- Mire készültél? – kérdezem, de ahogy kiejtem a mondatot már húzódna is hátra. Ha nem nyomnám vissza egy kicsit.
- S... semmire... komolyan... – dadog vissza zavarodottan. Olyan édes!
- Valóban? – simítom végig gyönyörû arcát. - Nekem nem úgy tûnt.
- Pedig n..nem.
- És... nem is akarsz?
- Öhh... – szinte annyira elpirult már, mintha tíz kiló púder lenne rajta. Lehet, hogy vissza kéne vennem egy kicsit? De nem bírom ki...
- Na, - ülök fel vele együtt. - Ne félj tõlem. Nem bántalak. – csókolom meg. Derekán tartom mind két kezem, közben õ az arcomat fogja, így faljuk egymást. Egy kis idõ múlva pózt vált, és azt eredményezi, hogy teljesen visszadõlök a kanapéra, õ pedig felettem lett. Ha õ halad, akkor én is. A lehetõ legtöbb helyen végigsimítok rajta, és egészen a mellkasáig folyékonyan sikerül véghezvinni ezt a tevékenységet. De ott már egybõl ráfog a kezemre.
- Ott... ne... – kérlel megszakítva a csókot, levegõért kapkodva.
- Mondtam, hogy ne félj, nem bántalak. – mosolyodok el. - Megengeded?
Lassan, de rábólint, majd elengedi kezem, jelezve, hogy folytathatom utamat. Azért még én is hezitálok egy keveset, de végül csak megteszem, és végigsimítok a mellein is. Egy szempillantás alatt viszem véghez, de mégis elképesztõ érzés, és õ is kicsit jobban elengedi magát, és rám fekszik.
- Ugye, hogy nem is fájt? – viccelõdök kicsit.
- Ühüm. – helyesel halkan, de rögtön újra ajkaimra tapad. Sokáig folytatjuk a csókot, másra nem is tudok koncentrálni, de hirtelen azt veszem észre, hogy a hasa az enyémhez simul, és kezei is felkalandoznak a tarkómhoz, majd szépen lefelé is tesznek egy utat a hátamon, de Ichi valahogy úgy dönt, hogy kicsit, szépen és finoman bele is karmol, de persze megint meglep ezzel, ezért a csókunk közben egy apró sóhaj is elhagyja a szám, és mellkasom is megemelem kicsit ahogy átjár az érzés. Ahogy végez egy cseppet eltolom magamtól.
- Honnan lett ez az ötlet?
- N... nem is tudom... csak... jött...
- Jöjjön csak ez után is, minél gyakrabban. – villantom ki vigyorom, aztán ahogy õ is mosolyra húzza a száját felülök, de az ölemben tartom Ichit. - Na de, most már menni kéne aludni, nem?
- Öhm, de.
- Gyorsan megyek letusolok, addig te feküdj le. – puszilom meg, aztán felkapom a pizsamám az asztalról, és elindulok lefelé.
A zuhany alatt állva szinte végig csak magamat nézem,nem is tudom, és nem is értem, hogy miért. Néha megfordul a fejemben, hogy kicsit kényeztetni kéne magamat, és most eléggé be is vagyok indulva Ichire, de nem szabad hagynom, hogy bármi ilyesmi is történjen. Ha õ is felkészül majd, akkor biztos lesz egy pár ilyesmi élményem is, nehogy már a célvonal elõtt adjam fel!
Gyorsan végzek, felkapom magamra a pizsim, és szinte nesztelenül lépkedek vissza a szobámba.
- Még nem alszol? – kérdezem talán csak a vak világba.
- Még nem tudtam elaludni. – válaszol az ágyról.
- Értem. – sétálok mellé. - Pedig holnap kelni kell, szóval próbálj meg, oké? – puszilom meg, majd én is ledõlök a kis fekhelyemre.
- Biztos nem alszol itt az ágyon? – kérdezõsködik, én pedig magamban sóhajtok egy jó nagyot.
- Nem, Ichi, mondtam, hogy nem férünk el ketten. – pedig milyen jó lenne!
- Biztos?
- Aha. – õ is elfogadja, és ledõl az ágyamra. - Jó éjt, Ichi. – mosolygok magamban. Azért mégis csak az én ágyamon van, talán holnapra Ichi illatú lesz, hehe.
- Jó éjt neked is. – suttogja,majd beköszönt a néma csend.

***

A héten nem sokat találkoztunk, maximum suli után, hiszen nem egy iskolába járunk. De most itt a hétvége, vagy legalábbis péntek, és a hét elsõ edzése, amire természetesen elhívtam Ichit, és természetesen õ el is jön. Már csak két óra, és csengetnek, a szokásos hintázásomból egy összegyûrt papír zökkent ki. Gyorsan felveszem, és kihajtogatom, hogy el tudjam olvasni amit ráírtak. Baráti hétvége? Na ne már...
Hasonló érzéseket kifejezõ arccal fordulok az író felé, aki csak elkuncog magában. Visszafirkantok valamit, hogy megtudjam, kik jönnek. Hamar vissza is kapom a választ: csak mi négyen. Oké, zsarolás bekapcsolva: ha a barátnõm eljöhet, én is megyek. Elégedetten mosolyogva olvasom a választ, és a kis mellé rajzolt sóhajtó fejet. Akkor a program el is van intézve!

Az edzõ és a csapattársaim sem ellenzik, hogy Ichi végignézzen minket. Amíg mi öltözünk, õ a teremben üldögél, ahol többek közt az én tancuccaim is hevernek. A srácok persze megint észreveszik, hogy nyulas bugyim van, és egész jól szórakoznak a dolgon, de most legkevésbé akarok ezzel foglalkozni. Felveszem a kék rövid gatyát, térd alá érõ fehér zoknit, tornacipõt, a csapat kék-fehér pólóját amire a számom és vezetéknevem van ráírva, és a galléros, ugyan ilyen színû melegítõ felsõt, bár ez utóbbi cipzárja mint mindig most is tárva-nyitva áll. Ahogy mindenki végez a szokásos sorrendben állunk fel, és a bemelegítõ futással kezdõdhet is az edzés.
A játék végére már le is kerül mindenkirõl a melegítõ. A vesztes csapat fut nyolc kört, nekünk pedig a padon ülve kell megvárni az edzés végét. Persze azonnal Ichi mellé ülök.
- Nagyon jól játszottál. – mosolyog rám, én meg elõtte áthajolva matatok a táskámban, hogy elõkotorjam az innivalóm, ez elõbb utóbb sikerül is.
- Köszi. – mosolygok vissza ahogy befejezem az ivászatot. – Amúúúgy nem lenne kedved eljönni velünk a vidámparkba hétvégén? – kérdezem, tekintetemmel inkább nem felé nézelõdve. Még a végén nem leszek biztos magamban, és egy cseppet beégek a többiek elõtt…
- Dehogy nem... szívesen elmegyek. - mosolyog rám, mire rögtön át is ölelem, és nevetünk egy kicsit együtt.
Hamarosan vége is az edzésnek, én pedig miután átöltözök rohanok is Ichihez.
- Ömm… a szüleim nincsenek itthon, nem akarsz átjönni? – kérdezi kicsit nyögve-nyelve, tekintetét elfordítva felõlem.
- Persze, hogy át akarok! – mosolygok rá, nem csak a kérdés miatt. Ugyanis van egy kis meglepetésem számára. – Akkor gyorsan hazaszaladok, hogy hozzak holnapra valami ruhát. – bólint egyet, én pedig szavamhoz hûen futólépésben megyek haza.

***

Csöngetek, Ichi hamar ki is jön és beszabadulok a ház udvarába, majd beljebb is. A fekete oldaltáskát amiben hoztam magammal egy-két dolgot felakasztom az elõszobában ékeskedõ fogasok egyikére, a cipõmet leveszem, a felsõmet pedig egy egyszerû rántással cipzározom ki. Már bõven elmúlt hat óra, ezért azt találjuk ki, hogy csinálunk valami vacsorát. Bár a javát Ichi készíti el, én csak apróságokban segítek, hiszen a végén valami nukleáris mérgezõanyagot dobnék össze, ha a dolog nehezebb egy szendvics elkészítésénél.
Ahogy kész vagyunk le is táborozunk a tévé elõtt, Ichi bekapcsolja és keresünk egy csatornát, amin olyasmi megy, ami mindkettõnknek megfelel. miközben eszünk én egész otthonosan törökülésben foglalok helyet a fotelben. Nem is a filmet nézzük, inkább beszélgetünk a hetünkrõl, és amikor mindketten végeztünk Ichi kimegy a konyhába elmosogatni, eközben én kisurranok a táskámhoz, és kiveszem belõle az ajándékot. Amikor visszaér a nappaliba azonnal fel is pattanok, és elé állok.
- Valami baj van? – néz végig rajtam értetlenül, hiszen a két kezem a hátam mögé nyúl.
- Nem, dehogy. – mosolyodom el, és teszek egy lépést felé, és lassan az ajkaihoz hajolok, viszont épp, hogy megállom, hogy megcsókoljam. – Csak nem felejtettem el… - suttogom halkan.
- Mit? – kérdezi bátortalanul, mire ismét mosolyra húzom a szám.
- Hogy ma már egy hete együtt vagyunk. – csukom le a szemeim, és lassan megcsókolom. Viszonozza, és perceknek tûnõ pillanatokig folytatjuk is. Ahogy elválunk egymástól homlokomat az övének szegezem, és becsukom a szemeim. – És mondtad, hogy szereted az ilyesmit, szóval nem volt jobb ötletem. – veszem el hátam mögül a fehér plüssmacit, aminek a sáljára egy szívecskével díszítve van hímezve az, hogy Ichi. Ahogy szemléli a macit szinte könnyezni kezd, mire a kezébe nyomom, gyorsan átölelem, és lassan, jobbra-balra dülöngélek vele, egy szép nagy mosollyal az arcomon. Érzem, hogy örül neki, valahogy tényleg bennem van ez. Bár szipog egy kicsit, remélem csak azért, mert örül a plüssnek. Kicsit eltolom magamtól, aztán a fotelhez vezetem, ahol kicsit jobban szemügyre veszi az állatkát.
- Nagyon köszönöm... - szipog. - Ennél szebbet soha nem is kaptam... - csak elmosolyodok, nagyon aranyos, hogy ilyet mond. - De én nem vettem semmit... - suttogja egy kis hezitálás után. Kérdõen nézek rá, õ pedig a macit szemléli helyettem. Értem én!
Lassan közelebb kúszok, kiveszem a kezébõl az ajándékom, egyik kezemmel támasztom magam, a másikkal pedig átkarolom, és így csókolom meg.
- Nekem nem kell ajándék, elég, ha te itt vagy. - súgom a fülébe, majd nyakába csókolok, amit szemmel láthatóan élvez. A kezemmel, amivel eddig támaszkodtam derekánál ölelem át, így egészen közel kerülünk. És ez is tetszik neki...

Elenged, majd megmutatja a házat.

Õ elég gyorsan halad, de én azért igyekszem jól megnézni minden pontját a helynek. Minden szoba egyszerû és ízléses, nagyon szép ez a környezet.

A konyhában volt egy kis papír, amin szülei üzentek, hogy elmentek. Utána még megmutatta a fürdõszobát, aztán indultunk fel az emeletre. Fent voltak a hálószobák.. már nagyon-nagyon érdekelt Sen szobája, hisz az alapján meglehet tudni a másikról dolgokat, és már alig bírtam magammal, hogy milyen az övé.

-       Biztos be akarsz menni? – kérdezte, és hangjában egy kis feszültséget fedeztem fel.

Ennyire nem akarná megmutatni a hálóját? Gyorsan rávágtam, hogy igen, a kíváncsiságom már feszített belülrõl. Sen viszont rendkívül lassan érte el a kilincset, és még annál is lassabban kezdte lenyomni. Egy kis idõ után nyílván észrevette, hogy áttudnám döfni a pillantásommal, de ha egyszer kíváncsi vagyok. Végül végre kinyílt az ajtó, én pedig enyhén szólva ledermedek..

Ez a szoba.. elképesztõ. Iszonyatos kupi van, összevissza minden, a ruhák hol az ágyon hol a földön hevernek, az asztal szinte nem is látszik, úgy el van árasztva mindenfélével. Hogy lehet így élni? Nem tudom elképzelni.

-       A..azta... – nyögöm ki, mást nem igen tudnék mondani. Gondoltam, hogy nem egy rendmániás típus, de erre nem számítottam.. na de végül is ez Sen, õ így szereti a szobáját, és én elfogadom.

-       Azt kétlem, hogy ketten elférünk az ágyon szóval majd rendbeszedem neked, én meg átmegyek a vendégszobába... – motyogja - N... nem túl lányos, de remélem most jó lesz.

-       Nem kell átmenned miattam. – fordulok hozzá.

-       De nem szeretném, ha te aludnál ott.

-       É... én pedig nem szeretnék nélküled. – válaszolom pirulva.. valóban nem szeretek egyedül lenni.

-       Akkor majd alszok azon. – mutat a kanapéjára. Ránézésre nem túl nagy, vajon el fog férni rajta? Nem szeretném ha miattam nem tudna jól aludni, de ha õ mondja akkor biztos jó, válaszul bólintok egyet, és indulok jobban megnézni a helyet.

-       Ez a kedvenc csapatod, ugye? – állok meg a sok poszter elõtt, amik a falat díszítik.

-       Ja, Apu egyszer ki is vitt egy meccsre, akkor lett a fejembe verve, hogy õk a legjobbak. – mosolyog, közben pakolászza a szétszórt holmikat.

-       Hû, ezeket te nyerted? – figyelek fel a díjakkal teli polcra.

-       Fogjuk rá, de elég régiek, már rég nem járunk versenyre. – lép mellém, és nézi õ is a nyert dolgokat.

-       Ki az a lány? – fürkészek egy képet, amin Sen és egy lány áll vigyorogva.

-       Hát... õ csak Kaede. Egy jó barátom... volt. – Mondja elhalkuló hangon.

-       Volt?

-       Ez a kép még az utolsó közös meccsünkön készült, úgy 12 lehettem. – kezd mesélni, engem pedig rendkívül érdekel minden dolog vele kapcsolatban. Lehuppanok az ágyra, õ pedig a fotelba helyezkedik. - Szóval, Kaede volt a csapatunk kapitánya, és talán a legjobb embere is. Ha õ nincs, akkor már az elsõ vereség után feladom, talán akkor szerettem bele igazán... – picit megáll.. szóval szerelmes volt ebbe a lányba.. most már még inkább érdekel - Azon a meccsen dõlt el minden, hogy maradhat-e a mi csapatunk az iskolában, vagy nem. De természetesen megnyerte nekünk, nem hiába vigyorgunk így mind ketten a képen. Aztán rá pár hétre elköltöztek külföldre... És még csak el se búcsúzott. – gyûltek a könnyek a szemébe, nagyon szerethette õt.. - A szüleink mindig jóba voltak egymással, szóval az elsõk között voltunk, akik értesültek a balesetrõl... és Kaede nem... – elcsuklott a hangja, eltakarta az arcát, és sírni kezdett.

Rögtön felugrottam, és odasiettem hozzá, erõsen öleltem, hátha megnyugszik, de nem sikerült, nem hagyta abba a sírást.

-       Nyugi Sen, nincs semmi baj. – nyugtatgatom, közben lágyan simogatom a hátát, remélve, hogy segít.

-       Miért kellett õt is elvenni tõlem? – fordul felém, arca könnyáztatott, gyorsan hozzábújok, és még jobban ölelem.

-       Tudod én nem ismerem õt, de biztos vagyok benne, hogy Kaedének is fájt akkor, hogy el kellett hagynia. – igyekszem vigasztalni, és úgy érzem, mûködik.

Már annyira nem sír, a remegése is lecsökkent. Kis ideig csak némán figyelem, ahogy fokozatosan egyre jobban lesz. Mikor már úgy veszem észre, hogy eléggé megnyugodott, letörlöm az arcáról a könnyeket, majd eszembe jut, hogy a szülei üzenték, hogy egyen is valamit, ezért elindulunk lefelé a konyhába, és összeütünk valami harapnivalót.

Sen nem igazán mozog otthonosan a konyhába, így fõként én készítem az ételt, de nem bánom, igazán szeretek a konyhában tevékenykedni. Meleg szendvicset készítünk, én pedig fõzök mellé tojást is.

A szobájában fogyasztjuk el, mivel valami film megy a tévében, habár annyira nem érdekes.

-       Ugye tudod, hogy ma neked is fürdened kell? – fordul felém mosollyal az arcán, én pedig eléggé ki is pirulok. – Nyugi, nem velem, vagy jobb lenne? – veti fel a kérdést két harapás közben.

-       I... inkább még várjunk vele. – hozok össze nehezen egy mondatot.. de ha egyszer olyan könnyen zavarba tud hozni..

-       Ahogy gondolod. – mosolyog. Annak igazán örülök, hogy õ megérti, hogy nem szeretném elsietni, és ilyen türelmes.

Mikor befejezzük az evést, Sen lemegy, és elmossa a tányérokat, én pedig elõveszem a pizsamámat, majd kikészítem a holnapi ruhámat is, aztán indulok lefelé. Megmutatja, hogy mit hol találok a fürdõben, és beállítjuk a megfelelõ vizet, majd kimegy.

Levetkõzõm, majd beülök a kádba. Ahh, de jó! Tegnapi napot kihagytam, pedig imádok fürödni, teljesen ellazít. Úgy negyed órát pihiztem, majd megmosakodtam, és nehezen de kimásztam. Megtörülköztem, megszárítottam a hajamat, felhúztam a pizsim, és indultam vissza Senhez.

Felbaktattam az emeletre, majd benyitottam a szobájába. Rendesen meglepõdtem, mikor láttam, hogy már el is aludt azon a kis kanapé formájú dolgon. Közelebb lépdeltem hozzá. Még mindig a kinti ruhájában volt, ráadásul egy szál pulcsi vagy takaró nélkül. Jó, hogy tavasz van, de az éjszakák hûvösek, könnyen megfázhat.

Kerestem egy meleg takarót, és belebugyoláltam, hogy véletlenül se legyen semmi baj. Odatérdeltem mellé, és pár percig figyeltem, ahogy szuszog. Így teljesen ellenállhatatlan. Egy idõ után úgy döntöttem, hogy én is megyek aludni, ezért fölé hajoltam azzal a szándékkal, hogy megpuszilom, amikor pont abban a másodpercben kinyíltak a szemei..

Fél centire tõle, tûzpirosan ledermedtem. Elõször õ is csak engem fürkészett, aztán elmosolyodott, minek következtében, ha lehetséges, még jobban kipirultam.

-       Mire készültél? – mosolyog rám, én pedig hátrálnék, de magához ölel.

-       S.. semmire.. komolyan.. – válaszolok akadozva.

-       Valóban? – cirógatja meg az arcom – nekem nem úgy tûnt.

-       Pedig n..nem.

-       És – szélesíti mosolyát – nem is akarsz?

-       Öhh... – teljesen zavarba hozott..

-       Na – ül fel, engem pedig az ölébe húz – Ne félj tõlem – nyom egy puszit a számra – Nem bántalak. – csókol meg.

Azonnal viszonzom a csókot. A derekamra csúszik a keze, én pedig az arcát fogom közre. Így folytatjuk az immár nyelvpárbajunkat. Egy idõ után lépek. Lassan feltérdelek, és közelebb még közelebb mászok, minek következtében ledõl a kanapéra, engem pedig maga fölé húz.

Én még mindig térdeltem, a csókot folytattuk, de a keze végigpásztázta szinte az egész testem. A derekamról indult, végigsimított a combomon, majd visszatért a hátamra, majd a hasamra, és a mellkasomra..

Nem mintha nem élveztem volna, de a végén kicsit megijedtem, és elkaptam a kezét.

-       Ott... ne.. – dadogtam, a csóktól kicsit pihegve.

-       Mondtam, hogy ne félj, nem bántalak. – mosolyog rám bíztatóan. – Megengeded?

Vonakodva kicsit, de bólintottam, és elengedtem a kezét. A felsõtestemre szegezte szemét, majd végigsimított a mellemen. Az érzés nagyon jó volt, el is gyengített, mintha egyszerre csak kiment volna alólam a föld, úgy feküdtem rá Senre.

-       Ugye, hogy nem is fájt? – kérdezte kedvesen.

-       Ühüm. – válaszoltam halkan, és újra megcsókoltam.

Ahogy egyre mélyült a csók, ahogy egyre erõsebb lett, teljesen belefeledkeztem mindenbe. Nem tudom, mennyi idõ telt el, nem hallottam, nem éreztem semmi mást, csak õt.

Ahogy még inkább kizártam mindent, és csak rá figyeltem, egy új érzés kerített hatalmába, de hogy mi volt pontosan.. azt nem tudom. Lehetett bátorság, ami nekem sose volt, esetleg önbizalom, ami még annyi se. Úgy éreztem, valamit kezdenem kell a testem többi részével is, nem csak a számmal.

Ahogy Sen tette, én is simogatni akartam, de elsõre elvethettem a sulykot..

Kicsit feljebb húztam a pólóját, és felvezettem a karomat egészen a tarkójáig, onnan pedig finoman, lassan végigkarmoltam a hátát. Sóhaja belefolyt a csókba, mellkasa kicsit megemelkedett, én pedig kicsit kinyitottam a szememet, hogy figyelhessem arcának minden rezdülését. Élvezte, az biztos.

Tettem befejeztével újra megcsókoltam, de picit eltolt magától, épp annyira, hogy beszélni tudjunk.

-       Honnan lett ez az ötlet? – kérdezi mosolyogva.

-       N.. nem is tudom.. csak.. jött.. – dadogtam össze zavaromban.

-       Jöjjön csak ez után is, minél gyakrabban. – vigyorog, én pedig mosolyogva bólintok.

Hirtelen felült, engem pedig az ölébe húzott.

-       Na de, most már menni kéne aludni, nem? – kérdezi az órát fürkészve.

-       Öhm, de. – nézek én is oda.. jó ég, már lassan tizenegy óra..

-       Gyorsan megyek letusolok, addig te feküdj le. – nyom egy puszit az arcomra, majd felkapja a pizsijét, és indul is.

-       Rendben. – válaszolok halkan.

Bebújok az ágyába, amit erre az éjszakára nekem adott, és betakarózok. Hasra fordulok, majd belefúrom a fejem a párnába. Olyan illata van, mint Sennek, olyan kellemes. Az idõ megint csak száguld, és arra leszek figyelmes, hogy nyílik az ajtó.

-       Még nem alszol? – kérdezi tõlem.

-       Még nem tudtam elaludni.

-       Értem. – válaszol, majd idejön az ágyhoz. – Pedig holnap kelni kell, szóval próbálj meg, oké? – mondja, majd ad egy jóéjt puszit.

Odasétál a kanapéhoz, és õ is ledõl.

-       Biztos nem alszol itt az ágyon?

-       Nem, Ichi, mondtam, hogy nem férünk el ketten. – milyen kár..

-       Biztos? – kérdezem szomorúan.

-       Aha.

Nehezen, de beletörõdök, és lehajtom a fejem.

-       Jó éjt, Ichi. – szól még Sen.

-       Jó éjt neked is. – válaszolom halkan.

Viszonylag gyorsan elnyomott az álom, de így se aludtam sokat, másnap reggel nagyon fáradt leszek..

És amint kiejti ezt, mint valami rossz olasz szappanopera. Azt az undorító ajkát Ichigoéra tapasztja, szóval itt, helyben, elõttem megcsókolja. Van pofája, az biztos. De nekem is. Ahogy lassan és meglepetten nekem dõl, úgy érzem, hogy mindjárt akkorát fog kapni a csaj, hogy nem nagyon lesz kedve az én barátnõmet csókolgatni.
            - Ezt mégis hogy képzelted?
            - Semmi közöd hozzá. – pofázik vissza.
Semmi? Majd meglátjuk, hogy gondolkodsz, ha bevertem azt a ronda képed. Már indulok is, ahogy látom veszi a lapot és õ se csak áll egyhelyben, de egyszer csak Ichigo terem kettõnk között.
            - Ne! Kérlek titeket, az erõszak nem old meg semmit! – szól ránk, látom, a sírás végén áll szegény. Redben, ha õ mondja, akkor nem megyek neki. Úgy látszik most csak megfigyelhetem ezt a kis beszélgetést.
            - Ichigo. Én csak neked akarok jót. Miért nem olyannal jársz, akivel jövõd is van? – most arra célozgat, hogy vele lenne jövõje? Pff, szánalmas.
            - Már miért ne lenne jövõnk?
            - Ez nem egy normális kapcsolat... – mert az az lenne, ha veled járna, természetes. Tegnap még én voltam a leszbi aki rámászik mindenkire, ma meg tök természetes az ilyesmi. Alap.
            - De én szeretem õt! – teljesen elképedek, sose gondoltam volna, hogy így is tud beszélni, és azt meg végképp nem, hogy rólam - Miért csókoltál meg?
            - Régen engem szerettél...
            - De most már barátok vagyunk.
            - Tudom...
            - Elfogadnád végre hogy szeretem Sent, és lennél a barátom megint?
            - Nem tudom... talán.
És ezzel le is lép. Szép, mondhatom. Ichigo felém fordul, nem bírom megállni. Közelebb lépek, és szorosan mogomhoz ölelem. Muszály, egyszerûen muszály éreztem, hogy itt van, hogy szeret. Nem tudom miért, de olyan, mintha ez kéne. Igen, kell. Kell a szeretete, kell minden, ami csak õ. De mi van, ha neki mégsem én kellek? Sokáig csak így állunk, aztán amikor nagyjából rendezõdik bennem minden elengedem.
            - Gyere, – kezdem egy puszi keretében – menjünk. – elmosolyodik, és felkapja a táskát amit kihozott, gondolom ruhák, meg ilyesmi, de kiveszem a kezébõl - Az olyan törékeny kis cicák, mint te, ne cipeljenek ilyen nehéz dolgot. – mosolygok felé, aztán még egy puszi a szájára,és elindulunk. Egymás kezét fogva battyogunk hozzám, elég hamar eltellik az idõ, mivel itt van velem.
            - De szép... – hallom meg a halk hangját, amikor már a kerten trappolunk át.
            - Köszi, Anyu imád kertészkedni. – mosolygok rá. Hát elég vicces, hogy ilyesmit csinál szabadidejében, de megéri, hiszen amit õ ültet az biztos gyönyörû lesz. De nem vagyok oda az ilyesmiért, csak hát na... Amikor már a nappaliban álldogálunk tekintete elég sok képen megfordul, valamiért ciki, hogy kicsiként még csak egy cseppet sem hasonlítok a mostani önmagamra. Még a hajam is folyton kibontva állt, és nem is volt ennyire hosszú. Jó, mindegy.
            - Jajj, elnézést. – leveszi a cipõjét, kicsit fura, még nem volt itt olyasvalaki, mint õ, biztos nem szóltam, hogy Anyu nem akad ki, ha esetleg cipõben sétálgatnak itt.
            - Ugyan, hagyd csak, nálunk ezt nem kell.
            - Tényleg? De hát olyan tisztaság van, biztos ne vegyem le?
            - Biztos. – bólint egyet, de azért csak leteszi a többi cipõhöz. Most nézem, hogy nincs itt egyikük cipõje se. Na majd utána nézek még ennek, de egy sóhajt eleresztek még úgy mindenek elõtt.
            - Mi az? – pillant felém Ichi.
            - Most mondtam, hogy nem kell.
            - Tudom.. de engem zavar, olyan tisztaság van, nem akarok így mászkálni. – jajj de aranyos. Jó, ha nem szeretné, akkor nyilván nem kell.
            - Legyen ahogy szeretnéd. – ölelem át megint.
Gyorsan körbevezetem itt a földszinten, bár nincs semmi érdekfeszítõ erre. A nappali mellett a könyha ahol egy, a hûtõre ragasztott cetli közli velem, hogy Apu és Anyu elment, és mivel nem vittem mobilt így üzennek, és szintén a nappaliból egy csúsztatós ajtó vezet a fürdõbe, követlen ezzel szemben a lépcsõ az emeletre, ahol  a mi hálóinkon kívül egy vendégszoba található. Persze Ichigot már nagyon érdekli az én szobám, deee...
            - Biztos be akarsz menni? – na igen, ez itt a kérdés. „Sajnos” pozitív választ kapok, nesze a fejemnek.Nincs mit tenni, be kell engednem. Lassan a kilincs felé nyúlok, aztán méglassabban lenyomom, pedig minden porcikám ellenkezik, de mellettem álló már le tudna csapni a tekintetével, úgy ahogy én a kilincset. Elé tárul a pokol, ekkora káoszt biztos nem látott még. Az eredeti tapéta ha túlozni akarok akkor csak a plafonon látszik meg a sok poszter végett, a tévé elõtti asztalon a tankönyveimtõl a három napos chipsig minden megtalálható, az ágyon a drukker pólós plüssökön kívül néhány kósza felsõ ékeskedik. Eléggé elképed, én meg rendesen elszégyellem magam, ááá, kicsit sem ciki ez se.
            - A...azta... – ennél többet õ se tud hozzáfûzni, inkább lapítok mint az a bizonyos dolog a fûben. Az egyetlen amit ebbõl a szobából szívesen mutogatnék olyanoknak akik nem rajonganak a fociért, az a szekrény, ahol az a 2-3 kupa és kicsivel több érem tartózkodik amit nyertünk.
            - Azt kétlem, hogy ketten elférünk az ágyon szóval majd rendbeszedem neked, én meg átmegyek a vendégszobába... – motyogom össze, mert nagyon úgy érzem, hogy nem tetszik neki a szoba – N... nem túl lányos, de remélem most jó lesz.
            - Nem kell átmenned miattam. – néz rám.
            - De nem szeretném, ha te aludnál ott.
            - É... én pedig nem szeretnék nélküled. – közli kicsit szégyellõsen, amire elmosolyodok.
            - Akkor majd alszok azon. – mutatok az asztal elõtti kanapé szerû dologra, amin akkor szoktam henyélni ha konzolon játszok vagy valamit nézek a tévében, esetleg a laptopommal a hasamon böngészek. Ichi bólint, aztán kicsit belljebb kerül, és jobban szétnéz.
            - Ez a kedvenc csapatod, ugye? – kérdezi miközben próbálom összehajtani a takaróm.
            - Ja, Apu egyszer ki is vitt egy meccsre, akkor lett a fejembe verve, hogy õk a legjobbak. – mosolygok rá a úgy futtában, aztán ahogy sikerül azt a pár plüsst is megigazítani a párna mellett elpakolom a tankönyveim a fotelrõl, és rádobom a sarokban heverészõ edzõtáskámra a felsõket.
            - Hû, ezeket te nyerted? – mutat a már említett szekrényre.
            - Fogjuk rá, de elég régiek, már rég nem járunk versenyre. – állok mellé, és nézegetem egy darabig vele a dolgokat. Tényleg régiek...
            - Ki az a lány? – egy hümmögés keretében fordulok oda a képhez, amin én és egy másik lány vigyorogva, kissé piszkosan állunk az akkori csapatruhában.
            - Hát... õ csak Kaede. Egy jó barátom... volt. – harapom el a mondat végét. Nem szeretek az ilyesfajta dolgokról beszélni. Valamiért olyan rossz hangulatot teremt.
            - Volt? – ettõl féltem.
            - Ez a kép még az utolsó közös meccsünkön készült, úgy 12 lehettem. – kezdek bele, és ahogy elnézem érdekli a sztori folytatása is. Király, leülök a forelra, õ pedig az ágyra – Szóval, Kaede volt a csapatunk kapitánya, és talán a legjobb embere is. Ha õ nincs, akkor már az elsõ vereség után feladom, talán akkor szerettem bele igazán... – nyelek egy nagyot, de valahogy sikerül fenntartanom az érdeklõdést - Azon a meccsen dõlt el minden, hogy maradhat-e a mi csapatunk az iskolában, vagy nem. De természetesen megnyerte nekünk, nem hiába vigyorgunk így mind ketten a képen. Aztán rá pár hétre elköltöztek külföldre... És még csak el se búcsúzott. – már érzem, hogy könnyezek, pedig koránt sincs vége a történetnek. De még senkinek se meséltem errõl, szóval tesz rá egy lapáttal az is, hogy Ichigonak mondom el ezt – A szüleink mindig jóba voltak egymással, szóval az elsõk között voltunk, akik értesültek a balesetrõl... és Kaede nem... –már el is csuklik a hangom, nem tudom folytatni, arcom a tenyerembe temetem és sírni kezdek. Persze Ichi azonnal mellém pattan, és átölel, de nem tudom abbahagyni, egyszerûen nem.
            - Nyugi Sen, nincs semmi baj. – hallom a kedves hangját, és érzem, hogy a hátamat kezdi simogatni.
            - Miért kellett õt is elvenni tõlem? – fordulok felé könnyes arccal, õ pedig szorosan hozzám bújik.
            - Tudod én nem ismerem õt, de biztos vagyok benne, hogy Kaedének is fájt akkor, hogy el kellett hagynia. – én csak bambulok magam elé. Talán jobb is így, hiszen ha Kaede még itt lenne, akkor talán Ichigoval sem ismerkezdem volna össze, és talán egy olyen kiszámíthatatlan lány miatt mint õ, dobtam volna el magam mellõl Ichit.
Amikor már viszonylag lenyugszok, Ichi felveti, hogy Anyu írta a papíron, hogy majd egyek is valamit, tehát szépen levezet a konyhába, és csinálunk valami vacsorát. Mivel az én fõzéstudományom annyiból áll, hogy meg tudok vajazni egy kenyeret melegszendvícset eszünk, de csinál mellé egy kis tojást is. a szobámban eszünk, mivel fõmûsoridõ van valami film megy a tévében, de nem igazán köti le egyikünket sem.
            - Ugye tudod, hogy ma neked is fürdened kell? – mosolyodok el kicsit, felé fordulva. Rendesen el is pirul – Nyugi, nem velem. Vagy jobb lenne? – harapok bele a szendvícsembe.
            - I... inkább még várjunk vele. – hadarja össze.
            - Ahogy gondolod. – mosolygok rá. Ahogy végeztünk felállok és leviszem a tányérokat elmosni, Ichi pedig kipakolja a pizsamát, meg a holnapi ruháit, és lesétál. Megmutatom neki a fürdõt, aztán beállítjuk a vizet. Mikor kifolyik, visszabaktatok a szobámba, és ledõlök a kis alvóhelyemre. Nem túl nagy, épp, hogy elférek rajta, de még nem szeretnék elaludni, tekintve, hogy az utcai ruhámban vagyok, és szeretném Ichigot is megvárni, de nem sikerül. Így, takaró nélkül, felsõben és csõgatyában bevágom a szunyát.