- Mr. Williams, ez az úr a barátja?
Ha a szívem eddig nem állt volna meg, most egészen biztos, hogy megtette. Ez a hang... Jiri! Felé kapom a fejem, de egyszerûen túl rémült vagyok hozzá, hogy egyáltalán megszólaljak. Szeretném megkérni, hogy segítsen, de egy hang sem jön ki a torkomon.
- Takarodj, köcsög – morog az alkoholszagú férfi.
Aztán... egyik pillanatról a másikra a rám nehezedõ súly eltûnik, és végre levegõt is kapok rendesen. Míg igyekszem lenyugtatni a légzésemet, meg sem tudok fordulni, csak akkor, mikor már szabályosabban tudom venni a levegõt. Aztán megfordulok és... Istenem! Jiri... meg fogja ölni! Nem engedhetem, hogy még miattam is bajba kerüljön!
Gondolkodás nélkül lépek mögé, és kulcsolom kezeimet a dereka köré.
- Hagyd abba – kérem, nem törõdve az illemmel és a remegõ hangommal.
- Megtámadott téged – sziszegi fenyegetõ hangon.
- Ha megölöd, csak rosszabb lesz minden... – suttogom.
De végül hallgat rám. Még szerencse... Elengedi a férfit, és egy egyszerû mozdulattal leüti.
- Jól van? – fordul felém.
- Igen – Nem. – Menjünk innen – fogom meg a csuklóját.
- Én nem...
- Most az egyszer elviszem valameddig – jelentem ki.
Lehajolok, hogy összeszedjem a földre szórt holmimat, és igyekszem nem tudomást venni a kezem állandó, vad remegésérõl. Aztán... õ is lehajol, hogy segítsen, nekem pedig még jobban remegni kezd a testem ettõl a gesztustól.
- Egész testében remeg, nem vezethet így haza – szólal meg.
- Fogok egy taxit – suttogom.
- És maga szerint a kocsija még itt lesz reggelre? – kérdezi. – Ha vége a harcoknak és lelépnek a vendégek, nem lesz itt csak ez az egy jó kocsi. A környékbeli bandák reggelre még a helyét is felnyalják, higgyen nekem.
Lehajtom a fejem. Igaza van. De... egyszerûen nem... nem tudok gondolkodni. Olyan érzésem van, mint mikor a tévében elmegy az adás, és csak a hangyafoci megy a képernyõn. Most az én fejemben is ez van...
- Hazavezetek, mondja az utat – jelenti ki.
Észre sem veszem, hogy feláll és felém nyújtja a kezét, ösztönösen ugrok hátrébb, ahogy közelebb kerül hozzám. Látom, ahogy rám néz, és... A fenébe, totál hülyét csinálok magamból. Nagyot nyelve állok fel a földrõl, kinyitom az autót, majd a motorháztetõn hagyva a kulcsot beülök az utas ülésre. A tenyerembe hajtom az arcomat, és igyekszem kontrollálni magam. Szedd össze magad, Jason, szedd össze magad! Nem sírhatsz, most fõleg nem... Egy ügyfél nem láthat ilyen állapotban...
Még ha olyan ügyfélrõl van is szó, mint Jiri Vondra.
Aki egyébként olyan zavarba ejtõen tapintatos, hogy csak most szállt be az autóba. Hagyott nekem idõt, hogy összeszedjem magam egy kicsit.
- A kertvárosba ismered az utat? – töröm meg a kis csendet.
- Igen – feleli, és már indít is.
Olyan... furcsa érzés mellette ülni. Itt. Így... Mintha nem is üzleti kapcsolat kötne össze minket, hanem...
Gondolatban alaposan fenékbe billentem magam. Jézusom, mikre gondolok én itt?! Még hogy nem üzleti kapcsolat... Éppen most úsztam meg, hogy megerõszakoljanak, nekem meg azon jár az eszem, hogy hogyan feledtethetné el velem ezt egy férfi. Egy ilyen elképesztõen jóképû, remek kiállású, példátlan...
Basszus, jó meleg lett idebent. Megint nem kapok levegõt.
- Lehúzhatom az ablakot? – kérdezem. – Nem zavar?
- De. – Ööö... Megszeppenve nézek rá. – Kimegy az illatod... – néz rám azzal a már jól ismert halvány mosolyával.
Oké, nekem most van végem. Érzem, hogy az arcom égni kezd a rá kiülõ pírtól. Tetszik neki... az illatom? Ó, istenem... Talán tényleg meg lehetne... Nem. Nemnemnemnemnem.
Ha tehetném, kirántanám az ablakot a helyérõl, olyan csigalassan húzódik le. De ahogy megcsap a kinti friss, hûvös levegõ, máris könnyebb lesz egy kicsit. Amikor a lámpa zöldre vált, visszahúzom az ablakot.
- Köszönöm – szólal meg, mire zavartan pillantok rá. – Az illatod. Nem engedted ki – mosolyog rám újra.
Megdobban a szívem. Megdobban a szívem? Mikor engedtem én meg magamnak, hogy... hogy egy ügyfelem ilyen érzéseket indítson el bennem? Vagy egyáltalán bárki. Volt már nem egy kapcsolatom vagy kalandom, de mindegyiknél úgy kellett unszolnom magam, hogy...
Na neeem. Ugye nem akarok arról fantáziálni, hogy õ és én...? Hogy mi... Istenem, dehogynem...!
De hiába gondolok én ilyesmire, ha neki meg sem fordul a fejében... Ha...

Hamarosan elérjük a kertvárost. A fantáziám azóta már a határait feszegeti, de a zavaromon már egy ideje túltettem magam. Mi értelme visszafognom magam? Ha úgy érzem, hogy õ el tudná terelni a figyelmem... Akkor miért ne? Egy próbát megér, legfeljebb elutasít.
- Itt fordulj balra – szólalok meg, mikor elérjük a házamhoz vezetõ lehajtót.
- Most? – A francba, a hangja...
- Igen – felelem halkan.

Leparkolja az autót, és kiszállunk. Lassan mellé sétálok, mert... Muszáj.
- Fogok egy taxit – szólal meg.
- Gyere be – tegezem le gondolkodás nélkül, halkan, lehajtott fejjel. – Kérlek...
- Tényleg ezt akarja, Mr. Williams? – tartja magát továbbra is az illemhez.
- Ezt akarom – jelentem ki, felnézve rá.  
- Rendben – mosolyog rám.
Bezárja a kocsit, és elindulunk befelé. Látom, hogy alaposan megnézi a környéket, de nem zavar. Nem érzem hivalkodónak a házamat, nem szeretem a feltûnést. De azért nem is közvetít téves gondolatokat. Kinyitom az ajtót, és õt is beengedem, majd bezárom az ajtót. Kulcsra.
- Bort? – pillantok rá.
- Vodka, ha van – feleli.
Bólintok, majd a nappaliba sétálok. A bárszekrényhez lépve elõveszek két kristálypoharat, és kitöltöm a vodkát, majd a bort.
- Gyere ide, kérlek – szólok ki. Átadom neki a vodkát, mire õ elhúzódik a padlótól plafonig érõ üvegablak elõl. Nem értem, de... nem számít. Most nem, ha már úgyis felrúgjuk a szabályokat. – Ma este tegezhetlek, ugye?
- Csak ha én is... – feleli, mire mellé lépek.
- Jason – nyújtom felé a poharam a szemébe nézve.
- Jiri – koccintja össze a poharunkat.
Ahogy mélyen a szemembe néz, tudom, hogy mit akar – ugyanazt, amit én. A gondolataim nem estek pofára... hanem partnerre találtak. A szemei, azok a gyönyörû kék szemek, egészen elvarázsolnak. Rabul ejtõ pillantása van... bár ezt biztosan sokan mondták már neki. De most ez sem számít. Ma este... bármi megtörténhet.
Egyelõre nem teszek semmit, csak az ösztöneimnek engedelmeskedve felemelem a kezem, és ujjaimmal finoman végigsimítom az arcát. Érzem, hogy ellazul az állkapcsa, egy pillanatra még a szemeit is behunyja. Kezem lecsúszik a mellkasára, és ott is marad.
- Üljünk le – szólalok meg rekedten.
A vajszínû plüsskanapéhoz vezetem, és belekortyolok a borba, mikor leülünk rá. Ahogy továbbgondolom... a ma estét... furcsa bizsergést érzek a gyomromban. Pedig ilyen régen volt már. Ha volt...
- Szép házad van – szólal meg Jiri meglepõen elmélyült hangon.
- Köszönöm. Az apám egy kétszer ekkora villát akart venni... De nekem ez sokkal jobban tetszett.
- Jobban is illik hozzád.
Szinte érzem, ahogy rám néz, így én is felé fordulok.
- Örülök, hogy így gondolod – mosolyodom el.
- Biztonságos is?
- Miért fontos ez? – nézek rá zavartan.
- Csak... érdekel – von állat.
- Nos... a zár nem a hétköznapi, hanem valami megboronált. És van beszerelve egy sima riasztó is, de nem mindig használom. Ezen a környéken szerencsére nem kell.
- Kevés... – Olyan halkan suttog, hogy alig hallani.
- Jiri? – kérdezetem zavartan.
Kevés? Miért kevés? Mihez kevés? De nem felel, csak megrázza a fejét, és lehúzza a vodkát. Oooké...
- Ma estére hanyagolni akarom a munkát... de tudnom kell, el fogsz-e tûnni.
Nem felel, némán néz rám. Újabb kortyot iszok a borból.
- Várom a választ – billentem oldalra a fejem.
- Nem emlékszem rá, hogy bármit is kérdeztél volna.
Ó, megint játszunk?
- Rendben... Akkor: el fogsz tûnni, vagy hajlandó vagy maradni, amíg lefolyik az ügy?
Már éppen lemondóan felsóhajtanék, hogy erre sem fogok választ kapni, mikor halkan, alig hallhatóan megszólal.
- Nem én irányítom az életem.
Némán, figyelmesen nézem az arcát. Állkapcsa megfeszül, meredten néz elõre.
- Mi elõl menekülsz? – suttogom, bár tudom, hogy nem fogok választ kapni. Erre sem.
És jól gondolom. De azt is látom, hogy... bezárkózik. A szemébõl elveszett a fény, amit az elõzõ koccintás pillanata odavarázsolt. Ezt pedig nem engedhetem... Leteszem a poharam az üveg dohányzóasztalra, és teljes testemmel felé fordulok. Kezemet finoman az arcára simítom, és magam felé fordítom a fejét.
- Jiri... – suttogom. Vonakodva, de rám néz, mire még közelebb húzódok hozzá. – Csókolj meg!
Szemeiben egy pillanatra meglepettség csillan, ajkai elnyílnak.
- Csókolj meg, Jiri... – kérem rekedt hangon.
Szemeit néhány hosszú másodpercig az ajkaim és a szemeim között jártatja, majd megállapodik a szemeimnél. Kérlelve nézek rá, hagyom, hogy mindent kiolvasson a szemembõl. Amit most érzek... miatta, iránta. Kívánom, és vele akarok lenni, járjon ez bármilyen következménnyel. Teljesen felkavart, engem, az érzéseimet, az életemet, a gondolataimat. Már abban a pillanatban, mikor elõször bevezették hozzám, és megpillantottam... már akkor éreztem a szikrát kettõnk között. És ezt a szikrát most tûzzé csiholhatjuk... együtt. Még ha csak erre az egyetlen éjszakára is. De tudom, hogy ez gyönyörû lesz. Annak kell lennie.
Amikor megérzem ujjait a nyakamon, majd onnan hátrébb kúszva a tarkómon, már tudom, hogy õ is ezt akarja. Még mindig. Az a fény, amit annyira szeretnék látni, most újra ott van a szemében, ahogy közelebb hajol. Lehunyom a szemem, és hevesen dobogó szívvel várom a következõ pillanatot.
Ahogy ajkai az enyémekhez érnek, egyszerre szakad ki belõlünk egy jókora lélegzet. Mintha mázsás terheket borított volna le rólunk ezzel a mozdulattal. Ajkai puhák és selymesek, ahogy simogatni kezdi velük az enyémeket, de nem sokáig tudjuk így tartani magunkat. Nem is lélegzek hármat, a csók máris elmélyül. Halkan felmorran, én pedig halkan felnyögök, ahogy bejutást engedek a számba.
Szorosabban fogja a tarkómat, én pedig közelebb húzódva simulok hozzá, a nyaka köré fonva a karjaimat. Nem is próbáljuk leplezni az érzéseinket, mohón csókoljuk egymást, szinte faljuk a másik ajkait. És... a fenébe is, már ennyivel felizgat. Nagyot szusszanva nyúl mindkét kezével a fenekem alá, és egy mozdulattal szembõl az ölébe húz. Nem bírom ki, felnyögök, ahogy megérzem, neki is merevedése van.
Szuszogva dörgölõzök ágyékommal az övéhez, mire újabb morranással markol a fenekembe. Zihálva szakítom el ajkaimat az övétõl.
- Menjünk... a hálóba – szólalok meg szinte lihegve.
- Merre van? – dörmögi elmélyült hangon, miközben minden erõlködés nélkül feláll, velem az ölében.
- A folyosó végén balra – motyogom, arcomat már a nyakába temetve.
Férfias illata az orromba kúszik és egészen elbódít, miközben elindulunk. De nem vagyok rest, munkához látok – apró, izgató csókokkal kezdem beborítani a nyakát. Élvezettel hallgatom, ahogy fel-felnyög, mikor finoman a bõrébe harapok, vagy eltalálom nedves csókjaimmal a legérzékenyebb területeket.
Rekordidõ alatt érjük el a hálószobát, pillanatok alatt az ágyamon találom magam, a hátamra fektetve. Jiri úgy magasodik fölém, mint egy ragadozó, szemében a vágy tüze lobog, elnyílt ajkai között ki-be jár ziháló lélegzete, izmai megfeszülnek... Ágyékát pedig az én széttett lábaim közé nyomja. Felnyögök – a látványra és az érzésre.
Ujjaimat a hajába futtatom, bár csak a tetejénél tudok igazán beletúrni, miközben újra lehúzom magamhoz. Tovább csókoljuk egymást, én pedig a pólója aljához nyúlok, és elkezdem lehúzni róla. Látni akarom azt az elképesztõ testet... És látom is, ahogy a pólója valahol a háló másik végében landol. Õ is kihasználja viszont, míg rajta legeltetem a pillantásomat, és türelmetlenül szabadít meg a felsõmtõl.
De nem az ajkaimhoz tér vissza. Arcát a nyakamba temeti, csókjaival kezd kényeztetni, fentrõl lefelé haladva. Másodpercek alatt tehetetlenül vonaglok alatta, sóhajtozok, nyöszörgök, vagy éppen hangosan nyögök fel, mikor megszívja a mellbimbómat. Kétségbeesve nyögök fel újra, mikor belenyal a köldökömbe, az agyamba befészkeli magát egy gondolat, ami nem hagy szabadulni... Hajába kapaszkodva húzom fel magamhoz, de nem bírom, megcsókolom.
- Jiri... – Újabb mély csók. – Jiri... tudnom kell... – Zihálva, vágytól égõ tekintettel néz a szemembe. – Itt... itt leszel még reggel?

- Már említettem, nem hiszem, hogy tudna.

Istenem, végre! Halkan ugyan, de legalább megszólalt.
- Akkor talán próbáljon meg együttmûködni, és gyorsabban kiderül, hogy tudok-e vagy nem – nézek újfent a szemébe, akármennyire is nehéz állni azt az átható, kékséges pillantást.

Éééés nyertem! Legalábbis erre tudok következtetni a megadó sóhajából.
- Mit akar hallani?
- Megfenyegették valamivel, ezért harcolt? – kérdezek rá rögtön az egyik sejtésemre.
- Igen. Az éhenhalással – feleli.

A fejét kissé oldalra billenti, de ahogy néz... Istenem, most segíts! De a francba, ezzel nem jutunk egyrõl a kettõre.

- Mr. Vondra... kérem – sóhajtok.
- Rendben – feleli rögtön.

Na, legalább nem az értetlen fajtából való – bár a szemeibõl igen magas fokú intelligencia sugárzik, így errõl szó sem lehetne –, és nem kell mindent a szájába rágnom... Francba, most miért kell ezt a szólást is továbbgondolnom?!
- Köszönöm – térek vissza a földre. – Szóval, az ellenfelének több belsõ vérzése van, a fejét is több ütés érte – pillantok le az orvosi jelentésre. – Bár furcsa... maga nem sérült meg? – pillantok rá érdeklõdve.
- Nem.
- Ritkán járok ilyen helyekre, de nem ütött vissza magának a férfi? – vonom fel a szemöldököm.

Ez azért elég hihetetlenül hangzik.
- Nem volt ideje.

Ez már hihetõbb, elég ránézni a férfira, de... Valami itt akkor is bûzlik.
- Nem mond el valamit.
- Nem.
Kedvem lenne sikítani egyet. Végül is õszinte, ahogy kértem... de a francba is! Nézegetni kezdem az aktáját. Valamibõl csak tudok következtetni valamire... ugye? Ugye?! De mégis mi ez... Ezt eddig nem is láttam benne, hogy... Mi a franc?
- Megölte a cellatársát? – hüledezek. – Mikor szerette volna ezt közölni velem?!
- Le volt írva? – Bólintok. – Soha.
- Ez így nem megy – sóhajtok. Megmasszírozom a halántékomat, mert esküszöm, a fejem is belefájdul ebbe a találgatósdiba. – Ismertem Big Johnnyt, tudom, milyen ember volt. Csak el kellene mondai, amit tett és...
- Meg akart dugni, de nem vagyok passzív típus. Amikor meg akart csókolni, kitörtem a nyakát.

Elõször csak meglepve pislogok rá, de aztán eljut az agyamig, hogy mit is mondott, és halvány mosollyal köszönöm meg.

- Örülök, hogy végre õszinte.
- Eddig sem hazudtam.

Igaza van, és... Atyaég, az a mosoly! Remélem nem akar sokat mosolyogni, mert azok a gödröcskék bele fognak zavarni a mondanivalómba. De azért mosolyogjon mégis, mert... Na jó, elég.
- Beszéljünk a letartóztatásáról – sóhajtok.
- Beszéljen, én majd bólintok.

Rápillantok. Ez most azt jelenti, hogy nem szeret beszélni, vagy azt, hogy szereti, ha én beszélek hozzá? A legnagyobb balgaság, amit csak gondolhatok, de... örülnék az utóbbinak.  
- Anyagi gondok miatt elkezdte ezzel keresni a kenyerét. – Várom a bólintását, és csak utána folytatom. – Amikor letartóztatták, önön egy karcolás sem volt, az ellenfele pedig mozdulni sem bírt. – Újabb bólintás. – Valamit nem mond el nekem. – És még egy. – Rendben, Mr. Vondra. Akkor most elmegyek, megpróbálom kideríteni, hogy mit nem közöl velem, rendben? Amint találok valamit visszajövök, és megbeszélünk mindent, és megígérem, kihozom magát.
- Ha maga mondja... – hagyja rám.

Ó, szóval nem bízik a képességeimben? Hát, akkor lesz min meglepõdnie.

John már az ajtóban vár szinte, hogy kikísérhessen.

- Rendesen viselkedett? – kérdezi rögtön.

- Természetesen, semmi probléma nem volt – nyugtatom meg mosolyogva.

- Ennek örülök – hümmögi.

Az aktát besüllyesztem a táskámba, aztán fölveszem a kabátomat. Elköszönök Johntól, a vállamra veszem a táskát, és már ott sem vagyok. Van dolgom dögivel... Agyalni, agyalni, beszélni a börtönigazgatóval, agyalni. Vagy talán nem is kell nekem olyan sokat agyalni... Hát persze, hogy nem. Legalábbis a tényeket nem nekem kell kitalálnom, maximum az összekötõ kapcsokat.

Elõveszem a mobilom, és már tárcsázok is. A vonal a harmadik csörgésre kapcsol.

- Mr. Scahill? – szólok bele.

- Á, Jason, kedveském! – felel egy mosolygó, idõsebb hang. – Rég hallottam felõled.

- Szerencsére... – teszem hozzá mosolyogva.

- No, igen. Mesélj csak, miben lehetek a segítségedre? Ugye nem megint valami mocskos ügyet varrtak a nyakadba?

- Nagyon remélem, hogy nem... – motyogom. – Kéne nekem néhány információ, Mr. Scahill.

- Mondd csak, mondd!

Míg elõveszem az aktát a táskámból, elsorolom azokat az információkat, amiket fejbõl is tudok. Aztán minden egyes szükséges részletet is lediktálok. Jim Scahill, korának legtehetségesebb és legmegbízhatóbb magánnyomozója – aki ismerõsöknek a mai napig vállal némi kutatómunkát. Õ talán segíthet kiegészíteni a hézagokat.

***

- Szóval magánzárka és külön kaja – néz rám az asztal túloldaláról a börtönigazgató.

Mr. Jeremy Mead idõsödõ, kopaszodó ember, aki – ha szabad így fogalmaznom – kívül-belül olyan sötét, mint az éjszaka. Gondolok itt a bõrszínére és az értelmi képességeire. Nagyjából fél óráig tartott neki begépelni a nevemet a rendszerbe, és újabb fél órát vett igénybe az ügyfelem neve is, mivel valamit félreütött, és nem adta ki automatikusan... Na mindegy.

- Igen – állom a tekintetét rezzenéstelen arccal.

- És mégis mibõl gondolja, hogy meg fogjuk ezt tenni a magácska kedvéért?

- Nem az én kedvemért, hanem azért, mert az ügyfelem önnön hibáján kívül már egyszer konfliktusba keveredett a cellatársával.

- Amely problémát precízül orvosolta is.

- Éppen azt szeretném elkerülni, hogy ilyesmire újból sor kerüljön.

- Már megbocsásson, de... ez édeskevés lesz, aranyom – fonja össze a kezeit húsos mellkasa elõtt.

Ahogy rám néz, rögtön hányingerem támad a perverz tekintetétõl. Ó, szóval azt képzeled, hogy majd a számmal gyõzlek meg, mi?! Esetleg mással is... Csakhogy én elõbb vágom át a saját torkomat, minthogy ilyeneket engedjek hozzám nyúlni, aranyom.

A gondolataimat viszont inkább meghagyom magamnak, még a végén nem rajtam vezetné le a bosszúkedvét. Helyette inkább a kabátom belsõ zsebébe nyúlok, és kiemelek egy vaskos bankjegyköteget, majd az asztalára dobom, közvetlenül elé.

- Ez talán majd meggyõzi – nézek a szemeibe áthatóan.

Elégedetten sétálok ki a börtön fõépületébõl. Ez elrendezve, további konfliktusok miatt nem kell aggódni. Maradt... minden más. Halleluja. Ó, és el ne felejtsek megjelenni az üzleti vacsorámon.

***

Másnap délelõtt elsõ utam a körzeti bíróságra vezet. Úgy tûnik, a sors is a kezemre játszik: bele sem mertem gondolni, hogy lehet olyan szerencsém, hogy éppen jó ismerõsöm legyen a bíró... pedig az. Sok tárgyaláson voltunk már együtt, egy kedves, jólelkû asszony, akinek épp nemrégiben született meg elsõ unokája. Kedvelem, mert nem korrupt, és mindig szívbõl dönt. Persze nem sajnálatra megy... de átlát azon, ha valaki oda nem illõ eszközökkel próbálja meggyõzni. Az õ esetében nem is kell pénzhez nyúlnom, sõt, az lenne a legnagyobb vétek.

Alig fél óra alatt végzek a bíróságon. Természetesen sikerült meggyõznöm a bírónõt az óvadékról, de az összeget még nem állapították meg, majd visszamegyek, mielõtt a börtön felé venném az irányt. A bíróság után felhívom anyát, és bepótoljuk az elõzõ nap sajnálatos módon elmaradt ebédet. Bár ebbõl most teljes családi ebéd alakul, nemcsak Peter, hanem apa és Alex is csatlakoznak hozzánk. Faggatnak az új ügyemrõl is, de... valami azt súgja, hogy szûkösen bánjak az infókkal. Még magam sem tudom, mi folyik itt.

A családi ebéd után visszamegyek az irodaházba, lebonyolítok néhány telefont vagy idõpontra egyeztetett megbeszélést. Minden ügyem simán megy, mint általában szoktak is... adná az ég, hogy Jiri Vondra ügye is ebben a kategóriában kössön ki.

Késõ délután irány vissza a bíróságra. A körülményeket tekintve olyan húsz-huszonötezer dolláros összegre számítok. Ha szerencsénk van. És mint kiderül, sokat nem is kell csalódnom. Kicsit magasabbra rúg ugyan, mint ahogy tippeltem, de harmincezer fölé hál’ istennek nem megy. Huszonhétezer dollár, holnaptól lehet letenni az összeget. Pompás.

***

Oké, igazán nem kellene ilyen fajta izgalmat éreznem.

Esküszöm, majdnem remeg a kezem, miközben alávésem a látogatási naplót. Most már szerencsére nem abba a szûkös terembe ültetnek le, és az ellenõrzés sem olyan komoly. Gondolom, meggyõzõdtek róla, hogy bár az ügyfelem hatalmas, annyira azért nem közveszélyes.

Türelmesen várakozom a helyemen ülve, és hamarosan nyílik is az ajtó, hogy bevezethessék az ügyfelemet. Nem tudom nem észrevenni a szája sarkában bujkáló mosolyt, hogy rám néz.

- Mr. Vondra... – üdvözlöm.
- Mr. Williams – viszonozza a köszöntést.

Már csak amolyan reflexbõl nézek végig rajta, de... Hú, basszus. Az overall cipzárja le van húzva, és... istenem, soha nem láttam még ilyen gyönyörûen kidolgozott mellkast! Még ha csak a felét látom is... A francba, lehet, hogy nem kellett volna az az óvadék. Ha nem is közveszélyes... rám nézve önveszélyes, ha más körülmények között maradok kettesben vele. Na jó, ebbe inkább bele sem gondolok.

- Kényelmes az új cellája? – kérdezem hamiskás mosollyal.

- Igen, köszönöm. Bár, azt hiszem, örök rejtély marad számomra, hogy hogyan sikerült elintéznie.

- Mondjuk úgy, hogy jók a meggyõzõképességeim.

- Igazán? – vonja föl az egyik szemöldökét.

Halkan felkuncogok.

- Ugyan már, Mr. Vondra, ne okozzon csalódást azzal, hogy bármi igazat is lát a szexcentrikus õrök elméletében. Többre tartom magát ennél.

Örömmel látom, mikor halványan elmosolyodik. Úgy látom, neki is tetszik, hogy nem kell mindent elmagyaráznia nekem.

- Szó sincs róla. Egyszerûen csak meglepett, hogy egy ilyen befolyásos ügyvéd kirendelt ügyeket is elvállal.

- Miért ne? – vonok vállat. – Higgye el, néha sokkal kényelmesebb ezeken az ügyeken dolgozni. Jobban szeretem az embereket, mint a pénzeszsákokat, akik azt hiszik, hogy egy kötegnyi bankjeggyel megúszhatják azt is, ha megerõszakolták a saját lányukat... – Nagyot sóhajtok. Kicsit eltértem a tárgytól. – De most a maga ügye a fontos. Lenne még néhány kérdésem, ha nem bánja... és ha áll még az õszinteségi ígéret.

- Természetesen.

- Ennek örülök. Nos... Az aktájában az áll, hogy a külvárosban van egy lakása. A sajátja, vagy csak bérli?

- Bérlem.

- És mióta lakik ott?

- Nem régóta. Néhány hete.

- Hivatalosan munkanélküli?

- Igen.

- Van családja? Itt, vagy bárhol máshol?

- Nincs.

Ez egy kissé meglep. Se szülõk, se testvérek, se semmi? Furcsa... de nem firtatom.

- Nos, legalább büntetve sem volt még – csukom be az aktáját magam elõtt. – Ha nagyobb összegû óvadékot állapítanának meg, módjában állna kifizetni?

- Nem valószínû.

- Hm... rendben. – Legalább a pénzével kapcsolatban sem hazudott. – Egyelõre nincs több kérdésem. Hacsak nem szeretné megkönnyíteni a dolgomat, némi információval...

- Nem, nem igazán.

A válasz ellenére a szemeiben huncut csillogást vélek felfedezni. Ó, szóval élvezed, mi?!

- Gondoltam – mosolyodom el halványan. – Nos, mára ennyi voltam. De ha minden jól megy, hamarosan találkozunk.

Felállok a székrõl, az õr pedig azon nyomban berobban a helyiségbe, hogy kivezesse az ügyfelemet. Hm, talán mégis féltenek még egy kicsit.

***

Nem is kell olyan sokat várnom a következõ találkozásra. Az összes másnap délelõtti idõpontot lemondom, mert mindig az éppen futó legfontosabb ügyemet veszem elõre. Éppen ezért megyek rögtön reggel a bíróságra. Alig néhány perces procedúra az óvadék elintézése, és nekem igazán meg sem kottyan az a huszonhétezer dollár – bár ezt igazán csak ilyen esetekben díjazom. Az értesítés pedig már úton is van a börtönbe. Újra kocsiba ülök, és már megyek is az ügyfelemért.

Az elõtérben ácsorogva várakozom. Nagyjából negyedórája érkezhettem meg a börtönbe, úgyhogy lassan elõ is kell vezetniük az... Á, itt is van. De még hogy... A ronda, narancssárga rabruha helyett visszakapta a saját ruháit, nevezetesen egy fekete farmert és egy fekete, hosszú ujjú garbót. Ez a szín csak kiemeli magasságát, a garbó pedig úgy tapad a testére, hogy egyetlen apró izmot sem bíz a fantáziára. Nagyot nyelek, és kényszerítenem kell magam a normális légzésre is. Na meg a megszólalásra.

- Nincs szüksége egy fuvarra? – szólalok meg.

Nem mondom, hogy rám pillant, mert... már eddig is engem nézett. Ahogy most is. Sokáig. De... miért? Az nem lehet, hogy tetszem neki. Õ nem... Nem egész biztosan nem a magamfajtákra bukik.

- Szóval? – kérdezem.

- Nem, köszönöm.

Hát persze. Odalépek a elõtérbõl kivezetõ ajtóhoz, és kinyitom, majd türelmesen megvárom, hogy végre megmozduljon, és kisétáljon az összekötõ folyosóra. A folyosó egy lifthez vezet, ami mellett ott fut lefelé a lépcsõ is.

- Engedje meg, hogy elvigyem! A csúcsforgalomban lehetetlen taxit fogni.

- Megoldom.

- Pontosan. Mivel megengedi, hogy hazavigyem. Odakint esik is, magán pedig még csak kabát sincs.

Nem várom meg a válaszát, mert hallgatás, beleegyezés. Odalépek a lifthez, és megnyomom a lefelé mutató nyíl gombját. Mikor a lift ajtaja kinyílik, megfordulok... és a szólásra nyitott szám úgy is marad. Az ügyfelem... felszívódott. De hát az elõbb még itt állt mögöttem! És... nem hallottam, hogy megmozdult volna. Hogy tud egy ekkora termetû ember így, hang nélkül eltûnni?! Az ajtót nem használhatta, mert csak addig nyílt ki, míg minket kiengedett...

A lépcsõ. Gondolkodás nélkül kezdek lefelé rohanni, aztán a bejáratot elérve kirontok a hûs levegõre... de csak néhány cigarettázó aktakukacot találok. És mikor megkérdezem, nem láttak-e elmenni itt egy hatalmas termetû, szõke férfit, csak néznek rám hülyén.

A francba!

***

Dühösen dobogok a konyha csempéjén a lábammal. Inkább nem mentem be délután sem. Hogyan... Hogy a francba csinálta ezt?! Ez a férfi kész rejtély. És ha most menekülni kezd... A fenébe, ha most nekiáll menekülni az állam elõl, még körözve is lesz, akkora szarból pedig lehet, hogy még én sem fogom tudni kihúzni. Meg kell találnom! Muszáj...

Kis híján felsikítok, mikor megszólal a mobilom.

- Igen? – veszem föl meg sem nézve a kijelzõt.

- Mr. Williams?

- Ó... Üdvözlöm, Mr. Scahill! Már nagyon vártan a hívását.

- Ez igazán kedves. – Jim egy kis hatásszünetet tart. – Nem fog örülni a híreimnek.

Reszketegen fújom ki a levegõt. Ettõl féltem.

- Ne kíméljen...!

- Nos... Jiri Vondra 5 évvel ezelõttig egészen biztosan nem létezett.

Megdermedek.

- Új személyazonosság?

- Minden valószínûséggel. Vagy valaki kitörölte elõtte minden adatát a nyilvántartásból...

- De... miért? Tanúvédelem? – Megrázom a fejem a saját kérdésemre. – Nem, nem, tanúvédelmiseket nem csuknak le. De akkor... mi?

- Sajnálom, kedveském, de ezt nem tudtam kideríteni. Röstellem, hogy nem tudtam utánajárni, és ezt kell mondanom, de ezt sajnos már tõle kell megkérdeznie.

- Nem, nem, semmi baj, Mr. Scahill! Így is rengeteget tett értem.

- Ugyan már. Ó, és... Csak a biztonság kedvéért, de utánanéztem a kérdéses személy... khm... munkájának. Ha esetleg szükséges lenne, tisztában vagyok az elkövetkezendõ illegális ketrecharc-mérkõzések helyszínével és idõpontjával.

- Megköszönném, ha ezeket lediktálná nekem.

***

Az Audit csak biztos távolban fékezem le a többi autótól. Kiszállok, majd bezárom az autót, és összébb húzom magamon a kabátot, miközben felnézek az elhagyatott, félkész ipari raktárépületre. Még sosem voltam ilyen... mérkõzésen, és azzal, hogy megjelentem egy ilyen illegális rendezvényen, az ügyvédi kamarában elfoglalt helyemet is kockáztatom. De... a francba, úgy tûnik, az ügyfelemet seggbe kell rúgnom ahhoz, hogy észhez térjen.

A nyüzsgõ tömeg morajlását nem volt nehéz megtalálni, így csakhamar megtalálom azt, amit keresek. Akit keresek. Méghozzá nem is akárhogy... Ahogy megpillantom az ügyfelemet, még levegõt is elfelejtek venni.

Jiri... vagy akárhogy is hívják, a drótkerítésen belül áll, és éppen a már fölön heverõ ellenfele fölé tornyosul. Nincs rajta póló, és a farmer helyett is egy könnyû, fekete melegítõnadrágot visel, de még egy krumpliszsákban is állhatna ott, akkor sem férne kétség az erejéhez. Arca szigorú, tekintete jéghideg, tartása maga a megtestesült fenyegetés. Akár egy... gyilkos. Aki, a francba, megszegte az óvadék feltételeit!

Lehetõséget sem adok magamnak, hogy elképedve bámuljam, amint könnyedén felkapaszkodik a dróthálón, majd egy egyszerû mozdulattal átlendíti magát a tetején, és könnyedén, talpon ér földet. Nem... a dühtõl elvakultan csörtetek felé. Õ pedig, mintha csak a kedvemben akarna járni, egyenesen felém tart, és kis híján nekem is jön, csak az utolsó pillanatban vesz észre.

- Jézusom! – hördül fel, és hátralép egyet. – Mi a francot keres maga itt?!

- Ezt én is kérdezhetném, ugyanis az óvadék egyik feltétele az volt, hogy nem vesz részt több ilyen illegális ketrecharcban.

Körülnéz, majd újra rám pillant.

- Nem mehetnénk esetleg ki, hogy...

- Mégis mit képzelt?! Idejön és harcol, mintha nem éppen pár napja csukták volna le emiatt?

- Fel akartam keresni magát.

- A fenébe is, mint az ügyvédje, reméltem is, hogy fel akart keresni!

- Tartozom huszonhétezer dollárral.

- Honnan... Tudja mit, nem is érdekel! Kíváncsi rá, hogyan egyenlítheti ki a számlát? Hát elmondom – teszem csípõre a kezem. – Fejezze be ezt az ostoba viselkedést, hagyjon fel az illegális pénzkereséssel, és várja meg nyugton a fenekén, hogy mi lesz az ügyének a kimenetele!

Na jó, ezt a tekintetet, amivel most engem bámul, igazán nem tudom hová tenni. Mintha... élvezné a dühkitörésemet... Mintha tetszene neki. De aztán odalép mellénk valami kiöltözött férfi, aki széles mosollyal gratulál Jirinek... vagy kinek. Csakis a szervezõ lehet. Fõleg, hogy egy jókora köteg pénzt nyújt az ügyfelem felé.

- Itt a részed...

- Ne fogadja el a pénzt! Könyörgöm, most az egyszer tegye azt, ami helyes!

Az ügyfelem rám pillant, aztán a szervezõhöz fordul és felé nyújtja a kezét.

- Ó, a kurva életbe! – fordulok sarkon.

Még ahhoz is túl dühös vagyok, hogy meglepõdjek a káromkodásomon. Nem szoktam. Tényleg. De most... Dühösen trappolok ki az épületbõl. Hogy lehet valaki ekkora tuskó?! Hát nem érti, hogy saját maga alatt vágja a fát? És még a szép szóra sem hallgat... De a fenébe is, minek idegesítem magam ezen? Innentõl kezdve azt csinál, amit akar. Én ugyan nem fogok ilyen ostoba fajankók miatt idegeskedni. Érdekel is engem...

Elérem az Audimat, és nagy hévvel kezdek kutakodni a zsebemben a kulcs után.

- Helló, szépségem.

Megdermedek, ahogy a reszelõs hang megszólal mögöttem. Ó, már csak ez hiányzott! Ide érzem az alkoholbûzt. Annyira hiányzott még egy részeg seggfej az estémbe, mint púp a hátam közepére. Direkt semmit nem fogok a kezembe, úgy húzom ki a zsebembõl. Az kéne még csak, hogy elvegyen valamit. Megfordulok, hogy szép szóval meggyõzzem, jobb ha elmegy, vagy esetleg másho...

A látogatóm olyan erõvel taszít neki a kocsinak, hogy még a fogaim is összekoccannak, ahogy nyekkenve landolok. A testével szegez az autó oldalához, és közelebb hajol. A lehelete olyan büdös, mint valami döglött állat a tûzõ napon.

- Ne félj... Nem fog fájni!

Durva kezek tapogatnak végig, és nyúlnak be egyenként a zsebeimbe, a földre borítva azok tartalmát. Szeretnék egy nagy levegõt venni, hogy segítségért kiálthassak, de a férfi olyan erõvel préselõdik a bordáimnak, hogy apró lélegzetvételeknél nagyobbra nem futja.

Undorodva nyögök föl és kezdek el vergõdni, ahogy kinyitja bûzös száját, és undorító nyelvével végignyal a nyakamon, miközben keze a farmerzsebem felé kalandozik. Ekkor viszont megdermedek a félelemmel vegyes undortól. Oda is be akar nyúlni...?

Boldog karácsonyt, egyetlen Apuc!♥

Már majdnem elérem a hatalmas, színüveg elejû irodaépület bejáratához, mikor megcsörren a mobilom. Sietve elõkapom a Blackberryt, és oda sem nézve a kijelzõre veszem föl.

- Igen? – szólok bele, miközben majdnem elvakít a hatalmas, acélszürke W & W lógóról visszaverõdõ napfény.

W & W, azaz Williams & Wilson, a közös irodánk anya távolabbi rokonágával. Igazából ez az egész felvágós meg feltûnõ épület is az õ ötletük volt. Méregdrága berendezés és bútorok, a legmodernebb biztonsági rendszer, törés- és golyóállú üvegek mindenhol, fémdetektor... minden, ami felesleges.

- Szia, kicsim! – felel anya hangja a telefonban.

- Szia – mosolyodom el, miközben betolom a hatalmas üvegajtót magam elõtt. – Mi újság?

Odaintek az engem üdvözlõ biztonsági embereknek, majd elindulok a Williams felírással jelzett lépcsõ felé.

- Semmi érdekes, csak gondoltam elkaplak még így reggel. Van ma valami üzleti ebéded?

- Nem, nincs, csak vacsorám lesz. Miért?

Felsietek a lépcsõn, megcélozva a saját nevemmel fémjelzett elkülönített részt. A titkárnõm széles mosollyal üdvözöl, és kérdés nélkül a kezembe nyomja a reggeli kávémat meg egy rakat sárga cetlit. Mosolyogva biccentek neki, aztán bevonulok az irodámba.

- Csak gondoltam ebédelhetnél anyáddal. – Szabályosan hallom a hangján, ahogy mosolyog. – Elvileg Peter is elszabadul ma a bázisról, és ebédidõ környékén haza is ér, ha gondolod, õ is csatlakozhatna.

- Remek! Fényévekkel ezelõtt láttam utoljára – csóválom a fejem, majd belekortyolok a kávémba.

- Na, látod. Akkor foglalok helyet valamelyik étteremben. Hol szeretnél enni?

- Nekem mindegy – felelem, közben a cetliket pörgetve az ujjaim között.

Ez hívott, az hívott, ez lemondta, az még áll... Bla, bla, bla. Semmi újdonság. A vacsora az ügyféllel még mindig áll, de úgy tûnik, ma szinte semmi dolgom nem lesz. Nyugis napnak nézünk elébe.

- Jól van, akkor majd visszahívlak, hogy melyikben volt hely.

- Okéé.

- Na, majd jelentkezem. Puszi!

- Szia – köszönök el, és kinyomom a telefont.

A napom tényleg teljesen nyugodtan telik. Elintézek pár telefont néhány leendõ ügyféllel, átnézegetem a sürgõsebb ügyeimet, aztán lassan elkezdek összepakolni, hogy indulhassak ebédelni. Anya természetesen a legdrágább étteremben foglalt helyet, úgyhogy arra kell vennem az irányt.

- Jason! – siet be az irodába a titkárnõm.

- Igen, Blair? – pillantok rá kíváncsian.

- Közbejött valami – néz rám együtt érzõen. – Most hívott a kerületi ügyész, kaptál egy új ügyet. És... azt is mondta, hogy talán nem ártana megnézned az illetõt.

Összeráncolom a szemöldököm.

- Miért, mi olyan érdekes benne, hogy ilyen sürgõsen találkoznom kell vele?

- Fogalmam sincs – von vállat. – Elég furcsa volt a nõ. Még azt is hozzátette, hogy nyugodtan visszadobhatod a ügyet, és odaadják másnak, ha akarod.

Halkan felnevetek.

- Mintha visszadobnám bármelyik ügyemet is!

***

Lefékezek az Audimmal a börtön külsõ kapujánál, és átnyújtom az õrnek a személyimet és az ügyvédi igazolványomat. Megnézi õket, majd visszaadja, és kedvesen mosolyogva kinyitja nekem a sorompót. Megköszönöm, aztán felhúzva az ablakot behajtok a szögesdrótos betonfal belsõ területére. Leteszem az autót a parkolóban, magamhoz veszem a kabátomat és a válltáskámat, bezárom az autót, majd elindulok a bejárat felé. A hideg szél miatt kissé összébb húzom magamon a kabátot, és a fekete garbóm nyakát is feljebb tornázom magamon.

Soha nem fogok hozzászokni az itteni emberek viselkedéséhez. Ha a közelükbe érek, mindenki kihúzza magát, és elhallgat, aztán meg mernék esküdni, hogy mindegyikük pillantását a hátamban érzem. Egyedül az amolyan portásbácsiként szolgáló John Parker rendõrtiszt viselkedik velem úgy, mint egy aranyos nagybácsi. Széles vigyorral az arcán üdvözöl, majd kellemes csevegésbe kezdünk, miközben aláírom a látogatási naplót. Látszik rajta, milyen boldog, hogy érdeklõdöm a családja felõl, és készségesen válaszolgat, miközben pötyög valamit a számítógépen. Aztán összevonja a szemöldökét.

- Valami baj van? – kérdezem.

- Hogy? Ja, nem... Nem, minden rendben van. – Az asztalon sorakozó rengeteg mappa közül megfogja az egyik dossziét, és átcsúsztatja nekem. – Ebben vannak az ügyfele adatai. Menjen be a kettesbe, és majd odavezetjük!

- Köszönöm, John – mosolygok rá.

Visszamosolyog, bár észreveszek némi feszültséget az arcán. De hát, ha egyszer azt mondta, minden rendben... én nem fogom erõltetni. Beenged a kapun, én pedig besétálok a kettes számú helyiségbe. Minden a szokásos, a földhöz szegezett rozsdamentes asztal, két földhöz szegezett rozsdamentes szék, valamint a sarokban egy audio-kimenet nélküli biztonsági kamera. Csak az a különbség, hogy erre a helyiségre John éppen rálát a fülkéjébõl. Tudnám, miért szükséges ez...

Az asztalra fektetem a Johntól kapott aktát, és fellapozom. Jiri Vondra, 35 éves, egy lakása van a városban, munkanélküli, nincs priusza. A jelentés szerint éppen egy illegális ketrecharc-mérkõzésen ütött rajta a rendõrség, õ pedig éppen a küzdõtéren volt. Az ellenfelét ráadásul a központi kórházban ápolják. Nem hangzik túl jól, de volt már ennél magasabb szinten is a kaki.

Felpillantok, ahogy kinyílik az ajtó velem szemben, és John jelenik meg. Mosolyogva ad át egy pohár kávét.

- Köszönöm, igazán kedves – veszem át a poharat mosolyogva.

- Moslék, de hát ez a rendõrség – mosolyog vissza feszülten, és nem is megy ki.

- Minden rendben? – billentem oldalra a fejem.

- Lenne olyan kedves, hogy átül ide? – John a velem szemben lévõ székre mutat, ami közelebb van az ajtóhoz, és ami a vádlott helye lenne normális esetben. – A kedvemért.

- Persze, de mégis mi...

- Nagyon kedves – vág közbe újabb feszült mosollyal.

Mivel úgy tûnik, nem fog további magyarázattal szolgálni, áttolom az aktát az asztal másik oldalára, én pedig átülök a másik székre. A kabátomat és a táskámat kint hagytam a megõrzõben, ahogy kell is. John megszorítja a vállamat, aztán elhagyja a helyiséget. Oké, ez kezd naaaagyon furcsa lenni. Elvégre csak egy illegális ketrecharcossal van dolgom, nem egy sorozatgyilkossal, nemde?!

Alig telik el néhány perc, az ajtó ismét kinyílik, én pedig csoszogó léptek zaját és lánccsörgést hallok meg az ajtó irányából. Aztán az ügyfelem mellém ér, én pedig felpillantok, hogy megn...

Atya. Úr. Isten.

A fogoly, akit a nagydarab õr bevezet, legalább százkilencven centis, de szerintem még annál is több, a teste pedig színtiszta izom. Szõkésbarna haja rövidre van nyírva, mint a katonáknak. Rabruhát visel, és a keze, valamint a lába is meg van bilincselve. A bilincsek egy acéllánccal vannak összekötve, ami a derekához is hozzá van erõsítve. Hát... nem bízták a véletlenre. De az embernek még így is az az érzése, hogy egy mozdulattal szét tudná tépni azokat a béklyókat.

Nem néz rám, végig a padlót bámulja, míg a székéhez vezetik, még akkor is, mikor az õr leülteti. És bár az õrrõl mindig is azt tartottam, hogy nagyjából akkora, mint egy tank... eltörpül a férfi mellett. Az õr – azt hiszem Lawrence – odahajol az ügyfelem füléhez, és belesúg valamit, aztán ugyanolyan feszült mosollyal néz rám, mint eddig John.

- Itt leszek kint, el sem mozdulok az ajtó mellõl. Ha bármire szüksége van, elég egy szó, és már itt is vagyok – szorítja meg a vállamat. Aztán ránéz az ügyfelemre, és halkabb, fenyegetõbb hangon hozzáteszi. – Figyellek!

Huh, hát azért meg kell hogy mondjam, hálás vagyok ezekért az óvintézkedésekért. Már az nyugtalanít, hogy itt ül velem szemben... Úristen, milyen hatalmas! Úgy érzem magam, mint fûszál a tornádóval szemben.

Az õr elhagyja a helyiséget, én pedig az ügyfelemre fordítom a figyelmemet. Nem nyugtalan, nem babrál, és nem is járkál ide-oda a szeme. Ez jó jel, nincs belõve, és semmilyen más kábító hatású szer sincs a szervezetében. Tekintete viszont még mindig az asztalt vizslatja elmélyülten.

- A nevem Jason Williams, engem rendeltek ki magához – szólalok meg. Semmi reakció. – Szeretném, ha tudná, hogy nekem bármit elmondhat, minden egyes szavát bizalmasan fogom kezelni. A biztonsági kamera nem rendelkezik audió-kimenettel, tehát csak én hallom, amit mond.

A férfi még mindig nem néz rám, és nem is reagál. Ez igen nyugtalanító. Találkoztam már az ártatlanságát sértõdötten szajkózó, magába roskadó, elkeseredett, reményveszett, felháborodott és mogorva ügyfelekkel is... de olyannal, aki úgy ül, mint egy szobor, csendben, mozdulatlanul... olyannal még nem. Nagyon is ébernek tûnik, mégsem mutat semmilyen reakciót.

- Súlyos vádakat hoztak maga ellen. Az ellenfelét kórházban ápolják, súlyos sérülései vannak, és azóta nem is tért magához. Ha a helyzet így marad, a vád szándékos testi sértés és gyilkossági kísérlet. Ha viszont a fickó ne adj’ isten meghalna, akkor már vagy szándékos, vagy gondatlanságból elkövetett emberöléssel fogják vádolni.

Még mindig semmi reakció. Megköszörülöm a torkomat.

- Mr. Vondra, hall engem egyáltalán?

Na jó, minden valószínûséggel engem elfelejtettek tájékoztatni az ügyfelem esetleges fo...

A lélegzetem is eláll, ahogy a férfi váratlanul felemeli a fejét, elképesztõ árnyalatú, csodásan kék szemeit rám emeli. A tekintete éber, a pillantása vesébe látó. És így jobban meg tudom figyelni az arcát is... A fenébe, ezt talán ki kellett volna hagynom. Az a markáns arc, a határozott arcélek, a férfiasságát fokozó borosta... istenem, ez a fickó a legjóképûbb ördög, aki valaha létezett. Brad Pitt fénykorában elbújhatott volna mellette. Még a bal szemöldöke fölött húzódó heg is pofátlanul szexi.

- Igen – felel a kérdésemre.

Mély tónusú hangjától és furcsa, izgalmas akcentusától újfent elfelejtek levegõt venni. Gyerünk, Jason, szedd össze magad!

- Azért vagyok itt, hogy segítsek. Ezt tudja, ugye? – nézek a szemébe.

- Nem szeretnék tiszteletlen lenni, de aligha tudna.

Lassan megrázom a fejem.

- Mielõtt elküldene, szeretném, ha meghallgatna néhány fontos információt. Jelenleg nincs megállapítva óvadék, ami azt jelenti, hogy amíg nem történik elõrelépés az ügyében, a börtönben kell maradnia. Ez akár hónapokat is igénybe vehet. Ezek kívül, nem tanácsos önmagát védeni a tárgyaláson. Az mindig balul sül el, nekem elhiheti.

Megint kezdõdik. Semmi reakció.

- Nézze, hadd intézzem el magának az óvadékot! Kezdjük ezzel. Egyelõre nem kell elmondania nekem semmit a eseményekrõl, vagy hogy miért tartóztatták le, csak annyit mondjon el, hol lakik. Nem folyt még maga ellen semmiféle eljárás, nem volt összetûzése az igazságszolgáltatással, ez határozottan a mi elõnyükre válhat majd...

Zavartan hallgatok el, mikor észreveszem, hogy a férfi lehunyja a szemeit. Oké, tényleg volt már dolgom mindenféle ügyfelekkel, de... még soha senki nem aludt el, miközben beszéltem.

- Untatom, Mr. Vondra? – kérdezem összevont szemöldökkel.

Semmi. Csak hallgat és hallgat. Hosszú percekig.

- Mr. Vondra! – szólítom fel kissé dühösen.

Erre már lassan felnyitja a szemeit. Azonban egyáltalán nem úgy tûnik, mintha aludt volna... a tekintete még mindig éber, ahogy rám néz.

- Engedje meg, hogy segítsek! – szólalok meg most már gyengédebb hangon.