Kezd idegesíteni a várakozás!

Percekig nem történik semmi. Én a magam részérõl már rég véget vetettem volna ennek a kutyakomédiának, de az a baj, hogy pontosan tudom, ha nem tartom be a játékszabályaikat, akkor vér nélkül ezt nem ússzuk meg. Igaz, valószínûleg egyébként sem ússzuk meg vér nélkül, de ha egy hajszálnyi esély is van rá, akkor azt nem akarom elszalasztani.

Van az a csend, ami fülsiketítõ, amikor már fáj az ember füle tõle, ami idegõrlõ, és ami elviselhetetlen. Na, ez most olyan. Nem bírom. Én egy dinamikus ember vagyok, rendkívül megfontolt, de dinamikus, nem bírom a kabuki-t, ami itt zajlik. Merthogy, ez egy színház, ami itt most történik.

Zukoshi úgy ül a helyén, mintha csak egy viaszbáb lenne. Bárhogy vizsgálom, szerintem nem lélegzik, rezzenéstelen arca teljesen kifejezéstelen. Csupán a szeme árulja el, hogy nem egy Tussauds-panoptikum hõse.

- Jó látni, hogy valaki még ragaszkodik a tradíciókhoz – szólal meg végül Zukoshi.

Nem vagyok képes a maffiában betöltött magas rangjával gondolni rá. Az én szememben õ csak egy közönséges bûnözõ, bármennyire is körülrajongják az emberei.

Raven viszont nem így van ezzel! Derékból, egészen mélyre hajol, kezeit a térdére csúsztatja úgy, hogy az ujjai egyenesek legyenek. Ha eltekintek attól, hogy egy végtelenül formális mozdulatról van szó, egészen kecses lenne.

Nem tudom eldönteni, hogy könyökkel oldalba bökjem-e, hogy ne hajbókoljon ennek a gengszternek, vagy se?! Végül, meggyõzöm magam, hogy ezt most hagynom kell, bármennyire is megalázó ez nekem, mert Raven sajnos itthon van, és tõle ezt várják! Már így is elég mély a szósz, amiben van, nem kellene tetéznem!

- Arigatou, Zukoshi-sama – majd óvatosan felnéz, és egy rövid szünet után hozzáteszi – Vagy hívjam inkább Orochinak?

Na, ezt most végképp nem értem! Persze, nem kell nekem mindent értenem, de azért megszoktam már, hogy alapvetõen nagyon kevés dologgal találkozok, amit nem értek! Sajnos, ez a mai este ilyen lesz, azt hiszem!

Újabb feszült pillanatok következnek. Kibaszott kabuki!!! Ha hazaértünk, jusson eszembe minden támogatást megvonni minden olyan szervezettõl, amelyiknek bárminemû köze van a kabuki-hoz!!!

Igyekszem megõrizni legendás hidegvéremet, de érzem, hogy egyre nehezebb! Nem vagyok hozzászokva, hogy mellékszereplõ legyek egy jelenetben, pláne nem egy kabuki-ban, és ezt nehezen tûröm. Minden tanult technikát be kell vetnem, hogy megtartsam látszólagos nyugalmamat, és ne törjek ki a rám kényszerített szerepbõl. Egyre inkább érik bennem a gondolat, hogy akármi is lesz a kimenetele a mai estének, ezt a figurát meg fogom öletni. Még sosem történt ilyesmi, még sosem ölettem meg senkit. Természetesen, megvan a kapcsolatrendszer ehhez is, meg tudnám szervezni, de még sosem volt rá példa, nem tartozik az eszköztáramba. Ám, most úgy érzem, eljött az a bizonyos elsõ eset!

- Sok néven hívnak – feleli Zukoshi kisvártatva, kizökkenthetetlen nyugalommal – Akárcsak téged, Kura No-o.

Úgy látom, hogy ez a név nincs Raven ínyére. Szinte hallom, ahogy repedeznek a fogai, olyan erõvel szorítja össze az állkapcsát! Errõl majd meg kell kérdeznem õt!

Zukoshi felém fordul, Raven mégis meghajolva marad. Egy pillanatra ismét felhorgad bennem a düh, amit erõvel kell elnyomnom magamban, hogy átgondoltan tudjak válaszolni, amikor a gengszter fõnök megszólít!

- Remington D. Whitfield – fura akcentussal említi a nevemet, lassan, mintha csak a hangzását ízlelgetné – Hallgatlak, miért is jöttél hozzám?

Velem nem szoktak ilyen magas lóról beszélni! Számomra ez nehezen kezelhetõ helyzet, nem vagyok ehhez hozzászokva, és õszintén szólva mélységesen sért! De megpróbálom félretenni a személyes ellenérzéseimet, és olyan tárgyilagosan, hivatalosan beszélni ezzel az alávaló bûnözõvel, amennyire csak tudok, és ahogy egyébként más üzletemberekkel tenném.

- Nem kertelek – kezdek bele – Azt akarom, hogy függesszen fel mindennemû katonai tevékenységet, mely a mellettem álló hölgyet, vagy annak bármely rokonságát érinti!

Az eddiginél is mélyebb csend üli meg a szobát. Ez nem olyan, mint az elõzõ. Ettõl migrén áll az ember fejébe, miközben a hõmérséklet a helyiségben praktikusan nulla idõ alatt éri el az abszolút nulla fokot, befagy a pokol. Azt gyanítom, hogy ez most kiverte a biztosítékot Zukoshi-nál. Pedig, ez még csak egy része a mondandómnak.

- Whitfield-san – szólal meg végül, nagyon kimérten – Felfogta Ön, hogy mire kér minket?

Ha van, amit gyûlölök, az az, ha hülyének néznek! Ez a gengszter pedig engem most hülyének néz! Nyilvánvalóvá válik a számomra, hogy nem tart tõlem, és ennek hangot is adott, mégpedig úgy, hogy nyíltan hülyének néz! Utána kell néznem, hogy egy ilyenért hány ujját kell levágni, vagy esetleg a kézfejét?! És meg fogom tenni vele, és elküldöm a társszervezet vezetõjének, hogy tudjon róla, ha szarozni kezd velem, ez az ódiuma!!!

- Természetesen – felelem gondolkodás nélkül, és olyan határozottan folytatom, ahogy szoktam. Ellenmondást nem tûrõ hangnemben – Sõt! Hovatovább még azt is követelem, hogy az én hajóimtól, tulajdonaimtól is maradjanak távol!

Pár pillanat múltán Zukoshi nemes egyszerûséggel kiröhög.

Ezzel írta alá a halálos ítéletét.

Van pár milliárd félretett dollárom, amit arra fogok fordítani, hogy ez a féreg bocsánatot kérjen tõlem! Velem így senki ezen a Földön nem viselkedhet!!!

- Whitfield-san igazán ügyes tárgyaló, nemde? Egybõl megmondja, mit akar, és nem is tûr ellentmondást – aztán hirtelen leolvad a mosoly Zukoshi arcáról. Penge éles hangon folytatja – Ne higgye, hogy olyan helyzetben van, hogy követelõzhet!

Megszólalnék, de olyan dolog történik, ami annyira megdöbbent, hogy lereagálni is elfelejtem.

Egy csuklómozdulattal leint!

Engem, akinek a szavát államelnökök lesik! Akinek egy szavába kerül, és tízmilliók élete változik meg, aki képes egy ország jövõjét befolyásolni, fizetõeszközöket megmenteni a katasztrofális inflációtól, vagy éppen egyszer, s mindenkorra eltörölni a Föld felszínérõl. Ez az ember nem tudja, hogy kibe kötött bele!!!

Lehet, hogy most õ van nyeregben. De én innen elmegyek, élve. És az az õ halálát jelenti, miután térden állva könyörög a megbocsájtásomért!!!

- Ettõl függetlenül én sem vagyok félkegyelmû – folytatja a hulla – Nagyon jól tudom, hogy mekkora haderõt vonultatott fel. Ezért hajlandó vagyok egyezséget ajánlani Önnek.

Teljesen mindegy, milyen egyezséget ajánlasz féreg! – dühöngök magamban – Halott vagy!!! Teljesen elhagy az önuralmam, habár annyi marad belõle, hogy ez kifelé ne nagyon látszódjék. De megszületik az elhatározás, mégpedig szín tiszta indulatból, dühbõl.

Zukoshi továbbra is kabuki-ban érzi magát, úgyhogy valami löttyöt öntöget kis csészékbe. Nekem nincs ehhez türelmem:

- Mi lenne az? – kérdezem, vészjóslónak szánt csendesen. Nem veszi fel.

- Hajlandó vagyok – szólal meg kisvártatva a yakuza – az ön által támasztott feltételek elfogadására, és teljesítésére.

- Csak? – kérdezek közbe. Pontosan tudom, hogy ezzel a lelkébe tapostam, mert tiszteletlen voltam. Akarom, hogy tudja, pont teszek rá, hogy õ ezt tiszteletlenségnek tartja, vagy nem!  Nem vagyunk egyenrangúak, és nem én vagyok lejjebb!!!

- Csak akkor, ha átadja számunkra Kura... Raven-t – jelenti ki fintorogva Zukoshi.

Ez teljesen hülye!

- Még mit nem?! – sziszegem neki keményen, vészjóslón.

- Whitfield-san – suttogja hidegen a fõgengszter – tudnia kell, hogy nálunk jó kezekben lesz a lány.

- Maga sérteget engem, Zukoshi-sama!

A sama kifejezést olyan maró gúnnyal ejtem, ami egyértelmûvé teszi, hogy mit gondolok róla, és az általa képviselt tradíciókról. Egészen pontosan semmibe veszem, és semmire sem tartom. Szerintem mostanra megértette, hogy ezt nem fogja megúszni, és csak úgy élheti túl, ha engem, és Raven-t most megöl. És pontosan tudja, hogy erre mi felkészültünk, és hogy minimum kétesélyes a játszma ma este. És ha nem nyer, akkor is halott, ha az estét túléli.

- Úgy tûnik, nincs mit tenni.

Abban a pillanatban, hogy elhal a hangja, lövés dörren.

Ez az a pillanat, amikor rádöbbenek, hogy hibáztam. Hibáztam, mert elhittem, hogy ez nem történhet meg. Én tényleg azt hittem, hogy ezt nem merik meglépni, hogy a világ legbefolyásosabb üzletemberét, aki egy kisebb hadsereggel érkezik a megbeszélésre, nyíltan megpróbálják megölni. Alábecsültem az ellenfeleimet, és nem ismertem kellõképpen a kultúrát, amikor ebbe az egészbe belekezdtem.

És a tévedésemért most sokan fognak meghalni.

Az elsõ egy-két másodpercben döbbenten állok, teljesen lefagyok. A lövés hatására egyik testõröm holtan csuklik össze. Voltam már veszélyes helyzetben, együtt robbantottak fel bennünket Raven-nel, de nem láttam még embert meghalni. A gyilkolás sosem volt része az eszköztáramnak, vagy legalábbis, nem közvetlenül. Itt viszont most meghalt egy testõröm, akit már évek óta ismerek, akire az életemet bíztam, aki része volt az életemnek. Döbbenten bámulom, ahogy összecsuklik, és gyors tempóban vörös tócsa keletkezik alatta. Az egész úgy játszódik le elõttem, mint egy akciófilm drámai jelenete: a lövés eldördül, és vészjóslóan visszhangzik az amúgy teljes csöndben. Taylor összerándul, szája néma kiáltásra nyílik, arca eltorzul a fájdalomtól, majd lassan összecsuklik, akár egy lassított filmen. Csak elképzelni tudom a halálhörgését, hallani nem hallom, mint ahogy semmi mást sem a teremben. Sokkol a látvány, és lebénít.

A következõ pillanatban fülsiketítõ hangzavar tölti meg az agyamat, és önkéntelenül elhajolok.

Amikor villámgyorsan körbepillantok, észreveszem támadómat, aki egy katana-val támad rám. A vágása elõl hajoltam el önkéntelenül is, amit most megpróbál megismételni. Villámgyorsan mozdulok, leguggolva pördülök meg egy söprõ rúgással, eredményesen. Elõbbi mozdulatlanságomat meghazudtoló fürgeségemmel meglepem a támadómat, és nyögve terül el a padlón. De, abban a pillanatban, mint a gumilabda pattan fel, amire viszont számítok, így a forgó söprõ rúgás maradék energiáját felhasználva pattanok fel, és egy újabb pörgõ rúgással küldöm arcon a talp élemmel a fickót, aki most már végleg a padlón marad. Felmarom a kezébõl a katanát, és azzal a fegyverrel, Kate-tel egymásnak vetett háttal harcolunk.

Még sosem volt részem ilyesmiben, csak filmen láttam. Nem tudtam elképzelni azt, hogy valaha is embert ölök, a saját kezemmel. De az életösztön hatalmas úr! Önkéntelenül törnek a felszínre a mozdulatok, és taktikák, amelyeket oly sok éven keresztül, pusztán test-, és lelki tréning céljából gyakoroltam, tanultam. Itt, és most minden tudásomat, és fizikai képességemet latba kell vetnem, egyetlen célért: az életben maradásért. Sosem hittem, hogy ilyen könnyû embert ölni, ha az ember sarokba van szorítva, és az élete a tét! Én mindig azt hittem, hogy én ennél sokkal erõsebb vagyok, sokkal biztosabb morális alapokon állok. De nem. Mindössze alig egyetlen perc leforgása alatt - ami egyébként szinte egy örökkévalóságnak tûnik - vagy fél tucat támadóval végzek.

A túlerõ szétszedi Kate-tel formált alakzatunkat, kissé eltávolodunk egymástól. Nem érek rá körülnézni, egyetlen pillanatnyi szabadidõm sincs, hogy felmérjem a helyzetet, mert hacsak egyetlen pillanatra is lankad a figyelmem, halott vagyok!

És majdnem így is!

Amikor eldörren a lövés Kate úszik be a képbe. Összerándul, amikor belé csapódik a golyó, de nem kiált fel, pedig iszonyúan fájhat! Dermedten figyelem az eseményt, de csak egy pillanatig, mert egy másik támadó szintén japánkarddal próbál ártalmamra lenni. Amikor levágom, Kate felé pillantok, és döbbentem látom, ahogy testõrparancsnokom fúriaként töri ki éppen a pasas nyakát fél kézzel, másik kezével vadul tüzel a támadókra! Kosztümje alatt, fehér blúzán vérfolt éktelenkedik, de szemmel láthatóan a lövés nemhogy lelassította volna, hanem, mintha csak felbosszantotta, és feltüzelte volna!!!

Nem tudom, meddig tart a harc, nekem egy élet hosszának tûnik. Kate beszerez még egy másik golyót is helyettem, és megforgatnak benne egy wakizashi-t is. Számomra felfoghatatlan módon még ezek után is olyan pokoli erõvel harcol, akár egy kis nõi mini-terminátor, és négyen kellenek hozzá, hogy legyûrjék, és kiüssék!

Én egy katana-t kapok a bal combomba, épp, mikor Kate elájul.

A szúrás térdre kényszerít, pokolian fáj. Bele gondolni is rossz, milyen lenne, ha a szervezetem nem lenne tele adrenalinnal, és más hormonokkal, enzimekkel! Nem tudok talpra kecmeregni, a túlerõ fél térden tart, de nem adom fel. Két yakuzát vágok le a katanával, amit a harc elején zsákmányoltam, az egyikük az, aki combon szúrt. De sajnos a nuncsakus fickó nincs köztük, aki akkor üt ki, egy, a tarkómra mért ütéssel, amikor a távolban feltûnnek a tengerészgyalogosok.

Akkor csak 90 másodperc volt az egész...

***

Egy sötét szobában térek magamhoz.

Ez a megfogalmazás barokkos túlzás. Nem vagyok már ájult, de túlzás lenne azt állítani, hogy magamnál vagyok. Homályosan látok, ez részben a helyiségben uralkodó félhomálynak is betudható. Nincs teljesen vaksötét, némi fény szûrõdik be egy amúgy bedeszkázott ablakon, meg az ajtó meglehetõsen elnagyolt illesztési résein, így azért valamennyit lehet látni. Odakint nappal van, ez biztos. Tehát, az éjszakát átaludtuk. Vagyis, ájultan hevertünk.

Érzékelem, hogy a helyiségben nem vagyok egyedül. Két öltönyös yakuza van még itt. Meg Raven. És Kate. Raven a földön fekszik. Eltekintve egy-két zúzódástól az arcán, nem tûnik sérültnek, de erre jelen állapotomban nem mernék ciánt inni nagy dózisokban. Talán csak leütötték, de az biztos, hogy nem túl finoman, abból ítélve, hogy még mindig ájult.

Kate sokkal rosszabbul van. Kapott ütést az arcára, testére, nem keveset, két golyót, és egy wakizashi-t a hasába. Ájultan dõl nekem, szaporán, szaggatottan lélegzik, zihál, nagyon sápadt, és hideg verejtékben úszik. Bár nem vagyok szellemi teljesítõképességem csúcsán, nem vagyok hülye. Pontosan tudom, hogy nagyon nagy vérveszteséget szenvedett, és gyors orvosi ellátásra lenne szüksége az életben maradáshoz. Nem tudom megítélni, hogy mennyi ideje lehet még, de nem sok, talán már órákban sem mérhetõ.

A combomon hevenyészett kötés, nem különb, mint amit a katonák a lövészárokban, sebtében eszkábáltak egymásnak a második világháborúban. De, legalább nem vérzek el, habár, amennyire emlékszem, artériát szerencsére nem ért a szúrás.

Ezek a tevékenységek - az intenzív információszerzés az érzékszerveim segítségével - annyira megviselnek, hogy visszacsusszanok a boldog öntudatlanságba. Pontosabban, valahol az öntudatlanság, és az éberség határmezsgyéjén lebegek, némileg érzékelve a külvilágot, de képtelenül arra, hogy reagáljak arra. Érzékelem, hogy Raven megmozdul, hogy kisvártatva emberi hangokat hallok, de nem tudom megállapítani, hogy ki beszél, és mit mond?

Amikor ismét visszatérek a valóságba, kicsit változik a kép.

Bár Kate eltûnik mellõlem - ez aggodalommal tölt el, de egyszerûen nem marad energiám rá, hogy hosszabban foglalkozzak vele - a helyiségben elég sokan lettünk: pár yakuza tag, wakizashi-val a kezében, egy nõ, és az inkriminált nagybácsi, Jiro. Felismerem a fotóról, amit Kate mutatott, még Gran Canaria-n. Õ egyébként éppen valami hosszú, gyaníthatóan hegyes dolog - hajtû? - végét markolássza, és csavargatja Raven combjában, aki megfeszítetten koncentrál, hogy ne üvöltsön fel fájdalmában. Arca kipirult, izzad, szemei szikrákat szórnak.

- Ha nem mondasz semmit, kénytelen leszek elõvenni a körmeidet – mondja a szeretõ nagybácsi atyai hangon.

Raven dacosan összeszorítja ajkait.

Jiro elfordul Raven-tõl, és csak a fejével int a többieknek. Egyik yakuza Raven mögé lép és kiszabadítja a kezeit a kötelek szövevényébõl, majd egy, eléje helyezett szék lapjára kötözik a kezét. Elõre lép az - Raven-en kívül - egyetlen nõ a helyiségben, aki az egyik kezét a háta mögött tartja.

Meglepetten nyögök fel, amikor elõhúzza eddig rejtve tartott kezét, és abban egy körömreszelõ csillan.

A helyiségben mindenki felém pillant, kivéve a nõt. Õ Raven-hez lép, és elkapva a lány kezét, lendületesen munkához lát. A köröm hátát kezdi reszelni! Alig egy perc alatt kezd Raven sziszegni, majd halkan könyörgõre fogja:

- Elég... kérem... nem tudok semmit! Elég!

Egyre hangosabban kiabál, de senkit sem hat meg vele - rajtam kívül, persze. Viszont a körme hamar elkopik, a nõ viszont tovább folytatja a munkát, most már a körömágyon. Pokoli fájdalmas lehet, belegondolni sem merek!!! Raven lehajolva próbálja rejteni néma zokogását, ám nem hagyják neki, fejét nagybátyja a hajánál fogva feszíti hátra:

- Mi a jelszó? – kérdi suttogva az Jiro.

Raven makacsul hallgat, ide hallom, ahogy csikorognak a fogai. Normál esetben máshogy kezelném a helyzetet, de a kiszolgáltatottságunk, a fájdalom, az elgyötörtség rám is hat:

- Az isten szerelmére! – dörrenek rá a pasasra, hangom még számomra is meglepõen erõteljes – Hát nem látja, hogy fogalma sincs róla, hogy mirõl van szó!?

Állom a kedves nagybácsi hideg tekintetét, nagyjából egy percig. Rezzenéstelen tekintettel nézünk farkasszemet, és bár próbálom kideríteni, hogy kivel állok szemben, nagyon nehéz azokban a szinte halott-hideg szemekben olvasni. Pszichopatával van dolgom, ez nem kétséges.

- Azt majd mindjárt meglátjuk – szólal meg, hangja egy tized fokkal sem melegebb, mint tekintete.

Elengedi Raven haját, de fejével már int is a mészárosból átképzett manikûrösnek. Az elõbbi reszelõ helyett most már fogót markolászik nagy lelkesen. Megdöbbentõ számomra látni, hogy milyen élvezettel lát neki munkájának. Sosem hittem volna, hogy elszégyellem magam a naivitásom miatt, de most ez történik: elképzelni nem tudtam volna, soha, és senki nem tudott volna meggyõzni róla, hogy egy nõ képes ilyen borzalmas örömet lelni mások kínzásában. Ismét tanultam valamit.

A nõ akkurátusan megcsippenti Raven egyik körmét, és elkezdi húzni.

Nem sok kell hozzá, hogy a lány fülsiketítõ erõvel felsikoltson:

- NEEEEEE!!!

A nõ a következõ pillanatban megszabadítja Raven-t a körmétõl, aki megtörve zokog.

- Hagyja már abba, maga szadista állat! – kiáltok rá tehetetlenül. A hangom erõsebbnek mutat, mint amilyen valójában vagyok, és a kötelek is masszívan tartanak, mozdulni is alig tudok.

- Te maradj csak szépen nyugton, szépfiú! – dörren rám Jiro – Majd veled is fogok foglalkozni, elvégre nem marad büntetlenül, hogy beleköptél a levesembe!

- Ne bántsd! – nyögi Raven erõtlenül – Kérlek, õt hagyd!

Jiro a lány mellé térdel, az állánál fogva felemeli a fejét, kicsit gyönyörködik Raven elgyötört arcában, majd letörli egy könnycseppjét, és lenyalja az ujjáról. Tipikus pszichopata.

- Tudod olyan íze van, mint a hazugságnak - mondja nyugodtan, majdnem csevegve, majd kissé megemelve a hangját folytatja - Arra az átok széfre az van ráírva, hogy „A jelszó a lány szívében van”! Szóval ki vele, vagy kénytelen leszek kivágni a szíved!!! – az utolsó mondatot már szinte ordítja, és Raven fejét ismét hátra feszítve, öt ujjának hegyes körmét a szíve fölötti bõrbe mélyeszti.

Eközben én mélyeket lélegzem, a körülményekhez képest igyekszem lenyugtatni magam. Nehéz alkalmazni a meditációs technikákat, de minden erõmet latba vetve kizárom a külvilágot, amennyire csak lehet, próbálok eltávolodni a helyzettõl, hogy kívülrõl szemlélhessem, mintha csak egy kívülálló lennék.

Jiro egy pszichopata, ráadásul instabil, mert képtelen a közelébe férkõzni a vágya tárgyának. Hogy lecsillapodjon, muszáj elhitetni vele, hogy képesek, és hajlandóak vagyunk segíteni neki, ezzel idõt nyerhetünk. Nem kétséges, hogy a testõrség maradéka, a tengerészgyalogosokkal a kiszabadításunkon dolgozik, de idõt kell nekik nyernünk!

- Maga aztán tényleg nagyon határozott – mondom neki még a magam számára is megdöbbentõen nyugodtan – Mostanában eléggé jól kiismertem Rav... Roe-t. Hadd segítsek megszerezni, amit akar!

Jiro rám pillant, majd lassan elengedi Raven-t. Feláll, kimért léptekkel felém sétál, mintha csak most vett volna észre, hogy én is itt vagyok. Követem a pillantásommal, de kifejezéstelen tekintetében képtelen vagyok meglátni bármit is. Védtelenül is ér a rúgása. Teljesen tisztán, minden védekezés, kimozdulás nélkül tud mellkason küldeni talppal, amitõl hanyatt dõlök, mint a rohadt nád.

Mire megmozdulnék, hogy megint térdre kecmeregjek, Jiro már mellettem guggol, és rám sem pillantva, nagy élvezettel kezd fojtogatni. Közben gúnyos vigyorral Raven-re néz:

- Lássuk, meddig bírod ki, hogy õt bántom?

Raven-t nem látom, de a légszomj egyre sürgetõbb problémává kezd válni, így nem is nagyon feszülök bele, hogy láthassam õt, helyette inkább vergõdve próbálok a kérlelhetetlen vasmarok szorításából szabadulni. Mondjuk, a vergõdést is eléggé visszafogottan adom elõ, az elsõ mozdulat után, mert pokoli fájdalom hasít a mellkasomba. Gyanítom, hogy Jiro sikeresen eltörte a szegycsontomat!

Egyelõre még, a fájdalom és a légszomj ellenére is képes vagyok hallani, ha látni nem is:

- Ne merd! – sziszegi a lány, vészjóslónak szánt hangon.

- Különben mit teszel? – vág vissza Jiro maró gúnnyal, szinte nevetve. Raven felismerheti, hogy Jiro-nál lehet most az igazság, mert azonnal hangnemet vált, és könyörgõre fogja:

- Könyörgöm, esedezem, ne bántsd õt!

- Ne alázkodj meg, Raven! – harákolom neki minden erõmet összeszedve, és maradék levegõm jelentõs mennyiségét feláldozva.

- Hallod, Raven?! – kontráz Jiro – Gyere, és védd meg a herceged!

- Olyan ostoba vagy – jelenti ki a lány meglepõen tárgyilagosan.

Úgy látszik, Raven ismeri a varázsszót, ami jelen esetben nem a "kérem szépen", hanem az "ostoba". Megjegyzem magamnak, merthogy ennek hatására levegõ tolul lángban álló tüdõmbe, köhögve-öklendezve próbálok mélyeket lélegezni.

Jiro közben felpattan mellõlem, de nem látom, hogy mit csinál, mert el vagyok foglalva, hogy bepótoljam az elõzõ percek során elmulasztott légvételeket.

- Te pedig meggondolatlan vagy, kicsi Roe - felel a nagybácsi, jéghideg hangon - Ne hidd, hogy ennyivel végeztem a drágalátosoddal. Nézzük meg, hogyan viselné a yakuza beavatást!

Ez nem hangzik annyira viccesen, bár, konkrétan fogalmam sincs róla, hogy mi is az a yakuza beavatás.

A következõ másfél perc leforgása alatt én is abban a pozícióban találom magam, mint Raven, azzal a különbséggel, hogy engem Jiro tisztel meg, saját kezûleg, azzal, hogy az egyik emberétõl kapott wakizashi-val elválasztja a kézfejemet a testem többi részétõl.

Halálos nyugalommal szemlélem az elõkészületeket, majd Jiro készülõdését a mozdulathoz. Ismét távolodom a helyzettõl, hogy kívülrõl szemlélhessem azt, hogy megtalálhassam a módját annak, hogy idõt nyerjünk - persze úgy, hogy a lehetõ legkevesebb testrészünket hagyjuk el közben.

- Jiro-san, nagy hibát követett el – jelentem ki, amint megvan a szükséges koncepció, épp abban a pillanatban, amikor Jiro lesújtani készül a pengével. Csuklóm felé félúton áll meg a levegõben az acél. A harcmûvészet, a meditáció, amit oly sok éven keresztül gyakoroltam, meghozza a gyümölcsét, és nem hugyozom össze magam, még csak idegesnek sem tûnök, szerintem.

- Már mégis milyen hibát követtem el? – értetlenkedik.

- Roe nem azért nem mondja el a jelszót, mert nem akarja - magyarázom neki, és Jiro tekintetébe fúrom a pillantásom.

- Ezt mégis hogy érted? – ugrik fel a pszicho-Jiro. Úgy gondolja, hogy némi ösztökélésre van szükségem, ezért nagy lendülettel a torkomnak támasztja a wakizashi-t. Nem annyira érdekel, mert pontosan tudom, hogy csak meg akar félemlíteni, de nem akar megölni. Akkor ugyanis sosem tudná meg, ha valóban tévedett volna, azt viszont nem kockáztatja meg, mert a jádékhoz sem férhetne hozzá, ha netán igazam lenne!!!

- Mikor beszélgettem vele, azt mondta, hogy nem emlékszik a gyerekkorára. Tehát... – szakítom félbe a mondatot, sokat sejtetõen. Jiro szinte teljesen lefagyva mered rám, szemei szinte kiugranak az üregükbõl.

- Tehát, ha elviszem a birtokra, ahol felnõtt, biztosan emlékeznie kell – pillant mohón Raven-re.

Ennyi! - sóhajtok fel magamban - Sose állj le olyan valakivel elmecsatázni, aki veled szemben tanult némi pszichológiát, tárgyalás technikát, és van mellé egy száznegyvenes IQ-ja!

*             *             *

Jiro-nak tudnék mit tanítani, hogy kell egy ilyen utat hatékonyan megszervezni, de nem szívesen tenném, még ha igényt is tartana rá. Közel fél órába telik, mire mindent elõkészítenek az utazással kapcsolatban. Közben Raven sebeit ellátják, habár nem merném szakszerûnek nevezni: minden igyekezetem ellenére sem tudom felidézni, hogy az elsõsegély szakkönyv melyik fejezetében szerepel a duct-tape, mint javasolt kötözõszer?!

Szerencsére engem nem kell ezeknek az asztalosoknak ellátniuk. A mellkasom továbbra is veszettül fáj, zihálva lélegzek, csak aprókat, hogy minél kevesebbet mozogjon a mellkasom, és ezáltal a törött csont. Ebben persze, nem sokat segít a helikopter, ami azért nem repül olyan simán, mint a Whitfield-1.

Mielõtt elindulunk, mindkettõnk szemét bekötözik, vakon szállunk fel a helikopterre, és az egész út alatt így is maradunk, ami amúgy meglehetõsen unalmas, de egyben nyugalmas is. Bár Jiro folyamatosan japánul üvöltözik valamit, ez az egyetlen kínzás, amit az úton ki kell állnunk. A korábbiakhoz képest ez szinte szanatórium, úgyhogy nem panaszkodok.

Nehéz megállapítanom, hogy mennyit repültünk. Fél órának mondanám, de be kell látnom, hogy megcsal a legendás idõérzékem, akár fele is lehetett, vagy kétszerese. Mindenesetre a helikopter egyszer csak döccenve földet ér.

Kitaszigántoznak bennünket a gépbõl, botladozva terelnek bennünket. Nem élvezem annyira, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Raven is alig áll a lábán, ez senkit sem érdekel, és meglehetõsen durván ösztökélnek bennünket a haladásra. Nekem minden lépés egy kínszenvedés, fájdalomcsillapítót elfelejtettek adni, bár, tekintve a duct tape-t, szerintem nem is ismerik az Aspirin-t.

Amikor megállunk, és lerántják a kendõt a szemünkrõl, elvakít a fény. Idõbe telik, mire szemem hozzászokik a verõfényes napsütéshez. Egy tradicionális japán ház kertjében állunk, aminek a karbantartásáról megfeledkeztek az elmúlt pár évben. A kert gazos, szemetes, a ház elhanyagolt, koszos.

Épp csak körül tudok nézni, és ismét megtaszítanak, jelezvén, hogy még séta vár ránk.

Szerencsére azonban nem kell kilométereket menetelni, mert akkor valószínûleg nem élném túl. No, nem a sérülésbe halnék bele, hanem a nyolc közül az egyik yakuza wakizashi-jába, mivel nem tudnék annyit gyalogolni. De, ezt most megúszom, mindössze néhány tucat métert kell vánszorognom, és megérkezünk, valami kis szentélyszerû kis épülethez. Itt Jiro egy határozott mozdulattal tessékeli be Raven-t, aki nemes egyszerûséggel keresztülzuhan a korhadt faajtón, és némi faforgács, és deszkadarabok kíséretében elterül a földön. Jiro oda sem figyelve lép be utána az ajtónyíláson, és elmélyülten tapogatva tanulmányozza a falat:

- Valahol itt van – motyogja – Tudom, hogy itt kell lennie!

Nagyjából tíz percig folytatja ezt az elmebeteg motyogást, és tapogatózást, majd Raven-hez ugrik, és felrántva a földrõl, a fal elé penderíti a lányt, aki térdre zuhanva tûri a bánásmódot.

- Nézd! - üvölti az arcába - Gyerünk! Nézd és mondd el, hol a széf, és mi hozzá a jelszó!

- Nem tudom, mit vársz tõlem – feleli nyugodtan. – Semmilyen széfre, pláne jádéra nem emlékszem. Vagyis persze, mindig a jáde volt az ékkövünk, de nem tudok róla, hogy egy medálnál több lenne a birtokunkban.

Jiro fél kézzel Raven arcába markol, és megszorongatja:

- Nem hiszem el, hogy nem emlékszel rá! - kiabálj a lány arcába, centiméterekrõl - Tudnod kell!

- Pont te tetted tönkre – bököm közbe, hangom nem a megszokott, száraz, reszelõs. Szomjas vagyok, és erõtlen, mégis hozom a rám jellemzõ higgadtságot, és tárgyilagosságot, amivel tudom, hogy ki tudom akasztani a normális embereket is, nemhogy az ilyen elmeroggyantakat, mint Jiro – Kitörölted az emlékeit, Jiro. Elfelejtetted vele még a széf létét is, nem hogy a jelszót!

- De... de... – hebegi a gengszter fõnök – Itt az áll, hogy „A jelszó a lány szívében van.” – mutat rá a fal tetején lévõ japán írásjelekre. Valami bekattanhat háborodott elméjébe, mert eszelõs vigyorral fordul Raven felé – Ha a szívében van, akkor egyszerûen kivágom onnan!

Remek! - rémülök meg - Nagybátyónak végleg elgurult a tablettája!!!

Épp azon agyalok, hogy ezt a helyzetet hogy mentsem, amikor beront az egyik yakuza:

Fõnök! – kiáltja el magát – Ellenséges repülõgép közeledik!

Megjöttek a tengerész gyalogosok!!! - csillan fel a remény - De valahogy ki kellene húznunk addig, amíg ideérnek!!!

- Tartsátok fel õket! - kiált vissza neki Jiro, de elmeháborodott tekintetét le nem veszi Raven-rõl - Nekem még van egy kis elintéznivalóm.

Ahogy embere kiviharzik, Jiro a hakamája - mivel magam is harcmûvészetet gyakorlok, ismerem a legtöbb japán, tradicionális öltözetet - hátuljából ugyanolyan porcelán tõrt varázsol elõ, amilyennel anno Raven próbált megölni. A következõ pillanatban teljesen elborult tekintettel suhint vele a lány felé, aki meglepõen fürgén - végül is, csak az élete a tét! - vetõdik el a szúrás elõl. A földet érés nem ér pontot, de a célt megvalósítja a mozdulat, sõt, némileg túl is teljesíti szerintem az elvárásokat, mivel Jiro nagy lendületét a fal töri meg, meg a rideg porcelán pengét is, szilánkokra.

Megérzem, hogy ez az a pillanat, amikor esélyünk van túlélni ezt a rémálmot, és felkészülök rá, hogy a megfelelõ pillanatban közbelépjek, szó szerint. Egy lépéssel közelebb kerülök, majd a sérült lábamon megtámaszkodva teli talppal érkezek Jiro mellkasába, aki tajtékozva vetette volna magát Raven-re, hogy puszta kézzel tépje ki a lány szívét a mellkasából! Jiro felemelkedik a levegõbe, majd egy métert repülve zuhan a hátára, mint a büdösbogár. Raven nem késlekedik, újabb vetõdés, majd az oldalára érkezve, lábai ollójába kapja Jiro fejét, nyakát. Szeretkezéseink során megtudtam, hogy milyen pokoli erõvel képes Raven szorítani, szerintem kis túlzással egy lóból ki tudná így szorítani a szuszt, de ez nem elég a teljesen elborult elméjû Jiro-nak. Bár rátaposok a kezére, hogy ne tudjon újra támadni, úgy vergõdik, küzd, mint egy partra vetett angolna, szinte habzik a szája!

Másik keze beleütközik a törött tõrbe, és megpróbálja felkapni, de izzadt ujjai közül kicsúszik a sima markolat. Észreveszem, lepattanok a kezérõl, fürgén odébb rúgom a markolatot, majd teljes súlyommal ráugrok tapogatózó kezére, ép lábammal taposva rá. Még a küzdelem zaján keresztül is hallatszik, ahogy törnek a csontok.

Nem szállok le a széttaposott kézfejérõl, így a légszomjjal, és az okozott fájdalommal már egészen addig nyugton tudjuk tartani az eszehagyottat, míg megérkeznek a tengerészgyalogok. Õk átveszik az idegbajost, minket kihámoznak a kötelek közül. Ezt követõen már fel is tudunk szállni egy repülõre, ami hazavisz minket.

A repülõn kellemes meglepetésben részesülünk: Kate vár minket. Egy üléshez van szíjazva, hogy ne essen ki belõle, és több rajta a géz, mint a ruha, de leírhatatlan öröm látnom, hogy túlélte! Fõleg úgy, hogy magamban már eltemettem õt, mikor nem láttam magam mellett, amikor magamhoz tértem.

- Mr. Whitfield – kezdi hivatalos hangon, de érzem rajta, hogy nagyjából egy fél Himalájányi szikla gördült le a szívérõl, amikor meglát bennünket. Egy legyintéssel félbeszakítom, és odalépek hozzá:

- Örülök, hogy életben vagy – mosolygok rá lágyan, kezét a kezembe fogva. Majdnem úgy, mintha a szerelmem lenne. De csak majdnem!

- Én is örülök, hogy épségben viszont látom mindkettejüket – viszonozza Kate, és a Raven felé küldött mosoly éppoly õszinte, és kedves, mint amit én kapok.

*             *             *

Az Airbus-on természetesen van egy kiválóan felszerelt orvosi szoba is, szükség esetén életmentõ mûtéteket is el tudnak végezni, ha nagyon muszáj. Itt most errõl szó sincs - habár, Kate esetében használták az összes eszközt, csupán perceken múlt az élete - de ellátnak bennünket. Raven már ájultan kerül a gépre, és nem is tér magához a kezelés alatt - az orvos nem is nagyon küzd ezen, szerinte jobb így a lánynak.

Aztán elindulunk haza. Megfürdök, majd leülök egy kicsit Kate-tel beszélgetni, mégis hogy érzi magát, és hogy élte túl? Az elõbbi kérdésre az udvarias "a körülményekhez képest jól" választ kapom, az utóbbira pedig csak annyit, hogy a részletekrõl a tengerészgyalogosokat kérdezzem, mert õ nem volt magánál, és még nem beszélt velük errõl. Csak annyit tud, hogy õt épp ki akarták végezni, amikor megérkezett a nehézlovasság.

Aztán a lakosztályomba megyek, ahol már Raven alszik az ágyamban. Vagy ájul, ezt nem tudom pontosan.

A könyvespolcról leveszek egy könyvet - John le Carré elsõ regényének, a Call For The Dead-nek hibátlan, elsõ kiadású és elsõ nyomatú példánya, a szinte újszerû, sárga porvédõ borítóval, és az író sajátkezû aláírásával a címoldalon - és letelepszem mellé az ágyra. A regény egy hidegháborús kémtörténet, egy bizonyos George Smiley kalandjairól, aki egy kitalált brit titkosszolgálati szerv, "A Cirkusz" ügynöke, ami egyébként, történetesen az MI6 lenne. Már régebben elkezdtem olvasni, de nem jutottam túl messzire benne, mindössze a 37-ik oldalig.

Most viszont bepótolom, amit eddig elmulasztottam. Majdnem a végére érek a mindössze 157 oldalas regénynek, mire meghallom, hogy Raven légzése megváltozik, ébredezik. A lányra pillantok, épp megnyalja az ajkát. Végtelenül szexinek, és izgatónak látom, pedig szerintem nem annak szánta, de nem tehetek róla. Menthetetlenül belehabarodtam ebbe a bérgyilkos nõbe, és minden megmozdulása, a puszta léte is izgalomba hoz!

-   Felébredtél, fõnixem? – kérdem tõle, kedves mosollyal.

Lassan kinyitja a szemeit. Idõ kell neki, mire beazonosítja a környezetet, megnyugodva pillant rám.

-   Mióta vársz rám? – kérdez vissza.

-   Csak egy pár órája – simogatom meg a haját lágyan – Ne aggódj, még hosszú az út hazáig – Nyugodtan alhatsz tovább.

-   Köszönöm, elfogadom – suttogja.

Lágyan szájon csókolom, de még el sem válnak ajkaink, amikor már ismét elalszik.

Mire hazaérünk, befejezem a könyvet, és egy másikat is félig kiolvasok addig. Úgy döntök, hogy a világ kibír nélkülem pár órát, és nem foglalkozok üzleti dolgokkal, csak pihenek, kikapcsolódok. Megérdemeljük, azt hiszem.

Raven már a helikopterben ébred csak fel. Nagyon kimerült, szinte ájultan alszik, meg sem rebben a szeme, amikor átemelem egy hordágyra, hogy a repülõgépbõl a helikopterre szállítsák át. Már a Whitfield Tower fölött tesszük a kört a leszálláshoz készülõdve, amikor felébred.

Negyed óra múlva a lakosztályom nappalijában vagyunk, hárman: Raven, Kate, és én.

Egyik nõ sem nagyon akar megszólalni, így végül én töröm meg a közénk ült csendet:

-   Hiromi-ról még nem tudunk mindent, de Kate már intézkedett – mondom. Raven csak bólint egyet, de nem fûz hozzá semmit. Eléggé nehéz lehet ez neki: a fiú, akit az öccseként szeretett, csak egy színjáték szereplõje volt. Nem is tudom, hogy mi játszódhat le Raven-ben, most, hogy az életérõl kiderült, csupán egy kibaszott kabuki!

Ehhez képest kegyetlennek tûnhet a következõ mondatom, de muszáj.

-   Viszont a te történetedet még nem ismerjük teljesen – pillantok rá, és nem veszem le róla a szemem.

-   Kérdezzetek, és én legjobb tudásom szerint válaszolok – feleli nyugodtan.

Elkapom Kate felém küldött pillantását. Nem kell megszólalnia, hogy tudjam, nem ért egyet azzal, hogy most ezzel zaklassam Raven-t. Viszont tisztán kell látnom, hogy mi húzódik meg a háttérben, különben nem tudom, hogy merre tovább!

-   Miféle jáde köveket akart megszerezni a nagy... – mondat közben meggondolom magam, és egy köhintéssel átvezetve másképp fejezem be a mondatot – Jiro?

Azt hiszem, hogy ismerem már annyira Raven-t, hogy tudjam: a tekintetébe költözõ tanácstalanság, és bizonytalanság valódi, nem a kabuki része.

-   Bár tudnám... – sóhajtja – Ahogy mondtad is neki, nem emlékszem.

-   Akkor ennek majd máskor utánajárunk – ejtem a témát rövid gondolkodás után. Bár jó lenne tudnom mindent, amit csak lehet, nem feltétlenül akarom nagyon megkínozni. Van más téma, amerre elindulhatunk – Kérlek áruld el, miért kaptad a Fekete Fõnix nevet?

Raven nem válaszol azonnal. Lesüti a szemeit, és kissé kelletlenül kezd bele a mondandójába:

-   Mint említettem, egyszer elkaptak – mondja, szinte suttogva – Egy német fickó volt, aki Japánba vándorolt. A fickót kifejezetten kínzásra képezték ki, még az óhazájában. Késõbb megtudtam, hogy Jiro bérelte fel a fickót, hogy móresre tanítson. Mindez azért volt, mert valaki felbérelt, hogy védjem meg. Csakhogy a fickó egy égetnivaló csirkefogó volt... – kis szünetet tart, szerintem nem csak a hatás kedvéért – Nem is védtem meg.

            Nem szakítom félbe. Kate szótlanul hallgatja a történetet, azt hiszem, ebbe most õ nem akar belefolyni, inkább csak az információkat gyûjtögeti, amiket csak tud.

-   Szóval a muksó elkapott, és izzó vasrudat tolt a számba – böki ki végül. Értetlenül nézünk rá Kat-tel, ebbõl levágja, hogy ezt még azért egy kicsit cizellálnia kellene – Alapból nem lett volna gond, feszítõvassal sem tudta volna szétfeszíteni a fogaimat. Ellenben elrabolt egy kislányt a faluból. Apró termetû, törékeny, apró copfokkal – komorul el a tekintete, és szemmel láthatóan megérintik az emlékek – Halkan sivalkodott, mikor tõrt szorítottak a pici torkához. Günter kilátásba helyezte, hogy mosolyt varázsol a pici pofijára, méghozzá fültõl-fülig érõt. Azt mondta, ha engedelmes leszek, akkor nem bántja õt. Miután kis híján agyvérzést kaptam a kis mûtéte miatt, módszeresen megnyúzta a kislányt. Õ pedig a nevemet sikoltozta, ahogy a kés újra meg újra a bõrébe vágott.

Kate-tel elborzadva hallgatjuk a történetet. Nincs okom kételkedni, mégis nehéz elhinni a hallottakat. Japán híres az õsi, kifinomult kultúrájáról, de hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a kegyetlenkedésekben is legalább annyira kifinomultak tudnak lenni, mint a tea ivásban, vagy a köszöntési formulákban!

Raven kisvártatva újra megszólal:

-   A kislány azért halt meg, mert nem tudtam követni a parancsot... - és elerednek a könnyei, hangtalan, néma sírásban tör ki.

Nem szólalok meg. Legalábbis, egy darabig nem. Nem nagyon lehet erre mit mondani. Végül csak mellé ülök a kanapéra, és átölelem. Õ önkéntelenül hozzám bújik, és belekapaszkodik a nyakamba. Csak a szokásos blõdségeket tudom mondani, ami végül is, a jelen esetben véletlenül még igaz is: nem az õ hibája, még, ha úgy is érzi, akkor sem.

Jó pár perc kell, mire megnyugszik.

- Jiro-val mi történt? - kérdezi aztán.

- Ott hagytuk, az életben maradt embereivel - vonja meg a vállát Kate, majd Raven kérdõ pillantásaira még hozzáteszi - Nem adhattuk át a hatóságoknak, mert az kényelmetlen kérdéseket vetett volna fel arra vonatkozóan, hogy mit is keresett Japán területén két századnyi amerikai tengerészgyalogos?! Komoly diplomáciai bonyodalom is kerekedhetett volna belõle...

- Akkor Jiro még szabadlábon van - sóhajtja Raven.

- Nem fog békén hagyni - értem el aggodalmát, majd kisvártatva folytatom - De pillanatnyilag biztonságban vagyunk. Jiro-val majd foglalkozunk, mint ahogy a yakuza-val is!

- Mit akarsz tenni?! - kérdezi Raven gyanakodva, feszülten.

- Még nem tudom - simogatom meg az arcát - Kezdetnek arra gondoltam, hogy elmehetnénk aludni! Elég zûrös napjaink voltak!

*             *             *

Nem tudok aludni.

Az átélt izgalmak, az utazás teljesen felborítja a biológiai ritmusomat, nem beszélve arról, hogy képtelen vagyok kiverni a fejembõl a yakuza-t, és Jiro-t. Egyszerûen nem megy! Nem nyughatok, amíg nincs egy tervem arra vonatkozóan, hogy mit is fogok tenni ezzel a kettõvel!

Raven szinte azonnal elalszik, amint elfekszünk a hálótermemben. A feszültség, a kínzások, a sérülések, a múlt átélése, valamint a nyugtatók, és fájdalomcsillapítók megteszik a hatásukat, egyszerûen kiütik a lányt. Simán ki tudok kelni az ágyból anélkül, hogy felébredne, amikor leteszem õt a vállamról, mellkasomról, szempillája sem rezdül.

Nem bajlódok az öltözködéssel, csak egy köntöst húzok meztelen testemre, és a dolgozószobámba megyek. Nem óvatoskodok, vagy három unciányit⁽¹⁾ löttyintek egy whisky-s pohárba a Glenfiddich 1937-bõl, aztán a dolgozóasztalomhoz ülök. Az elkövetkezendõ órákat két terv kiagyalásával töltöm.

Az egyik a kyoto-i yakuza vezérének, és Jiro-nak a likvidálása. Ez is két részbõl áll, Zukoshi az elsõszámú ellenfél. Nagyon nehéz feladat, mert nem lehet tudni, hogy õ hol van. Csak azért találkozhattunk vele, mert õ úgy akarta. Elõször fel kell kutatni, majd egy bérgyilkos csapatot kell rászabadítani. Ez külön-külön is szinte a lehetetlen küldetés, egyrészt, szerintem szinte lehetetlen olyan informátort találni, aki ki meri adni Zukoshit, másrészt éppen olyan nehéz feladat bérgyilkosokat keresni a yakuza vezér likvidálására. Ez utóbbit az is nehezíti, hogy nemigen forgok olyan körökben, hogy könnyedén hozzáférjek az alvilág legprofibb, legbevállalósabb bérgyilkosaihoz! Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem halt meg még senki az utasításomra, de egyrészt ez mindössze két esetben történt eddig meg, másrészt mindkettõ kisstílû, üzletemberként tetszelgõ, fehérgalléros gengszter volt, egyik Oroszországban, másik Dél-Amerikában. Könnyû volt õket felkutatni, és könnyû volt bérgyilkost keresni.

Zukoshi más. Õ az egyik legnagyobb yakuza szervezet feje. Egész más kategória. Nem is tudom, hogy találnék-e a feladatra embert?!

Jiro nem nagy téma. Õt sem lesz könnyû megtalálni, de közel sem olyan nehéz, mint Zukoshi-t, és fõleg, õt nem lesz annyira nehéz eltetetni láb alól. Õ "csak" az egyik jobb keze Zukoshi-nak. Pipa lesz a yakuza vezér, ha kiiktatom az egyik alvezérét, erre fel kell készülni, de teljesen kivitelezhetõ a feladat.

A másik terv az sokkal lassabb, és sokkal nagyszabásúbb. Évekbe telik a végrehajtása, és még sok kutatási feladatot el kell hozzá végezni, bár már Kate elkezdte. Ez a terv a kyoto-i yakuza módszeres, gazdasági ellehetetlenítését célozza. Meglehetõsen ambiciózus terv, tudniillik az Aizukotetsu-kai rendkívül szerteágazó üzleti érdekeltséggel rendelkezik, amelyek között vannak legális tevékenységek is, és vannak kvázi legálisak, valamint teljesen törvénytelenek is. Az elsõ kettõvel tudok mit kezdeni, a harmadikkal - ember-, fõleg lánykereskedelem, és drog, elsõsorban - nemigen, és egyelõre még ötletem sincs, hogy tudnék nyomást gyakorolni az alvilágra, ráadásul az ázsiai alvilágra, hogy ne üzleteljenek az Aizukotetsu-kai-jal?!

Éjfél is elmúlik már, és elfogy még két dupla-dupla, mire a három-négy órás agyalás végére összeállnak a tevékenység-listák.

Nem kiforrott tervek, csak listák azokról a szükséges lépésekrõl, amiket el kell ahhoz végezni, hogy tényleges terv szülessen Zukoshi, és Jiro kivégzésére, valamint az Aizukotetsu-kai teljes megsemmisítésére. Ezek végrehajtása is heteket-hónapokat fog igénybe venni, a tényleges megvalósítás még a gyilkosságok esetében is 1-2 év, az utóbbi esetében pedig 5-10 év is lehet.

De elég ahhoz, hogy megnyugodjak valamelyest. Tettem valamit, elindultam valamerre.

Felállok az asztalomtól, és az ablakhoz lépdelek, egyik kezemben az üveg, a másikban a pohár. Öntök még egy dupla-duplát, s ezzel ki is végzem az üveget - félig volt már csak. Majd hozatok fel helyette másikat, van még ezekbõl a különleges, ritka italokból, bõven. Nem is emlékszem rá, hogy ittam-e valaha is valami "hétköznapit", mint mondjuk egy 18 éves Glenfiddich, vagy Johnnie Walker Black Label, vagy valami ilyesmit, amit a közönséges halandók szoktak? Ha az embernek annyi pénze van, hogy nem számít, ha egy este elfogyaszt egy $12.500 dolláros üveg italt, akkor nem kerül szóba, hogy esetleg fogyaszthatna $100-ost is. Jó, vagy nem, ez így megy. Nem is emlékszem, hogy az egyetem óta érintkeztem-e közönséges halandókkal? Persze, néha. Mint például, amikor vettem azt a rengeteg csokit. De ezek az esetek nagyon ritkák.

Az alant elterülõ várost bámulom.

Az egész világ a lábaim elõtt hever, mint ahogy most Manhattan. Mégis beletörik a bicskám egy ilyen yakuza-ügybe! Nem vagyok biztos benne, hogy jó úton járok, ha megpróbálom megöletni Zukoshi-t, vagy tönkretenni az Aizukotetsu-t. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha csendben ellennénk egymás mellett. Szerintem azt õk is felmérték, hogy nem jó belém kötni, és nagyon fájdalmas lehet az õ számukra is, ha végleg magukra haragítanak. Ugyanakkor, azt is valószínûnek tartom, hogy ez náluk most már presztízskérdés, becsületbeli ügy, és tartok tõle, hogy nem fognak belenyugodni a legutóbbi fiaskóba.

Amúgy az egész ügynek semmi értelme, és ez még külön is bosszant!

Apámat megölik hónapokkal ezelõtt. Majd néhány hónapig semmi, és rámküldik Raven-t. Akirõl kiderül, hogy zsarolja a yakuza, az öccsével, akirõl aztán kiderül, hogy kamutesó, majd a nagybátyja egyszer csak megkattan, és élve akarja a lányból kivágni annak a szívét, merthogy, valami titkos rejtekhelyen egy nagy halom jádét sejt! Ennek az egésznek így nemhogy semmi értelme nincs, hanem egyesen egy elmebeteg Rivotril-whiskey kombóval okozott delíriumának hagymázas rémálma!!!

- Hát te?! - hallom Raven hangját a hátam mögött - Miért nem alszol?!

Meglepõdve perdülök meg, nem is hallottam, hogy mikor lép be a dolgozószobámba? A hirtelen mozdulattól megszédülök - pontosabban a hirtelen mozdulat csak a kiváltó ok, megszédülni az elfogyasztott közel fél üveg whisky-tõl szédülök meg.

- Te ittál?! - kérdezi Raven meglepetten.

- Csak egy kicsit - morgom kissé nehezen forgó nyelvvel. Jól bírom a szeszt, de fél üveg tömény azért meglátszik rajtam is.

- Mi baj? - kérdezi, és közelebb jön. Elveszi tõlem az üres üveget, meg a poharat, engem pedig az egyik fotelhez irányít.

- Semmi - döccenek le az ülõalkalmatosságra - Csak nem tudom, hogy mi a szart csináljak ezzel a tetves kayuzával... yaz... yakuzával?!

Raven elmosolyodik ugyan, de értetlenkedve kérdez vissza:

- Hogy-hogy mit csinálj vele?! Hazaértünk, épségben, miért akarnánk kezdeni velük bármit is?!

- Csak nem gondolod, hogy én ezt megtorll... atlanul hagyom?! - kérdezek vissza. A gondolkodás nem megy annyira nehezen, de a nyelvem össze-összeakad - Sosem szállnak le rólunk! Ezt te sem hiszed, hogy ezt õk így hagyják?!

Raven elgondolkodik, majd halkan kiböki:

- Nem tudom... Lehet, hogy nem...

- Na, hát ezt csináltam most, míg el nem fogyott a whisky-m - intek az asztalom felé - Az egyik lista Kazushi... Zak... a maffiavezér kinyiffantásának cselekvési terve, a másik pedig az Aikoz... Akozi... faszom ebbe a kretén nyelvbe! - hagyok fel a kísérletezéssel - annak a gennybandának a kicsinálása. Mármint annak a cselekvési terve...

Felnézek Raven-re, és úgy folytatom:

- Bocs´ a kreténért! Részegen nem bírom kimondani a japó szavakat...

Raven elmosolyodik:

- Semmi baj! - hajol le hozzám, és egy csókot lehel a számra - Gyere, feküdjünk le! Majd holnap foglalkozunk a kimondhatatlan nevû japókkal!

Ez azon ritka pillantok egyike, amikor engedem magam irányítani.

*             *             *

Végül nem foglalkozunk velük.

Sem másnap, sem a következõ napokban. Nem esik szó sem yakuzáról, sem a kis kirándulásunkról, semmirõl, ami az elmúlt napokban történt, vagy bármirõl, aminek ehhez köze lenne. Pihenünk, élvezzük az életet, és egymást. Olyannyira, hogy én munkával sem foglalkozok - ami az elmúlt öt évben egyszer sem fordult elõ.

A család persze érdeklõdik, hogy merre jártunk, mit csináltunk, és fõleg, honnan a sérüléseink. De elmagyarázom nekik, hogy errõl nemhogy nem kell tudniuk, de az a jobb, ha nem tudnak semmit. Annyit elmondok nekik, hogy talán összefüggésben van apánk halálával - amirõl viszont egyre inkább meg vagyok gyõzõdve, hogy nem igaz. A két eset valószínûleg csak fatális egybeesés, az apám elleni merényletnek nincs köze a yakuzához, és viszont. Azt majd még tovább kell boncolgatnom.

Egy hét telik el ilyen nyugalomban.

Dolgozni már dolgozgatok, de minden találkozómat lemondtam ebben a hónapban, és csak a legszükségesebbekkel foglalkozok. Épp a délutáni feladataimmal bíbelõdök, amikor a titkárságom értesít, hogy egy futár érkezett, és ragaszkodik hozzá, hogy személyesen adjon át egy levelet. Hogy biztosan bebocsájtást nyerjen hozzám, egy törött kerámia pengét küldet be hozzám a titkárságvezetõmmel.

Azonnal tudom, hogy mirõl van szó, és hívatom Raven-t is.

- Jó napot kívánok, Mr. Whitfield! - hajol meg a férfi tradicionálisan, amikor belép a dolgozószobámba. Kiváló angolsággal beszél, pedig nyilvánvalóan japán, vagy legalábbis, ázsiai emberrõl van szó. Kifogástalan öltönyt visel, valamelyik neves divatháztól, szerintem a Phillips-tõl.

- Mit óhajt? - kérdezem köszönés nélkül.

- Üzenetet hoztam Önnek - nyújt felém egy borítékot. A testõrök azonnal ugranak, és elveszik tõle. Beteszik egy kis berendezésbe, majd kisvártatva átnyújtják nekem. Mindent átvilágítanak, és megvizsgálnak, hátha bomba, vagy méreg van benne.

Amikor kinyitom a borítékot, egy japánul írt levél kerül elõ belõle. Szó nélkül átnyújtom Raven-nek, aki gyorsan átolvassa, majd visszaadja nekem:

- Kettesben kellene beszélnünk - teszi hozzá.

- Mondd - fordulok feléje, amikor csak ketten maradunk a dolgozó szobámban.

- Röviden az áll benne - magyarázza kissé meglepetten - hogy békén hagyják a családodat, téged, engem, amennyiben te nem teszel lépéseket az õ irányukba, és soha többet nem lépsz Japán földjére! És nem mellesleg, ez a levél nem Zukoshi-tól jött, hanem a Yamaguchi-tól!

- Félnek tõlem!!! - vigyorodok el magabiztosan.

- Igen Remy!!! - feleli Raven õszinte döbbenettel - Félnek tõled! Soha, ehhez hasonlót nem láttam, hallottam még! A yakuza nem hátrál meg soha, senki elõl, és most a legnagyobb, legerõsebb yakuza szervezet próbál kitérni elõled!!!

- Mit javasolsz? - kérdezem önelégülten.

- Fogadd el! Habozás nélkül! A legjobb pozícióban vagy, amit a yakuzával szemben valaha elérhet valaki, fegyverszünetet ajánlanak! Ennél sosem lesz jobb ajánlatod!

Hosszasan mérlegelek. Nem tetszik az a kitétel, hogy korlátoznak a személyes szabadságomban!

- Elfogadom - majd felemelem a mutatóujjam - de azt nem tûröm, hogy korlátozzanak! Akkor megyek Japánba, amikor csak akarok!!!

- De Remy!!! - ellenkezne, de a szavába vágok.

- De azt hiszem, hogy mostanában nem vágyom oda, egy darabig biztos nem!!!

- Legyen - sóhajt lemondóan.

Kiszólok a személyes asszisztensemnek, hogy jöjjön be, mert levelet diktálok.

- Tisztelt uraim! Levelüket megkaptam, az abban olvasottakat elfogadom, az alábbiak szerint: sem én, Remington D. Whitfield, sem a Whitfield Iparvállalt, vagy annak bármely leányvállalata, vagy azok tulajdonában lévõ bármely gazdasági, társadalmi, vagy civil szervezete, vagy a Whitfield család bármely tagjának tulajdonában lévõ bármely szervezet nem tesz semmilyen lépést a Japán területén tevékenykedõ a yakuza bûnszervezet érdekeltségében álló és Japán területén tevékenykedõ gazdasági, vagy alvilági szervezetek ellen. Hasonlóképpen tesz a yakuza is a birtokomban, a családtagjaim birtokában, illetve a Whitfield Iparvállalathoz köthetõ bármelyik szervezet birtokában álló gazdasági, társadalmi, vagy civil szervezetek tekintetében, beleértve a személyemet, illetve a környezetemben élõk személyes biztonságát is. Amennyiben bármilyen olyan lépés, amely az én, vagy családtagjaim személyes biztonságát, különös tekintettel az önök berkeiben Kura No-o néven ismeretes Raven Nightwalker-re, vagy a birtokunkban lévõ, vagy velünk összefüggésbe hozható szervezeteket veszélyeztetnék, úgy a Whitfield-birodalom minden anyagi eszközével, és befolyásának teljes súlyával fogjuk azt megtorolni! Kijelentem továbbá, hogy Japán területére ezen túl kizárólag üzleti céllal, vagy Japán meghívásra lépek. Hivatalos levéllezárás, satöbbi, satöbbi!

*             *             *

Élvezem, hogy jut idõm magamra is, és azokra, akiket szeretek.

Tulajdonképpen már három hete csak a legszükségesebbekkel foglalkozok, legfeljebb napi 2-4 órában, és úgy tûnik, hogy a civilizáció összeomlása csak nem akar bekövetkezni. Ebbõl azt a következtetést vonom le, hogy végül is, ha éppen úgy alakul, én is szabadságra mehetek néha.

Ennek a felismerésnek Raven örül a legjobban. Sok idõt töltünk együtt, habár, természetesen neki is, és nekem is megvan a saját én-idõm. Elég szuverén személyiség, nem akar állandóan az emberen lógni, de nagyon örül neki, hogy van egymásra idõnk, és, hogy fõleg nekem van õrá, és a családomra.

A kapcsolatunk nem túl régi, de annál hevesebb! Azt hiszem, hogy mi alig pár hétbe belesürítettünk annyit, ami más párok életében évtizedekre elég szokott lenni. Igaz, nem önszántunkból tettük. De azt hiszem, hogy ez alatt az idõ alatt nagyon alaposan megismerhettük a másikat. Raven olyan lány, akit mindig is elképzeltem magamnak: független lélek, önálló, nem szorul rám, és nincs hasra esve a vagyonomtól, a nevemtõl. Ha szeret, akkor azt azért teszi, mert én én vagyok, olyan vagyok, amilyen. Önmagamért szeret. És Raven-nél ebben biztos lehetek, mert õ azért keresett meg engem, hogy megöljön. És nem tette. Azért nem, mert belém szeretett.

Megbeszélek egy idõpontot Lawrence Graff-al, Londonban. A Graff Diamonds a világ legexkluzívabb ékszerüzlet hálózata, a világon több, mint harminc üzlettel rendelkeznek. Tudom, hogy még megvan neki a Graff Pink, és meg akarom próbálni rábeszélni, hogy adja el nekem azt a gyûrût. Nagyon komoly érveim vannak, legalább ötvenmillió érvem van rá!

Raven-t persze nem viszem magammal. Megnyugtatom, hogy csak átrepülök Londonba, lefolytatok egy tárgyalást, és már jövök is vissza, este hétkor indulok, másnap délután három felé már itthon is leszek. Mivel az utóbbi idõben sokkal kevesebbet dolgozok, így ellenkezés nélkül elfogadja, hogy most mégis elmegyek egy üzleti útra.

A találkozót délelõtt tízre beszéltem meg Mr. Graff-al, aki készségesen fogad. Már több ékszert vásároltam tõle, közel százmillió dollár értékben, így tudja, ha személyesen jövök, akkor vásárolni akarok, és nem megyek haza üres kézzel!

Természetesen ide is úgy érkezem, ahogy apám halála óta mindig, s Mr. Graff maximálisan együttmûködik ebben.

- Jó reggelt, Mr. Whitfield! - nyújt kezet a nyolcvanhoz már igencsak közeledõ, nagyon elegáns, idõs úr - Örülök, hogy ismét találkozhatom Önnel!

- Részemrõl az öröm, Mr. Graff, hogy ismét szán rám némi idõt - rázunk kezet - Hogy szolgál az egészsége?

- Köszönöm kérdését - mosolyog udvariasan - Ahogy a magamfajta, hetvonnyolc éveseké általában szokott! - majd valamivel hivatalosabb hangra vált - Miben lehetek a szolgálatára Mr. Whitfield?

Nem szoktam nagyon köntörfalazni, így rögtön a tárgyra térek:

- A Graff Pink - felelem céltudatosan - Ajánlatot kívánok tenni rá!

- Ó! - lepõdik meg - Mibõl gondolja, hogy eladó?

- Minden eladó, Mr. Graff! - mosolygok - Csak a megfelelõ ember kell, hogy ajánlatot tegyen!

- Kérem, ne vegye tolakodásnak, de megtudhatom, hogy milyen célból vásárolná meg a szóban forgó gyûrût? Megértheti, hogy mivel egy egészen rendkívüli ékszerrõl van szó, így jól szeretném megválasztani azt a személyt, és alkalmat, akinek eladom.

- Természetesen, Mr. Graff - felelem megértõen - Eljegyzési gyûrû lenne.

- Ó! - ismét meglepetés, sokkal erõteljesebb a korábbinál - Nocsak! Ne haragudjon meg érte Mr. Whitfield, de Ön körül számtalan hölgy kering, s nem nagyon látszott, hogy lenne olyan igazán különleges közöttük!

- Nos, igen! - nevetem el magam - Kikapós playboy hírében állok! - aztán komolyabban folytatom - Mr. Graff! Szeretném hangsúlyozni, hogy ami most ebben az irodában elhangzik, az innen nem mehet ki! Semmilyen körülmények között! Ért engem, Uram?

- Természetesen! - feleli döbbenten - A teljes diszkrécióm az Öné!

És elmesélem neki rövid, ám annál hevesebb szerelmünk történetét. Hitetlenkedve hallgatja a mondandómat, de nem meri kétségbe vonni a szavamat. Az enyémet nem szokták.

- Kalandfilmbe illõ történet, Mr. Whitfield, az egyszer biztos! - törölgeti meg a szemüvegét - Azt meg sem kérdezem, hogy biztos-e Ön a döntésében, mert ezt a történetet hallva, azt gondolom, hogy ennél biztosabb nem nagyon lehet az ember egy ilyen döntésben. Tegyük fel, hogy érdemesnek találom a hölgyet arra, hogy viselje a Graff Pink-et. Milyen ajánlattal érkezett ma hozzám?

- Ötvenmillió dollár - felelem szemrebbenés nélkül.

- Hm... - mélázik el egy pillanatra - szép summa! De, azt ugye tudja, hogy jelenleg Harminchét millióra becslik az árát?

- Egészen pontosan, azt feltételezik, hogy egy aukción huszonhét, és harminchét millió között mehet el - pontosítok - Azt gondolom, hogy az ötvenmillió elég nagyvonalú ajánlat! Ez egy biztos összeg, nincs benne rizikó!

Ez olyan ajánlat volt, amire Mr. Graff nem mondhatott nemet. Talán elment volna negyvenötig aukción, de az ötven az már tényleg nagyon ambiciózus elvárás lett volna. És ezt én is pontosan tudtam, amikor elhatároztam, hogy ajánlatot teszek a gyûrûre.

*             *             *

Este hétre kérem a vacsorát, a lakosztályom alatti parkba.

Raven nagyon csinos ma este - pontosabban, õ mindig nagyon csinos, de ma különösen az. Egy szexi kis koktélruhát visel, Valentino-tól, amiben nagyszerûen érvényesül feszes teste, haja fényes, csokoládészín zuhatag, és ízléses ékszerekkel egészítette ki mai toalettjét.

- Mit ünneplünk? - kérdezi kíváncsian, amikor leülünk.

- Semmit - vonom meg a vállam, majd talányosan hozzáteszem - Mindent!

- Nocsak, milyen titokzatosak lettünk, Mr. Whitfield! - incselkedik - Persze, te mindig is egy talány maradsz, bármennyi idõm is lenne, hogy megismerjelek!

- Mennyi idõt szeretnél rá? - kérdezem érdeklõdve. Közben magunkhoz intem a felszolgálót, a borral.

Egy pillanatra meglepõdik a kérdésen, majd megvonja a vállát:

- Nem tudom... Ezen még nem gondolkodtam... Fogalmam sincs, mit kezdjek az életemmel...

- Sok mindent kezdhetsz - felelem, aztán megkóstolom a poharamba csorgatott nedût. Megfelelõnek ítélem, így intek, hogy felszolgálhatja - Mihez lenne leginkább kedved?

- Nem is tudom... - mereng - Talán tanulhatnék... Jelenleg csak ahhoz értek, hogy tegyek el láb alól bárkit, bármilyen körülmények között úgy, hogy azt senki ne vegye észre!

- Hasznos tudás - mosolyodok el - De ma már kicsit talán elavult! A világ ezen táján már nemigen alkalmazzuk!

- Talán nem is baj... - kortyol bele a borába.

- Bármit tanulhatsz! - mondom neki - Csak találd ki, és mehetsz, bármelyik egyetemre!

- Inkább csak tanárokat szeretnék, akik felkészítenek a felvételire! - feleli komolyan - Ha sikerül , és felvesznek, az jó! De nem akarok úgy egyetemre járni, hogy bejuttatsz, aztán meg nem tudok bent maradni! Nem állnék meg magam elõtt... és elõtted sem...

- Ezek szerint az fontos, hogy mit gondolok rólad? - kérdezem kicsit elõre hajolva.

- Persze - feleli kisvártatva - A következõ kérdés az pedig az, hogy miért, igaz? Hát... mert szeretlek. Azt hittem, hogy ezt tudod!

- Tudom - felelem neki - És én is szeretlek! Nagyon!

Benyúlok a felöltõm zsebébe, és elõveszem a kis ékszeres dobozkát.

- Úgy tudom, hogy japán tradíciók szerint, a két család egyesítésének a jegyében, a családok megajándékozzák egymást - mondom neki, miközben elveszek Raven elkerekedõ tekintetében - Sajnos, ez, amennyire tudom, nem lehetséges, mert a családodból már csak te vagy... Ezért a nyugati szokást választottam.

Kinyitom a kis ékszerdobozt. Raven elfehéredik, amikor megpillantja a Graff Pink-et, riadt döbbenettel kapja a kezét a szája elé, miközben a szemei bepárásodnak.

- Lehetek a férjed? - kérdezem tõle, remélve, hogy meghallott.

VÉGE

***         ***         ***

⁽¹⁾uncia - Az USA-ban az uncia lehet tömeg mértékegység, ebben az esetben 28,349 gramot jelent. Ha folyadék mennyiség meghatározására használják, akkor az USA-ban ez 29,57 milliliter mennyiséget jelöl (az Egyesült Királyságban 28,41 millilitert). A kispohár (small) rövidital éppen 1 fl.oz (fluid ounce - folyadék uncia), ami ˜30 ml (3 cl), az egy pohár (shot) az 1,5 fl.oz, ami ˜44,5 ml (4,45cl), a dupla (double) pedig 3 fl.oz, ami ˜89 ml (˜8,9 cl).