- Ez az én saját fürdőtermem – hallom hangját a fülem mellett, érzem teste melegét, ahogy szorosan mögöttem áll. – Mit gondolsz, velem tartasz, narmona?
A vágy életre kel a testemben, látni őt ruhátlanul, már csak a gondolatra is megrándul férfiasságom. Kezemmel a köntösöm övéhez nyúlok, és szembe fordulok vele, látni akarom az arcát, ahogy szemeit a testemen legelteti. Mohón figyeli kezem, amint kioldom a köntösöm övét, majd egy pillanat alatt dobom el a ruhát, feltárva fedetlen testemet. Ismerős illat csapja meg az orromat, feléledt benne a vágyakozás, ez a legjobb bók, amit csak kaphatok.
Tekintetem elszakítom tőle és hátat fordítva belépek a medencébe. Lesétálok a víz alatti faragott lépcsőn és megállok középen, a víz így a derekamig ér. A medencéből szembe fordulok vele, nincs az a kincs, amiért én elszalasztanám a következő látványt. A kék fények földöntúli aurát adnak neki, szépségének nincsen párja, haja ezüstösen csillog, gerince egyenes.
Végtelen lassúsággal érzékelem az időt, minden apró mozdulatát figyelem, mint egy ragadozó a prédát. Kecsesen válik meg a ruháitól, előbb köntösétől szabadul meg, majd ingjétől, és amikor feltárul előttem fedetlen mellkasa, felnyüszítek a gyönyörűségtől. Izmos, szépséges test, meg akarom kóstolni, megnyalni és a bőrömön érezni.
Kioldja nadrágját a szövet pedig lehull csodás, hosszú lábain. Felnyögök a látványra, tekintetem figyelmet követelő hímtagjára téved, egyik lábát megemeli, kilép a már feleslegessé vált ruhadarabból a kecses bokájánál.
Leírhatatlan, amit érzek. Minden porcikáján vágyakozva legeltetem a szemem, illata megtölti az egész fejemet, bőröm bizsereg, hogy megérintsem. Mozdulatlanul, megfeszülve állok, szemem se sem veszem róla, még csak nem is pislogok.
A márványmedence széléhez lép, hagyja, hogy végigcsodálhassam még egy pár pillanatig teljes pompájában. Ugrásra készen feszül meg a testem, legősibb ösztöneim akarnak feltörni, átvenni az irányítást felettem. „Vesd rá magad, kapd el, harapd meg, a tiéd!” Halk morgást hallatok, akár egy fenséges vad, lépésről lépésre merül bele a kék örvénybe. Melegem van, talán a víz teszi, vagy a vágyakozás, a testem lángol. Mozdulataim végig követem, míg kétlépésnyire megáll előttem, épp annyira lepi el a víz, mint engem.
- Olyan gyönyörű vagy… - hangom rekedt, de érthető. Elégedett mosoly kúszik ajkaira.
- Elkezdtünk valamit, amit még nem fejeztünk be – a hangjából megannyi érzéki ígéret cseng. – Kaptam belőle egy kóstolót, ám ettől csak még szomjasabb lettem – két lépéssel átszeli kettőnk között a távolságot. – Szeretem, amikor így nézel rám…
A testünk összesimul, bőrömön érzem meztelen bőrét és ez elveszi az eszem. Minden gondolat kiszáll a fejemből, kezeimmel megérintem, felfedező útra indulok felsőtestén, elkábítja minden érzékemet.
- Hogyan? – a kérdést is nehéz feltennem, hisz jelen pillanatban ő és ez a fürdőhelység a világ számomra. Tekintetem vágytól ködös, ujjaim lágy esésű hajába túrom.
- Mintha elevenen fel akarnál falni – mormolja a fülembe és én tényleg eszem vesztem.
- Meg akarlak kóstolni… - harapom meg nyakát, majd végig nyalok bársonyos bőrén, magamba iszom édes illatát.


Szerkesztve louisMayfair által @ 2015. 08. 22. 22:57:14


Levi-sama2015. 08. 22. 19:09:54#33362
Karakter: Thranduil, a Bakacsinerdő tündekirálya



  

4.

 

- És te? Te bízol bennem?

Megdermedek a kérdésre. Alapvetően egy bizalmatlan lélek vagyok, bőven van rá okom, a történelem során árulások áldozata és okozója voltam, és ez mindig is így lesz. Talán ő is el fog árulni engem, talán a vesztemet is ő okozza majd, ki tudja. A sors kegyetlen játékos.

- Szeretnék bízni benned. Felkorbácsoltad a vágyam, amiről azt hittem már soha nem fogom újra érezni. Különös lény vagy te, narmona

- Mit jelent ez a becézés? Ahogy hívsz, narmona? – kíváncsian pislog fel rám, szép arcán az izzadtság csillog a felkelő nap fényében.

- Azt jelenti, farkasom.

Engedem, hogy a hátára forduljon, és újra leszorítom kezeit a kőre. mellkasa fel-alá süllyed alattam, bőre hívogat és csábít, s nem állok ellen a vágynak. Lehajolok hozzá, hajam sátorként öleli körül arcunkat. Ajkain csábítóan végigfut a nyelve, felkészül a csókomra. Sóváran közeledek, forró lehelete édes simogatás bőrömön.

- Azt akarod, hogy a tied legyek… - súgja a kis butám. Muszáj mosolyognom, annyira édes.

- Akka… Te már az enyém vagy… Attól a pillanattól fogva, hogy beléptél az erdőmbe. Nem vagy a tulajdonom, de tudom, hogy te is érzed, összekapcsolt minket egy láthatatlan erő, egy olyan, ami még a farkasoknál is nagy jelentőséggel bír.

Elréved a tekintete, de nem hagyom elkalandozni, merevedéséhez dörgölöm az enyém, s ő azonnal felszisszen.

- Miért nem segítettél magadon éjjel? Egész éjjel éreztem a vágyadat…

- Mert ez édes kín volt, olyan, amit már régen tapasztaltam – pihegem, és amikor megmozdul alattam, és kéjesen hozzám dörgölőzik, szétárad bennem a kéjes gyönyörűség. Ó igen…

- Ez? Mi az, amit szeretnél, Thranduil?

Vad, érzéki hullámzásba kezd, és belenyögök a szájába, a forró vad csókjába. Ó igen… Ó igen! Az íze akár az erdő vad levegője, az illata fanyar izzadtság és tesztszag izgató keveréke, egyszerűen olyan ősi csáberővel hat rám, ami leírhatatlan. Levegőért kapva tépem el tőle a számat, és elkábulva támasztom súlyos fejemet az övéhez.

- Veszélyes vizekre tévedtél – suttogom.

- Mit kell tennem ahhoz, hogy azt a kifejezést lássam megint az arcodon? Ezt akarom látni, újra és újra… Ha a testemet szeretnéd, megadhatom, mert én is akarom a tiédet… Nem hiányzik, hogy valaki boldoggá tegyen? – búgja mély, érzéki hangon, ajkamat finoman megharapdálja. Egekre mondom, ilyen csodás szeretőm talán még nem is volt, aki ennyire elkábított volna… Füléhez hajolok, belenyalok a kagylóba és ő megremeg alattam.

- Mit gondolsz, narmona… Te boldoggá tudnál engem tenni? – kérdem izgalommal, ajkam is beleremeg a várakozás kéjében.

Lábai közé fészkelem magam, már csak fél kézzel tartom őt, és szabad tenyeremmel végre végigsimíthatom izmos barna mellkasának domborulatain. Kemény kis mellbimbója körül lassú kört rajzolok ujjaimmal, gyűrűim fényesen ragyogva tükrözik a meleg nap fényét. Vad mocorgása tovább korbácsolja vágyaimat.

- Eressz el! – morogja. – Meg foglak harapni…

Éhes csókom elsöpri minden gondolatát, ahogy az enyém is. Nyelvem puha és meleg szájába tör, vad orgiával térképezi fel minden titkát, édes táncra csábítja az övét. Elkábulva csúsznak le kezeim, meleg bőrén játszanak ujjaim.

Kopognak az erkélyajtón.

Ingerülten csattan a hangom.

- Ki az?!

- Bocsáss meg uram, követ érkezett Elrond úr házából!

Sóhajtva nézek az alattam heverő gyönyörű vágyálomra, duzzadtra csókolt ajkai csillognak, bőrén arcpír, mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, bőre forrón lángol, szinte éget. Tekintete azonban már éber, nyilvánvalóan hiába váratnám a követet, Akka tekintete már kiutat keres. Talán mégsem a legjobb ötlet itt a kövön folytatnunk, ő sem ezt érdemli. Sajnálkozva húzódom el tőle.

- Mennem kell, és neked is.

- És a reggeli?

Majdnem felnevetek, annyira édesen pimasz. Reggeli… Hm…

- Be fogjuk pótolni, narmona – búgom csábítóan, és ő nagyot nyelve, büszkén felemelt fejjel kisiet az ajtón. Amikor édes kis feneke is eltűnik a látóteremből, végre észreveszem a szolgálót is, aki elpirulva néz a mellkasomra. Követem tekintetét, és a cafatokban lógó ruhám láttán elmosolyodom. Kis vadóc, hát nem tönkretette a ruhám? Ezért megbüntetem majd… És élvezni fogom, ahogy ő is.

 

*

 

Néhány órával később, a fiammal az Örök Nyár Kertjébe sietek, ahol a fiam vár. Csalódottan veszem tudomásul, hogy megint a közönséges származású Tauriel társaságára pazarolja az idejét.

- Apám – hajol meg Legolas, és Tauriel azonnal hátralépve mélyen meghajol. Mielőtt megszólalhatnék, tekintetem megakad azon, amit idáig mosolyogva néztek ők is, és mások is körülöttünk. Akka, farkas alakjában belefeledkezett teljesen a… játékba. Tünde gyermekekkel kergetőzik, óvatosan és ormótlan nagy méretéhez képest hihetetlenül gyengéden bánik velük, lovagoltatja őket, bukfenceznek, birkóznak… Elképesztő látvány, még soha nem láttam ehhez foghatót.

Megtapsolom őket én is, amikor legyőzik a vad szörnyet. Mosolyogva nézem az elégedetten gyermekeket, és a lihegő farkast.

- Nem is gondoltam, hogy a farkasok ilyen jó dajkák… - mondja valaki. Szívesen elmondanám, hogy Akka még mennyi mindenben nagyon jó, de az a tehetséges oldala senkire sem tartozik, csak rám.

- Azt hiszem, Akka nem értékeli, hogy ledajkáztad – válaszolja Legolas.

- De tagadhatatlan, hogy a gyerekek körében rendkívül népszerű és szerény is.

- Azt hallottam, hogy a farkasok között az egész falka kiveszi a részét a kölykeik neveléséből.

- Én meg azt is, hogy a gyerekek szentek és sérthetetlenek a farkasok számára, ha egyet bántasz, mindet bántod és kivégeznek.

- Ezt ki mondta neked? – kérdi Legolas meglepetten Taurielt.

- Az öreg tölgy, és neked?

- Szintén…

Akka elvigyorodik, ami akár vicsornak is értelmezhető, de minden gesztusát ismerem már.

- Ne kísértsd a sorsod, Legolas – szakítom félbe az unalmas szócséplést. – Az öreg tölgy mesélt nektek róla, de mit gondoltok, rólatok mit mondhatott neki?

Amiről én is tudok, és nem tesz boldoggá.

Akka kuncogva ejti nagy busa fejét a puha fűre, láthatóan kiválóan szórakozik.

Intéssel útjára bocsátom Taurielt, és Legolassal a virágzó cseresznyefa alatti faragott levélmintás padra ülünk.

- Miért küldött követet Elrond nagyúr?

- Neked csak Elrond, fiam – biggyesztem le ajkam gőgösen, majd lekicsinylőn legyintek kezemmel. – Megint telebeszélte a fejét Gandalf.

- Gandalf, a szürkemágus?

- Igen, az a vén bolond – forgatom szemem bosszúsan. – Rémeket lát olyan jelekből, amelyek teljesen jelentéktelenek. Elrond komolyan vette őt, és eljönne látogatóba hozzánk a télüdvözlő ünnepségre, hogy a segítségemet kérje.

- És fogadod őt?

- Nem, elutasítottam.

- De miért, apám? Hiszen békés szövetségben élünk, bármikor jöhet látogatóba, ahogy mi is bármikor elmehetünk hozzá!

- Így is el fog jönni, ne aggódj. Amennyire én ismerem, erőszakosan küldeni fogja egymás után a követeket, hogy elérje amit akar – mosolyodom el gúnyosan.

- Akkor mi értelme volt elsőre elutasítanod?

- Mert így esett jól – mosolyodom el gúnyosan. Sokszor taposott már az önérzetembe az a kopaszodó ronda tünde, így ahol csak tehetem, megpiszkálom én is az övét. – Jól ismer engem, sejtette hogy nem lesz könnyű dolga velem. Soha nem vettem részt középfölde hatalmi játszmáiban, nem köteleződtem el senki felé, független és önálló a népünk, erre büszke vagyok. Szövetséget kötöttem ugyan a völgy-tündékkel – undorral ejtem ki a gúnynevüket -, de jól tudják, hogy ez csak egy udvarias gesztus, sem mint elköteleződés.

Tekintetem megakad Akkán, aki egy sírdogáló tündegyereket vígasztal. Legolas követi tekintetem, és hosszú percekig egyikünk sem szólal meg, csendesen figyeljük a jelenetet. Tudom miért sír a gyermek, elmeséli a farkasnak is szívbemarkoló történetét. Apja fájó veszteség volt számomra is, ahogy minden tündém halála is.

- Azt hiszem, igazad van apám – mondja Legolas halkan, és ahogy szemembe néz, tekintete elárulja megrendültségét. – Tényleg jót tenne népünknek, ha Akka úgy döntene, hogy végleg velünk marad és falkát alapít. Ő egy igazán kedves és szerető lélek, az öreg tölgy is így gondolja, ahogy a többi mágikus növény és állat is. Bocsáss meg, hogy kételkedtem az ötleted helyességében.

Bólintok.

- Mi lesz Elrond látogatásával?

- Mi lenne? Úgyis eljön, ha akarom ha nem – kuncogok. – Most menj, beszélgetni szeretnék a farkasommal.

Felállok, halványzöld ruhámon csillognak a zöld smaragdok, amelyek míves levélindákat formálnak végig a mellkasomon, egészen a földig. Koronám ezúttal fehér dérrel bevont magyal, jelzi a tél közeledtét. Lassú, kecses léptekkel odasétálok a szarvasomhoz Armanhoz, aki épp Akkával ismerkedik. Füléhez hajolok, ősi tündéül beszélek hozzá, hiszen a mágikus állatok csak így értenek. – Ő Akka, a farkas szeretőm – mutatom be neki lágyan. Csodálkozva szusszant, és kíváncsian néz a nagy farkasra. Kuncogva megpaskolom az oldalát, mert imádom őt megbotránkoztatni. Gőgösebb még nálam is, ezért is szeretem annyira.

Magunkra hagy minket, és elsétál az egyik gyümölcsfához. Akka felé fordítom teljes figyelmemet. Gyönyörű a bundája, már egyáltalán nem hasonlít ahhoz a kivert kutyához, aki egykor hozzánk érkezett. Dús, fényes a bundája, nagy és erős, izmos a teste, és ha jól látom még nőtt is, bizonyára ez a valódi mérete. Szürke szemei ugyanazok, tekintetében ott az emberi értelem.

- Elrond látogatóba érkezik hozzánk a télköszöntő ünnepségre. Még nem láttál igazi tündeünnepséget, igaz? Akkor most fogsz. Élvezni fogod, ebben biztos vagyok. Rengeteg a teendőm az ünnepség előtt, ha akarsz, besegíthetsz az előkészületekben.

Gyanakodva pislog, füleit kíváncsian mozgatja. Elmosolyodom.

- Ha velem vacsorázol, elmesélem milyen egy ilyen ünnep – búgom lágyan az ajánlatot, és megsimogatom a fejét, füle tövénél megvakargatom. Elégedetten felmordul. - De addig is… kövess kérlek, szeretnék mutatni neked valamit.

Kanyargós, hosszú hidakon sétálunk át, végül benyitok egy közepes nagyságú terembe. Kettesben maradunk, és ő visszaváltozik emberi alakjába.

- Ez az, amiről meséltél? – kérdezi, és a falhoz lép.

- Igen, a hőstetteid. - Ujjaival megérinti a szép festményeket, hitetlenkedve bámulja, milyen szépnek és nagynak ábrázolták őt az ügyes kis aprócska tündekezek.

- Tetteim? Hiszen csak egy tettem volt, az is csekély – mormolja zavartan.

- Így születnek a legendák. Szeretnéd látni az enyémet? – kérdem félrehajtott fejjel.

- Igen.

Elszakítom pillantásom gyönyörű izmos testéről, és az ajtó felé indulok. Nem kell hátranéznem hogy tudjam, ismét farkas formát vesz föl, hiszen teljesen meztelenül nem kíván  mutatkozni mások előtt. A trónteremhez vezetem, megkerüljük a trónomat és a privát termeim felé vezetem.

- Mi tündék szeretjük festményekben megőrizni az értékes történeteinket – mesélem neki közben. – A jót és rosszat ugyanúgy. Hiszen a sötét és szomorú múltunk is a részünk, nem szabad elfeledkeznünk róla.

Intésemre kitárul egy duplaszárnyas szépen kovácsolt ajtó, odabent pedig fehér márványból faragott szobrok fogadnak bennünket. Apám, anyám, én, Legolas, és még néhány tünde ős mesterien faragott mása. Körülöttük a falakat és a boltíves plafont is beborítja a történelmünk.

Akka kíváncsian nézelődik, annyira meglepődött, hogy farkas alakjában marad. Hagyom, hogy végignézzen mindent, amikor pedig az én rémálmaimhoz ér, elfordulok tőle és a boltíves ablakhoz sétálok. Gondolataimban felszínre kerülnek a fájdalmas emlékek, a seregem elvesztése, szeretett feleségem, gyermekem anyjának kínhalála és a saját tehetetlenségem, ahogy ezt végig kellett néznem, és semmit sem tehettem a sárkánytűz ellen, amely szénné perzselte őt. Királynőként erős harcos volt, hozzám méltó mágiával, hiszen megosztottam vele az erőm… De mindez kevés volt a sötét lelkű sárkány ellen, akit ármányos módon Sauron felhasznált. Én is megégtem, de a látható sebek eltűntek, a láthatatlanok pedig örökre megmaradnak.

Oldalra pillantok, tekintetem megakad az esküvőmről készült rajzon, majd a fiam születésének képén. Soha nem leszek már olyan boldog.
(
http://img06.deviantart.net/e8ca/i/2013/179/c/b/thranduil_by_slugette-d6b0rrv.jpg)

- Miért mutattad meg nekem? – kérdezi, mély hangjában érzem a szomorúságot.

- Mert arra vágyom amire te is, hogy megismerd Thranduilt a tündét, narmona. Te magad mondtad, hogy erre vágysz, és amikor láttalak a kertben téged és azt a boldogtalan gyermeket, én is vágyni kezdtem rá. Tudni akartad, miért vagyok szomorú… Már ezt is tudod. Kitártam előtted a lelkemet… Elégedett vagy?

Tekintetem a lenyugvó napot követi, az emlékek fájdalma már nem olyan sanyargató, de még mindig fáj.

- Talán nem véletlenül hozott el hozzám a sors, Akka. Ennek meg kellett történnie, te vagy a régóta várt balzsam a sebeimre.

Melegséget érzek, ahogy hátamhoz simul meztelen teste, és erős karjai átölelnek. Arcát nyakamba fúrja és felsóhajtok a megkönnyebbüléstől. Otthonos és meleg érzés, a szeretete langyos vízként borít be engem.

Kezére simítom tenyerem. Odafent a csillagok halványan felderengenek, csak ők a tanúi gyengéd csókunknak.



Szerkesztve Levi-sama által @ 2015. 08. 22. 19:11:32


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).