- Jason... hívd fel az apádat és mond meg neki, hogy jöjjön át és hozzon neked gyógyszert – kéri válasz helyett. – És meg ne nyomd azt a gombot.
- Miért, mit csinál? – kérdezem.
Tekintve, hogy attól a rondaságtól kaptam, és Jirivel kapcsolatos, eszembe sem jutott megnyomni, de azért... jó lenne tudni, mennyire veszélyes a fickó fantáziája.
- Hát, én sem vagyok teljesen biztos benne, épp ezért... – Kiveszi a kezembõl a szerkezetet, és biztos távolba tõlünk leteszi az ágyra. – Meg ne nyomd.

***

Persze azonnal hívtam apát, aki fél óra múlva már itt is van. Eléggé megijeszthette a hívásom, mert zaklatottnak látszik.
- Mi történt? – kérdezi rögtön.
- Rhage felkereste Jasont – feleli Jiri. – És adott neki valamit, de nem vagyok biztos benne, hogy mit.
Jiri felemeli a kis készüléket, és apa kezébe adja.
- Ah fenébe – sóhajt fel apa, aztán leül. Ez nem sok jót jelent... – Emlékszel valamire abból az idõszakból, amikor megmûtöttek? – pillant Jirire.
Megmûtötték? Jézusom, pedig reméltem hogy ilyenek már tényleg csak a filmekben vannak...
- Csak a mûtétre, de az okára nem – feleli Jiri.
- Ez a készülék aktiválja azt az öt kis szerkezetet, amit a testedbe ültettek baj esetére.  
- Baj? – kérdezem.
- Ellenszegülés. Ha baj lenne velük, nem engedelmeskednek, hasonlók. Ha megnyomnám, egy kis készülék szétnyílna a karodban, a lábadban, vagy a hátadban.
Elborzadva kapok Jiri karja után, és ösztönösen simítok végig rajta. Ó, istenem...
- Több ilyen is van, ugye? – kérdezi Jiri.
- Igen – felel apa.
- Akkor szedd ki õket – jelenti ki Jiri halálos nyugalommal.
- Nem – vágja rá apa.
Jiri ingerülten csap az asztalra.
- Ha idejönnek a CHAOS tagjai értem és bántani akarják majd Jasont, hogy védjem meg, mikor azok a kis szarok robbannak szét a testemben? – fúrja pillantását apáéba, idegesen szûrve fogai közt a szavakat.
Erõsebben szorítja a karom, mire ösztönösen simítok a kézfejére. Nem szeretném, hogy miattam kelljen ilyen fájdalmakat kiállnia.
- Legyen – sóhajt fel apa pár perc múlva. – Jason, kisfiam, hozz kérlek kést és alkoholt a fürdõbe.
- Bántani fogod Jirit? – kérdezem cselekvés helyett.
- Ki kell szednie belõlem azokat a vackokat, kincsem – simít végig az arcomon Jiri. Ránézek, egyenesen a szemeibe. Határozott, ezt akarja... És valahol igaza is van. Inkább fájjon most egyszer, mint késõbb akár jobban is. – De neked nem muszáj ott lenned.
- Ott akarok lenni – jelentem ki.
Míg én a konyhába indulok késért és alkoholért, addig õk a fürdõszobába mennek. Mire beérek, Jiri már alsóra vetkõzött.
- Valami fájdalomcsillapítót nem adunk neki? – kérdezem apát aggódva.
- Felesleges. Diod nagyon jól bírta az ilyesmit mindig is, és a gyógyszerektõl nem lesz eléggé éber – feleli apa.
- És ha üvölteni fog fájdalmában? – firtatom.
Jiri elkapja a kezem, és maga mellé húz.
- Nem lesz baj – mosolyog rám.
Remélem is...

Percekkel késõbb Jiri már a kádban fekszik, hason. Én mellékucorodva az arcánál, apa pedig mellette-fölötte térdel, hogy megfelelõen hozzáférjen. Nem nézek oda, hogy mit csinál apa, mert még a végén ráordítanék, hogy hagyja abba. Inkább Jirit nézem, végig fogva tartom a tekintetét. Látom fel-fel villanni a fájdalmat a szemében, de meg sem nyikkan. Tényleg nagyon erõs... Én valószínûleg már rég sikoltoznék kínomban.
Végül egész hamar túl is vagyunk rajta. De most jön csak a ráadás – az alkohol. Jiri itt már halkan felszisszen, és az ajkába harapva elfordítja a fejét. Közelebb bújok hozzá, az arcát simogatom, és igyekszem megnyugtatóan a fülébe suttogni. Néhány másodperc múlva érzem is az állkapcsán, hogy ellazul.

Közösen kötözzük be Jiri sebeit a fürdõszobai kis elsõsegély-felszerelésemet hasznosítva. Igyekszem olyan finoman bánni vele, ahogy csak tudok, nem szeretnék további fájdalmakat okozni neki. Elhiszem én, hogy bírja, de inkább ne fájjon neki semmi.
Mikor kész vagyunk, és Jiri már a mosógépen ül, mellé állok, míg apa bedobja a kádba a kis szerkezeteket, amiket kiszedett Jiribõl. Ránk pillant, majd kezébe veszi a Rhage-tõl kapott kütyüt, és megnyomja rajta a gombot.
A kis valamik virágszerûen pattannak szét. Hallom, hogy Jiri felszisszen, én pedig elborzadok. Ha belegondolok, hogy ezek Jiri testében voltak... hogy ott nyíltak volna szét... hogy mekkora fájdalmat okozhattak volna neki...
Elkapom róluk a tekintetem, és Jiri vállára hajtom a fejem, miközben magamhoz ölelem.
- Semmi baj, kicsim – suttogja megnyugtatóan. – Már nincsenek bennem.
A hangja megnyugtató, de egyszerûen nem tudom elengedni. Megtestesül az érzés, ami azóta kísért, mióta kiderült, hogy nem tudjuk, mi vár rá. Ránk. Komolyan gondoltam, amit a minap mondtam neki. Kettõnk közül nem õ az egyetlen, aki kész feláldozni magát, ha arra kerül sor.
Igen, felborította az életemet. De ennél szebb felborítást nem is kívánhattam volna.
- Ha az ötletem nem válik be... akkor is kitalálunk valamit, igaz? – kérdezem halkan.
- Jason... – sóhajt.
- Igaz?! – nézek fel rá kétségbeesve.
- Ezt már elmagyaráztam egyszer, kicsim – néz rám gyengéden. – Ha ezzel nem fog mûködni, Rhage tudni fogja, hogy mi a helyzet. És arra is rá fog jönni, hogy az apádnak is köze van hozzá. De elõször értem fog eljönni.
- Akkor elmegyünk innen. Elmegyünk valahova, ahol nem találhat meg.
- És ezüst tálcán kínálod fel neki az apádat?
- Õ is velünk jöhet – ellenkezek, de Jiri megrázza a fejét.
- Akkor az anyád és a testvéreid bánják. – Újra megrázza a fejét, mikor szólásra nyitom a számat. – Lehetnek akármilyen erõsek a bátyáid, Jason. Rhage emberei még a katonáknál is profibbak.
- De akkor...
- Ha arra kerülne sor, nincs más választásom. Ha feladom magam, talán megmenthetlek téged. Bár már abban sem vagyok biztos, hogy elegendõ lenne-e az életem Rhage-nek... Lehet, hogy a szemében már túl sokat tudsz.
- Nem érdekel, hogy velem mi lesz.
- Engem viszont igen. Az életem árán is megvédelek, Jason, és ellenkezhetsz velem akárhányszor, ez akkor is így fog maradni.
Nagyot nyelek. Nem sírhatok elõtte... Nem sírhatom el magam.
- Ha elveszítenélek... Ha végig kellene néznem a halálodat, az rosszabb lenne, mintha engem ölnének meg.
- Ne mondj ilyet. – A szemébe nézve látom, hogy ez egy kicsit elgondolkodtatja. – Ezt... ne.
Nekem viszont most egészen más jut az eszembe. Ennek a fordítottja... Ami talán még esélyesebben meggyõzi majd.
- Azt mondtad, Rhage egy vadállat, igaz? – Bólint. – Méghozzá ravasz is. – Újabb bólintás. – Valószínûleg ahhoz nem elég hibbant, hogy ne vegye észre, ha engem akarsz megvédeni. Mit gondolsz, számára melyik lenne a legkielégítõbb befejezés? Ha csak egyszerûen kivégez téged, vagy ha végig kell nézned a halálomat? Én csak az útjában állok, és túl sokat tudok. Nekem mindenképpen a halálom kell neki, te viszont... kellemetlenséget is okoztál neki úgymond.
Érzem, és látom, hogy megfeszül az egész teste. Erre talán még nem gondolt. Bár nekem is csak most jutott eszembe.
Most viszont inkább hagyom a levegõben lógni az elméletet. Hadd gondolja át...
- Gyere, menjünk ki, hogy ledõlhess – simítok végig a karján.
Érzem rajta, hogy még feszül, de nem szól semmit. Igyekszem segíteni neki lekászálódni a mosógéprõl, aztán menni is, hiszen a lába is nagyon fájhat, ha ránehezedik. Nem a nappaliba vezetem, hanem a hálóba, hogy késõbb ne kelljen járkálnia. Inkább hagyjuk szépen, gyorsan begyógyulni a sebeket, minthogy megerõltesse, és elhúzódjon a gyógyulási folyamat.
- Hozzak neked valamit? – simogatom meg az arcát. – Enni? Vizet? Vagy valami erõsebbet?
- Semmit, köszönöm.
Bólintok, aztán finoman megcsókolom, mielõtt kimennék a nappaliba. Nem tudom, hogy apa elment-e, vagy csak a fürdõbõl ment ki. De nem, még itt van.
- Meglesztek? – pillant rám.
- Persze – mosolygok rá.
- Akkor én megyek is. Ha szükségetek van valamire, nyugodtan hívj fel!
- Oké, apa.
Kikísérem az ajtóhoz, de még visszafordul.
- Minden rendben van?
- Ne aggódj már folyton – forgatom a szemeimet. – Úgy nézek ki, mint akinek baja van?
- Tényleg szereted, ugye? – sóhajt fel.
- Szia, apa! – nyitom ki az ajtót.
Halkan felnevet, aztán int egyet, és kimegy. Ráfordítom a kulcsot, riasztó bekapcsol. A konyhában a biztonság kedvéért még töltök egy pohár vizet, és azzal megyek vissza Jirihez. Leteszem a poharat az õ oldalán lévõ éjjeliszekrényre, aztán felmászom az ágyra, és óvatosan mellé telepszem. Mereven bámulja a plafont, állkapcsa megfeszül.
- Még mindig azon gondolkozol, amit mondtam?
- Talán.
- Nem azért mondtam, hogy újabb bajt akasszak a nyakadba – mondom halkan. – Csak eszembe jutott.
- Tudom, kincsem. Semmi baj – fordul felém mosolyogva.
Halvány, de azért mosoly. Lecsúsztatom a kezem, és ujjaimat az övéi köré fonom.
- De akkor sem fogom hagyni, hogy bántson – fûzi hozzá.
Most nem szeretnék újra vitatkozni vele, ezért csak megcsókolom az arcát, és elmosolyodom.
- Köszönöm.

***

Másnap reggel sem nagyon hagyom megmozdulni Jirit. Ágyba viszem neki a kávét és a reggelit is, de vele együtt eszek, nehogy elkezdjen morgolódni, hogy nem kisbaba már. Egész nap ott vagyok mellette, bár nem is lenne jobb dolgom... de ha lenne is mellette lennék. Csak óvatosan bújok hozzá, ahogy tudok, mert nem szeretnék neki fájdalmat okozni.
Azt viszont örömmel látom, hogy felengedett a tegnapi feszültsége. Vagy átgondolta... vagy nem tudom. De remélem semmi õrültség nem jutott eszembe.

Valamikor délután apa felhív, hogy átjön megnézni, hogy érzem magam. Fél órával késõbb meg is érkezik. Az öltözéke olyan, mintha munkából jönne, még aktatáska is van nála. Pedig úgy tudtam, szabadságon van... Na mindegy.
Inkább a hálóba vezetem, nem akarom Jirit még nagyon lábra állítani. Én Jiri mellé telepszem az ágyra, törökülésben, apa pedig az ágy szélére ül, aztán felteszi az aktatáskát is, és kinyitja.
- Hoztam valamit – magyarázza. A táskából elõkerül egy vastag, fekete mappa. Ez megmagyarázza az öltözékét is. Feltûnõ lett volna, ha egy mappával jön „megnézni, hogy vagyok”. – Összegyûjtöttem mindenkit. Adatok, nevek, történet. Mindenki benne van, vezetõk, kiképzõk, harcosok. Akinek pirossal van a neve, az szóba sem jöhet a tervünkben, a zöld mellénk áll, a fekete pedig megbízható lehet, de nem tudom, csatlakozna-e. – Itt Jirire pillant. – Benne vannak a csapattársaid is. Nézz meg mindenkit alaposan, ha tudsz valakit, aki esetleg szóba jöhet, azt jelöld meg, és én majd utánajárok.
Jiri egyetértõen bólogat.
- Rendben.
Kinyitják a mappát, és beszélgetni kezdenek. Én viszont nem oda figyelek, hanem õket nézem. Le sem tagadhatnák az ellentétet, ami így is ott feszül köztük, de legyûrik, mert össze kell dolgozniuk. Talán egy kicsit miattam is.
A tekintetem most Jirire összpontosul. Figyelem az arcát... A markáns arcélét, a határozott, jóképû vonásokat. Gyönyörû szemei figyelmesen, eltökélten csillognak. Ajkai finoman, mégis határozottan formálják a szavakat, homloka néha ráncba szalad, aztán kisimul, miközben hol a mappát, hol apát figyeli.
A francba.
Apának igaza volt. Apának... igaza volt.
- Jason?
Megrázom magam, és apára pillantok.
- Igen?
- Hallottad, amit mondtam? – billenti oldalra a fejét.
- Ööö... – pirulok el.
Apa felsóhajt, aztán elmosolyodik.
- Csak azt mondtam, hogy szeretném, ha te is nézegetnéd a mappát, fõleg a fényképeket. Mindketten nyugodtabbak lennénk, ha te is tudnád, kiben bízhatsz, és kitõl kell tartanod. Vésd az eszedbe az arcukat, rendben?
- Persze – bólogatok.

Apa hamarosan elmegy, én pedig miután bezártam az ajtót, és visszakapcsoltam a riasztót, visszamegyek Jirihez. Egy pillanatra megállok az ajtóban, és magamba szívom a látványt, ahogy ott ül az ágyon, és nagyon koncentrálva figyeli az elõtte fekvõ mappát.
Aztán felpillant, és rám mosolyog.
Lassan odalépek az ágyhoz, és visszaülök mellé, közel hozzá, miközben végig õt nézem.
- Mi az? – pillant rám.
Felemeli a kezét – szerencsére már kicsit fel tudja –, és megsimogatja a kezem. Nagy levegõt veszek. Talán életem legnagyobb hülyeségét készülök most elkövetni, de... úgy érzem, kell.
- Jiri... Mondanom kell valamit – nézek fel rá.
Összevonja a szemöldökét, becsukja a mappát, és hozzám fordul.
- Valami baj van?
- Nem, nem, semmi – mosolyodom el zavartan.
- Akkor?
- Jiri, én... – Újabb mély levegõ. – Nem kell semmit mondanod rá, csak... csak szeretném, ha tudnád.
- Megijesztesz, Jason.
Nagyot nyelek, aztán a szemébe nézek.
- Csak azt akarom mondani, hogy én... azt hiszem, szeretlek. Szeretlek, Jiri.

- Mit fogunk csinálni? – nézek Jirire.
- Rhage egy vadállat. Egy nagyon befolyásos, és borzasztóan ravasz vadállat. Iler leszerelése nem lenne nehéz, õt ki tudom iktatni. Akhirnak igaza van, tényleg csak Rhage miatt nehéz ez az egész – sóhajt.
- Mi lett volna, ha nem találkozol velem? – lépek közelebb. – Beletörõdtél volna a sorsodba?
Hosszú másodpercekig fürkészi az arcomat, mielõtt válaszolna.
- Beletörõdtem. Már rég – feleli végül. – Miattad megingott a hitem, de ha téged megmenthetnélek azzal, hogy feladom magam, megtenném, és meg is fogom, ha Akhir nem tud kitalálni semmit.
- Nem hívnád Olivernek legalább... a kedvemért? Ez az Akhir olyan szokatlan – kérem kissé zavarban. Mosolyogva bólint, de mintha elgondolkozna. – Min elmélkedsz?
- Azon, hogy mennyi lehetett az esélye annak, hogy az, aki fontossá válik az életemben, az egyik kiképzõm fia legyen?
- Nem lehetett túl sok – sóhajtok, majd a konyha felé veszem az irányt. – Kérsz valamit enni vagy inni?
- Nem hiszem... semmit. A bor elég volt, éhes nem vagyok. Te éhes vagy?
- A bortól mindig megéhezem kissé – mosolygok rá.
De nem tudok folytatni az utamat, mert elkapja a karom, és visszaránt, egyenesen az ölelésébe, ezért nem is bánom. Az állam alá nyúlva emeli fel a fejem, hogy aztán az ajkaimra hajolva megcsókoljon. Most vadul... Beleremegek ebbe is, de hamar felveszem a tempóját, és ugyanolyan hévvel viszonzom a csókot, mint amilyennel kapom.
Érzem, hogy vissza akar tartani. Hiába a vadság, amivel tépjük egymás ajkait, nem akar tovább menni.
De csak szeretné...


És megint gyõzök, ahogy csakhamar a konyhapulton kötök ki.
Nem totojázunk sokat, még a ruháinktól sem szabadulunk meg teljesen, csak az alsóruháktól, az elõjáték pedig cseppet sem nyúlik el... Túl sürgetõ a vágy.
A lassú tempó viszont egyszerûen megõrjít. Többet akarom belõle... Többet és többet!
- Ahm, kérlek... Jiri, gyorsabban – nézek fel rá könyörögve.
- Ha már elcsábítottál, ne akard gyorsan lerendezni – hajol közelebb.
Sunyi vigyorral lök kicsit.
- Nem ish én voltam – nyöszörgöm kínlódva, a karja után kapva.
- Akkor mégis ki? – mosolyog még mindig, élvezi a kínzásomat.
- Ugyan már...
Engem sem kell félteni, ha harc, hát legyen harc. Ezúttal én lökök a csípõmmel, mire õ fel i hördül, és megfeszül a teste, de nem adja meg magát. Felveszi a tempót, és így hajszoljuk tovább egymást a csúcs felé.
Ismét csak másodpercnyi különbséggel követ. Lehunyt szemekkel szuszogok egy kicsit, aztán felegyenesedve már nyitom is szét a karjaimat, hogy hozzábújhassak. Készségesen simul hozzám és ölel át, majd a karjaiba kap, és leül az egyik székre.
De aztán eszembe jutnak apa szavai.
- Amit apa mondott... – kezdem halkan, zavarban.
Nem kell csalódnom, most is tudja, mit szeretnék mondani.
- Korai lenne kimondani – mosolyog rám. – De nekem is rossz lenne nélküled.
Boldogan mosolyodom el. Teljesen igaza van, és ez nekem most így bõven elég. Visszabújok a karjaiba, és kellemesen elhelyezkedem.
- Apa szerinted kitalál valamit? – kérdezem.
- Õ jóban volt régen Rhage-el és Ilerrel. Ha valaki tudhat kiutat, az õ lesz – feleli. – De neked még mindig nem muszáj ebben az egészben részt venned. Eltûnhetek és nem borítok fel mindent körülötted.
Felkapom a fejem.
- Most ezt hogy kellene értenem? – kérdezem kissé ingerülten.
- Mióta találkoztunk, felborult miattam a régi életed. Nem lenne fair a részemrõl, ha bele akarnálak kényszeríteni valamibe, amit nem szeretnél. És adott esetben a menekülés ilyen lehet.
Nem szeretem, hogy nem bízik az iránta érzett... valamimben. De teljesen megértem az aggodalmait. És ha õ kiterítette a lapjait, akkor én is.
- Figyelj ide, Jiri – nézek a szemébe. – Akármit feláldozok, ha erre lesz szükség, és segíteni fogok, hogy kijuss ebbõl a helyzetbõl és valamilyen formában vége legyen. De akármi lesz, nem maradsz egyedül egy pillanatra sem – jelentem ki határozottan.
Látom rajta, hogy hisz nekem, és ez megnyugtat. Nagyon is.

***

Este éppen a fürdés utáni összebújásra készülünk, mikor megcsörren a mobilom. Rejtett szám, és csak egyszer csörget. Zavartan pislogok Jirire.
- Apa...? – tippelek.
Õ viszont már úton is van a konyhaablak felé. Biztos távolból néz ki rajta, de éles szemeivel így is látja, ki jött. Nem hagyja viszont, hogy én nyissam ki az ajtót, kikapcsolja a riasztót, majd õ lép oda és nyitja ki. És tényleg apa az. De miért néz ránk ilyen fur...
Ja. Hogy rajtunk csak alsónadrág van...
- Hoppá – pirulok el.
Apa rosszallóan néz, de nem szól semmit, én meg már a nyakamba is vettem a lábaimat, és a háló felé spurizok. Kapkodva veszek elõ Jiri és az én cuccaim közül is egy-egy pólót és nadrágot, majd azokkal felfegyverkezve szökkenek vissza, és nyújtom át az õ adagját Jirinek.
- Tessék – mosolygok rá zavartan.
Hellyel kínálom apát, míg mi gyorsan felöltözünk. Kuncogva lopok még egy csókot Jiritõl, mert hát... azért ez vicces is volt egy kicsit, csak utána csatlakozunk hozzá.
- Bocsi – kérek elnézést apától zavartan.
- Ugyan – rázza a fejét sóhajtva, de a szája sarkában mosoly bujkál.
Õ is volt fiatal.
- Jutottál már valamire? – kérdezem kíváncsian.
- Sajnos még semmi konkrét nem fogalmazódott meg a fejemben. Viszont sikerült még több idõt nyernem... ha ti is közremûködtök.
- Még szép. Mi történt?
- Felhívtam Ilert, és megmondtam neki, hogy itt jártam nálad. Természetesen nem okozott neki meglepetést... – Egy kicsit megfeszülök. Minden lépésünket figyelik? – Viszont meggyõztem róla, hogy Diod... bocsánat, Jiri már nincs nálad.
Döbbenten meredek rá, és érzem, hogy Jiri is megfeszül mellettem.
- Tessék? – lehelem. – Ekkorát hazudtál? És... ha lebuksz?
- Éppen ezért kell a közremûködésetek. Próbáljátok úgy intézni, hogy ne nagyon láthassák meg Jirit, ha nem muszáj.
- És ha eljönnek, hogy õk is megbizonyosodjanak róla? – kérdezem kissé félve.
- Nem fognak. – Már éppen kérdezném, hogy ebben hogy lehet ilyen biztos, de úgy tûnik, õ is gondolatolvasó. – Nekem is van tekintélyem a köreikben, Jason. Elég jó – nyugtat meg mosolyogva. – Nem mernének ilyen szinten beleköpni a levesembe. Pontosan tudják, hogy a családomat vadállatként óvom tõlük.
- És akkor most... mi lesz? – kérdezem.
- Nyugalom. Lesz idõm, idõnk kieszelni valami tervet. Ha Rhage nem kap újabb kattanást, akkor...
- Újabb kattanást? – vágok közbe.
- Igen. Nos... Rhage jó ideig viszonylag normális volt. Volt idõ, amikor simán ki lehetett lépni, következmények nélkül. Aztán történt egy kis... baleset. És Rhage teljesen meghibbant.
- Hogy érted ezt? – kíváncsiskodom.
Érzem, hogy Jiri is figyelmesen hallgatja. Elképzelhetõ, hogy ez annyira belsõ információ, hogy talán õ sem tudott róla. Eddig.
- Onnantól kezdve változtak meg gyökerestül a dolgok – magyarázza apa. – Rhage irányítása egészen más lett. Szigorúbb lett, követelõzõbb... halálosabb. Néha már egészen értelmetlen célpontokat osztott ki a CHAOS tagjainak. Hiába próbált beszélni a fejével bárki is... nem lehetett meggyõzni. És, mondanom sem kell, hogy ezután már az elnöknek sem nagyon jelentette a dolgokat. Csak a saját kezére játszott.
Elgondolkozom. Szóval valami megváltozott a fõnökben, és így az egész rendszerben... és ezzel már nem dicsekedett senkinek.
- Szóval kell egy terv, ami... – kezdi apa, de közbevágok.
- A leleplezésére gondoltál már? – Mindketten úgy merednek rám, mintha én is meghibbantam volna. Megadóan feltartom a kezeimet. – Jó, jó, csak egy kósza ötlet volt...
- Ezt fejtsd ki egy kicsit bõvebben, fiam – néz rám apa kíváncsi.
Jiri figyelmét is magamon érzem. Talán nem is vagyok olyan hülye...?
- Én csak... Abból indultam ki, hogy már nem jelentett az elnöknek. Akkor gondolom nem is nagyon tudott senki a mocskos kis ügyleteirõl... már a CHAOS-csoporton kívül. Így van?
- Igen, így – bólogat apa.
- Akkor talán... Le lehetne rántani a fátylat errõl az egészrõl. Rhage-rõl, a CHAOS-ról... mindenrõl. A civileket megfelelõen megdöbbentené és magas szintû ellenérzést váltana ki, az elnöknek pedig gondolom, nem tetszene, hogy nem értesítették mindenrõl. És ha valami nem tetszik neki, akkor az másnak sem fog.
- Mondasz valamit – hümmög apa. – Nagyon is mondasz valamit.
- Itt képbe is jöhetne Jiri. És te is. Hogy ne kerüljetek bajba. Vallomást tennétek, a tanúvédelem pedig gondoskodna róla, hogy senki ne találhasson rátok. Vagy akár bárki más is... Valaki, akit ismersz, Jiri, vagy te, apa. Akik szívesen kiszállnának, de nem mertek... vagy egyszerûen csak nem tetszik már nekik a mai rendszer. Minél többen vallanak, annál nagyobb a siker.
- Ez kitûnõ ötlet! Büszke vagyok rád, Jason – mosolyog rám apa szélesen. – Fel is keresem a megbízható kapcsolataimat. Körbetelefonálok, és igyekszem minél több embert gyûjteni. Akik vallanak, és akiknek vallanak. Jiri, te pedig szólj, ha bármilyen név eszedbe jut majd, akit esetleg beszervezhetnénk! Elég a név, a többinek és utána fogok járni. Tudni fogom, kiben bízhatunk meg és kiben nem.

Apa hamarosan el is megy, mi pedig kettesben maradunk Jirivel. De mielõtt bármit is mondhatnék, elém lép, és olyan szorosan zár a karjaiba, mint még soha. Boldogan, mosolyogva viszonzom az ölelését.
- Meg sem érdemellek... – dörmögi a hajamba.
- Ilyet többé hallani sem akarok – nézek fel rá haragosan. – Majd én eldöntöm, ki érdemel meg, és ki nem. És te határozottan az elsõ kategóriába tartozol.
Mosolyogva simít végig az arcomon.
- Mi lenne most velem, ha nem éppen téged sodor mellém a sors...
- Hát igen, egy löttyedt seggû vén csóka határozottan kellemetlenebb társaság lenne – ráncolom a szemöldököm.
Ahogy felnevet, a szívem sokkal hevesebben kezd dobogni. Annyira jó érzés most... minden. Látom rajta, hogy bár õ sem éli még bele magát, az õ szemében is ott csillog a remény. Nem biztos, hogy kivitelezhetõ az ötletem, de ha mégis... Az maga lenne a csoda.

***

Gondterhelten szorongatom a mobilomat.
- Biztos nem lehetne elhalasztani, Blair? – kérdezem. – Még mindig nem vagyok valami jól...
Másnap délután van, a munkaügy eddig bírta nyugton.
- Sajnálom, Jason, de lehetetlen. A távoltartási végzés ellenére, amit megnyertél neki a múlt hónapban, a nõt újra megverte a férje, méghozzá elég csúnyán. Most itt ül, zokog, és csak veled hajlandó beszélni.
- Pár nap múlva bemehetek, és akkor újra eljöhet.
- Kijelentette, hogy addig nem mozdul el innen, amíg nem beszélt veled.
- A francba – sóhajtom. – Jó, rendben. Nagyjából fél óra és ott vagyok.

- Nem – mordul fel Jiri.
- De muszáj, Jiri, kérlek...
- Nem mehetsz ki a házból – jelenti ki.
- Nem tehetek mást – sóhajtom gondterhelten.
- Akkor sem mehetsz egyedül sehova, túl veszélyes...
- Apa meggyõzte õket, Jiri. Úgymond tiszta vagyok a szemükben.
- Nem érdekel, akkor sem engedlek ki. Engem nem gyõz meg az ilyesmi, ismerem õket.
- Könyörgöm, Jiri! – kapaszkodok a karjába. – Maximum két órát kérek. Ha két órán belül nem vagyok itt, akkor... nem tudom. Két óra!
Morogva, dühösen, aggódva és félve néz.
- De ha bármi bajod esik... Ha egy hajad szála is meggörbül, én esküszöm... Nem tudom, mit csinálok veled!
- Nem lesz semmi baj – simogatom meg az arcát.
- Másfél óra – morogja. – Másfél órát kapsz, egy perccel sem többet.
Magamhoz ölelem, és megcsókolom, nem törõdve azzal, hogy amilyen bosszús, nemigen viszonozza.

Csak úgy hagyom el a házat, hogy Jiri lelkére kötöttem, hogy óvatos lesz. Miatta sokkal jobban aggódom, mint magam miatt... Megeskettem, hogy kulcsra zárja az ajtót, a riasztó végig be lesz kapcsolva, és nem tesz semmi feltûnõt. Nem hívja fel magára a figyelmet, nem mutatja meg magát...
De még így is reszketek belül az idegességtõl, miközben autóba ülök, és elindulok az irodaház felé.

Szerencsére közel találok parkolót. Ennyivel is rövidebb lesz a látogatásom.
Szinte rohanok az irodámhoz, Blair pedig siet is elém, hogy bevezessen az egyik kis tárgyalóba. A volt ügyfelem, egy a férje által oly’ sokszor bántalmazott nõ, Clare. Szerencsére viszonylag hamar sikerül megnyugtatnom. Megkérem, hogy ne haza menjen, hanem valamelyik rokonához, barátnõjéhez, és amin visszatérek a betegállományból, természetesen újra vállalom az ügyét.
Miután Clare elment, még benézek az irodámba, hogy Blair tett-e be esetleg aktákat, cetliket, elintéznivalót. Az asztal túloldalára állva kezdem átnézni a tartalmát.
Nem veszem észre, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó.
- Üdv – szólal meg egy mély hang.
Rémülten kapom fel a fejem, aztán hangtalan sikollyal ugrok hátra, neki az egyik könyvespolcnak. Egy jól megtermett férfi áll velem szemben az ajtónál. Közel sem akkora, mint Jiri, de valamikor akkora lehetett. Bal keze majdhogynem élettelenül lóg az oldalánál, és természetellenesen mozdulatlan.
Kattan a zár, a férfi pedig kiveszi a kulcsot, és zsebre teszi. Nagyot nyelek. Aztán kilép az árnyékból...
A szám elé kapva a kezemet borzadok el.
A férfi egész arcán egy csúf heg fut keresztül, pont a szemei alatt.
- K-Ki maga? – kérdezem rémülten, remegõ hangon.
Visszalépek az asztalomhoz, és kétségbeesve kezdem kutatni az aljába rejtett piros vészhívó gombot. A férfi száraz, érzelemmentes nevetése bántja a fülem.
- Ugyan-ugyan... – Elõremozdítja egyik lábát, én pedig elkerekedett szemekkel nézem a keresztülvágott vezetékeket. – Csak nem gondoltad, hogy néhány kábel kifog rajtam?
- Ki a fene maga, és mit akar tõlem? – Kezdek egyre inkább megrémülni.
Tényleg otthon kellett volna maradnom.
- Az nem számít – húzza száját torz mosolyra, miközben egyre közelebb lépked. – Információt szeretnék az egyik közös ismerõsünkrõl.
- Fogalmam sincs, mirõl beszél.
- Ó, igazán? – Újabb torz mosollyal kapja el a kezemet. – Akkor miért reszket ennyire?
Erre már a düh is elõtör belõlem.
- Mondjuk azért, mert egy kétes, ijesztõ alak bezárt az irodámba, és fenyegetõen viselkedik?!
Kapok még egy mosolynak nevezett valamit.
- Milyen harcias kis angyalka. Igazán kellemes a személyisége, Jason. Nem csodálom, hogy alkalmi szállásként is hasznosították.
- Mi a francról beszél?! – rántom el a kezem.
- Sokkal inkább kirõl, kedvesem. Hogy emlegessem? Dusek Frantisec? Jiri Vondra? Esetleg Diod? Magácskának melyik nevén mutatkozott be?
- Jiri Vondrán kívül nem ismerem egyiket sem – jelentem ki rezzenéstelen arccal.
- Ó, egek, micsoda határozottság, micsoda hûvös nyugalom! Tudja, ha az apja nem törné el érte a gerincem, szívesen bevenném a csapatomba.
- Ha olyan alakokkal dolgozik együtt, mint amilyen maga, akkor köszönöm, nem kérek belõle – lépek hátrébb.
- Tudtam én, hogy megfelelõen választottam ügyvédet a mi kis Vondránknak – vigyorodik el.
Megdermedek.
- Hogy érti ezt?
- Egyszerûen – lép újra közelebb, mire ösztönösen tovább hátrálok. – Nem hagyhattam, hogy az emberem illetéktelen kezekbe kerüljön. Egy ismerõs fia... Pompás! Komolyan azt hiszi, hogy egy ilyen finom kis ügyvédet beosztottak volna egy olyan férfi mellé, mint Vondra? Milyen édes! Nem, közel sem magát kapta volna. De egy kattintás itt, egy kattintás ott, és voilá!
- És mégis mire volt ez jó magának? – mérem végig bizalmatlanul.
- Abban reménykedtem, hogy tovább tudja a varázsa alatt tartani. De szagot foghatott az érzékeny orra, mert elõbb eltûnt, mint gondoltam – biggyeszti le az ajkait. – Apropó, nem tudja esetleg, merre indult a barátunk?
- Nem tudom – vonok vállat –, nem mondta. Reménykedtem benne, hogy fel fog bukkanni, hiszen az ügye még közel sincs lezárva. De... ezek szerint ne nagyon számítsak rá.
- Vág az esze, mint a borotva – ajándékoz meg egy újabb undorító mosollyal.
- Azért köszönöm a közremûködését, kedvesem. A mihamarabbi viszontlátásra – lép újra közelebb.
Ezúttal egészen az ajtóig hátrálok, és visszatartom a lélegezetem, míg elõveszi a kulcsot, és kinyitja az ajtót. – Ó! El ne felejtsem. Tettem egy kis ajándékot a kocsija csomagtartójába. Ha esetleg találkozna a barátunkkal, bátran használja!
Olyan szélsebesen rohanok ki az épületbõl, ahogy csak tudok. Nem érdekelnek a döbbent, értetlen pillantások, amik követnek. Sikítani lenne kedvem, de azt azért tényleg nem kellene.

Remegõ kezekkel nyúlok a csomagtartóhoz, és csigalassan nyitom ki. De csak egy apró tárgyat találok. Egy hosszú láncra felfüggesztett kis szerkezet, rajta egy kicsi, piros gombbal. Halvány lila gõzöm sincs róla, hogy mi ez, de nem merem puszta kézzel megfogni. Elõhalászok egy zsebkendõt, és azzal fogom csak meg.
Lecsukom a csomagtartót, és összerezzenek, mikor egy fekete, sötétített ablakú, jelöletlen autó megy el mellettem lassan.
A kocsi beindítását összeszorított szemekkel, feszült várakozással végzem. Fel vagyok készülve az esetleges nagy bumm-ra... De csak a motor finom morgását hallom meg. Az egyetlen jó hír, hogy hittek apának. Nem Jirit keresték, hanem engem. Ha szerencsém van, a házam érintetlen, és Jirinek sincs semmi baja.

Lélekszakadva rontok be a házba, becsapom magam mögött az ajtót, és vadállat módjára fordítom rá a kulcsot legalább háromszor, majd sietve visszakapcsolom a riasztót.
- Jason? – jelenik meg mögöttem Jiri.
- Jiri... – sóhajtok megkönnyebbülten, és végignézek rajta. – Jól vagy? Minden rendben?
- Miért ne lenne? – kérdez vissza értetlenül. Aztán összeráncolja a szemöldökét. – Veled viszont határozottan nem oké valami.
- Ölelj át... kérlek! – lépek elé.
Tétovázás nélkül zár szorosan a karjába, mire reszketeg sóhajjal fúrom arcomat a mellkasába.
- Jason... mi a baj? Történt valami? – kérdezi aggódva.
Megfogom a kezét, és a hálószobába húzom. Ott biztosan nem láthatják meg, ha figyelnek. Márpedig szerintem figyelnek. Leülünk az ágyra, én pedig nagy levegõt veszek.
- Bejött egy férfi az irodámba... – kezdem, és mindenrõl tüzetesen beszámolok neki.
Igyekszem a szavait is szó szerint idézni, valamit a viselkedését is felidézni. Jiri egyre növekvõ haraggal, gyanakvással és aggodalommal hallgat.
- Hogy nézett ki az a férfi? – kérdezi, mikor befejeztem.
- Hát... valamikor jó formában lehetett, de mostanra már nem igazán. És... azt hiszem a bal karja mû volt. Meg az arca... Egy csúf heg húzódott végig az egész arcán, a szemei alatt.
Érzem, hogy megfeszül a teste. Rosszat sejtek, és...
- Rhage – mordul fel.
Tudtam...
- De legalább nem ide jött, hogy tége...
- Bántott? – vág a szavamba szinte morogva. – Hozzád nyúlt az a rohadék?
- Nem, nem csinált semmit – simítok a karjára megnyugtatóan. - Csak megrémültem. Illetve... – Eszembe jut a kis „ajándéka”. A zsebembe nyúlok, elõveszem a papír zsepis csomagot, és kigöngyölve felé nyújtom a tenyerem. – Ezt a valamit hagyta a kocsimban. Te tudod, mi ez?

- Nincs más vá...
- Nem! – szakítja félbe Jason. – Nem adhatod ki õt!
- Már miért ne adhatnám?
- Mert nem engedem!
- Mi ütött beléd, Jason?
- Nem történt velem semmi, egyszerûen csak különbséget tudok tenni jó és rossz között.
- Akkor elárulnád, mégis mi a fészkes fenéért védesz egy gyilkost?
- Ez a gyilkos minden bizonnyal azért szökött meg, mert elege lett abból, amire a CIA kényszerítette. A gyilkolásból.
- Hát nem érted, Jason?!
Tl közel van! Gondolkodás nélkül emelem fel és lépek hátrébb Jasonnel.
- Ne gyere a közelébe - morgom Akhir felé.
- Itt most nem az számít, hogy szerinted mi helyes és mi nem. A CIA nem tesz különbséget jó és rossz között... sõt, fordítva mûködik. Számukra csak az a fontos, hogy Diod megszökött, és ezért ki kell iktatni. És ha az útjukba állsz, téged is meg fognak ölni. Ezt pedig nem engedhetem.
- Nem érdekel, hogy kinek állok az útjába és kinek nem. A CIA-nak talán az számít, hogy Diod megszökött, nekem viszont az, hogy Jiri Vondra jó ember.
Istenem... mivel érdemeltem ki ezt a férfit?
- Miért véded ennyire? Uramisten, Jason... Ugye nem...? Ugye nem szerettél bele ebbe az alakba?!
Hogy... mi?
- Nem – jelenti be gyorsan Jason. Ebben még én is éreztem az elhamarkodást.
- Ó, uramisten, dehogynem.
- Mondom, hogy nem!
- Lefeküdtél vele, ugye?
Eszembe jut az elsõ éjszaka. A vadság, a szenvedély, a szépsége, az ara... és hirtelen kiesik egy kicsit minden, tér is, idõ is, és már csak arra eszmélek, hogy Akhir zárja az ajtót.
- Mit mûvelsz? – sziszegem.
- Semmivel nem tudlak észhez téríteni, ugye? – Mi a frászt csinál?
- Apa, mire készülsz? – kérdezi Jason is, akit én szeretnék a hátam mögé tolni, rossz érzésem van. De nem hagyja.– Ne! Engem nem bánt... és így téged sem.
Még persze jön egy kis pánik... mert meg is értem. Akhir ezzel szembeszáll a CIA-vel, ami ezek szerint neki sem jönne túl jól, pláne úgy, hogy a fia is benne van.
- És... akkor... mit tervezel?
- Fogalmam sincs. Az egyetlen megoldás az lenne, ha feladná magát, de...
- Akkor megölik!
- Ezt akartam mondani. Fogalmam sincs, mivel lehetne túljárni Rhage eszén.
- Mellénk állsz? – kérdezek rá hitetlenkedve.
- Nem hagyhatom meghalni a fiamat, márpedig õ nem fog tágítani az álláspontja mellõl.
Leülünk a kanapéra. Ott csak könnyebb beszélgetni, és az ablaktól is messzebb van. Jason kérdez, mi pedig válaszolunk neki.
- Elõször is, ki ez a Rhage?
- A CIA egyik legnagyobb fejese. Az egész CHAOS-ág vezetõje. Aki felhívott, Iler, õ az osztag parancsnoka, de Rhage az egész szervezetet irányítja, a kiképzést is. Az õ szava dönt mindenben, õ válogatja ki az embereket, a kiképzõket, a célpontokat... És õ intézi el szökéseket is – mondja Akhir.
- Szöktek már el... mások is?
- Persze – felelem. – Hivatalos megfogalmazásban ez az „engedély nélküli távozáson van”. Bár lehetne simán „távozáson van” is... Itt ugyanis nincs nem adnak engedélyt a távozásra.
- Mi az, hogy nem adnak engedélyt? És a személyi szabadsággal meg a szabad akarattal mi van? - De aranyos...
- Most válj el egy kicsit az ügyvéd énedtõl, Jason. Ez nem a bíróság, itt nincsenek jogok, csak kötelezettségek. Nincs engedmény, csak büntetés. Nincs kilépés, csak... halál.
- De hát... ez szörnyû! Hogyan... Hogy vállalhattad ezt? – néz rám. Nem felelek, nem lenne értelme, de szerencsére helyettem felel Akhir.
- Nem tudta, Jason. Senki nem tudta, mi vár rá ott. Akiket beválogattak, nem tudták, mire szánják õket.
- Sajnálom – suttogja, mire felé kapom a tekintetem. Micsoda? – Annyira sajnálom! – ölel meg.
- Mégis mit sajnálsz?
- Ezt az egészet... Amit át kellett élned.
- Hiszen nem tehetsz semmirõl.
Az idilli pillanatot Akhir köhintése szakítja félbe.
- Én most... magatokra hagylak titeket. Megpróbálok valamit kitalálni, rendben? Minél hamarabb... A mobilodon foglak hívni, ha kell, de azt is csak akkor, ha nagyon fontos, mert az sem biztos, hogy biztonságos.
- Hogy érted azt, hogy nem biztonságos?
- A vezetékest telefont azóta lehallgatják, mióta megvettem a házat. - Jól sejtettem...
- Akkor az volt az a búgás mindig...
- Vigyázol rá, ugye? - néz rám Akhir, mielõtt elmenne.
- Az életemnél is jobban.
- Azért remélem arra nem lesz szükség ...
- Zárd be utánam az ajtót, Jason. És mindig legyen bekapcsolva a riasztó. Senkit ne engedjetek be a házba, amíg meg nem néztétek, ki az.
Megöleli Jasont, de most nem lépek közbe. Ha bántja, úgyis megölöm. És ezt õ is tudja.
- Vigyázz rá... Úgy, ahogy tanítottam.
Hát persze... Mondania sem kell.

- Mit fogunk csinálni? - pillant rám Jason.
- Rhage egy vadállat. Egy nagyon befolyásos, és borzasztóan ravasz vadállat. Iler leszerelése nem lenne nehéz, õt ki tudom iktatni. Akhirnak igaza van, tényleg csak Rhage miatt nehéz ez az egész - sóhajtok fel.
- Mi lett volna, ha nem találkozol velem? - kérdezi és közelebb lép. - Beletörõdtél volna a sorsodba?
Nem szólok pár pillanatig, csak figyelem az arcát. Most vajon mit vár tõlem? Õszintét?
- Beletörõdtem. Már rég - mondom ki. - Miattad megingott a hitem, de ha téged megmenthetnélek azzal, hogy feladom magam, megtenném, és meg is fogom, ha Akhir nem tud kitalálni semmit - nézek rá határozottan.
- Nem hívnád Olivernek legalább... a kedvemért? Ez az Akhir olyan szokatlan - kér picit elpirulva Jason, mire mosolyogva bólintok. Sok dolog a számra jön vele kapcsolatban, ez sem lesz nehéz. Oliver... szokatlan. - Min elmélkedsz? - kérdezi.
- Azon, hogy mennyi lehetett az esélye annak, hogy az, aki fontossá válik az életemben, az egyik kiképzõm fia legyen? - kérdezek vissza.
- Nem lehetett túl sok - sóhajt fel, majd elindul a konyha felé. - Kérsz valamit enni vagy inni? - néz rám.
- Nem hiszem... semmit. A bor elég volt, éhes nem vagyok. Te éhes vagy? - kérdezem.
- A bortól mindig megéhezem kissé - mosolyog rám. Ez a mosoly... A karja után kapva rántom az ölelésembe, és álla alá nyúlva vezetem az arcát felfelé, hogy rám nézzen, majd ajkai után kapva csókolom meg. Most picit vadabbul, mint ahogy ma tettem, most jól esik.
Hamar felveszi az iramot, és harapja, tépi, szívja az ajkaimat, de most nem hagyhatom elfajulni a helyzetet.
Nem...
Nagyon nem kellene...

___

- Ahm, kérlek... Jiri, gyorsabban - pillant fel rám a konyhapulton vonagló Jason.
- Ha már elcsábítottál, ne akard gyorsan lerendezni - hajolok elõre vigyorogva, picit lökve.
- Nem ish én voltam - nyöszörgi, és elkapja a karomat.
- Akkor mégis ki? - kérdezek vissza még mindig mosolyogva.
- Ugyan már... - int le, és elkezdi õ lökni a csípõjével, amitõl így hirtelen és váratlanul majdnem el is élvezek, de ura vagyok a helyzetnek, és felveszem a tempóját.
Nem hosszú menet, akármennyire is szerettem volna elnyújtani, Jason másképp képzelte el, és már az elsõ pillanatban tudatosította bennem, hogy õ a fõnök.
Most is elélvez, majd én is követem õt, de már majdnem egyszerre megy a dolog. Ahogy kiszuszogja magát felegyenesedve keresi az ölelésem, amit meg is adok neki, és a karomba kapva ülök le vele az egyik székre a konyhában. Félmeztelenek vagyunk mindketten. A vágy kicsit gyorsabban csapott le, és csak az alsóruháktól szabadítottuk meg a másikat, a pólók maradtak, így érzem az altestét, az illatába most vegyül egy kis kesernyés, szex utáni illat, de így is hihetetlenül vonzó. Mint amilyen õ maga.
- Amit apa mondott... - suttogja halkan, zavartan. Tudom, mire gondol. Eddig is ismertem az ilyen félmondatait, és most nekem is eszembe jutott. Szerelem...
- Korai lenne kimondani - mosolygok rá. - De nekem is rossz lenne nélküled. - Õ is elmosolyodik, majd a karomba bújva szusszan párat.
- Apa szerinted kitalál valamit? - kérdezi.
- Õ jóban volt régen Rhage-el és Ilerrel. Ha valaki tudhat kiutat, az õ lesz - felelem. - De neked még mindig nem muszáj ebben az egészben részt venned. Eltûnhetek és nem borítok fel mindent körülötted - mondom ki végre a gondolataimat.
- Most ezt hogy kellene értenem? - néz rám kicsit idegesebben.
- Mióta találkoztunk, felborult miattam a régi életed. Nem lenne fair a részemrõl, ha bele akarnálak kényszeríteni valamibe, amit nem szeretnél. És adott esetben a menekülés ilyen lehet. - A tekintete elsötétül egy pillanatra. Talán túllõttem a célon, talán nem így kellett volna megfogalmaznom ezt az egészet.
- Figyelj ide, Jiri - sóhajt fel gondterhelten, és a szemembe néz. - Akármit feláldozok, ha erre lesz szükség, és segíteni fogok, hogy kijuss ebbõl a helyzetbõl és valamilyen formában vége legyen. De akármi lesz, nem maradsz egyedül egy pillanatra sem - jelenti ki határozottan. Nem kételkedem. Most felesleges lenne. Olyan erõsen, olyan keményen közölte, hogy tény. Nem állhatok le vitázni és félteni.

___

Este van már, amikor megcsörren Jason mobilja. Csak egyet csörög, azt i rejtett számról. Rám néz, kicsit értetlenül pislant párat.
- Apa...? - kérdezi. Nem tudok neki válaszolni, de a nagy igyekvésben elfelejtem, hogy mindketten csak alsóban vagyunk, így csak felállok és az ablakhoz lépek. A függönyön át látom, ahogy valaki beáll a ház udvarára, egy ezüst autóval és a bejárati ajtóhoz lép. Nem hagyom, hogy Jason nyissa ki.
Kikapcsolom a riasztót, és kinyitom az ajtót, mire belép Akhir... Oliver...
Ahogy belép, végignéz rajtam, és ekkor veszem ténylegesen észre... egy szál alsóban vagyunk mindketten. Remélem, ebbõl most nem lesz botrány... a fia felnõtt ember, persze, hogy szexelünk.
Csak reméljük, hogy ezt õ is így látja.

Újra magához ölel, azt hiszem, már õ is tudja, hogy ezzel mindig meg tud nyugtatni.
- Mindenképp elmondom, oké? – szólal meg halkan.
- De... de apa miért viselkedik így?
- Nem tudom kincsem, nem tudom – sóhajt.
- Van róla képem – jut eszembe, de mielõtt még felállhatnék, visszaránt az ölébe.
- Elég legyen – szól rám erélyesen. Megszeppenve pislogok rá, de legalább kizökkenek a zaklatott állapotból. Karjaimat a nyaka köré fonom, és a vállára hajtom a fejem. – Ha az, akire gondolok, akkor már úgyis mindegy, egyrészt. Másrészt nem rabolhatom el a saját fiát akkor sem, ha tényleg az, akire gondolok... – sóhajt gondterhelten.
- Kire gondolsz? – kérdezem szinte suttogva. – Õ csak az apukám. Oliver Williams.
- Tudom, hogy rossz, kicsim, tudom – csókol a hajamba. – Csak ezt a kicsit bírd ki, rendben? Ha apád itt lesz, elmondok mindent, amit tudnod kell.
- Nem! – csattanok fel. Elegem van ebbõl... – Nem azt, amit szerinted tudnom kell! Mindent el fogsz mondani, értetted?
Néhány hosszú másodpercig csak figyelmesen néz.
- Oké, gyõztél – halkul el a hangja.
Eltol az ölébõl, feláll, és elõvesz egy üveg bort a bárszekrénybõl. Poharakkal nem veszõdik, kinyitja az üveget, és csak azzal ül vissza. Ahogy leül, már mászok is vissza hozzá, mire õ rögtön az ölébe emel. Imádom ezt az összhangot kettõnk között.
- Régen, amikor még mudzsahedinként dolgoztam, felfigyeltek rám – kezdi. – Tizenkilenc voltam, amikor eldöntötték, hogy egy új akciócsoportba vezényelnek át, de ahhoz, hogy ez mûködhessen, meg kellett szüntetni Duseket. Így halt meg Dusek egy tûzharcban, és születetett meg egy másik én.
Figyelek, hallgatom, de muszáj innom egy kortyot.
- Kanadába vittek minket, öten voltunk. Kiképzéseken kellett átesnünk, hogy titkos megbízásokat láthassunk el a CIA-nak.
- Ki tudott errõl? – kérdezem halkan.
- Az elnöknek jelentettünk. Szerintem rajta kívül csak a CIA vezetõsége és azok, akik kiképeztek minket. – Már éppen szólásra nyitnám a számat, de ahogy mélyen a szemembe néz, ismét kitalálja a gondolataimat. – Nem akarod tudni – simítja hátra a hajam mosolyogva. Hát, rendben... ezt most valahogy elhiszem neki. Sóhajtva hajtom a mellkasára a fejem. – Tíz évig dolgoztam abban a titkos akciócsoportban...
A csengõ szakítja félbe a mondatot. Felállok az ölébõl, és már megyek is ajtót nyitni. Csak akkor bizonytalanodom el kissé, amikor lenyomom a kilincset... de akkor már késõ.
- Jason – sóhajt fel apa, és leengedi a bõrkabátját a feje fölül, amivel a még mindig zuhogó esõtõl védte magát. – Jól vagy?
- Persze, semmi bajom, milliomodjára sem – mutatok magamra, hogy lássa, minden testrészem a helyén van.
- Itt van, ugye? – kezdi elölrõl.
- KI?!
- Itt van?! – lép közelebb.
Megkövülten meredek rá, ahogy ujjait az ingemre kulcsolja. Apa... õ soha, soha nem emelt kezet ránk. Mi ütött belé...?
Mielõtt még megszólalhatnék, erõs karok fonódnak a testem köré, hogy távol tartsák tõlem apát. Nem is kell megéreznem az illatát, már az érintésérõl is felismerem Jirit.
- Meg ne próbáld – sziszegi dühösen.
- Engedd el a fiamat, Diod.
Majdnem összerezzenek apa hangjára. Hûvös, távoli, parancsoló. Számomra ismeretlen. És... miért szólítja Diodnak? Ki az a Diod?! Hallottam már Dusekrõl, Jirirõl... de a Diod az új.
- Takarodj... ha hozzáérsz, kibelezlek! – ordít apára.
- Jiri, kérlek... – simítok a karjára.
Nem szeretném, hogy kikeljen magából. Õ mindig olyan hûvösen nyugodt, éretten viselkedik, most viszont... De elég a a hangom és az érintésem, máris visszazökken. Már nem fog olyan szorosan, de nem enged el, miközben elhátrál.
- Jiri? – szólal meg apa gúnyosan.
- Jiri Vondra – felelem. – Ismeritek egymást? – kérdezem halkabban.
- Õ nem Vondra, Jason – feleli apa. – A neve Diod. A CIA egyik titkos alakulatának az embere, a CHAOS-csoport tagja.
Megremegek. Ez... ez túl sok... CHAOS? Errõl még soha nem is hallottam...
Ahogy Jiri elenged, érintése helyén mintha ürességet éreznék. Nem lépek távolabb tõle.
- Õ pedig Akhir – szûri a szavakat a fogai között Jiri.
Akhir? Milyen Akhir? Akhir, Diod... Mi folyik itt?
- Õ az apám, nem Akhir – nézek Jirire értetlenül.
Vagy... a kettõ egyszerre. Reszketeg sóhajjal roskadok a kanapéra és kortyolok jókorát a borból.
- Õ a kiképzõim vezetõje volt, Jason – magyarázza Jiri. – Akit te apádként ismersz, engem kínzott tíz éven át. Olyan emberek megölésére kényszerítettek, akiket nem is ismertem.
Levegõt venni sincs idõm, apa máris kontrázik.
- Õ pedig Diod, az egyik gyilkológép az öt közül, akiket kiképeztünk – morogja. – A francba – sóhajt fel aztán, és õ is leül.
Kiképzõ, kínzás, gyilkológép... Mi a franc?
- Mi folyik itt? – állok fel.
Nem tudom, ki felé lépjek. Ott az apám, és ott van Jiri... Jiri, aki soha nem titkolta elõlem, hogy a múltja nem szép dolgokat rejt. Ezt így soha nem mondta ki, de nem véletlenül akart megkímélni a részletektõl. És még most is... most, hogy veszélybe került az élete, még így is engem akar megvédeni. És ott van az apám, akit most, 26 év után meg sem ismerek.
Jiri elé lépek, és átölelem, mire õ gondolkodás nélkül körém fonja a karjait.
- Kiképzõtiszt, gyilkológép... milyen kapcsolatban álltok ti? – kérdezem.
- Amikor elvittek minket, amit meséltem... – suttogja Jiri. – Õ volt az egyik, aki kiképzett minket, hogy elviseljük a fájdalmat, hogy minél hatékonyabban kínozzunk meg embereket, és minél egyszerûbben öljünk – magyarázza. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezi aztán, feltételezem ezt már az apámtól.
- Felhívtak. Iler látott téged az egyik rendszerben, és így találtak rád – feleli apa. – Aztán felhívtak engem, a vezetõség, hogy mit keresel a fiam házában, ami az én nevemen van. Nem értettem, megrémültem, felhívtam Jasont és itt vagyok.
- És... most kiadsz nekik? – kérdezi Jiri, az ölelése szorosabbá válik. – Feladsz nekik?
- Nincs más vá...
- Nem! – perdülök meg Jiri karjaiban. Apa meglepve vonja föl a szemöldökét. – Nem adhatod ki õt!
- Már miért ne adhatnám?
- Mert nem engedem! – jelentem ki dühösen.
- Mi ütött beléd, Jason? – áll föl apa.
- Nem történt velem semmi, egyszerûen csak különbséget tudok tenni jó és rossz között.
- Akkor elárulnád, mégis mi a fészkes fenéért védesz egy gyilkost?
- Ez a gyilkos minden bizonnyal azért szökött meg, mert elege lett abból, amire a CIA kényszerítette. A gyilkolásból.
- Hát nem érted, Jason?! – lép közelebb.
Jiri gondolkodás nélkül hátrébb húz.
- Ne gyere a közelébe – mordul apára.
- Itt most nem az számít, hogy szerinted mi helyes és mi nem – magyarázza tovább apa. – A CIA nem tesz különbséget jó és rossz között... sõt, fordítva mûködik. Számukra csak az a fontos, hogy Diod megszökött, és ezért ki kell iktatni. És ha az útjukba állsz, téged is meg fognak ölni. Ezt pedig nem engedhetem.
- Nem érdekel, hogy kinek állok az útjába és kinek nem – sziszegem. – A CIA-nak talán az számít, hogy Diod megszökött, nekem viszont az, hogy Jiri Vondra jó ember.
Érzem, hogy Jiri ujjai az enyémek köré fonódnak a hátam mögött. Megdobban a szívem, és megszorítom a kezét.
- Miért véded ennyire? – tárja szét a kezét apa. Tanácstalanul néz oldalra, aztán a következõ pillanatban felém kapja a pillantását, arcán döbbenet ül. – Uramisten, Jason... Ugye nem...? Ugye nem szerettél bele ebbe az alakba?!
Érzem, hogy az arcom rákvörös lesz.
- Nem – vágom rá túl gyorsan.
- Ó, uramisten, dehogynem – roskad le a kanapéra, és a kezébe temeti az arcát.
- Mondom, hogy nem! – gyõzködöm zavartan.
- Lefeküdtél vele, ugye? – néz föl rám elkeseredetten.
Jiri finoman megszorítja a kezem, mintha csak azt akarná üzenni, hogy csak okosan. Hallgatok rá, így inkább nem felelek a kérdésre.
- Ó, a jó büdös francba – morogja.
Felkel a kanapéról, az ajtóhoz lép, majd kulcsra zárja. Értetlenül figyelem.
- Mit mûvelsz? – sziszegi Jiri.
- Semmivel nem tudlak észhez téríteni, ugye? – kérdezi, miközben bekapcsolja a riasztót is.
- Apa, mire készülsz? – nézek rá kissé félve. Érzem, hogy Jiri maga mögé akar lökni, de nem hagyom. – Ne! Engem nem bánt... és így téged sem – suttogom felnézve rá.
Figyelmesen nézi a szemeimet, látom, hogy tépelõdik, mit tegyen, de végül bólint, és maga elõtt hagy. Ahogy visszafordulok apa felé, látom, hogy minket néz. Hosszú másodpercekig figyel szótlanul, aztán mély sóhajjal visszaül a kanapéra.
- A francba, a francba, a francba – tördeli a kezét.
- Apa? – lépek felé óvatosan.
- Ennél nagyobb szarba nem is keverhetted volna magad – néz fel rám. – És engem.
- Téged? – pislogok értetlenül.
- Nem hagyhatom, hogy a fiam szerelmes mártírt játsszon. A CIA-t nem hatják meg a Rómeó és Júlia-történetek.
- Mondtam már, hogy nem vagyok...
- Ugyan már, Jason! – vág közbe. – Nekem is van két szemem, és hülye sem vagyok, ne akarjátok már letagadni a nyilvánvalót.
Zavartan állok egyik lábamról a másikra. A nyilvánvalót...? Legszívesebben ránéznék Jiri arcára, hogy õ hogyan reagált, de... nem merek ránézni.
- És... akkor... mit tervezel?
- Fogalmam sincs. – Látom a tekintetén, hogy õszinte. – Az egyetlen megoldás az lenne, ha feladná magát, de...
- Akkor megölik! – ellenkezek ijedten.
- Ezt akartam mondani – bólint. – Fogalmam sincs, mivel lehetne túljárni Rhage eszén.
- Mellénk állsz? – szólal meg Jiri hitetlenkedõ hangon.
- Nem hagyhatom meghalni a fiamat, márpedig õ nem fog tágítani az álláspontja mellõl.
Felsóhajtok, és elindulok a kanapé felé, de Jiri úgy tûnik, gyökeret eresztett. Felé fordulok, és a szemébe nézek. Nem bízik apában, látom rajta. Bár nem csodálom...
- Jiri – suttogom olyan halkan, hogy lehetõleg csak õ hallja. – Benne nem kell bíznod. De bennem bízhatsz, ezt jól tudod.
A szemembe néz, és lassan bólint. Odavezetem õt is a kanapéhoz, és mi is leülünk. A biztonság kedvéért azért közéjük ülök le.
- Oké – sóhajtom. – Akkor most mi legyen? – nézek apára.
- Ki kell találnunk valamit. Ehhez pedig idõt kell nyernünk. Rhage még biztosan várni fog... de nem örökké.
- Elõször is, ki ez a Rhage? – kérdezem.
- A CIA egyik legnagyobb fejese. Az egész CHAOS-ág vezetõje. Aki felhívott, Iler, õ az osztag parancsnoka, de Rhage az egész szervezetet irányítja, a kiképzést is. Az õ szava dönt mindenben, õ válogatja ki az embereket, a kiképzõket, a célpontokat... És õ intézi el szökéseket is – teszi hozzá halkan apa.
- Szöktek már el... mások is?
- Persze – feleli most Jiri. – Hivatalos megfogalmazásban ez az „engedély nélküli távozáson van”. Bár lehetne simán „távozáson van” is... Itt ugyanis nincs nem adnak engedélyt a távozásra.
- Mi az, hogy nem adnak engedélyt? – vonom fel a szemöldököm. – És a személyi szabadsággal meg a szabad akarattal mi van?
Apa halkan, keserûen felnevet.
- Most válj el egy kicsit az ügyvéd énedtõl, Jason – néz rám. – Ez nem a bíróság, itt nincsenek jogok, csak kötelezettségek. Nincs engedmény, csak büntetés. Nincs kilépés, csak... halál.
- De hát... ez szörnyû! – borzadok el. – Hogyan... Hogy vállalhattad ezt? – kapom a tekintetem Jirire.
Nem néz rám, csak mereven bámul elõre.
- Nem tudta, Jason – felel helyette apa halkan. – Senki nem tudta, mi vár rá ott. Akiket beválogattak, nem tudták, mire szánják õket.
Nagyon nyelve nézem tovább Jirit.
- Sajnálom – suttogom nagyon halkan. Meglepve néz rám. – Annyira sajnálom! – ölelem át szorosan.
- Mégis mit sajnálsz? – kérdezi gyengéden, miközben finoman a karjába zár.
- Ezt az egészet... Amit át kellett élned.
Halkan felnevetve szorít magához.
- Hiszen nem tehetsz semmirõl.
Mielõtt még válaszolhatnék, apa megköszörüli mögöttem a torkát. Lassan elhúzódom Jiritõl, hogy ránézhessek, de nem engedem el a derekát.
- Én most... magatokra hagylak titeket. Megpróbálok valamit kitalálni, rendben? Minél hamarabb...
- Köszönöm, apa – nézek a szemébe.
Biccent, és feláll a kanapéról.
- A mobilodon foglak hívni, ha kell, de azt is csak akkor, ha nagyon fontos, mert az sem biztos, hogy biztonságos.
- Hogy érted azt, hogy nem biztonságos? – kérdezem gyanakodva.
- A vezetékest telefont azóta lehallgatják, mióta megvettem a házat – feleli halkan.
Jiri bátorítóan megszorítja a kezem. Számára ez nyilván nem meglepõ.
- Akkor az volt az a búgás mindig... – motyogom.
- Minden bizonnyal. Akkor én most megyek is – indul el az ajtó felé, mire mi is felállunk a kanapéról. Mielõtt az ajtóhoz lépne, visszafordul, és Jirire néz. – Vigyázol rá, ugye?
- Az életemnél is jobban – feleli Jiri tétovázás nélkül, határozottan.
- Azért remélem arra nem lesz szükség – mosolyodom el bizonytalanul.
- Zárd be utánam az ajtót, Jason – néz most rám apa. – És mindig legyen bekapcsolva a riasztó. Senkit ne engedjetek be a házba, amíg meg nem néztétek, ki az.
Bólintok, mire hozzám lép, és egy pillanatra magához ölel.
- Vigyázz rá... Úgy, ahogy tanítottam – néz még Jirire, aztán kinyitja az ajtót, és elmegy.
Úgy teszem, ahogy kérte. Kulcsra zárom az ajtót, és visszakapcsolom a riasztót is, aztán a hátammal az ajtónak dõlök, és nagyot sóhajtok. Nagyobb a kulimász, mint gondoltam... De Jiriért bármit megtennék. Ez biztos.

Nem felel. Megint nem mond semmit. Semmit...
- Van valami módja, hogy itthon maradj pár napot? – pillant rám.
- Miért? – kérdezek vissza zavart, értetlen mosollyal. - Lenne egyébként...
- Intézd el. Legalább három napra – halkítja le a hangját.
Mi folyik itt? Mi a büdös franc folyik itt?!
- Jiri, megijesztesz – nézek rá félve.
- Nem kell félned – suttogja.
Bár hangjában érezhetõ némi feszültség, a gyengédség és a törõdés, amivel szól, megnyugtató. Pláne, amikor magához húz, és szorosan átölel. Az ölelés akkor is megnyugtató, és biztonságot sugall felém.
De valamit nem mond el. Illetve... semmit nem mond el. De a viselkedésébõl ítélve már nekem is közöm van hozzá... így jogom lenne tudni is.
- El kellene mondanod – nézek fel rá, de nem bontakozok ki az ölelésébõl.
- Nem keverlek ennél is nagyobb veszélybe – csókol a hajamba. – Kimegyek, szétnézek, addig kérlek, maradj itt, rendben?
Mosolyog, de ez most nem az a finom, gyengéd mosoly. Ott lapul mögötte a feszültség is.

Természetesen nem maradok bent, még ha azt is ígértem neki. Valami azt súgja, hogy most már az én kezem is belelóg a kakiba. Márpedig, ha igazam van, akkor igenis beszélni fog. Rövid idõn belül.
Látom, hogy a postaládához lép, méghozzá célirányosan. Pontosan tudja, mit keressen, és láthatóan meg is találja.
- Ez mi? – lépek mögé.
- Kértelek, hogy maradj bent – mordul rám.
Összerezzenek a hangnemre, de állom a tekintetét, és a dühét betudom az aggodalomnak.
- Mi ez? – kérdezem meg újra. – Innen egy halotti anyakönyvi kivonatnak látszik – nézek a papírra gyanakodva.
- Mert az – sóhajt.
Az?! És mégis... mi a fenére akarnának ezzel utalni?!
- Jiri, egy kicsit sem értelek. Semmit! – török ki, de ujját a szám elé téve hallgattat el.
- El kell mennem pár holmiért. Utána visszajövök és vigyázok rád, rendben?
- Miért kellene vigyázni rám? – értetlenkedek. – Csak simán gyere vissza, és...
Nem hagyja, hogy befejezzem, megfogja a kezem, és visszavezet a házba.
- Ezt itt hagyom. Elvihetem a kocsidat? – Gondolkodás nélkül bólintok. – Olvasd el, tanulmányozz, keress rá a neten. – Kapok egy gyors csókot. – Kapcsold be a riasztót, és amíg vissza nem jövök, kérlek, ne engedj be senkit. Fél óra... – néz a szemembe. – Jason.
- Oké, értettem – veszem el azt a bizonyos papírt sóhajtva. – Siess – teszem hozzá halkan.

Bevallom, kissé félve veszem magamhoz a papírt, miután Jiri kérésére bekapcsoltam a riasztót, és a kimaradásomat is lebeszéltem az irodában. Nem tudom, mit fogok találni benne... és hogy amit találok, mit fog jelenteni. De van egy olyan érzésem, hogy nem fogok neki örülni.
Letelepszem a nappaliban a kanapéra, és olvasni kezdek.
Aztán rögtön el is akad a lélegzetem, mikor megpillantom a halotti bizonyítványon szereplõ fényképet. Ez... ez Jiri kiköpött mása. Pontosan ugyanolyan, mint õ. Ugyanazok a szemek, ugyanazok a vonások, ugyanazok az ajkak, ugyanaz a haj. Csak sokkal fiatalabb, szinte még gyerek.
És a neve nem Jiri Vondra, hanem Dusek Frantisec.
Az életérõl alig lehet megtudni valamit. Szinte csak annyi a fontos és használható információ, hogy tûzharcban meghalt.
Oké, laptop elõ, Google a barátunk. Beírom a nevet a keresõbe, de alig egy-két találatot hoz ki. Rövid összefoglaló egy kisvárosi helyi hírlapban a haláláról. A családja gyászolja, jó ember volt, bla bla bla... A következõ cikk viszont sokkal érdekesebb. Felmerül a mindmáig egyik legkérdésesebb arab ország, Afganisztán, katonák, ügynökök, ellenállás... Mudzsahedinek. Ez megmagyarázna néhány dolgot, de még így is sok a hézag... félelmetesen emlékeztet a Jirivel fennálló helyzetre.
De a hézagok csak egyvalaminek a kötelezõ velejárói. A titkosszolgálatoknak.
De csak nem... Az nem lehet, hogy Jiri... Vagy igen?

***

Megkönnyebbülök, mikor a szakadó esõ fátyolán keresztül megpillantom az Audi fényszóróit a ház elé kanyarodni. A riasztót kiiktatom, hogy azért ne riasszon, míg õ bejön. Éppen akkor lépek az ajtóhoz, mikor becsenget.
- Gyors voltál – mosolygok rá. – Egy hetet lehetek itthon. Azt mondtam, valami fertõzés, így nem jönnek majd át.
- Köszi – mosolyog vissza, miközben a kezembe ad egy sporttáskát. – Mindjárt megyek be – hajol le egy csókért.
Nem kérdezem, hogy mit fog még csinálni. Inkább beviszem a táskát a hálószobába, és összeszorítom a szemem, de nem szólalok meg, mikor valami tompán koppan, ahogy leteszem a padlóra. Hát, ez biztos nem a mobilja volt...
Elõveszek egy vastag, meleg törölközõt, forralok vizet, és éppen addigra készítem el a teát, mire belép az ajtón. Bõrig ázott szegénykém, a haja a homlokára tapad, és csurom víz a ruhája.
- Gyere – mosolygok rá.
Leparancsolom róla a vizes ruháit, csak az alsója marad, aztán a hátára borítom a törölközõt. Bemegyünk a nappaliba, a teát leteszem az asztalra, õt pedig a kanapéra ültetem, majd az ölébe ülök.
- Ki az a Dusek Frantisec? És miért hasonlít rád ennyire? – vágok bele halkan.
- Figyelj, Jason. Ez egy nagyon bonyolult és hosszú történet, és nem is akarok nagyon belemenni. De az is én vagyok.
Nem lepõdöm meg. Már a halotti bizonyítványt olvasva is beugrott, amit Mr. Scahill mondott az esetleges új személyazonosságról.
- Dusek meghalt tizenhat éve – kezdem, mire bólint. – Jiri pedig öt évig nem is létezett. Hol voltál te a köztes tíz évben, Jiri?
Ahogy rám néz, tudom, hogy nem fogom a teljes igazságot hallani.
- Dusek mudzsaheddin volt, meghalt – mondja, én pedig bólintok, hiszen én is ezt találtam. – Akkor már kaptál is választ arra, hogy ki üldöz – sóhajt.
Elkerekednek a szemeim. Hát... akkor igazam volt? Tényleg... Tényleg az...?
- A CIA...?
- Igen – feleli. Magához húz, én pedig ösztönösen simulok erõs karjai közé remegõ testemmel. A CIA elõl nem lehet elmenekülni. Sehova... Ezt még én sem tudom megoldani neki, akármilyen messze is ér a kezem. – Kell nekik pár nap, amíg valami módot találnak arra, hogy kikerüljenek téged, és csak engem kelljen megölniük. De addig itt fogok maradni. Amíg szabadságon vagy. Vigyázok rád ígérem... – suttogja. – Sajnálom, hogy így alakult. Utálj, ha szeretnél, de itt kell maradnom veled, akkor is.
Nagyra nyílt szemekkel nézek rá. Engem... engem félt? Ahelyett, hogy maga miatt aggódna?
- Te... te értem aggódsz?
- Ki másért? – néz rám.
- Mondjuk magadért.
- Nem lenne értelme, Jason – rázza meg a fejét lassan. – Idõ kérdése volt, hogy megtaláljanak.
- A letartóztatásod, ugye? – biccentem oldalra a fejem. – A nevedrõl nem, de az arcodról felismertek.
- Igen – bólint. – És így, hogy megtaláltak... Csak az a fontos, hogy neked ne essen bajod. Nekem már úgyis mindegy.
- Nem! – ellenkezek szinte kiáltva. Meglepve vonja fel a szemöldökét. – Ne mondj ilyet! Nincs olyan, hogy úgyis mindegy. Találunk megoldást... Valaminek lennie kell! Szerzünk valakit, akinek elég messzire ér a keze, és...
- Akinek elég messzire ér a keze, annak a halálomat kell beteljesítenie.
- Hogy tudod ezt ilyen nyugodtan mondani?! Nem lehet... Nem hagyom! Nem...
- Jason... – suttogja gyengéden, és újra magához húz. A hajamba csókol, miközben kétségbeesetten kapaszkodom belé. – Nincs semmi baj. Vége lesz, aztán szépen el is felejted.
- Nem... – ellenkezem halkan, gyötrõdve. – Nem... Még csak most találtalak meg, Jiri. Nem veszíthetlek el máris...
Az ölelése mintha erõsödne körülöttem.
- Tudom, kicsim... Tudom – dörmögi megnyugtatóan. – De nem lehet. Egyelõre semmiképp nem lehetsz velem, túl kockázatos. Nem sodorhatlak még ennél is nagyobb veszélybe.
- Nem érdekel a veszély – nézek a szemébe felemelve a fejem.
- De engem igen. Ha bajod esne... – simít végig az arcomon. – Ha bajod esne, az rosszabb lenne mindennél.
- Inkább essen bajom, minthogy elve...
- Csss! – teszi ujját a számra. – Ne beszélj butaságokat.
- Mi lesz... miután lejár a szabadságom? Mi fog történni?
- Békén fognak hagyni.
- Engem.
- Igen.
- Miután elmész innen.
- Pontosan.
- És ha nem mész el? – nézek a szemébe, mire lassan megrázza a fejét.
- Nem maradhatok itt, Jason... Sajnálom.
Elkeseredve roskadok összébb. Az állam alá nyúlva emeli föl a fejem, és ahogy ránézek... valami megmozdul bennem. Ha mindenképpen el akar hagyni, akkor ebben az egy hétben, amit együtt töltünk, minden percet ki fogok használni. Ha... ha elérem, hogy ragaszkodjon hozzám, talán... talán kitalálunk majd valamit.
Közelebb hajolok, és megcsókolom, hosszabban, mint egy átlagos csók.
- Tégy a magadévá – nézek a szemébe.
- Jason...
- Most!
A további tétovázást egy csókkal fojtom belé. Nem vadul, de szenvedéllyel csókolom, és ahogy szembe fordulok vele az ölében, hamarosan sikerül meggyõznöm róla, hogy mit kéne tennünk. A derekamat átölelve viszonozza a csókomat, ami hamarosan el is mélyül. Ahogy megérzem a nyelvét, az egyszerû taktikázásom hamarosan sürgetõ, kétségbeesett vággyá alakul. Érezni akarom... Vele akarok lenni így is. Ki tudja, meddig tehetjük még meg...
Már rutinosan visz át a hálószobába és fektet végig az ágyon. Õt szerencsére nem kell túl sok ruhától megszabadítanom, csak a törölközõt hajítom a földre, és fordítva a helyzetünkön már ízlelgethetem is a testét kedvemre. De ezúttal nem állok meg a nyakánál, a mellkasánál vagy a hasánál. Ahogy lejjebb húzom rajta az alsót, az ajkaimmal is lejjebb haladok. Ahogy nyelvemmel végigívelek merevedésének teljes hosszán, egész testét megfeszítve nyög fel hangosan.
- Jason! – nyögi a nevem elfúló hangon, a hajamba túrva, mikor lassan a számba fogadom.
Ahogy kényeztetni kezdem, végig az arcát figyelem. Elég látnom az arcára kiülõ gyönyört, a homlokán megjelenõ apró verejtékcseppeket, hogy én is megsemmisüljek. Ez a férfi... talán õ az, akit mindig is kerestem. Nem veszíthetem el. Soha...
Megszeppenve landolok a hátamon, ahogy zihálva felhúz magáról, és maga mellé fektet. Fölém magasodik, tekintetünk összekapcsolódik. A szívem heves dobogásba kezd, mikor tekintetében ugyanazt a csodálatot láthatom, amit én érzek, mikor ránézek.
Egy gyors mozdulattal szabadít meg a ruháimtól, aztán már meztelen testünk simul össze. Felnyögök, ahogy nyakam érzékeny bõrét kezdi kényeztetni, miközben már tudatosan nyúl az éjjeliszekrényhez. Lassan halad lejjebb a testemen, és amikor eléri az altestemet, engedelmesen húzom fel a lábaimat.
- Jiri... – nyöszörgöm a nevét, ahogy megérzem nyelvét a bejáratomnál.
Szuszogva, elakadó lélegzettel markolok a takaróba alattunk, míg õ kényeztet, majd lassan elkezdi a felkészítésemet is. Már érezhetõen könnyebben csúsznak belém az ujjai, de így sem bírom sokáig.
- Kérlek... – nyögöm.
Nem kell sokáig könyörögnöm neki, felemelkedik, én pedig már bontom is ki az óvszert, hogy felhúzhassam rá. Juttat magára is a síkosítóból, aztán fölém hajolva támaszkodik meg. Végig a szemébe nézek, miközben lassan elkezd elõre nyomulni. Bár még most is érzek egy kis fájdalmat, a testem érezhetõen könnyebben fogadja be, a tegnap éjszaka után. Hamarosan sikerül is teljesen ellazulnom, õ pedig mozogni kezd.
Most ismét egészen más... Nem, most sem vad, féktelen szex, de más, mint tegnap. Most érezhetõ mindkettõnkön az a feszültség, amit a mai nap tartogatott számunkra. A kétségbeesett ragaszkodás, amivel kapaszkodom belé, a forró csókok, a tekintete... Mintha már most búcsúzni akarnánk, pedig nem. Hála az égnek még nem. És ha rajtam múlik, soha nem is kell majd...
Érzem, hogy már a közel járok, magamon kívül nyögöm a nevét, mire õ az ajkaimra hajolva kényeztet el csókjával. Ahogy testem szorosabban zárul köré, õt is átlendítem, gyönyörünket a csókba nyögjük bele.

Ismét az oldalához bújva igyekszem kifújni magam, és õ is a hátamat simogatja, mint tegnap... most mégis kissé feszültebb a légkör. A kimondatlan kérdések ott lógnak a levegõben, és olyan gondolatok kavarognak a fejünkben, amiknek köze sincs az elõzõ élményhez. Az enyémben legalábbis...
Vajon hogy érhetném el, hogy befejezõdjön az üldözése? Egyáltalán miért üldözik? Miért akarják megölni? Otthagyta a CIA-t, megszökött, megölt valakit, titkos információt adott tovább? Miért?! És mit csinált ott? Milyen munka lehetett annyira titokzatos, hogy még a halálát is megrendezték? Micsoda?!
Annyi kérdés... És sehol egy válasz.
Mikor megérzem ajkainak finom csókját a homlokomon, felnézek rá. Úgy néz rám, mint aki pontosan tudja, hogy mi jár a fejemben.
- Ne gondolkozz, Jason – simít végig a hajamon gyengéden. – Nem lesz jobb tõle.
- Tudom – motyogom.
Arcomat a nyakához rejtve szívom magamba az illatát. Hogyan engedjem el ezek után? Hogy lennék rá képes...?

***

Másnap reggel már sokkal nyugodtabban kelek fel, mint amilyen az elõzõ napi hangulat volt. Este már csak ettünk, aztán összebújtunk az ágyban a TV elõtt. Hol csak csendben figyeltük a képernyõt, hol teljesen hétköznapi témáról beszélgettünk. Közös erõvel próbáltuk elterelni a figyelmünket a körülöttünk zajló eseményekrõl. És bár néha rajtakaptam Jirit, amint tüzetesen átvizsgálja a környéket az ablakból, a megnyugtatás sikeres volt. Rajta is éreztem, hogy kezd kicsit felengedni. Viszont éjszaka egyáltalán nem féltem... elég volt, hogy Jiri a karjába zárjon, máris biztonságban éreztem magam. Mint mindig.

A reggel hasonlóan zajlik, mint tegnap. Felkelünk, megmosakszunk, csinálok kávét és reggelit, aztán nyugodtan, és kicsit már mosolygósan megreggelizünk. Mindig igyekszem arra koncentrálni, hogy ne gondoljak a Jirire leselkedõ veszélyre, hanem csak élvezzem a pillanatot. És azt, hogy velem van.

Összerezzenek, mikor megszólal a vezetékes telefon. Éppen egy kis délelõtti sziesztát tartunk a hálóban – nem, nem szeretkezünk, csak fekszünk. Még szerencse, hogy a hálóban is van egy készülék, most biztosan nem mennék el a nappaliig. Felülök, és felveszem.
- Igen?
- Jason?! – szól bele egy kétségbeesett, rémült hang.
- Apa? – kérdezek vissza értetlenül. Mi ez az ijedtség? – Igen, én vagyok. Baj van?
- Jól vagy, kisfiam? Ugye jól vagy?!
- Persze, de mi a baj?
- Egyedül vagy otthon? Könyörgöm, mondd, hogy egyedül vagy!
- Öhm... – Tanácstalanul nézek Jirire, de valami azt súgja, nem kéne szólnom errõl senkinek. – Igen.
- Ó, istenem, Jason...
- Apa, mi a baj?! – kérdezem egyre idegesebben.
Az egész világ a feje tetejére állt?
- Hol van?
- Ki hol van?
- A francba, Jason, mondd meg! Hol van?! Ott van nálad, igaz?
- Mi ütött beléd? – kérdezem megrökönyödve.
- Átmegyek.
- Hogy... mi?
- Fél óra múlva ott vagyok.
- Apa!
De már csak az ütemes pittyegés válaszol. Értetlenül meredek a telefonra. Oké, ez most tényleg furcsa volt.
Az meg még furcsább, hogy mikor felpillantok, Jiri úgy ült elõttem, mint aki karót nyelt, az arca feszült.
- Mi történt?
- Az apám volt, és... nem tudom. Furcsa volt, azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e, meg hogy „hol van”. Aztán közölte, hogy átjön.
- Ki az apád, Jason? – kérdezi lassan.
- Oliver Williams – felelem értetlenül.
- És kinek dolgozik?
- Mit tudom én – vonok vállat. – Rendõr, nem ismerem a fõnökeit.
- Volt katona?
- Volt, besorozták a háború alatt.
- Ki alatt szolgált?
- Nem tudom! – fakadok ki. – Mi folyik itt, Jiri?!

Ahogy a szemembe néz, szinte látom a gondolatait, ahogy az igen és a nem között sínylõdik. Látom, érzem, hogy úgy gondolja, nem szabadna. De mielõtt még elkeseredhetnék, az ajkaimra hajol és megcsókol. Finoman, lágyan, érzelmesen... azt sugallva, hogy marad. És tudom, hogy nem hazudik.
- Örülök – suttogom boldogan.
Nem tudok ellenállni a késztetésnek, újra végigsimítok az arcán. Annyira jó érzés... hogy itt van, hogy megérinthetem! Nem is tudom szavakba önteni... És amikor elkapja a csuklómat, hogy a tenyerembe csókolhasson, elgyengülve sóhajtok fel. Ki gondolta volna arról a hatalmas, erõt sugárzó férfiról a drótketrec falai között, hogy ilyen gyengéd is tud lenni? Tûz és víz a két arca... és talán balgaság, de még a tûz sem rémiszt el.
- Eszméletlenül finom bõröd van – szólal meg halkan.
- Köszönöm – pirulok el.
Szemei megvillannak, újra az ajkaimra hajol, ezúttal ismét azzal a nyers vággyal csókolva, ami mindkettõnkben tombol. Ágyéka már most a szeretkezést imitálja, ahogy merevedése ütemesen nyomódik hozzám, és ezzel teljesen elveszi az eszem.
Simogatom a felsõtestét, bebarangolom minden egyes négyzetcentiméterét, az emlékezetembe vésve testének összes pontját. Egy részem bele fog halni, ha nem láthatom újra, ezt tudom, de legalább az emlékezetembe hadd raktározzam el.
- Ma este a tiéd, nem kell csak érintened – mosolyog rám.
A szívem megdobban a mosolyától, a szavaitól pedig felcsillannak a szemeim. Rögtön rátérek mellkasára, csókolom, simogatom, de így nem férek hozzá eléggé... Õ viszont ismét a gondolataimban olvas – megfordul az ágyon a hátára, engem pedig a csípõjére ültet. Ahogy megérzem, hogy merevedése éppen a megfelelõ helyen van, nem bírom ki, felnyögök.
Nem húzom viszont az idõt, ráhajolok gyönyörû felsõtestére, és csókjaimmal, simogatással, finom harapásokkal kezdem kényeztetni, éppen ahol érem. Közben csípõmet ösztönösen kezdem ismét ringatni rajta.
- Jason, nyugodj meg – állít meg felülve.
- Bocsánat – suttogom, de nem... nem tudok leállni. Új módszert alkalmaz, visszafektet a hátamra, és fölém támaszkodik. – Bocsi – kuncogom.
- Van valamid...? – kérdezi.
Ahogy ujjaival finoman végigsimít az arcomon, testem-lelkem beleremeg.
- Éjjeliszekrény, alsó polc – felelem.
Tovább simogatom a testét, nem bírom betelni vele. Csak addig hagyom nyugodni, míg odanyúl az éjjeliszekrényhez, és elõhalássza a fiókból a szükséges dolgokat.
- Érezni akarlak végre – suttogom rekedten.
- Picit várj még – feleli, de még nem hagyom, hogy elhajoljon, csak miután loptam egy csókot.
Felül, és megszabadít a maradék fölöslegessé vált ruhámtól, de én sem vagyok rest, felülve én is megteszem vele ugyanezt. Felmérem az újabb szabaddá váló testrészeket, az izmos combokat és feneket, és... Ó, egek... A férfiassága igazán nem maradt le a méreteihez képest...
- Ó istenem – nyögök fel, de nem hagy felé mozdulni.
Visszatol az ágyra, és lefogja a kezeimet a fejem fölött, majd lassú, nyugodtabb csókot kezdeményez. Felsóhajtok, és készségesen viszonzom ezt is. Ez is olyan jó... Minden olyan jó!
- Jason – néz a szemembe. – Nem tudom, te mikor voltál utoljára férfival, de én elég régen. Ha így sietsz, nagyon gyors lesz az elsõ menet. Én is borzalmasan kívánlak, de kicsit pihenj, kérlek...
- Jó, de...
Nem hagyja, hogy befejezzem, újabb csókkal fojtja belém a szót. Türelmetlenül morranok fel, de õ ezt kihasználva nyelvével utat tör a számba, hogy elmélyíthesse a csókot. És mivel ez is fantasztikusan jó vele, miért ellenkeznék? Készségesen viszonzom hosszú csókját.
Amikor elengedi az ajkaimat, a kezeimet is elereszti, aztán rögtön a derekamhoz kap, hogy egy kicsit megemeljen. Amirõl nekem rögtön eszembe jut, hogy...
- Jiri... – suttogom.
- Majd utána lezuhanyozol – súgja vissza.
Istenem, ha nem égne ilyen lázban a testem, esküszöm, hogy boldogan felnevetnék. Soha nem találkoztam még ilyen férfival, mint õ. Szinte fél szavakból megért...
A gondolataim azonban rögtön elapadnak, mikor érzem, hogy széthúzza a fenekem, és hallom, hogy felsóhajt.
- Olyan gyönyörû vagy... – szólal meg.
Belekapaszkodok a felkarjába, mire felnéz rám. Soha nem fogom elfelejteni ezt az arcot... Ahogy rám néz azokkal a csodálatosan kék, csillogó szemeivel, és már nemcsak vágyat látok benne, hanem azt is, hogy hogy néz rám. Szinte áhítattal... Sokan voltak már, akik csak a külsõm miatt környékeztek meg, de ez most egészen más. Õ más. Tudom.
Fejemet az ágynak feszítve nyögök fel, ahogy megérzem nyelvét a bejáratomnál. Zihálva veszem a levegõt, ahogy kényeztetni kezd, és újra felnyögök, mikor egy ujját belém vezeti.
- Ugye nem vagy szûz? – néz fel rám.
Érzem, hogy elpirulok. Ennyire szûk lennék?
- Dehogy... csak... ahm... rég volt – próbálok felelni, de suttogásom minduntalan nyögésbe fullad.
Mosolyától a szívem újra nagyot dobban, és kiráz a hideg, ahogy finoman megcsókolja a combomat. Folytatja a felkészítésemet, de nem bírom már sokáig. Mikor már két ujját mozgatja bennem, türelmetlenül kapok felkarja után.
- Jó lesz – jelentem ki.
- Milyen türelmetlen valaki – kuncog.
Imádom, de képtelen vagyok tovább várni. Felkapom az óvszert, kibontom, majd felhúzom a férfiasságára. A hátamra helyezkedve húzom magammal, kenek még némi síkosítót a férfiasságára, majd a bejáratomhoz vezetem.
- Innentõl átveszem, fõnök – vigyorog rám.
- Akkor legyél szíves igyekezz – kérem... vagy inkább parancsolom vigyorogva.
Ajkaimra hajol, és finoman megcsókol. Miközben finoman ízlelgetjük egymás ajkait, lassan elkezd belém hatolni. Szinte teljesen egyszerre nyögünk egymás szájába. A gyönyör, az érzés, és a tudat, hogy végre megtörténik, teljesen elborítják az agyam, de még ez sem tudja teljesen elterelni a figyelmemet a feszítõ fájdalomról. Tényleg régen volt már részem szexuális élményben, ráadásul a méretei sem átlagosak. Mégis... akármennyire is fáj, soha nem volt még részem ennél szebb dologban.
- Jiri... – suttogom.
- Mindjárt jobb lesz – feleli halk, gyengéd hangon.
Finoman csókolja le a halántékomon lecsorduló könnycseppeket, ujjai a merevedésemet kényeztetik finom simogatással. Két kézzel kapaszkodok belé, közelsége és gyengédsége segít ellazulni. A légzésem lassan egyenletesebbé válik, és az izmaimat is sikerül ellazítani.
Így már meg is tud mozdulni, és bár az elsõ mozdulatok még fájnak, lassacskán sikerül megszoknom a méreteit, és igazodnom hozzá. Ahogy a vágy lassan átveszi az uralmat a fájdalom fölött, már egészen át tudom adni magam neki, és annak, amit nyújtani tud.

Mostanra már nyoma sincs a nyers vadságnak, amivel egymásnak estünk. Lassan mozog bennem, minden mozdulata maga a gyönyörteljes mennyország. Nem sima szex... Szeretkezünk.
Soha nem volt még részem ilyen csodálatos élményben. Teljesen összekapcsolódunk, a másik minden rezdülésére reagálunk, tekintetünk sokszor fogva tartja egymást. Látom, hogy végig engem figyel, és én is képtelen vagyok elszakítani a pillantásom róla.
Az arca, az a lélegzetelállítóan jóképû arca most még inkább elképeszt. Szemei olyan fényben csillognak, amihez foghatót még soha nem láttam. Imádom hallani a hangját, ahogy fel-felnyög, vagy éppen belemordul egy csókba, ahogy ujjaim alatt érzem megfeszülõ, majd elernyedõ izmait, ahogy áhítattal súgja a nevem...
Tudom, hogy örökké ez marad életem legszebb éjszakája.

Amikor érzem, hogy az orgazmus határára kerülök, mintha valamiféle várakozást látnék fürkészõ tekintetében. Látni akarja... A szívem újfent jókorát dobban a gondolatra.
De megadom neki, amire vágyik. Átadom magam a gyönyörnek, és mikor képes vagyok kinyitni a szemeimet, rögtön rá nézek, egyenesen csodálatosan kék szemeibe. Tekintetünk összekapcsolódik, végig engem néz, ahogy elélvezek.
Tudom, érzem, látom, hogy ez õt is átlendíti. Ajkai elnyílnak, rekedt nyögés tör föl a mellkasából, fejét kicsit hátrahajtva hunyja le a szemeit. Aztán, mintha érezné, hogy õt figyelem, kinyitja a szemét, és az enyémekbe fúrja pillantását, miközben egy hangosabb nyögéssel elélvez.

Nem tudom felidézni, mikor volt lehetõségem utoljára valakinek a karjaiban elaludni. De azt biztosan tudom, hogy egyik sem volt ehhez fogható. Míg õ a hátán fekszik, én az oldalához kucorodva bújok hozzá és félig rajta fekve vetem át egyik kezem a testén. Egyik keze az õt ölelõ karomra simul, míg a másikkal a hátamat kezdi simogatni.
Olyan nyugalom száll meg, mint még soha. A közelsége olyan megnyugtató és biztonságot adó, amihez fogható nincs. Nem is kell sokat könyörögnöm az álomnak, hogy megtaláljon.

***

Megszakítás nélkül átalszom az egész éjszakát. És bár tudom, hogy megígérte, mégis megnyugtat és megmosolyogtat a tudat, hogy még mindig hozzábújva ébredhetek fel. Éjszaka egy kicsit helyezkedhetett, mert most õ is kissé oldalasan van fordulva, és miközben kezével átölelve tart, arcát a hajamba temetve szuszog. Erre újra elmosolyodom.
Most pedig ideje, hogy megháláljam neki az éjszakát, és hogy itt maradt.
Bár a lehetõ legkisebb, legfinomabb mozdulatokkal igyekszem felkelni, hogy ne zavarjam meg, ahogy megmozdítom a kezem, már fel is pattan a szeme.
Felkönyökölök, és mosolyogva simítok végig a haján, az arcán.
- Aludj még – suttogom.
Nem igazán gondolkozom arról, hogy ezt most kellene-e, vagy szabadna-e, de lehajolok, és egy finom csókot lehelek a szája sarkára, majd kimászom a takaró alól, és a fürdõköpenyemet felkapva halkan kiosonok a fürdõszobába. Egy gyors zuhany és mosakodás után kikészítek Jirinek is egy törölközõt és fogkefét, hiszen még tegnap meghagytam neki, hogy nyugodtan használja õ is a fürdõt. A zuhanyfülkében kétféle tusfürdõ van, azt használja majd, amelyiket akarja. Igen, muszáj voltam kétfélét odatenni, mert a bátyáim mindig azzal cukkolnak, hogy milyen kis finom illata van az enyémnek, az õ határtalan férfiasságukhoz meg inkább egy Axe tusfürdõ illik.
Felkapom az itthoni szaladgálós ruhaként használt fekete melegítõnadrágomat és egy kinyúlt pólót, amit még Peter hozott nekem szuvenírként a West Point akadémiáról, aztán kilépek a fürdõszobából. A hálóba pillantva látom, hogy Jiri is felkelt. Az ágy szélén ül, és elõrefele bámul, arca mintha gondterhelt lenne. Aggódva figyelem néhány másodpercig, de nem kérdezem meg, mi baja. Nem szeretném elrontani ezt a reggelt.
Inkább kisétálok a konyhába, és beindítom a kávéfõzõt, majd elõveszek két bögrét, tejet és cukrot. Aztán kinyitom a hûtõt, kiveszek néhány tojást, sajtot és szalonnát, kiteszem õket a pultra, majd elõveszem a serpenyõt és az étolajat is. Miközben lefõ a kávé, hallom a vízcsobogást a fürdõszobából. Örülök, hogy nem utasítja vissza a vendégszeretetemet.

Kiöntöm a kávét a bögrékbe, és elkészítem a sajátomat, de az övéhez egyelõre nem nyúlok, mert nem tudom, hogy szereti. Éppen odalépnék a pulthoz, hogy elkészítsem a reggelit, mikor a tarkóm bizseregni kezd, mintha figyelnének. Normális esetben, azt hiszem, megijednék, de már kezdek hozzászokni, hogy Jiri olyan hangtalanul képes mozogni, mint egy szellem.
- Jó reggelt – pillantok hátra mosolyogva. – Csináltam kávét, nyugodtan készítsd el magadnak, ahogy szereted.
Nem kell két másodperc, már sokkal közelebbrõl érzem friss illatát, és kissé megremegek, mikor a pult két oldalán mellettem megtámaszkodva a hátamhoz simul. Lehajol, és a nyakamba szuszog, mire felkuncogok.
- Hogy szereted az omlettet? – nézek fel rá mosolyogva.
Bár bevallom, a kérdés vége kissé elhalóra sikeredik, ahogy megpillantom, hogy néz rám. A tekintetében csillogó gyengéd csodálat megdobogtatja a szívem, a szemei mosolyognak. Ez a férfi egyszerûen lélegzetelállító.
- Ahogy te – dörmögi.
- Sajttal és szalonnával jó lesz...? – kérdezem ismét elhaló hangon, mert ujjai finoman végigsimítanak az arcomon. Bólint, de én már azt is elfelejtem, hogy mit kérdeztem. Csak egy dolog jár a fejemben... – Jiri...
- Igen?
- Még... még így reggel kaphatok egy csókot?
Gyengéd mosolyába testem-lelkem beleremeg.
- Persze – suttogja közelebb hajolva.
Apró sóhajjal hunyom le a szemeimet, ahogy finoman megcsókol, remegõ kezemet arcára simítom. Egyik keze a hasamra simul, és finoman cirógatni kezdi, de ebben a csókban most semmi szexuális töltet nincs. Egyszerû kényeztetõ gyengédség.
- Köszönöm – rebegem, mikor ajkaink elválnak.
- Ezen nincs mit megköszönnöd – suttogja az ajkaimra mosolyogva, mielõtt egészen elhúzódna tõlem.
Ragyogó mosollyal nézek rá, ezzel az egy csókkal olyan boldoggá tette a reggelemet, mint amilyen még egyik sem volt. Újult erõvel, felvillanyozva állok neki a reggeli elkészítésének, miközben õ  kávéját csinálja meg.
Míg sül az omlett, elõveszek két tányért, evõeszközt és alátétet, Jiri pedig segít az asztalhoz vinni õket. Úgy terítek meg, hogy közel is legyünk egymáshoz, de lássuk is a másikat. A tányérokat persze ott hagyom a tûzhely mellett, hogy rögtön bele tudjam csúsztatni az omlettet. Az elsõ adag hamarosan kész is, és míg a másik sülni kezd, átnyújtom a tányért Jirinek.
- Ne várj meg, frissen a legjobb – mosolygok rá.
De õ csak elveszi a tányért, néz, és nem mozdul. Kuncogva fordulok vissza a serpenyõhöz. Milyen édes...! Hamarosan elkészül a második adag omlett is, és Jiri csak velem együtt hajlandó az asztalhoz sétálni, de még azt is megvárja, hogy én üljek le elõször. Istenem, soha nem gondoltam volna, hogy vannak még úriemberek a világon! Amíg nem találkoztam Vele...
Falatozni kezdünk, és én csakhamar azon kapom magam, hogy Jiri engem néz.
- Van valami az arcomon? – nyúlok oda zavartan.
Õ azonban csak halvány mosollyal megrázza a fejét. Úgy néz rám, mintha el szeretné raktározni magában a vonásaimat. Ami... hízelgõ és zavarba ejtõ. Hiszen attól, hogy én ugyanígy érzek vele kapcsolatban, az nem jelentené azt, hogy én is ennyit jelentenék neki... Az nem az én szerencsémre vallana.
A szívembõl viszont kezd elegem lenni. Úgy tûnik, teljesen meghülyülhetett... Elég észrevennem szempárjának kékséges csillogását, a mosolyát, vagy az arcán megjelenõ édes gödröcskéket, máris olyan eszeveszett kalimpálásba kezd, hogy attól félek, kiugrik a torkomon, és lejt Jirinek egy triplaszaltót.
- Szóval a West Pointról szakosodtál ügyvéddé? – bök fejével a pólómra incselkedve.
- Hát persze. Én meg a katonai akadémiák... – vonom össze a szemöldököm, mire halkan felnevet. – A póló a bátyámtól van.
- A bátyád katona? – pillant rám, arca mintha kissé feszültté válna.
- Az egyik. A másik rendõr, ahogy az apám is. Anya pedig ügyvéd. Igazságszolgáltatás-família – vonok vállat, de ez sem enyhít a vonásai feszültségén. – Valami baj van?
- Nem, semmi – rázza meg a fejét.
Bár én határozottan valamit látok a semmi helyett, nem firtatom a témát. Tudom, hogy úgy sem kapnék rá választ. Erre sem... És megint nyertem, mert a téma terelõdik.
- És te hol végeztél? – kérdezi.
- A Harvardon.
- Miért is nem lep meg – mosolyodik el halványan.
- És t... – A nyelvemre harapva hallgatok el. – Fogadjunk, ha befejezném a kérdést, nem kapnék rá választ.
Némán néz a szemembe, és ezzel már tudom is, hogy megint rátrafáltam. Felsóhajtok.
- Így elég egyoldalú beszélgetésre számíthatunk – sandítok rá, de õ csak vállat von.
- Engem nem zavar – néz rám, a szemeiben ismét ott az a huncut szikra.
Én sem tudom megállni mosolygás nélkül. Valahol már kissé vicces ez az oda-vissza.
- Egyszer úgyis szóra bírlak – jelentem ki határozottan.
- Ha te mondod – mosolyodik el.

Hamarosan befejezzük a reggelit, és a kávét is megisszuk. Miközben elöblítem az edényeket, majd besüllyesztem õket a mosogatógépbe, reménykedem benne, hogy Jiri nem akar még elrohanni. Olyan jó érzés, hogy itt van... Még akkor is, ha vele jár a tudat, hogy ha most megfordulnék, talán már csak hûlt helyét találnám.
Éppen ezzel a gondolattal fordulok meg... De most tévednem kell. Jiri még mindig itt van, és engem néz halvány mosollyal a szája sarkában. Elmosolyodom, aztán megtörlöm a kezem, és odalépek hozzá.
Már éppen szólásra nyitnám a számat, mikor látom, hogy megdermed. Állkapcsa, megfeszül, aztán az egész teste is, tekintetében keveredik a döbbenet, a rémület és a düh.
- Jiri? – szólítom meg zavartan.
Értetlenül követem a pillantását. A konyhaablakon néz kifele, én pedig zavartan szemlélek. A ház elõtt éppen elhajt egy fekete autó. És bár a lassúsága, a sötétített ablakai, na meg az, hogy nincs rajta rendszám, elég furcsa, de... miért reagál erre így?
- Jiri... – simítom kezemet a karjára. – Mi a baj?