Jasonnek kicsit furcsa lehet a tény, hiszen visszakérdez, és látni rajta, hogy aggódik.
- És... mégis hogyan oldjuk meg az utat? Jiri Vondrát nem fogják kiengedi az országból, mert eljárás folyik ellene. Dusek Frantisec hivatalosan halott. És egyébként is, akármilyen néven visszük magunkkal, Rhage pillanatok alatt ki fogja szagolni, hogy mirõl van szó. Azt pedig biztosra veheted, hogy Jirit nem hagyom itt egyedül.
- Nyugalom, fiam! – nyugtatja azonnal Oliver. – Megoldjuk. Te is tudod, hogy messzire elér a kezem, ugye?
- Persze.
- Vannak kapcsolataim a reptereken is, nem is kevés. Annyit kell tennem, hogy különgépet kérek magunknak, és megmondom, hogy teljes diszkréciót kérünk. Ez annyit jelent, hogy én mondom meg, ki kerülhet bele a repülõtér nyilvántartásába, és ki nem. Mindenkit fel fogok tüntetni a családból, Jirinek viszont semmi nyoma nem lesz. Rhage azt fogja látni, hogy családi nyaraláson vagyunk. És mivel különgép, senkit nem tud velünk küldeni a biztonság kedvéért.
- Jó, legyen. De akkor Európába menjünk.
- És azon belül hova?
- Legyen mondjuk... Írország – mondja Jason. Jó ötlet... ott talán csak nagyon régen jártam egyszer, átutazni. De abban sem vagyok biztos, hogy a dublini reptéren szálltunk át akkor.
- Rendben. Akkor megyünk Írországba.

Ebéd után Oliver még ad nekünk egy telefont, amin tudunk beszélni, majd le is lép, mert intézkednie kell, én meg ezen felbuzdulva elszaladok zuhanyozni.

Nem sokkal késõbb már a kanapén fekszek, és Jason mellettem.
- Ugye tényleg nem lehet baj az utazással? – kérdezi.
- Az apád el tudja intézni, hogy ne legyen.
- Akkor jó.  Szeretlek – néz rám mosolyogva.
- Én is szeretlek.
Ahogy a nyakamba csókol, már érzem, hogy több lesz. És kicsit sem bánom.
- Kár, hogy nem hívtál magaddal zuhanyozni – suttogja a fülembe.
- Megoldható másképp is – jelentem ki, és már a háló felé is megyünk.


Mikor felette támaszkodom, õ megszólal.
- Tudod, apa egészen kezd hozzászokni a gondolathoz.
- Hogy érted?
- Megkérdezte, hogy nincs-e szükségünk... valami másra is. De nemet mondtam. Sokkal jobban szeretem... ah... érezni, ahogy elmész... bennem. - Imádom, ahogy felnyög, mikor a fülével játszom, de erre a kis hozzászólásra felkapom a fejem és érzem, hogy teljesen el fogom veszteni az eszem újra, de nem baj.
Vad, féktelen, de nem szex, hiszen figyelünk egymásra, minden rezdülésére, és õ is az enyémre.
Ahogy a teste magába fogad, ahogy a hangja betölti a szobát, ahogy ujjai a hátamba, a vállamba marnak... minden olyan fergeteges! És még ilyenkor is bámulatosan finom az illata.

Mikor kiszuszogjuk magunkat, már mellettem fekszik. Rajtam...
- Sok meglepetés van még? – kérdezi vigyorogva. – Mert akkor úgy készülök. - Felnevetek, és magamhoz húzom. Ilyenkor annyira édes... mondjuk mindig.
- Ha elmondanám, nem lenne meglepetés, nem igaz?
- De. Igaz - kuncogja.

___Az utazás napja___

Hajnalban kelünk, hiszen Oliver direkt azt kérte, hogy korán induljunk.
- Kicsim, kelj fel - suttogom életem fülébe, de nem nagyon mozdul, csak morgolódik. - Megyünk megnézni az ír manókat - mondom halkan, mire álmoskásan kinyitja a szemeit.
- És elraboljuk a kincseiket - jelenti be, és mosolyogva megölel. Az én ajkaimra is mosoly szökik.
- És a szexi, zöld ruhájukat. Jól állna neked - jegyzem meg, mire kapok is egy csókot, majd lassan ébredezni kezd.

Gyors kávé, és összeszedjük a hûtõbõl az elõzõ nap csomagolt szendvicseket és teát, majd bepakoljuk a táska tetejére, és már megyünk is a kocsihoz.
Ha egészen õszinte akarok lenni, izgatott vagyok. nem az utazás, nem a kijutás az országból, csak egyszerûen... az, hogy találkoznom kell Jason anyjával. És ahogy gondolom is, és nem is csalódom, alig indítom be a kocsit, Jason meg is érzi, és lassan a combomra simítja ujjait.
- Mi a baj? - kérdezi.
- Izgatott vagyok - ismerem be.
- Az utazás?
- Az anyád - nézek rá, mire látom, hogy visszafogja a nevetését. - Nem vicces - morgom, mert na. Én akkor is izgulok. Az egy dolog, hogy Oliver elfogadott, de az még csak õ. Mi van, ha az anyjának nem leszek szimpatikus? Inkább Rhage, mint egy házsártos anyósjelölt...
- Nem kell izgatnod magad - kacsint rám mosolyogva, mikor megállok az elsõ lámpánál, és ezt kihasználva lop is egy gyors csókot. - Férfias vagy, erõs és helyes, anyám is imádni fog téged - bíztat kedvesen, de én nem vagyok nyugodt.
- És Alexander? - kérdezek rá a másik testvérre.
- Vele biztosan nem lesz baj. Ha Peteren túl vagyunk, Alex nem lesz nagy falat, hidd el. - Megszorítja a combomat, én meg felsóhajtok.
Csak ezen az ismerkedõs részen legyünk már túl...

Fél hatra érünk át Jasonék házához, ahogy meg is beszéltük. Ez egy másik környék, a ház is hivalkodóbb, de még mindig nem túlságosan. Ahogy kiszállunk, ösztönösen nézek körbe, de ahogy megjelenik Oliver, kicsit nyugodtabb vagyok. Nyilván õ is ellenõrzi a környéket folyamatosan, és amíg itt vannak a fiúk, nagy baj sem lehet.
- Jason, kisfiam - repül ki a bejárati ajtón egy idõsebb hölgy. Összeszorul a gyomrom, de ahogy meglátom Olivert is felén közeledni, megint megnyugszom kicsit. Sosem gondoltam, hogy Akhir közelsége még valaha is nyugalmat fog jelenteni. De úgy látszik, ezt is elértük.
- Anya, õ itt Dusek Frantisec - mutat be Jason, mire én is közelebb lépek, és illedelmesen csókolok kezet a hölgynek.
- Üdvözletem. - Elõveszem legnyájasabb modoromat, kedves vagyok, mosolygok, de férfias maradok, hiszen azt hiszem, ezt várják tõlem.
- Szóval te vagy az a bizonyos Casanova, akirõl már annyit hallottam - billenti oldalra a fejét, majd alaposan végigmér. - Tényleg helyes férfi vagy... már ha tegezhetlek - mosolyog rám.
- Megtiszteltetés, ha tegez, hölgyem - felelem.
- Marie... és tegezz te is, kérlek - kapja el a kezem, és meg is rázza, ahogy az ilyenkor szokás. - Nem túloztak, Dusek, te tényleg kiválóan illessz az én kicsi Jason fiam mellé - jegyzi meg, mire életem elpirul.
- Na, de anya! - rivall rá a nõre, mire az kuncogva fordul meg, és bemegyünk a lakásba.
Itt is ugyanaz a helyzet. Tágasabb terek, több csicsa, de nem zavaró.
Ahogy megpillantom Petert, már is vigyorgok, mire az õ ajkai is megrándulnak. Mellette egy másik férfi áll, gyanítom, Alexander.
- Még mindig Jason testvére - lép elém Peter és kezet rázunk.
- Még mindig Jason szeretõje - mondom én is. Örülök, hogy vele rendezõdött a kapcsolatom, így inkább Alexander felé fordulok.
-  Dusek Frantisec - nyújtom a kezem, mire fogadja. Nem olyan szigorúak a vonásai, mint Peternek vagy Olivernek.
- Alexander Williams. - Nem firtatja a munkahelyemet, nem kérdez semmit, így ennyiben is maradunk. Jóban nem hiszem, hogy valaha leszek vele, de legalább nem rossz. Egy semleges kapcsolat is jobb, mint egy rossz.
- No, ha ezen túl vagyunk, akkor Dusek beáll a garázsba, és bepakolunk, megyek, segítek - pattan mellém Oliver. A két nagyobbik fiú felvont szemöldökkel néznek ránk, ahogy Oliver belém karolva vezet ki az ajtón.
- Mit szeretnél? - kérdezem, felé fordulva.
- A fiúk...
- Benne vannak - mondom mosolyogva. - Neol pályázik rád, de majd elviselsz egy pofán vágást és egy kis ordítást, aztán rendben is lesztek.
- Nem árulnának el minket, ugye? - kérdezi aggódva.
- Ne félj. Téged talán elárulnának, de engem soha. Egy család voltunk öten, nem akarnánk rosszat egymásnak, és õk is haza akarnak térni, de legalább normális életet élni, akárcsak én. - Oliver bólint, majd megmutatja, hogy merre kanyarodjak a garázs felé.

___

A reptéren tényleg nem kell csalódnunk. A pilóta, a másodpilóta és egy reptéri alkalmazott a gép mellett vár minket.
- Mr. Williams - köszön az alkalmazott.
- Üdvözlöm. Minden kész? - kérdezi Oliver szigorúan. Na, én ezt az arcát többet láttam, mint a kedvest.
- Minden rendben, uram - mondja, majd felém pillant. Oliver követi a tekinteté, majd beáll elém, hogy a férfi ne lásson engem.
- Megegyeztünk - sziszegi, mire a férfi sûrû bocsánatkérések mellett eloldalog, mi meg felszállunk a gépre.
- Nem csalódtam - lépek Oliver mellé, majd Jason mellé ülök, és megfogom a kezét.
- nem volt baj - sóhajt fel, és a fejét a vállamra hajtja.
- Bízz apádban, és sosem lesz baj - kacsintok rá. - De ha ott is leszünk, vagy õ, vagy én mindig legyen veled, oké? - kérdezem, mire bólint, és még lop egy csókot.
Imádom...

- Csak megfigyelni? – kérdezi Jiri.
- Csak megfigyelni – feleli a férfi, aztán hallom, hogy csukódik az ajtó. – Adj inni.
Szóval nem ment el. Kelletlenül, de elengedem Jirit. Nem nézek a Loan nevû férfi felé, amíg Jiri hoz neki inni egy pohárban, és utána sem nagyon.
- Szóval õ Jason – hallom a sóhaját, mikor megkapta a poharat. – Szép.
- Kö... köszönöm – suttogom zavartan.
- Loan, van még mondanivalód? – kérdezi Jiri.
- Nem, nincs, csak jöttem szólni, hogy egyeztessetek Akhirral. Emellett... Neol kicsit ideges Akhir közelsége miatt.
Felfigyelek – magamban. Nem kérdezek, hogy miért baj, ha apa jelen van, meg ki az a Neol, mert majd Jiritõl szeretném megtudni, senki mástól. Valószínûleg kicsi az esélye, hogy hazudna a férfi... De Jiriben akkor is jobban, feltétel nélkül bízom.
Még ha el is osont tegnap.
- Fogd vissza valahogy, nem mehet neki és nem bánthatja – feleli Jiri. – Ha új parancsot kaptok...
- Eljövök – vágja rá a férfi.
Jiri kiengedi, bekapcsolja a riasztót, és újra ketten vagyunk.
- Kincsem... – suttogja, tudom hogy engem néz. – Tudom, hogy haragszol rám, de kérlek, legalább ezt ismerd el. Megértem, igazad van. De ha szólok, nem engedsz el, és csak még nagyobb vita lett volna. Bocsánat, hogy késtem, hiba volt, tudom. De próbálj megérteni engem is – sóhajt fel. – Nem akarlak veszélybe sodorni téged, nem akarlak holtan látni, de ezért tennem is kell, nem sózhatok mindent Oliverre.
- Szólhattál volna – suttogom ránézve. – Féltem. Nagyon féltem, és rettegtem, hogy elveszítettelek.
- Nem veszítenél el, sohasem, kincsem – lép közelebb.
Nem gondolkozom, csak mozdulok, és a karjaiba vetem magam. Elég megéreznem magam körül karjainak szoros ölelését, a testem megremeg, és a könnyeim újra utat nyernek maguknak. Felemel, mire lábaimmal is körülfonom a testét, és így visz a hálószobába.
Nem engedem el, eszemben sincs. Velem együtt fekszik le az ágyra, simogat, becézget és kényeztet. A közelsége, a hangja, a halk suttogás a fülemben, ujjai finom cirógatása a bõrömön... Bár a könnyeim még mindig nem apadtak el, megnyugszom. Itt van. Itt van velem, és nincs semmi baja. Életben van, még csak meg sem sérült.
Borzalmasan szeretem...

***

Reggel kellemes érzésre ébredek. Jiri karjai szorosabban fonódnak a testem köré, illata az orromba kúszik. De nem eléggé... Kis helyezkedés, és az arcomat máris a nyakába tudom fúrni. Iiigen. Így jó. Nagyon jó...
- Jiri... – suttogom.
- Itt vagyok, kicsim – súgja gyengéd hangon. - Nem mentem sehova.
- Ajánlom is – morgok még egy kicsit.
- Sok van a rovásomon, ugye? – kérdezi.
Felpillantok rá, és szigorúan figyelem. Vagyis úgy szeretném... de elég ránéznem az arcára, és belenéznem azokba a csodálatosan kék szemeibe, hogy ne bírjam ki mosoly nélkül.
- Ez a férfi... aki itt volt... – kezdem, miután visszahelyeztem az arcomat illatos nyakába.
- Loan. Emlékeztél rá? – kérdezi.
- Igen.
- Ügyes vagy – csókol a hajamba. – Õ az egyik társam volt.
Figyelmesen hallgatom, mikor mesélni kezd. Amikor beszervezték, a férfi friss házas volt, a felesége pedig éppen várandós volt az elsõ gyermekükkel. A szívem mér ekkor megfájdul érte. Szörnyû, rettenetes érzés lehetett magára hagyni a családját... és a tudat, hogy nem láthatja a gyermekét? Hogy nem lehet ott, amikor felnõ? Bele sem merek gondolni.
Aztán Jiri azt is elmeséli, hogy sokszor falaztak és segítettek neki, hogy megnézhesse õket. Nem csodálom, hogy a férfi bármit megtenne azért, hogy visszatérhessen hozzájuk. És az, hogy a felesége tíz év után sem házasodott újra, bíztató lehet számára.
Ezután kerül szóba a Neol nevû férfi. Aki miatt apát emlegették.
- Tudod, amikor egyszer Akhir.... Oliver kiképzett minket, épp dobócsillagoztunk – kezdi Jiri. – Nem tudom, mi lehetett a baj, de Oliver feszült volt. Idegesen viselkedett, borzalmasan zavart volt. Neol rosszat szólt neki, és Oliver... vagy véletlenül célzott olyan pontosan, vagy direkt, de kidobta a bal szemét egy dobócsillaggal – sóhajt. Megremegek, de nem fûzök hozzá semmit. Borzalmas érzés belegondolni, hogy apa ilyeneket is mûvelt... de nem tudok mit tenni. – Kapóra jött, Neol lett az egyik bizonyíték arra, hogy fél szemmel is tökéletes ügynök lehet valaki, ezzel ugyanis korábban leszerelték az ügynököket, sõt, néha a katonákat is. De Neol jó bizonyíték volt.
- Neolnak... volt családja? – kérdezem.
- Egy szeretõje. Neol is meleg, mint én. Mikor beszerveztek minket, egy egyetemistával járt. A srác azóta már a sokadik pasiját fogyasztja, azt hiszem – von vállat.
- Kérdezhetek valami... mást? – nézek fel rá, õ pedig bólint. – A szüleid élnek még?
Kerüli a pillantásomat, és látom, hogy fájdalmas pontra tapintottam rá. Nem csodálom...
- Nem tudom – feleli aztán. – Õket soha nem figyeltettem vagy figyeltem meg. Nem akartam tudni, ha bajuk lett, vagy már nem élnek – mondja halkan.
Nem szólok semmit. Erre nem lehet. Egyszerûen csak átölelem, és a mellkasára hajtom a fejem.
Az agyam viszont kattogni kezd. Valamit tennem kell... Nem szeretném, hogy Jirinek bármi is fájó pont legyen. Tudom, hogy nem találkozhat a családjával, egyelõre semmiképpen, amíg ez az egész hercehurca tart... De talán ha megbizonyosodhatna róla, vagy megtudhatná, hogy mindannyian jól vannak, és semmi bajuk, az egy kicsit felvidíthatná velük kapcsolatban.
És ha végre túl leszünk ezen az egészen, akkor találkozhat is velük.

Tizenegy óra is elmúlik már, mire kikelünk az ágyból. Csak egy-egy szendvicset eszünk, azzal simán kibírjuk ebédig.
- Szóval akkor mit is szeretnél enni? – fordul hozzám.
- Nem tudom – biggyesztem az ajkaimat.
- Tanultam egy receptet még CHAOS-os koromban. Káposztalevélbe kell csavarni egy kis bacont, sajtot, bepanírozni és kisütni – pillant rám. – Mindegyik van itthon, ami kell hozzá. Na? Fõzök ki hozzá rizst.
Oké, ez határozottan istenien hangzik. Lelkesen bólintok, aztán nekiállok kávét fõzni.

Az ebéd három óra magasságában készül el, és apa is éppen ezt az idõpontot választja, hogy befusson. Szokásosan megcsörget, én pedig már megyek is ajtót nyitni, miközben Jiri neki is terít, hátha csatlakozik hozzánk.
- Szia – ölelem meg, mikor bejött.
Kapok tõle egy puszit, de látom, hogy egy kicsi feszült.
- Jiri... – lép oda hozzá, amikor belép a konyhába. – Mit tudtál meg?
- Kitõl? – kérdez vissza Jiri.
- Egész délelõtt Ilerrel voltam – fintorog apa. - Azt hiszem, nem véletlen, és mintha láttam volna Neolt felbukkanni a ház elõtt, otthon – teszi hozzá idegesen. Ha csak a fele igaz is annak, hogy mennyire meg akart minket óvni tõlünk, akkor nem csodálom a zaklatottságát. Igazából nekem sem tetszik a gondolat, hogy anya esetleg veszélyben lehet. – Egyébként mit esztek?
- Jiri csinálta – felelem, és szedek is neki.
- Loen jött el tegnap, mert azt a parancsot kapták, hogy figyeljenek meg téged is – magyarázza Jiri, miközben enni kezdünk.
Apa felsóhajt, és kicsit elgondolkozik.
- Jason, elutazunk – jelenti ki aztán. – Az egész család. Holnap indulunk, Jiri is jön. Hova szeretnél menni? – néz rám mosolyogva.
Értetlenül meredek rá, és zavartan nézek hol Jirire, hol rá.
- Elutazunk – ismétlem bizonytalanul.
- Igen – bólint apa.
- És... mégis hogyan oldjuk meg az utat? – kérdezem aggodalmasan. – Jiri Vondrát nem fogják kiengedi az országból, mert eljárás folyik ellene. Dusek Frantisec hivatalosan halott. És egyébként is, akármilyen néven visszük magunkkal, Rhage pillanatok alatt ki fogja szagolni, hogy mirõl van szó. Azt pedig biztosra veheted, hogy Jirit nem hagyom itt egyedül.
- Nyugalom, fiam! – teszi kezét a enyémre apa. – Megoldjuk. Te is tudod, hogy messzire elér a kezem, ugye?
- Persze – bólintok.
- Vannak kapcsolataim a reptereken is, nem is kevés. Annyit kell tennem, hogy különgépet kérek magunknak, és megmondom, hogy teljes diszkréciót kérünk. Ez annyit jelent, hogy én mondom meg, ki kerülhet bele a repülõtér nyilvántartásába, és ki nem. Mindenkit fel fogok tüntetni a családból, Jirinek viszont semmi nyoma nem lesz. Rhage azt fogja látni, hogy családi nyaraláson vagyunk. És mivel különgép, senkit nem tud velünk küldeni a biztonság kedvéért.
Egy kicsit kiengedek, de akkor sem tetszik ez az egész. Addig biztos nem leszek teljesen nyugodt, amíg épségben oda nem érünk majd.
- Jó, legyen. De akkor Európába menjünk.
- És azon belül hova?
Már majdnem rávágom, hogy Csehországba, de a nyelvemre harapok. Nem. Jiri még nem találkozhat a családjával, és csak fájdítanám vele a szívét.
- Legyen mondjuk... Írország – felelem.
Az legalább jól elszigetelt, teszem hozzá gondolatban.
- Rendben – mosolyodik el apa. – Akkor megyünk Írországba.

Hamarosan befejezzük az ebédet – immár jókedvûen –, aztán apa lassan induláshoz készülõdik.
- Na, fiatalok, én most itt is hagylak titeket. Elkezdek intézkedni az utazás ügyében, de még nem tudnék pontos idõt mondani. Azért holnap már kezdjetek el kicsit összepakolni, nehogy hirtelen érjen a dolog – mosolyog.
- Oké – bólogatok mosolyogva.
- Na, majd jelentkezem... Ó, apropó! Mielõtt elfelejtem... – motyogja, aztán a kabátja belsõ zsebébe nyúl, és elõvesz egy újonnan vásárolt, de régi típusú telefont. – Ez a tiétek. Nekem is van egy, a telefonkönyvbe belementettem a számát. Errõl nem tud senki, így lehallgatni sem tudják, ezen nyugodtan beszélhetünk majd.
- Köszi, apa – sóhajtok megkönnyebbülve.

Apa hamarosan elmegy, Jiri pedig a fürdõbe vonul. Ez az apától kapott telefon pont kapóra jön. Beütöm a már rég használt számot, és tárcsázok.
- Halló?
- Mr. Scahill? – szólok bele. – Jason vagyok.
- Á, Jason! Új száma van, kedveském?
- Hát... uhm... Úgy is mondhatjuk. Megtenné, hogy amíg nem kérek mást, ezen a számon keres?
- Természetesen. Indiszkrét lennék, ha megkérdezném, hogy miért?
- Nem, egyáltalán nem, de nem szeretném ezzel is terhelni.
- Értem – hümmögi. – De ugye ennek semmi köze a legutóbbi vizsgálatomhoz?
- Nem – füllentem. – Semmi.
- Hát rendben – sóhajt. – Akkor, miben segíthetek, kedvesem?
- Szeretnék egy újabb kis szívességet kérni. Egy családnak kellene utánanézni... Nem kell semmibe mélyen belevájkálnia magát, csak hogy hogy vannak, hogy élnek.
- Persze, értem. Kirõl lenne szó?
- Egy cseh család. A nevük Frantisec.

***

Miután én is végeztem a fürdõben, csatlakozom Jirihez a nappaliban. Az ölébe fészkelem magam a kanapén.
- Ugye tényleg nem lehet baj az utazással? – nézek rá.
- Az apád el tudja intézni, hogy ne legyen – simít végig az arcomon megnyugtató mosollyal.
- Akkor jó – sóhajtok. Kicsit felé fordulok, és a mellkasát kezdem simogatni, miközben felnézek rá. – Szeretlek – nézek a szemébe mosolyogva.
Boldog mosollyal csókol a hajamba.
- Én is szeretlek – ölel magához.
Viszonzom az ölelést, lehunyt szemekkel bújok hozzá, és csókolok a nyakába finoman. Mosolyogva figyelem a bõrén, hogy kirázza a hideg.
- Kár, hogy nem hívtál magaddal zuhanyozni – dorombolom a fülébe.
Érzem, hogy megfeszül a teste, és halkan felsóhajt.
- Megoldható másképp is – dörmögi.
Csábító mosollyal egyenesedem föl, és szállok ki az ölébõl. Megfogom a kezét, és õt is magammal húzom, miközben lassan a háló felé kezdek hátrálni. Szemeiben már ott csillog a vágy, ahogy követ.

Lassan ereszkedünk le az ágyra, élvezettel simítok végig a karján, ahogy megtámaszkodik mellettem.
- Tudod, apa egészen kezd hozzászokni a gondolathoz – sóhajtom, hogy a nyakamra hajol.
- Hogy érted? – mormolja két édes csók között.
- Megkérdezte, hogy nincs-e szükségünk... valami másra is – felelem sejtelmesen, aztán felnyögök, ahogy finoman megharapja a fülcimpámat. – De nemet mondtam – folytatom. – Sokkal jobban szeretem... ah... érezni, ahogy elmész... bennem.
Felmorranva kapja fel a fejét, és néz mélyen a szemembe. A tekintetében szinte lángol a vágy, én pedig elégedetten mosolyodom el. Aztán rögtön felnyögök, mikor ágyékát az enyémhez préseli, de ezt hamar félbeszakítja, ahogy ajkaimra mar.

Szeretkezünk... de ezúttal máshogyan. Most nem az érzelmek, vagy a lassú mozdulatok hatnak át mindent. Sokkal inkább a szenvedély, ami fellobbant bennünk a másik iránt.
Körmeimet végighúzom a hátán, amikor éppen nem az ujjainkat összefûzve tolja a kezem a fejem fölé. Lábaim néha a derekát ölelik át, néha a combján van a vádliján simítanak végig. Forró, rövid, de szenvedélyes csókokat váltunk, miközben egy percnyi pihenõt sem adva mozog bennem. Néha olyan mélyen hatol a testembe, hogy nem is húzódik vissza nagyon, csak ott ostromol, máskor pedig egészen kihúzódik a testembõl, hogy aztán újra teljes hosszában elmerülhessen bennem.
Hangosan felnyögve fúrom ujjaimat a hajába, amikor a nyakam bõrét kezdi kóstolgatni, vagy mikor újra és újra az ajkaimra hajol. Most nem csak csókol, hanem harap is.
Imádom... Minden pillanatát imádom.

Csak nagy sokára vagyok képes megszólalni, miután már az oldalához bújva kiszuszogtam magam. Ujjai finoman simogatják a hátamat, mire újra és újra kellemes átjár a hideg, én pedig a nyakához bújva hintek el ott apró csókokat.
- Sok meglepetés van még? – kérdezem mosolyogva. – Mert akkor úgy készülök.
Halkan, édesen nevet fel, és magához szorít.
- Ha elmondanám, nem lenne meglepetés, nem igaz?
- De – kuncogom. – Igaz.
Felemelem a fejem, hogy lophassak egy csókot. Annyira szeretem...

Nem felel, csak a hajamba csókol.
Nem érdekli, mit mondok... vagy érzek. El fog menni.

***

Másnap ebédidõ után eljön apa. Fel van dobva, boldog mosollyal újságolja, hogy a dolgok nagyon jól haladnak. Az egyik találkozó ugyan késik, emiatt nem akar még elhamarkodott következtetéseket levonni, de azért jól állnak a dolgok.
Kifaggat Peter látogatásáról, de megnyugtatom, hogy nem volt és nem is lesz semmi baj.
Ezután elmegyek fürdeni, mert már muszájnak érzem, õket viszont szerencsére már nem félek kettesben hagyni.

***

Félnem kellett volna.
Nagyon is félnem kellett volna.
Kurvára félnem kellett volna.

Mikor frissen fürödve és felöltözve a konyhába sétálok, csak apát találom a konyhában. Zavartan nézek körbe, és valami megmagyarázhatatlan rossz érzés szorítja össze a torkom és a mellkasom.
- Hol van Jiri? – kérdezem lassan, halkan.
Apa rám néz, és a tekintete mindent elárul.
- Jason...
- Hol van?! – kérdezem hangosabban.
Érzem, hogy a kezem remegni kezd. De talán minden más is, mert apa aggódva áll föl a székrõl.
- Jason...
- Hogy hagyhattad, hogy elmenjen? – esek neki szinte sikítva.
- Muszáj volt, kisfiam – lép oda hozzám. – Muszáj volt...
- Nem volt muszáj! – üvöltöm, és érzem, hogy forró könnycseppek szántják végig az arcom.
- Hé, csss! – ölel át hirtelen, de szorosan. – Csendesebben, Jason, csendesebben...
- Meg fog... Meg fog halni... Meg fogják ölni... – zokogom.
- Nem lesz semmi baja – szorít magához. – Semmi baj nem lesz.
Ne lenne ilyen bizonytalan a hangja...

***

A következõ hetekben... napokban... órákban... percekben... de az is lehet, hogy csak másodpercek telnek el... Olyan vagyok, mint egy zombi. Mintha nem is élnék.
Másfél óra. Ennyit mondott apának.
Eddig 87 perc telt el. Mióta kijöttem a fürdõbõl.
Na jó, a zombi talán túlzás volt. A zombik nem zokognak üvöltve, nem ordítják le az apjuk fejét azért, mert nincs más a közelben, és nem hasad ketté a szívük a bennük tomboló érzésektõl és a rá váró hírektõl. Nem rohangálnak fel-alá a lakásban és nem nézik fél másodpercenként a konyhaablakot, hogy jön-e már a szerelmük, vagy soha többé nem látják viszont az arcát.
Apa volt az a személy az életemben, aki mindig meg tudott nyugtatni. A higgadtságával, a megnyugtató hangjával és a határozottságával.
Most nem tud velem mit kezdeni.

- Jason – állít meg, mikor épp a hálóból a konyha felé tartó körömet járom. – Kérlek, legalább két másodpercre állj le. És igyál valamit – nyújt felém egy poharat.
Miközben a mozdulatlan utcát bámulom a konyhaablakon keresztül, vakon, némán veszem el a poharat, és érés nélkül döntöm magamba. Nem érzem az ízét sem. Nem is érdekel. Visszaadom a poharat, és megyek tovább.

Valahol a fürdõszoba környékén járhatok, mikor összeesek.

***

Jiri társai. Tudom, hogy õk azok.
Körbeállják összevert testét, és négy fegyvert fognak rá.
Most õk ölik meg. Most...
Rhage már megtette.
Iler is.
A legkülönbözõbb arcok ragadnak rá egy-ez testre, és mindegyik megöli Jirit. Újra és újra.
De nem látom... Csak tudom.
Nem fogom látni. Soha többén nem fogom látni.

Az álmokat nagy sokára felváltja a feketeség. Feketeség, ami körbevesz. Sötét és baljós... de biztonságot sugall. Valami megmagyarázhatatlanul megnyugtató érzést. A sötétség velem marad, és jótékony ködbe von. Már nem látom és nem is érzem Jiri halálát.

***

Olyan hirtelenséggel pattannak fel a szemeim, ahogy lecsukódtak.
Nem... Nem vagyok egyedül. Apa biztosan itt al...
A gondolataim, a lélegzetvételem és a szívverésem is megáll egy pillanatra, ahogy megpillantom Jirit.
- Kicsim, bocsáss meg, muszáj volt – szólal meg, mielõtt én megtehetném. – Utálj, haragudj, de meg volt az eredménye, és megérte, hidd el, és itt vagyok, semmi bajom, látod. Kérlek... ne haragudj... annyira.
Némán bámulok rá. Sokáig. Másodpecekig, percekig...
Nem tudom, mit mondjak.
- Kérlek... szólalj meg! – néz rám kérlelõn. – Mondj valamit, kincsem...
- Elmentél – nyögöm ki. Rá sem ismerek a hangomra, olyan gyenge és reszketeg. – Itt hagytál. Megkértelek, hogy ne tedd... Azt mondtam, ne menj, de te elmentél.
- Muszáj volt, és sajnálom, de megérte...
- Azt hittem, meghaltál! – emelem fel a hangom, és érzem, hogy megint sírni fogok. – Nem jöttél vissza még két óra múlva sem! Biztos... Biztos voltam benne, hogy végeztek veled – halkul el a hangom, és megremegve adok utat a könnyeimnek.
- Jason... – nyúlna felém, de elhúzódok tõle.
- Nem. Ezt most... ne – rázom meg a fejem.
Kikelek az ágyból, a fürdõbe megyek, és magamra zárom az ajtót.

Sokáig állok a zuhany alatt. Talán órákig is. Vagy kiürítem a fejem, és nem gondolok semmire, vagy... mindenen jár az agyam.
Haragszom Jirire. Haragszom apára. Haragszom magamra. És erre az egész istenverte helyzetre.
Mikor eszembe jutnak a tegnapelõtt este emlékei, dühösen csapok a zuhanykabin csempéjére, elzárom a vizet, és bosszúsan lépek ki.
Magamra kapok egy alsót, aztán a hálószobába megyek, hogy felöltözhessek.
- Köszi – veszem tudomásul a kávémat az éjjeliszekrényemen.
Tudom, hogy ott áll az ajtóban, de nem nézek rá.
- Kérsz enni? – kérdezi halkan.
- Nem.
Neki háttal telepszem le törökülésben az ágyra, és veszem magamhoz a még forró kávét. Vajon most csinálta, vagy már újrafõzte...?
Hosszú percekig érzem még a hátamban a tekintetét, mielõtt elmenne.

Egész nap alig szólunk egymáshoz, testi kontaktus meg...? Na, az pláne nincs.
Szenvedek, nagyon szenvedek, mert minden vágyam az erõs karjaiban lenni. De én tegnap is szenvedtem. Azt akarom, hogy most egy kicsit õ is... Még ha ez a módszer nekem is rossz.
- Jason, enned kell valamit – szól rám már délután.
- Megoldom – felelem tömören.
Ellépek mellette, és a konyhába megyek. Egy kis gyümölcs most jól esne, és lehet, hogy jót is tenne. Töltök magamnak egy pohár vizet, aztán elõszedek az apa által hozott „szállítmányból” pár finomságot. Alma, narancs, banán,kiwi.
Csak akkor veszem észre, hogy mennyire nem vagyok a toppon, amikor majdnem az ujjamat is sikerül beleaprítanom a készülõ gyümölcssalátába.
Hangosan felszisszenve rántom el a kezem, az igen mélyre sikerült vágásból pedig máris kiserken a vér. A vérrel együtt a könnyeim is megindulnak, de nem a fájdalomtól, hanem a feszültségtõl, ami egész nap bennem van tegnap óta.
Elég átélnem a tegnapi érzéseimet, hogy máris legszívesebben sikítva, zokogva rohangálnék körbe-körbe. Ahogy újra elõjönnek a gondolataim... Hogy még csak nem is szólt elõtte, el sem köszönt.
Mi lett volna, ha bejönnek a számításaim, és tényleg megölik? Hogy tudtam volna tovább élni azzal a gondolattal, hogy „ja, elmentem fürdeni”? Nem a mosolyának, az ölelésének, a hangjának, vagy annak az emlékével, ahogy halkan a fülembe suttogja, hogy szeret... hanem azzal, hogy elõzõ éjjel a hallgatásával akarta közölni, hogy márpedig mondhatok bármit, õ a saját feje után megy?
És ha én is a saját fejem után mennék? Neki se lenne jó.

- Jason? – hallom meg aggódó hangját.
Észre sem vettem, hogy közben a földre roskadtam, és hangtalanul sírok.
- Kérlek, kicsim... Könyörgöm, ne csináld ezt, ne sírj! – térdel le elém.
Látom, hogy ismét felém nyúlna, de feltartom remegõ kezem.
- Ne...
- Jason, az ujjad... – veszi észre a vágást.
- Nem számít – rázom a fejem. – Csak... hagyj.

***

Este már tényleg majd’ meghalok a közelségéért. De még kitartok... Amíg be nem bújok mellé az ágyba, addig kitartok.
Miután elmosogattam az utolsó poharat is, megtörlöm a kezem, és elindulok a hálószoba felé. Aztán zavartan meg is torpanok, mikor valami halk, puffanó hangot hallok meg a hátsó ajtónál. Homlokráncolva lépek oda. Pontosan emlékszem, hogy nem is olyan régen sikerült csak végleg elzavarnom a szomszéd macskáit innen. Mindig ide jártak, és a hátsó lábtörlõre pisiltek. Ha most megint visszajöttek, és nem tudom, mit csinálok...
Bosszúsan ütöm be a kódot a riasztó ott elhelyezett kis készülékébe, és egy hangos dobbantásra mer „sicc”-re készen kinyitom az ajtót.
Aztán hangosan felsikítok, mikor egy jókora alak ugrik le odakint a földre, közvetlenül elém.
Jiri a másodperc törtrésze alatt terem ott, én pedig gondolkodás nélkül rohanok felé. Halálra rémülve érkezek a karjaiba, õ pedig magához szorítva igyekszik enyhíteni a testem remegésén. Baljával finoman a hajamba túr, de jobbjában ott az egyik fegyver, és rá sem kell néznem, hogy tudjam, milyen erõsen koncentrál. Elég éreznem, hogy minden egyes izma pattanásig feszül.
Aztán tartása hirtelen el is lazul, de azért érzek benne még némi feszültséget. Talán dühöt.
- A rohadt életbe Loan, mi a francot keresel itt?! – sziszegi. – Megmondtam, hogy én megkereslek, ha van valami, nektek nem kell idejönni. Pláne nem kell Jasont halálra rémíteni.
- Tudom – feleli egy mély hang tömören. Nem kell odanéznem, és nem is merek odanézni... de így is magam elõtt látom az arcát. Emlékszem rá a mappából. – De muszáj volt jönnöm, hogy figyelmeztesselek.
- Mi van? – feszül meg Jiri.
- Lehet, hogy szagot fogtak. Most kaptunk parancsot, hogy Akhirt is meg kell figyelnünk.
Erre már én is felkapom a fejem, bár az ijedtség még mindig nem tûnt el teljesen. Egy kicsit még mindig az alak felbukkanásának hatása alatt vagyok, de... Lehet, hogy apa veszélyben van?

Mikor már a pizzák a sütõben pihennek, az úrra rátör a harci szellem, én meg behódolok neki. Mert olyan aranyos, amikor boldog.
- Mondtam már, hogy szeretlek? – csókol meg lágyan, a nyakamnál..
- Hm... Nem.
- Szeretlek – néz rám, és kapok egy gyors csókot is. – Ha túl leszünk ezen az egészen...  - Már szólnék közbe, de nem hagyja. - Ne! Nem fogok belemenni megint ebbe a ki áldozza fel magát kiért dologba. Csak gondoltam közlöm veled, hogy ha túl leszünk rajta, akkor is itt maradsz. Csak hogy tudd.
Mosolyogva hallgatom. Milyen erõs... milyen optimista, mennyire szeretem.
- Imádom a határozottságát, ügyvédúr.
- Maga pedig vigyázzon magára, Mr. Vondra... Még a végén a takaró fogságába kell ejtenem ma éjjel – vigyorog rám.
- Lehet, hogy nem is kell olyan sokat könyörögnie... – suttogom ajkaira.
Miközben eszünk, persze nem tudja kihagyni, hogy ne kötekedjen tovább.

- Nem is vagy olyan lehetetlen, ha a konyháról van szó – kezd neki, de még be sem fejezi, nálam már kész a válasz.
- Pedig igazán kiindulhattál volna a hálószobából is.
- Ezt még visszakapod.
- Alig várom – kuncogok.

___

- Jiriii! Behoznál nekem egy alsót, ha szépen megkérlek? - kiabál ki a fürdõbõl.
- Várom a szépen kérést – szólalok meg, mikor már a mosdó ajtajában állok.
- Kérlek szépen! – pillant rám hátra, olyan tekintettel, aminek ha akarnék, sem tudnék ellenállni.
- Mire is kérsz?
- Vetkõzz le – kér halkan, és én ki vagyok, hogy ellenkezzek?!

Percekkel késõbb már megint a nyers, vad vágy, a tiszta ösztönök vezetnek mindkettõnket, az érintésekben, a csókokban, végig, minden együtt töltött pillanatban a vízsugár alatt.
Ahogy elém térdel és kényeztetni kezd, összeszorul a torkom. Olyan brutálisan jól csinálja, hogy szinte hihetetlen.
Ahogy az ajkai közé fogad, ahogy simogat, karmol és kényeztet... de hiába próbálom felhõzni, mikor túl közel kerülök, nem hagyja. Viszont mikor elélvezek, végre sikerül. Ahogy a csempének nyomom, nem csókolom meg azonnal. Õ meg persze tovább hergel, ahogy végignyal az ajkain, bezsebelve az utolsó cseppjeimet is, és közben olyan szemekkel néz rám, amiért meghalni is érdemes lenne.
Persze, hogy nem hagyom ennyiben...

Már az ágyban fekszünk, amikor végre sikerül megszólalnom. Isteni volt a zuhany alatt, újra beleszerettem, de errõl muszáj beszélni.
- Kicsim...
- Hm?
- Szeretnék veled megbeszélni valamit.
Ismer már. A mosoly lefagy az ajkairól, és éberebben figyel.
- Mondd.
- Ha az apádnak minden jól megy a találkozókon... Utána rám lesz szükség.
- Hogy érted ezt?
- Ha magunk mellé akarjuk állítani a társaimat, ahhoz én kellek.
- Nem.
- Jason...
- Nem! Azok a katonák gondolom nem jönnének ide... És én sem mehetnék veled. De még apa sem.
- Így van.
- Jiri, nem mehetsz ki... Nem mehetsz el innen! Itt biztonságban vagy, de odakint... Ki tudja, hány fán vagy bokorban vár valaki csak arra, hogy elkaphasson?! És ha a társaid is ellenek vannak? Nem tudhatod, mivel tömték tele a fejüket. Nem engedem, Jiri... Ezt... Ezt nem teheted meg – néz rám könnyes szemekkel. A hajába csókolok, és nem szólok többet.
El fogok menni. Tudom, hogy tudja.

___

Mikor legközelebb megjelenik Oliver, boldog mosollyal közli, hogy haladnak a dolgok, csak az egyik tárgyalás késik kicsit, és így nem akar konkrétabbat mondani, csak jött megnézni minket, mert hallotta, hogy Peter is itt volt.
De amikor Jason elmegy a fürdõbe, én elérkezettnek látom a pillanatot.

- Oliver - kapom el a karját. - El kell mennem - suttogom.
- Diod, ha pofára ejted a fiamat, kibelezlek - sziszegi.
- Visszajövök! Egy, maximum két óra kellene. A CHAOS itt van valahol. Meg kell keresnem õket és beszélnem kell velük! Kérlek.
Látom, hogy évõdik. Kifejezetten nem tud dönteni, ezért megszorítom még egyszer a csuklóját.
- Másfél óra - suttogom.
- Rohanj - sóhajt fel. - És ha ennek vége, minimum elviszed a fiam Kanadába, elveszed férjedül és örökbe fogadtok egy kislányt, hogy legyen unokám - hajol közelebb.
- Köszönöm - nézek rá, majd felkapom a hátsó ajtó mellett levõ fegyvert és már rohanok is.
Ahogy kiérek az utcára, azonnal arra veszem az irányt, amerre én is elrejtõznék, ha a helyükben lennék.
A közeli park.

___

- Loan, Kirk, Neol és Jade - suttogom, ahogy végre összeszedem õket. Kifejezetten nehézkes volt, majdnem másfél óra.
- Diod, a rohadt életbe - sziszegi Jade. - Mi a faszt keresel itt?!
- Titeket - felelem bölcsen, mire megint kapok egy taslit, így inkább folytatom. - A párom apja Akhir. - Ahogy kimondom, mindannyian lefagynak.
- Te aljas rohadt szemétláda! Láttam, amikor a konyhapultra fektetted a fiút, és van képed csak azért, hogy bosszút állj... - kezdene bele Loan, de leintem.
- Egyrészt hülyeséget beszélsz. Másrészt. - Elkapom a nyakát, és a fatörzshöz nyomom, ahol elbújtunk. - Ha még egyszer meglesel minket, kibelezlek - sziszegem, de elengedem. - Jasonnek van egy jó ötlete, amivel végre kiszállhatunk.
Mind a négyük szeme felcsillan. Innentõl azt hiszem, nyert ügyem van, hiszen egyikünk sem antiszociális vadállat, csak kényszerhelyzetben levõ, különleges kiképzést kapott.... ügynök.

___

- Maradjatok a közelben, ha fejlemény lesz, eljövök értetek. - Bólintás. - És fiúk... ne bántsátok Olivert és Jasont - kérem õket.
- Oliver megérdemelné - sziszegi Neol és elhúzza a szemkötõjét.
Igen... egy rosszul sikerült kiképzés volt, Oliver ideges lett és vagy direkt, vagy véletlenül, de egy dobócsillaggal elintézte Neol bal szemét.
- De Jason nem, és én szeretem Jasont. És mindannyian tudjuk, hogy ha baja lesz a szerettünknek, egymást is megbüntetjük - emlékeztetem õket egy régi fogadalomra, miszerint nem öljük meg egymást szeretteit. Csak ha szükséges, de akkor ezzel engedélyt adunk a társunknak arra, hogy megöljön minket, gyilkosokat is.
- Értettem - sóhajt fel, majd lassan, egyenként elszivárognak.

Nem fogjuk keresni õket, csak én, és csak akkor, ha muszáj. Rhage nem tud meg semmit, nem kell tudnia, hiszen ezekkel a fiúkkal egy család voltunk, egymás vállán sírtunk, mikor tizenéves lányokat kellett likvidálni. Ha én, vagy bármelyikük mondaná ezt, vakon bíznánk. Én is, akármelyikükben, hiszen köztük nincs áruló. Legalábbis egymást nem tudnánk elárulni. Nem is akarnánk.

___

Eszeveszett tempóban rohanok haza. Az ajtóban ott áll Oliver, bentrõl nem hallok semmit, így még idegesebb vagyok, mire odaérek.
- Mi történt? - kérdezem.
- Belecsempésztem egy pohár ananászlébe egy altatót, mert nem tudtam megnyugtatni - sziszegi idegesen. - Többet nem vállalok ilyet - fújtatja idegesen, majd ellép mellettem. Mázli, hogy már éjszaka van, nem kell vigyázni arra, hogy ki lát.
- Ma már nem fog felkelni, de ha felébred, készülj fel egy alapos fejmosásra - int meg, majd beül a kocsiba és elhajt. Én bemegyek a házba, élesítem a riasztót, és azonnal a hálóba megyek, miután a pisztolyt visszatettem a helyére.
Ahogy a hálóba érek, rögtön megértem, hogy mirõl beszélt Oliver.

Jason az ágyban fekszik, láthatóan borzalmasan rosszul alszik, dobálja magát, izzad.
- Kincsem... - sóhajtok fel, és ledobva a pólót, mellé fekszem.
Eleinte nem reagál, de ahogy lassan, talán álmában is tudatosul benne, hogy itt vagyok, rámarkol a karomra és így alszik tovább, már sokkal nyugodtabban.
Ó, csak a reggelt éljem túl.

Ahogy kinyitja a szemét, én már éberen figyelem. Alig aludtam, pont ezért, hogy el ne szalasszam, ha felkel.
- Kicsim, bocsáss meg, muszáj volt - elõzöm meg. - Utálj, haragudj, de meg volt az eredménye, és megérte, hidd el, és itt vagyok, semmi bajom, látod. Kérlek... ne haragudj... annyira - nézek rá bocsánatkérõen.

- Mi legyen? - kérdezi.
- Nem tudom... – felelem õszintén.
- Kincsem, a testvéred itt van, mond, mit csináljak! Elbújjak, vagy maradjak?
Zavartan nézek rá, fogalmam sincs, mit tegyek. Ha marad, Peter gyanakodhat. Ha elbújik, és Peter megtalálja, pláne gyanakodhat.
- Jason, én vagyok az, Peter, engedj be! – hallatszik Peter kopogása.
- Maradj – jelentem ki.
Megvárom, hogy újra elrejtse a fegyvert, aztán ajtót nyitok.
Ahogy belép, a levegõ meg is fagy, ahogy arra számítottam is. Peter keményfejû, makacs, és túlteng benne a védelmezõösztön. De Jirit sem súlyban, sem magasságban, sem erõben nem körözi le, ezért reménykedem benne, hogy kétszer is meggondolja, mielõtt õrültséget csinálna.
- Peter Williams, Jason testvére, katona – nyújtja Jiri felé a kezét.
- Dusek Frantisec, Jason szeretõje, ügynök – fog vele kezet Jiri.
- Le is nyomozhatom? – vonja fel a szemöldökét Peter, mire legszívesebben alaposan seggbe rúgnám, itt helyben.
- Ha akarja – von vállat Jiri. Imádom ezt a hûvös nyugalmat, ami árad belõle. Még én is elhiszem. – De én is lenyomoztathatom magát, ugye?
Szabályosan látom pattogni a szikrákat a levegõben. Peter, viselkedj okosan, kérlek...
- Ha akarja.
- Elõtte esetleg egy tea? – vált Jiri kedvesebb hangra.
- Fekete tea, pici tejjel – mosolyodik el Peter.
Basszus, egy szikla... nem is, egy egész hegyoldal borult le a mellkasomról. Jiri a konyhába vonul megcsinálni a teát, kettesben hagyva engem Peterrel.
- Ki ez, Jason? – esik nekem azonnal. Persze képletesen, sosem bántana.
- Már elmondta, nem?
- De hát... Nekem azt mondta apa, hogy beteg vagy.
- Az is vagyok, õ pedig vállalta a személyes ápolóm szerepét.
- És miért van az, hogy én még soha nem találkoztam vele?
- Mert még nem volt alkalmam bemutatni.
- Mióta ismered? – hajol közelebb gyanakodva.
Fülig pirulok. Ahogy szoktam. Ez a baj velem... Ha valaki közel áll hozzám, annak nem tudok hazudni. Vagyis nem mindig. Ha így konkrétan rákérdez... akkor nem
- Jason... – morogja.
- Mit számít az? – terelek.
- Honnan ismered egyáltalán?
- A munkánk kapcsán találkoztunk. Volt egy ügyem, amit nem vittem még nagyon sokáig, mert kiderült, hogy a védencemnek több van a rovásán, mint gondoltam.
- Azaz?
- Tudod, hogy errõl nem beszélhetek – fúrom pillantásomat az övébe.
- Jó, jó – sóhajt, megadóan feltéve a kezeit. – És hogy jött a képbe a fickó?
- Elmondta, hogy ügynök. Így. Ennél többet nem mondhatok.
- Akkor kénytelen leszek...
- Peter... kérlek. – teszem a kezem a karjára. Aztán a szemébe nézek. – Szeretem.
- Õ is szeret téged? – Gondolkodás nélkül bólintok. – Jól bánik veled? – Újabb bólintás. – Nem bánt, nem erõszakoskodik, nem okoz csalódást és boldoggá tesz?
- Ne, nem, nem és igen – felelem mosolyogva.
- Jó... jó. Akkor békén hagyom.
- Köszönöm – sóhajtom.
- De! – emeli fel a mutatóujját. – Ha megbánt, saját kezûleg fogom összetörni a mogyoróit.
Halkan felkacagok.
- Tudom – mosolygok rá szeretettel.
A további kérdezõsködéstõl egyelõre megment, hogy Jiri felbukkan, kezében Peter teájával, valamint egy-egy pohár ananászlével magának és nekem.
- Kincsem, én elvonulok, beszélgessetek csak – mosolyog rám.
Bólintok, nem tartom vissza. Ha õ így látja jónak, akkor legyen így.
- Tetszik, ahogy rád néz – jelenti ki Peter, miután Jiri bement a hálóba. – Szeret és megbecsül.
Rámosolyogok amolyan „én megmondtam” tekintettel, aztán leülünk a kanapéra, és meg is jegyzi, hogy át lett rendezve a lakás.
- Igen, így sokkal jobban tetszik. Meg amúgy is untam már a régit – füllentem.
Felesleges lenne az orrára kötni, hogy muszáj volt, nehogy kiszúrják Jirit a CIA-ügynökök, akik amúgy meg akarják ölni, és talán már engem is.
Nem. Határozottan nem kellene tudnia errõl.

Sokáig beszélgetünk Peterrel. Részletesen kifaggat még a Jirivel való kapcsolatomról is, néha-néha füllentenem is kell, mikor kényes dologra kérdez rá, de egyébként simán megy. Az eltûnésemet Jirire és a nem létezõ betegségemre egyaránt ráfogom. Azt mondom neki, hogy Jirivel egyszerûen összenõttünk, én meg közben betegedtem le, így vállalta az ápolófiúm szerepét is.
Egyszer még a mosdóba is kirohanok, hogy maradéktalanul elhiggye a betegségemet.
Mikor lekerültem a porondról, én kezdem faggatni õt. Kérdezgetem a seregrõl, a helyérõl, hogy van-e olyan õrült, hogy külszolgálatra megy majd, a szerelmi életérõl... Így tudom meg, hogy a minap megismert egy lányt, aki szintén katona, és õ olyannyira beleszeretett elsõ látásra, hogy már az esküvõt tervezi magában.
Egy kicsit magamra ismerek.
Aztán még viccesen lebeszélek két biztos meghívót nekem és Jirinek az esküvõre, utána viszont Peter indulni készül, hogy „hadd pihenhessek”. Jiritõl nem kell elbúcsúznia, mert elaludt a szentem, így csak én kísérem az ajtóhoz. Homlokon csókol, elköszön, aztán már megy is.
Kulcs. Riasztó.
Ha belegondolok, ez a kis látogatás még kapóra is jöhet. Ha figyelik a házat, és látják, hogy Peter itt járt, aztán jókedvûen távozott, talán még kevésbé fognak arra gyanakodni, hogy Jiri mégis itt bujkál nálam.

***

Percekig nézem mosolyogva, ahogy alszik. Az ágy mellett guggolva nézem lélegzetelállítóan jóképû arcát. Most minden aggodalomtól mentes, teljesen nyugodt.
- Jiri... – suttogom. – Kelj fel.
Finoman csókolok arcára, mire szó nélkül beránt maga mellé az ágyba, és magához ölel.
- Nem akarlak elveszíteni – suttogja még kissé kábán.
- Mi a baj? – kérdezem aggódva. – Te is rosszat álmodtál? – simítok végig az arcán.
- Én nem álmodok, kincsem – mosolyodik el, de ez nem boldog, hanem keserû mosoly. – Én csak nem akarlak elveszíteni, ennyi.
A hajamba fúrja az arcát, és tovább ölel. Nem felelek... nem kell. Ez most nem az a pillanat. Egyszerûen csak hozzábújok, a testéhez simulva viszonzom az ölelését. Sokáig fekszünk így. Öleljük egymást, finoman simogatjuk a másik testét, néha váltunk egy-egy csókot, és nem szólunk. Csak vagyunk.
Egymásért.
Egymásnak.
- Szeretlek – suttogja késõbb, és szorosabban ölel magához.
Szívem hevesebb dobogása ellenére a hangom nyugodt. Hiszen ezt nem az izgatottság váltja ki... hanem õ. És a szerelem
- Én is szeretlek – felelem boldogan.
Készségesen simulok hozzá szorosan. Soha nem is akarok kikerülni a karjai közül. Egyszer majd meghalni is itt akarok. De nem most... majd öregen. Lehet, hogy löttyedt lesz a fenekem, az arcom pedig ronda és ráncos. De ha ezt átvészeljük... ha sikerül átverekednünk magunkat ezen a rohadt nagy akadályon, ami itt tornyosul elõttünk... Akkor utána miénk az egész élet.
És én ezt akarom.
Mindig vele... Minden éjjel a karjaiban elaludni, és aztán másnap reggel ott felébredni. Összebújni, csókolózni, szeretkezni...
Vele élni.

***

Közös megegyezéssel pizzát eszünk vacsorára. Apa ehhez is hozott alapanyagot, így könnyû dolgunk van.
- Le tud nyomozni? – kérdezi Jiri, miközben a hozzávalókat aprítja, én pedig a pizzalapokat teszem ki a pultra.
- Nem fog, megkértem rá – mosolygok rá. – Nem hiszem, hogy beleássa magát, csak elpletykálja anyának, hogy a mézes heteimet töltöm veled, emiatt nem vagyok elérhetõ. Bár eljátszottam a beteget is, még a mosdóba is kiszaladtam egyszer, de már aludtál.
- A mosdóban? – kérdezi felvont szemöldökkel, mire felnevetek.
- Nem, csak benéztem – kuncogok. – Egyébként szerintem szimpatikus voltál neki. Mondtam, hogy ápolgatsz, azért vagy itt velem.
Mosolyogva mellém lép, és kapok egy jutalomfalat sonkát.
- Ügyes fiú vagy – suttogja a fülembe, majd a nyakamba csókol.
Felsóhajtva fordulok meg, és ölelem át.
 - Akkor vacsi után jutalmat is kapok? – kérdezem incselkedve.
- Ha még jobb kisfiú leszel, és lereszeled a sajtot – kacsint rám.
Lop még egy finom csókot, aztán visszatér a dolgához, én pedig mosolyogva kezdek sajtot reszelni. Istenem, de szeretem...!

Hamarosan már a sülõ pizzák illata mellett fetrengünk a kanapén. Igen, ügyes voltam, és leharcoltam, így most büszkén fekszem rajta.
Természetesen hagyta magát.
- Mondtam már, hogy szeretlek? – csókolok a nyakába.
- Hm... Nem – vigyorog rám.
- Szeretlek – nézek a szemébe mosolyogva, majd bezsebelek egy csókot. – Ha túl leszünk ezen az egészen... Ne! – teszem a szájára az ujjam, mikor meg akar szólalni. – Nem fogok belemenni megint ebbe a ki áldozza fel magát kiért dologba. Csak gondoltam közlöm veled, hogy ha túl leszünk rajta, akkor is itt maradsz. Csak hogy tudd.
Ahogy elmosolyodik, majd felnevet, a szívem máris hevesebben dobog.
- Imádom a határozottságát, ügyvédúr – duruzsolja.
- Maga pedig vigyázzon magára, Mr. Vondra... Még a végén a takaró fogságába kell ejtenem ma éjjel – vigyorgok rá.
- Lehet, hogy nem is kell olyan sokat könyörögnie... – suttogja az ajkaimra.
Kuncogva csókolom meg. Szeretem. Nagyon, nagyon szeretem!

Hamarosan elkészülnek a pizzák, mi pedig asztalhoz ülünk, és enni kezdünk.
- Nem is vagy olyan lehetetlen, ha a konyháról van szó – incselkedem vigyorogva.
Õt sem kell viszont félteni... Ahogy sosem.
- Pedig igazán kiindulhattál volna a hálószobából is.
Ezt olyan hangon és tekintettel mondja, hogy... Úristen. A testem beleremeg, és érzem, hogy el is pirulok.
Jiri arcán pedig elégedett vigyor terül el. Megint bejöttek a számításai.
- Ezt még visszakapod – húzom össze a szemeimet.
- Alig várom – kuncog.

***

- Jiriii! – szólok ki a zuhany alól. – Behoznál nekem egy alsót, ha szépen megkérlek?
- Várom a szépen kérést – jelenik meg az ajtóban édes félmosollyal.
Direkt csak a vállam felett pillantok hátra rá, hogy tökéletes rálátása lehessen a dolgokra.
- Kérlek szépen! – szólalok meg halkan, csábosan.
Látom, hogy bámul, végigmér, aztán nagyot nyel.
- Mire is kérsz? – kérdezi elmélyült hangon.
Csábosan elmosolyodom, és mutatóujjammal magamhoz intem. Bezárja az ajtót – maga mögött. Úgy jön felém, mintha valami erre húzná... és ez határozottan tetszik.
- Vetkõzz le – kérem halkan.

Percekkel késõbb már meztelen testét húzom magamhoz a vízsugár alá, szorosan hozzásimulva. Kérnem sem kell, elég a szemembe néznie, hogy lassan lehajoljon, és félúton egy csókban forrjanak össze ajkaink.
Ez most nem az érzelmekrõl szól. Nem csak róluk. Sokkal több szerepe van a nyers vágynak, amit szintén felébresztünk a másikban. Rövid idõ alatt feltüzeljük egymást...
Így hamarosan Jiri elõtt térdelve kényeztetem õt. Nem hagyok neki egy másodpercnyi nyugalmat sem. Minden tudásomat beleadom, ajkaimmal és nyelvemmel is simogatom, kényeztetem, miközben a hasát, a combjait simogatom, karmolgatom. Nem kell sokat várnom, hogy megpróbáljon felhúzni magához, de nem hagyom magam... Most nem. Folytatom.
Élvezettel hallgatom nyögéseit és sóhajait, pláne, amikor elnyúlnak... És amikor elélvez, élvezetének minden cseppjét lenyelem.
Felránt, és a zuhany csempéjéhez présel, de még nem csókol meg, csak a szemembe néz. Végignyalok az ajkaimon, úgy állom a pillantását, miközben csábosan rámosolygok.

Percek múlva már fejemet a csempének vetve nyögdécselek hangosan.
Jiri könnyûszerrel tart az ölében, továbbra is a csempének nyomva, miközben gyors, vad iramot diktálva mozog bennem. Lábaim a csípõjét ölelik körbe, kezeimmel a nyakába kapaszkodok, bele-belemarva a hátába vagy a vállába. Nyög, sóhajt, néha a fenekembe markol, és felgyorsul, néha kicsit lassabb... Hol az ajkaimat, hol a nyakamat kóstolgatja, és én minden egyes mozdulatát élvezem és imádom.
Majdnem teljesen egyszerre élvezünk el, és hiába enged vissza a földre, még sokáig a testébe kapaszkodva pihegek, vele együtt.

Mikor kiszuszogtuk magunkat, közösen fejezzük be a zuhanyozást. Megmosdatjuk egymás, megtörölközünk, aztán már bújunk is be az ágyba.
- Kicsim... – szólal meg, mikor már az oldalához bújva fekszem.
- Hm? – mosolygok fel rá.
- Szeretnék veled megbeszélni valamit.
Rögtön lefagy a mosoly az arcomról. Érzem, hogy ennek nem fogok örülni.
- Mondd – felelek kissé félve.
- Ha az apádnak minden jól megy a találkozókon... Utána rám lesz szükség.
- Hogy érted ezt? – dermedek meg.
- Ha magunk mellé akarjuk állítani a társaimat, ahhoz én kellek.
- Nem – jelentem ki felülve.
- Jason... – sóhajt.
- Nem! – nézek rá rémülten. – Azok a katonák gondolom nem jönnének ide... És én sem mehetnék veled. De még apa sem.
- Így van – ismeri el.
- Nem – jelentem ki újra. – Jiri, nem mehetsz ki... Nem mehetsz el innen! Itt biztonságban vagy, de odakint... Ki tudja, hány fán vagy bokorban vár valaki csak arra, hogy elkaphasson?! És ha a társaid is ellenek vannak? Nem tudhatod, mivel tömték tele a fejüket. Nem engedem, Jiri... Ezt... Ezt nem teheted meg – nézek rá könnyes szemekkel.
Megfogadtam, hogy nem fogok sírni elõtte. Soha. De most... Ha egyenesen a halálába rohan...

Elengedi az ajkaimat, és az enyémbe fúrja kékséges pillantását.
- Hihetetlen, hogy mindig eléred, amit akarsz – suttogja mosolyogva.
- Nem mindig, napok óta nem voltunk együtt.
Vagy csak egy napja...? Mindegy, akkor is egy egész hétnek tûnik.
- Eddig – dorombolja.
A testem bizseregni kezd, fõleg ahogy újra megcsókol, és közben kínzóan lassú és finom mozdulatokkal kezdi összedörzsölni az ágyékunkat. Már az elsõ másodpercekbe bele tudnék halni, ahogy ajkai az enyémeket kényeztetik, miközben a teste minden, minden pontját érezhetem...
- Jiri... – nyöszörgöm a karjába kapaszkodva, mikor már nem bírom tovább.
Felkel, ledobja az alsóját, de azt szinte nem is érzékelem, mikor engem is megszabadít tõle, mert õt bámulom. Istenem... milyen csodálatos férfi!
- Én lefekszek, te helyezkedj el – kacsint rám.
Elõre belebizsergek a gondolatba. Pontosan tudom, mire gondol.
Ahogy lefekszik a hátára, én már helyezkedem is fölé. Õ viszont aljas módon ráfúj a merevedésemre... megremegek, és felnyögve hajolok a férfiasságára.
Soha nem fogok tudni betelni ezzel. Vele, az érzésekkel, a szenvedéllyel... Nem érdekelnek a következmények, csak az, hogy szeretem õt.

Igyekszem csak az õ kényeztetésére koncentrálni, de minduntalan fel kell nyögnöm vagy sóhajtanom az õ ügyködéseitõl. Bár amikor úgy esik rá a levegõ, a sóhajaimat kifejezetten élvezi... Én viszont kezdem teljesen elveszteni a józan eszem, fõleg ahogy néha a merevedésemmel is játszani kezd.
Nem... Nem bírom tovább. Elhajolok.
- Jiri, elég lesz – nyöszörgöm.
Felnevetve pillant rám.
- Megint türelmetlenkedsz... – suttogja. Hagyja, hogy elhelyezkedjek, és már kelne is fel, de visszanyomom az ágyra. Most már terveim vannak. – Hihetetlen vagy – néz rám csillogó szemekkel, mikor rájön, mire készülök.
Elvigyorodva nyalok végig az ajkaimon, aztán elhelyezkedek, és lassan elkezdek ráereszkedni a férfiasságára.
Eleinte lassan mozgok, amivel tudom, hogy valószínûleg kínzom, de csak így megy, amíg a testem hozzá nem szokik a méreteihez. Ám ez hamarosan megtörténik, és így már egészen átadhatom magam neki, és a szenvedélynek. Hátravetett fejjel nyögdécselek, de hamarosan nem csak én mozgok – Jiri is csatlakozik, csípõje újra és újra megmozdul. Nagyokat és mélyeket lök, én pedig minden alkalommal hangosan nyöszörgök.
- Ez nagyon jó – nyögök fel, ujjaim mellkasa bõrébe szántanak.
Beleõrülök... Beleõrülök ebbe a forró szenvedélybe, ami kettõnk között lángol. Szeretném a nevét nyögni, annyira szeretném... Szóra nyitom ajkaimat, és magam is megdöbbenek a kicsúszó halk „D” hangon. Mi... Miért?
Érzi bizonytalanságomat, mozdulatai hirtelen maradnak abba. Kinyitom a szemem, és lenézek rá, csillogó kék szemei figyelmesen kapcsolódnak össze a tekintetemmel. Pontosan tudja, hogy mi jár a fejemben. Mint mindig.
- Akárhogy hívhatsz... ami a szádra jön – suttogja, kimondatlan kérdésemre felelve.
Elmosolyodom, újra felemelkedem, majd visszafogadom magamba, mozgásom újraéled.
- Dusekh... – nyögöm a nevét.
Érzem, hogy megremeg a teste, szinte hallom a szíve dobbanását és a lélegzetvételét is.
Kezei az oldalamra simulnak, megragadja a derekam, és lefog. Újra õ veszi át az irányítását, gyorsabb tempóban löki belém magát, egyre mélyebbre. Nyögéseim felerõsödnek és egyre hangosabbá válnak, testem remegése fokozódik... Aztán elég egy érintés a merevedésemen, és hangosan nyögve, hosszan élvezek el.
Sóhajtozom, nyöszörgök, a szívem hevesen dobog mellkasom börtönében, ahogy a hátamra fektet. Észveszejtõ tempót diktál, gyorsabb és durvább, én mégis hangos nyögdécseléssel díjazom minden mozdulatát, míg õ is átadja magát a gyönyörnek.
Szuszogva fekszik mellém, én pedig elégedett sóhajjal bújok az oldalához. Apró csókokat hintek el mellkasán, testem remegése még mindig nem múlt el teljesen. Átvetem a testén a lábamat, és nagy levegõt véve próbálom lenyugtatni a lélegzetemet és a heves szívdobogásomat.
Érzem, ahogy forró magja lecsordogál a combomon, és ez valami furcsa elégtétellel tölt el. Mintha... megjelölt volna, vagy valami hasonló. És ez az érzés tetszik.
Ahogy felpillantok rá, látom, hogy elgondolkozott.
- Mire gondolsz? – kérdezem halkan.
- Arra, hogy apád milyen arcot vágna, ha most betoppanna a szobába – néz le rám.
Ahogy elképzelem a pillanatot... Felnevetek.
- Szerintem nem lenne különösebben meglepve – vonok aztán vállat. – Tudja, hogy szeretjük egymást, így is.
- De tudni, hogy dugom a fiát és látni, hogy a spermám a fenekedbõl folyik ki, két teljesen más dolog, Jason – mosolyog rám.
Elvörösödve hallgatok el, és hajtom a vállára a fejem.

***

Mindkettõnk elbóbiskolt, így hamarosan még mindig mocskosan, és már éhesen is kelünk fel. Ezúttal nem egymásra éhesen... vagy nem csak.
Kinyújtózom, felülök, és kimászom az ágyból.
- Amíg lezuhanyozok... – kezdenék bele, de õ már megint tudja, mit akarok mondani.
- Sajtos-sonkás melegszendvics? – kérdezi.
Csillogó szemekkel nézek rá. Ez fantasztikusan hangzik. A szekrényhez lépek, és elkezdek keresni egy alsógatyát. Asszem lassan be kéne üzemelnem a mosógépet is.
- A hûtõben kell lenni még ásványvíznek vagy ivólének, ha egyik sincs, odadobsz egy teát? – kérdezem, miközben az alsóm után kutatok. Mikor találok egyet, elégedetten emelem fel. De Jiri még mindig nem válaszolt. Megfordulok, és... – Jiri...
- Tessék? – néz most már az arcomra.
- A fenekemet bámultad? – lépek elé csípõre tett kézzel.
- Ha az arcomba nyomod, nem tudom nem figyelni.
- Nem nyomtam sehova. Kerestem az alsómat, te bámultad meg.
- Mert formás feneked van – néz a szemembe édesen.
- És azt vissza tudod idézni, hogy mit mondtam legutoljára?
- Mikor a feneked bámultam? – kérdezi, mire bólintok. – Azt, hogy ha nincs ásványvíz meg ivólé, akkor tegyek oda teát. De egyébként apád hozott egy karton vizet és egy literes ananászlevet. – Na jó, igazán nem kellene már meglepõdnöm a megfigyelõképességein. Elégedetten vigyorodik el, aztán feltámaszkodik, és csókért hajol. – Látod, nem csak a fenekedet figyelem meg egész jól – mosolyog édesen.
Elolvadok tõle... Nem is vonom meg tõle csókját, kap egy finomat, mielõtt elsurrannék fürdeni.

***

Hamarosan végzek is, és szokásosan csak alsóban csatlakozom hozzá a konyhában.
- Jiri, kész vagyok, mehetsz te – ölelem át.
- Gyors voltál – mosolyog rám. – Akkor süsd meg õket, mert még csak összepakoltam a hozzávalókat.
Bólintok, megcsókolom a vállát, aztán helycsere.

Éppen sülnek a finomságok, mikor kezdõdik a szokásos procedúra. Egy csörgetés. Apa jön. Már megyek is a fürdõ felé, hogy helyzetjelentést tehessek Jirinél, de...
Ó, a francba, hogy lehet valaki ennyire szívdöglesztõ?
Elég ránéznem, és máris újra megkívánom...
- Jason? – fordul felém. Azt hiszem, nem kell elmagyaráznom neki a helyzetet. – Az apád kint áll.
- Ahm, tudom – sóhajtok. Pedig sokkal jobban szeretnék csatlakozni hozzá a zuhany alatt, hogy újra magamban érezhessem... Na jó, elég. – Csak azért jöttem, hogy beengedhetem-e.
- Ha csörgetett, akkor engedd – feleli.
Bólintok, és már engedem is be apát, rendetlenkedõ rajongásomat gondosan leszorítva az alsóval. De ahogy sikerül kivernem a fejembõl Jiri testének látványát, amint a vízcseppek csorognak rajta lefelé... Szóval, amikor sikerül kivernem a fejembõl, már könnyebb is.
De apa azért megjutalmaz egy rosszalló pillantással, hogy megint ilyen lengén vagyok öltözve.
- Máris felöltözök – mosolygok zavartan. – Jiri is mindjárt jön, csak éppen fürdik... – Ahogy apa szemei egy kicsit megvillannak, rögtön tudom, hogy ennél egyértelmûbbé nem is tehettem volna a helyzetet. – Ööö... szóval mindjárt jövök.
Elspurizok a hálóba, melegítõnadrág és póló, aztán vissza.
- Kérsz valamit? Csináltam melegszendvicset. Vagy inkább inni? – faggatom, miközben tányérra teszem a már elkészült szendvicseket.
- Csak egy teát, köszönöm.
- Oké. Ülj le nyugodtan, máris megcsinálom – mosolygok rá. – Feketetea citrommal, igaz?
- Igen – feleli kicsit más hangon. – Mint régen is...
Hátrapillantok rá a vállam fölött. A vállai kissé elõreroskadnak, és mereven bámul elõre.
- Apa? – szólítom meg, de visszafordulok, hogy csinálhassam a teáját. Kitöltöm a felforrt vizet, beleteszem a filtert, aztán a bögrével, citromlével és egy kiskanállal felszerelkezve ülök vele szembe. – Mi a baj?
- Semmi – rázza meg a fejét, de tudom, hogy hazudik.
- Apa...
- Csak aggódom érted, Jason – néz rám végre. Átnyúlok az asztalon, és megfogom a kezét, de még folytatja. – Jiri sem véletlenül félt ennyire... Te nem tudod, milyen vadállatokkal állunk szemben, õ viszont legalább annyira tisztában van vele, mint én.
- De...
- Nincs de. Ezek nem tisztelik az ártatlan életet, a családok, az érzéseket... Semmit. Elvakult, gyilkos vadállatok. – Szomorúan megrázza a fejét. – Ha tudtam volna... Ha elõre tudhattam volna, hogy egy szökött ügynök itt bujkálhat, nem engedtem volna, hogy kirendelt ügyvédként is praktizálj. Soha nem szabadott volna a közeledbe engednem...
- Apa, elég – vágok közbe. – A múlt és a körülmények ide vagy oda... Jiri a legjobb dolog, ami csak történhetett velem.
- Hogy mondhatsz ilyet...?! – néz rám gyötrõdve.
- Szeretem õt, apa. Függetlenül attól, hogy kicsoda õ, hogy mit tett a múltban... Teljes szívembõl szeretem. Egész életemben õt kerestem, de ezt addig a pillanatig nem tudtam, mikor bevezették hozzám a börtön tárgyalójában.
Elkeseredetten sóhajt fel, és nem fûz hozzá semmit.

Hamarosan Jiri is megjelenik, frissen, tisztán, illatosan. Melegítõnadrág és atlétatrikó van rajta, ami nem rejti el elõlem egyetlen gyönyörûen kidolgozott izmát sem. Pillanatok alatt felméri, hogy valami nem oké, amikor apa rápillant, de egyelõre nem fûz hozzá semmit.
Mosolyogva intek neki, hogy üljön le, aztán kiteszem a két tányért, és egy-egy pohár ananászlevet is. De a feszültséget még én is érzem.
- Oké – sóhajt fel Jiri. – Mi a gond?
- Semmi – vágom rá, és jelentõségteljes pillantást vetek apára.
- Jason – néz rám Jiri –, ha gáz van, tudnom kell róla.
- Nincs baj – simogatom meg a kezét mosolyogva. – Semmi olyan.
Néhány másodpercig csak az arcomat figyeli, de végül nem szól semmit. Enni kezdünk, én pedig apára pillantok.
- Van valami fejlemény? – kérdezem.
- Nem túl sok, de van. Egy másik kiképzõ is csatlakozik hozzánk, és holnapra két találkozó is meg van beszélve.
- A találkozókon... a kétes fickókkal találkozol?
- Igen – bólint.
- És vigyázol, ugye? – pislogok rá.
- Persze – mosolyog rám gyengéden.
- Akkor jó – fújom ki a levegõt.
- Lehet, hogy fel kellene hívnod anyádat. Na meg Alexet és Petert is.
A szendvics fölül pislogok rá értetlenül, aztán lenyelem a falatot.
- Miért? – kérdezem.
- Aggódnak érted. Az anyád egyenesen hisztérikus rohamokat kap, hogy miért csak én jöhetek hozzád... Egyelõre leszereltem azzal, hogy nagyon fertõzõ a betegséged, és nekem már úgyis mindegy, de azért nem ártana, ha felhívnád õket, mielõtt baj lesz.
Tanácstalanul nézek rá, aztán Jirire.
- Hívd fel õket – felel kimondatlan kérdésemre Jiri. – Majd betegnek tetteted a hangod, és kitalálsz valamit.
- Oké – sóhajtom.

Apa hamarosan elmegy, és megígéri, hogy holnap este, vagy legkésõbb holnapután eljön, és beszámol a találkozók kimenetelérõl.
Éppen a tányérokat és a poharakat mosogatom el, mikor Jiri mögém áll, és átölel hátulról.
- Mi volt a baja az apádnak? – dörmögi a nyakamba.
Kuncogva simítom arcomat az övéhez, lélegzete finoman csiklandozza a bõrömet.
- Tényleg semmi, csak a szokásos problémája a kapcsolatunkkal. De azt hiszem, lassan beletörõdik.
- Hogyhogy?
Megtörlöm a kezem, aztán szembefordulok vele, és átölelem a nyakát.
- Megmondtam neki, hogy akármennyire is utálja a gondolatot, szeretlek, és ezen nem változtathat – suttogom az ajkaira mosolyogva.
Õ is elmosolyodik, aztán finoman megcsókol.

Nem sokkal késõbb eljön az alvásidõ, és én ismét a karjaiban alszom el, amit annyira nagyon szeretek.

***

Sötét van. Sötét van, és hideg. Nyöszörögve nyitom ki a szemeimet, és megpróbálok megmozdulni, de nem nagyon megy. Ahogy lassacskán felmérem a helyzetemet... A nedves földön fekszem, és a kezem, és a lábaim is meg vannak kötözve.
Rémülten kezdek vergõdni, és ide-oda kapkodni a fejem... Aztán megdermedek.
Nem messze tõlem Jiri ül egy széken, a kezei hátrakötve, lábai a szék lábához erõsítve.
Szeretném a nevén szólítani, de egy hang sem jön ki a torkomon.
Aztán megjelenik Rhage... Kezében egy pisztollyal. Megrémülök, és kétségbeesetten kezdek nyüszíteni, ahogy Jiri felé közelít.
- Ne! – sikítok fel, ahogy Jiri halántékához emeli a pisztolyt.
Nem is érzékelem Rhage undorító, vigyorgó arcát, csak Jirit látom, ahogy szomorúan csillogó szemeivel engem néz. Ajkai egy szót formálnak... Aztán még egyet.
Sajnálom. Szeretlek.
- Neeee! – üvöltök fel, ahogy Rhage ujja a ravaszra vándorol.
- Jason.
Oké, Jiri hangjának most tényleg semmi értelme. Hiszen ott ül a széken.
- Jason!
Rhage ujja megmozdul a ravaszon, egyre hátrébb húzza...

Zihálva, hevesen dobogó szívvel riadok fel.
- Jason! – hallom Jiri hangját újra, és hamarosan aggódó arca is kirajzolódik elõttem. – Jason, kicsim... mi a baj?
Rémülten, kétségbeesve kapaszkodom a karjába, õ meg velem együtt ül fel. Még mindig egész testemben remegek.
- Jason?
- Álmodtam... – suttogom remegõ hangon. – Azt álmodtam, hogy... hogy Rhage... Meg voltam kötözve... És te is... A földön feküdtem... Aztán jött Rhage... Pisztoly volt a kezében, és... És a fejedhez tartotta, és...
- Csss! – hallgattat el szoros ölelésével Jiri. – Csak egy álom volt, kincsem... Nincs semmi baj, itt vagyok.
Reszketve bújok hozzá, a sírás szélén állok. Nem... Ez nem történt meg. Nem történhet meg.
- Semmi baj – suttogja a fülembe újra, megnyugtatóan.
Magamhoz szorítom, kapaszkodok belé, és lassan, nagyon lassan megnyugszom. Nincs baja. Itt van velem. És jól van.

***

A másnap reggel is simán indul. Bár egy egészen kicsit még érzem az álmom hatását, amikor felkelünk, de elég éreznem Jiri közelségét, ölelését és csókjait, máris megnyugszom. A szokásos közös kávézás és reggeli után éppen elmosogatok, amit Jiri csendben figyel, amikor begördül egy autó a ház elé.
Egyszerre nézünk oda, és Jiri szinte azonnal felmordul.
A kocsi nem ezüstszínû, hanem fekete. Nem apa az.
Jiri már indul is a bejárati ajtó felé, én viszont homlokráncolva veszem szemügyre az autót. Sötétített ablakú, de ez... Egy fekete BMW. A francba, ez se nem Rhage, se nem Iler.
- Várj, Jiri! – sietek utána, a kezében már ott a bejárati ajtóhoz rejtett fegyver. – Ne! Ez... ez a bátyám kocsija.
Leengedi a fegyvert, de én még mindig kicsit félve nézek rá. Na, nem a fegyver miatt... De most mégis mi a francot csináljak?!

Elõször meglepve pislog rám, aztán tekintete szigorúvá válik.
- Jason, ez nem vicc.
Összehúzom a szemeimet.
- Mibõl gondolod, hogy poénkodnék ilyenekkel?
- Õszintén? – kérdezi, mire bólintok. – Majdnem tíz évvel idõsebb vagyok, azt sem tudom, ki vagyok valójában, soha nem számoltam még össze, hány embert öltem meg közvetve és közvetlenül, emellett jelenleg is halálos veszélybe sodortalak. Elég lesz, vagy soroljam még?
- Nem érdekel, hogy Dusek, Diod vagy Jiri, én akkor is szeretlek – jelentem ki határozottan.
Közelebb hajolva végigsimítok az arcán. Mikor fejét a tenyeremhez nyomja, tudom, hogy megint nyertem.
- Én is szeretlek téged – suttogja.
A szívem hevesebben kezd dobogni, és rögtön magamhoz ölelem. Csak finoman persze, nem szeretném, hogy fájjon neki. Finoman, de erõsen. Szeret... Szeret engem! Persze, a viselkedése eddig sem mutatott mást... de így akkor is... Olyan jó!
- De akkor is korai volt kimondani – fûzi hozzá.
Szavaival számomra éles ellentétet alkot mosolygó hangja, és hogy viszonozza az ölelésemet, így nem is tulajdonítok neki nagy jelentõséget. Kicsit elhajolok tõle, de csak annyira, hogy meg tudjam csókolni. Ide már nem szavak kellenek...
Finoman, lágyan csókolom, ajkait és nyelvét kényeztetem, miközben ujjaim bebarangolják a testét. Szeretettel simogatom, persze kerülve a sebhelyeket. A közelsége, ahogy viszonozza a csókot... Nem tehetek róla, teljesen beindít. De ahogy ezt õ is megérzi, eltol magától.
- Kincsem, ezt most nagyon nem kellene – suttogja.
- Kicsit... – nézek rá könyörögve.
- Egy napot adj a sebeimnek, begyógyulnak, és a tiéd vagyok, rendben? – kérdezi mosolyogva.
Rögtön rábólintok, majd úgy helyezkedek, hogy kényelmesen hozzáférjek a mellkasához. Simogatom, cirógatom, miközben egymás mellett fekszünk.
Amíg meg nem kordul a gyomrom.
- Ne nevess ki – nyújtom ki a nyelvem, mikor felkacag a hangra.
- Akkor nem nevetek – simít végig a mellkasomon. – Gyere, csináljunk valamit enni.

***

Minden tökéletesen klappol, egészen addig, míg a hátsó függönyt elhúzva meg nem csillan valami a lámpafény. Illetve nem egészen megcsillan, mert az egész pisztoly olyan matt, hogy ne verõdhessen vissza róla a fény, de én pont meglátom.
- Jiri, ez micsoda? – emelem fel a fegyvert.
- Valami, amit nem szabad használnod, csak ha már minden kötél szakad – veszi ki a kezembõl és teszi vissza a helyére. – Van egy a bejáratinál, a hálóban, a fürdõben, és a nappaliban, a kanapé alatt is. Ha betörnek, vagy akármi történik, csak elõkapod és lõsz.
Ööö... húúh. Ha csõdbe mennék a következõ másodpercekben, ezekbõl biztosan meggazdagodhatnék.
Nem is mond többet, meg én sem kérdezek. Megértem az elõvigyázatosságot, kell is. Kézen fog, és visszavezet a hálóba, én pedig engedelmesen követem. Alvás...

***

Hajnalban a mobilomra riadok fel. Vakon nyúlok az éjjeliszekrény felé, de még ki sem tapintom a készüléket, elhallgat. Ez apa lesz.
Ki az ágyból, köntös, ajtó. Csodálkozom, hogy sikerül jól beütnöm a kódot a riasztóba.
- Mi a frászt keresel itt ilyenkor? – kérdezem... vagy inkább ásítom.
Félig még alszok, ezért ösztönösen lépek vissza a személyi párnámhoz, és ölelem át. Jó, ez becsmérlõen hangozhat... de én imádom.
- Hoztam nektek ételt, hogy ne kelljen vásárolni menni – feleli apa, miközben lepakol a konyhában . – Emellett jelentettem a kerületi ügyésznek, hogy a betegséged súlyosabb, nem tudom, mikor mész be. Elvette a folyamatban levõ ügyeidet, így nem fordulhat elõ újra, hogy egy idióta ügy miatt ki kell menned.
Nem tudom nem észrevenni a Jirire irányuló vádló pillantást az utolsó mondatrésznél.
- Ne nézz rá így. Nem akart elengedni – veszem rögtön a védelmembe, majd úgy helyezkedek, hogy a hátammal támaszkodhassak Jirinek, míg õ hátulról átölel. – Egyébként, nem csak emiatt jöttél igaz?
- Nem hát – mosolyog ránk bíztatóan.
- Jutottál valamire? – kérdezi Jiri.
- Igen. Az egyik volt kiképzõ is beszáll a buliba, emellett egyeztettem egy találkozót valakivel, aki segíthet leleplezni ezt az egészet.
Jessz! Tökéletes!
- Oliver... van egy füzet, amit vezetnünk kellett – szólal meg Jiri.
- Milyen füzet? – mondja ki a gondolatomat apa.
Jiri eltol magától, aztán a hálószobába siet. Egy-két perc múlva már jön is vissza, kezében egy kicsi, fekete jegyzettömb.
- Nevek, idõpontok, helyszínek, kódok és az, akinek jelentenem kellett – magyarázza. – Ezek az én akcióim.
Rögtön kikapom a kezébõl, és átpörgetem az ujjaim között. Hát ez... nem kevés.
- Ezt mind... – nézek rá.
- Igen, kincsem, õket mind – mosolyog rám szomorúan, aztán elveszi tõlem, és odaadja apának. – Oliver, tessék. Vidd, tanulmányozd, hátha segít.
- Köszönöm, biztosan sokat fog segíteni – mosolyog apa, aztán zsebre teszi a noteszt. – Az aktával jutottatok valamire?
- Még egy, maximum két napot adj – feleli Jiri. – Hogy Jason is át tudja nézni.
- Persze – biccent apa. – Akkor én most megyek is, majd jelentkezem. Ha bármi baj van, hívjatok!
- Oké – mosolygok rá.

Miután apa elmegy, a szemem csak azért sem akar nyitva maradni, így visszahúzom Jirit a hálóba, aztán lefekve visszakucorodom mellé, és már alszok is tovább.

***

Reggel finom simogatásra ébredek.
- Hé, hétalvó – hallom Jiri megnyugtató, mosolygó hangját.
- Mmmmhh – véleményezem, és odabújok hozzá, mire halkan felnevet.
- Ennyire megzavart pár perc hajnali ébrenlét?
- Miért? – pislogok fel rá álmosan.
- Mindjárt dél van.
Megszeppenve nézek rá.
- Biztos, hogy nem. Én 10 óránál tovább nem tudok aludni.
- Márpedig most határozottan sikerül – vigyorog.
- Azért ennyire nem kéne kárörvendened – sandítok rá.
- Dehogy kárörvendek... Csak édes vagy – simogatja meg az arcom.
Ezt már persze én sem bírom ki boldog mosoly nélkül.
- Szerencséd... – hajtom a fejem a mellkasára.

A reggel... délelõtt... hm, nap a szokásosan megy tovább. Kikecmergünk az ágyból, megmosakszunk, aztán reggeli és kávé. Bár ezt már felosztjuk magunk között, míg én reggelit csinálok, addig õ megcsinálja a kávét. Tökéletesen kiismertük egymás szokásait, ilyen téren is. Olyan vagyunk, mint... a házasok. Vagy élettársak.
Meg tudnám szokni.
Meg akarom szokni.

Reggeli... vagy inkább ebéd után Jiri leparancsol a nappali kanapéjára, de miután õ is leült, én inkább az ölét választom a bútor helyett. Így jobb híján az én ölembe teszi az apától kapott mappát, és kinyitja az elsõ oldalon.
Nem is kell megnéznem a nevet, felismerem a legelsõ képet.
- Ez Rhage – mondom.
- Igen. Õt sajnos már ismered.
- Nem is fogom elfelejteni. Az a vágás... brr – borzongok meg.
Halvány mosollyal megsimogatja a hátam, aztán lapoz egyet.
- Ez itt Iler – mutat a következõ képre.
- Ennek fehér a haja? – hajolok közelebb.
Kuncogva rázza meg a fejét.
- Nem, csak nagyon világos szõke. De ez is segíthet majd. Ha egy kétes kinézetû, sötét alak közelít feléd hirtelenszõke hajjal, tudod, mi a dolgod.
Bólintok. Újabb lapozás, újabb kép.
Lassan végigmegyünk mindegyiken. Kicsit furcsa, hogy Jiri és apa is benne van a mappában... Persze, õk is tagok, de akkor is... Olyan, mintha két fehér bárányt tettek volna egy nyájnyi fekete közé tévedésbõl.
Igyekszem memorizálni az arcokat, és reménykedem benne, hogy a nem is olyan rossz arcmemóriám ezúttal sem fog cserbenhagyni.

***

Apa ma még nem jelentkezik, így miután végeztünk a mappával, a napfolyamán nem történik semmi izgalmas. Együtt vagyunk, ölelkezünk, csókolózunk... Délután pedig – egy könnyû ebéddel a kezünkben – összebújunk, és megnézünk egy filmet. Vígjátékot. A lövöldözés, öldöklés és üldözés... most valahogy nagyon nem hiányozna.
Este Jirit leparancsolom az ágyra, hogy újrakötözhessem a sebeit, ha még szükséges. Alaposan megvizsgálom õket, de örömmel látom, hogy a vékony vágások már be is hegesedtek. Kétségtelen, hogy nyomásra még fájnak, hiszen nem is a nagyságuk, hanem a mélységük necces, de úgy látom, jó úton haladunk.
- Már nagyon szépek – simítok a hátára mosolyogva. – Szerintem nem is kötöm be õket, csak kenek rá kenõcsöt, hadd levegõzzenek.
Kiszaladok a fürdõszobába a mindig beváló hûsítõ, gyógyító, fertõtlenítõ és gyulladáscsökkentõ csodakenõcsömért, aztán visszamegyek Jirihez, és óvatosan bekenem a sebeket. Csak finoman érek hozzá, igyekszem akkor sem nagyon megnyomni, mikor óvatosan belemasszírozom a bõrébe a krémet.
Mikor mindegyik sebet bekentem, elégedetten törlöm meg a kezem, és teszem a kenõcsöt az éjjeliszekrényre.
- Kész – jelentem ki, mire a hátára fordul. – Ugye nem okoztam fájdalmat? – kérdezem meg a biztonság kedvéért.
- Ugyan, kincsem – nyúl értem, és magához húz egy finom csókra. – Angyal vagy – néz a szemembe mosolyogva.
Boldogan mosolygok vissza rá, és végigsimítok az arcán, aztán én is megajándékozom egy csókkal.
- Tudod, hogy neked mindent – suttogom.
- Mindent? – kérdezi incselkedve, huncut szikrával a szemében.
Eszembe jutnak a legkülönbözõbb félelmeim, és... jujj.
- Hát azért... – kezdem elbizonytalanodva, de önfeledt nevetése félbeszakít.
- Istenem, olyan édes vagy! – ölel magához vigyorogva.
- Ááácsi – húzom össze a szemeimet. – Pontosan tudtad, hogy mire fogok gondolni, igaz?
Válaszolnia sem kell, tekintete és vigyora mindent elárul. Sértõdötten gördülök el tõle, a hátamra.
- Gonosz vagy – morgom.
A következõ pillanatban azonban már fölöttem támaszkodik. Arca alig néhány centire az enyémtõl, ajkain édes mosoly, a szemei csillognak.
- Ugyan már... – dörmögi szinte az ajkaimra.
A hatását kár is lenne tagadnom. A testem bizseregni, a gyomrom remegni kezd, és ösztönösen nyúlok az arcához, hogy lehúzhassam magamhoz egy csókra. Ahogy lejjebb engedi magát, a testünk összesimul, a viszonzott csók pedig határozottan elhúzódik... és el is mélyül.
Annyira csábító, annyira finoman csókol, annyira izgató... Nem kell öt perc sem, hogy tudjam, megint többet fogok akarni belõle. Kérdés, hogy most is zátonyra futok-e.