- Jó reggelt Goro-úrfi. Készen áll a tanulásra ezen a mai csodaszép napon? - lépek be kedvenc kis tanítványomhoz, és állok széke mellé.

Nemleges válaszán pedig már egy kicsit sem lepõdök meg, ahogy azon sem csodálkozom, hogy hozzám intézett szavai közben egy pillanatra se néz fel abból az újságból, amit olvas, pedig már vagy egy tucatszor átlapozta az alapján, ahogy meg van gyûrve.

Ahhoz is hozzászoktam a mellette eltöltött hónapok alatt, hogy még csak arra sem méltat, egy kis köszönéssel adja meg nekem, mint tanárának a tiszteletet. Õ úgy gondolja, örüljek annak, hogy legalább a kérdésemre válaszolt.

Pedig… Az õ csábos ajkai közül különösen szépen szólna az, hogy jó reggelt Benjamin-sama.

Grr… A nyögések pedig még szebben.

De… Nem csak az ajkai tetszenek a kicsikének, talán azért is nem akarom elsietni a megdöntését, és egyben magántanári kirúgatásomat sem innen.

Termete, és alkata, amiket testhez simuló ruháival hangsúlyoz ki is ínycsiklandozóak, dús, sötétbarna haját is egyfolytában csak túrná az ember, miközben a drága hatalmas szemeivel rá nézve szopja õt.

Miután persze betörte.

Ha most megpróbálnék vele valamit kezdeni, és a szájába tolnám, lehet, elõbb harapna le a végébõl egy darabot, minthogy kényeztessen.

Na de vágjunk a dolgok sûrûjébe. Ha az anyja nem is, attól még a személyzet, akikkel Goro még nálam is rosszabbul bánik be szoktak nyitni, hogy megnézzék, hogy boldogulok-e vele, és hogy ténylegesen oktatom-e. Fõleg amióta a kicsike azért panaszkodott anyjánál, és játszotta el elõtte a hattyú halálát, mert én molesztálom.

Nem volt semmi olyasmirõl szó, csak a nemi szervek tanítottam neki szemléltetéses módszerrel. Ráadásul nadrágon keresztül nyúltam csak hozzá büszkeségéhez.

- Khmm… - köszörülöm meg a torkom elõször is, és veszem el tõle olvasmányát, majd mielõtt még tovább hergelném magam, valamint már érte lüktetõ vágyam látványával, a pulpitushoz megyek, tisztes távolságba tõle, és elõszedem a könyveim. - Ha ennyire olvasni akarsz, akkor legalább a tankönyveidet bújjad. Azokban is van szó a szaporodásról, azt már mutattam is.

- Bár… A mai óra témája a növekedés. - jelentem ki elgondolkodva.

Majd… Hatalmas vigyorral nyugtázom magamban, azt, hogy szavaimra elkomorul. Valamiért akkor, amikor dühében rámpillantásakor úgy érzem, hogy egy kanál vízbe simán bele tudna fojtani, határtalan boldogság önti el a lelkem.

Nem véletlenül imádom a biológiát, már megint az elevenjébe tudtam vele taposni. A méret… Pedig… Szerszámja igen szép példányú a termetéhez képest.

- Mást akarok. - cehh… Mert az évvel, esetemben hónapokkal elõre megállapított tanterv aztán így mûködik.

- Nem változtatok a kedvedért az órák témáján még akkor sem, ha ezért megint anyucihoz rohansz azzal, hogy csapasson ki. - szerintem be tudom neki magyarázni, hogy erre az anyagrészre pont most volt szüksége.

- Csak várja ki a végét. - teszi maga elõtt kezeit, nagyot sóhajtva nyomom be az egyik fiókba újságát, kezdem el a táblára felrajzolni az anyagot, miközben azt magyarázom neki, mitõl is függ az, hogy melyik ember mekkorára nõ, azt, ahogy a növekedési hormon mûködik, egészen addig, amíg dühös dobolását abba nem hagyja.

- Most hova akarsz menni?! - kérdem viszont ekkor. - Azt ne mond, hogy máris szünetet szeretnél tartani, mert sok volt.

- Magából mindig sok. - vág vissza duzzogva. - És ennyi elég is volt. - ehh… Pedig én még élvezni akarom a társaságát.

Határozott léptekkel állok be az ajtó elé úgy, hogy ne tudja tõlem kinyitni. Pontosabban… Hogy jelenlétem miatt ne jöjjön közel az ajtóhoz.

Velem nem játszhat úgy, ahogy szeretne, mert akkor, amikor megpróbálja csak õ húzza a rövidebbet.

Erre már õ is igazán rájöhetett volna.

- Ülj vissza azonnal, mert én fogok szólni az anyukádnak. - ez volt az utolsó csepp a poharában, magából kikelve kezd el ordítozni.

Nem is nagyon figyelek arra, hogy miket vág a fejemhez, ahogy ismerem úgyis csak a szokásosat. Hogy képzelem, meg kinek képzelem magam, meg hogy tudom-e ki õ és a többi…

Hoppá… Ez a toppantással elõadott fenyegetés új:

- Ha meglátja azt az újságot, ami azért van a fiókjában, hogy ahelyett olvasgathassa, hogy engem tanítana anya úgyis nekem fog hinni a múltkori üggyel kapcsolatban is.

- A múltkori üggyel? - vigyorodom el - Arra gondolsz, amikor szemléltetni akartam neked az óra anyagát? - hûha… Lehet, hogy át kell keresztelni gömbhalnak.

Eddigi életem során még egy gyereket se láttam, aki ennyire fel tudta volna fújni az arcát.

Bár… Ha jobban belegondolok olyat se, aki ennyire el tudott volna vörösödni haragjában.

Ha tovább cukkolom, a földet fogja csapkodni az öklével, mint valami hároméves?

Hmm… Még szép, hogy ki kell derítenem. Hiszen mindent a tudományért.

- Ha annyira bánt, akkor megengedem neked, hogy visszaadd azt a kis tapizást, te is megfoghatod az én farkam. És… Hogy nagylelkû legyek, azt mondom, hogy akár nadrágon kívül is. - jól esik elõhúznom merevedésem, az meg még jobban esik, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel.

- Vigye innen. - jelenti ki még mindig dühösen végül, de legalább már azt is hozzátéve, hogy most én nyertem, és bent marad az órán, ha azt, amit el kell tennem, elteszem.

Ennyit megér, vállrándítva húzom vissza sliccem, állok fel ismét a pódiumra, majd folytatom elõadásom neki, miután a legártalmatlanabb vigyorommal hajolok meg elõtte, hogy így közöljem vele, örülök annak, hogy továbbra is megtisztel jelenlétével.